Szent Johanna 2. rész Együtt 01.29-ig

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Viri, Emo, Vááá)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV Robert Pattinson!!! <3 <3 <3

Érdeklődési kör: festés, rajzolás, manga, MySpace :P

Klubtagság: Pete Wentz fanok; Twilight; Team Edward;

EmogirlZ, Sims, Paramore, TeveClub

Név: Neményi Arnold (Nem! Mondom, NEM!)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar,   francia, angol

Magamról: Semmi nem változik, ami változik: az ember saját

maga.” J. D. Salinger

Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, filozófia, római jog

Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon;

Veszíts el egy könyvet!; Igazi vámpírkönyvek; Rubik-kocka;

Bookline

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Szeretek játszani a kutyámmal, Dopival, és legjobb

barátommal, Jacques-kal viccelődni J

Érdeklődési kör: modellezés, tanulás

Klubtagság: Gáborok klubja, Beugró, Remi Gaillard

Név: Jacques Chatelain (Jacques)

Kor: 15

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: Tanulok magyarul,   mais c’est difficille. C’est la

vie.

Érdeklődési kör: francia konyhakultúra

Klubtagság: Paris Je t'aime; Tour de France, Remi Gaillard,

Gordon Ramsay

Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Nincs mese, egyszerűen jó fej vagyok

*

Mi van, Cortez, zargatnak? J

*

Neményi! Elveszíthetnéd magad a könyveddel együtt!!!

Érdeklődési kör: nem sok…

Klubtagság: Deszkások; Raszta vagyok; Faith No More

tribute, Kémikusok, Rickroll, Bajnokok Ligája RulZ

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: „Nem a részvétel, a győzelem a fontos.”

*

Vass Angéla! Találkozunk a versenyen!!!

Érdeklődési kör: lovaglás, díjugratás, olvasás, tanulás,

színjátszás, újságírás, újságolvasás

Klubtagság: Lovasok; Lóbarátok; Minden lovas itt! klub;

Díjugratók klubja; Szelektív hulladékgyűjtés

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Michael Scofield

Érdeklődési kör: lásd Andris

Klubtagság: WoWosok; PSP; Kockák; Sorozatrajongók

Név: Nagy Zsolt (Zsolti; So What?)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia; urdu; zulu

Magamról: „Három hamburger, egy nagy krumpli, két almás

táska, egy ketchup és egy majonéz. Asszem’ ennyi… Ja, és itt

fogyasztom :D :D :D”

*

Dave, lehet, hogy tökéletesnek lenni fárasztó, de te mindig

kipihent vagy LoL.

Érdeklődési kör: sorozatok; TV; dobolás

Klubtagság: Chuck Norris; Rickroll; Bajnokok ligája RulZ; II.

kerületi pizzériák; Akik belemártják a sült krumplit a

vaníliafagyiba

Név: Bernáth András (Andris, Andrew)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Jack Bauer

Érdeklődési kör: sorozatok, stratégiai játékok, PSP és WoW

foreveeer!!!

Klubtagság: WoW; PSP 4ever; Akik ha tehetnék, mindig

tévéznének

Név: Felmayer Dávid (Dave, Cyberpunk)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról:

Tökéletesnek lenni fárasztó…

*

Zsolti! Ez nem vicces!!!!!

Érdeklődési kör: technológia, multifunkcionális készülékek,

filmszerkesztés/vágás, foci

Klubtagság: Bajnokok Ligája RulZ; Milyen telefonod van?;

Apple; Micro SD kártya fanok; Mindig be van kapcsolva a

mobilom

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol

Magamról: …

*

Ha már bejelölsz, legalább írd meg, hogy ki vagy. Thx

Érdeklődési kör: akad…

Klubtagság: SKA; SkaPunk RulZ; Deszkások; Born in the

USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones

Január 19., hétfő

Ma volt a második félév első tanítási napja a Szent Johannában. A suliban sok vizet nem zavart a félévkezdés, semmi drasztikus nem történt, egyedül a szülői érdekelt mindenkit, szinte egész nap folyt a latolgatás, hogy kire mi vár otthon kora este. Az egyórás netkorlátozás miatt (amit a szüleim előszeretettel alkalmaznak, mondván, hétköznapokon pont elég egy órát neteznem) meg sem kíséreltem bekapcsolni a notebookom, gondoltam, majd miután anyu hazaért. Ezért kora estig olvastam (elkezdtem Herman Melville Moby Dick jét)   aztán amikor megláttam, hogy a kocsi fényszórója bevilágít a nappali ablakán, becsuktam a könyvet.

Anyu hazaért. Vacsora közben (addigra már apu is csatlakozott hozzánk) aztán rátértünk arra, hogy mi volt a szülőin. Anyu szerint az ofő csak jókat mondott rólam, évfolyamharmadikként zártam a félévet (az a nyomorult rajzjegy jól lerontott, de mindegy), a hátam mögött egy tanulmányi verseny első helyezésével pedig abszolúte nincs panasz rám. Ezt azért jó tudni. J

– Ami a második félévet illeti, Haller tanár úr borzasztóan lelkes – mesélte tovább anyu, miközben újabb adag párolt spárgát pakolt a tányéromra. Pedig az eredeti adagot is épphogy csak le tudtam gyűrni.

– Igen? – kérdeztem, és próbáltam a tányér szélére tolni a zöldségeket.

– Persze! Az iskola remek programokat szervez, egy percig sem fogtok unatkozni.

Na, nem mintha az első félévben olyan sok időm maradt volna unatkozni, inkább úgy mondanám, hogy néha levegőt is elfelejtettem venni, mert éppen nem értem rá. Persze ma már belátom, hogy bár általános után baromian elleneztem a magánsuli témát, anyuéknak igazuk volt. Mert ami régen elképzelhetetlen volt, (mármint az, hogy valaha szeretni fogok suliba járni és lesznek barátaim, sőt, legjobb barátaim az osztályban), az mára teljesen hétköznapivá vált számomra.

– Szóval akkor ebben a félévben sem fogok elkallódni? – kérdeztem mosolyogva, miután anyu felsorolta a félévben ránk váró programokat (farsang, iskolai hetek, osztálykirándulás, versenynapok…).

– Reni, ez igazán nem vicces! – rázta meg a fejét anyu gondterhelten.

Na igen. A szüleim rettegve várják, hogy kamaszkorom kiteljesedjen és kezelhetetlenné váljak. Én ennek a bekövetkezésétől nem tartok, mert egyáltalán nem érzem magam lázadónak, ennek ellenére anyuék rendíthetetlenül olvassák a kamaszokról szóló szakkönyveket és várják a közelgő „apokalipszist”.

