2. rész 04.15-végéig

 Április 15., szerda

A tavaszi szünet hihetetlenül gyorsan elrepült, részt vettem pár Szent Johannás programon, meg leginkább a kertben olvastam.

(Arnold és a Zabhegyező je …  Mit is mondhatnék? Hogy új kedvenc könyvem van? Nem, ez annál több. Szó szerint rajongva olvastam ki, rekordidő alatt, faltam az oldalakat, és dühös voltam magamra a végén, amiért ennyire gyorsan végeztem vele. Azóta irigylek minden embert, aki az olvasása előtt áll!) Igazából jól telt az idő, csak Virág és Arnold nélkül totál egyedül voltam, az esték ezért elég nehezen teltek, anyuval DVD-ztünk, meg ilyesmi, de azért már hiányzott a suli. Oké, ez így elég stréber szöveg, de komolyan.

Hiányoztak a többiek. És Cortez! Akiről egyébként semmit, de semmit nem hallottam egész tavaszi szünet alatt. L

Ricsi reggel felhívott, hogy délután átugrana, hogy „összeszereljük a Naprendszert”, és miután háromkor csengettek, lerohantam, hogy ajtót nyissak. Kábé fél percig néztem pislogás nélkül, mire végül meg tudtam szólalni.

– Hű – ez volt az össz reakció, ami eszembe jutott. Ricsi haja ugyanis raszta lett!

– Jó, mi? – lépett be röhögve.

– Hát, izé – néztem utána döbbenten. – Aha.

Ricsi megállt az előszobatükör előtt, és megigazítgatta a tincseit. – Hétfőn csináltattam.

– Máday nem fog szólni? – kérdeztem, miközben igyekeztem megszokni a látványt.

– Nincs a házirendben – vonta meg a vállát, és a falnak támasztotta a deszkáját.

– Oké – vontam meg a vállam. – Egyébként tényleg jól áll! – töprengtem, újra szemügyre véve a frizuráját. Az állig érő, világosbarna raszta tincsek, amit egy fekete pánttal fogott hátra, tökre illenek az egyéniségéhez, nem mellesleg pedig ultramenőn néz ki.

Mindketten elindultunk felfelé a lépcsőn, közben apu ránk köszönt.

– Nahát, Richárd, milyen jó a hajad! Ez az új trend? Bob Marley, meg minden? – vette „lazára a figurát”.

– Hát – vakargatta meg a haját Ricsi. – Nem egészen.

– „Mindegy, azért nyomassuk a raggae-t” – próbálkozott apu.

Ricsi illedelmesen motyogott valamit, aztán, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, bocsánatkérően néztem rá.

– Sajnálom, a szüleim néha cikik – mentegetőztem, mire csak legyintett.

– Kinek nem? – huppant le a babzsák fotelembe, és feltette a lábát az asztalomra. Mivel a deszkás cipőjével arrébb rugdosott néhány könyvet, automatikusan odapattantam és felkaptam a kupacot.

– Rosszkor jöttem? Mert rámolj nyugodtan, nem akarok zavarni – közölte.

– Mi? – kérdeztem, aztán amikor a kezemben tartott könyvekre nézett, mosolyogva hozzátettem. – Ja, ezek? Nem, ezek csak a könyvek, amiket kiolvastam a szünetben – vontam meg a vállam.

Ricsi hátrahőkölt, és elég érdekesen nézett rám.

– Fura vagy!

– Csak olvasok.

– Ezért vagy fura – magyarázta, aztán az ölébe húzta a táskáját, és kirángatott belőle néhány szakadt, gyűrött lapot. – Kinyomtattam a Naprendszert.

– Óriási. Akkor csak össze kell ragasztani – bólintottam, mert gondoltam, mi sem egyszerűbb ennél. Aha. Gondoltam.

Majdnem másfél óráig szenvedtünk a modellel, kivágtuk és megpróbáltuk ráragasztani egy nagy alakú, fekete kartonra, de a Nap összegyűrődött ragasztás közben, aztán mikor ki akartam igazítani, el is szakadt, közben Ricsi rossz sorrendben tette fel a bolygókat.

– Nem gondolod, hogy ha így lenne, akkor már megfagytunk volna? – kérdeztem, összeráncolt szemöldökkel meredve a Naptól számított hatodik bolygóra, a Földre.

– Mi? Miért? – kérdezte Ricsi.

– A Föld a harmadik! – kiáltottam, mert a normál hangsúlyomat simán elnyomta valami őrült banda, ami a laptopomból üvöltött.

Természetesen nem én állítottam be.

– A fenébe – meredt Ricsi a „Naprendszerünkre”, és elkezdte lekapargatni a bolygókat.

– Ez így sehogy se jó – sóhajtottam, és képzeletben már felkészültem a holnapi rajzórára. – Megkérdezem Virágot – tártam szét a karom, és a notebookom elé ülve feljelentkeztem msn-re.

Virág offline volt, Cortez neve azonban zöld színnel világított. – Csak Cortez van fent.

– Az is jó – ült mellém Ricsi, aztán se szó, se beszéd, videóhívást indított.

Visszatartott lélegzettel néztem a jelenetet, és mikor Cortez arca megjelent a videóablakban, a gyomromban felébredt lepkék azonnal megőrültek. Cortez válaszolt a hívásra, amikor nem tudhatta, hogy Ricsi az. Ezek szerint webkamerázna velem! Hűűű.

– Mi van, raszta? – röhögött Cortez, amikor meglátta Ricsit.

– Ki az? Reni? – hallottam Virág hangját, aki egy pillanat múlva vidáman mosolyogva integetett. – Mit csináltok?

– Naprendszert! Ti? – felelte Ricsi.

– Mi is! Jujj! De kúl a hajad! – sipákolt Virág, Cortez pedig fájdalmas arccal meredt rá.

– Ne ordíts a fülembe! Hol akadtatok el? – nézett a képernyőbe.

– Itt – emeltem meg a kartont, és kissé eltávolodtam a géptől, hogy beleférjen a képbe. A röhögésükből tudtam, hogy mikor látják egészben a munkánkat. Klassz.

– Ez rémes – nevetgélt Virág.

– Tudjuk.

– Ugorjatok át – szólt Cortez.

– Ugorjatok át ti! – vonta meg a vállát Ricsi. Cortez a képernyőn, én pedig Ricsi mellett meredtem rá pislogás nélkül.

– Gipsz – közöltem, amikor úgy tűnt, sosem esik le neki a dolog.

– Ja! Mikor veszik már le?

– Pénteken. Na, gyertek – nyomta ki Cortez a kamerát, mi pedig feltápászkodtunk.

Átugrani Cortezhez? Egy pillanatra lefagytam, és a szám szélét rágva néztem végig magamon.

– Mire vársz? – kapta fel a táskáját Ricsi, és már nyitotta az ajtót.

– Jó vagyok így? – csúszott ki a számon, és szinte azonnal elvörösödtem. Ricsi felvont szemöldökkel nézett rám.

– Mi van?

– Semmi, semmi – legyintettem, és gyorsan előrementem. De kínos!

Cortez nagymamája beengedett minket, váltottam pár szót vele, ha már így beestünk délutánra, aztán felmentünk Cortez szobájába.

Mikor beléptünk, a gyomromban lévő lepkék olyan őrült módon kezdtek bomolni, hogy azt hittem, mindjárt kiszabadulnak.

Kimondhatatlanul hiányzott, hogy lássam! Sötétkék kapucnis pólót és oldalzsebes farmert viselt, sötét haja „most keltem fel” kócosan állt szanaszét. Állati menő volt! Virág rögtön a nyakamba ugrott, mert szinte egész szünetben nem is láttuk egymást, aztán kikapta a kezemből a kartont, és szemügyre vette.

– Azt hittem, a kamera túloz – csodálkozott. – De nem.

– Hol a tiétek? – kérdeztem, Cortez pedig az asztalára mutatott.

Na jó, Ricsivel totál ledöbbentünk, amikor felemeltem a farudat. A fához rögzített damilról színes, méretarányos bolygók lógtak.

– Ne már! – sóhajtottam unottan. – Ez azért túlzás, nem?

– Egyszerű volt. Virág festette, én meg összeraktam – vonta meg a vállát Cortez, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– De honnan voltak a bolygók? – lökdöstem meg a lógó égitesteket.

– Hát, vettem a hobbiboltban különböző méretű parafa golyókat, lefestettem, Cortez meg átszúrta damillal, és hozzárögzítette a farúdhoz – vonta meg a vállát Virág.

– Ren, ez neked miért nem jutott eszedbe? – lökött oldalba Ricsi.

– És neked? – vágtam vissza.

Ezen elvitatkoztunk egy darabig, Cortez és Virág pedig hozzálátott, hogy megmentsék a „Naprendszerünket”. A végeredmény hangulat szempontjából jó, a sikeresség szempontjából pedig tragikus lett. Mert bár végighallgattunk egy csomó számot, meg rengeteget nevettünk és szívattuk egymást a bénázás miatt, a kartonlapra ragasztott bolygóink szakadtan, gyűrötten és pár helyen felcserélt sorrendben virítottak. Hurrá.

Otthon vacsora közben kissé ábrándozva, néha mosolyogva nyugtáztam, hogy mennyire jó volt Cortezt újra látni és hogy mennyire jó érzés, hogy semmit nem hallottam Edináról, és milyen jó volt Virággal csevegni hazafelé (Ricsi maradt Corteznél PS- ezni). Anyuék megértően, amolyan „kamasz a gyerek, és most éppen nagyon máshol jár” bólintással nyugtázták, hogy bár valamiről beszéltek nekem, én egy szót sem hallottam belőle. J

Cortez: 5/5 – J

Tavaszi szünet: 5/1 – már unom!

Arnold: 5/4 – este írt smst, hogy hazaért! Végre!

Virág: 5/5 – még egyszer átrágtuk msn-en, hogy mennyire jó fej volt ma Cortez és hű, meg wow, na meg megállapítottuk, hogy Ricsi haja menő.

Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzár ba. J

Megyek is olvasni.

 Április 16., csütörtök

– Sziasztok! Milyen volt a szünet? – kérdeztem feldobódva a suli előtt. A reggeli napsütés, a levegőből áradó friss, tavaszi illat, Cortez mélykék szeme… Egyszerűen imádom a tavaszt!

– Eszméletlenül jó! Megtanultam vakon sms-t írni – közölte Dave, mire Virággal kérdőn néztünk rá.

– Vagyis?

– Vagyis??? Ti nem láttátok a Téglá t?

Mivel megráztuk a fejünket, Dave fontoskodva magyarázni kezdte, hogy a filmben valaki a zsebébe dugott telefonján ír sms-t, úgy, hogy nem látja a billentyűket, csak ráérez… – Hasznosan telt a szüneted – bólintottam elismerően, a többiek pedig nevettek.

Mindenkinek sok mesélnivalója volt, Virág elpanaszolta, hogy mennyire unta magát az apukájával, Ricsi elmesélte, hogy megtanult pár új gördeszkatrükköt, Cortez, hogy végignézett valami sorozatot, Zsolti pedig valami dobszólóról magyarázott.

– Rém érdekesen hangzik – lépett hozzánk Kinga, és attól függetlenül, hogy hozzá senki nem szólt, simán belekezdett a saját sztorijába. – A tavaszi szünetben végig edzettem, jövő hét szombaton díjugratóversenyem lesz.

– Aha – biccentett Zsolti. – És lóval vagy anélkül versenyzel?

– Ha tudnád, mennyire gyerekes vagy! – bámult unottan az égre Kinga, majd megperdült, és otthagyott minket. Az az igazság, hogy rajtam egyszerűen átnézett. Remélem, hogy egyszer elfelejti a vitánkat vagy legalábbis túllép azon, hogy mindketten pályáztunk a novellaíró versenyre. L

Edina barackszínű mellényben, fehér farmerszoknyában és elég menő tavaszi csizmában lépkedett hozzánk, a gyenge tavaszi szellő belekapott a (színezett) szőke hajzuhatagába, nekem pedig rögtön végem is lett, ahogyan barna kockás converse-ben, egy sima farmerdzsekiben és gatyában, tömegszínű világosbarna hajjal ácsorogtam. L

Ennyit a trendről.

Töri előtt az egész osztály nyüzsgött, úgy tűnt, a tavaszi szünet végét nehezen viselték a diákok, mindenkinek fontos közölnivalója volt valakivel, úgyhogy őrült lármásak voltunk. Én csengetésig Jacques-kal beszélgettem, a párizsi útjáról mesélt, aztán becsapódott a terem ajtaja, és Barka lépett be.

– Rendben, az élményeket a szünetben meséljük el, most pedig… Barka egész órán át diktált, egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy nekünk ehhez semmi kedvünk. Arnold huszonkét perces késéssel érkezett (újabb egyéni csúcsot elöntött), de mivel kimagyarázta magát, nem kapott igazolatlant. A padom mellett elsétálva rámosolyogtam, és alig vártam, hogy megbeszéljünk egy csomó mindent.

Szegény Virág, szünetben igencsak unatkozott, miközben mi Arnolddal a suliudvar közepére kirakott padon megállás nélkül beszéltünk.

– Örülök, hogy tetszett a könyv! – bólintott, miközben én egy szuszra elhadartam a Zabhegyező ről   alkotott véleményem.

– Komolyan, egyszerűen imádom! Azt hiszem, ez a könyv volt rám a legnagyobb hatással. Meg a Godot.  Meg a Szép remények, meg… – töprengtem, Arnold pedig felnevetett. – Mindegy, de a  Zabhegyező t egyszerűen nem tudtam letenni! És a sapka! Olyan sapkát hordtál egész télen! – magyaráztam teljesen átszellemülten.

– Ti miről beszéltek? – kérdezte Virág, aki egészen addig csendben ücsörgött mellettünk.

– Egy könyvről. Odaadom, olvasd ki! – próbálkoztam.

– Nincs meg DVD-n? – húzta el a száját Virág, mire én mosolyogva széttártam a karom, Arnold pedig azonnal vitatkozni kezdett.

Rajzon Vladár felszólított minket, hogy névsor szerint vigyük ki a házinkat, én pedig behúzott nyakkal vártam, hogy mi következzünk. Persze egyértelmű, hogy előttünk mindenki más ötöst kapott az „aprólékosan kidolgozott” vagy éppen „lenyűgözően ötletes” megoldásaira.

– Pósa, Rentai – nézett fel ránk Vladár, szemében némi gúnyt véltem felfedezni.

Ricsi kivitte a kartont, én meg lehajtott fejjel kullogtam utána.

Vladár elképesztően hosszú másodpercekig bámulta a „munkánkat”, végül a tőle megszokott módon felmutatta és simán kiröhögtette az osztállyal.

– Bámulatos. Egyszerűen bámulatos – törölgette a szemét, mintha csak annyira szórakoztatnánk. – Köszönöm, hogy legalább hat percet foglalkoztatok a feladattal, míg mások képesek voltak egészen más aspektusból megközelíteni… – Több órán át készítettük! – szóltam közbe.

– Aspekt mi? – kapkodta a fejét Ricsi.

– Nézet – súgtam, mire bólintott.

– Rentai! Akár el is hihetném. De nem teszem! A magatartásod vérlázító, a tárgyamhoz való hozzáállásod elfogadhatatlan, a beadott munkád pedig elégtelen – közölte. Én meg lesápadtam.

– Tanár úr, az én hibám – vett a védelmébe Ricsi, ami tök rendes dolog volt tőle, csak sajna nem sokat ért.

– Pósa, te is elégtelent kaptál. A különbség, hogy ezzel te négyesre állsz, Rentai pedig – nézett a naplóba – bukásra!

Mintha a halálos ítéletem mondta volna ki, úgy sütöttem le a szemem. Még egy kis kalapácsot is hallottam lesújtani… Bukásra?

Április közepén? Jaj, ebből állati nagy baj lesz!

Totál befordultam, egész órán át, de még szünetben is a helyemen ücsörögtem, és a padomat vizsgáltam, mintha olyan érdekes lenne. A többiek próbáltak felvidítani, nem sok sikerrel.

– Talán ha Vladár megsajnálna valamiért, újra megkedvelne – próbálkozott Zsolti.

– Gondolod? – néztem fel rá.

– Aha. Tényleg! Sántíts – jutott hirtelen eszébe. Bambán meredtem rá, végül legyintettem. Ezt nem gondolhatja komolyan.

A terem ajtaja becsapódott, mire odanéztünk, merthogy még nem volt csengő. Máday eszelős pillantással pásztázta az osztályt, végül a tekintete megállapodott Ricsin.

– Pósa! Mit gondolsz, meddig bujkálhatsz előlem? Gyere ide!

Ricsi, aki cselesen kivédte egész nap a találkozást, összeszorított fogakkal lépett az ig. helyettes elé.

– Mi a bánat történt a hajaddal?

– Igazgatóhelyettes asszony, nem tudom. Egyik reggel felébredtem, és ilyen lett! Berasztásodott – vonta meg a vállát.

Máday totál hitetlenkedve meredt rá.

– Ennél jóval eredetibb ötlettel is próbálkoztak már!

– De… – nézett Ricsi a plafonra. – Az igazgatóhelyettes asszony mondta mindig, hogy csináljak vele valamit. Csináltam.

– Gondoltam, levágathatnád!

– A házirend nem tiltja.

– Még – vágta rá Máday, majd sóhajtva méregetni kezdte Ricsit. – Nem bánom, maradjon! Ugye ez higiénikus? – hajolt közelebb Ricsi fejéhez.

– Persze, évente mosom – poénkodott, majd miután Máday nem értékelte a beszólást, egész szünetben magyarázhatta, hogy milyen módszerrel és milyen gyakran ápolják a raszta hajat. J

Egyébként is le voltam törve (rajz egyes, Cortez és Edina szünetekben együtt lógtak, duplamatekon rontottam egy példát, mire Kinga kiröhögött), úgyhogy igazából örültem, amikor hazaértem. Kár volt.

– Renáta! – kiáltotta anyu. Zavartan levettem a farmedzsekim, és a konyhába mentem.

– Már itthon vagy? – próbálkoztam, de felesleges volt, anyu elengedte a füle mellett a megjegyzésem.

– A rajztanárod felhívott!

– Jaj, ne – roskadtam le az étkezőasztalhoz.

– Mégis, mit csináljak veled? Mit tegyek, hogy hallgass rám?

Tiltsalak le az internetről? Alig használod! Szobafogság? Nem jársz sehova! Vegyem el a mobilod? Nem hiszem, hogy meghatna!

Korlátozzam a tévéd? Azt se tudom, mikor nézted utoljára! – lapozgatta anyu egy kamaszkezelő könyv „hogyan büntessük meg a gyereket” fejezetét.

– Anya – kezdtem, de láthatólag nagyon berágott.

– Nem! Rajzból nincs pótvizsga! Össze kell szedned magad!

Renáta, ez őrület! Azt hittem, segít a korrepetálás!

– Segít! Csak Tomi nem tudott a szünetben jönni, ezért magamtól csináltam a feladatot. Illetve Ricsivel, de… hagyjuk – legyintettem. Ezt megszívtam.

– Rendben van! – jelentette ki „fenyegető nézéssel”, amit valami könyvben láthatott, mert erősen összehúzta a szemöldökét, és koncentrált. – Most pedig azonnal felmész a szobádba, és rajzolsz!

– Mi? – hőköltem vissza. –Jól hallottad!

– De mit rajzolok?

– Valamit! Nyomás! – tapsolt kettőt, én pedig úgy éreztem, a világ legbénább leszidása után a világ legbénább büntetését kaptam! Felléptem két lépcsőfokot, amikor anyu utánam szólt.

– Reni! Még valami!

– Igen? – fordultam meg.

– Kardos tanár úr is felhívott.

– Hogy? – döbbentem le.

– Beválasztották a novelládat a döntőbe, azt üzeni, nézd meg az interneten! – mondta elérzékenyülten. – Annyira büszkék vagyunk rád! – szipogta.

– Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé.

– Igen – bólogatott, aztán eszébe jutott, hogy büntiben vagyok.

– Ettől függetlenül nyomás rajzolni!

Ész nélkül rohantam fel a szobámba, benyomtam a gépem, és amíg betöltött, türelmetlenül kopogtattam a billentyűzeten.

Igazából összevissza nyomkodtam mindent, mire végre bejött a net, és azonnal felmentem a könyvesbolt honlapjára. A menüben rányomtam a pályázatra, majd elolvastam az üzenetet, miszerint a legjobb száz vers, illetve novella felkerült, és elolvasható.

Átfutottam az ábécé szerinti névsort, az R-nél megtaláltam magam. Rentai Renáta A hangya, aki világgá ment.  Mosolyogva néztem egy pillanatig, majd összeszorult gyomorral görgettem lejjebb az oldalt, az Sz betűhöz, miközben magamban folyamatosan skandáltam, hogy Szatmáry, Szatmáry, Szatmáry.

Nem volt benne. Lesütöttem a szemem, és csak remélni mertem, hogy Kinga még nem látta.

Rajz: 5/1 – L

L

Novella: 5/5 – te jó ég! J

Cortez: 5/3 – sajna nem sokat beszéltünk, de legalább láttam ma.

Bünti: 5/1 – délután megpróbáltam lerajzolni, ahogy Kinga megöl. Nem sikerült túl jól, de hamarosan úgyis megtapasztalom, hogy fest élőben a dolog.

Vacsora: 5/3 – sült csirke, majonézes krumplival. Csak turkáltam benne, pedig nem is volt olyan rossz. Pech, hogy amikor végre valami ehető, nincs étvágyam. L

Április 17., péntek

Eredetileg nem akartam nagy ügyet csinálni a novella dologból, igyekeztem úgy felfogni, hogy „benne vagyok a százban, de ennyi” vagy „na és, nem nagy ügy”, esetleg „ez tényleg nem érdekes, innentől úgysincs esélyem”. Sajna senki nem gondolkozott így, Virág a nyakamba borult és ész nélkül ugrándozott, mert annyira „odavolt” , Arnold elismerően gratulált, Timi (aki Mádaytól tudta meg) be akarja tetetni a suliújságba, Kardos pedig feldobódva jött második órára, úgyhogy az is megtudta, aki addig nem hallott róla, mivel ezzel kezdte az órát.

Miközben részletesen beszámolt az egészről, én lehajtott fejjel rágtam a szám szélét, és igyekeztem egy-egy köszönömmel elintézni a gratulációkat. Óvatosan Kinga irányába fordultam, aki összefont karokkal, hátradőlve ült, és szigorú arccal meredt maga elé. Azt hittem, nincs annál rosszabb, mint amikor Kinga haragszik rám. Tévedtem. Mégis van. Amikor egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Mellesleg ez egy tökre boldog nap is lehetett volna az életemben, de mégsem jött össze, mert valamiféle keserű ízt éreztem végig, valamit, ami beárnyékolta a boldogságom, és ezt a keserű, fojtogató érzést nem nyomta le sem az, hogy a barátaim büszkék rám, sem az, hogy Cortez tiszta szívből gratulált, sem Kardos elismerő megjegyzései. Nem. Valami nem stimmelt velem, árnyéka voltam önmagamnak, hiába mosolyogtam, mesterkéltnek éreztem, és belülről mardosott, emésztett valami. Órák után a suliboxba pakoltam, miközben Virág arról beszélt, hogy vasárnap az apukája elviszi ebédelni, mert fontos megbeszélnivalójuk van.

– Úgyhogy Simsezzünk szombaton, oké?

– Nem jó – ráztam meg a fejem. – Színházba megyek Arnolddal.

– Ó. Hát, megpróbáltam lemondani aput, de azt mondja, muszáj beszélnünk. Úgyhogy akkor ennyit a hétvégéről – mondta szomorúan.

– Sajnálom – bólintottam, és becsuktam a szekrényajtóm.

A gombóc, ami egész nap fojtogatott, még mindig a torkomban volt, és ahogy oldalra hajtottam a fejem, hirtelen értelmet nyert minden. Kinga monoton mozdulatokkal rámolt a szekrényébe, kifejezéstelen arca semmit nem árult el az érzéseiről, csak rutinosan pakolászott. És én megértettem. Azért nem tudok önfeledten örülni, azért kellemetlen minden gratuláció, azért váltok görcsösen témát, ha a pályázatról van szó, mert átkozottul sajnálom Kingát!

Hazaérve bekapcsoltam a gépem, de csak rejtve kapcsolódtam az msn-re. A fiúk mind online voltak, a legtöbbjük neve mellett valami sorozatnév szerepelt. Kinga neve azonban szürkén maradt, és hiába írtam volna rá, nem tudom, hogy még mindig le vagyok-e tiltva. Hű, komolyan ki lehetek akadva, ha Cortez elérhető állapota sem dob fel, sőt! Nem is nagyon érdekelt. L

A kedvem: 5/1 – L

Kingával sosem voltam kifejezetten jóban, fogalmam sincs, miért bánt ennyire a dolog.

Virág: 5/3 – megint nem látom egész hétvégén.

Arnold: 5/4 – Honfoglalóztunk, de vesztettem. L

Suliújság: 5/2 – beletennék a novellámat, és mégsem örülök!

Mi a baj velem?

Anyu: 5/5 – azt mondja, a lelkiismeret-furdalás bizonyos szempontból jó dolog. Mert ez bizonyítja, hogy jó emberek vagyunk. Nem tudom, én nem így érzem. L

Rejtő: 5/5* – legalább valami kicsit feldob. J

Április 20., hétfő

 Reggel Virág totál befordulva várt a kapuban, a hajától szinte semmi nem látszott az arcából.

– Mi történt? – kérdeztem, rosszat sejtve.

– Apu azt tervezi, hogy elköltözik! – közölte.

– Ó – bólintottam. – Hová?

– A közelbe.

– Az jó! Vagy nem? – húztam el a számat, mert Virág nem tűnt vidámnak.

– Nem tudom! A lakása is közel van, most meg házat néz! –Aha – bólogattam, és zavartan összenéztem apuval.

– Ezt akarta tegnap bejelenteni. Érted, mintha valami ünnepélyes dolog lenne!

– Nagyon nem örülsz? – simítottam meg a vállát.

– Nem! A lakásába költözött a válás után, azt megszoktam… de ha most elmegy onnan, az olyan, mintha túl lenne a dolgokon! És akkor már nem jön vissza! Érted? – hadarta, és azonnal hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán. Óvatosan átöleltem, és komolyan, lehet, rémes barát vagyok, de nem tudtam mit mondani.

Csak megveregettem a hátát, meg bénán ácsorogtam, és reméltem, hogy ez segít valamit.

Mivel Virág „szétbőgte” a fejét, nem álltunk meg a fiúk mellett, hanem egyenesen a suliba mentünk, és rendbe szedtük magunkat a mosdóban. Oké, közben feltűnt, hogy Cortez gipsz nélkül van, hogy az oldalán Edina vihorászik és hogy a tavaszi reggelen, sajna, igen szép párt alkottak, de legyűrtem magamban a fájdalmat, és a fontossági sorrendem alapján Virágot vigasztaltam. Bármennyire is imádom Cortezt, el kell felejtenem, ha arról van szó, hogy a legjobb barátnőm zokog. L

Duplaangollal kezdtünk, és a nyelvi előadóban ülve Virággal az  IM-et   lapozgattam, próbáltam feldobni, úgyhogy viszonylag sokat beszéltem Robert Pattinsonról, Pete Wentzről meg egy csomó olyan alakról, akiket életemben először láttam a magazinban… De azért megpróbáltam. Arnold tizenkét perces késéssel érkezett, és amikor meglátta, hogy Virág a szokottnál is emósabb, megkérdezte, hogy mi van. Virág könnyes szemmel felvázolta a helyzetet, Arnold némán bólogatott, de mivel Mr. O’Realy ötször szólt rá Virágra, hogy maradjon csendben, végül kihívta a táblához megoldani a feladatot.

– Mit gondolsz? Mivel dobhatnám fel? – suttogtam Arnoldnak.

Mindketten Virág után néztünk.

– Nehéz ügy – felelte, fellapozva a Frankenstein t.  –  Szüksége lesz rád, ennél csak keményebb lesz.

– Gondolod?

– Ha az apja egy házba költözik, akkor nem csak arról van szó, hogy Virág szülei többet nem békülnek ki.

– Hanem? – kérdeztem. Arnold felnézett a könyvből.

– Arról, hogy kivel költözik oda – bólintott, én pedig lesütöttem a szemem. A fenébe.

Virág a táblánál elsírta magát, úgyhogy Mr. O’Realy kicsit furán nézett rá, aztán kiküldte a mosdóba. Az egész osztály kérdőn fordult felém, én pedig tehetetlenül megráztam a fejem.

Szünetre Virág összeszedte magát, úgyhogy a padjában ülve, némán megette a szendvicsemet. A mögöttünk lévő padsorban Ricsi eltette a zenelejátszóját.

– Emó, mi van veled?

– Semmi – vonta meg a vállát Virág.

– Akkor miért sírsz? Pattinson fodrásznál volt, vagy mi van? – röhögött, én pedig óvatosan intettem neki, jelezve, hogy ennek nincs itt az ideje.

– Nem, csak… – törölgette újra a szemét Virág. Szegény, totál bedagadt a feje a sok sírástól. – Apu elköltözik.

– Azt hittem, a szüleid elváltak – nézett fel Zsolti a melegszendvicséből.

– El – szipogta. – Csak most apu… – Elköltözik onnan, ahova a válás után költözött, és úgy érzed, ezzel örökre elveszted, és soha többet nem lesztek egy család? – kérdezte Zsolti, mire döbbenten meredtünk rá. – Mi van? A szüleim elváltak, tudom, mi a pálya.

– Hát, olyasmi – biccentett Virág. Ricsi feltápászkodott a helyéről, előrejött, felült Virág mellé a padra, és fél karral átölelte.

– Ezért vagy így ki? Ne bénázz már! – lökte meg viccesen.

Komolyan, elképesztően aranyos volt, ahogy próbálta feldobni.

– Hát ez elég gáz azért. Nem? – törölte meg az orrát Virág. – Viccelsz? Az elvált szülők téma nem gáz! Apád új helyre költözik? Az enyém is ezt csinálta. Viszont annyira görcsölt, hogy megvédje a lelkivilágom vagy mit, hogy mindenbe belement.

Gondolj bele, csocsóasztal van a konyhájában! Meg gördeszkázhatok a nappaliban! – magyarázta, mire Virág felnevetett.

– Ja! – szólt bele Zsolti. – Az a legjobb, hogy a legképtelenebb ötletedet is megvalósítja, mert fél, hogy haragszol a válás miatt!

Nekem apámnál nincsenek szabályok. Azt csinálok, amit akarok!

– És – tette fel a kezét Cortez – ha vitatkoztok, bármikor zsarolhatod azzal, hogy átmész a másikhoz.

– Neked nem is váltak el a szüleid! – ráncolta a szemöldökét Zsolti.

– Na és? Elég, hogy egy másik kontinensen élnek. Egész gyerekkoromban azzal szórakoztam, hogy ha nem engedtek valamit, közöltem, haza akarok jönni a nagyanyámékhoz… Virág felnevetett. Láthatólag segítettek a fiúk, addig mesélték a vicces „csonka család” sztorikat, míg végül Virág belátta, hogy minden bizonnyal így kell történnie. Arnold, Dave és én csak hallgattuk őket, nem tudtunk hozzászólni, de ahogy egymásra néztünk, úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy bizonyára nem ennyire mókás a dolog.

Kémián Gondos röpdolit íratott, természetesen senki nem készült. Szerencsére Andris és Robi összevesztek azon, hogy kié legyen az egyetlen periódusos rendszer, ami náluk volt, így amíg Gondos hisztérikusan próbálta elcsitítani őket, én lesúgtam a válaszokat. J

Az ebédszünetet szokás szerint az udvaron töltöttük, és amíg Arnold olvasott, én Virággal zenét hallgattam. (Az ő telefonján Fall Out Boyt, de mindegy, a lényeg, hogy feldobódott tőle.) Miközben a padon ücsörögtünk, én fél szemmel az árkádok alatt álló fiúkat figyeltem, és próbáltam kideríteni, hogy milyen kapcsolat van Edina és Cortez között. Tippem sincs, mert Edina minden nevetésnél megsimítja Cortez karját, viszont nem fogják egymás kezét, meg semmi ilyen „járósat” nem tesznek. Az udvar ajtaja hirtelen kinyílt, és Kinga lépett ki rajta, nyomában két a-s lánnyal. Felemeltem a fejem, és oda akartam inteni neki, de amikor észrevett, elkapta a tekintetét, és odasétált néhány színjátszóshoz, akikkel a szünet végéig beszélgetett. Óriási. L

– Még mindig nem beszél veled? – kérdezte Arnold, miközben lapozott a könyvében.

– Nem – ráztam meg a fejem, és kihúztam a fülemből a fülhallgatót.

– Írj rá a neten.

– Letiltott.

– Küldj sms-t.

– Nem válaszol – tártam szét a karom.

– Akkor ne emészd magad. Megpróbáltál mindent.

– Kicsit bánt a dolog.

– Kicsit? – vonta fel a szemöldökét. – Bejutottál egy pályázat döntőjébe, és nem beszélhetünk róla!

– Mert nem akarok – zártam rövidre, Arnold pedig mosolyogva tovább olvasott. Örülök, hogy szórakoztatja a harcom Kingával, miközben én alig alszom a történtek óta!

Egyébként olvasókörön Kardos felolvastatta velem a novellámat, amit a könyvtárban lévők hosszú tapssal jutalmaztak.