– Csak vicceltem – tettem le az evőeszközöket. – Befejeztem, felmehetek a szobámba?

– Persze, hiszen várnak a kis barátaid – bólintott anyu megértően. De amikor felálltam, utánam szólt. – De csak egy óra!

– Tudom – siettem fel a lépcsőn, és becsuktam magam mögött a szobaajtóm. Tisztában vagyok vele, hogy nem felejti el a netkorlátozásomat!

Lehuppantam a babzsák fotelembe, ölembe vettem a notebookom, és bekapcsoltam. Nem lepődtem meg azon, hogy az msn tömve volt. Mind a tizenegy osztálytársam neve mellett zöld online ikon szerepelt, és a belépésem utáni tíz másodpercben sorban villogni kezdtek az üzenetek. Hát igen, szülői után mindig van mit megbeszélni. Virág a webkamerába mutogatta a rajzát, amit szakkörön készített, Pete Wentz nevű kiskutyájáról. Arnold színházbérletről írt, hogy lenne-e kedvem elmenni Shakespeare- darabokra. Dave valami mobiltelefon adatait linkelte át, hogy nézzem meg, mert hezitál, hogy megvegye-e, mivel szerinte a kapacitása nem megfelelő. Kinga a szokott, kegyetlen stílusában írt rám, hogy szedjem össze magam, mert a februári suliújság anyagát lassan le kell adni, ő pedig már kész van. Hát, ezen nem lepődtem meg. Zsolti YouTube-videót linkelt a dobszólójáról, és azt akarta, hogy nézzem meg. Andris és Robi összevesztek valami stratégiai játékon, mindketten arra kértek, hogy adjak igazat nekik.

Ricsi gördeszkás videóval fárasztott, Gábor meg arról írt, hogy ő is volt szülőin az anyukájával, és sok ötlete van az osztálykirándulásra. És ha ez még mind nem lenne elég, Jacques panaszosan ecsetelte, hogy a magyartanár tanácsára korrepetálásra küldik, mert fél év alatt nem igazán fejlődött a kiejtése… íme az osztályom! Totál lefárasztottak. Már csak három percem volt a netezés-re, minden msn-ablakom villogott vagy pedig már folyamatosan világított, amikor még egy felugrott. A szívem hevesen zakatolt, úgy olvastam el Cortez üzenetét. Angolul írt valamit, amit természetesen nem értettem. Valamiért szórakoztatja, hogy online fordítóval próbálom megérteni az üzeneteit. Pechemre le sem tudtam fordítani, mert anyu pontosan egy órával a gépem bekapcsolása után benyitott a szobámba.

– Egy pillanat – mondtam kapkodva, és elkezdtem elköszönni a többiektől.

– Csókolom – integetett Virág a webkamerán keresztül, amikor meglátta anyut.

– Szervusz, Virág – hajolt le anyu a gépem elé, és visszaintegetett. – Na, most már kapcsold ki – fordult felém, én pedig egymás után bezártam az ablakokat.

– Még egyvalamit – hadartam, és gyorsan átmásoltam Virágnak Cortez angol üzenetét. – Fordítsd le – szóltam a kamerába, mire Virág nagyokat pislogva meredt a képernyőre. Gondolom, olvasta az üzenetet. És nem értette.

– Hogyan?

– Online fordító, csak másold be. Mennem kell – köszöntem el gyorsan, és kikapcsoltam a gépem.

Miközben lehajtottam a laptop fedelét, anyu az íróasztalom feletti tükröt nézegette, amire mindenféle dolog van ragasztva, mint például Cortez mangafiguraként (ezt Virág rajzolta nekem), egy közös fénykép Virággal, az Abbey Road-os Beatles-kép, néhány dalszöveg, na meg egy kinyomtatott fotó, amin az osztálytársaimmal állok a koripálya szélén.

Elalvás előtt Virág küldött egy sms-t, szerintem addigra sikerült lefordítani Cortez üzenetét, ami egyébként ennyi volt: Mi az ábra?

Ez ugyan egy szleng kifejezés, de akkor is rémes, hogy ennyire gyengék vagyunk angolból… Szülői: 5/5 – az ofő lelkes, egy csomó terve van a félévre.

Msn: 5/3 – sajna nagyon kevés az az egy óra, alig tudtam beszélni a többiekkel.

 Moby Dick  5/5 – még csak az elején tartok, de nagyon tetszik.

Cortez: 5/5* – írt msn-en. Kár, hogy nem értettem azonnal. L

Vacsora: 5/1 – spárga. Blah. L

Január 20., kedd                                

Reggel, mire felkeltem, anyu már elment, de hagyott üzenetet a hűtőn, amin az állt, hogy havazni fog. Gyorsan elkészültem, fehér kötött garbót vettem fel a Szent Johannás sálammal (ami kék-fehér csíkos) meg trapézfarmerrel, ami csapadékos időben soha nem jó választás, mert rendszerint a térdemig felázik, de mindegy. Szokás szerint apuval indultam suliba, aztán amikor kihajtottunk a kapun, Virág, aki már a házunk előtt várakozott, beszállt a hátsó ülésre.

Láthatólag rossz napja volt, ezt onnan lehet megállapítani, hogy a szemébe fésüli a haját, és csak az egyik szeme látszik. Totál emó.

– Mi történt? – fordultam hátra, a biztonsági övvel szenvedve.

– Apu lemondta a hétvégét – vonta meg a vállát szomorúan, és halálfejes kesztyűjével megigazította a haját. Illetve még jobban a szemébe húzta.

– Miért? – kérdeztem. Virág szülei elváltak, és ez a téma még mindig eléggé megviseli, ráadásul az apukája csak kéthetente, hétvégén viszi el.

– Síelni megy.

– Megint? – kérdeztük apuval egyszerre. Ugyanis a téli szünetben már voltak, Virággal együtt.

– Aha. Csak most egyedül – közölte.

– Ezért ne legyél szomorú – vigasztaltam, bár Virág hamar befordul, ha rossz hírt hall.

– De, mert anyu csinált programot magának szombatra, és vagy le kell mondania, vagy a nagyiéknál leszek.

– És az rossz? – kérdeztem.

– Ott nem beszélek – felelte egyszerűen. Na igen. Virág mesélte, hogy a szülei válásakor három hónapig nem beszélt, ezek szerint a nagyszüleinél még mindig tartja.

Apu leparkolt a suli előtt, és amikor kiszálltunk, utánunk szólt.

– Virág, ha szeretnéd, felhívom anyukádat, hogy szombaton nálunk alhass.

– Köszönöm – csillant fel Virág szeme, és azonnal elmúlt a rosszkedve. Olyannyira feldobódott, hogy elővette a zsebéből a pink-fekete kockás csatját, és félrecsatolta a haját.

A suli előtti lépcsőhöz érve folyamatosan a hétvégét tervezgettük, mert még sosem aludt nálam osztálytársam, és Virágot sem gyakran hívták meg ezelőtt. A gimi előtt egyikünknek sem voltak barátai, Virág, csakúgy mint én, kitaszítottként járta végig az általánost. Igaz, engem azért cikiztek, mert sokat olvasok és jól tanulok, Virágot meg azért, mert emós. Állítólag egész nyolcadikban Tokiónak csúfolták. Szegény.

Az iskola lépcsője előtt Ricsi, Cortez és Zsolti ácsorgott.

– Sziasztok – köszöntem, végignézve a társaságon.

Zsolti mélyen a szemébe húzott sapkája alól pislogott álmosan, miközben pótreggeli gyanánt egy csomag megfagyott gumicukrot próbált magába gyömöszölni. Ricsi unottan nyomkodta a zenelejátszóját, a fülhallgatója fele a fülébe volt dugva, a másik a kabátja nyakán át lógott a levegőben, Cortez pedig… Hát igen, Cortez. Fehér, deszkás cipőjében, sötétkék, bő fazonú farmerben, belebújós snowboard dzsekijében és a fejére lazán feldobott kapucnijában elég menőn nézett ki. Lazán visszaköszönt, sötétkék szemével végignézve rajtunk, miközben a homlokába hullt néhány sötét, szinte fekete hajtincs. Kábé ott végem volt. Szerencsére feleszméltem a bambulásból, mert Zsolti a képembe nyomta a felbontott csomag gumicukrot.

– Kértek?

Én megráztam a fejem, mert valahogy reggel fél nyolckor nem kívánom a cukrot, Virág azonban vett belőle, és próbálta szétrágni a megfagyott gumimacit.

– Minden rendben volt szülői után? – érdeklődtem, mert a fiúk jegyei enyhén szólva érdekesen alakultak. Meg egyébként is ciki volt némán ácsorogni.

– Nekem nem volt gáz. A szüleim egymást hibáztatják, amiért hülye vagyok – vonta meg a vállát Ricsi. A kijelentésére mindannyian elnevettük magunkat. – Most mi van? Komolyan mondom. Ez a legjobb az elvált szülőkben. Állandóan egymást hibáztatják a jegyeim miatt, engem meg elfelejtenek.

– Dettó – bólintott Virág, még mindig a fagyott gumicukron csámcsogva.

– Nálam ugyanez – bontott ki ezúttal egy csokis dobozt Zsolti.

Mi, Cortezzel mosolyogva hallgattunk, egyikünk sem tudott hozzászólni az „elvált szülők gyerekei” témához, mert minket ez nem érint. Igaz, Cortez a nagyszüleivel él, mert a szülei diplomaták, és külföldön (Amerikában) laknak, de attól még nem váltak el. Úgyhogy szórakozottan hallgattuk a többiek eszmecseréjét, miközben megállt mellettünk egy fekete autó, és Dave pattant ki az anyósülésről.

– Srácok, rémes éjszakám volt – kezdte köszönés nélkül. Dave általában nem foglalkozik azzal, ha éppen beszélünk valamiről. Ha ő megjelenik, róla kell szólnia mindennek. Megszoktuk már, úgyhogy mosolyogva vártuk, hogy mit mesél.

– Én sem aludtam túl jól – mélázott Virág.

– Hahó! Nem zavar, hogy éppen sztoriban vagyok? – rázta meg a fejét Dave, és folytatta. – Szóval, éjjel fél háromkor valami csapkodott az ablakomon.

– Biztos a szél – mondtam.

– Igen, a szél, de nem ez a lényeg – rázta meg a fejét. – Felébredtem rá, és próbáltam visszaaludni, amikor újra csapkodni kezdett.

– Hóvihar volt éjjel, a szél letördelt néhány faágat, és…

– Most te mesélsz vagy én? – szólt rám türelmetlenül. – Bocs, de meteorológiai befolyásoltság alatt állok – vontam meg a vállam, mire a többiek elmosolyodtak.

– Tényleg, Reni, anyukád nem mondta, mikor lesz jobb idő? – kérdezte Ricsi.

– Most még nagy havazások jönnek – feleltem. Az osztálytársaim tök jól veszik, hogy anyu meteorológus és sokszor látni a tévében. Az általánosban egy csomót cikiztek miatta, sőt, egyszer még a „fagypont” becenevet is rám ragasztották. A mostani osztálytársaim azonban lazán kezelik, általában csak megkérdezik, hogy milyen idő várható. J

– Hé, éppen sztoriban vagyok! Figyelnétek? – rázta a fejét türelmetlenül Dave. Mindannyian felé fordultunk, úgyhogy folytathatta. – Na, miután kinéztem az ablakon, és láttam, hogy micsoda hóvihar van, nem tudtam visszaaludni. Negyed ötig hallgattam az iPod párnámat, de egyszerűen nem voltam álmos…

– Mi az az iPod párna? – szóltam közbe.

– Párna, benne hangszóró és csatlakozó az iPodhoz. IPod párna.

– Aha, énem – bólintottam, bár annyira nem tiszta. Akkor ez most zenélő párna? Mindegy.

Dave összefont karral ácsorgott, és a reakciónkat várta. Mikor rájöttünk, hogy vége a mesélésnek, Cortez értetlenül nézett rá.

– És mi volt a rémes sztori?

– Mi az, hogy mi? Nem tudtam aludni! – közölte, mire a fiúk, sóhajtva legyintettek.

– Ez nem egy nagy sztori, Dave! Értsd meg végre, nem kell mindent, ami veled történik, úgy felfogni, mintha rendkívüli lenne.

Na, például nekem van sztorim. Több mint kétszázan nézték meg a dobszólóm tegnap óta a videómegosztón – váltott témát Zsolti.

Cortez és Ricsi azonnal rákapott a témára, úgyhogy szegény Dave kénytelen volt csendben hallgatni. Virággal otthagytuk őket, és bementünk a suliba. Miután felmutattuk a belépőkártyánkat, beléptünk az aulába. Máday igazgatóhelyettes szokása szerint a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat pásztázta.

Az előttünk haladó tizedikes fiúkkal kivetette a fülhallgatót, a mögöttünk lévő tizenkettedikes lányokat pedig magához hívatta, hogy a kezében tartott vonalzóval lemérje a csizmájuk sarkát.