Zavart mosollyal megköszöntem, és a félretolt asztalnál ülő Cortezre néztem, aki… Aki nem hallgatta végig, mert a fülhallgatója be volt dugva a fülébe. Hát, ettől nem lett jobb kedvem, és megjegyzem, Kardosnak sem, mert az olvasókör végén olyan erősen csapott le egy lexikont Cortez elé, hogy mindenki ugrott egyet. Ez van.

Hazaérve megcsináltam a leckém, aztán segítettem anyunak vacsorát készíteni, közben pedig savanyú arccal meséltem, hogy újabban minden mennyire nehéz!

– Igen, kétségtelen, beléptünk a „minden összefogott ellenem” szakaszba – bólogatott megértően.

– Nem, csak mostanában úgy érzem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem. Virág, Kinga, Cortez, a pályázat, a rajz… – Tudom. Tinédzsernek lenni nehéz és sokszor hálátlan feladat.

Szeretnél „titokzatos, problémákkal teli” délutánt?

– Mit? – döbbentem meg.

– Amikor felvonulsz a szobádba, és végiggondolod, hogy mennyire igazságtalan a világ?

– Nem, inkább megoldás kéne a problémámra! – közöltem.

Anyu megkeverte a rántást(?), és elismerően biccentett.

– Milyen éretten gondolkozol. Kóstold meg – nyomott a számba valamit, amit szerintem nem szoktak kóstolni. Bah. L

Virág: 5/2 – annyira sajnálom, hogy ilyen szomorú. L

Msn: 5/3 – csak Jacques és Ricsi volt online, úgyhogy váltottunk pár szót, és kiléptem.

Kinga: 5/1* – csekkolni akartam a közösségin, de kitörölt!!!!

L

Nincs jó kedvem: 5/1 – L

TeveClub: 5/2 – megfeledkeztem a tevémről! Szomjazott és éhezett. Szegény.L

Április 22., szerda

Ma a suliban szinte elrepültek az órák, amit szörnyen bántam, ugyanis egész álló nap a délutáni suliújság-megbeszélés miatt görcsöltem. Szinte biztos voltam abban, hogy szóba fog kerülni a novellám, és a jelen helyzetben igazán kihagytam volna. Sajna nem lehetett, úgyhogy utolsó óra után gondterhelten pakoltam be a táskámba, és Arnolddal együtt lesétáltunk a lépcsőn. A teremben már voltak páran (Kinga pont előttünk csapta be az ajtót, direkt figyelmen kívül hagyva, hogy mi is oda tartunk, de mindegy).

– Gyertek, gyertek, kezdünk! – csapta össze a tenyerét Timi, én pedig összehúzott szemöldökkel körbenéztem.

– Kevesen vagyunk.

– Megfáztak, betegek, influenzásak, jobbulást nekik, gyerünk – hadarta Timi, miközben tapsikolt, hogy üljünk már le.

Zavartan helyet foglaltam, és ide-oda kapkodva a fejem próbáltam szemügyre venni, hogy kik hiányoznak, de pechemre Timi pont velem kezdett.

– Renáta, a novellád mellékletként lesz az újságban – közölte.

Én meg elfehéredtem.

– Minek? – kérdeztem, bár a hangom vékony és bizonytalan volt.

– Mert döntős. Nem? – vonta fel ívelt szemöldökét.

– De – motyogtam.

– Jó, tovább – lapozott a jegyzetfüzetében, én pedig óvatosan elfordítottam a fejem, hogy Kingára nézzek. Tuti, hogy észrevette, de direkt nem fordult felém, csak egyenes háttal, szigorúan maga elé nézve figyelt. L

Timi beszedett néhány elkészült anyagot (rám förmedt, hogy szedjem össze magam, mert le kéne adnom), aztán mintha csak időre menne, azonnal hadarta a további teendőket.

– Mivel Péter lebetegedett, csak félkész évkönyveink vannak a végzősök számára, ami a jelen helyzetben felér egy tragédiával.

Neményi – fordult Arnold felé. – Befejezed?

– Tekintettel arra, hogy… – kezdte Arnold, de Timi durván közbeszólt.

– Neményi, ez kérdésnek hangzott, de igazából nem az volt.

Gyors, minőségi munka kell, számítok rád. Vedd fel a kapcsolatot Péterrel. Kinga, neked a hétvégén versenyed van, ugye?

– Igen – felelte szárazon.

– Jó, menjen az események rovatba. Viszont – vakargatta idegesen Timi a halántékát – Dani beteg, kéne egy fotós.

Egy pillanat alatt felmorajlott a terem, mindenkinek volt valami beúszása vagy rájuk szakadt valami a hiányzók miatt, így Timi csípőre tett kézzel fordult felém.

– Nem! – kiáltottuk egyszerre Kingával.

– Reni, az ajánlóidon kívül nincs más, úgyhogy elmész Kingával, írsz róla fél oldalt, két fotóval – mondta.

– De én… – kezdtem, de hiába. Timi lapozott a jelölőfilccel összehúzgált noteszében, és továbblépett. Nekem ez sokkal nehezebben ment.

A megbeszélés végén pocsékul éreztem magam, komótosan felkászálódtam, és a szám szélét rágva fordultam Arnoldhoz.

– Eljössz velem?

– Megpróbálok – biccentett. Kinga összecsapta a mappáját, és dühösen elém állt. Kissé ijesztő volt, úgyhogy automatikusan hátráltam egy lépést.

– Óriási! Óriási! Neményi megkapja az évkönyveket! Renáta béna firkáját mellékletként beteszik az újságba! Én díjugratóversenyre megyek, és mit kapok? Fél oldalt fényképpel együtt, amit ráadásul nem egy profi készít, hanem ki is… – nézett a plafonra, mintha csak gondolkodna. – Renáta! Hogy még a saját versenyem se szólhasson rólam! Gratulálok! – kiáltotta, majd kiviharzott a teremből, persze mindenki minket nézett.

Hazaérve megcsináltam a leckéimet, aztán beengedtem Virágot, aki megérkezett a korrepetálásomra. Tomi rögtön Virág után jött, és miután leszidott a jegyem miatt (be kellett vallanom neki az egyest L

, el is kezdtük a korrepet.

Kinga versenye: 5/2 – miért? Miért pont nekem kell elmennem? L

Cortez: 5/1 – egy szót sem váltottam vele, semmit. L

Edina: 5/1 – ő igen, minden szünetben. L

Vacsi: 5/3 – akármi volt, nem sikerült lenyomnia a keserű ízt, ami napok óta nem múlik el.

Virág: 5/5 – rajz korrep után felmentünk a szobámba, ahol minden fontos dolgot megbeszéltünk, mint például Twilight, Cortez, Kinga, manga, Pete Wentz, Edina, pattanásos homlok, színtelen kontra fekete körömlakk, matekjegyek… Tomi: 5/2 – minden igyekezete ellenére a rajzolt asztalom irtó béna lett, és így, közel az évvégéhez már nem is tűnt viccesnek.

Jaj L

Április 23., csütörtök

Igazi tavaszi reggelre ébredtem, a nap szikrázóan sütött, a levegő hűvös, de kellemes és az éjjeli zuhitól esőillatú… Úgyhogy elvileg totál boldognak kellett volna lennem, csak közben eszembe jutott, hogy Cortez és Edina mennyire elvannak, Kinga rám sem bír nézni, akármilyen krémet kenek magamra, a homlokom pattanásos, a vajszínű horgolt kardigánom szennyes, a hajam pedig a hajszárítótól elektromos, úgyhogy össze kellett fognom. Ah!

Szörnyű reggel. Na mindegy. Végül valahogy összeszedtem magam (apu nem kis örömére), úgyhogy felszedtük a kapuban várakozó Virágot, aki hasonlóan rossz passzban volt, haját a szemébe fésülte, pink kockás kendőjét pedig a nyaka és szája köré tekerte, úgyhogy alig látszott az arcából valami. Apu kicsit kelletlenül dobolt a kormányon, és felváltva nézett rám (aki az anyósülésen duzzogtam) meg a visszapillantóban Virágra (aki pedig magában, hátul), aztán gondolta, feldob egy témát.

– Ó, a kamaszkor… Milyen kedves évek voltak – mosolygott apu. Válaszul két dühödt arc meredt rá, totál értetlenül. – Jó tanulást – állt félre a kocsival, és azt hiszem, igazán megkönnyebbült, amikor kiszálltunk.

– Hé, láttátok tegnap a Helyszínelők et? –  kérdezte Dave, amikor megálltunk a lépcső előtt. Őszintén fogalmam sem volt, hogy miről beszél, úgyhogy megvontam a vállam.

– Én igen. Elég jó volt – biccentett Virág. – De bealudtam, ki volt a gyilkos?

– Az a szőke nő – tologatta a lábával Ricsi a gördeszkáját.

– Nem is! – rázta meg a fejét Dave.

– Mondom. –Nem!

– Ricsi a Miami t   nézte – zárta le a vitát Cortez.

– Ja! – csodálkozott Dave. – Reni, te melyiket láttad?

– Én egyiket se – feleltem. Na jó, kábé olyan döbbenten meredtek rám, mintha azt közöltem volna, hogy marslakó vagyok.

– Méér? – harapott bele egy pogácsába Zsolti, és megtisztelt azzal, hogy az egész rágási folyamatot végignézhettem. Sóhajtva széttártam a karom.

– Mert befejeztem a suliújság-ajánlóimat, megírtam a fizikaházit a feszítési munkából, gyakoroltam matekra a háromszög beírt körét, aztán megtanultam irodalomra a francia klasszicista drámákból feladott anyagot – soroltam. Pislogás nélkül, totál hitetlenül meredtek rám. – Mielőtt kiröhögnétek, ezek nagyrészt rátok is vonatkoznak.

– De figy – csavargatta Ricsi az egyik raszta tincsét. – A sorozat este volt. Nem nézted?

– Én nem tévézek este!

Na, ezt megkaptam. A fiúk és Virág, amolyan „uhhh, ez fájt” nézéssel nyugtázták a kijelentésemet.

– Most mi van? – ráztam a fejem.

– Nem tévézel? – ismételte hitetlenkedve Zsolti.

– Nem, esténként nem.

– De akkor mennek a sorozatok!!! – kiáltotta Dave kissé hangosabban, mint tervezte, mert még ő is meglepődött a hangerején, úgyhogy kicsit halkabban folytatta. – Bocs. Szóval nem tévézel? Akkor mit csinálsz? Netezel?

– Olvasok – vontam meg a vállam, aztán mosolyogva hozzátettem. – Oké, ha látnátok az arcotokat, akkor tuti jót nevetnétek.

– Minek olvasol este is? Állandóan olvasol! Lemaradsz a sorozatokról! – töprengett Ricsi.

– Nem érdekelnek a bűnügyi sorozatok. Nem tudom – rágtam a szám szélét. – Én úgy gondolom, hogy elalvás előtt olvasni kell.

Így szoktam meg.

A fiúk még mindig furán méregettek, szerintem azt várták, hogy elnevessem magam, hogy ez az egész csak vicc.

– Mondjuk, én sem tévézek elalvás előtt – szólalt meg végül Dave. Már majdnem hálás pillantást vetettem rá, amikor hozzátette. – Én netezek. Megnézem az e-mailem, elköszönök a Twitteren… – Dave, ki a bánat kíváncsi rád? Az oké, hogy óránként nézed a mailjeid. De mondd, valaha kaptál legalább egyet? – röhögött Ricsi. Dave nyitotta a száját, de a fiúk egyszerre szóltak rá. – És nem hírlevelet!

Dave zavartan gondolkodott, mi pedig Virággal bementünk a suliba, hogy órák előtt leadjuk a májusi ajánlóimat.

Duplamatekon mindenki a helyén ült és lázasan körmölte a házit (az én füzetemből), amikor csengettek, és szinte abban a pillanatban becsukódott az ajtó. Meglepetésünkre az ofő érkezett, vastag mappával a kezében.

– Gazdag tanárnő betegsége miatt ma dupla osztályfőnöki órát tartunk – kezdte, mire az egész osztály zsibongani kezdett. – Rendben – csapta össze a tenyerét az ofő, mire némileg elhalkultunk. – Kérem a hiányzók nevét, Zsolti, te pedig fejezd be a táncolást, Gazdag tanárnő a jövő héten már jön!

Az ofő felsorolta a borzalmasan fontos megbeszélnivalókat (jegyek, a végzősök ballagása, jövő héten iskolaszüneti nap…), aztán megvárta, amíg becsületesen jegyzetelünk, majd mosolyogva végignézett rajtunk.

– A következő, amiről beszélnünk kéne, az osztálykirándulás… Hát, ennyit a csendes óráról. Az ofő kábé annyit tudott elmondani, hogy az érettségi szünetben megyünk, két napra, utána már egy szavát sem hallottuk. Mindenki ész nélkül ordibált, természetesen egyszerre.

– Az első kérdés – kopogtatta meg a tanári asztalt a naplóval –, hogy mit szeretnétek. Egyedül vagy az a-sokkal?

Mivel a válaszokat nem tudta egyértelműen kivenni, szavazással döntöttük el.

– Először az tegye fel a kezét, aki szeretné, hogy a másik osztállyal, dupla kísérettel kiránduljunk.

Szorosan keresztbe font karral fordultam félig hátra, és megnéztem, kik szeretnének az a-sokkal kirándulni. Gábor, Kinga, Dave, Zsolti és… és Cortez karja volt fenn. Ricsi a fingerboardját tologatta, Virág egy hajtincsét rágta, Robi és Andris a fejüket rázták, Arnold pedig egy napilapot lapozgatott. Jacques hiányzott.

Az én kezem döntőnek számított, mindenki forgolódott és számolt.

Az ofő felvont szemöldökkel rám nézett, mire én nyeltem egy nagyot, és óvatosan megráztam a fejem.

– Rendben, akkor csak mi megyünk – állapította meg az ofő.

– Kösz, Renáta! – szólt oda Kinga, én pedig felháborodottan fordultam felé.

– Nem csak én nem akartam!

– Igen, de Virág és Arnold miattad nem akarja!

– Ez hülyeség – válaszoltam tágra nyílt szemmel, és éreztem, ahogyan elvörösödik az arcom. Kingával farkasszemet néztünk, és tudtam, ez most arra megy, hogy elszólja-e magát vagy nem. Pár másodpercig konkrétan az idegeimmel játszott, végül gúnyos mosolyra húzta a száját, és elkapta a fejét. Engem pedig levert a víz. Óriási.

– A következő a helyszín! – lapozott az ofő.

– Tanár úr, wifi lesz? – kiáltotta előre Dave.

– Tanár úr, vihetjük a Guitar Herót? – kérdezte egymás szavába vágva Andris és Robi.

– Olyan helyre menjünk, ahol tudok deszkázni! – szólt bele Ricsi.

– A wifi életbevágó! – erősködött Dave.

– Gyerekek – tapsolt az ofő, miközben záporoztak az egyre elképesztőbb kívánságok. – Az osztálykirándulás kétnapos.

Szeretném, ha kibírnátok internet és számítógépes játék nélkül… – kezdte, és mikor látta, hogy Andris és Robi szeme felcsillan, hozzátette: –, valamint PS, laptop, netbook, Nintendo, tévésorozat és minden egyéb nélkül. Úgy gondoltam, kellemes két nap lesz, túrával, tábortűzzel, énekléssel… – merengett az ofő, vele szemben pedig tizenegy huszonegyedik századi diák nézett totál értetlen fejjel. Na ja. J

Ebédszünetben persze a kirándulás volt a téma, bár a mi hármasunkból inkább csak Virágot és engem érdekelt. Arnold unottan olvasott mellettünk a padon, és próbálta figyelmen kívül hagyni a csacsogásunkat.

– A Velencei-tó klassz lesz. Juj, és vonattal megyünk! És tényleg, Cortez hozza a gitárját, meg juj, megyünk majd kirándulni? – hadarta Virág, akit totál feldobott a téma, annyira, hogy oldalra csatolta a haját, és csillogó szemmel tervezgetett.

– Aha. És jó, hogy az a-sok nem jönnek – mondtam, mire Arnold felnézett. – Nem, nem csak Edina miatt! – tettem hozzá gyorsan. – Nem nagyon ismerem őket, és az olyan fura lenne, hogy ott vannak… – Igen, persze – biccentett Arnold úgy, mint aki egy szavamat sem hiszi.

– Meg aztán így is itt van ez a Kinga-dolog, nem lenne túl jó, ha végig kibeszélnének Edináékkal – néztem szomorúan az árkádok alá, ahol Edina éppen elkérte Corteztől a fél fülhallgatót, és együtt hallgatták a zenét. – Szombaton hányra jöttök? – váltottam témát.

Virág és Arnold olyan arcot vágtak, mint akik mondani akarnak valamit, de nem tudják, hogy kezdjék. Végül sikerült. Mindketten lemondtak, és bár sajnos iszonyatosan erős érvük volt, én mégis összezuhantam. Mert oké, Virág az apukájával megy csekkolni pár lehetséges házat, Arnold pedig a rászakadt évkönyveket próbálja megcsinálni, ez bizony azt jelenti, hogy egyedül megyek Kinga versenyére. Te jó ég! No comment. L

Rajzóra: 5/2 – nem vészes, Vladár négyszer közölte, hogy szándékában áll megbuktatni, de egyébként békén hagyott. Éljen!

L

Msn: 5/3 – Zsolti átküldött egy csomó videólinket valami sorozatról, hogy nézzem meg, „mennyire durván jó”.

Pótvacsora apuval: 5/4 – találtunk mákos gubát a hűtőben, úgyhogy megettük, miközben kipanaszkodtam magam a Kinga esetről.

Cortez: 5/3 – msn-en elfoglaltat jelzett, így nem mertem ráírni, meg aztán nem is tudtam volna mit. Semmi, de semmi közös témánk!

Facebook: 5/1* – Cortez üzenőfalára Edina megszállottként írogat, a sok smileys, nyálas bejegyzése totál erőltetett, ráadásul most már üvölt róla, hogy akar valamit, és ezt rendszerint publikussá teszi. Jaj. L

Április 25., szombat

Ettől a naptól tényleg rettegtem. Hogy a barátaim nélkül menjek Kinga versenyére, aki annyira utál, hogy újabban rám sem bír nézni? Ha választhattam volna, inkább négy rajzóra egymás után!

Hát igen, tényleg ennyire féltem! Viszont ahhoz képest, amit vártam, egészen más történt. Oké, estig kilencszer bőgtem el magam, annyira, hogy a csukladozástól és a szipogástól beszélni sem tudtam, de ez a verseny után történt. Szóval délelőtt Kinga anyukája felvett a kapunkban, és az utazás kellemesen telt, Gödöllőig egyszer szólaltam meg, akkor is csak azért, mert Kitti (Kinga húga, aki velem ült hátul) megkért, hogy menjek kicsit odébb. Nem mondom, utaztam már kellemesebben is, ráadásul Kinga annyira hátratolta az ülését, hogy nem bírtam mozdítani a térdem. Igazán kedves volt, jól indult a napom. Mivel hivatalosan is rosszban voltunk, ahogy megérkeztünk a pályára, jól otthagyott egyedül, úgyhogy a digitális gépemet meg a jegyzetfüzetemet szorongatva tébláboltam a nézelődők között.

– Hé, Ren! – kiáltotta valaki, és mivel engem csak egy ember hív így, mosolyogva kerestem a tömegben Ricsit, akit a raszta haja miatt viszonylag hamar megtaláltam.

– Mit csináltok itt? – kérdeztem, amikor sűrű bocsánatkérések közepette átverekedtem magam néhány emberen, és megálltam Dave meg Ricsi előtt.

– Csak jöttünk, mert esni fog, úgyhogy deszkázás sztornó.

Mielőtt szétuntuk volna az agyunkat, Cortezzel megbeszéltük, hogy inkább kiröhögjük a lovasokat – hadarta.

– Cortez itt van? – csodálkoztam.

– Aha, de eltűnt valamerre Dinával – bólintott, aztán mintha eszébe jutott volna valami, folytatta. – Egy csomóan vannak a suliból. Nézd, ott van Zoli – mutatott az egyik végzős srác felé, aki egy nagyobb társaságban állt –, meg ott jön Zsolti – hunyorgott Ricsi. – Honnan szedett kürtős kalácsot?

– Ő Zsolti. Azon lepődnék meg, ha nem talált volna – vontam meg a vállam, és a nyakamat nyújtogatva néztem Zsolti felé, reménykedve, hogy Cortezt is meglátom valahol. Sajna a tömegben esélyem sem volt.

Viszont annyira megörültem Ricsiéknek, hogy ottmaradtam velük a verseny alatt is. így már nem tűntem olyan bénának, mert társaságban voltam, bár igaz, hogy a fiúkat abszolúte nem érdekelte a díjugratás. Zsolti végigette (a kalácson kívül valahonnan vett még medvecukrot, csokis drazsét, és Kinga száma alatt beállított egy vattacukorral is), Dave pedig a telefonján nézett egy Smallville- részt.  Úgyhogy mi, Ricsivel bámultuk az egyébként baromira unalmas versenyt, és igyekeztem nem hangosan röhögni azon, ahogy Ricsi halkan kommentálta az egészet. Mellesleg Kinga nyert.

– Ennyi volt? Ezért jöttünk idáig? – méltatlankodott Zsolti, aki először vett részt nézőként ilyen eseményen.

– Te a kajáért jöttél – rázta a fejét Dave.

– Tényleg. Ezért megérte – töprengett Zsolti.

– Oké, én elköszönök, mert Kingáékkal jöttem, és ha nem hagynak itt, akkor elvileg velük is megyek haza – magyaráztam, és intettem a srácoknak.

Miközben a kocsi felé igyekeztem, szinte belerohantam Kingába, aki a díjával a kezében vigyorgott, azt hiszem, a távolból figyelő Vass Angélát cukkolta. Amikor meglátta, hogy jövök, elkomorodott, és csípőre tett kézzel várt.

– Kösz, Renáta, hogy az egész versenyt végigröhögted Ricsivel!

Nem is vártam mást!

– Én… – kezdtem, de megakadtam. Hogy látta a pályáról? Ez nem igaz, Kinga biztos, hogy alien!

– Igen? – húzta fel a szemöldökét, miközben levette a sisakját.

– Kinga, itt vannak a fotók, a jegyzeteim, holnapra megírom az anyagot, és átküldöm! Lehet, hogy néha nevettem Ricsin, de végignéztem a versenyed, és még drukkoltam is! – magyaráztam.

– Milyen nagylelkű vagy. Köszönöm – tette a szívére a kezét gúnyosan, enyhén túljátszva a helyzetet. – Nem is vártam tőled mást – tette hozzá csak úgy, mellékesen, nálam pedig betelt a pohár. Lehet, hogy nem mondott durvábbat, mint szokott, lehet, hogy ezen nem kellett volna begőzölnöm, de az elmúlt napok nyomása miatt pont ott, abban a pillanatban egyszerűen elszakadt a cérna.

– Kinga! – kezdtem lassan, de éreztem, ahogy az érzelmeim eluralkodnak rajtam, az elfojtott düh teret nyer, és sajna már nem tudtam legyűrni. – Tudod mit? Sajnálom! Sajnálom a hülye pályázatot, sajnálom, hogy a novellám bekerült valami béna versenyre, sajnálom, hogy engem választottak! Sajnálom, hogy ezért haragszol, amikor erről egyáltalán nem tehetek! Sajnálom, hogy nem állsz szóba velem, hogy kitöröltél, letiltottál, nem válaszolsz, levegőnek nézel! Sajnálom, hogy nem hiszed el, hogy a kapcsolatunk többet jelent nekem egy ostoba versenynél!

Sajnálom, hogy nem hallgattál meg, amikor beszélni akartam róla!

Fogalmad sincs, hogy mennyire lehangol az egész, hogy nem is érdekel a dolog, mert egyszerűen annyira sajnáltalak, amiért nem kerültél be! – kiabáltam, és láttam, hogy Kinga egyébként döbbent arca megremeg, úgyhogy feltettem a mutatóujjam. – Nem! Nem személy szerint téged sajnáltalak, mert tudom, hogy nincs miért!

Azt sajnáltam, hogy nem sikerült, amit akartál, és láttam, hogy ez mennyire megvisel! Szerettem volna segíteni vagy legalább elmondani, hogy sajnálom! Csak ennyit, hogy sajnálom! – üvöltöttem, és éreztem, hogy a megkönnyebbülés szinte kiszakad belőlem. Kinga annyira döbbenten hallgatott, hogy szinte pislogni is elfelejtett, úgyhogy amikor végre befejeztem, és a körülöttünk lévő emberek felocsúdtak a bámulásból és tovább mentek, Kinga kifújta a levegőt.

– Hű – mondta, és láthatóan kereste a szavakat.

Szó nélkül ácsorogtunk, a csend nem volt kínos, inkább olyan töprengős, mint amikor két ember belátja, hogy messzire mentek, és az egésznek nincs is akkora jelentősége. Szép pillanat lett volna, ha. Ha Kinga nem néz rám lesápadva.

– Ne fordulj meg! – közölte szinte némán.

Ösztönösen megráztam a fejem, motyogtam valami „Mi?

Miért?-félét, és akkor megfordultam. Az érzés kimondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlan volt. Tőlünk körülbelül tíz lépésre Edina velünk szemben, kissé lábujjhegyen állt, és két karját Cortez felhúzott kapucnija köré fonta, miközben csókolóztak. A világ megpördült velem, ha egyedül vagyok, azt hiszem, simán összeesem, de szerencsémre Kinga erősen megragadta a könyököm, és elrángatott a kocsi felé. Jól tette, mert útközben kitört belőlem a zokogás, rögtön eldugult az orrom, bőgés közben fuldokoltam, de mit számít?

Kinga előreültette a húgát, és hátraült velem a kocsiban. Az útra nem nagyon emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy végigbőgtem, és hogy Kinga bátortalanul megveregette néha a karom.

Nem csoda, hogy anyuék frászt kaptak, amikor megláttak.

Elvégre elengedték a gyereket egy díjugratóversenyre, erre hazaér bőgve, szétfújt orral, artikulálatlan zokogás közepette, miközben egy értelmes szót sem tud szólni.

– Te jó ég! Elszabadult egy megvadult ló? – lépett hozzám anyu, és vizsgálgatni kezdett.

– Cor-tez és… – szipogtam. – És E-di-na.

– Ó – nézett rám anyu szomorúan.

– Ó – nézett rám apu szomorúan.

Hát, ja. Kábé. Becsuktam magam mögött a szobaajtóm, lerogytam a babzsák fotelembe, és fejemet a párnába fúrva ész nélkül zokogtam. Úgy éreztem, kiszakad a mellkasom, a torkom megállás nélkül szorított, és nagyon úgy tűnt, a könnycsatornáim kifogyhatatlan készlettel rendelkeznek. Virágnak küldtem egy SOS üzenetet (ez volt a megbeszélt, „irtó nagy gáz van” jelzésünk), és tíz másodperc múlva pittyegett a mobilom. Folyton elhomályosodott a készülék előttem, de végül sikerült elolvasnom Virág sms-ét, amiben az állt, tartsak ki, reggel jön, amilyen hamar csak tud.

Ezek után úgy döntöttem, az éjszakai programom a bőgés lesz, felváltva néhány csapkodással és kirohanással, majd további zokogás, végül a „sírjuk álomba magunkat” jelenettel zárom a napom. No comment.

Edina és Cortez: 5/1 * – hivatalosan (és látványosan) is járnak.

Nem tudom, meddig fog kísérteni az idilli jelenetük, mindenesetre pech, hogy akárhányszor lehunyom a szemem, őket látom magam előtt. L

Vacsora: 5/1 – anyu tolerálja, hogy megszakadt a szívem, nem kellett vacsiznom, csak felhozott a szobámba egy szendvicset, ami egyébként még mindig az éjjeliszekrényemen van. Nincs étvágyam. L

Zsepi: 5/1 – elfogyott! Még ez is! L

Április 26., vasárnap

Amikor Virág tegnap azt írta, hogy „jön, amilyen hamar csak tud”, akkor nem gondoltam, hogy vasárnap reggel nyolckor anyu mosolyogva felébreszt azzal, hogy Virág van itt.

Az éjszakai bőgéstől vékony csíkká szűkült a szemem, az orrom piros volt a sok fújástól, és egyébként is, eléggé „világvége” hangulatban ébredtem.

– Hű – lépett be Virág a szobámba, és az arckifejezése elárulta, tényleg nem festhettem túl szépen.

Virág leült az étkezőasztalhoz, és hallgatott, miközben én a Karib-tenger kalózai pizsimben csináltam egy kakaót, és a konyhapulton ülve hadartam, hadartam és hadartam.

– Azta! – nézett Virág maga elé, amikor végre elhallgattam.

– Kábé – vontam meg a vállam, és ismét a sírógörcs kerülgetett.

– Te, figy – igazította meg a halálfejes fejkendőjét –, mit csináljunk ma? Mozi? Vagy DVD? Vagy izé. Elmegyek veled könyvesboltba, ha akarod! – ajánlotta fel, én pedig halványan elmosolyodtam. De rendes! Azért, hogy feldobjon, képes lenne könyvesboltba jönni, pedig ott mindig szétunja magát! Virág igazi barát.

– Rendes vagy, de nem kell, köszi. Inkább csak maradjunk itthon és Simsezzünk, vagy valami – vontam meg a vállam.

– Hű, tudod mit? Hallgassunk My Chemical Romance- számokat, közben meg töltsünk ki teszteket a neon.hu-n. Az vicces lesz!

– Hát, jó.

Amíg elkészültem, Virág a szobámban netezett. A fürdőszobatükör elég rémes képet mutatott magamról: ijesztően fehér, kialvatlan arc, a szemem körül helyes kis fekete karikákkal.

Edina bezzeg biztos nem így fest! Ez őrület! A teszttöltögetés egyébként tényleg jópofa elfoglaltság volt, még nevettem is, ami a jelen helyzetben igazán nagy szó! Anyu néha bejött a szobámba, hozott üdítőt meg almás pitét, meg ropit, közben pedig olyan „milyen jó móka a kamaszkori szerelmi bánatunkat kibeszélni a kis barátunkkal” nézéssel figyelt minket.

– Na jó, hozzád Orlando Bloom illik – közölte Virág felnézve a notebookomból, aztán hozzá is kezdett a „melyik filmet érdemes megnézni” teszthez, amikor kopogtak az ajtómon. A következő pillanatban Kinga köszönt ránk, mire totál ledöbbenve fordultunk hátra.

– Mondhatom, ez a legszánalmasabb figyelemelterelő próbálkozás – hunyorgott a képernyőre, miközben levette a farmerdzsekijét, és az ágyamra dobta.

– Mi? – kérdeztem, amikor végre felocsúdtam a csodálkozásból.

– Ugyan már! Teszteket töltögetni és Fall Out Boyt hallgatni?

– Ez MCR – vágta rá Virág, de Kinga figyelmen kívül hagyta, és felém fordult.

– Amatőrök! Ha már csináljátok, akkor csináljátok rendesen! – közölte.

– Vagyis? – kérdeztük egyszerre.

Na jó, Kinga tényleg értette a dolgát. A mi szánalmas próbálkozásunk semmi nem volt hozzá képest. A közösségiről lekapta Edina fotóját, és egy rajzprogram segítségével szétdekoráltuk. J

Kapott szarvakat, gondolatbuborékot totál béna beszólásokkal, meg feltettük egy hegyre, hogy „elég messze kerüljön Corteztől”. Igaza volt Kingának, ez tényleg jólesett!

Mikor végeztünk, sehol nem mentettük el a képet, csak kinyomtattuk egy példányban, aztán kitöröltük.

– Hű, ez tényleg nagyon vicces volt – dőlt hátra Virág a babzsák fotelemben, és kezét az álla alá tartva, hogy ne morzsázzon, evett még egy almás pitét.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – tápászkodott fel Kinga magabiztosan, kutakodott egy kicsit az íróasztalomon, aztán egy celluxdarabot erősített a képre, és egyetlen mozdulattal az asztalom feletti tükörre nyomta.

– Na, jobb kedved van? – mosolygott Virág.

– Aha – biccentettem. – Csak sajna ettől még Cortez és Edina… – Összejöttek, majd szakítanak! Ettől kár kiborulni. Jó, a mai napod rámehet az önsajnálatra, de aztán szedd össze magad! – parancsolt rám Kinga.

– Igen, igazad van – sóhajtottam. – Csak iszonyú volt látni. És az a csók… – Az a csók béna volt! – szólt Kinga határozottan, kizökkentve a bambulásból.

– Nekem nem úgy tűnt. Tök romantikus volt az egész! – mondtam szomorúan.

– Hát, nemtom – vonogatta a vállát Virág. – Távozó tömegben, lovak közt, esőben és trágyaszagban… Nekem nem tűnik romantikusnak.

Automatikusan felnevettem, mire Kinga szigorúan megrázta a fejét.

– Nem volt trágyaszag. De, mondjuk, tényleg mindenki hazaindult, és egyáltalán nem tűnt meghittnek, ahogy ott álltak a sárban, az őket kerülgetők között. Én nem ezt választanám az első csók helyszínéül! – jelentette ki határozottan.

– Én sem – rázta meg a fejét Virág. – Én az első csókot valahogy úgy képzelem, hogy baromi nagy koncert van, és… És nekem van VIP belépőm, amivel beengednek, és a színpad széléről nézhetem a bulit, aztán az I Don’t Care  végén elsötétül a színpad, egyedül Pete Wentz van megvilágítva. Beleszól a mikrofonba, megköszöni a tömegnek, hogy eljöttek, meg minden, aztán hirtelen felém néz, és megköszöni nekem is. Én boldogan bólintok, ő felém nyújtja a kezét, kihív a színpadra, és megcsókol, a tömeg pedig először furán néz, egy csomó lány sírva fakad, de aztán megtapsolnak… – mesélte Virág, mi pedig Kingával furán összenéztünk.