– Veronika, mondd csak, fellépésre készülsz ezekkel a tizenkét centis sarkakkal? – kérdezte, felvonva ívelt szemöldökét.

– Nem – rázta meg a fejét a lány.

– Akkor kérem figyelembe venni, hogy ez egy gimnázium, és nem a Moulin Rouge. Akárhogy számolom, ezekben a csizmákban hazatipegsz tíz perc alatt, egy laposabban visszaérsz hét perc alatt, tehát nyolc óra ötre itt vagy – hunyorgott a karórájára nézve, mire a lány sietősen megfordult és kispurizott az aulából.

Máday elégedetten bólintott, és tovább szemlélte az érkezőket.

Na igen, a Suli Réme becenéven is emlegetett igazgatóhelyettes asszony meg a vonalzója elengedhetetlen kelléke a reggeleknek.

Előszeretettel méri a szoknyák hosszát, a cipők sarkát, és kíméletlenül hazaküld mindenkit, akin kivetnivalót talál.

Mentségére legyen mondva, nem kis teljesítmény, hogy a legtöbb diákról percre pontosan tudja, hogy mennyi idő alatt ér haza. Azt beszélik, az a szerencsés, akinek még a nevét sem tudja. De ilyen igazán kevés van. Virággal felbaktattunk a lépcsőn, és a folyosón lévő suliboxokhoz mentünk. Amíg én kivettem az irodalomholmim és betettem a táskám, Virág egy celluxdarabbal ragasztott képet a szekrényébe.

– Újabb Pete Wentz-kép? – kérdeztem.

– Nem, ez most más – felelte. Na, erre felkaptam a fejem, mert amióta ismerem Virágot, számára Pete Wentzen kívül nem létezik más. Kiposzterezte vele a szobáját, a szekrényét, a fém tolltartóját, plusz a gitárost rajzolgatja éjjel-nappal, róla nevezte el a kutyáját… Egyszóval hatalmas fan. Ezért is esett le az állam, amikor benéztem a szekrényébe, és a sok Pete Wentz között megláttam egy számomra teljesen ismeretlen srác képét.

– Ő ki? – kérdeztem csodálkozva.

– Ő Robert Pattinson.

– Vagyis? – ráncoltam a szemöldököm. Kicsit ciki, de nem vagyok túl jó az aktuális trendekben. Ha Virág nem mutogatná állandóan a tinimagazinokat, akkor még annyit sem tudnék, mint most.

– Vagyis a Twilight  sztárja! – vágta rá csillogó szemmel.

– Vagyis? – kérdeztem összeszorított fogakkal, mert nem akartam nagyon beégni.

– Várj – nyugtatott Virág, és kihalászott az egyébként borzalmasan rumlis szekrényéből egy magazint. – Tessék, nézd át.

Bementünk a terembe, ahol Andris és Robi a tévét nézték, miközben megállás nélkül vitatkoztak valami sorozatról. Leültem az egyszemélyes padok közt a sajátomba (az ablak melletti sor, második pad), és fellapoztam az újságot, majd kérdőn felnéztem, mert Robi és Andris nemcsak vitatkoztak a Hősök ről, hanem azt is nézték.

– Ez hol megy? – kérdeztem, mert nem láttam lógót a képernyőn.

– Ez? – mosolygott Andris. – Ez itt megy – mutatott fel egy kis alakú lejátszót. A két kocka megint összekötötte a tévét valamivel.

Nagyszerű, így is miattuk bővül hetente a házirend. J

Az osztály lármás volt, mindenki mászkált vagy ordított valakinek. Kinga megállt a padom mellett, és felemelte a kezemben tartott újságot.

– Renáta, tinimagazint olvasol? Ez nevetséges – közölte, és húzott egyet az egyébként is fájdalmasan szoros copfján.

– Csak erről a Twilight  dologról olvastam – magyarázkodtam, bár nem is igazán akartam megmagyarázni Kingának. Elvégre semmi köze hozzá, hogy mit olvasok!

– Már rég kiolvastam az egész sorozatot – vigyorgott erőltetetten, aztán megperdült, és a helyére ment. Kinga lételeme a versengés, és attól, hogy ő már rég túl van valamin, amiről én még csak most hallok először, teljes mértékben nyertesnek érzi magát.

Klassz.

A csengő hallatára eltettem a magazint, és felkeltettem Virágot, aki időközben elaludt a mellettem lévő padban. Kardos pontosan érkezett, bevágta maga mögött az ajtót, amire az egész osztály elhallgatott. Máday után Kardos tanár úr vezeti a képzeletbeli népszerűtlenségi versenyt, szerintem rajtam kívül nincs még egy diák, aki kedvelné.

– Antai-Kelemen Ádám a táblához, a többiek a szöveggyűjteményt olvassák egy hang nélkül – közölte, és lecsapta a naplót a tanári asztalra.

Na jó, talán ezek miatt a dolgok miatt nem szeretik annyira.

Kinyitottam a könyvem, miközben hátrafordultam. Cortez éppen feltápászkodott a mögöttem lévő padból, és felelni indult.

– Készültél? – suttogtam, mire óvatos mosolyra húzta a száját.

Oké, azzal együtt, hogy a világ legszebb mosolyával ajándékozott meg, ez azt is jelentette egyben, hogy nem készült. Ami óriási szívás, ugyanis az elmúlt félévben végig korrepetáltam irodalomból, csak akkor hagytuk abba, amikor biztosan kettesre állt. Rossz előérzetem volt annak ellenére, hogy borzasztóan szerettem volna a csütörtök délutánokat újra Cortezzel tölteni. Ha irodalomkorrepetálás ürügyén, akkor úgy.

Kardos Cortez kezébe nyomta a kinyitott tankönyvet.

– Verselemzés.

Tíz kemény percig alázta Cortezt, aki jóformán hozzá se tudott szólni a dolgokhoz. Én lehajtott fejjel hallgattam a szenvedést.

Szörnyű volt.

– Gratulálok, ezt a félévet is jól kezdted – írta be Kardos az egyest, Cortez pedig visszaült a helyére. Nem hiszem, hogy egy tanár valaha elfelejti, ha egy diák sorban adja be az üres dolgozatokat (Cortez így indította a kapcsolatukat), így Kardos pikkelése valamennyire jogos. Csak hát szegény Cortez… L

Mielőtt továbbhaladtunk volna az anyaggal, kinyílt az ajtó, és Arnold lépett be. Kardos felháborodottan az órájára nézett.

– Neményi, ez aztán már több a soknál! Húszperces késés?