– Ez az első csókod? De béna vagy! – rázta meg a fejét Kinga.

– Na és Renáta? Neked milyen álmaid első csókja?

– Nekem? Hát – töprengtem –, nem is tudom.

– Naa – vigyorgott rám Virág. – Tuti, hogy ezerszer elképzelted már!

– Oké – bólintottam. Mindketten fürkésző tekintettel néztek, én pedig sóhajtva megvontam a vállam. – Konkrét helyszínem nincs.

Csak Cortez – suttogtam, mire Virág szomorúan bólintott, Kinga pedig unottan a plafonra meredt.

– Nem eresztetted el nagyon a fantáziád!

– Én beérném ennyivel – mosolyodtam el, és éreztem, ahogy a keserű érzés eluralkodik rajtam. – De mindegy, az én tervemnek úgyis lőttek. Strébernek tartanak, nem hordok menő ruhákat, fogalmam sincs a trendről, nem ismerem az új bandákat, nem nézek sorozatokat, minden menő műsorról lekések, olvasókörös vagyok, úgyhogy az csak hab a tortán, hogy a suli egyik legmenőbb fiújába estem bele, aki a házin kívül észre sem vesz.

Sose lesz barátom! – közöltem egyszerűen. Virág még a hallottakat értelmezte, amikor Kinga felvont szemöldökkel megrázta a fejét.

– Renáta, az, hogy nincs barátod, egyáltalán nem ciki! Jó, a többi, amit elsoroltál, az tényleg elég szánalmas… – Kösz – biccentettem.

– Ez a te hülyeséged! Olvasókörösként és suliújságosként lehetnél menő. Elvégre nem vagy buta, a harmadik legjobb osztályátlaggal rendelkezel, és ha nem bőgöd szét a fejed, akkor még ki is nézel valahogy!

– Ezekkel a megjegyzésekkel te tényleg fel akarsz vidítani? – ütköztem meg.

– Sajnálom, ha fáj az igazság! Tudod, mi a baj veled, Renáta?

Hogy mindent feladsz!

– Mi? Én nem! – ráztam meg a fejem.

– De igen! És emiatt vagy szánalmas. Most komolyan, mit tervezel? Hogy tovább merengsz magadban, elvörösödsz, ha Cortez hozzád szól, hogy titokban, reménytelenül epekedsz érte, miközben végignézed, hogy más jár vele?

Ezen elgondolkodtam.

– Igen – feleltem. – Kábé ezt terveztem. Miért? Mit kéne csinálnom? – tártam szét a karom tehetetlenül.

– Megmondom! – tapsolt Kinga. – Vetesd észre magad, ha már annyira béna, hogy magától nem lát meg.

– Úgy érted, álljak elé és integessek?

– Renáta, komolyan, néha megkérdőjelezem az iskolai teljesítményedet. Hol az eszed? – pattant fel, és Virágot arrébb lökve a notebookom elé ült. – Mi az, ami neked van, és Edinának nincs? – kérdezte.

– Elnyűtt kötött kardigánom?

– Ostoba! – csapott Kinga a homlokára, pedig szerintem jó poén volt. Mindegy, legalább Virág mosolygott.

– Tehetség! Elvileg – motyogta Kinga, és ujjai sebesen jártak a billentyűzeten. – Itt a lehetőség! Bent vagy a novellaíró pályázaton! Mit kéne tenned? Hajtani! Szavaztatni, hirdetni, versenyezni! Tudod, mi a különbség köztünk? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Az, hogy én nem írtam elég jót, de ha bejutottam volna a döntőbe, akkor meg is nyerem! Te jót írtál, de elvérzel a végén.

– Mit akarsz ezzel mondani? – csodálkoztam, mert Kingától tényleg szokatlan volt a dicséret. Jónak nevezte, amit írtam?!

Wow.

– Azt, hogy gondolkozz! Itt a százas lista, te a kilencvenhetedik helyen vagy, két szavazattal!

– Bocs, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni, mert éppen utáltál!

– háborodtam fel.

– És akkor mi van? És ha utáltalak? És ha az egész világ utál?

Mit érdekel? Renáta, szedd már össze magad! Szavazás alapján lesz eredmény, a nehezén már túl vagy, bejuttattad az írásod!

Innen már gyerekjáték! Gyerünk, gyűjts szavazatokat, érd el, amit akarsz, és akkor Cortez is észrevesz!

– Figyi – vakargatta meg Virág a homlokát. – Ebben van valami. Olvastam az IM-ben, hogy a fiúk egyébként tökre bírják az okos lányokat.

– Igen, az okos, céltudatos, magabiztos lányokat! Renáta viszont mulya – értett egyet Kinga, és sajna Virág is bólogatott. – Hé!

– Ez az igazság – fordult felém Kinga. – Zárd ki a fejedből Cortezt, hagyd, hogy ő vegyen észre téged, és most koncentrálj egy kicsit magadra! Javítsd a rajzot, gyűjtsd a szavazatokat a pályázatra, erősítsd az átlagod! Cortez most Edinával jár! Akkor hagyd őket. Buta vagy, ha azt hiszed, a kapcsolatuk tovább húzza egy hónapnál!

– Értem – biccentettem, és Kinga magabiztossága kezdett engem is magával ragadni. – Kinga – szóltam rá elérzékenyülve. – Köszönöm.

– Jaj, most nehogy elkezdj lelkizni! Három oka van annak, hogy segítek! Az első, hogy a pályázaton elért eredményeddel az iskolánkat és az osztályunkat képviseled. A második, hogy Edina és Cortez csókja miatt a díjugratóversenyem, amit mellesleg meg is nyertem, senkit nem érdekel majd, mivel minden róluk szól. Ez megbocsáthatatlan. A harmadik és egyben utolsó ok pedig – nézett mélyen a szemembe –, amit tegnap, a verseny után mondtál. Hogy sajnáltad, hogy az én novellám nem került be. Bár nem kell a szánalmad, azért mégis, ez valahol kedves volt tőled… A délután hátralévő részét együtt töltöttük, Kinga konkrétan egy egész tervezetet készített arra, hogyan szavaztassuk meg a novellám, különböző színű filcekkel húzogatott a noteszében, miközben a notebookom előtt totálisan begőzölt.

Ez tök rendes dolog tőle, de mégis, ami a legjobb az egészben, hogy beláttam, igaza van. Eredetileg úgy terveztem, hogy meghúzom magam és némán, a háttérből figyelem Cortezt, hátha egyszer csak észrevesz, és a házikon és irodalombeadandókon túl meglátja, hogy létezem! Igen, ez volt az elképzelésem. Csak mégis, ma valahogy felnyílt a szemem (örök hála érte Kingának), és rájöttem, hogy ha Cortez és Edina járnak, akkor az az ő dolguk.

Oké, baromira fáj, meg minden, de az élet megy tovább.

Nyakamon az év vége, és így, hogy Kinga a fejébe vette, hogy elérünk valamit a pályázaton, már nekem is megjött a kedvem hozzá! Strébernek és nyominak látnak a többiek? Lehet. De akkor legyek igazi stréber és igazi nyomi! Érjek is el vele valamit!

Virág: 5/5 – az összes MySpace- és Facebook-ismerősének elküldte a linkem, hogy szavazzanak rám! J

Kinga; 5/5 – a közösségin 57(!) ismerősének üzent, hogy szavazzanak rám, azonnal! J

Eléggé begőzölt, és bár nem mondta ki, azt hiszem, valahol örül neki, hogy azzal, hogy elfogadtam a segítségét, tulajdonképpen részt vesz a pályázaton.

J

Cortez és Edina: 5/1 – erős vagyok, nem érdekelnek, erős vagyok. Na jó, inkább erősnek kell lennem.

Új én: 5/3 – még fejlesztem, de igen, azt hiszem, ideje a saját dolgaimmal foglalkozni.

 Április 30., csütörtök

Őrülten zsúfolt volt a hetem. A nem veszek tudomást Cortezről dolog egész jól bejött, sőt, igazából még élveztem is. Mondjuk, azokban a pillanatokban, amikor a folyosón láttam őket vagy amikor csengetés után pár másodperccel Edina bedugta a fejét a termünkbe, hogy kihívja Cortezt, akkor, mondjuk, szinte kiszakadt a mellkasom, de szerencsémre voltak, akik mellettem álltak és támogattak. Virág, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthattam, Arnold, akinek segítettem az évkönyvekben, és a héten kétszer is együtt tanultunk, mert elakadtam a fizikával, és… És Kinga. Aki megszállottként hajtotta az embereket, hogy szavazzanak a novellámra. Komolyan, a suliban páran kifejezetten féltek tőle, mert állítólag a közösségin Kinga szinte zaklatta a diákokat, olyanokat írt, mint pl: „Tudom, hogy még nem szavaztál! Mire vársz, mi? Jobban tennéd, ha most rögtön szavaznál” meg ilyesmi. Oké, a történethez hozzátartozik, hogy vasárnap óta a kilencvenhetedik helyről felugrottam a huszonegyedikre. Wow. J

Úgyhogy direkt lefoglaltam magam, napközben szinte egyáltalán nem agyaltam Cortezen, az estéim pedig… Hát, oké, az estéim leginkább olyan dalok hallgatásával teltek, mint a Fool On The Hill, Girl, Strawberry Fields Forever és persze a Yesterday,  minden mennyiségben. J

Anyu szerint tök normális „szívbemarkoló kamaszviselkedést” produkáltam, és támogatta a „szomorkodjunk szerelmes dalokra” estéimet. A Facebookot azért rendszeresen csekkoltam, de semmi érdekeset nem találtam rajta, sőt, bár az ominózus csók elég látványosra sikerült, senkit nem hallottam a suliban, hogy erről beszélne.

Diszkrétre vették a kapcsolatukat. Óriási. Éppen ideje volt.

Reggel gyorsan felkaptam egy farmert és egy sima bordó garbót, a hajam pedig lazán hátrafogtam, gondoltam ez olyan díszítős imidzs, úgyis összekoszolom magam. Ugyanis ma van a ballagás, és persze „a kicsik” melóznak a legtöbbet. A sulihoz érve Virággal köszöntünk a fiúknak – egy pillanat alatt megállapítottam, hogy Cortez átkozottul helyes a reggeli napsütésben –, aztán gyorsan bementünk a kapun. Napok óta alig volt kapcsolatom a fiúkkal, és bár kicsit fájt a dolog, be kellett látnom, ez is a terv része. Bármennyire is szerettem volna velük lógni, nem akartam az a szánalmas lány lenni, aki annak ellenére, hogy Cortezt nem érdekli, állandóan a nyakán lóg. Mint ahogy Edina tette, mielőtt járni kezdtek.

A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, kivettünk egy-egy példányt a májusi suliújságból, majd az aulába lépve megcsapott minket a tömény virágillat. Máday a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és kíméletlenül utasítgatott.

– Virág, vedd le a baseballsapkát, és gyerünk díszíteni! – förmedt Virágra, aki szomorúan lekapta a fejéről a halálfejes sápiját, és ujjaival igazgatta a lelapult haját.

A termünkben Kinga csípőre tett kézzel állt, és éppen Andrist és Robit osztotta.

– Mondjátok, ti nem értitek, amit beszélek? Ti teljesen hülyék vagytok?

A két fiú értetlenül meredt rá, majd össze, végül kitört belőlük a röhögés.

– Jellemző. Akkor még egyszer elmondom. A virágokkal a folyosót díszítjük. Indulás – tapsolt kettőt Kinga, mire a srácok vihogva kimentek a teremből. Tíz másodperc múlva rángó vállal jöttek vissza, Kinga pedig oda se figyelve nyújtotta feléjük a dobozt, amiben a virágok voltak, és ami nélkül indultak díszíteni.

J

– Biztos, hogy ezek nem normálisak – rázta meg a fejét unottan Kinga, majd mikor észrevett minket, rögtön felcsillant a szeme, mint a ragadozónak, amikor új áldozatot talál. – Virágokat a… – Tudjuk. A folyosóra.

Hálátlan feladat a kilencedikeseknek. Folyosódíszítés, amikor a ballagás úgyis a tornateremben lesz. Totál kiszúrás. Virág a létrán ácsorgott, én pedig hol őt tartottam, hogy le ne essen, hol pedig felnyújtottam neki néhány virágot, miközben Cortezék mellénk értek.

– Mit csináltok? – kérdezte Ricsi.

– Díszítünk – feleltem, ha esetleg nem lenne egyértelmű.

– Megléphetünk? – nézett rám Cortez, nekem pedig felugrott a gyomrom a torkomba. Edinával jár, Edinával jár, ismételgettem magamban, és elkaptam a fejem, hogy ne bámuljak bele a mélykék szempárba.

– Hát… Kinga irányítja a díszítést, ha jól hallom, most Jacques- kal üvölt, úgyhogy futás – bólintottam, mire Cortez és Ricsi automatikusan megfordultak és eltűntek a folyosón.

– Na, léptem a büfébe – kacsintott Zsolti vidáman, és a többiek után rohant.

Kérdőn néztem Dave-re, aki továbbra is mellettünk ácsorgott.

Megböktem a vállát.

– Mi az?

– Te nem mész?

– Hova? – vette ki a fülhallgatóját. Vagyis nem hallott semmit.

– Menekülj! – suttogtam, de késő volt. Kinga megjelent az ajtóban, és összehúzott szemmel Dave-re meredt.

– Húzz be a terembe, és fogj meg egy csokor virágot! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Hol vannak a többiek? Hová bújtattad őket?

– Én semmiről nem tudok – közölte Dave. Igazán rendes volt tőle.

– Aha. Na jó! Zsolti tuti a büfében van, lemegyek érte. – indult el a folyosón, de félúton hátranézett. – Renáta, ne lazsáljatok!

Hát, nincs mese, Kinga kemény diktátor. Unottan díszítettük a folyosót, időközben megjelent Arnold is, akinek eszébe sem volt díszíteni, kihozott egy széket a folyosóra, leült, és a 80 nap alatt a  Föld körü lt   bújta.

Már majdnem a korláthoz értünk a díszítéssel, amikor két tizenegyedikes srác lépett oda hozzánk.

– Hé – szólított meg minket az egyikük. Mivel még soha nem beszéltem velük, és azt hiszem, még köszönőviszonyban sem voltunk, kérdőn néztem rájuk. – Szavazzatok ránk.

– Oké – biccentett Virág. Csodálkozva néztem, aztán legyintettem, azt hiszem, neki nem volt kérdése. Nekem viszont akadt. Például, hogy miről van szó.

A két srác amolyan „ja, igen, kilencedikesek” nézéssel nyugtázta az értetlenségemet, aztán egymás szavába vágva elmesélték, hogy a sulirádiósok ma elballagnak, és a helyükre pályáznak. Mivel ez szemmel láthatóan sokat jelentett nekik, megígértem, aztán pillanatok múlva már Andrisékat kérlelték.

Hamar kiderült, hogy elhamarkodottan ígértük oda a szavazatunkat, mert egy órán belül további két-két tizenegyedikes fiú próbált meg rábeszélni minket. Mivel folyamatosan kaptunk némi információt a dologról, kiderült, hogy a két stúdiós posztért kemény harc megy, a bekerüléshez igen komoly elvárásoknak kell megfelelni. Az oké, hogy egész évben élveztük a sulirádió zenéjét, és köztudott, hogy a stúdiósok ultramenőnek számítanak, de hogy milyen komoly feltételekkel vehetik át a helyüket, nos, erre nem számítottam. Az elmaradt tanórák miatt egész nap szólt a zene, óránként két potenciális jelölt szolgáltatta a műsort, a diákok pedig az aulában lévő ládába dobhatták be a szavazatukat. Stúdiósnak bárki jelentkezhetett, amennyiben tizenegyedikes (tehát jövőre végzős), legalább közepes tanuló (mert a stúdiósokat gyakran elengedik az órák utolsó perceiről, és késhetnek is egy-két percet) és fiú (kivédve ezzel, hogy „lányos” zenék szóljanak). Ha ez a három kritérium megvan, akkor csak annyi kell, hogy a próbanapon (ez mindig a ballagás napja) a zenéjével elnyerje a diákok tetszését. Komolyan, majdnem olyan húzós bekerülni, mint a suliújsághoz. Érdekes.

Ebédszünetben az udvarra mentünk, addigra bedobtuk a szavazatunkat, azokra, akiknek megígértük, és titkon reménykedtünk, hogy nem ők nyernek, ugyanis az ő órájukban hallott dalok rémesek voltak. Amíg Virág a szendvicsemet ette, mi, Arnolddal a jövő hétről beszélgettünk (az érettségi szünet miatt nem lesz suli), amikor a sulirádióban hirtelen abbamaradt a dal, és a két stúdiós hangja törte meg a hirtelen beállt csendet.

– Jól van, Szent Johannás diákok! Itt az idő, hogy érzékeny búcsút vegyünk tőletek. Ma elballagunk, és igyekszünk méltó utódokat hagyni magunk mögött. Az eskütételhez, kérjük, fáradjon a stúdióba a 11/b-ből Bence és Tibi. – Az udvaron hangos tapsvihar tört ki.

– Azok melyikek voltak? – kérdeztem Virágot.

– Akik a Muse-számokat nyomták, nekik drukkoltam! – bólogatott Virág.

A két fiú eltűnt az udvarról, és pár pillanat múlva hallottuk a hangszórókból, ahogy szinte berontanak a stúdió termébe.

– Gratulálunk, a maradék tanévben és az egész következőben tiétek a terep. Most pedig ismételjétek utánunk – szólt a sulirádiós a mikrofonba, és elismételtette a nyertesekkel az „esküt”, ami totál vicces volt.

Olyanok voltak benne, mint hogy mindig követik a hagyományokat és nem hoznak szégyent a stúdiósok hírnevére.

Hogy mindig gondosan felírják a naponta játszott dalokat, amik így változatosak maradnak. Hogy Máday büntetésétől nem tartanak, és cenzúrázatlanul adják a zenéket… J

Ennél a pontnál mindenki felnevetett, Máday pedig sietősen átvágott az udvaron. A stúdiósok sejthették, hogy mennyi idejük van hátra, mert gyorsan beleszóltak.

– Kösz, hogy minket hallgattatok! Üdv mindenkinek! – köszöntek el végleg, és átadták a helyüket az újaknak.

A mikrofon még bekapcsolva maradt, amikor Máday dörömbölt az ajtón, aztán felcsendült a Muse-tól Supermassive Black Hole, így lemaradtunk a további eseményekről. J

Kinga viszont megtalált minket: egy kartondobozzal a kezében egyenesen hozzánk lépett.

– Ne lazsáljatok! Ezt vigyétek be a tornaterembe, ott díszítenek a tizenegyedikesek, mondjátok, hogy Máday küldi, aztán gyertek vissza a folyosóra! – nyomta a kezembe.

Virággal komótosan elindultunk a tesiterem felé, Kinga pedig Arnolddal próbált vitázni, természetesen esélytelenül. A tornaterem öltözőjén át a folyosóra értünk, ahol őrültekháza volt, végzősök és tizenegyedikesek rohangáltak dekorációkkal, és csokrokkal.

– Bocs – szólítottam meg egy végzős lányt, akinek álomszép sminkje volt, valószínűleg már a ballagásra készítette. – Ezeket hova rakjuk?

– Be, a tornaterembe – mutatta, és már el is rohant.

A dupla szárnyú ajtón belépve aztán szó szerint leesett az állunk. Virágillat lengte be az egész termet, a korlátok, a színpad, minden fehér virágokkal volt díszítve, néhány fiú utolsó simításként a fényfüzéreket ellenőrizte.

– Hű – kiáltottam fel, Virág pedig bólintott.

– Na, igen. Minden kilencedikes ilyen arcot vág – állt meg mellettem Timi mosolyogva.

– Szép ballagás lesz – mondtam, még mindig döbbenten.

– Igen. És még szebb végzősbál – biccentett, mire csodálkozva néztem rá.

– Itt lesz a bankett?

– Reni, a Szent Johannában végzősök bálja van.

– Ma? Komolyan?

– Aha. De ne aggódj. Kilencedikeseket szinte sose hívnak meg.

De jövőre lehet, hogy jöttök majd… – veregette meg a vállam, és ott is hagyott minket.

Totál ledöbbentem a hallottakon. Egy iskolai rendezvény, amin csak a végzősök és az általuk meghívottak vehetnek részt. Wow.

Visszafelé Virággal még megcsodáltuk a tizenkettedikes lányok izgatott kapkodását, és titkon reméltük, hogy legalább jövőre részt vehetünk benne. Hű.

Ötre kellett visszaérni a suliba, természetesen a Szent Johannás ünneplőben. Aminek egyébként semmi értelme nem volt, mert mi az egész ballagásból semmit nem láttunk, kilencedikesként a tornaterem közelébe se jutottunk. A folyosókon ügyeltünk, meg a rokonok és családtagok virágcsokrait cipeltük a termekbe. Hálátlan feladat. A ballagás végén az ofő a terembe parancsolt minket, és mivel Mádayval érkezett, mindannyian elhallgattunk.

– Rendben, 9/b – bólintott alaposan végignézve rajtunk az ig.

helyettes. – Jövő héten az érettségi szünet alatt osztálykirándulásra mentek. A kísérő tanárotok az osztályfőnökötök és Korponay tanárnő. – Az osztályban halk zúgolódás keletkezett, titkon mindenki az infótanárért fohászkodott. Pech. – Mivel kilencedikesek vagytok, szeretném személyesen tisztázni a szabályokat – folytatta. – A kiránduláson az iskolánkat képviselitek, kéretik úgy viselkedni.

Zsolti, Andris és Robi felnevettek, Ricsi és Cortez összepacsiztak, a többiek pedig mosolyogva néztek. Kivéve Mádayt.

– Azonnali felfüggesztés jár italozásért, dohányzásért, tudatmódosító szerek használatáért. A kirándulás alatt viselkedjetek, mert kétszer fordult elő komolyabb szabályszegés, mindkét esetben eltanácsoltuk a diákokat.

A kijelentésére már mindenki komolyan nézett, mert ha valamitől komolyan rettegnek a diákok a Szent Johannában, az az, hogy el kell menni innen. Máday pedig nem viccelt.

– Tehát hétfő reggel hét órakor mindenki pontosan érkezik a Déli pályaudvarra. Neményi, értetted? – nyújtogatta a nyakát Máday.

– Igen, úgy gondolom az agykapacitásom lehetővé teszi, hogy ezt a roppant bonyolult információt befogadjam – közölte Arnold.

Máday unottan bólintott, aztán végignézett a társaságon.

– A balhés négyes – mutatott egyenként Cortezre, Ricsire, Zsoltira és Dave-re. – Rajtatok a szemem – jelentette ki szigorúan, majd kiment a teremből. Az osztály egy emberként röhögött fel.

Na ja. Az ofő mosolyogva csendre intett minket, és még egyszer ismertette, hogy hol és mikor találkozunk.

Virággal a suli előtt ácsorogtunk és Arnoldot vártuk, aki elszaladt a könyvtárba. A suliból szinte hömpölygött a tömeg, úgyhogy kissé félreálltunk, és némán figyeltük a hatalmas csokrokat cipelő végzősöket.

– Ti mit csináltok? – állt meg előttünk hirtelen Kinga. – Arnoldra várunk – feleltem. Kinga türelmetlenül az órájára nézett.

– Értem. Nos, van két percem – hadarta, és olyan arcot vágott, mintha csak szívességet tenne, pedig igazából nem kértük, hogy maradjon.

– Ez annyira nem fair! – húzta el a száját Virág, kábé ezredszerre.

– Mi? – kérdezte Kinga.

Mivel Virág magában duzzogott, elmagyaráztam Kingának, hogy Virág eléggé fájlalja, amiért a végzősök bálján csak meghívottként lehet részt venni.

– Egyébként ez szerintem is gáz – fejeztem be. Kinga vadul bólogatott, végül megvonta a vállát.

– Hát, ez van.

Virág egyetértően motyogott valamit, nekem pedig nem stimmelt a dolog. Nem vehetünk részt valamin, Kinga pedig elfogadja? Nem hőbörög? Nem reklamál? Nem rohan Mádayhoz?

Nem, ez egyáltalán nem tetszett. Aztán mintha fejbe vágtak volna, hirtelen tört rám a felismerés!

– Meghívtak! – kiáltottam, Kinga pedig rémülten a szája elé tette az ujját.

– Pszt már!

– Ki? Kicsoda? Tényleg mész? Kivel? – türelmetlenkedett Virág.

– Halkabban! Na jó – suttogta, egészen közel hajolva hozzánk.

– Danival megyek.

– A fotóssal? – üvöltötte Virág a szája elé kapva a kezét.

– Csend! Én vagyok az egyetlen kilencedikes, akit meghívtak, úgyhogy pszt!

– De mikor? És miért nem mondtad? Ez tök jó – mosolyodtam el.

– Nem voltunk beszélőviszonyban, amikor igent mondtam – közölte Kinga. Virág mindent tudni akart a dologról, úgyhogy Kinga unottan (de egyébként szerintem örömmel) mesélte el a meghívásának körülményeit, közben pedig Arnold jött ki az épületből.

– Mehetünk?

– Persze. Kinga, sok sikert, és azért üzenj, hogy mi volt! – vigyorogtam.

A dombon felfelé ballagva Arnold megkérdezte, hogy miről van szó.

– Kingát meghívták a végzősök báljára! – ujjongtam. Arnold hosszasan nézett rám.

– Elképesztő történés – biccentett gúnyosan.

– A bálozás klassz! Kár, hogy mi nem mehetünk – nézett rám Virág szomorúan.

– Talán jövőre – vontam meg a vállam kelletlenül, és magamban beláttam, hogy az egész évem elment azzal, hogy Cortez miatt szomorkodtam. Ha Kingára hallgatok és kihasználom a suliújság meg az olvasókör adta lehetőségeimet, most engem is tuti meghívtak volna. L

Ballagás: 5/5 – sokat nem láttam belőle, de tuti szép volt.

Végzősök bálja: 5/5 – hűűű. Kábé most kezdődhet. Alig várom, hogy Kinga beszámoljon róla.

Virág: 5/5 – az előbb üzent, hogy vár msn-en, úgyhogy rohanok.

Hosszú hétvége: 5/2 – Már alig várom a hétfői kirándulást. J

Suliújság: 5/5* – szuper lett a szám, mellékletként pedig benne van az írásom. Wow. J

Novella: 5/4 – az előbb néztem, 19-ik helyen áll.

 Május 3., vasárnap

Apu reggel elutazott egy hétre (valami konferencia), úgyhogy anyuval kivittük a reptérre. A check in  pultnál sorban állva mögöttünk egy sportoló társaság ácsorgott, húsz körüliek, csak fiúk, úgyhogy égő fejjel hagytam, hogy apu ölelgessen, megborzolja a hajam, meg ilyesmi. Ja, és még háromszor integetett is. Hurrá. Zavartan, a hajamat piszkálva mosolyogtam apura, aztán a fiúk tekintetét kerülve, lehajtott fejjel távoztam a fotocellás ajtón.

Hát, így indult a napom. Anyu eléggé lelkes volt a holnapi kirándulástól, és mivel ketten maradtunk, elmentünk vásárolni. J

Hazaérve felmentem az msn-re, hogy megnézzem, ki van online. Na jó, szinte az egész osztályom neve zöld színű volt, a bejelentkezésemet követően pedig mindenki rám írt valamit a kirándulással kapcsolatban. Amíg Virággal webkameráztunk, meghallgattam többek között Andris és Robi panaszkodását, akik elmondásuk szerint nem fogják kibírni net nélkül, válaszoltam Zsoltinak, aki valami dobról kérdezett, hogy szerintem hozza-e, írtam Ricsinek, hogy mindenképp elég két giga zene két napra (szerintem két évre is), és miközben ilyen és ehhez hasonló üzeneteket váltottam, szomorúan néztem Cortez zöld nevét. Ő nem írt rám. L

Pakolás: 5/4 – anyu este bepakolt a sporttáskámba, állítása szerint mindent, ami kell. Az előbb csekkoltam, a váltásruha, melegítő (aludni, pizsit mégsem vihetek), rovarirtó és hajszárító az oké, de fogalmam sincs, miért tett be nekem egy elsősegély készletet.

Telefon: 5/1 – jaj, elfelejtettem feltölteni, és mindjárt lemerül az aksi. L

Cortez: 5/5* – két napig nem lesz a közelében Edina. Hurrá.

Kinga: 5/4 – végre átküldte a fotókat a végzősök báljáról. Kék szaténruhát viselt, felkontyolt hajjal és szolid sminkkel, az egy fejjel magasabb Dani pedig őrült boldogan mosolygott mellette.

Szegény srác, év végére elérte, hogy Kinga igent mondott. J

Kirándulás: 5/? – annyira izgulok, hogy nem fogok tudni aludni.

 Május 5., kedd

Huh. Az osztálykirándulás eszméletlen volt! Mivel nem vittem a naplómat (még szép, az kéne, hogy megtalálják), utólag kell beleírnom a történteket. Jaj, hol is kezdjem. Ja, igen. Hétfő reggel hétkor anyu nemcsak elvitt minket a pályaudvarra, hanem Virággal, Arnolddal és velem odajött a jegypultnál várakozó tanárokhoz, és amolyan „felnőttesen” elbeszélgetett velük. Az ofő egyébként totál lazára vette a figurát, ami annyit tesz, hogy a megszokott öltöny helyett sportzakót viselt. Wow. Micsoda kúlság. J

– Minden rendben lesz. A kölykök annyira kifáradnak estére, hogy aludni fognak, mint a bunda – nevetett Korponay anyura, majd felénk fordulva kacsintott egyet. Ez nem tűnt túl biztatónak.

Anyu még szólt pár szót a várható időjárásról, majd hozzám lépett.

– Ha bármi van, hívj! És edd meg az uzsonnádat! És ne igyál későn kólát! És… – gondolkodott, mire zavartan közbeszóltam.

– Anyu, minden rendben lesz. Szerintem ideje indulnod – sürgettem, mert a szemem sarkából láttam, hogy Cortezék igyekeznek felénk.

– Értem, értem. Ciki vagyok – sóhajtotta anyu.

– Nem, dehogy! Csak gondoltam, elkésel – mentegetőztem.

– Jó, már indulok is. Adhatok puszit? – kérdezte, mire elhúztam a számat. Anyu kissé sértetten, de azért megértően bólintott, és egy gyors ölelést követően elhátrált tőlem. Ez még így is több volt mint égő: rajtam kívül senkit nem kísértek be egészen a vonatig.

– Vigyázzatok magatokra – intett anyu, amikor látta, hogy Virág is kitárja a karját. Úgyhogy anyu megölelte Virágot is, aztán már tényleg érezte, hogy indulnia kéne, mivel a fiúk ledobták a táskájukat a földre, és elfoglalták magukat.

Ösztönösen végignéztem rajtuk, Dave a mobilját nyomkodta, Zsolti egy csomag chipset bontott ki, Ricsi egy focilabdával dekázott, Cortez pedig… Cortez a gitártokjával a hátán ácsorgott, kapucnis pulcsija lehúzott cipzárja látni engedte az alatta viselt fehér pólót, aminek nyakán át kilógott a fülhallgatója. Sötét tincsei kuszán, szinte hanyagul meredtek szanaszét, azt a látszatot keltve, hogy éppen most ébredt fel, holott köztudott, hogy igen macerás belőni így a hajat. Annyira szörnyen helyes volt, hogy szinte kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam!

– Egy pillanatig nem tudtam, hogy hol van a találkozó, de szerencsére már a parkolónál meghallottam Zsoltit, ahogy chipset eszik – ért hozzánk Kinga, aki rövid ujjú pólót és mellényt viselt, oldalzsebes farmerrel és tornacipővel.

– Na, a ló is megérkezett – bólintott Zsolti.

– Gyerekek – csitította őket az ofő. – Kire várunk még? – kezdett számolgatni.

– A kockák az újságosnál vitatkoznak a Galaktika  magazinon – közölte Ricsi.

– Értem. Gábor, megtennéd, hogy idehoznád Andrist és Robit?

– kérte az ofő.

– Réni – nyújtotta felém a kezét Jacques, és megkínált valamivel.

– Franciadrazsé? Milyen ötletes – olvastam le a csomagról, és mosolyogva vettem belőle.

Gábor pár pillanat múlva visszaért Andrissal és Robival (megvették az utolsó magazint), de addigra eltűnt Zsolti, akit Kinga rángatott vissza a büféből. Akkor azonban Korponay tanárnő elhívta Arnoldot, hogy megvegyék a jegyet, és mire visszaértek, megint eltűntek egypáran. Szegény ofő verejtékező homlokkal szedett össze minket és parancsolt fel a vonatra. Hát, ja.

És akkor még csak félórája voltunk rábízva. J

A vonaton négyesével ültünk, az ofő melletti üléseken Arnold, Virág, Kinga és én, mögöttünk Gábor, Jacques, Andris és Robi, a vagon másik végében pedig (direkt jó messze) Cortezék.

– Pósa, nincs véletlenül közelebb is hely? – szólt oda hozzájuk Korponay tanárnő.

– Sajnos mind foglalt – üvöltötte Ricsi.