Arnold a tőle megszokott nyugalommal vonta meg a vállát. – Elnézést, tanár úr, a kocsifelhajtónk lefagyott az éjjel, ezért jégtöréssel kezdtem a reggelt, amitől a megszokottnál is rezignáltabb vagyok – közölte. Kardos nagyokat pislogva meredt rá.

– Értem, rendben van.

Arnold a helyére indult, amikor Kardos utána szólt.

– Azt mondtad, rezignált?

– Igen.

Kardos elismerően bólintott. Hát igen. Arnold messze a legokosabb diák az egész suliban, vele kevés tanár kezd ki.

Állandó későként sem problémáznak vele, ugyanis totális kitűnő átlagával (ami azt jelenti, hogy az egész félévben nem volt ötösnél rosszabb jegye), a tanulmányi hét abszolút győzteseként abszolút iskolaelsőnek számít. Ami kilencedikesként őrült nagy teljesítmény. Ha nem ismerném ennyire jól, azt mondanám, lehetetlen, pedig nem az. Arnold egyszerűen zseni.

A csendes irodalomóra után a többiek fellélegeztek, mert dupla franciánk következett Monsieur Durand-nal. Mivel a Szent Johanna francia kötődésű iskola (olyannyira, hogy kiemelt tárgy a francia nyelv, sőt, a felvételik is franciául folynak), ez az egyetlen tárgy, amiből kivétel nélkül mindenki jó.

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal vettünk forró csokit a büfében, és kimentünk az udvarra. Amíg Virág a gőzölgő poharat fogta a két tenyere közt, remélve, hogy felmelegszik tőle, Arnold a kinyomtatott színházi programot mutatta nekem.

– Érdekel?

– Persze! – vágtam rá azonnal, átnézve a műsort. Vízkereszt,  Ahogy tetszik, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért…  Mégis, kit nem érdekelnek a Shakespeare-darabok?

– Mi az? Mozi? – kérdezte Virág.

– Színház – feleltük egyszerre.

– Ja, azt hittem, valami jó – vonta meg a vállát Virág, mire Arnold azonnal vitába kezdett, én pedig mosolyogva hallgattam őket. Oké, talán tényleg van, akit ez nem dob fel. J

Suli után otthon megcsináltam a házikat, meg készültem holnapra, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet.

Mármint a kutyáját. Anyu a kezdődő havazás miatt későn ért haza, emiatt viszont nem volt vacsora, úgyhogy rendeltünk. Mi, apuval ennek kifejezetten örültünk, de persze csak magunkban.

– Nem is tudom, hogy tudnak mindennap ilyen ételeket enni az emberek – húzta el a száját anyu a rendelt pizzát nézegetve.

– Én sem. Ez borzasztó! – bólogatott apu, miközben már befalta a sajátját, és az enyémmel szemezett. Mosolyogva megkínáltam, de anyu nem engedte. Apu egyetértően bólintott, de azért le tudtam olvasni a szájáról, hogy hagyjam meg, majd később megeszi.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu.

– Semmi – feleltem. A szüleim előbb össze, majd rám néztek.

Ja, igen, mindig elfelejtem, hogy a „semmi”, az tabu szó, ha egy kamasz ezt mondja, akkor a felnőttek óriási problémát és visszafordíthatatlan eltávolodást gondolnak mögé. Pedig tényleg van, amikor semmi nincs. Mindegy, gyorsan korrigáltam.

– Illetve Arnold felajánlott egy színházbérletet.

– Igazán? Ez nagyszerű. Menj színházba, az nagyon jó program – hagyta jóvá anyu. Apu kicsit nehezebb eset.

– Arnold? Színházba? Arnolddal színházba? Este? Esti darabra Arnolddal?

– Nem csak ketten. Az anyukája jönne velünk – mentegetőztem azonnal. Apu hajlamos besokallni, ha arról van szó, hogy egy fiúval megyek valahova. Pedig ilyen aztán nem szokott lenni.

– Na és Virág? – próbálkozott apu.

– Virágot nem érdekli a színház – tártam szét a karom. – Virágról jut eszembe, felhívtam az anyukáját, és megbeszéltem vele, hogy itt alszik a hétvégén – váltott témát anyu cselesen.

– Oké – vigyorogtam.

– Várjunk csak. Ott tartottunk, hogy Reni színházba megy. Mit akar ez az Arnold gyerek? – értetlenkedett tovább apu.

Anyu intett, hogy nyugodtan menjek fel a szobámba, majd ő elintézi. A lépcsőn felfelé még hallottam, hogy erről vitatkoznak, illetve apu próbál vitázni, de anyu hamar lerendezte.

Becsuktam a szobaajtóm, és bekapcsoltam a gépem. Az msn-en csak páran lézengtek, az ő állapotuk is elfoglalt volt vagy nincs a gépnél. A depresszív téli időjárás miatt egyébként szinte valamennyi fiú osztálytársam tévésorozatokkal tölti a délutánjait és estéit, és mivel én egy ilyet sem nézek, újabban egyáltalán nincs közös témánk. L

Sőt, mikor megkérdeztem, hogy rajtam kívül már senkit nem dob fel egy nyomott januári délutánon belemerülni egy klassz könyvbe, egész egyszerűen kiröhögtek. L

Oké, többek között ezért sem tartozom a „menő diákok” közé. A gimi farkastörvényei szerint „kúl”, aki képben van a legújabb zenékkel, sorozatokkal és trendekkel, és kétségtelenül „nyomi”, aki a Beatles  – White album  hallgatása közben a Moby Dick et   olvassa. Éljenek a diákévek… J

Cortez irodalomfelelete: 5/1 – még csak most kezdődött a félév, de megint bukásra áll. Jaj. L

Sulirádió: 5/5 – Ma a California Dreaming et adták egész nap, jelezve, hogy unják a telet. A nap végére már a diákok unták a számot. J

Rendelt pizza: 5/5 – klassz volt. J

Robert Pattinson: 5/? – még mindig nem nagyon tudom, hogy ki az, de menő lehet. Majd csekkolom.

Január 21., szerda

Reggel Virággal köszöntünk a suli lépcsője előtt ácsorgó fiúknak, aztán mivel elkérték, odaadtam a kémiaházim, és bementünk az épületbe. Hát, Ricsiékkel kábé ennyi a közös témám. Hurrá.

Az aulában Máday ig. helyettes a szokott helyén állt, és amikor észrevett, felénk szólt.

– Renáta!

Megfagyott az ereimben a vér. Gyorsan végignéztem magamon.

Kék kordbársony nadrág, fehér színű, lapos hótaposó csizma, fehér kötött garbós pulcsi és kabát. Ezzel csak nincs gondja!

– Ne felejtsd el, órák után megbeszélés!

Csak a suliújság februári számának megbeszélésére figyelmeztetett, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

A folyosón elhelyezett suliboxok mindegyikébe egy papír volt csúsztatva, ami félig kilógott az ajtók résén. Mikor a sajátomhoz értem, kihúztam a szórólapot, és gyorsan elolvastam. Az állt rajta, hogy lehet szavazni a farsangi bál témájáról.

– Ez mit jelent? – kérdeztem csodálkozva.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Virág.

A folyosón megjelent Kinga és a mögötte vonuló négy a-s lány csordája.

– Mire szavaztok? – kérdezte Kinga, megállva a szekrényem mellett.

– Nem igazán tudom, hogy mi ez – ráztam a fejem.

– Tudod, Renáta, ha vennéd a fáradságot és megnéznéd a Szent Johanna honlapján az archívumban lévő fotóalbumokat, és kikeresnéd közülük az elmúlt évek farsangjait, akkor értenéd.

– Kinek van ennyi szabadideje? – kérdeztem vissza, mielőtt még tovább alázna.

– Aki szán rá. Nézd, én edzésre járok, díjugratóversenyeken veszek részt, emellett van energiám kitűnő tanulónak lenni, suliújságot írok, színjátszókörös vagyok, plusz ismerkedem Holdfénnyel is, hogy jól tudjunk együtt dolgozni… – A Holdfény valami banda? Van MySpace oldala? – pislogott nagyokat Virág. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét.

– Virág, szörnyen egyszerű vagy! Van élet a MySpace-en és a bandákon túl is. Holdfény az új lovam, akivel edzek – közölte felszegett állal, aztán amikor látta, hogy ehhez nem igazán tudunk hozzászólni, visszatért a farsangra. – A kitöltött lapot az aulában található ládába kell bedobni péntek délutánig; amire a legtöbb szavazat érkezik, az lesz a farsang témája, ergo mindenki annak öltözik.

– Ti mit írtok rá? – kérdeztem. A többes szám Kingára meg az a-s lányokra vonatkozott, akikkel, mondjuk, még egy szót sem váltottam, de mindegy.

– Reneszánsz. Szép ruhák, báli hangulat – ábrándozott Kinga.

– Ez borzalmas nagy kitolás a fiúkkal – szörnyedtem el. Akkor harisnyás, Robin Hood kinézetű srácok rohangálnának a tesiteremben. Jaj.

– Kit érdekel? Nekem jól állna, ez a lényeg – közölte Kinga. Na igen. Kinga az empátia hiányának tökéletes példája.

Kémia előtt a labor első padjában Cortez és Virág még gőzerővel másolta a házit a füzetemből, a mellettem ülő Ricsi pedig a fingerboardjával játszott a padon.

– Ebben mi a jó? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, mert még mindig nem tudtam rájönni, mit lehet élvezni azon, hogy egy kis gördeszkát lököget az ujjaival.

– Figyeld. Ez egy új trükk – mutatta Ricsi. A padon támaszkodva követtem a bemutatót, és bár próbáltam koncentrálni, annyira nem kötött le. Pedig tényleg szeretném, hogy érdekeljen, mert Cortez és Ricsi nagy deszkások, és ahhoz, hogy tudjak Cortezzel beszélgetni, tisztában kéne lennem a deszkás dolgokkal.

Mondjuk, az elszántságom kimerült annyiban, hogy kértem karácsonyra egy gördeszkát, amire egyszer már rá is álltam.

Vagyis megpróbáltam.

Csengetéskor Virág odahozta a füzetem, aztán gyorsan a helyére ment, mert a labor ajtaja becsapódott, és Gondos tanárnő az összetéveszthetetlen vörös hajával megjelent a teremben. A diákok körében az a legenda járja, hogy Gondos a kémialaborban állítja elő magának ezeket a lángoló hajszíneket. Nem is tudom.

Biztos van valóságalapja.

– Richárd, szeretnéd megoldani a táblánál a házi feladatot? – nézett Gondos fürkészve a padunk felé.

– Hogyne – állt fel Ricsi magabiztosan, felkapva a füzetét.

Mosolyogva néztem, ahogy Ricsi (aki egyébként annyira sötét kémiából, hogy még a vegyjeleket sem ismeri) felmásolja a házi(ma)t a táblára.

– Nagyszerű. Pompás – tapsikolt Gondos, és beírta az ötöst. Az osztály egy része (Kingával az élen) hangos nemtetszését fejezte ki, mire a tanárnő gyilkos pillantással elhallgattatta őket.

Ricsi lazán visszaült mellém.

– Nincs mese. Zseninek tart – tárta szét a karját, és vigyorogva megvonta a vállát, amikor Cortez hitetlenkedve hátrafordult.

– Na igen. Zseni vagy – suttogtam visszafojtott mosollyal, és jegyzetelni kezdtem a füzetembe. Ricsi az én házijaim és súgásaim révén színötös kémiából, ráadásul emiatt a tanár annyira okosnak tartja, hogy versenyre is akarta küldeni. Érdekes.

Tesi után kipirultan és fáradtan ücsörögtem az öltözőben (Korponay tanárnő tornateremköröket futtatott velünk, én négy után összeestem), és Virágot vártam, aki még a futástól lelapult haját tupírozta, hogy visszanyerje az eredeti „manga” fazonját. Az a-s lányok öltözés közben megállás nélkül csevegtek. Az ilyen fecsegést általában elengedem a fülem mellett, ma azonban elhangzott egy mondat, amire odafigyeltem.

Ládátok, Cortez hogy nézett rám? – kérdezte Edina.

– Nem – felelte egyszerűen Kinga, és becopfozta a haját.

– Pedig észrevetettem, hogy futás közben bámul… A fülemben dobogott a vér, és próbáltam feltűnés nélkül figyelni a beszélgetést. Kinga észrevehette, hogy lesápadtam, és unottan a plafonra meredt.

– Dina, fiúk fociztak órán, senki nem nézett téged futás közben jelentette ki.

– Pedig nézett – erősködött tovább Edina.

Oké, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy Edina odavan Cortezért (ki nincs?), de hogy ez nem egyoldalú, az új infó.

Elvégre Cortez eddig nem mutatott semmifajta érdeklődést Edina iránt. Eddig. Jaj. L

Edina a tükör elé állt, és elővette a szájfényét, közben pedig tovább áradozott Cortezről.

– Szerintem Cortez járna velem. Ő is menő, én is. Mi akadálya?