– Pszt! – tápászkodott fel az ofő. – Ez így nem lesz jó, túl messze vannak, pont ők négyen. Rendben – köhintett, mire valamennyi utas kérdőn nézett rá. – Ti, négyen, felálltok és cseréltek Gáborékkal!

Szóval a vonatindulás előtt megcserélődött minden, úgyhogy mire a szerelvény döcögve kiért az állomásról, Cortezék mögöttem ültek, Gáborék pedig a vagon végében. Arnold előhúzott a táskájából egy napilapot, Virág bekapcsolta a zenelejátszóját, Kinga egy lovas magazint lapozgatott, én pedig el akartam kezdeni Agatha Christie-től a Halál a Níluso nt,   de a mögöttem ülő fiúk folyamatosan piszkáltak, vagy az ülésemet lökdöstek, vagy a hajamat húzták, vagy meglökték a fejem, és mire felnéztem, már eltűntek, így fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Egy idő után megelégeltem, és mosolyogva feltérdeltem az ülésre.

– Jól elvagytok?

– Mi van? – nézett fel Dave, elég rosszul színészkedve. Mind a négyen ártatlanul meredtek rám, úgyhogy visszaültem. Pár pillanat múlva megint kezdték, úgyhogy ilyen kellemesen utaztam.

Kábé az út felénél az ofőnek hátra kellett mennie, mert Jacques- ék irányából szörnyű lárma hallatszott, amin az utasok megbotránkoztak. Hát, ja, Andris és Robi összevesztek a magazinon, és addig rángatták ki egymás kezéből, amíg végül széttépték.

– Gyerekek, viselkedjetek! – hallatszott az ofő hangja, aki sűrű bocsánatkérések közepette előrehozta Robit.

– Arnold, megtennéd, hogy átülsz a helyére? így szétbombázta a vitatkozókat, és nem mellesleg elültette Arnoldot. L

– Legalább nálam maradt a jó oldal – mutatta fel Robi vigyorogva a megtépázott magazint.

– Szörnyen gyerekesek vagytok! – rázta a fejét Kinga.

– Hé, kér valaki rántott húst? – térdelt fel Zsolti az ülésére, és egy ételhordó edényt tartott felénk.

– Fúj! – botránkozott meg Kinga.

– Most mi van? Ez csak husi. Van kovászos uborka is – mutatott fel egy másik műanyag edényt. Mögöttünk Cortezékből kitört a röhögés.

– Zsolt, kulturáltan étkezünk, ugye? – ért oda hozzánk az ofő.

– A tanár úr kér? – nyújtotta felé is.

– Köszönöm, nem – rázta a fejét. Az osztály látványosan unatkozni kezdett, egyre hangosabb beszélgetésfoszlányok zavarták meg az utasokat, úgyhogy az ofőnek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy énekeljünk valamit.

– Mehet egy kis Korn? – csillant fel Ricsi szeme, aki időközben levette a cipzáros pulcsiját, és a pólóján Rage Against The  Machine  felirat volt olvasható.

– Nos, az nem tudom pontosan, micsoda. Inkább valami olyat, amit mindannyian ismerünk.

– AFC! – pattant fel Virág.

– Nemár, emó, hagyjál a hülyeségeddel – förmedt rá Zsolti teli szájjal.

Hát, az ofő jót akart, a következő pillanatban azonban mindenki lármázni kezdett, hogy mit énekeljünk. Végül Cortez vetett véget a ricsajnak, az ölébe vette a gitárját, és spontán pengetni kezdte. Erre mindenki elhalkult és őszinte csodálattal nézte. Én az ülésemre térdelve fordultam hátra (mellettem Virág ugyanígy tett), Robi és Kinga pedig odaálltak a fiúk mellé, és a gitárt hallgatták.

– Ez nagyon szép volt – tapsolt az ofő, amikor Cortez befejezte.

– Mi volt ez?

– Nirvána The Man Who Sold The World –  vonta meg a vállát lazán, és körbenézett. – Mehet még?

Mindannyian ösztönösen bólintottunk, a dal kezdetére a vagon hátsó felében ülők is odajöttek (egyedül Arnold maradt a helyén, és olvasott), így szűkösen, kissé nyomorogva, de körbeültük Cortezt és Zsoltit (utóbbi előszedte a kis alakú dobját, és azt ütötte), úgyhogy az ofő mosolyogva nyugtázta, hogy végre lenyugodtunk, és nincs baj velünk. Agárdnál leszálltunk, és kisebb csoportokban vonultunk az állomásról, amikor az ofő hátraszólt.

– Lehetne valamiféle rendszerben, és nem csordaként?

– Múúúú – jött a hang hátulról, és bár nem láttuk, mindenki tudta, hogy Zsolti volt. A hangos röhögés közepette az ofő is elmosolyodott, és megpróbált minket kettesével rendezni.

– Dave, állj be a sorba! – kiáltotta.

– Tanár úr, éppen vágóképekhez készítek felvételeket – közölte Dave, a mobiljával folyamatosan kamerázva minket.

– Tedd el a telefont, mindjárt megérkezünk!

A pályaudvarról pár perces séta után oda is értünk a szálláshoz, ami, valljuk be, kissé lerobbantnak tűnt.

– Hát ja, ez nem a Hilton – lökött félre mindenkit Dave, és becsörtetett az ajtón. – Üdv. Wifi van? – állt meg a recepciónál. A pultban álló nő mogorván meredt rá, majd a bejáraton beözönlő, kissé hangos társaságra.

– Felmayer – lépett oda az ofő, és zavartan megtörölte a homlokát. – Menj vissza a többiekhez. Elnézést kérek – fordult a recepciós felé, Dave pedig lekamerázta a bejelentkezést.

A lépcsőn felfelé ballagva a csomagokkal (nem voltunk kifejezetten halk társaság) szakadtunk a nevetéstől, olyan beszólások repkedtek, mint például „ez egy szakadék hely” (Zsolti ordította), „ez rosszabb, mint a Bates Hotel, láttam Normát az ablakban” (röhögött Cortez), „penészszag van” (ezt Kinga állapította meg) vagy éppen „szörnyen deprimál ez a környezet” (természetesen ezt Arnold jelentette ki). J

A legfelső emeletre érve elfoglaltuk a szobákat (négyágyas szobák, mi, hárman, lányok+Korponay tanárnő), mellettünk Andris, Robi, Jacques és Arnold, velünk szemben pedig Cortezék négyese, mellettük pedig az ofő és Gábor.

A nyitott ajtónál leültem az ágyamra, és alaposan körülnéztem, miközben Virág fésülködött, Kinga meg fertőtlenítette az éjjeliszekrényét.

– Hé, nálatok sincs kábeladó? – csörtetett át a szemközti szobából Dave.

– Nálunk tévé sincs – közöltem, és kihúztam a sporttáskám cipzárját. – Kér valaki Fornettit?

– Ühüm – bólintott Virág.

– Milyen? – kérdezte Dave.

– Van baconös – emeltem ki a reggel vásárolt péksüteményes zacskót.

– Nem eszem disznóhúst – rázta a fejét automatikusan, én pedig tovább kotorásztam.

– Sajtkrémes?

– Jöhet – nyújtotta a kezét, én pedig odadobtam.

A következő pillanatban Ricsi raszta feje nézett be az ajtón.

– Fociiii – üvöltötte.

– Ricsi, megkérnélek, hogy halkabban. Mások is vannak itt rajtunk kívül – hallatszott az ofő hangja a folyosóról.

– Hé, Ren, dobj már meg engem is egy olyannal – biccentett Ricsi a kezemben tartott zacskó felé, aztán eltűnt.

– Most mondta, hogy megy focizni – értetlenkedtem, aztán úgy döntöttem, hogy berakom a szobájukba.

Átmentem a folyosón, és kopogás nélkül benyitottam az ajtón, aztán döbbenten néztem Cortezre, aki az ágyán ült és a gitárját pakolta el a tokjába.

– Jaj, bocs. Csak Ricsinek hoztam… – Oké – vonta meg a vállát.

A fiúk szobája az érkezés után félórával már iszonyat rumlis volt, mindenfelé alufólia labdák, fél pár deszkás cipő hevert a földön, az asztalon egy halom telefon, töltő és zenelejátszó.

– Te nem mész focizni? – kérdeztem.

– Nem – mutatott a lábára, mire ösztönösen bólintottam. Persze, a törés miatt még nem lehetett.

– Hé, mosolyogjatok – lépett be Virág, aztán belevakuzott a szemünkbe egy digitális géppel. – Ez tök jó lett. Nézzétek, lefotóztam Andrisokat, ahogy szétszerelik a tévét a szobájukban – mutatta felénk vigyorogva a gépet.

– Hogy mit csinálnak? – állt meg az ajtóban az ofő, és a homlokán természetellenesen kidagadt egy ér.

Nevetve néztünk utána, pár perccel később pedig az ofő mindenkit kiparancsolt a szobákból „foci és egyéb elfoglaltság” címszóval, úgyhogy le kellett mennünk. A szálloda egyébként saját vízparttal rendelkezett, így miközben a fiúk fociztak, mi a Velencei-tó partján sétáltunk, meg néztük őket, szóval tök viccesen meg jól telt az idő. Délután Korponay tanárnő kifárasztás gyanánt túrát szervezett, úgyhogy gyalogolva néztük meg a környéket, komolyan, úgy éreztem, hogy lassan visszaérünk Budapestre, annyit mentünk. Hát, a terve bejött, vacsorára totál kidőltünk. A szálláson kapott vacsi (rizses hús, odaadtam Zsoltinak) után mindenki elvolt a klubhelyiségben, ahol a fiúk felfedezték a csocsóasztalt és a biliárdot, mi pedig Arnolddal és Virággal egy asztalhoz ültünk, és csendben beszélgettünk. ' – Beáll valaki csocsózni helyettem? – üvöltötte Dave. – Konferenciahívást várok a szobámban.

– Mit teszed az agyad? Tudjuk, hogy a szüleiddel fogsz beszélni – vágta rá Zsolti. Dave amolyan „ezt még megbánod” nézéssel vállat vont, és elment.

– Beállhatok? – pattant fel Virág.

– Gyere, emó. De aztán okosan – állt félre Ricsi, hogy Virág legyen a védekező játékosokkal.

Az ofő belépett a terembe, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy valamennyien együtt vagyunk, így végre senkit nem kell hajkurásznia.

– Tanár úr, Andris csalt! – szólt Robi panaszosan, félreállva a biliárdasztaltól.

– Nem is – rázta a fejét Andris.

– Fejezzétek már be! Egyikőtök sem tud biliárdozni! Add csak ide! – kapta ki a dákót Kinga a kezéből, és az asztal fölé hajolt.

Nem lepődtem meg, hogy elsőre lement a golyó. – Na, így kell ezt.

Mosolyogva néztem őket, aztán a csocsóasztal felé kaptam a fejem, ahol Zsolti, Ricsi és Cortez egymás szavába vágva szidták Virágot.

– Emó, hogy lehetsz ennyire béna? Na jó, tanítsátok meg, én kiszálltam – lépett el Zsolti, és lehuppant mellém. Éppen kivettem a nejlonból a kakaós csigámat, és megenni készültem, amikor észrevettem, hogy Zsolti néz.

– Kérsz?

– Hű, kösz – biccentett.

– Törj le belőle – nyújtottam felé.

– Kivehetem a közepét? – vigyorgott.

– Mi? Hát… – néztem teljesen zavartan. Most erre mit mondjak? – Oké. Vagy tudod mit? Edd meg az egészet.

– Nem, kösz. Csak a közepét szeretem.

– Mint mindenki – tettem hozzá még mindig zavartan. Zsolti értette a célzást, és bólogatva megveregette a vállam.

– Na jó, nem eszem meg a kajádat.

– Hé – jutott hirtelen eszembe. – Vágjuk ketté, az úgy igazságos.

– Oké. Dave-nél van spéci svájci bicska. Na, mindjárt jövök – pattant fel, és elvitte a kakaós csigám. Mentségére legyen mondva, rekordidő alatt visszaért, és a kissé igazságtalanul kettészelt édességet felém tartotta.

– Nekem elég ez – vettem el a kisebbet, és enni kezdtem, miközben hunyorogva olvastam le az Arnold kezében tartott könyv borítóját. Kingtől a Ragyogás.

– Ha azt kérdezném, hogy szerinted melyik King-könyvet olvassam, mit tanácsolnál? – érdeklődtem. Arnold az ölébe – ejtette a könyvet, és felvont szemöldökkel meredt rám.

– Kinget akarsz olvasni?

– Aha. Olyan ciki, hogy még semmit nem olvastam tőle – vontam meg a vállam.

– Nos – vakargatta meg az állát. – Mi volt a legijesztőbb könyv, amit olvastál?

Ezen el kellett gondolkodom.

– Hát – mosolyodtam el. – .4 Gyűrűk Ura.

Arnold hitetlenkedve meredt rám, úgyhogy azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy márpedig a gyűrűlidércek igenis félelmetesek.

– Mi a pálya? – huppant le a mellettem lévő kagylófotelbe Ricsi.

– Azon töprengünk, hogy melyik King-könyvet olvassam – fordultam felé. Visszafojtott mosollyal bólintott.

– Aha. Ez tényleg komoly dilemma. – motyogta, aztán kitört belőle a röhögés, és otthagyott minket.

– Véletlenül nem a 217-es szobába kerültek? – húzta el a száját Arnold, lesajnáló pillantással nézve Ricsi után.

– Nem. Miért?

– Tessék – tette az ölembe a kinyitott Ragyogást,  mire beleolvastam. Tizenkét perccel és nyolc oldallal később lesápadva néztem fel rá.

– Te jó ég! Félek!

Arnold hangosan felnevetett, és a fejét rázva visszavette a könyvet.

– Azt hiszem, elég, ha Kingtől novellát olvasol. A remény  rabjai t ajánlom.

– Oké. De ugye itt nincs semmi a fürdőszobában? Ugye ez nem a Panoráma Hotel?

– Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben – felelte, és mosolyogva győzködni kezdett, hogy csak viccelt. Komolyan, a frászt hozta rám az a könyv!

Az ofő szólt, hogy elkezdik előkészíteni a tábortüzet, úgyhogy a fél társaság kiment az udvarra, a többiek pedig eltűntek. Virággal felmentünk a szobánkba, és mivel a hatórás vacsora korán volt (ráadásul nem is ettük meg), kipakoltuk a hozott ételeket, és úgy döntöttünk, pótvacsizunk.

– Itt vagytok? – kopogtatott be az ajtón Cortez.

– Aha. Enni készültünk. Kérsz? – nyújtottam felé az egyik szendvicsem.

– Öhm – köhintett. – Anyukád csomagolta?

Először döbbent arccal néztem rá, majd hangosan felnevettem.

Ez jó poén volt.

– Nem, reggel vettük a benzinkútnál – közöltem, és felé dobtam.

– Kösz – kapta el a levegőben. – Mi is kajálunk, gyertek át – hagyta nyitva az ajtót, mi pedig Virággal feltápászkodtunk, és a szendvicseinkkel átmentünk a szemközti szobába.

Cortezék, akiknek egyébként eszükben sem volt segíteni a tábortűznél, a szobájukban tévéztek, közben az ágyak közti asztalra egy csomó, de tényleg csomó kaja volt kipakolva.

– Honnan van sült krumplitok? – kérdezte Virág elképedve. – Anyu reggel sütötte nekem. Sajna kihűlt – kotorászott Zsolti a táskájában. – De ketchuppel ehető – emelte ki a piros flakont.

– Megkérdezzem, miért van nálad ketchup? – néztem rá, és igyekeztem cinikus hangot megütni. Sajna nem jött be, mert Zsolti komolyan magyarázni kezdte, hogy persze hogy van nála ketchup, miért ne lenne. Hát, ő tudja. A szendvicsemet szorongatva leültem egy ágyra, közben a dobálózást figyeltem, ahogy a fiúk egymásnak hajigálnak mindenféle ételt meg dobozos üdítőt.

– Ez mégis milyen hely? – csörtetett be Kinga a szobába, és elég dühös képet vágott. – Akartam kérni a recepción evőeszközt, de közölték, hogy a konyha bezárt, nem tudnak adni! Most ezt hogy egyem meg? – tartott felénk tanácstalanul egy doboz gyümölcsrizst.

Zsolti matatott a táskája oldalában, majd előhúzott egy bontatlan csomagolású műanyag étkészletet, és Kingához hajította.

Az ofő gondterhelten nézett be az ajtón.

– Itt vagytok! – sóhajtotta láthatólag megkönnyebbülten. – Kész a tűz, ha megettétek, gyertek le.

A kinti levegő hűvös volt, de a tábortüzet körbeülve nem éreztük, hogy fázunk. Baromi hangulatos volt az egész, a pattogó tűz köré gyűlve beszélgettünk meg egy csomót nevettünk. Egy idő után Cortez gitárja ismét előkerült, rengeteg dalt játszott, komolyan, elképesztő volt, mindenki odavolt a Manu Chao- dalokért (amit mellesleg spanyolul énekelt, wow), de én azt hiszem, akkor döbbentem rá (sokadszorra), hogy ő életem szerelme, amikor lenyomta a Hey Jude-ot.   Nem mondom, hogy jobban énekelte Paul McCartneynál, inkább csak máshogy, mindenesetre engem kellőképpen elvarázsolt. Mikor Cortez befejezte a dalt, Arnold megjegyezte, hogy kicsit eltért az eredetitől (oké, őrült nagy Beatles-fan, szóval tuti igaza volt), de Cortez csak lesajnálóan megvonta a vállát, és közölte, hogy különösebben nem érdekli a szám, csak a sok „nananana” rész miatt játszotta, hogy tudjunk együtt énekelni. A tábortüzes énekelgetős este életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, és nem csak azért, mert Cortez gitározott és énekelt (belehalna, ha esetleg ez nem menne neki; elképesztő, hogy bármit tesz, az ultramenő), hanem mert ott voltunk, együtt, a hűvös tavaszi estén beöltözve, kicsit átfagyva, de mégis jókedvűen, a tábortűz körül.

Egyszerűen jó volt.

Tizenegykor az ofő véget vetett a mókának, és mindenkit a szobájába parancsolt. Ez éjjel egy órára sikerült is neki, addig mindenki úgy gondolta, hogy hirtelen elképesztően fontos megbeszélnivalója van a másik szobában lévőkkel. (Az indokok eléggé sántítottak, mint pl. szendvicscsere, otthagytam az üdítőm, átmehetek érte?, nekem most van szükségem a focilabdára, elnézést, de alvajáró vagyok, csak fogkrémet kérek… stb. J

 Szegény ofő totál lefáradt tőlünk, végül egy „Máday igazgatóhelyettes a gyorshívó listámon szerepel” kijelentéssel elérte, hogy becsukódtak a szobaajtók. Kinga végzett a fürdőszobában, úgyhogy gyorsan fogat mostam és átvettem a melegítőm, majd bebújtam az ágyba, és az éjjeli lámpa pislákoló fényénél olvastam. A mellettem lévő ágyon Virág a zenelejátszóját nyomkodta, Kinga pedig egy alvómaszkkal a szemén készült aludni, amikor Korponay tanárnő jó éjszakát kívánt nekünk. Rá tíz percre pedig mindhárman dühösen ültünk fel az ágyunkban, és a tanárnő irányába meredtünk. Átkozottul horkolt. No comment.

Reggel kialvatlanul és nyűgösen néztem a fürdőszobatükörbe, és gyorsan megszárítottam a hajam, mert Kinga már dörömbölt az ajtón.

– Hű, ez rémes volt – nyújtózkodott az ágyában Virág, aki totál elaludta a haját, az egész balra dőlt, mintha csak fújta volna a szél.

Vagy egy hurrikán.

– Én sem tudtam aludni, egy percet sem – ráztam meg a fejem, Korponay üres ágyára meredve. Komolyan, reggel ötig horkolt, öttől fél hétig pedig horkantgatott. Aztán kiment, de az már rajtunk nem segített.

Kinga kilépett a fürdőszobából, dús, hosszú haja vizesen lógott a vállára. Pár percig szenvedett a hajszárítóval, aztán odamentem segíteni.

– Köszi – biccentett, miközben a hajkefével próbáltam beszárítani a sűrű loboncát.

Kopogtattak az ajtónkon, Virág pedig komótosan odament, és kinyitotta.

– Van valami habotok? – lépett be Cortez, aztán összeráncolt szemöldökkel meredt Virág ruházatára. Virág is végignézett magán, a twilightos „Team Edward” pólója volt rajta meg a farmerja (abban aludt, elfelejtett pizsit hozni). Cortez végül megvonta a vállát, és kérdőn felénk nézett.

– Tessék. Minek kell? – nyomtam a kezébe a hajhabom.

– Dave-nek – kezdte magyarázni, de Dave már megjelent az ajtónkban, és dühösen meredt ránk. A homlokára piros színű filccel egy villám alakú jel volt rajzolva.

– Ne kérdezzétek – vette el Corteztől a habot, és visszament a szobájukba. Nem kérdeztük, mert tudtuk. Zsolti éjjel megvárta, amíg Dave elalszik, aztán Harry Potter-stigmát rajzolt a homlokára. J

Arnold lépett az ajtónkhoz, kissé csodálkozva meredt a szobánkban ácsorgó Cortezre, végül megvonta a vállát, kikerülte, és egy dobozt nyújtott felém.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Kakaó – közölte.

– Hú, köszi. Honnan? – csodálkoztam.

– Reggel sétáltam, és pont nyitott egy közért – felelte. Virág, Cortez és én bambán meredtünk rá.

– Te mikor kelsz? – vakargatta meg Virág a homlokát.

– Korán.

– Akkor miért késel mindig?

– Mert így látom jónak – mondta Arnold, és azt hiszem, ez magyarázat volt tőle. Mosolyogva belenyomtam a szívószálat a dobozba, és beleittam, miközben Cortez visszament a szobájukba, és lekamerázta a mobiljával, ahogy Dave Zsolti orrát piszkálja egy tollal, aki álmában a kezével arcon csapta magát. Természetesen a tenyerébe belefújták a hajhabot, így arra ébredt, hogy a saját fején kente szét az egészet. Vicces volt.

Egyébként Zsolti azért aludt sokáig, mert egyáltalán nem unatkozott az éjjel. Dave kis villámmal a homlokán ébredt, Ricsi apró virágokkal a raszta hajában, Cortez pedig belenyúlt a kilincsen lévő fogkrémbe. Tipikus osztálykirándulás.

Reggeli után a fiúk fociztak, én pedig Kingával, Jacques-kal és Gáborral UNO-ztam a klubhelyiségben (megtanítottak a kártyajátékra, mert nem ismertem). Arnold odahúzott egy kagylófotelt mellém, és csendben olvasott, a mellettünk lévő asztalnál pedig Virág próbált játszani valamit Cortez hangszerén.

– Na, még egyszer – vette magához a gitárt Cortez, és ezredszerre is elismételte valami dal kezdetét.

Mivel kiestem a játékból, felálltam, és egy Túró Rudit felbontva átültem hozzájuk.

– Hogy megy? – érdeklődtem.

Virág elszántan, Cortez pedig fáradtan nézett fel rám. Hát, ja.

Értem. J

A klubhelyiség ablakán Ricsi dörömbölt be, és mutogatott valamit, mire Cortez felállt, Virág kezébe nyomta a gitárját, és kiment a helyiségből.

– Reni, ezt hallgasd meg – fogta le Virág a húrokat, és valami borzalmas, felismerhetetlen dallamot kezdett játszani. Én próbáltam lelkesen hallgatni, de tényleg rémes volt, közben pedig az asztalon rezegni kezdett a Blackberry.

– Hű, Cortez itt hagyta a telefonját, kiviszem neki – kaptam fel a készüléket, és óvatosan a kijelzőre néztem. Edina volt.

A tóparton a fiúk fociztak, Cortez és Ricsi a pálya szélén ácsorgott.

– Cortez – siettem felé. A telefon még mindig rezgett. – Bent felejtetted.

– Kösz – vetett egy pillantást a mobilra, majd zsebre dugta.

– Nem veszed fel? – csodálkoztam.

– Nem – közölte egyszerűen.

Totál ledöbbenve álltam, és gondolkoztam. Sajna annyira elbambultam, hogy Andris „Reni, passzolok!” kiáltását sem hallottam meg. Pedig jó lett volna. Combon rúgva, sántikálva mentem vissza a klubhelyiségbe. Ettől függetlenül a nap jó hangulatban telt, úgyhogy amikor az ofő felszólított mindenkit, hogy pakoljunk össze, mert egy óra múlva jön a vonat, totál besavanyodtunk.

Mint mindig, a visszaút sokkal gyorsabban eltelt, és az ofő legnagyobb örömére halkabbak, fáradtabbak és nyugisabbak voltunk. Ez részben a kialvatlanságnak volt köszönhető, meg egy kicsit annak is, hogy egyáltalán nem akartunk hazamenni. Virág elaludt mellettem az ülésen, Arnold csendben olvasott, én pedig bambán, kissé merengve néztem az elhaladó tájat.

– Reni, készítettél fotót a telefonoddal? – állt meg mellettem Dave.

– Nem, de Virág egy csomót – feleltem. Dave már készült, hogy felkelti, amikor megráztam a fejem. – Majd én szólok neki, hogy küldje át.

– Ja, jó – ment tovább, hogy Andrisékat faggassa.

Mosolyogva néztem utána, és magamban nyugtáztam, hogy a kirándulás tökre jól összehozta az osztályt. Oké, sosem voltunk rosszban, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy mindenkinek kicsit szorosabb lett a kapcsolata. És ez jó érzéssel töltött el.

Feltérdeltem az ülésen, hogy megnézzem, mit csinálnak a fiúk mögöttem. Ricsi a szemközti ülést taposva, feltett lábbal ült, miközben zenét hallgatott, Zsolti Cortez telefonját nyomkodta, azt hiszem, játszott vele, Cortez pedig az ablaknak dőlve aludt. Egy pillanatig elidőzött rajta a tekintetem, amikor Ricsi felnézett, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

– Mi a pálya, Ren? – kérdezte halkan.

– Semmi – ráztam meg a fejem zavartan.

– Tessék – nyújtotta fel hozzám a fél fülhallgatóját. Bedugtam a fülembe, Ricsi ülésének fejtámlájára helyeztem az állam, és meghallgattam valami borzalmas hörgést.

Anyu a pályaudvaron várt, nem kérdeztem, de tuti, hogy már jóval az érkezés előtt ott ácsorgott. Amikor meglátott, nem bírta féken tartani az érzelmeit, és kábé úgy ölelgetett, mintha egy évre mentem volna el. Egyébként úgy is tűnt. A táskámat cipelve lépkedett mellettem, és miközben intettem a többieknek, folyamatosan kérdezgetett.

– Na, volt fogkrém a kilincsen? Éjszakai viccelődések?

Diákcsínyek?

– Előfordult – mosolyogtam.

– Milyen volt az idő?

– Kicsit hűvös, de nem vészes. Legalább nem esett.

– Na, és jól érezted magad? – nézett rám csillogó szemmel, én pedig még egyszer visszanéztem az állomásra, ahol a többiek kisebb csoportba verődve ácsorogtak és beszélgettek.

– Igen. Jól – bólintottam. – Tényleg nagyon jól.

Kirándulás: 5/5* – tökéletes. Komolyan. J

Álmos vagyok: 5/2 – jaj. L

Május 10., vasárnap

Az érettségi szünet miatt egész héten nem volt suli, úgyhogy legalább ki tudtuk pihenni az osztálykirándulást. Délelőtt anyuval elmentünk vásárolni, mivel ma van Virág szülinapja. Egész héten görcsöltem az ajándékán, és nemcsak azért, mert ő olyan szuper mangát készített nekem, hanem mert ő a legeslegjobb barátom, ezért szerettem volna neki klassz dolgot adni. Végül úgy tűnt, hogy sikerrel jártam, mert amikor három körül átmentem hozzá, és izgatottan kibontotta az ajándékom, legalább húsz percig sikongatott. Hát, a twilightos ékszerdoboz meg a benne lévő karkötő (amit a múltkor mutatott a neten, és totál odavolt érte) telitalálatnak tűnt.

– Hű, Reni, ez a legeslegjobb ajándék! – tartotta a karját, hogy segítsek felcsatolni a kis halálfejekkel és szívekkel díszített bizsut.

– Örülök, hogy tetszik! Az e-cardot megkaptad?

– Aha, éjfél után meg is jött! – lelkesedett.

– És kívántál?

– Ühüm. De nem mondhatom el, hogy mit. Titok – vigyorgott.

Azért nem olyan nehéz kitalálni. Szerintem köze van Pete Wentz- hez. Virág anyukája bejött a szobába, és miután Virág megmutatta neki az „ultraszupermenő” ajándékát, az anyukája az órájára nézett.

– Apád mindjárt itt van érted.

– Oki – tápászkodott fel Virág. – Reni, nem jössz el velünk?

Apu azt mondta, különleges meglepetése van számomra.

– Nem, sajna, nem tudok – ráztam meg a fejem, mert eszembe jutott, hogy ma este végre hazajön apu.

Még egyszer átöleltem Virágot, boldog szülinapot kívántam neki, aztán hazamentem. Apu érkezéséig még egy csomó idő volt, úgyhogy felmentem az msn-re. Ahogy bejelentkeztem, Dave átküldte a YouTube-linket, ahová feltette – a napok óta szerkesztgetett – videót az osztálykirándulásról. Gyorsan betettem a kedvencekbe, aztán válaszoltam Kingának, aki szó szerint letámadott azzal, hogy már csak százötven szavazat, és bent vagyok a dobogós helyen. Tippem sincs, hogy csinálta, de tényleg nagyon szorossá vált a novellaíró pályázat hajrája. Hű. J

Apu vacsora előtt ért haza, és egy csomó mesélnivalója volt az üzleti útról, úgyhogy csendben hallgattam. Mikor befejeztük az evést (anyu kísérleti lasagnéje), felmentem a szobámba, apu pedig pár perccel később kopogott.

– Ezt elfelejtettem odaadni – nyomott a kezembe egy zacskót.

Izgatottan kibontottam, és szinte felsikoltottam örömömben. Női fazonú, V nyakú, kék póló, az elején The Beatles  felirattal. – Menő? – kérdezte apu.

– Nekem igen! – ujjongtam a pólót nézegetve.

Apu pár másodpercig ácsorgott a szobámban, láthatólag kérdezni akart valamit, de nem tudta, hogy kezdje, végül sóhajtva legyintett, és kifelé indult. Az ajtómban megtorpant, és visszanézett.

– Pótvacsora?

– Mehet – követtem ösztönösen.

Tíz perc múlva a konyhában ettük a reptérről hozott óriás Toblerone-t, miközben apu figyelmesen hallgatott. Minden erejével azon volt, hogy követni tudjon.

– És nem vette fel a telefont, pedig láttam a kijelzőn, hogy Edina az.

– Értem – biccentett.

Virág: 5/5 – este üzent, hogy az apukája megmutatta az új házat, és szobát is választhatott. J

 Állj mellém:  5/5* – Arnold adta kölcsön, a héten már kétszer megnéztem. Ez a kedvenc filmem!!!

Beatles-póló: 5/5 – tuti, holnap azt veszem fel.

Holnap suli: 5/4 – azért már hiányzott kicsit.

Dave videója: 5/5* – ötször megnéztem egymás után, egyszerűen zseniális lett. Oké, a zene kicsit szentimentálissá tette az egészet (R.E.M. Loosing My Religion),  de a ritmusra váltakozó képek és videóbejátszások iszonyat jól passzoltak, az egésznek valahogy olyan szomorú-de-mégis-boldog hangulata lett. Olyan, amin most tökre nevetünk, de pár év múlva megszakad a szívünk.

Hatásvadász, de Dave nagyon érti a dolgát. J

Május 11., hétfő

 Totál lelkesen meg izgatottan indultam suliba, alig vártam, hogy lássam a többieket meg hogy rendesen kitárgyaljuk az osztálykirándulást, meg minden. A reggeli napsütés, a friss levegő, a dombos utat szegélyező zöld lombú fák, Cortez mélykék szeme… Ez mind tök szép és jó volt, aztán kábé ennyi. Merthogy a suli a két tizenkettedikes osztály elballagása után elég fura volt, a folyosókon rohangáló diákok tekintetéből üvöltött a pánik, a tanárok pedig egyáltalán nem tolerálták, hogy „itt a jó idő, bezsongtunk” kedvünk van, kíméletlenül összefoglaltattak velünk, és valamennyi órán felhívták a figyelmünket, hogy négy hét van az év végéig, hajtsunk rá ezerrel.

– Miért négy hét? – nézegettem a mobilom naptárját.

– Az utolsó hét az osztályok versenyhete, soha nincs tanítás – magyarázta Kinga.

– Ezeket honnan szeded? – ráncolta a szemöldökét Zsolti.

– Komolyan! Én egyedül nézem az iskola honlapjának archívumát? – csodálkozott.

– Ja – bólogatott Zsolti.

– Ez jellemző. Zsolti, egyébként szavaztál Renáta novellájára?

– Igen. Két e-mail címmel is regisztráltam. Úgyhogy hagyjál már!