– kérdezte, a három a-s lány pedig egyetértően bólogatott. Én meg megsemmisülten ültem a padon. Szerencsémre Kinga közbeszólt.

– Most viccelsz? – kérdezte, egy pillanat alatt kizökkentve Edinát az ábrándozásból. – Cortez már most az egyik legmenőbb srác a suliban, tele van felsőbb évfolyamba járó haverokkal, ráadásul a tizedikes lányok is odavannak érte. Értékelem a pozitív hozzáállásod, de én azért látom némi akadályát annak, hogy csak úgy járjatok – hadarta. – Ja, és túl sok szájfényt tettél fel, olyan, mintha beleestél volna a tégelybe – vigyorgott Kinga megalázóan, aztán sarkon fordult és kiviharzott.

A három a-s lány kuncogva követte, végül Edina is belátta, hogy van igazság abban, amit hallott, és sértődötten távozott.

– Jól megmondta nekik, nem? – mosolygott Virág, amikor elérte a célját, és a haja oldalválasztékból eltakarta a fél szemét, hátul pedig tupírozottan meredt az ég felé.

– Aha – bólintottam. – Csak ez rám is vonatkozik.

– Hogy érted?

– Ha Edina kevés Cortezhez, akkor én mit mondjak? Egyáltalán nem vagyok menő! – sóhajtottam.

– De okos vagy! És szerintem az menő! – vigasztalt Virág, én pedig halványan elmosolyodtam.

Rendes, hogy próbált feldobni, és valamennyire sikerült is, de azért amit Kinga mondott, az tényleg igaz. Cortez eleve nagyon kúl, stílusban és megjelenésben egyaránt, ehhez már csak plusz, hogy Cortez és Ricsi a tizenhatot töltik. (Ricsi esetét homály fedi, őt egy másik suliból vették át, valószínűleg ott bukott, de senki nem tudja biztosan, mi történt, Cortez pedig évismétlő, mert Amerikában járt egy évet gimibe, és Borrel igazgató úr csak úgy vette fel, ha újrajárja a kilencediket.) így hát szomorúan, de megint be kellett látnom, hogy Cortez meg én… az lenne a világ nyolcadik csodája. Óriási. Önbizalmat meg majd nyerek valahol.

Mindegy.

Infón Tölgyessy tanár úr közölte, hogy szövegszerkesztés után elfoglalhatjuk magunkat.

Arnolddal egy géphez ültünk és Honfoglalóztunk, a mellettünk lévő gépnél pedig Virág szerkesztett MySpace-oldalt.

– Nézzétek, ez az új layoutom – szólt, mire odanéztem. Az oldal a következőképpen néz ki: fekete háttér, amin apró pink halálfejek villognak meg eltűnnek, meg csillognak.

– Klassz – ismertem el.

– Reni, már nem azért, de döntik a várad – közölte Arnold. – Hé! – fordultam vissza. – Azért segíthettél volna, nem figyeltem.

– Az a te várad, védd meg te – vonta meg a vállát.

– Várjunk csak! – néztem a monitorra. – Te döntötted le a tornyom! Most megtámadlak! – közöltem elszántan, mire Arnold hátradőlt, és hagyta, hogy nyerjek. Ez így volt fair. Azt hiszem. J

Utolsó óra után Kingával és Arnolddal a suliújság termébe mentünk. Már mindenki bent volt, az érkezésünk után Timi (a főszerkesztő) becsukta az ajtót, és neki is kezdett a megbeszélésnek.

– Ki hogy áll?

– Én kész vagyok – szólalt meg rögtön Kinga, és a mappájából kivette a színes lapokra írt cikkét.

– Többiek?

– Én még dolgozom rajta – mondta Arnold.

– Jó, de férjen bele két oldalba!

– Mi? – háborodott fel Kinga. – Mostantól mindig kétoldalas cikket írhat?

– Igen.

– Miért?

– Mert – sóhajtotta Timi – Neményi cikkei a legolvasottabbak.

Azokról kapjuk a legtöbb visszajelzést. És ennyi. Tovább. Reni, veled mi van?

– Elakadtam a filmajánlóval – vontam meg a vállam.

– Kérj segítséget, és péntekre add le! Februári ajánlót a legkönnyebb írni, szedd össze magad!

– Oké – bólintottam.

Láttam Kingán, hogy nagyobb letolást várt. Mikor végeztünk a megbeszéléssel, és kimentünk a teremből, ennek hangot is adott.

– Itt bárki bármit megtehet! Arnoldnak már két oldala van, Renáta késhet, az én mondataimat meg szanaszét húzgálják – hőbörgött.

Ráhagytuk, ilyenkor Kinga begőzöl, de néhány dühkitörés után majd megnyugszik. Általában.

Hazaérve azonnal belevetettem magam a cikkírásba, és nagy nehezen kész is lettem vele (anyu megengedi, hogy ha anyaggyűjtéshez kell, akkor korlátlanul használjam a gépem).

Mondjuk, keresgélés közben felmentem a közösségi portálra, és visszajelöltem két Szent Johannás diákot (egy 10/b-s lányt és egy 12/a-s fiút), akik ismerősnek jelöltek, plusz merő véletlenségből rámentem Cortez adatlapjára, és megnéztem, frissült-e, amióta utoljára láttam. Sajna nem, még mindig csak egy deszkás kép van fent róla, amit már rég lementettem a gépemre. J

Sulirádió: 5/5 – Good Charlotte  szólt egész nap. Máday, mondjuk, nem értékelte annyira, mint a diákok. J

Edina: 5/1 – még mindig kiborulok, ha eszembe jut. L

Kémia: 5/5 – Gondos kedvenc diákja egyértelműen Ricsi. Ez azért vicces. J

Suliújság: 5/5 – Végre kész lettem a cikkel, holnap le is adom.

Virág adatlapja a közösségin: 5/5 – egy rakás új képet tett fel, a huszonnégy feltöltött kép közül egy van, amit magáról készített a tükör segítségével (sajna a képben benne van a vaku is), egy, amin ketten vagyunk, és a suli előtt készítettük magunkról (ez az én oldalamon is fent van), az összes többi Pete Wentz és Twilight.

J

Január 22., csütörtök

Reggel kisebb hiszti után (nem találtam a színes kötött pulcsim) apu vitt minket suliba. Ilyenkor kicsit sajnálom szegény aput, mert rendszerint akkor borulok ki, amikor anyu nincs otthon, és apu még nem igazán tudja kezelni a „nem találom egy ruhadarabom, mindjárt megőrülök” kitöréseimet. Egy kamaszkezelő könyvből próbálta kilesni, hogy ilyenkor mi a teendő, de mielőtt rájött volna, már lenyugodtam. Meglett a pulcsim, ott volt, ahol lennie kell, a gardróbban. Mindegy. J

Virág a kapunkban ácsorgott, aztán amikor kiálltunk a kocsival, beszállt a hátsó ülésre.