Kinga nem hagyta, továbbra is zaklatta a többieket, hogy mindenki, mindenki és mindenki szavazzon! Nekem már kezdett kicsit kínos lenni az egész. Amúgy a tanítás fárasztó volt, hivatalosan is megkezdődött az év végi hajrá, ami a kellemes, kora nyári időben egyáltalán nem volt fair! Irodalmon Cortez felelt, Kardos úgy vágta be az egyest, hogy végig sem hallgatta, pedig Cortez tényleg megpróbálta. Vagyis úgy csinált, mintha gondolkozna. Ebből őrült nagy bukta lesz. Jaj. L

Hazaérve hullafáradtan rogytam le az étkezőasztalhoz, és a kinyitott ellenőrzőmet csekkoltam.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Nem akartam a kényelmes „semmi különös” válasszal kihúzni a gyufát, úgyhogy őszintén kitálaltam.

– Közeleg az év vége, mindenki kikészült, a tanárok megőrültek, az új stúdiósok Marilyn Mansont nyomattak, ezért Máday begőzölt, javítanom kell rajzból. Kábé ennyi – hadartam.

– Értem – húzta el a száját anyu, és fellapozott egy kamaszkezelő könyvet, hogy megtudja, mi a teendő, ha a gyerek agya túlterhelt.

Este bekapcsoltam a gépem, Virággal webkameráztunk, aki totál odavolt az apukája új házáért, elmondása szerint a szobája klassz, és kidekorálhatja az egészet Twilight  poszterekkel.

Örültem, hogy örül, aztán rákérdeztem a matek- és törijegyeire.

Virág kicsit elkomolyodott, és gondterhelten nézett a kamerába.

– Nem állok túl jól. De figy! A MySpace-en bejelölt egy banda, irtóra menőnek tűnnek… – Virág! – szakítottam félbe. – Itt az év vége, javítani kell?

– Jó jó! De az énekes majdnem olyan helyes, mint a The Moog frontembere. Csekkolod?

Hát, az egyórás netkorlátozásom ráment arra, hogy Virágot próbáltam meggyőzni arról, hogy most az egyszer helyezze a sulit a MySpace elé, mert nagy bajban leszünk. Nem jártam sikerrel. De azért megpróbáltam.

Cortez és Edina: 5/3 – ma csak ebédszünetben láttam őket beszélgetni, egyébként semmi. Fogalmam sincs, mi lehet.

Érdekes.

Hajtás: 5/1 – rajzból bukásra állok, ezenkívül három tantárgyból négyes és ötös között. Jaj. L

Ricsi: 5/1 – © meghívott a szombati gördeszkaversenyére, de nem tudok menni, mert színházba megyünk Arnolddal. L

Beatles-póló: 5/5* – ma felvettem, de Arnoldon kívül senki nem vette észre. L

Olvasókör: 5/4 – én tartottam, Agatha Christie munkásságáról beszéltem, és azt hiszem, mindenki élvezte. Kivéve Cortezt, aki unottan firkálgatott az egész beszédem alatt. L

Május 12., kedd

Reggel Cortezék a suli előtt ácsorogtak, így mikor Virággal kiszálltunk apu kocsijából, egyenesen hozzájuk léptünk.

– Ren, volt föcire… – kezdte Ricsi, mire kivettem a táskámból a füzetem.

– Tessék – nyújtottam felé.

– Hé, jön Dave. Ha kérdezi, semmit nem tudtok a dologról – dörzsölte össze a tenyerét Zsolti. Ezt általában nem nehéz betartani.

– Azta – szállt ki Dave az apukája kocsijából, és idegesen nézett ránk. – Tegnap suli után elmentem a Media Marktba, majdnem egy órát járkáltam a sorok között, hogy megfelelő alaplapot válasszak. Ezután elmentem apám elé az irodába, onnan együtt mentünk át a Saturnba, hogy megnézzem, a prospektusban szereplő hangfal teljesítménye… – Dave, a lényeget – szólt rá Cortez.

– Jól van – rázta meg a fejét idegesen. – Ezzel azt akarom mondani, hogy két műszaki áruházban, egy kávézóban, apám munkahelyén és egy pizzériában jártam tegnap, ezzel a hátamon! – tartott felénk egy sárga jelölőcetlit, amin vastag filccel ez szerepelt: ,Jó nagy hülye vagyok”. Automatikusan elnevettük magunkat, Dave pedig összehúzott szemmel meredt Zsoltira.

– Tudom, hogy te voltál! Még visszakapod!

– Én nem – füllentett Zsolti, mire még jobban nevetni kezdtünk.

– Sziasztok. Mi történt? – lépett hozzánk Edina, nekem meg azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.

– Semmi – szólt Ricsi, óvatosan kivette a Dave tenyerébe zárt cetlit, és befelé indult.

– Találkozunk később, oké? – csapott Edina hátára, és bement a suliba. A fiúk rázkódó vállal követték.

Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy Edina a haját igazgatva utánuk megy. Hátán a feliratozott cetlivel. Hű.

– Mi volt ez? – kérdeztem Virágot.

– Fogalmam sincs – csodálkozott, és feltolta a hajára a pink kockás hajpántot.

A Ricsi kontra Edina rejtélyt egyébként egész nap nem tudtam megérteni, hiába kérdeztem Virágot, ő nem tudta, hiába kérdeztem Arnoldot, őt nem érdekelte, és hiába kérdeztem Kingát, ő hisztérikus állapotban volt, konkrétan semmi más nem izgatta, csak a pályázatom. Rendes tőle, hogy ennyire a szívén viseli, illetve az igazság az, hogy szinte a téma megszállottjává vált, de komolyan kezdte frászban tartani a diákokat.

Duplafrancián Monsieur Durand végig diktált, úgyhogy totál kidőltünk. Utána a foci- és a törióra már csak hab volt a tortán.

Kicsengetésre fáradtan, leszívott aggyal meredtem a kezemre, ami abban a pózban maradt, ahogyan a tollat fogtam. Eléggé fájt.

Hazaérve megcsináltam a házikat, meg megtanultam a szavakat angolra, aztán úgy döntöttem, be se kapcsolom a gépem, inkább olvasok és pihentetem az agyam. Fáradt vagyok. Jaj. L

Edina: 5/2 – huh. Csak ebédszünetben vették le a hátáról a cimkét. Juj. Komolyan, még Cortez se szólt, hogy rajta van. Mi a fene történik köztük?

Kinga: 5/4 – este írt smst, hogy az utolsó körüzeneteket is elküldte a közösségin, hogy szavazzanak. Igaz, majdnem harmincan kitörölték, amiért zaklatta őket, de elmondása szerint „csak a gyengék és jellemtelenek véreznek el a megpróbáltatásokon”. Hát, így is fel lehet fogni.

 A remény rabjai:  5/5* – még nagyon az elején tartok, de tetszik!

Virág: 5/5 – délután megsétáltattuk Robert Pattinsont, közben pedig Cortezről és Edináról tanakodtunk. Sajna nincs tippünk, de jó volt latolgatni.

Foci: 5/5 – kaptam egy óraimunka-ötöst. Hurrá. L

Május 13., szerda

Reggel A cápa  zenéje ébresztett. Hunyorogva nyitottam ki a szemem, és azon töprengtem, ki nem tud aludni, és ki is csörög így, miközben felvettem a telefonom.

– Renáta, kapaszkodj meg! – közölte szárazon Kinga.

– Hm?

– Kapcsold be a géped.

– Kinga, 5:50 van, mit művelsz?

– Menj már!

Félálomban felkászálódtam az ágyamból, és benyomtam a notebookom.

– Renáta! Hahó! Visszaaludtál? – kiáltotta, én meg kissé eltartottam a fülemtől a készüléket.

– Nem. És most már nem is fogok – motyogtam álmosan. Kinga utasítására a pályázat honlapjára mentem, aztán tényleg kiment az álmosság a szememből.

– Ez hogy? Vagy mi. És… – kerestem a szavakat, miközben hitetlenül meredtem a képernyőre. Harmadik lettem.

– Na, ezt akartam. Találkozunk a suliban.

És letette. Én meg ott maradtam, egyedül a gépem előtt, a hihetetlen eredménnyel. Te jó ég!

Kábán mentem le a konyhába, anyu riadtan nézett rám, azt hitte, valami bajom van, amiért ilyen korán botorkálok.

– Harmadik lettem! – közöltem, és magam sem bírtam felfogni, amit mondok.

Anyu szeme elkerekedett, majd a szájához kapott, és azonnal a nyakamba ugrott.

– Reni, annyira büszke vagyok rád!

– Aha – motyogtam. Aha. Kinga tényleg bekeményített az utolsó napokra. J

Amíg anyu ujjongva reggelit csinált, én elkészültem, aztán csekkoltam az e-mailem. Nem tévedtek az eredménnyel. A mail címemre három üzenet jött a pályázat oldaláról, az elsőben értesítettek a végleges eredményről, a másodikban gratuláltak a harmadik helyhez, a harmadikban pedig tájékoztattak róla, hogy az utalványomat postázták. Ez elképesztő!

Virág szó szerint a nyakamba ugrott, amikor meglátott. Hozzá kell tennem, nem tőlem tudta meg, hogy dobogós lettem. Kinga hajnalban körüzenetet küldött a közösségin. J

Így a sulihoz érve mindenki tudott már a dologról (tényleg csak én nem szoktam netezni indulás előtt?), úgyhogy zavartan köszöngettem a gratulációkat.

– Nagy voltál, Ren – veregetett vállon Ricsi, és a biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy nem ragasztott-e rám valamit.

– Az a helyzet – túrtam bele a hajamba –, hogy Kinga csodát tett. Két nap alatt ennyi szavazat!

– Hát, ja. Eléggé ráállt a témára – biccentett Dave. – Nekem még éjjel háromkor is üzent, hogy szavazzak egy utolsót.

Szerintem megőrült.

Mosolyogva bólintottam.

– És mit nyertél? Ha vacsorameghívás, elkísérhetlek? – kérdezte Zsolti.

– Könyvutalványt nyertem! – jelentettem be büszkén.

– Azta! Kérlek, kérlek, ne hagyj ki minket! – gúnyolódott Ricsi.

–Jó, nevessetek csak. De nekem sokat jelent! – védekeztem mosolyogva.

– Amúgy – nyomkodta Cortez a zenelejátszóját – megérdemelted a harmadik helyet – mondta, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. A gyomromban automatikusan felébredtek a pillangók, és ész nélkül repkedni kezdtek. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem tehettem meg, mert Kinga az a-s lányok kíséretében megállt mellettünk.

– Gratulálok, Renáta! – bólintott komolyan.

– Köszönöm. Tényleg – mosolyodtam el. Az idilli jelenetünket Edina törte meg, amikor viháncolva rákérdezett Ricsire, hogy mikor lesz a versenye.

– Vasárnap – felelte Ricsi.

– Ha-ha – vigyorgott erőltetetten Edina. – Tudom, hogy szombaton lesz. Fent van a honlapon. Úgy értem, hánykor kezdődik?

– Délután ötkor – vágta rá Ricsi feltűnően gyorsan.

– Klassz. Bent találkozunk. Cortez, jössz?

– Még maradok – intett Cortez, és utánuk sem nézett. – Egyébként hánykor lesz a verseny? – érdeklődött Dave, miközben elővette a mobilját, hogy beírja a dátumot.

– Délelőtt 11-kor – vigyorgott Ricsi.

Virággal csodálkozva összenéztünk, és láttam, hogy ezt most Kinga sem teljesen érti.

Bementünk a suliba, az aulában pedig Máday szigorúan magához parancsolt. Idegesen végignéztem magamon, elvileg semmi kivetnivaló nem volt a ruházatomon, drapp farmer, fekete rövid ujjú garbó… – Renáta! – nézett mélyen a szemembe az ig. helyettes. Elég ijesztő volt. – Gratulálok az eredményedhez, a pályázaton nemcsak te, de általad a Szent Johanna is előkelő helyezést ért el!

– Ó! Köszönöm – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

– Az iskolaújsághoz készítsünk fotót, arra gondoltam, a könyvtárban kiváló fénykép készülhet.

– Tessék? – hőköltem hátra.

– A júniusi számba természetesen betesszük a képedet.

– Jaj, ne – ráztam meg a fejem.

Máday amolyan „jó, megértem hogy feszengsz, de akkor is az van, amit én mondok” mosollyal nyugtázta a nyafogásom, aztán elengedett. Virággal felballagtunk a lépcsőn, közben beszámoltam a helyzetről.

– Juj, de jó! Lesz rólad fotó a suliújságban! Ez totál menő! Hú, figyi, csináljunk olyan képet, amikor a szád elé teszed a kezed, és emósan nézel felfelé. Na?

– Izé – néztem Virágra összeráncolt szemöldökkel –, nem is tudom.

Amúgy Kinga körüzenete miatt mindenki értesült az eredményről, úgyhogy egy csomó ember gratulált meg vállon veregetett (Korponay tanárnő inkább büszkén belebokszolt a karomba, de mindegy, majd elmúlik a kék folt), sőt, miközben Gondos közölte az osztállyal, hogy kémiából legalább hárman totál bukásra állnak, még odaszólt nekem, hogy gratulál a mesémhez.

– Novella – tettem hozzá.

– Parancsolsz? – szaladt fel a szemöldöke, és eléggé fura tekintettel meredt rám, úgyhogy motyogtam valami „semmi, semmi”-félét, és behúztam a nyakam.

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvaron ültünk, és a sulirádiót hallgattuk, ami éppen egy Avril-számot nyomott.

Hangulatában passzolt a napsütéses, kellemes, vidám naphoz, eléggé feldobta a diákokat.

– Mondjuk, szerinted nem gáz, hogy úgy lettem harmadik, hogy a rám szavazók nemhogy nem olvasták a novellám, de a vége felé már inkább a pokolba kívántak? – kérdeztem Arnoldot.

– Nem. Beválasztottak a legjobbak közé, csak ez számít. Attól kezdve pedig úgyis az nyert, aki meggyőzőbb eszközöket alkalmazott.

– Ez igaz – bólintottam. Végül is egy normál iskolába ezerszer többen járnak, mint a Szent Johannába, úgyhogy megvolt az esélyük a dobogóra.

– Na, és mihez kezdesz a nyereményeddel? – vonta fel a szemöldökét Arnold. Válaszra nyitottam a számat, aztán becsuktam, és elgondolkodtam. Körbenéztem az udvaron, és megakadt a tekintetem Kingán, aki a színjátszósok társaságában ácsorgott.

– Oké, tudjátok, hogy mennyire jó barátaim vagytok, szóval amit most mondok, azt nehogy félreértsétek – kezdtem. Arnold és Virág kíváncsian hallgattak. – De úgy gondolom, hogy mivel ezt az egészet Kingának köszönhetem, vele szeretném elkölteni.

Virág mosolyogva bólintott, azt hiszem, egyáltalán nem bántotta, hogy nem kell velem könyvesboltba jönnie, így kicsit félve néztem Arnoldra.

– Reméltem, hogy így döntesz – mondta, mire elmosolyodtam.

Arnold tényleg baromira ismer. J

Felálltam a padról, és átvágtam az udvaron.

– Kinga, bocs, egy pillanatra – szólítottam meg, mire elnézést kért a többiektől, és pár lépéssel arrébb mentünk.

– Éppen egy nagyon fontos beszélgetés közepén voltam, úgyhogy gyorsan mondd!

– Ó – bólogattam zavartan. – Oké. Szóval, tudod, nyertem egy könyvutalványt.

– Igen – nézett türelmetlenül az órájára.

– És mivel ezt tudod, hogy izé.

– Renáta! – förmedt rám.

– Jó! Szóval azt akarom mondani, hogy gyere el velem a könyvesboltba, és válasszunk együtt! Mármint hogy te is! Tudod.

– Jó. Majd beírom a határidőnaplómba. Végeztünk?

– Hát. Azt hittem, hogy azért legalább beszélünk róla. Mert a pályázatot neked köszönhetem, és tudod… – Renáta – sóhajtotta, és lesajnálóan nézett rám. – Harmadik lettél, örülök neki, mindennél fontosabb volt számomra, hogy a Szent Johanna neve felkerüljön a dobogóra. De most éppen beszélgetek!

– Oké – biccentettem, és elindultam visszafele.

– Várj – szólt utánam. – Maradj itt velünk, bemutatom a többieket. – Felvont szemöldökkel néztem a felsőbb évfolyamokba járó diákokra, aztán vissza, Virág és Arnold felé, akik a padon vártak. Mosolyogva megráztam a fejem.

– Sose leszel népszerű – tárta szét a karját Kinga.

– Ők a barátaim – válaszoltam egyszerűen. Kinga egy afféle „hát, ez semmiből nem tanul” pillantással nyugtázta a döntésem, majd hátat fordított és otthagyott.

Visszasétáltam Virágékhoz, akik kérdőn néztek rám.

– Na? Örült neki?

– Hát, nem is tudom. Azt hiszem, Kinga nem szokott örülni. És most, hogy nincs semmi, ami hajtsa, megint a régi önmaga – mondtam. Virág még értelmezte a hallottakat, Arnold pedig unottan az égre bámult. Hát igen. Kinga elég fura. Ha bajban vagy, segít. Ha nem vagy bajban, akkor pedig olyan, amilyen szokott lenni. Csak úgy, Kinga.

Hazaérve Virággal a rajz korrepemre vártunk, közben folyamatosan, egymás szavába vágva magyaráztunk, én arról, hogy nézze meg az Állj mellém et, ő pedig arról, hogy a Team Edward-vagy a Team Jacob-táborhoz tartozom-e. Összességében, azt hiszem, elbeszéltünk egymás mellett.

Este bekapcsoltam a gépem, és az egyórás netkorlátozásomat arra akartam használni, hogy hátha elkapom Cortezt az msn-en, hogy beszéljünk az irodalomjegyeiről, de offline volt, úgyhogy Arnolddal Honfoglalóztam, közben pedig próbáltam rendet tenni Andris és Robi között, akik összevesztek a Guitar Herón, és nem hagytak békén. J

Novella: 5/5* – Te jó ég!!! Ott a nevem egy honlapon, ráadásul dobogósként! Wow.

Kardos: 5/5 – második szünetben futottam össze vele a folyosón, és bár Zsolti állítja, hogy vicsorogni látta, én pontosan tudom, hogy Kardos csak rám mosolygott, és zavart tőmondatokban gratulált az eredményemhez. Azt hiszem, tökre meghatódott. J

Cortez: 5/5 – öt pontot kap, mert jól áll neki a nyár. J

Jó kedvem van: 5/5. – J

Május 14., csütörtök

Viszonylag laza nap, ha nem számítjuk, hogy Vladár rajzórán kissé berágott rám. Oké, a dologhoz hozzátartozik, hogy éppen javítani akartam, amikor is közölte, hogy a bukás elkerüléséhez legalább két jeles érdemjegyet kell szereznem. Erre (nem szándékosan) elég fura arcot vághattam, mert éppen elképzeltem, hogy ahhoz, hogy Vladár ötöst adjon, minimum a Mona Lisát kéne lepingálnom. Mindenesetre az arckifejezésem láttán közölte, hogy „szemtelen, trehány és undok” vagyok, ráadásul „gúnyt űzök a tárgyából”. Ez a mániája. Hiába erősködtem, hogy tényleg minden álmom a javítás és a kettes, ezt cinizmusnak hitte, és kiviharzott a teremből. Hát, ennyit a próbálkozásomról. Totál tanácstalanul huppantam vissza a helyemre, Virág és Arnold próbáltak lelket önteni belém, de hiába. Vladár tényleg meg akar buktatni, és ez elég nagy szívás, tekintettel arra, hogy a tárgyából nincs pótvizsga.

Jaj nekem. L

Duplamatekig Virág vigasztalt engem, utána meg cseréltünk, ugyanis Gazdag tanárnő huszonöt percig kínozta a táblánál Virágot, aki végül elbőgte magát. Ezután én próbáltam feldobni.

Hát, nem ez volt életem legjobb napja. Egyébként meg egyáltalán nem fair, az egyre melegebb napokon minden diák bezsongva várja az utolsó órán a csengetést, hogy aztán elfoglalja magát bármivel, ami nem kapcsolódik szervesen a tanuláshoz. Ricsiék deszkázni járnak (szegény Cortez még csak néző), Andris és Robi Guitar Hero-bajnokságokat rendeznek, Kinga lovagol, Arnold sétál és töpreng, mi pedig Virággal leginkább a kertünkben lévő pagodában ücsörgünk, és amíg ő mangát rajzol, én olvasok. Ez mind szép és jó, csak a jegyek… No comment. L

Kvízpart: 5/4 – megdöntöttem a csúcsom általános kategóriában. J

Sims: 5/2 – szegények, totál elhanyagoltam őket.

Virág új barátja: 5/4 – valami francia srác írt neki a MySpace- en, úgyhogy csekkoltam. 17 éves, Párizsban él, Pierre a neve, eléggé emósnak tűnik, a galériájában kulturált, normális képek vannak, a profilja pedig szimpi. Az ismerősei inkább csak bandák (Virággal megegyezik az ízlése), úgyhogy miután mindent alaposan ellenőriztem, mondtam Virágnak, hogy szerintem visszaírhat neki. Egyébként a srác csak egy „Bonjour, Fleur”-t (Jó reggelt, Virág) írt neki. J

Cortez: 5/5 – mielőtt kinyomtam volna a gépem, küldött egy YouTube-linket, úgyhogy azt még gyorsan megnyitottam. Valami deszkás izé, nem igazán értettem. Mindegy, akkor is írt!

Rajz: 5/1* – jaj! Vladár minden pillantásomat személyes támadásnak veszi, totál paranoid lett, Virág és Arnold is próbált beszélni vele az érdekemben, de egyszerűen kiküldte őket a tanáriból. Hű, mi lesz ebből… L

Május 15., péntek

Szent Johanna-nap a suliban, úgyhogy kilencre kellett menni, tancucc nélkül, laza, de megfelelő öltözetben. Ami annyit tesz, hogy a sportprogramot választók az egyenbaseballsapkában, a kulturális programot választók pedig a Szent Johannás kendővel a nyakukban érkeztek. Virággal komótosan ballagtunk le a dombos úton (a késői indulás miatt apu és anyu is elment már), és az iskola előtti lépcsőn ülő fiúkhoz sétáltunk.

– Kértek csokit? – kérdezte Zsolti, miközben kibontotta a csomagolásból, és szó nélkül elhajította a szemetet. Én elkerekedett szemmel néztem, Virág összehúzta a fél szemöldökét (a másikat eltakarta a haja), Kinga pedig, aki éppen akkor ért oda, csípőre tett kézzel figyelte.

– Ennél nagyobb bunkó nem is lehetnél! – förmedt rá.

– Mi? Mivan? – nézett körbe Zsolti, mintha nem lenne biztos benne, hogy hozzá beszél.

– Azonnal vedd fel! – utasította Kinga.

– Ja! Ezért vagy úgy oda? Lebomlik!

– Látszik, hogy nincs eszed! Vagy felveszed, vagy itt állsz mellette addig, amíg szerinted „lebomlik” – közölte Kinga, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe.

– Ne legyél már ennyire nyomi! Ez csak egy csokipapír! Reni, Virág, megvédenétek? – nézett ránk segítségkérőén.

– Vedd fel – szóltam rá én is. – Ott a kuka, fél méter – mutattam.

– Na, szép – tápászkodott fel Zsolti, miközben a fiúk jól kiröhögték, amiért így leszúrtuk. – Ekkora baromságot – motyogta gorombán, amikor visszaért a szemetestől.

– Ne csináld már, ezek annyira alapvető dolgok – vontam meg a vállam.

– Most jön az „otthon is így viselkedsz” maszlag? – kérdezte totál megbántva.

– Nem – feleltem, de Kinga rávágta, hogy igen.

– Ha már kénytelen vagyok egy bolygón élni veled, örülnék, ha nem pusztítanád, amit én védeni próbálok! – hőbörgött Kinga.

– Na, te zöld! Mintha olyan sokat tennél a környezetért… – Már bocs – húzta meg Kinga a copfját. – Két oldalra nyomtatok, hogy ne pazaroljam a papírt, sosem használok nejlont, saját bevásárlótáskám van, ha műanyag palackból iszom, akkor pet-palack-préssel összezúzom, ráadásul szelektíven válogatom a hulladékot – sorolta Kinga flegmán. Zsolti hitetlenkedve meredt rá, majd kitört belőle a röhögés.

– Ez totál kész, nem? – nézett rám a szemét törölgetve.

– Hát – vontam meg a vállam komolyan. – Szerintem ez jó dolog. Én például mindig elzárom a csapot fogmosás közben, hogy ne pazaroljam a vizet, nem szemetelek, lekapcsolom a lámpát, ha nem használom, mindig kinyomom a tévét, ha már nem nézem, és a suliba hozom a lemerült elemeket.

A fiúk pislogás nélkül meredtek rám, végül segítségkérőén Virágra pillantottak.

– Én a kutyagumit is felszedem Robert Pattinson után – vonta meg a vállát Virág.

– A kutyája – vágtam rá, mert a fiúk értetlenül bámultak.

– Pfuj! Virág, ez undorító! – húzta el a száját Dave.

– Kutyám van, úgyhogy takarítok is utána – bólintott Virág.

– A lányok totál furák – tekergette egy raszta tincsét Ricsi.

– Szerintem ezek nem fura dolgok – vontam meg a vállam.

– Hé, emberek, Virág kutyagumiban turkál! – röhögött Zsolti az érkező diákokra, Virág pedig fél szemével kérdőn meredt rá. Oké, talán Kingának néha igaza van, és a fiúk bizonyos témákban és szituációkban átkozottul gyerekesek. J

A Szent Johanna-nap egyébként tök jól telt, csak sajna nagyon szétszóródtunk, mert a suliban lévő programok közül mi, Arnolddal vetítésre mentünk a könyvtárba (Jeanne d’Arcról szóló dokumentumfilmet néztünk), Virág a rajzszakkörösökkel tartott, Kinga a színjátszósokkal adott elő valamit a tesiteremben. Jacques az énekkarosokkal az ebédlőben a Kóristák ból  énekelt betétdalokat, Andris és Robi az infóteremben versenyeztek (Tölgyessy és jó néhány kocka társaságában), a többi diák pedig (akik igazán nem voltak kíváncsiak ezekre a programokra) az udvaron vett részt a sporteseményeken. Erről egyébként sajnálom, hogy lemaradtam, mármint nem a sportról, hanem a tanár-diák fociról, ahol Zsolti állítása szerint végre büntetlenül ráordíthatott Monsieur Durand-ra. J

Úgyhogy délig lefoglaltak minket a Szent Johanna-napi programok, aztán mielőtt mehettünk volna, az ofő beterelt minket a terembe, és amolyan „komolyra fordítva a szót” nézéssel kért tőlünk fél órát, hogy megbeszéljük a megbeszélnivalókat.

– Rendben. Jövő héten összesen hat témazárót írtok, szeretném, ha komolyan vennétek. Az utolsó lehetőség, hogy javítsatok. Még egyszer elmondom, a Szent Johannában a bukás nem módi.

Tanulni! Most pedig akik a nevüket hallják, kihozzák az ellenőrzőjüket – közölte. Hát, ennyit a jókedvünkről.

Na ja. Arnoldon, Kingán és Gáboron kívül mindannyiunk ellenőrzőjét beszedte az ofő. Valami megbökte a vállam, úgyhogy hátranéztem.

– Veled mi van? – kérdezte Cortez csodálkozva.

– Rajz – feleltem, és igyekeztem nem különösebben örülni annak, hogy végre hozzám szólt, észrevett, érdeklődik, és mennyire szép a szeme… – Bukásra állsz? – zökkentett ki a bambulásból.

– Aha – sóhajtottam.

– Nem jár hozzád a tanár?

– De – tártam szét a karom.

– De gáz.

– Az – bólintottam.

És tényleg az. Eltekintve attól, hogy Cortez mennyire helyesen érdeklődött, meg hogy a nyakában hordott, fagolyókból álló lánc mennyire menőn áll rajta, és hogy a napsütésben megcsillanó haja nem is fekete, hanem sötét, kávébarna… szóval ezektől eltekintve nagy bajban vagyok. Olyannyira, hogy amikor hazaérve anyu meglátta az ellenőrzőmbe beírt figyelmeztetést (eddig is tudta a rajz bukta lehetőségét, csak leírva jobban megrémítette), felparancsolt a szobámba, és SOS hívta Tomit, hogy ezentúl mindennap jöjjön korrepetálni, kivétel nélkül, szigorúan. No comment. L

Jövő hét: 5/1 – oké, azt hiszem, a színházprogram kivételével egész hétvégén magolni fogok, nagyon húzós hét áll előttem.

Arnold: 5/5 – megígérte, hogy segít angolból, úgyhogy várom msn-en.

Virág: 5/2 – húúú, négy beírást kapott, csak sms-t írt, hogy az anyukája tombol, úgyhogy zéró net. L

MySpace: 5/3 – oké, nekem nincs, de Virágét csekkolnom kellett, hogy írt-e neki az új haverja, Pierre. Írt, kábé annyit, hogy „jó hétvégét”. Visszaírtam, hogy neki is, aztán kiléptem. J

Rajz: 5/1* – lehet, hogy menő, egyetemista korreptanárom van, de nem túlzás ez? Mindennap? Jajmáár. L

Május 28., csütörtök

Te jó ég! Na jó, az évvégi hajrát komolyan nem ilyennek gondoltam. Konkrétan annyi időm nem volt, hogy naplót írjak. A tevém éhezik, a simseim unatkoznak, a notebookom olyan rég volt bekapcsolva, hogy amikor tegnap este benyomtam, legalább félórán keresztül frissített. Mondjuk, nem is baj, hogy nem használtam, egyrészt, mert nem volt rá időm, másrészt pedig az msn kongott az ürességtől, mindenki offline volt. Nem csoda. A szülők év vége felé eléggé tanácstalanok, ezért automatikusan a netelvonás az első, ami eszükbe jut, ha a szigorról beszélünk.

Egyébként pedig hullafáradt vagyok, totál kimerített a sok tanulás, a sok korrep (Tomi tényleg minden délután jött, hogy kíméletlenül rajzoltasson), plusz ha volt egy szabad percem, akkor Virágnak, Ricsinek és Jacques-nak segítettem. Mindenkinek a saját rémálmából. L

Jaj. Anyuék persze örültek, a témazáróim jól sikerültek, úgyhogy a legtöbb tárgyból le tudtak zárni (kivéve tesi, matek és rajz). Sőt, még angolból is sikerült ötösre zárnom, pedig egy ideig úgy tűnt, hogy a present perfect kifog rajtam. Végül (oké, Arnold segítségével) ötösre írtam a tézét, úgyhogy minden okés. Volt. Aztán jött a mai nap. Már ébredéskor éreztem, hogy a szikrázó napsütés, meleg levegő és boldog nyári zsibongás ellenére fájdalmas pillanatokat fogok átélni. Oké, a „felpuffadt arccal bőgök Cortez vállán” jelenetet a legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna. De haladjunk sorban. Szóval, reggel Virág a kapuban várakozott, láttam rajta, hogy eszelős a tekintete, és szó nélkül megveregettem a vállát. Napok óta álmatlanul forgolódik a matek témazáró miatt. L

Ez volt az utolsó olyan tárgy, amiből még nem írtuk meg.

– Hányingerem van a matek miatt – motyogta Virág köszönés gyanánt, és fél szemébe fésülte a haját.

– Nekem meg a rajz miatt – biccentettem.

Hiába hagyott anyu a hűtőn „minden rendben lesz, sok sikert” üzenetet, és hiába kiáltotta ki apu a lehúzott ablakon át, hogy „semmi gond, tuti sikerül”, én falfehér arccal lépkedtem a suli lépcsője felé, ahol… Ahol senki sem ácsorgott. Virággal felmutattuk a belépőkártyánkat a portán, aztán Máday zord tekintetét kerülve felrohantunk a lépcsőn. A termünkbe lépve hihetetlen csend fogadott minket, a szokásos tévé, zenelejátszó, mobilcsörgés, üvöltözés… mind elmaradt. Az egész osztály némán ült a helyén, és a matekkönyvet bújta. Ki azért, hogy átnézze (Kinga, Gábor), ki azért, hogy puskát írjon belőle (mindenki más).

– Hé, Ren – dobott felém Ricsi egy alufólia labdát. – Mi nem egy csoportban leszünk, hogy súgod le… – Figyelj – túrtam idegesen a hajamba –, a duplamatek előtt van a rajz, úgyhogy most légyszi, ne. Majd utána – hadartam, és levágtam magam a padomba. Ricsi olyan „ezzel meg mi van” nézéssel vállat vont, és Kingát kezdte piszkálni, hogy segítsen neki.

Csengetéskor Barka tanárnő megérkezett törire, és lelkesen nézett ránk.

– Gondoltam, megnézhetnénk valami jó történelmi filmet – szólt, és fellapozta a naplót, hogy beírja a hiányzókat. – Neményi?

– nézett körbe fürkésző tekintettel.

– Jó napot – csörtetett be Arnold a terembe.

– Arnold, csupán öt percet késtél – jegyezte meg a tanárnő cinikusan, és természetesen nem írta be a késést. Arnold elhaladt mellettem, és összetalálkozott a tekintünk. Tisztán láttam, hogy aggódik értem. – Nos – szólt újra Barka –, amint látom, ma matematikából témazárót írtok, úgyhogy a filmnézés helyett, ha gondoljátok, készülhettek… Nem kellett kétszer mondania. Az egész osztály vad puskagyártásba kezdett, mögöttem Cortez a padra firkált, mellette Ricsi a raszta tincseibe próbált elrejteni néhány cetlit, de nem járt sikerrel. Virág felhúzta a térdét a mellkasához, átkulcsolta a kezével, és folyamatosan motyogott magában. Először azt hittem, a képleteket, de végül rájöttem, hogy izgalmában valami Anti Fitness Club-dalt énekelt. Arnold odahúzta mellém a székét, és átnézte a padomra kirakott rajzokat.

– Ezeket a korrepetáláson készítetted?

– Ühüm – rágtam a szám szélét, és idegességemben megettem két almát. Ami rossz ötlet volt, mert a gyomrom túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy befogadja. L

– Meglátjuk – vakargatta a homlokát Arnold, és komolyan gondterhelt volt az arca. – Sajnos, azt kell mondanom, hogy a jóindulatán múlik.

– Akkor végem – sóhajtottam.

Ez annyira nem fair! Ha azt akarjuk, hogy gyorsan teljen az idő, akkor csigalassúsággal számoljuk a másodperceket. Ha azonban valamit nem várunk… akkor elszalad az a negyvenöt perc, úgyhogy arra eszméltem fel, hogy csengetnek, Barka kimegy a teremből, és… És rajzóra! Jaj!

– Segítek. Ami a feladat, lerajzolom bénán, gyorsan átadom, sose tudja meg – hadarta a tervét Virág.

– Oké – bólintottam remegő fejjel.

Csak sajna nem jött be! Mert amikor Vladár becsapta maga mögött az ajtót, leült a tanári asztalhoz, kinyitotta a naplót, pár – keservesen hosszú – percig nézegette az oldalakat, végül felnézett.

– Rendben. Akiket lezártam, kimehetnek az udvarra – mondta, velem pedig megfordult a terem. Virág kétségbeesve nézett felém, és éreztem, hogy Arnold pillantása szinte lyukat vág a hátamba. – Antai-Kelemen az ötösért, Bernáth a négyesért, Nagy az ötösért, és Rentai a kettesért rajzol. A többieknek jó szórakozást! – sorolta a tanár.

Olyan riadt pillantásokat kaptam, miközben az osztálytársaim kimentek az ajtón, hogy komolyan bepánikoltam. Amikor a terem kiürült, Vladár becsukta az ajtót – Arnoldot szinte ki kellett zárnia, aki a „jogait” sorolta, miszerint bent maradhat az órán.

– Na – sóhajtotta Vladár, végignézve négyünkön. – A mai óra témája virágoskert. Jó munkát.

És nekem végem is lett. Szaggatottan vettem a levegőt, totál gyomorgörccsel ücsörögtem, és a pániktól azt sem tudtam, hogy hol kezdjem. Majdnem harminc perc elment az órából, amikor én még mindig csak pár, fűszálnak tűnő izét rajzoltam a lapomra. A tanár felállt, leosztályozta a többiek munkáját (Andris megkapta a négyest, Zsolti az ötöst), aztán elidőzött mögöttem.

– Cortez, én komolyan nem értem, hogy ilyen rajztudással miért kell az utolsó pillanatban javítanod! A tehetséged vitathatatlan, az üresen beadott munkáid viszont elképesztő hanyagságról árulkodnak – közölte a rajzlap fölé görnyedve. – Mellesleg úgy hallottam, ez a védjegyed – tette hozzá gúnyosan. Na, ja. A tanáriban sok szó eshetett Cortez üresen beadott irodalomdogáiról.

– Megajánlom az ötöst – lépett el Vladár Cortez asztalától, és megállt mellettem.

– Rentai! Ez micsoda?

– A rajzom – néztem fel rá félve.

– Ha jól emlékszem, tisztán és érthetően közöltem, hogy jeles osztályzat esetén tudlak átengedni. Szerinted ez úgy néz ki, mint egy ötös rajz? – emelte fel a lapom dühösen.

– Tanár úr, én megpróbáltam. Elhoztam a korrepetáláson készített rajzaimat, egész héten rajzoltam, minden délután, egy tanár segít… – Rentai! – szakított félbe élesen. – Az otthon elkészített rajzaidat nem értékelhetem. Amit én értékelni tudok, az ez! – csapta le elém a „virágoskertemet”.

Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, igyekeztem felfelé pislogni. Vladár dühös pillantásokat lövellt felém.

– Egész évben gúnyt űztél belőlem, most pedig elbőgöd magad?

Ez jelenleg nem sokat ér, sajnálom! – közölte.

– Tanár úr – szólalt meg mögöttem Cortez.

– Nem! – rázta meg a fejét Vladár, és figyelmen kívül hagyva Cortezt, aki folyamatosan utánakiabált, kiment a teremből.

Pár pillanatig hitetlenül meredtem a becsukott ajtóra, végül valahonnan, baromi mélyről elképesztő fájdalmat éreztem, és akkor már nem bírtam megállni. Kitört belőlem a zokogás. Zsolti és Andris némán, a padjukat vizsgálgatva hallgatták a folyamatos szipogásom, azt hiszem, rám sem mertek nézni. Cortez pedig felállt, odahajolt hozzám, és valami hihetetlenül hosszú és válogatott káromkodás közepette (ezt le sem merem írni) átölelte a vállam. Oké, eleve kivoltam, de attól, hogy átölelt (te jó ég!), még inkább kiszakadt belőlem a zokogás. Rémesen hülyén jött ki az egész, a néma teremben csak a szaggatott légvételem, bedugult orrom és a bőgésem hallatszott. Aztán megszólalt a csengő, és a termünknél lefékező (azt hiszem, rohant a folyosón) Virág tépte fel az ajtót.

– A fenébe! – rontott be, mire Cortez megveregette a vállam, és átirányított Virághoz, akinek a vállára borultam, és tovább zokogtam.

Az egész helyzet őrülten kínos és egyébként fájdalmas volt, egyedül az vigasztalt, már ha egyáltalán vigasztalhatott valami, hogy az egész osztályom egy emberként ült körbe a szünetben, a fiúk Vladárt szidták, Arnold a szüleivel beszélt telefonon, hogy milyen jogi lépéseket lehetne tenni az ügyben, Kinga hisztérikusan csapkodott, amiért „rontom az átlagot”, a többiek pedig csendben merengtek, és azt hiszem, azon agyaltak, amin én. Hogy ha megbukok, nincs pótvizsga. Akkor ennyi volt.

Duplamatek előttig a rajzbuktámról szólt minden, az ofő bejött, hogy elmondja, megpróbál kikönyörögni nekem egy javítást, Arnold és Virág Vladárt üldözte a suliban, Kinga meg megírta a „Szent Johannás nekrológomat” a suliújságba, hogy ha tényleg meghúznak, akkor helyem van a gyászrovatban. Hurrá. L

Aztán hirtelen jött a matek. Az egész osztály lázasan készült, én meg bedagadt szemekkel, szétfújt orral és minimális életkedvvel lapozgattam a füzetem. Gazdag tanárnő már csengetés előtt megérkezett, kiosztotta a feladatot, és szigorúan végignézett az osztályon.

– Akik puskázáson érek, automatikusan egyest kap – közölte, és felemelte a karját, hogy megnézze a pontos időt. – Kezdhetitek.

Igyekeztem kiverni a fejemből Vladárt, a rajzot meg eleve mindent, és miközben megírtam a tézét, kissé felemeltem a lapom, hogy Cortez valamennyit lesni tudjon. Gazdag kétszer rám szólt, úgyhogy be kellett fejeznem, így a lapom fölé görnyedve oldottam meg az utolsó feladatot, végül kivittem.

– Még van húsz perced, biztosan beadod? – húzta össze a szemöldökét a tanárnő.

– Igen, ellenőriztem is – motyogtam, és óvatosan körbenéztem az osztályon. A többiek (Kinga, Arnold és Gábor kivételével) mind kétségbeesetten néztek rám. Egész duplaórán nem tudtak puskázni.

– Jól van, Reni, ez jónak tűnik – futotta át a lapjaimat Gazdag, aztán amikor észrevette, hogy mennyire sápadt és szomorú vagyok, megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

– Igazából – kezdtem, és megint könnybe lábadt a szemem. – Ne-hem – fakadtam ki, Gazdag pedig elkerekedett szemmel, totál tanácstalanul nézett rám.

– Ennyire nehéz volt a témazáró? – simította meg a vállam, miközben én folyamatosan bőgtem.

– Nem, csak a rajz… Vladár tanár úr… – törölgettem a szemem egy összegyűrt zsepivel. A tanárnő nem teljesen értett, mert folyamatosan belezokogtam a beszédbe.

– Jól van, na. Ne sírj, nem lesz semmi baj. Gyere, mossuk meg az arcod – fogta meg a kezem, és az ajtó felé húzott, majd hirtelen észbe kapott, és visszanézett az osztályra. – Arnold, kérlek, figyelj a többiekre, amíg visszaérek. Aki megmozdul, vedd el tőle a lapot.

Vagy talán kikísérhetné Renit valaki más… – töprengett a tanárnő.

– Mi lesz veh-lem?! – tört rám újra a zokogás, Gazdag pedig még egyszer odaszólt Arnoldnak, hogy menjen ki a tanári asztalhoz.

– Gyere szépen – húzott ki Gazdag a teremből, és a lánymosdó felé irányított. Még egy pillanatra visszanéztem az osztályomra.

Ricsi és Cortez mosolyogva lapozták fel a könyvüket, Virág ész nélkül körmölt a könyvéből, Andris és Robi a zsebükbe rejtett puskát tanulmányozták, Gábor felállt, hogy az ajtóban őrködjön, Kinga csendben elpakolt a táskájába, Jacques a karjára írt példákat másolta, Dave a telefonjából nézte ki a segítséget, Zsolti pedig forgolódott, hogy segítsen már neki valaki. Arnold a tanári asztalhoz ült, és ügyet sem vetett a többiekre, csak kinyitotta a regényét, és olvasott.

Hát, ha már engem meghúznak, legalább ők meneküljenek meg.

Úgyhogy az egyébként őszinte sírógörcsömmel megmentettem a többieket. Majdnem csengetésre értünk vissza, Gazdag ötször megmosta az arcomat, és tök kedvesen próbált nyugtatgatni, közben pedig a többiek, abszolút az én segítségemmel, de átmentek matekból.

– Minden rendben volt? – kérdezte a tanárnő Arnoldot, amikor beszedte a témazárókat.

– Nem vettem észre semmi rendkívülit – bólintott Arnold, és becsukta a könyvét.

– Akkor a jövő héten hozom a kijavított dolgozatokat! – jelentette be, aztán csodálkozva nézett körbe. – Azt hittem, ennél izgatottabbak lesztek.

– Ó, persze! Már alig várjuk – üvöltötte Zsolti.

A tanárnő kiment, az osztályom pedig egész nap ünnepelte a zseniális szereplésem. Hálásak voltak. Tényleg. Én meg megbuktam. Tényleg. No comment.

Utolsó óra után egyáltalán nem siettem haza, inkább komótosan sétáltunk felfelé a dombon. Arnold és Virág próbáltak feldobni, kevés sikerrel. Tudtam, hogy anyu otthon van. Tudtam, hogy az ofő felhívta. Tudtam, hogy már beszélt Vladárral. És tudtam, hogy nekem végem.

– Renáta! – szólalt meg, amikor éppen csak beléptem az ajtón.

– Mielőtt bármit mondasz – kezdte, és láttam, hogy megretten, amikor észreveszi a szétbőgött fejem –, beszéltem a tanár úrral.

Jövő hét csütörtökön még egy lehetőséged van a javításra.

– Mi? Ezt Vladár mondta?

– Igen, még nem zárt le. Azt mondta, a jövő heti teljesítményed alapján eldönti.

– Hű. Akkor csak jövő héten bukok meg! Éljen! – tapsoltam kelletlenül.

– Nem fogsz megbukni! A tanár úr komolyan fontolóra vette, hogy olyat rajzoltat veled, ami már fel volt adva az évben.

– És ez a jó hír? – riadtam meg.

– Igen. Tomi tíz perc múlva itt van.

– Örülök – motyogtam.

– Tudom, hogy az utolsó tanítási napokat nem így tervezted.

Tudom, milyen igazságtalan, hogy amíg a kis barátaid és osztálytársaid játszanak délután, neked tanulnod kell. Biztosan mérges vagy, és elfojtott düh fortyog benned, de hidd el, jövő héten megkönnyebbülten és hálásan tekintesz majd vissza ezekre a kellemetlen napokra… – Aha – vontam meg a vállam. Ha egyszer rajzból átmegyek… – Van valami a sütőben? – szagoltam bele a levegőbe. Most, hogy végre kitisztult az orrom, valami nagyon nem stimmelt.

– Ó! Mascarponés túrótorta – hajolt le anyu.

– Volt – tettem hozzá, miközben a felismerhetetlenségig oda- kozmáit édességet néztem.

– Kísérleti stádium – magyarázkodott anyu.

– Erősen – biccentettem. – Anyu, a netezés… – Hm – tűnődött el. – Félóra, ha valami életbevágóan fontos.

– Lesírtam Cortez karját.

– Ó! Akkor talán negyvenöt perc – felelte anyu amolyan „de édesek a gyerekek, amikor szomorúak és így segítik egymást” nézéssel.

Felrohantam a szobámba, benyomtam a gépem, és nem lepődtem meg, amikor az msn bejelentkezésével valamennyi osztálytársam rám írt. Legtöbben az „igazságtalan Vladárt”, „kíméletlen Vladárt” és „ultraszenya Vladárt” szidták, aztán beugrott egy új ablak. A szívem felugrott a torkomba, és azonnal elvörösödtem, ahogy visszaidéztem a mai „sírtam és Cortez vigasztalt” pillanatot. Hűű. Másolom.

 Cortez üzenete:  Hé.

 Reni üzenete:  Szia.

 Cortez üzenete:  Minden ok?

 Reni üzenete:  Jövő héten még van egy dobásom.

 Cortez üzenete:  Akkor jó.

 Reni üzenete:  Bocs, hogy ma úgy kiakadtam.

 Cortez üzenete:  Poén volt. Kösz a matekot.

 Reni üzenete:  Nm. J

Te figy. Mi van Kardossal?

 Cortez üzenete:  Mittom’ én. Lol. J

 Reni üzenete:  Nem úgy értem. Mikor mész a kettesre?

 Cortez üzenete:  Holnap.

 Reni üzenete:  Hűű. Miből?

 Cortez üzenete:  Vers.

 Reni üzenete:  Menni fog?

 Cortez üzenete:  Csak figyelj és tanulj. J

Na léptem.

Pár pillanatig némán néztem az üzenetünket, és bár nem teljesen értettem, azért tökre örültem neki. A következő pillanatban szinte egyszerre kezdeményezett Virág videóhívást és írt rám Arnold. Mindketten zaklatottan magyarázták, hogy beszéltek Vladárral, és a jövő héten javíthatok. J

Tudom. De azért iszonyat rendesek.

A mai napom: 5/3 – ha azt vesszük, hogy majdnem megbuktam, szétbőgtem a fejem az egész osztály előtt, és így átmentek matekból… No comment. J

Tomi: 5/2 – rajzkorrepen irtó pipa volt a majdnem bukta miatt, és kíméletlenül rajzoltatott.

Apu: 5/4 – hát, nem örült a rajz dolognak, de este, amikor vacsi után stikában jégkrémet ettünk a konyhában, elmesélte, hogy egyszer őt is meghúzták rajzból, de csak félévkor. Oké, legalább tudom, kitől örököltem. J

Msn: 5/5 – a többiek annyira rendesek. J

Virág: 5/5 – tutira átment matekból. Hurrááá.

Cortez: 5/5* – te jó ég! Most esett le! Ő ma tényleg megölelt engem? Vááááá.

 Május 29., péntek

Laza nap. Ha nem számítjuk, hogy Cortez, Virág, Dave és Zsolti a kettesért mentek irodalomból, akkor tényleg tök nyugis volt az egész. Na jó, mondjuk, az a negyvenöt perc kegyetlen volt, főleg, mert ahogy rajzon, így irodalmon sem lehettek jelen azok, akiket már lezárt a tanár. Sajna nem tudtam annyira rájuk koncentrálni, mert Kinga a könyvtárba parancsolt, és a telefonjával csinált pár képet rólam, amit betehetünk a suliújságba. Dani elballagásával Kinga „örökölte meg” a posztját, úgyhogy átmenetileg ő a suliújság fotósa. Ez, mondjuk, annyira nem jó, főleg, mert totál kellemetlenül éreztem magam, ahogy odaállított egy könyvespolc mellé, a kezembe nyomott egy lexikont, és olyan utasításokat adott, mint pölö „csináljak úgy, mintha olvasnék” vagy „most mosolyogj balra”. A képek természetesen totál bénák lettek, úgyhogy végül Arnold ötletét elfogadva felültem egy asztalra, és két kézzel támaszkodva magam mellett egyszerűen mosolyogtam. Ez nem lett annyira rossz, ráadásul a háttérben ott volt egy halom könyv, úgyhogy eléggé „pályázaton harmadik lett” típusú kép született.

– Oké, ez mehet – bólintottam, miután hatodszorra is lecsekkoltam a képet a mobiltelefon kijelzőjén.

– Jó! Az ajánlóidat pedig… – Már leadtam – mosolyogtam. Kinga fontoskodva téblábolt még pár percet, aztán rájött, hogy nem tud belénk kötni, úgyhogy elrohant. – Hű. Ha megtudja, hogy Timi elfogadta a nyári könyvajánló mellékletem… – súgtam félve Arnoldnak.

– Hány oldal lett?

– Négy – nevettem fel.

– Vigasztaljon, hogy egy nyári szünete lesz arra, hogy kiheverje.

Még beszélgettünk a mellékletemről, amikor Virág berontott a könyvtár ajtaján, mire mindketten összerezzentünk. A könyvtár csendes hely, nem jellemző, hogy ilyen hévvel érkezzen valaki.

– Mi az? – pattantam le az asztalról.

– Megvan a kettes! – üvöltötte.

– Gyerekek, csendet – förmedt ránk a könyvtárosnő, aki az asztalánál adminisztrált.

Hatalmas kő esett le a szívemről, azonnal Virág nyakába borultam, és szorosan átöleltem. Aztán belenyilallt a gyomromba a fájdalom, és lesütött szemmel, szinte motyogva kérdeztem.

– És Cortez?

– Megvan neki is.

– Komolyan? – toltam el magamtól Virágot. – Hogyan?

– Nemtom. Asszem, megtanulta a verset, mert elmondta.

Csodálkozva néztem, aztán mosolyogva bólintottam. Nem kerestem a választ arra, hogy hogyan csinálta, mert tudtam.

Megtanulta. Hogy miért? Azt hiszem, mert nem akart megbukni.

Egyébként a legtöbb tanórán beszélgettünk, DVD-ztünk, vagy az udvaron lóghattunk, így, hogy szinte mindenkit lezártak már, a tanárok is sokkal lazábban kezelték az év végét. Szinte csak egy jegy volt függőben. A rajzom. L

Na persze. Vladár simán elkérhetne bármelyik óráról, de nem teszi. Az utolsó pillanatig vár, hogy kétségek közt őrlődjek és nehogy fesztelenül teljenek az utolsó napjaim.

Cortez: 5/5 – wow. J

Mindenből átcsúszott.

Virág: 5/5 – ő is. J

Én: 5/1 – én még nem. Ez a bizonytalanság annyira nyomasztó, hogy szinte elemészt. Őrület. L

Hosszú hétvége: 5/4 – mivel hétfőn Pünkösd, nincs suli, úgyhogy Virággal és Arnolddal megbeszéltük, hogy átjönnek a hétvégén. J

Facebook: 5/5* – Cortez írt bejegyzést az irodalomról, Ricsi és Dave kommentálta is, és hosszas, nagyon hosszas kínlódás után én is írtam. Csak egy smileyt, de az tőlem eléggé kifejező, nem is kellett több.

Edina: 5/2 – hát ez fura. Ma ebédszünetben láttam, hogy egy tizenegyedikes fiúval nevetgél az udvaron. Cortez pedig felé sem nézett. Komolyan, tippem sincs. Lehet, hogy már nem járnak?

Hű.

 Június 4., csütörtök

0!

Oké, elvileg vidáman, boldogan és önfeledten kellett volna ébrednem, hiszen ez az utolsó előtti hivatalos iskolanap (a jövő hét már csak az osztályok versenye). Sajna nem sikerült a tökéletes ébredés, mert a mai rajzóra miatt kialvatlanul, karikás szemekkel és borzalmasan hullámos hajjal kászálódtam ki az ágyból.

Mondtam anyunak, hogy nem jó ötlet, de erősködött, hogy az tökjó „kamaszlányos” program, ha este, hajmosás után „trécselünk az élet nagy dolgairól”, miközben befonja a hajam. Jó, mondjuk, tényleg poén volt, reggel azonban a tükörbe nézve már annyira nem tetszett a dolog. Egy csomót kínlódtam, hiába fésültem, vadul hullámos maradt, megmosni már nem volt időm, így két hullámcsattal felfogtam, hogy legalább oldalt ne legyen annyira „oroszlánkirályos”, így a vállamon és a hátamon szabadon lógtak a göndör tincseim. Óriási.

A sulihoz érkezve aztán kaptam is rendesen, mert bár Virág szerint klassz volt a hajam, a fiúk rögtön kiszúrták (naná, elvileg még a Holdról is látni).

– Hé, Ren, a rajz miatt nem kellett volna az áramba nyúlni.

Nem éri meg – röhögött Ricsi.

– Ha-ha. Őrülten vicces – néztem unottan az ég felé. Vártam pár percet, amíg olyan elképesztő poénok röpködtek, mint „Vladár szó szerint sokkol” vagy „Reni idegei tényleg kivannak”, esetleg „Szia, Slash. Ja, bocs, Reni…”, aztán sóhajtva széttártam a karom – Befejeztétek? – Nem, úgy tűnt, még mindig a hajamon röhögtek.

– Na jó, majd biztos megnyugszotok, mi bementünk.

Elhúztam Virágot Cortezéktől, akik egyre jobban szórakoztak a hajamon, és a portára lépve lekaptunk egy magazint a júniusi suliújságból. Elvileg kedden meg kellett volna jelennie, de a végzősök kiesésével a lap kicsit lassabban haladt. Mindegy, fellapoztuk az ajánlóimat meg az események rovatban szereplő novellapályázat-eredményemet, ami mellett ott volt a képem is.

– Hű, kicsit könyvtáros imidzs, de jó lett – lapozgatta Virág a suliújságot.

Mosolyogva felbaktattunk a lépcsőn (Máday nem figyelt ránk, mert kirohant a suli elé Ricsihez, hogy elkobozza a gördeszkáját), és a suliszekrényünkhöz érve Kinga várt ránk, csípőre tett kézzel.

Na ja, gondoltam, hogy ebből baj lesz.

– Renáta, mégis hogy képzeled, hogy mellékletet közölsz az újságban?

– Kinga, ez nyári olvasmánymelléklet, Timi és Máday is akceptálta… – Nem érdekel! Tudom, mire megy ki a játék! Neményivel birtokolni akarjátok a lapot! Azonnal megyek és beszélek… – Beszélj! – sóhajtottam fáradtan.

– Beszélek is! Egyébként mi van a hajaddal?

– Semmi – vontam meg a vállam. Kinga pár pillanatig méregetett, végül megenyhültek a vonásai.

– Ma van a rajz?

– Ühüm – bólogattam türelmetlenül.

– Rendben. Akkor szedd össze magad! Én még egyszer nem beszélek tanárral az érdekedben! – közölte száraz, durva stílusban, és ott is hagyott minket.

Nem tudtam, hogy Kinga szavai pontosan jót vagy nagyon- nagyon rosszat jelentenek, már ami a helyzetemet illeti.

Mindenesetre amikor Vladár belépett a terembe, totál elfehéredtem, és azt hiszem, hogy néhány hullámos hajtincsem is azonnal kirúgta magát. Hű.

– Rendben! Rentai marad, és megkérném Zsidákot és Harasztit, hogy szintén üljenek le a helyükre, a többi kulturáltan tombol az udvaron – tapsolt kettőt Vladár.

Hát, igen. Elég profin csinálta, két tanút is hagyott a javításomra, olyanokat, akik pártatlanul meg tudnak ítélni egy esetleges vitatkozást. Én jobban örültem volna Virágnak és Arnoldnak, de ugye ott már nincs szó elfogulatlanságról. Pff. L

Szomorúan meredtem a többiek után, majd hatalmas sóhajjal előpakoltam a táskámból a rajzfelszerelésemet. Gábor és Robi csendben ücsörögtek a helyükön, a teremben vibrált a feszültség.

– Rentai – szólt végül Vladár, és egy biccentéssel felállított. – Kérem a korrepetáláson készített munkáidat.

– Viszem – motyogtam, és remegő kézzel kivittem a tanári asztalhoz. Vladár egymás mögé rakva a lapokat, rekordidő alatt átnézte mindet, aztán fürkésző szemével rám meredt. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést.

– Rendben – emelte fel az asztalra dobott albumot, fellapozta, és felém fordította, hogy ne fejjel lefelé legyen. – Jellemezd ezt a képet – bökött rá Van Gogh egyik festményére.

– Tessék?

– Jól hallottad – sziszegte.

– Öhm. Rendben – túrtam bele a hajamba idegesen, majd kizártam az agyamból minden értetlenséget, és erősen a képre koncentráltam.

Tíz percet sem beszéltem a képről (hihetetlen, krízishelyzetben olyan dolgok is eszembe jutottak művtöriből, amire aztán tényleg nem számítottam), amikor Vladár felemelte a kezét, és egy határozott mozdulattal elhallgattatott.

– A korrepetálás-rajzaidra megajánlok egy négyest, a mai órára pedig egy jelest. Az év végi jegyed elégséges, ha megfelel – hadarta monoton stílusban, olyan maró gúnnyal, hogy szinte fájt.

– Ér-tem – dadogtam.

– Remélem, tudod, ha rajtam múlik, megbuksz. A jövő tanévben összeszeded magad, mert különben nagy bajok lesznek.

Nem érdekel a tanulmányi átlagod, nem érdekel az iskolán kívül elért eredményed, nem érdekel, hogy a kollégák ódákat zengenek rólad! – förmedt rám dühösen. – Tekintettel arra, hogy kizárólag az én döntésem alapján kezdheted el a tizediket, jó lesz, ha összeszeded magad!

– Igen – bólintottam. – Köszönöm – szakadt ki belőlem, és hálásan néztem Vladárra, aki dühösen megrázta a fejét.

– Ne nekem! Én ma is rajzoltatni akartalak.

– Ó – húztam el a számat.

– Pontosan – firkálta be a naplóba a jegyem, és feltápászkodott.

Az ajtóhoz érve lenyomta a kilincset, és visszafordult. – Úgy tűnik, van egy igen meggyőző őrangyalod… Felvont szemöldökkel néztem Vladár után, majd megvontam a vállam, és a csendben ülő Gáborra és Andrisra néztem.

– Te jó ég! – kaptam a szám elé a kezem, miközben Gábor elérzékenyülten bólintott, Andris pedig széles vigyorral mutatta fel a hüvelykujját. Aztán ész nélkül lerohantam az udvarra.

Úgy rontottam ki az ajtón, ahogy még sosem tettem. Oké, fájt is, mert beütöttem a térdem (ami egyébként be is zöldült, de mindegy).

– Átmentem! – kiáltottam, mire Virág és Arnold felpattantak a padról, az árkádok alatt álló fiúk röhögve megtapsoltak, Kinga unottan az égre meredt, az első emelet ablakában pedig Gondos lángvörös haja jelent meg, és rám förmedt, hogy ne üvöltsek tanóra alatt. Hát, ennyit az örömömről.

Virág odaugrált hozzám és a nyakamba borult, Arnold pedig megkönnyebbülten sóhajtott.

– Hű, mindent mesélj el! Mi volt? Izgi volt? Vladár szenyáskodott? – sürgetett Virág.

Odasétáltunk a padhoz, közben pedig mindent részletesen elmeséltem.

– Szóval akkor nem is rajzoltál?

– Nem! És tudod, mi a fura? Ez az őrangyal-dolog, amit mondott.

– Hát – csatolta félre Virág a haját, hogy ne lógjon a szemébe. – Azt akárkire érthette.

Igen, ez tény. Vladárt az elmúlt napokban megkereste Kinga, Timi, Kardos, az ofő, Gazdag tanárnő, Máday, Virág, Arnold, Krisztián (a-s fiú), felhívta anyu, apu… úgyhogy valamelyik „őrangyalom” tényleg hatásos volt. Az udvaron ért minket a csengő, a sulirádióból azonnal felcsendült egy dal, én pedig a napsütésben hunyorogva csak ültem, és éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől szinte kimegy minden erőm.

– Mi ez a szám? – emeltem meg végül a fejem. Virág megvonta a vállát, úgyhogy Arnoldra néztem, aki mosolyogva bólogatott.

– Tetszik, mi?

– Ühüm – szúrtam bele a szívószálam a dobozos narancslémbe.

– Wonderwall.

– Tökre jó.

– Sejtettem, hogy a Beatles után felfedezed az Oasist. Adok pár CD-t.

– Köszi.

– Hé, Ren! – üvöltött Ricsi, miközben előhalásztam a telefonom, hogy hívjam anyut. – Jöttök délután kajálni?

Arnoldra néztem, aki automatikusan megrázta a fejét, aztán Virágra, aki bólintott.

– Oké – kiáltottam. A fiúk visszafordultak és tovább beszélgettek az árkádok alatt, miközben néhány felsőbb éves is csatlakozott hozzájuk.

Felálltam és arrébb mentem telefonálni. Anyu első csengésre felvette, és kicsit távolabb kellett tartanom a fülemtől a telefont, annyira kiabált örömében.

– Megünnepeljük, érted megyünk! Az utolsó óra után az iskola előtt várunk… – Anya – szakítottam félbe kelletlenül. – Az a helyzet, hogy a többiekkel mennénk mekibe… Pár pillanat hallgatás után anyu sóhajtva szólt bele.

– Értem. Hát, eljött ez az idő is. Éled a magad életét, a szülők cikik, a kis barátaiddal szeretsz, úgymond, lógni… – Anya! Dehogy! Csak egész nyáron nem leszek velünk, gondoltam, ha hívnak, akkor megyek… – Persze, persze. Virág? – Jön.

– Menjek értetek?

– Nem fontos.

– Értem. Hatra érj haza.

– Oké.

Mosolyogva letettem a telefont, és hatalmasat sóhajtva hunyorogtam az égre. Te jó ég! Vége a kilencediknek.

Délután a suli előtt Arnoldon kívül az egész osztály csatlakozott hozzánk, és elmentünk hamburgerezni. Megkönnyebbülten és totál jókedvűen töltöttük a délutánt, ráadásul rengeteget nevettünk. Igaz, Kinga és Zsolti folyamatosan vitáztak, és egymás könyökét lökdöstek, mert nem fértek el a tálcájukkal, Andris és Robi szinte összeverekedtek egy sültkrumplin, Dave Virágot fárasztotta az új telójával, Cortez és Ricsi a kémiajegyeken röhögtek (Ricsi kitűnő lett), Jacques a nyári szünetet tervezte, Gábor csendben figyelte a beszélgetést, én pedig… Én pedig örültem. Csak úgy. Mindennek.

A mai napom: 5/5* – kettes lettem rajzból!!! Oké, ez a többi kitűnő eredményemhez képest nevetséges, de komolyan, ez volt a legnehezebb.

Meki: 5/5 – klassz volt, sokat nevettem, és ami a legjobb, senki nem zavart be, csak mi voltunk, senki más (mármint Edinára gondolok).

Vacsora: 5/2 – anyu burgonyakrémlevest készített pirítóssal és baconnel (a leves darabos volt és fura állagú, a pirítós megégett, a bacon pedig kissé nyers maradt), de legyűrtem. Valahogy. J

Pótvacsora: 5/4 – mindegy, este, miközben apuval DVD-ztünk (néha nehezen tolerálja, hogy lánya van, úgyhogy kaptam egy dózist a Halálos fegyverből), megettük az almás táskát, amit hazacsempésztem.

Oasis: 5/5 – csekkoltam a MySpace-en, és meghallgattam a  Wonderwall t, úgy ötvenszer. Hű, totál tetszik a zenéjük. J

TeveClub: 5/1 – jaj, a tevém! Mindjárt megnézem.

 Június 5. péntek10!

Reggel jókedvűen ébredtem, és akármennyire is gondolkodtam a tükörképem fürkészve, egyszerűen nem volt min idegeskednem.

J

Ezt azért még szoknom kell. Napos, szép idő volt, úgyhogy sötétzöld, ujjatlan pólót vettem fel farmerrel és a zöld Con- versemmel, kiegészítőnek pedig feltettem egy bizsu nyakláncot és a hozzá passzoló karkötőt (mindkettőn apró pillangók lógnak, kis zöld kövekkel díszítve). Összefogtam a hajam, átvetettem a vállamon a táskámat, amiben egyébként szinte semmi nem volt, de megszokás, és lementem a lépcsőn.

– Valaki nagyon jókedvű ma reggel – jegyezte meg anyu mosolyogva, amikor eltettem az uzsim. (Baracklekváros-vajas- kifli. Bah.) – Ma van az utolsó hivatalos tanítási nap, de már csak osztályfőnökik lesznek.

– Igen, a jövő héten már csak az a… – kereste anyu a szavakat.

– Osztályok versenye – bólintottam.

Virág a kapuban várt, fekete, térdig érő farmert viselt lila pólóval és lila-fekete tornacipővel. A haja oldalra volt csatolva, úgyhogy ő is jókedvűen ébredt. A suliig egymás szavába vágva magyaráztunk olyan lényegesen fontos dolgokról, mint például Robert Pattinson, Edina, Cortez, Sims vagy éppen Virág haverja a MySpace-en. Pierre megint jó hétvégét kívánt neki, Virág visszaírt, és hát kábé ennyi. Tartalmas barátságnak ígérkezik. J

A sulinál kiszálltunk, de mivel a fiúkkal Máday üvöltött, amiért „gördeszkazajokat” hallott, mi gyorsan beslisszoltunk a portán.

Az aulába lépve a Pink Floyd-féle The Wall  fogadott minket, ami megadta az alaphangulatot, már nagyon „mindjárt vége a sulinak, éljen” állapot uralkodott. A suliboxunkhoz lépve kirángattuk a becsúsztatott szórólapot, ami a jövő hét pénteki nyárköszöntő bulira emlékeztetett minket.

– Marilyn és Elvis? – olvastam fel a nyomtatott sorokat. – Megjelenés lányoknak Marilyn Monroe-ként, fiúknak Elvisként – közölte Kinga, miközben becsapta a szekrényét. – Még ennyit sem tudtok? Ha nézegetnétek a… – Tudjuk, az archívumot – fejeztem be a mondatát. Kinga összehúzott szemmel méregetett, aztán észrevette, hogy az a-s lányok a lépcsőnél ácsorognak, úgyhogy otthagyott minket.

Benyitottunk a termünkbe, mire Robi és Andris összerezzentek.

– Nyugi, csak mi vagyunk – legyintettem. A fiúk azonnal folytatták a Guitar Herót, úgyhogy csengetésig Metallicával szórakoztattak minket.

A teremben őrült nagy hangzavar volt, a nyitott ablakokon át szerintem az egész második kerület visszhangzott tőlünk. Szóval csak egy tipikus péntek az osztályban. J

Amikor az ofő becsapta maga mögött az ajtót, némileg elcsendesedtünk, és kérdőn néztünk felé.

– Rengeteg megbeszélnivalónk van – kezdte, mi pedig sóhajtva hátradőltünk.

Az év utolsó osztályfőnöki óráján Haller nem kímélt minket.

Először is közölte, hogy az osztályátlag pocsék lett, négy emberen kívül (Arnold, Kinga, Gábor és én) az osztályra „kegyetlen” idők várnak jövő szeptemberben. Ahogy az várható volt, mindenki a szívére tett kézzel esküdözött, hogy tanulni fog. Na, persze. J

– A következő – állt fel az ofő, és mindenkinek kiosztott egy papírt.

– Ez meg mi? – ordította Zsolti.

– Zsolt, csupán tíz másodperc, és kiderül. Kicsit több türelmet.

Köszönöm.

Felemeltem a kezembe adott papírt, egy tizenöt éves párizsi lány neve, e-mail címe és sulija volt rajta. Mivel ezzel kapcsolatban tényleg mindenkinek vagy ezer kérdése volt, az ofő gyorsan elmagyarázta. Kábé annyi a lényeg, hogy a Szent Johanna párizsi testvériskolájában tanuló diákokkal kell levelezni meg barátkozni. Állítólag ez ilyen bevett szokás, mert azon kívül, hogy francia nyelven mailezni igenis hasznos, az ofő szerint nagyon jó, ha a ballagásig tartjuk a kapcsolatot külföldi diákokkal.

– Én kaphatnék lányt? Cserélnék – lóbálta a papírját Ricsi, mire mindenki elnevette magát.

– Nem, nem – rázta a fejét az ofő. – A levelezőtárs azonos nemű, azonos korú diák… – De minek ez? Annyi ismerősöm van a neten. És nemcsak francia, van angol meg amerikai – hőbörgött Dave.

– Azok együttesek a MySpace-en – vágta rá Cortez. Szegény Dave elvörösödve vonogatta a vállát.

– A lényeg, hogy tartsátok a kapcsolatot a megadott diákkal.

Sok esetben látogatták meg iskolánkat külföldi tanulók, és tanulmányi, valamint magatartási teljesítménytől függően sok Szent Johannás diák vett részt egyhetes nyelvkurzuson a kinti iskolában – magyarázta az ofő.

A többiek még ódzkodtak, nekem azonban tetszett az ötlet.

Végül is a suli biztosít egy francia anyanyelvű levelezőtársat, akivel akár barátok is lehetünk. Ez tök jópofa, ráadásul kivédi a szülők rémálmát, a kételyt, hogy a gyerek kivel levelezik a neten.

Félbehajtottam a lapot, és eltettem a táskámba, aztán az ofőre figyeltem, mert rátért a jövő hétre.

– Na jó, tehát – tapsolt kettőt. – Jövő hét hétfőtől csütörtökig rendezzük meg az osztályok versenyét.

A tanár megfordult és felfirkált a táblára négy kategóriát: Litera-Túra, High-Tech, Szép-Művészet, Versenyfutás az Idővel.

– Egy kategóriában hárman lehettek, kérdezem, hogy ki melyik csoportba szeretne kerülni.

– Mi az a literaizé? – kérdezte Zsolti.

– Elképesztően ostoba vagy! – fordult hátra Kinga. – Irodalom.

Arnolddal feltettük a kezünket, végül, mivel nem volt más jelentkező, egy idő után Jacques emelte magasba a karját.

– Rendben. Következő… Tulajdonképpen az irodalom könnyen ment, a többin viszont iszonyatosan összevesztek. Végül, elég neccesen és nem kis vita után, de sikerült csoportokba rendeződnünk. A High-Tech kategóriába Andris, Robi és Dave került, a Szép-Művészetbe Virág, Gábor és Cortez (őt az ofő automatikusan oda írta), a Versenyfutás az Idővel kategóriába pedig Kinga, Ricsi és Zsolti.

– Tanár úr, miért nem lehetett Cortez is az utolsóban? – kérdezte Ricsi.

– Főként, mert a Versenyfutás az Idővel a sport kategória, és Cortez sérülése miatt nem engedhettem – kezdte magyarázni az ofő, de Zsolti lesápadva beleszólt: – Sport kategória?

– Persze! Benne van a nevében – tudálékoskodott Kinga. –A fenébe – csettintett. – Átmennék a Szép-Művészetre… – Sajnálom, Zsolti, ez most már végleges – írta fel az ofő a tanári zsebkönyvébe is a csoportokat, aztán mosolyogva bólintott.

– Rendben. Akkor mehettek, a tanításnak vége. A Litera-Túra csoport még marad egy percre.

A többiek kisebb csordaként kivonultak a folyosóra, mi pedig Arnolddal és Jacques-kal a tanári asztalhoz mentünk.

– Tessék – nyújtott át egy lezárt borítékot az ofő.

– Ez mi?

– Hétfő reggel a borítékban szereplő címen találkoztok, ahol egy szaktanár vár benneteket. –Azt hittem, ez a verseny a suliban lesz… – csodálkoztam.

– Nem – mosolyodott el az ofő. – Jó szórakozást.

Arnold óvatosan felbontotta a borítékot, és mindhárman a papír fölé hajolva, elolvastuk a címet.

– Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – mondtuk egyszerre Arnolddal, Jacques pedig pislogva meredt ránk.

– Pardon?

Hú, ez totál érdekesnek ígérkezik. Az aulán átvágva megbeszéltük, hogy hétfő reggel nálam találkozunk, és akkor anyu vagy apu majd elvisz minket.

– Mi az? – kérdezte Kinga, amikor kimentünk a suli elé.

– Szabó Ervin Könyvtár – adtam át a papírt.

– Jó! Ez egy verseny! Meg kell nyerni! A csoportoknak százszázalékosan kell teljesíteni! Nyernünk kell! Gyerünk! – tapsolt Kinga erőteljesen, de közben a többiek csoportokba verődve elindultak a sulitól. – Hé! Figyeltek? Nyerni kell! – kiáltotta, de senki nem fordult hátra, csak komótosan sétáltak, végül teljesen eltűntek a látóterünkből.

Hazaérve anyut a konyhában találtam, és miközben párolta a cukkinit (vagy valami hasonlót), részletesen elmeséltem a programot.

– Reni, ez csodás! És milyen izgalmas. Csak egy boríték, a feladat még nem ismert.

– Hát, igen. Csak szívás, mert mi kezdünk, és fogalmunk sincs arról, hogy mi ez. Ha elszúrjuk, Kinga megöl… – De hát ez egy játék, nem?

– Kingának a Ki nevet a végén sem az! A múltkor azt mondta Gábornak, ha még egyszer kiüti, lenyeleti vele a bábut! – panaszoltam, anyu pedig összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

– Hát… Talán jól sikerül majd a verseny. Kóstold meg – nyomta a számba a kanalat, nekem pedig könny szökött a szemembe. –Na, milyen?

– Másodfokú égés keletkezett a szájpadlásomon – sziszegtem fájdalmasan Anyu mosolyogva tovább főzött, én pedig kimentem a kertbe egy Karinthy-válogatottal, és feltett szándékomban állt végigolvasni a délutánt. A pagodában fellapoztam a könyvem, majd jött egy sms, ami miatt azonnal felpattantam. Virág SOS üzenetet küldött. Rohannom kellett.

Hát, igen. A barátság nemcsak abból áll, hogy vihogunk és jókat dumálunk a menő fiúkról és zenészekről. A barátság arról is szól, hogy ha Virág zokogva vár a szobájában, és alig tudja elmondani, hogy mi történt, ott legyek vele. Hogy megvigasztaljam, tartsam benne a lelket, és tudja, nincs egyedül.

Este nyolcig voltam nála, próbáltam felvidítani vagy tanácsot adni, de inkább csak hallgattam és zsepivel kínáltam. Közben pedig majd megszakadt a szívem. Sajna, az apukája a ma délutánt választotta arra, hogy elmondja neki, a válásuk után szeretne továbblépni és összekötni valakivel az életét. Vagyis hamarosan szeretné bemutatni a menyasszonyát. Virág totál kiakadt, hazáig rohant ész nélkül, és azóta sem veszi fel a telefont, pedig legalább tízszer csengett, amíg ott voltam. Szörnyen dühös és teljesen összezavarodott. Megértem. Ez nehéz dolog. És igaz, sokat nem tudtam mondani, csak ücsörögtem vele, de azt hiszem, a jelen helyzetben ez is nagy segítség. Amikor elköszöntem és hazaindultam, Virág anyukája kiengedett a kapun.

– Reni, nagyon köszönöm, hogy átjöttél – simította meg a vállam mosolyogva.

– Remélem, tudtam segíteni. Vagy hogy hamarosan jobban lesz – rágtam a szám szélét idegesen.

– Biztosan. De ehhez idő kell. Sok idő.

– Tudom – bólintottam. Sajna, tudom. L

Virág: 5/1 – szegény, totál sajnálom, még mindjárt rácsörgök, hogy beszéljünk kicsit.

Osztályverseny: 5/4 – klassz, meg minden, csak most máshol jár az agyam.

Cortez: 5/4 – Keresett msn-en, de mire feljelentkeztem, offline lett. Nem tudom, mit akarhatott, már nincs házi. Érdekes.

Justine: 5/?  – így hívják a párizsi lányt, akivel e-maileznem kell. Írtam neki pár sort, kíváncsi vagyok, válaszol-e.

 Június 8., hétfő

CIÓ!

Az egész hétvégét Virággal töltöttem, szombaton átjött, és jól kibeszéltük magunkat, meg megnéztünk néhány olyan filmet, amiben negatív szerepe van a mostohaanyának (régi Olsen-filmet meg azt, amiben ikreket alakít Lindsey Lohan, és egy Hilary Duff- filmet, ami a Hamupipőke  remake-je). Oké, azt nem mondom, hogy Virág rendbe jött, vagy ilyesmi, de sokat javult az állapota, például hosszas magyarázkodás árán, de belátta, hogy nem hibáztathatja az apukáját, és nem szabad haragudnia rá. Jó, mondjuk, Virág ezután már nem az apukájára fújt, hanem a „NŐRE”, aki szerinte szemét. Tökmindegy, legalább elértük, hogy Virág felvette az apukájának a telefont. Kár, hogy nem szólt bele.

Oké, haladás, hogy legalább felvette.

Reggel gyorsan elkészültem, benyomtam a táskámba a könyvtárjegyem, aztán sietve kiálltunk apuval a kapun, ahol Arnold és Jacques várt minket.

Az utat latolgatással ütöttük el, totál izgatottak voltunk, fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk. Mivel beleszaladtunk egy dugóba, apu csak egy pillanatra állt meg a könyvtár előtt, mi pedig szinte ész nélkül téptük fel a kocsiajtót.

– Sok sikert, gyerekek – szólt ki apu a lehúzott ablakon, aztán tovább is hajtott, mert mögötte néhány türelmetlen autós ráfeküdt a dudára.

Kicsit fura volt tanítási idő alatt a városban mászkálni, de a könyvtár előtt ácsorgó Kardos látványa rögtön ráébresztett, hogy ez bizony iskolai program. Egy csoport diákkal várakozott, majd amikor meglátott minket, ujjaival összeszámolta a tanulókat, és bólintott.

– Rendben, mindenki itt van. Menjünk be.

A könyvtárba belépve félrevonultunk egy olyan helyre, ahol nem zavarunk, majd Kardos halkan beszélni kezdett.

– Akkor kiosztom a feladatokat. – Előhúzott a zsebéből egy halom borítékot. – A verseny időre megy, az első helyen végzettek osztálytársai indulhatnak elsőként a holnapi feladatra. A második helyen beérkezők osztálytársai időkülönbözettel indulnak holnap.

Értelemszerűen a további beérkezők az első helyezett idejéhez képest kezdhetik a holnapi napot… – Mint az Amazing Race –  bólintott egy tizedikes lány.

– Igen – osztotta ki Kardos a borítékokat. – A könyvtárban kulturáltan viselkedünk, nem rohangálunk, nem hangoskodunk… – szólt ránk.

Még elmondta, hogy akik kész vannak, a könyvtár melyik részében keressék őt, végül sok szerencsét és jó versenyzést kívánt, és otthagyott minket.

A háromfős csoportok automatikusan kis kört alkotva összeborultak, és izgatottan bontották fel a borítékot.

– R. Y. SCEENE – EGY KÖRKÉP – olvastam fel halkan.

Arnold összehúzott szemmel nézett, Jacques értetlenül meredt a lapra, én pedig a halántékomat dörzsölgetve gondolkoztam.

– Oké, oké! Keressünk Sceene nevű írót – haladt el mellettünk a 1 l/b-s csoport.

– Én nem ismerek olyan írót – suttogtam Arnoldnak.

– Nem, rosszul gondolkodnak, ez nem az lesz – rázta a fejét. A három 9/a-s már el is tűnt az egyik emeleten, a 10/b-sek elmentek netezni, hogy „kiguglizzák” a megoldást, aztán lassan már csak mi hárman maradtunk.

– Jó – néztem izgatottan Arnoldra és Jacques-ra. – Mi lehet ez?

– Egy körkép. Egy körkép – mondogatta magában Arnold. – Nézzük a művészeti albumok között – tanácsolta.

– Oké.

A művészeti polcsornál a 10/a-sok lapozgatták a könyveket, és amikor meglátták, hogy jövünk, még jobban rákapcsoltak a kutatásra, nehogy beelőzzük őket. Közben láttuk, hogy a 11/b-sek értetlenül téblábolnak egyik emeletről a másikra, végül odajöttek hozzánk.

– Hogy álltok? – lépett hozzánk egy fiú.

– Sehogy – bólintottam. – Ti?

– A könyvtár adatbázisában semmi érdemlegeset nem találtunk – rázta a fejét. – Na jó, megyünk, megnézzük az idegen nyelvű könyvek között – vonta meg a vállát.

– Szerintem a feladat nem ilyen egyszerű… – vakargatta meg az állát Arnold.

– Oké. Akkor gondolkozzunk – húztam félre Arnoldot és Jacques-ot, és egy könyvespolcnak dőlve újra ránéztem a feladványra.

– Megítélésem szerint ez egy rejtvény – tűnődött Arnold, én pedig hirtelen felnéztem rá.

– Egy anagramma! Mindketten a papírra meredtünk.

– Örkény – számoltam a betűket, és hitetlenül, szinte egyszerre néztünk fel a papírból.

– Örkény Egypercesek! –  mondtuk tökéletesen egyszerre. – Ez az! – kiáltottam boldogan.

A törökülésben ülő 10/a-sok felénk néztek. –Jaj – húztam el a számat.

– Rendben – suttogta Arnold. – El kell terelni a figyelmüket, egyébként követni fognak – magyarázta, és a szemem sarkából láttam, hogy feltápászkodnak a földről. De izgi! J

– Három irányba indulunk. Jacques, te menj le. Én feltartom őket, amíg tudom, majd elcsalom a könyvtár másik végébe. Reni, te pedig siess, és szerezd meg a könyvet! Találkozunk lent!

Időm sem volt gondolkozni, mert a tizedikesek már szinte odaértek hozzánk, úgyhogy sietős léptekkel otthagytam őket. Még hallottam, hogy Arnold szóba elegyedik velük, aztán eltűntem a látóterükből. Alig tíz perc alatt megtaláltam a sort, ahol a könyvet kell keresni, közben sikerült leráznom az a-sokat, akik szerencsétlenül kószáltak, láthatóan semmi tippjük sem volt.

Idegesen körbenéztem, hogy lát-e valaki, aztán beslisszoltam a polchoz, ujjamat türelmetlenül végighúztam a könyvek gerincén, majd kihúztam az Örkény-művet. Először megforgattam a kezem között, hátha találok rajta valami rendkívülit, végül, amikor láttam, hogy csak egy tipikus könyvtári könyv, kinyitottam. A borítékokat az első oldal rejtette. Gyorsan kiválasztottam azt, amelyiken a 9/b szerepelt, majd óvatosan visszacsúsztattam a könyvet a helyére, és a könyvtárban megengedettnél sietősebb léptekkel indultam vissza.

Jacques és Arnold türelmetlenül várakoztak a földszinten, majd amikor észrevették a viruló fejem, mosolyogva biccentettek.

Kardos felvont szemöldökkel meredt ránk, amikor odaadtuk a borítékot.

– Nocsak. Negyven perc alatt? – kérdezte, azt hiszem, büszkén.

– Ki jött rá?

– Hát, egyszerre – néztem Arnoldra, aki bólintott.

– Nos. Ez lenyűgöző. Az osztálytársaitok értékelni fogják.

Hogy sikerült kitalálni? – kérdezte, miközben ráírt a borítékra egy egyest (első helyezett), és az aláírásával hitelesítette.

– Együtt szoktuk megfejteni az 1PM  feladványait. Sok anagramma van benne – motyogtam.

– Őszintén gratulálok! – nézett ránk Kardos, és visszaadta a borítékot. – Akkor, amíg a többiekre várunk, nyugodtan nézzetek körbe.

Na, ennek tényleg örültünk. J

Délben indultunk vissza a suliba (addig csak a 10/b-seknek nem sikerült megfejteniük, így ők holnap legutolsóként indulhatnak).

A Szent Johannában totál nyári szünet „feeling” uralkodott, a sulirádió Blink 182-t játszott, a diákok a termek között kószáltak, az udvaron beszélgettek vagy éppen a büfét fosztották ki. Mivel a tantermünk üres volt, kimentünk az udvarra, ahol az osztálytársaink lézengtek, kis csoportokat alkotva, de amikor megláttak minket, rögtön körénk gyűltek.

– Hé, milyen volt? – kérdezte Zsolti, de Kinga egy határozott pillantással elhallgattatta.

– Maradj már! Azonnal mondjátok meg, hogy ki nyert!

– Mi – nyújtottam át a borítékot mosolyogva Dave-nek. – Utánunk huszonöt perccel a 11/b-sek, utánuk öt perccel a 9/a- sok… – kezdtem sorolni.

– Hű, akkor huszonöt perces előnnyel indulunk? – kérdezte Andris.

– Aha – bólintottam.

– Renáta, Arnold! – biccentett Kinga hűvösen. – Ezt vártam tőletek.

– Jacques is velünk volt – szóltam, mire a többiek röhögve legyintettek.

– Zsák azt se tudja, mi van. Ugye, Zsák? – veregette vállba Ricsi. Jacques mosolyogva bólintott.

– De sokat segített az elterelő hadműveletnél – magyaráztam, aztán látva a többiek kérdő tekintetét, mindent elmeséltem. Az anagramma feladványt (Zsolti nem tudta, mi az), a kémfilmeket megszégyenítő trükkjeinket, ahogyan elcsaltuk a többi csoportot a rossz irányba, meg ahogy osontam a polcsorok között, félve, hogy követnek-e.

– Hát, kábé így történt – vontam meg a vállam.

– Jó, ez szörnyen izgalmas volt – legyintett Kinga. – De most rajtatok a sor! Tartani kell az első helyet. Mi van a borítékban?

Dave, Andris és Robi körbeadta a papírt, amin a következő szerepelt. – Csodák Palotája. Hát, ők ott kezdenek holnap reggel.

Elsőként. Hurrá. J

Osztályverseny: 5/5 – tök jó volt, meg tényleg izgi, és nagyon tetszett a feladat is. Sőt, mivel a többiekre várva egy csomó időnk volt, kivettem négy könyvet. J

Kellemest a hasznossal. Vagy mi.

Virág: 5/4 – délután simseztünk, azt hiszem, kicsit jobb kedve van.

Cortez: 5/2 – pár napig látom már csak. L

Hogy kívánjak neki kellemes nyarat? Jaj.

 Június 9., kedd

ÁCIÓ!

Tökre klassz volt a nap. A suliban szinte elrepült az idő, a tanórák alatt beszélgettünk meg tévéztünk, és leginkább mindenki elfoglalhatta magát. Én olvastam meg Virággal töltöttem ki teszteket az IM-ben,   a fiúkat pedig leengedték az udvarra, úgyhogy egész nap fociztak. Dave, Robi és Andris egykor értek vissza a suliba, úgyhogy izgatottan körbeálltuk őket.

– Kezdem – szólt Robi.

– Nem, én kezdem – akadékoskodott Andris.

– Fejezzétek már be! Szétmegy tőletek a fejem! – kiáltott rájuk Dave, folyamatosan a halántékát dörzsölgetve.

– Mi az eredmény? – kérdezte Kinga csípőre tett kézzel.

– Harmadik – húzta el a száját Dave. – Várjatok – emelte fel a kezét, mert már mindannyian nyitottuk a szánkat. – Ha ezek a barmok nem vesznek össze… – Ne már! – szaladt ki a számon. – Elvesztettétek a vezető pozíciót?

– Sajna – bólintott.

– Juj, akkor holnap mi mennyi hátránnyal indulunk? – csodálkozott Virág.

– Huszonöt perc – nyújtotta át a borítékot Dave, amin egy hatalmas hármas és a +25 felirat szerepelt.

– Juj – nyitotta ki Virág.

– Nektek teljesen elment az eszetek? – förmedt Kinga Andrisra és Robira, akik ösztönösen hátráltak egy lépést, végül megfordultak és elrohantak. Na ja. Így is meg lehet oldani a problémákat.

– Mit kaptatok? – kérdeztem. Virág átnyújtotta a lapot Corteznek, aki elolvasta és továbbadta Gábornak.

– Szépművészeti Múzeum – vonta meg a vállát Cortez.

– Rendben! – tapsolt Kinga, és ujjaival egymás után Virágék csoportjára mutatott. – Mutassátok meg! Nyernetek kell! Még behozhatjuk! Gyerünk, mindent bele! – üvöltötte teljes átéléssel.

Az osztály fáradtan meredt rá, egyszerűen képtelenek voltunk elhinni, hogy a tanév utolsó napjaiban is van energiája. Hát, szegény Kingát otthagytuk az udvar közepén, pedig tényleg pozitív volt a hozzáállása a versenyhez. Talán kicsit túl is pörgött.

Fél kettőkor értem haza, és mivel nem volt semmi programom, kiültem a kertbe és olvastam. Oké, közben elég gyakran savanyodtam be a gondolattól, hogy pár nap, és vége. Normál esetben a diákok örülnek, ha vége a sulinak. Mi van velem? L

A mai nap: 5/3 – eltelt. Ennyi.

Cortez: 5/2 – egész nap nem beszéltünk, holnap meg elmegy a versenyre. Hurrá. L

Tétlenség: 5/2 – nincs tanulnivaló, nincs házi, nincs semmi.

Úgyhogy délután elrámoltam a tancuccaim. Már nincs rájuk szükség.

Vacsora: 5/3 – csirkés borsós lecsós izé. Ja, meg rizs. Vagy valami ilyesmi.

 Szívek szállodája:  5/5 – este anyuval néztünk pár részt. Azt hiszem, szerelmes vagyok Jessbe. Oké, csak akkor mondok neki igent, ha Cortez végképp leráz. J

Június 10., szerda

KÁCIÓ!

A suli ma kifejezetten semmilyen volt, Virág és Cortez versenyen, úgyhogy mi, Arnolddal leginkább a könyvtárban vagy az udvaron ücsörögtünk, és közös fülhallgatóval felváltva hallgattunk Oasist és Beatlest. Ricsiék ma is fociztak, úgyhogy esélyem sem volt velük lenni. Kinga az a-s lányokkal lógott meg pár tizenegyedikes fiúval, Andrisék az infóteremben játszottak valamit, úgyhogy totál szétszéledtünk. Cortez, Virág és Gábor fél egykor értek vissza, és amikor megjelentek az udvaron, Kinga szinte lerohanta őket.

– Ha nem lettetek elsők, meg se szólaljatok – közölte, és feltolta a hajára a napszemüvegét, hogy jól láthassuk gyilkos pillantását.

Cortez lesajnálóan nézett rá, majd hanyagul odadobta a borítékot. Mielőtt a földre hullott volna, Kinga elkapta, és türelmetlenül elolvasta.

– Elsők lettetek? – kérdezte, és kissé csodálkozó arckifejezését azonnal felváltotta a magabiztosság. – Na, azért!

– Milyen volt? – kérdeztem Virágot, aki szerencsére vidámnak tűnt.

– Hű, nagyon klassz! Tisztára, mint A da Vinci-kód – magyarázta.

– Az a Louvre-ban játszódik – jegyezte meg Arnold tényszerűen.

– Jó, tudom. De akkor is. Ki kellett találnunk, hogy melyik kép a megoldás, aztán Vladárnak elmondtuk, és miután megindokoltuk, mondta, hogy nyertünk, ráadásul elsőként! – hadarta Virág.

– Gratulálok! – mosolyogtam, de az idilli pillanatot megtörte Kinga, aki türelmetlenül felbontotta a borítékot.

– Városliget. Ricsi, Zsolti! – forgolódott. – Készüljetek! Nálunk az előny. Zsolti, van futócipőd?

– Hagyjál már! – harapott bele Zsolti egy sajtos pogiba. Kinga a következő pillanatban kivette a kezéből.

– Fejezd be az evést! Holnap jó formában kell lenned. Délután átmegyek érted, és futunk!

– Hülye vagy? – hőkölt hátra Zsolti.

– Komolyan beszélek!

Zsolti bemenekült a suliba, Kinga meg folyamatosan magyarázva követte. Mosolyogva néztünk utánuk. Ez vicces lesz.

J

Akartam Corteznek mondani, hogy gratulálok, meg hogy tök ügyesek voltak, meg ilyenek, de a társaságunkhoz lépett két tizenegyedikes fiú meg egy lány (akik szintén részt vettek a mai versenyen), és hangosan röhögtek, miközben sztorizgattak valami olyasmiről, hogy kiküldték őket a múzeumból. Egy ideig hallgattam a beszámolójukat, de aztán hirtelen hatalmába kerített az az érzés, hogy totál bénán ácsorgók valakikkel, akik közös élményen nevetnek, nekem meg nincs hozzáfűznivalóm, úgyhogy otthagytam őket. Azt hiszem, észre sem vették, hogy eljöttem. Jaj.

L

Délután Arnold átjött (Virágért a suli elé jött az apukája, hogy elvigye ebédelni és beszélgessenek), és megnéztük együtt az Állj  mellém!- et.   Jó, Arnold legalább százszor látta már, és én is megnéztem párszor, mióta kölcsönadta, de mindketten egyetértettünk abban, hogy ezt a filmet nem lehet megunni. J

Verseny: 5/5* – hű, Cortez, Virág és Gábor tényleg őrülten ügyes volt, megint elsőként indulunk. J

Cortez: 5/2 – L

Nem volt msn-en, a Facebookon meg , visszaszámlál, pénteken utazik a szüleihez. Persze ezermillió kommentet kapott (ráadásul egy csomót angolul, amit nem is értettem), úgyhogy szomorúan konstatáltam, hogy az én „jó nyaralást” kívánságom semmit nem jelentene. Csak egy a sok közül. Hurrá. Akkor erről ennyit. L

Kvízpart: 5/5 – Új egyéni csúcsom van általános kategóriában.

J

Justine: 5/5 – a francia levelezőtársam ma visszaírt, tök szimpi, örült, hogy kapott tőlem mailt, meg egy csomó mindent kérdezett rólam, úgyhogy válaszoltam. J

Virág: 5/5 – az előbb üzent, hogy vár msn-en. Rohanok.

 Június 11., csütörtök

AKÁCIÓ!

Reggel apu kitett minket a sulinál, mi pedig Virággal odasétáltunk Cortezhez és Dave-hez, akik a lépcsőn ültek.

– Sziasztok – köszöntem, és egy pillanattal tovább néztem Cortezre, mint szabadott volna. Jaj.

– Az ofő keres – szólt Dave Virágra, miközben bedugta a fülébe a head-setjét.

– Miért? – pislogott Virág.

– Azt nem mondta.

– Oké, akkor megkeresem. Reni, bent találkozunk – sietett be Virág a kapun, én meg ott maradtam a fiúkkal.

Zavartan ácsorogtam pár pillanatig, majd leültem Cortez mellé a lépcsőre.

– Szerinted Ricsiéknek hogy megy majd? – dobtam fel a témát, mert hülyén éreztem magam, amiért némán ülök. Cortez mosolyogva megvonta a vállát.

– Kinga megőrült, úgyhogy lehet, hogy nyernek.

– Igen. Az lehet – mosolyogtam.

– Apu! Otthon hagytam az iPodom! Hozd be, légyszi – sétált el mellettünk Dave, és türelmetlen arckifejezéssel bólogatott. – Tudom, felelőtlen voltam. Itt várlak, a suli előtt. Siess, mert nem tudom, meddig bírom a tudattal, hogy nincs velem.

Felvont szemöldökkel néztem Dave után, majd széttártam a karom. Cortez csak unottan legyintett, közben meg fújt egy rágó- lufit.

Némán ücsörögtünk pár percig, aztán láttam, hogy Edina és egy tizenegyedikes fiú (a napokban sokat láttam őket együtt) megérkezik a sulihoz. Amikor Dina észrevett minket, belekarolt a fiúba, és úgy mentek el mellettünk, hogy nem is köszöntek.

– Ez mi volt? – szaladt ki a számon, mire Cortez felnézett.

– Mi?

– Hát, Edina!

– Gondolom, bement a suliba – közölte olyan természetes arckifejezéssel, mintha csak ez lett volna a kérdésem lényege.

– Oké, azt tudom – nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. – Csak azt hittem, hogy jártok – mondtam ki egy szuszra. Cortez felvonta a szemöldökét, és olyan ártatlan arckifejezéssel meredt rám, hogy azonnal elvörösödtem.

– Nem – nyögte ki végül, úgyhogy nekem is felszaladt a szemöldököm.

– De hát – ráztam meg a fejem értetlenül. – Láttam a csókot.

– És? – kérdezte Cortez. Ja, oké. Neki ennyi, hogy és? Vadul kalimpáló szívvel néztem le magam elé, mintha csak valami érdekeset látnék a lépcsőfokon.

– Hát, gondoltam, jelentett neked valamit.

– Miért jelentett volna? – hajtotta le a fejét féloldalasan, hogy elkapja a tekintetem.

– Nem is tudom. Azt hittem, azért csókoltad meg, mert jelent neked valamit… – motyogtam.

– Mi van? – kérdezte Cortez, tökre őszintén.

– Láttalak Edinával Kinga versenye után.

– Engem biztos nem – rázta meg a fejét ösztönösen.

– De igen! – néztem rá hitetlenül. Most komolyan, lehet, hogy cikinek tartja, de ne nézzen hülyének! Én is ott voltam.

– Mondom, hogy nem – győzködött.

– A fekete-fehér kapucnis pulcsidban voltál!

– Biztos, hogy nem. Tisztán emlékszem, hogy a verseny napján totál szétáztam, mert nem volt kapucnim – hadarta.

– Láttam, amit láttam – mosolyodtam el gúnyosan, és lesütöttem a szemem. Igen, láttam, amit láttam! De mit is láttam?

Nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeim között, az a kép azóta is kísért minden éjjelen. Edina összekulcsolja a kezét Cortez nyaka körül, aki… na, várjunk csak. Akit csak hátulról láttam.

Kapucniban. Áááááá?

– Te jó ég! – suttogtam elképedve. – Az nem te voltál.

– Te jó ég! – nézett rám Cortez dühösen. Egy pillanatig azt hittem egyre gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem. – Valakinek ugyanolyan pulcsija van, mint nekem???

– Mi van? Nem tudom – legyintettem, jelezve, hogy hagyjon, most gondolkodnom kell. Nem Cortez volt! Sosem jártak!

– Gondolkozz! – sürgetett. – Biztos, hogy ugyanolyan Zoo York pulcsi volt?

– Én nem… – rántottam meg a vállam. – Nem tudom. Fekete- fehér volt.

– Jó, de és még?

– Nem emlékszem – közöltem totál értetlenül. Kit érdekel most a pulcsi? Cortez és Edina sosem jártak! Hűűű! No comment.

Némán ültünk egymás mellett, mindketten erősen töprengtünk.

Én azon, hogy mennyi, de mennyi átbőgött éjszaka után, mennyi átsírt Yesterday  után kiderül, hogy az egész félreértés volt! Cortez meg azon, hogy vajon tényleg ugyanolyan pulcsija van-e valakinek, mint neki. Hát, ja. Nem egyforma problémák. No comment.

A következő pillanatban Virág ragadta meg a karom, úgyhogy felálltam, és bementünk a suliba. Még egyszer visszanéztem a lépcsőn ülő Cortezre.

– Az ofő azért akart beszélni velem, mert anyu hívta, hogy zűrök vannak apuval, és ezért lehetnek hangulatváltozásaim.

Úgyhogy az ofő húsz percen keresztül magyarázott a „felnőttek dolgairól” – mesélte, idézőjeleket rajzolva a levegőbe. – De mi van veled? Totál sápadt vagy! – állított meg Virág.

– Cortez és Edina sosem jártak.

– Ki mondta?

– Cortez.

Virág szeme elkerekedett, és nyitotta a száját, hogy egy csomó mindent kérdezzen, de megráztam a fejem. Én sem tudtam a választ.

Az utolsó versenynapon délben érkeztek vissza a diákok, egy csomóan fűfoltos ruhában, lehorzsolt karral vagy éppen ragtapasszal kidekorálva. Kinga kicsörtetett az udvarra, mögötte Ricsi átkarolva támogatta Zsoltit, aki erősen bicegett.

– Mi volt? – pattant hozzájuk Dave.

– Argh – közölte Kinga dühösen, és tovább is ment. Ennyit akart mondani.

– Másodikok lettünk – röhögte el magát Ricsi.

– Ne rázkódj, fáj az oldalam – nézett rá Zsolti könyörgő tekintettel.

– Kik nyertek? – csukta össze a könyvét Arnold.

– A 10/b-sek.

– Jól vagy? – kérdeztem Zsoltit, aki verejtékező homlokkal, sziszegve bólintott.

– Kingával mi van? – nyújtogatta a nyakát Virág, mire mindannyian odafordultunk.

Kinga az udvar közepén helyben futott, néha guggolt párat, aztán ráordított arra, aki a közelében volt.

– Azt hiszem, így vezeti le a feszültséget – vontam meg a vállam.

A többiek mosolyogva bólintottak, aztán rögtön Zsoltit és Ricsit kezdték el faggatni, hogy pontosan mi történt.

Én zavartan hallgattam őket, közben pedig próbáltam elkapni Cortez tekintetét. Túl sok kérdésem lett volna. Túl sok mindent szerettem volna egyszerre mondani. Túl sok felgyülemlett érzelem szakadt ki belőlem. De ma már többet nem beszéltünk. Nem volt rá lehetőség.

Hazaérve becsuktam a szobaajtóm, és lerogytam a babzsák fotelembe. Anyu vacsora előtt bekopogott a szobámba.

– Nem akarok zavarni, tudom, hogy most az élet nagy dolgairól elmélkedsz… – Nem, minden oké – tápászkodtam fel.

– Nekem nem úgy tűnik. Virág hogy van? – fürkészett.

– Jól. Holnap együtt vacsorázik az apukájával meg a menyasszonyával. Megígérte, hogy jól fog viselkedni. Mondjuk, azt nem, hogy meg is szólal, de Virág emós, megértik… – Értem. Arnold?

– Arnold is jól van, jövő héten elutazik a szüleivel Marseilles- be, de aztán egész nyáron itthon lesz.

– Remek. Na jó, és mi a helyzet Cortezzel?

– Nem tudom. Ez az egész félreértés Edinával … Totál gáz.

– Totál gáz – ismételgette anyu. Láthatóan próbált megbarátkozni a kifejezéssel. J

– Mindegy, tök hülyén viselkedtem, hetek óta nem veszek róla tudomást, közben meg nem is járt Edinával!!! – nevettem fel kínosan. – Alig várom a holnapot, hogy rendesen el tudjak tőle köszönni a nyárra.

Anyu mosolyogva átölelte a vállam, és amolyan „hű, de nehéz kamasznak lenni” mosollyal méregetett, miközben lementünk a lépcsőn. Egész vacsora alatt turkáltam az ételben, és azon agyaltam, hogy hogyan lehettem ennyire béna! Te jó ég!

Vacsi után be se kapcsoltam a gépem, csak olvastam, bár a könyv nem nagyon kötött le (az én hibám!!!), de legalább eltelt az este. Jaj.

Cortez: 5/5* – nem jártak! Egyáltalán nem! Hurráááá J

Virág: 5/5 – írt sms-t, hogy bárhogy agyal, nem érti az egészet.

Tök rendes.

Oasis: 5/5 – Arnold nálam hagyta a CD-it, hogy nyugodtan hallgassam. Tényleg tökre tetszik, főleg a Don’t Look Back In  Anger. J

Utolsó nap: 5/2 – holnap vége a sulinak. J

Június 12., péntek

VAKÁCIÓ!

Reggel amolyan boldog-szomorú hangulatban ébredtem, amit a szüleim megpróbáltak jól tolerálni. Oké, hozzá kell tennem, az egyik pillanatban széles mosollyal nyitottam ki a hűtőt, a másikban pedig szaggatott, szomorú sóhajjal dőltem neki, leverve a hűtőmágneseket. Virág a kapu előtt ácsorgott, totál feszengett a Szent Johannás ünneplőben.

– Megsülök ebben az izében – közölte, ujjaival a szemébe fésülve a haját.

– Nekem meg vastag a vádlim.

– Rendben – tapsolt kettőt anyu. – Virág, vedd le a blézert, Reni, normál méretű a vádlid. Indulás, elkéstek az évzáróról!

Anyu kitett minket a sulinál (apunak sokkal korábban kellett elmennie), úgyhogy Virággal odasétáltunk a lépcső előtt ácsorgó fiúkhoz.

– Szerintem csak simán hívd félre, és kívánj neki jó utat meg jó nyarat! – hadarta türelmetlenül, nekem pedig összeszorult a torkom.

– Sziasztok – köszöntem, végignézve a csonka társaságon. – Cortez? – kérdeztem, a torkomban dobogó szívvel.

– Elutazott – vonta meg a vállát Ricsi. – De nem mondta?

– Azt mondta, pénteken – ráztam meg a fejem.

– Péntek van.

– De azt gondoltam, az évzáróra jön… – Ááá – piszkálgatta a raszta tincseit. – Hajnalban ment a gépe.

Úgy éreztem, kimegy minden vér a fejemből. Szédelegve, a levegőt kapkodva hagytam, hogy Virág behúzzon a portára.

– Semmi gond – simogatta meg a karom. – Küldj neki sms-t.

– Nem tudtam elköszönni – motyogtam. – Azt hiszem, sokkot kaptam.

Virág megértően bólogatott, és miközben átmentünk a tornaterembe, éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Elment. Te jó ég!

A tesiterem ünnepélyesen fel volt díszítve, bár a sok Elvis lufi láttán tudtam, hogy inkább az esti nyárköszöntő bulira készültek ennyire. Felültünk a lelátóra, oda, ahonnan Jacques, Gábor, Andris és Robi integetett felénk.

– Na, jó – lépett hozzánk Kinga. – Én mondom az évzáró verset! Úgyhogy mindenkitől csendet és figyelmet kérek, na meg tapsot! – szögezte le, aztán megakadt rajtam a tekintete. – Renáta, veled meg mi van?

– Cortez elutazott – suttogtam.

– Kit érdekel? Én itt verset mondok! – forgatta a szemét türelmetlenül, aztán ráförmedt az éppen érkező Zsoltiakra. – Ha csörögsz valami chipsszel, nagyon megbánod!

– Hóóó – csitította Zsolti, mint valami lovat, mire a többiek hangosan felröhögtek.

Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és otthagyott minket.

Borrel igazgató úr fellépett a tesiteremben felállított színpadra, és megkocogtatta a mikrofont, mire mindenki behúzta a nyakát. Az évzáró egyébként hamar véget ért, a diri elmondta, hogy milyen remek évet zárunk meg hogy reméli, a jövő tanév is hasonlóan klassz lesz, meg ilyenek. Külön gratulált a 10/b-seknek az osztályok versenyén elért eredményükért (mindannyian dicséretet kaptak). Aztán Borrel pár szóban elbúcsúzott egy tizedikes fiútól, aki jövőre már nem jár a Szent Johannába, mert a szüleivel Kanadába költözik. A helyére felvesznek valaki mást.

– Hű, remélem, egy vámpírt! – suttogta Virág, teljes Twilight- lázban égve. Arnold unottan áthajolt előttem, és Virágra meredt.

– Az érdekes lenne, tekintettel arra, hogy a vámpírok éjszakai lények.

– Nem – rázta meg a fejét Virág.

– De – sóhajtotta Arnold, végül megunta, és felém fordult. – Reni, segítenél?

– Cortez elment, és el sem köszönhettem tőle – motyogtam.

– Igazad van, ezzel segítettél – fonta össze a karját maga előtt, és unottan hátradőlt.

Borrel igazgató beszéde után Kinga verse következett. Zsolti természetesen pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy kibontson egy dobozos üdítőt, és Kinga előadását a szénsav sercegése zavarta meg. Pár idősebb diák mosolyogva felnézett ránk, a következő pillanatban pedig Máday vonalzója csapódott egymás után Zsolti, Ricsi és Dave fején. Hát, ja. Ez van.

A bizonyítványosztás a teremben folytatódott, ahol az ofő fátyolos tekintettel nézett végig rajtunk. Sajna, az osztálytársaim nem értékelték a meghitt pillanatot, türelmetlenül fészkelődtek, és alig várták már, hogy mehessünk.

– Akkor sorban. Bencze Virág – szólította az ofő.

Sóhajtva forgolódtam, a mögöttem lévő üres pad látványától összerándult a gyomrom, és folyamatosan felfelé pislogtam, hogy ne könnyezzek. Észre sem vettem, hogy kimaradt a nevem.

– Ren, mégis megvágtak rajzból? – röhögött fel Ricsi, amikor Gábor ment ki a bizonyítványáéit.

– Mi van? – eszméltem fel a bambulásból, és riadtan néztem az ofőre.

– Az érdekes lenne, merthogy én sem kaptam, pedig nem buktam meg – fontoskodott Kinga. Az ofő mosolyogva bólintott.

– Igen. Nos, Kinga az iskolán kívül elért sporteredményéért osztályfőnöki dicséretet is kapott. Gratulálok – nyújtotta az ofő Kinga felé a bizit.

– Köszönöm – pattant oda Kinga magabiztosan. – Reméltem is – tette hozzá. Ez jellemző. J

– Reni – fordult felém az ofő. – Az iskolán kívül elért eredményedért szaktanári dicséret jár. Gratulálok – szólított fel, én pedig zavart mosollyal az arcomon kimentem, és átvettem. A helyemre ülve gyorsan belenéztem. Nem nagyon érdekelt a (majdnem kitűnő) tanulmányi átlagom vagy a dicséretem.

Komolyan, le sem tudtam venni a szemem a rajz mellett szereplő, szépséges, hivatalos és megnyugtató elégségesről. Éljen! J

– Arnold. A kitűnő tanulmányi eredményedért – amivel iskolaelső lettél – igazgatói dicséret jár. Gratulálok, lenyűgöző teljesítmény – mosolygott az ofő, Arnold pedig kiment a tanári asztalhoz.

– Igazgatói dicséret? Én miért csak osztályfőnökit kaptam? Én is kitűnőre zártam! – csattant fel Kinga, behajítva a táskájába a bizijét. Ennyit az örömről.

– Mert Arnoldnak nem volt négyese az egész tanévben! – szóltam Kingára.

– Ki kérdezett, Renáta? Örülj, hogy tizedikes leszel – alázott meg szokásához híven, és azonnal vitatkozni kezdett Arnolddal.

– Rendben, akkor végeztünk is. Ricsi, kérlek, vidd el Cortez bizonyítványát a nagyszüleinek – nyújtotta az ofő az asztalon lévő utolsó bizit Ricsi felé, majd mosolyogva végignézett rajtunk. – Jó szórakozást az estéhez, és mindenkinek jó nyaralást kívánok!

Az ofő meghatottan nézett minket. Arnold és Kinga vitatkozott, Ricsi, Zsolti és Dave a bizijüket cserélgették, Andris és Robi a telefonjukkal játszottak, Jacques és Gábor összehasonlították a bizonyítványukat, Virág a telefonján hallgatott zenét, én pedig csak néztem magam elé, és a mai napon sokadszorra is csak az járt a fejemben, hogy Cortez elment. Az ofő végül megvonta a vállát, és kinyitotta a teremajtót, mi pedig kivonultunk a folyosóra.

Otthon anyu sütővassal várt, ami elég ijesztő látvány volt.

– Mi ez? – kérdeztem kissé félve. Oké, depressziós voltam Cortez hiányától, de azért azt fel tudtam mérni, hogy egy tűzforró izé a fejem közelében nem egészen jó jel.

– Nem lehetsz Marilyn hajsütő és szemhéjtus nélkül – magyarázta anyu vidáman. Hurrá.

Mindegy, a kedvem totál rossz volt, úgyhogy hagytam, hogy besüsse a hajam. A végeredmény elég fura lett, de nem számított: Cortez úgysem látja. Anyu eléggé belejött a „csináljunk Marilyn Monroe-t a gyerekből” témába, úgyhogy mire Virág fél hatkor megérkezett, ott álltam halásznadrágban, fehér blúzban, besütött hajjal és erősen kihúzott felső szemhéjjal. Ja, és szépségpöttyöt is kaptam az arcomra.

– Hű – nevette el magát Virág. –Virág, retro sminket? – kérdezte anyu.

– Köszönöm, nem, apuval és Szörnyellával vacsorázom a buli után… – Értem. Hát, gyerekek, akkor jó szórakozást. Reni, biztos ne menjek érted?

– Nem, Arnold hazakísér – bólintottam, mert nem akartam, hogy anyu félbehagyja a vacsorát, amikor vendégeink lesznek.

Virággal kimentünk a kapun, és legalább egy percig röhögtünk az ábrázatunkon. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ő sem fest jobban, mint én. J

Arnold pont akkor érkezett a kapunkhoz, virágmintás inget viselt, a haja pedig totál be volt lőve.

– Egy szót se – tette fel a mutatóujját, mielőtt még bármit mondhattunk volna.

A Szent Johannába özönlöttek a diákok, a fiúk színes ingben, világos nadrágban, esetleg egyberészes fehér Elvis-ruhában parádéztak (a frizura mindenkinél eléggé profi lett), a lányok pedig vagy halásznadrágban, az ötvenes évek stílusában, vagy pedig a tipikus marilynes fehér ruhában érkeztek. Amikor besoroltunk a portán, a sok beöltözött hawaii inges fiú között igazán örültem annak, hogy a Szent Johannában véresen komolyan veszik a bulik „témáját”. Ez így korrekt. J

A tesiteremben lévő lelátókon a diákok beszélgettek, miközben a színpadon a két stúdiós állítgatta a zenét.

Felültünk Andris és Robi mellé, és mosolyogva körbenéztünk.

– Hihetetlen, hogy mindenki beöltözött – ámuldozott Virág, a diákokat pásztázva.

– Hihetetlen, hogy nem tudtam… – …elköszönni Corteztől – fejezte be helyettem a mondatot Virág és Arnold.

– Bocs, tudom, hogy unalmas, hogy folyton erről beszélek – sóhajtottam.

– Hamar eltelik a nyár – vigasztalt Virág.

– Ühüm – bólintottam, miközben tudtam, hogy kínkeservesen hosszú idő lesz. Csendben nézelődtünk, a tesiterembe egyre több Elvis és Marilyn érkezett.

– Jössz a büfébe? – pattant fel Virág hirtelen, és Arnold is felállt, hogy elkísérje.

– Inkább maradok.

– Hozzunk neked valamit?

– Nem, köszi – ráztam meg a fejem.

Virág és Arnold lesietett a lépcsőn, én pedig a térdemre könyökölve meredtem magam elé.

– Renáta, rossz rád nézni! Már megint mi a bajod? – állt meg mellettem Kinga. Felnéztem rá: ujjatlan, térdig érő fehér ruhát viselt, a haja pedig fel volt tűzve.

– Semmi – ráztam meg a fejem. Kinga tanácstalanul ácsorgott pár pillanatig, aztán sóhajtva leült mellém. – Örülök, hogy nem látom egész nyáron a besavanyodott képed – közölte. Mosolyogva bólintottam, Kinga nyelvén ez valami olyasmi jelent, hogy sajnálja, amiért egyedül szomorkodom végig a nyarat.

– Tudod, mi a legcikibb? – fordultam felé. – Hogy Cortez és Edina sosem jártak.

Kinga szótlanul bólintott, és a tekintete végigsiklott a tesitermen. Nem tetszett az arca. Nem tetszett a reakciója. Nem tetszett, hogy semmi megdöbbentőt nem hallott. Ösztönösen a szám elé kaptam a kezem. – Mondd, hogy nem tudtál róla! – meredtem rá pislogás nélkül. Kinga kihúzta magát, és kimért hangon válaszolt.

– De igen, tudtam!

– Kingaaa! – ordítottam rá, mire az alattunk ülők kérdőn felnéztek. – Hogy tehetted? – kérdeztem, kissé halkabban. Kinga fészkelődött egy kicsit, aztán megvonta a vállát.

– Ez így volt helyes. Végre összeszedted magad, és nem siránkoztál állandóan Cortezen!

– El kellett volna mondanod! Nem hiszem el, hogy nem mondtad el! – meredtem rá hitetlenül.

– Ha elmondom, akkor megint reménykedsz. Megint korrepetálod, megszánod, önként adod a házid… nevetségesen viselkedtél volna! Így legalább magadra koncentráltál, és nézd meg! A rajzon kívül mindenből kitűnő lettél!

– Nem érdekel – hápogtam. – Mióta tudod?

Kinga a szája szélét rágva gondolkodott.

– Ki fogsz akadni!

– Ennél jobban? Kétlem! – ráztam meg a fejem.

– Oké, emlékszel a verseny utáni napra? Amikor nálad voltam?

– Persze.

– Jó. Aznap este felhívtam Edinát… – Azóta tudod? – kiáltottam hisztérikusan. Az előttünk ülők megint hátrafordultak.

– Valami gond van? – förmedt rájuk Kinga. – Jó, azóta tudom.

– Ezt nem hiszem el – sütöttem le a szemem.

– Akármennyire nehezedre esik belátni, ezzel jót tettem. Idővel rájössz. Gondolom.

Némán meredtem magam elé. Próbáltam felfogni a hallottakat, de nehezen ment. Az agyam folyamatosan kattogott.

– Mit mondott?

– Ki? – kérdezte Kinga.

– Edina. Aznap este.

– Reméltem, hogy megkérdezed – vigyorodott el, és kissé közelebb hajolva hadarni kezdett. – Iszonyatosan ki volt akadva Cortezre. Féltékennyé akarta tenni, de totál sikertelenül, mert Cortezt tényleg nem érdekli. Eleinte úgy tűnt, hogy jól kijönnek, tudod, moziztak meg Edina ugrált körülötte, átment hozzá… De aztán minden megváltozott.

– Miért? – kérdeztem türelmetlenül.

– Hát, Edina elkövetett egy óriási bakit. Elkezdte kisajátítani Cortezt, mindenhova egyedül hívta, lerázta Ricsit, sőt, mivel egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Ricsi nem kedveli Edinát, Dina elkezdett fújni rá. És ez Corteznek egyáltalán nem tetszett.

– Aha – bólogattam. Edina tényleg nem egy észlény. Cortez és Ricsi a legjobb barátok, nem értem, miért akart közéjük állni.

– Úgyhogy Cortez szépen ejtette, Edina meg bekattant, és mindenképp féltékennyé akarta tenni. Persze, ettől szánalmassá vált Cortez szemében, úgyhogy ennyi.

– Hű – mondtam, folyamatosan emésztve a hallottakat.

– Hát, igen. Nem volt okos húzás, hogy Ricsi ellen kezdte uszítani. Nem is kérdés, hogy Cortez berágott rá. A fiúknak fontos, hogy a barátnőjük kijöjjön a legjobb haverjukkal. Ez csak így működhet. Márpedig Ricsi kifejezetten utálja Edinát.

– Miért?

– Pont ezért. Gondolj bele. Edina minden programjukat szétbombázta azzal, hogy külön hívta Cortezt. Ricsit meg direkt nem.

– Ez tényleg gáz – bólogattam. – így már értem.

Néhány másodpercig csak úgy töprengtem a hallottakon, végül kérdőn felnéztem.

– Ki a bánattal láttuk Edinát a verseny napján? Kinga mosolyogva felnézett a plafonra.

– Az Dani volt.

– A fotós? A tizenkettedikes? Akivel elmentél a végzősök báljára?

– Igen. Azért hajtott rá Edina, hogy bosszantsa Cortezt és hogy valaki elvigye a bálra. Egyik se jött be.

– Oké, de végül te mentél el Danival a végzősök báljára.

– Igen. Miután Edina bevallotta, hogy Danival láttam, meggondoltam magam, és másnap igent mondtam a meghívásra.

– Azt hittem, nem érdekel Dani – mosolyodtam el. Kinga megrántotta a vállát, és hanyagul elnevette magát.

– Nem is érdekelt. De nem hagyhattam, hogy Edina részt vegyen valamin, amin én nem.

– Jogos – biccentettem.

– Haragszol? – nézett rám komolyan Kinga, arcáról eltűnt a mosoly, és fürkésző tekintettel méregetett.

– Nem – sóhajtottam. – Csak azt sajnálom, hogy nem… – Hogy nem tudtál elköszönni Corteztől – fejezte be helyettem, miközben unottan forgatta a szemét. Oké, van valaki a világon, aki nem hallotta ma még tőlem ezt a mondatot? J

Virág és Arnold fellépkedett a lépcsőn.

– Te, Reni – nyomott Virág a kezembe egy citromos minyont. – Baromi fura dolog történt.

– Igen?

– A büfénél összefutottunk Vladárral.

– De jó, hogy nem mentem! – vágtam rá. Virág bólintott, aztán megrázta a fejét.

– Nem, nem ez volt fura. Hanem Cortezt kereste.

– Mondtad, hogy elment? – haraptam bele a minyonba.

– Aha. De a furi az, hogy erre tudod, mit mondott?

– Nem.

– Hogy még egyszer meg akarta kérdezni, hogy jövőre biztosan számíthat-e rá a rajzszakkörön.

– Mi? Cortez a rajzszakkörön? – nevettem el magam.

– Hát – állt fel Kinga. – Úgy látszik, ő könyörögte ki a rajz kettesed a leghatásosabban.

Értetlenül néztem, legalább fél percig, mire végre leesett, és szinte elájultam a felismeréstől.

– Te jó ég! – motyogtam, Virág pedig elkerekedett szemekkel bólintott. – Cortez bevállalta a rajzszakkört azért, hogy ne bukjak meg? – kérdeztem, és éreztem, hogy kimondva még hihetetlenebb az egész.

– Ez mit jelenthet? – fürkészett Virág izgatottan.

– Semmit. Csak azt, hogy nem akarta, hogy Reni évet ismételjen. Ne képzeljetek bele többet – szólt rám Arnold.

– Hogy ne képzeljek bele többet, amikor Cortez… – hebegtem, aztán összeszaladt a szemöldököm. – Te miért nem vagy meglepve? – kérdeztem Arnoldot.

– Miért lennék meglepve? – kérdezett vissza. Kinyitottam a szám, de úgy maradt.

– Te tudtál róla!

– Igen – felelte egyszerűen.

– Ez nem igaz! Szerintetek fair, hogy mindent eltitkoltok előlem? Van még valami? – förmedtem felváltva Arnoldra és Kingára.

– Nézd, pont ezt beszélték meg, amikor bementem a tanáriba.

Cortez megkért, hogy ne mondjam el – magyarázta Arnold.

– És akkor mi van, ha megkért?

– Rendben. Kifejezetten nem kedvelem Cortezt, de jogászcsaládból származom, nálunk a titoktartás komoly dolog… – Arnold! – ráztam a fejem értetlenül. – És ráadásul… – El sem tudtál köszönni tőle – skandálta egyszerre Virág, Kinga és Arnold.

– Említettem volna korábban is? – húztam be a nyakam.

A tornaterem világítása tompulni kezdett, a stúdiósok bemondták a mikrofonba, hogy kezdetét veszi az év utolsó bulija, majd a hangfalakból felcsendült Elvis egyik száma, ami az  Ocean’s Eleven  betétdala is volt, úgyhogy egy csomó diák özönlött a tánctérre.

– Hé, Ren – lépett mellém Ricsi, és bár a raszta haja nem volt kifejezetten elvises, a színes inge és a nyakában lógó virágfüzér kompenzálta a hiányt. – Ülj odébb, jövök melléd – szólt, úgyhogy átültem a mellettem lévő székre.

Zsolti és Dave is leült, ők az előttünk lévő sorba, úgyhogy mind a tizenegyen egy helyen voltunk, és túlüvöltve a zenét, a nyárról beszélgettünk.

– Én, azt hiszem… – kezdtem, de Ricsi közbeszólt.

– Kiolvasol egymillió könyvet, és szeptembertől elmeséled mindet?

– Vicces – vigyorogtam rá erőltetetten. – De egyébként kábé ennyi a tervem a nyárra, plusz egy hét anyuékkal – vontam meg a vállam elvörösödve.

– Én lovastáborba megyek – közölte Kinga.

– Kit érdekel? – röhögött Zsolti, közben a szájából kiesett egy pár m&m drazsé, mire Kinga felpattant.

– Pfuj! Gábor, cseréljünk helyet. Inkább téged egyen le, mint engem – mondta grimaszolva, amikor értetlenül néztünk rá.

Miközben ők azon variáltak, hogy a szűkös helyen hogy cseréljenek, Dave mesélte, hogy szinte egész nyáron nem lesz itthon, mire Jacques, aki a hétvégén repül Párizsba, megértően bólogatott.

– Kockák? – biccentett Zsolti Andris és Robi felé, akik egymást próbálták kitúrni arról a helyről, ami közelebb volt hozzánk.

– Együtt megyünk WOW táborba.

– Sejtettem – röhögött Zsolti. – Emó?

– Én anyuval nyaralok egy hetet, aztán elvileg apuval – vonta meg a vállát Virág.

– Elvileg? – kérdezte Ricsi.

– Hát, attól függ, hogy hozni akarja-e a menyasszonyát. Akkor nem megyek.

– Szívás – bólintott Zsolti.

– Na és te? – kérdeztem Ricsit.

– Egész nyáron a Balatonon leszek a nyaralónkban, valamikor augusztusban csatlakozik Cortez és a nyár utolsó hetére Dave meg Zsolti is – hadarta.

– Jól hangzik – biccentettem. Hát, ha én nem, legalább a többiek látják Cortezt a nyáron. Mondjuk, nem vigasztal, de tényleg jól hangzik.

A többiek egymás szavába vágva magyarázták a terveiket, miközben a stúdiósok átváltottak a Green Day Holiday  című dalára. Ösztönösen elmosolyodtam, és arra gondoltam, bárhol is van most Cortez, remélem, valahol mélyen érzi, hogy baromira hiányzik. Nem csak nekem. Úgy általában, a társaságból.

– Min mosolyogsz, Ren? – forgolódott Ricsi, hogy rájöjjön, mi nyerte el ennyire a tetszésem.

– Nem, semmi – legyintettem. – Csak azon, hogy vége a kilencediknek – bólintottam.

Pár pillanatig úgy tűnt, hogy a többiek is átérzik ezt a meghitt pillanatot, de sajna nem. Csak biccentettek, aztán tovább folytatták a beszélgetést. Virág Robert Pattinsonról magyarázott Kingának, aki közölte, hogy őt egyáltalán nem érdekli. Zsolti chipset kínált körbe, Ricsi engem bökdösött, hogy nézzek meg valamit a telefonján. Dave a headsetjébe beszélt, Jacques énekelgetett (tuti nem a Green Day-számot). Gábor próbált elülni Andris és Robi mellől, akik folyamatosan lökdösődtek. Arnold mellettem olvasott, a telefonja kijelzője gyéren világította meg a sorokat. Én meg mosolyogva figyeltem körbe, aztán behúztam a nyakam, mert Máday megállt mellettünk, és vonalzóját fenyegetően felénk tartva ránk szólt, hogy „9/b, ne húzzátok ki a gyufát az utolsó nap”.

Mikor elment, kitört belőlünk a nevetés. Hát, igen. J

Hazaérve beléptem az étkezőbe, a szüleim és apu munkatársa meg a felesége felnézett a vacsorából.

– Milyen volt a nyárköszöntő? – mosolygott anyu.

– Klassz – bólintottam.

– Milyen iskola ez? – hunyorgott apu munkatársa, végignézve az ábrázatomon.

– Jó. Nagyon jó – feleltem, és intettem, hogy felmegyek a szobámba.

A lépcsőn felfelé lépkedve még hallottam, hogy anyu arról beszél, hogy „igazi kamasz vagyok, tele kétségekkel és gondokkal, de azért még a java hátra van”. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a notebookomat az ölembe véve lehuppantam a babzsák fotelembe.

Az msn automatikusan betöltött, én pedig már megnyitottam volna a böngészőt, amikor bevillant egy üzenet. A szívem felugrott a torkomba, és visszafojtott lélegzettel olvastam el. Másolom.

 Cortez üzenete:  Hé, Picasso… J

ó nyarat!

 Cortez üzenete:  Ps. Ez volt az a pulcsi???

És egy link. Automatikusan megnyitottam, és félig könnyezve, félig nevetve meredtem a képernyőn lévő fekete-fehér Zoo York pulcsira.

Az üzenetet ma hajnalban küldte, és bármennyire szerettem volna, a neve nem zöld, hanem szürke maradt a listámon.

Mindegy, mikor kapja meg, azért visszaírtam, hogy neki is jó nyarat, és hogy nem. Nem az a pulcsi volt. J

Az msn-nevek mellett egyre több „holiday”, „vége a sulinak yeaaaah” és „Looool, nem látom Mádayt szeptemberig!” üzenet jelent meg, közben Virág videóhívást kezdeményezett, Arnold meg írt, hogy vár a Honfoglalón. Megtöröltem a szemem, és bezártam Cortez ablakát.

Tizedikesek lettünk: 5/5.*– J

A SZENT-JOHANNA GIMI AZ EGYIK KEDVENC KÖNYVEM! VÁLTOZATOS, FORDULATOS ÉS TÉNYLEG RÓLUNK, A MAI MAGYAR TIZENÉVESEKRŐL SZÓL!

BÁTRAN AJÁNLOM MINDENKINEK!

GÁBOR EDINA, 15 ÉVES GIMNAZISTA

AMI NAGYON TETSZETT A KÖNYVBEN, AZ A HUMORA. NEM OLCSÓ POÉNOKKAL PRÓBÁLJA LEVENNI A LÁBÁRÓL A KEVÉSBÉ IGÉNYES OLVASÓT, HANEM A MURIS HELYZETEKKEL, AZ EGYÉNISÉGEKBŐL ADÓDÓ HUMORRAL KÉSZTET NEVETÉSRE.

ENYEDI GINA, 17 ÉVES GIMNAZISTA

EGY EMBER SOKKAL KÖZELEBB ÉREZHET MAGÁHOZ EGY KÖNYVET, VAGY EGY TÖRTÉNETET, HA AZ Ő IDEJÉBEN, AZ Ő HAZÁJÁBAN, HASONLÓ KORÚ GYEREKEKRŐL SZÓL. TELI VAN OLYAN DOLGOKKAL, AMI A MAI TINIKET FOGLALKOZTATJA, ÉS AMI TÉNYLEG KÖZEL ÁLL HOZZÁNK.

NÉMETH ADRIENN, 18 ÉVES GIMNAZISTA

KILENCEDIK MÁSODIK FÉLÉVÉBEN AZ ISKOLAI ÉLET EZERREL PEZSEG: FARSANGI BÁL, VALENTIN- HÉT, VALENTIN-NAPI BÁL, TAVASZKÖSZÖNTŐ BULI, OSZTÁLYKIRÁNDULÁS ÉS MÉG SOK MINDEN MÁS...

AZ OSZTÁLYKÖZÖSSÉG EKÖZBEN EGYRE JOBBAN ÖSSZEKOVÁCSOLÓDIK.

RENI ÉRDEKLŐDÉSE CORTEZ IRÁNT SZERELEMMÉ VÁLTOZIK;

VÁGYAKOZÁS, REMÉNYKEDÉS, FÉLTÉKENYSÉG, CSALÓDÁS, AZTÁN ISMÉT REMÉNYKEDÉS KÖZÖTT ŐRLŐDIK, MERT A FIÚ VISELKEDÉSE EGYÁLTALÁN NEM EGYÉRTELMŰ...

„SE VARÁZSLÓK, SE BOSZORKÁNYOK, SE VÁMPÍROK NEM LAKOZNAK E KÖNYV LAPJAIN, ÉS MÉGIS CSUPA VARÁZSLAT, BŰBÁJ ÉS HÁTBORZONGATÁS, MERT HA OLVASNI KEZDED, OLYAN ÉRZÉSED TÁMAD, MINTHA TÜKÖRBE... VARÁZSTÜKÖRBE NÉZNÉL!”

BÖSZÖRMÉNYI GYULA