– Suli után Simsezünk? – kérdeztem, mire Virág csalódottan megrázta a fejét.

– Nem jó, anyu jön értem, oltásra visszük Robert Pattinsont – felelte. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

– Kit?

– A kutyámat – tette hozzá.

– Azt hittem, Pete Wentz a neve.

– Az volt, de mostantól már Robert Pattinson.

– Megváltoztattad a kutyád nevét? – döbbentem le.

– Igen. Úgyse hallgatott rá.

– Értem – bólintottam. Azt hiszem, Virágnak új kedvence van.

Órák előtt bementem a suliújság termébe, hogy leadjam a cikkem.

Timi két perc alatt átnézte az ajánlóimat.

– Ezek jók lettek – biccentett, amikor felnézett a lapokból. – Oké – indultam kifelé a teremből, amikor megláttam egy halom kinyomtatott papírt. – Az kié?

Timi sóhajtva odafordult.

– Mit gondolsz?

– Arnold? – mosolyodtam el.

– Igen. Este küldte át e-mailben, egy órája próbálom szerkeszteni.

– Mi a gond vele?

– Hát épp ez az! – tárta szét a kezét. – Semmi! Négy oldal lenne, legkisebb betűnagysággal is, ami nagyon sok. Csakhogy nem tudom szétszedni. Túl jó az egész.

– És akkor mi lesz?

– Máday eldönti. Szerintem lehozzuk az egészet. Nem tudom, mit csináljak Arnolddal. Őrület, miket ír.

– Igen, borzasztóan ügyes. Szerintem menjen a négy oldal.

– Kinga lázadni fog. Már így is hőbörgött a két oldalért – nézett rám tanácstalanul Timi.

– De szerintem csak ő, egyedül. A többiek benne lennének.

Otthagytam a gondterhelt Timit, és az aulán átvágva láttam, hogy sokan dobálják be a ládába a farsangi szórólapokat.

– Szavaztál már? – állított meg egy tizenegyedikes lány.

– Még nem – ráztam a fejem.

– A reneszánszra szavazz!

– Jó, de miért olyan fontos ez? – csodálkoztam.

– Kilencedikes vagy, ugye? – sóhajtotta csalódottan, mire bólintottam. – Jó. Nekem ez a harmadik farsangom a Szent Johannában, és már baromira unom, hogy sokkal több a fiú.

– Az miért baj? – kérdeztem. Igaz, a suliban tényleg sokkal több a fiú, a mi osztályunkban is csak hárman vagyunk lányok, az a- soknál négyen, és ez az arány általában jellemző. Csak nem értettem az összefüggést.

– Mert évek óta szeretnénk egy reneszánsz farsangot, csakhogy hiába szavaz minden lány erre, sokkal több fiú van, akik pedig állandóan valami baromságra szavaznak! Annyira szeretnénk már harisnyában látni őket bosszúból, az elmúlt évek szívatásai miatt.

– Szívatás?

– Múlt évben kalózfarsang volt, belépés csak rajzolt bajuszban!

El tudod képzelni, hogy néztünk ki?

Ahogy próbáltam elképzelni, akaratlanul is elnevettem magam.

Azt hiszem, ideje lenne átnézni a suli honlapján lévő archívumot.

A következő szünetben Virággal együtt be is dobtuk a szavazólapunkat, mindketten a reneszánszt írtuk rá, de szerintem (ahogy az osztályban a fiúktól hallottam) ez idén is elmarad.

És következett a rémálmom. A rajzóra. Vladár csengetéskor becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva nézett végig az osztályon. Mondjuk, amikor rajtam átsiklott a tekintete, mintha megrándult volna egy ideg az arcán, de mindegy, biztos csak képzelődtem. Viszont nyílt titok, hogy nem én vagyok a kedvenc diákja.

– A mai órán párban dolgozunk – kezdte. A vállam fölött hátrafordultam Ricsihez, aki már előre jól szórakozott a dolgon. A névsor miatt kémián és rajzon együtt ülünk és dolgozunk. De amíg az előbbi általában jól sül el, az utóbbi inkább katasztrofálisan. Ez van.

A feladat egyszerűnek tűnt, kezeket kellett rajzolni, vagyis Vladár szerint „különböző kézmozdulatokat örökítünk meg”. Ezt mindenki máshogy értelmezte, Virág a fekete-pink bolyhos végű tollát fogta meg, és úgy tartotta a kezét, hogy Cortez le tudja rajzolni. Dave úgy csinált, mintha a mobiltelefonja gombját nyomná meg, Zsolti pedig „metálosan” felmutatta a mutató és kisujját Arnoldnak, de Vladár közbeszólt.

– Több komolyságot!

Magam elé vettem a rajztáblám, és Ricsi kezére néztem. Éppen rátette a mutatóujját a fingerboardjára.

– Te most viccelsz, ugye? Örülök, ha egy ujjadat le tudom rajzolni, vidd innen a kis gördeszkát! – ráztam meg a fejem.

– Kezdjem én? – röhögte el magát.

– Megköszönném.

Az én kézmodellkedésemmel nem volt gond, elővettem a Moby  Dick et,  és a kezemben tartva olvastam, közben pedig Ricsi rajzolt.

Csak az a baj, hogy Ricsi a rajzolásba merült bele, én az olvasásba, úgyhogy amikor feleszméltem, már csak tíz percem maradt a saját rajzomra.

– Rendben, lassan fejezzétek be a rajzolást, és hozzátok ki! – szólt hangosan Vladár.

Mindenki elkezdett sietni, még satíroztak, javítgattak, szemmértékkel ellenőriztek, én meg totál bepánikoltam. Ahogy magamat ismerem, egy év is kevés lenne, hogy lerajzoljak egy felismerhető kezet, nemhogy pár perc. Ráadásul tovább stresszelt, hogy Kinga stréber módon elkezdte összeszedni a lapokat.

– Most mit csinálunk? – röhögött Ricsi olyan jóízűen, hogy ha nem rólam lett volna szó, biztos én is jól szórakozom.

– Várj, gondolkozom. Pillanat – rágtam a ceruzám végét, majd eszembe jutott a megoldás. – Megvan! Tedd rá a tenyered!

– Nem hinném, hogy… – rázta a fejét Ricsi, de elkaptam a kezét, és rányomtam a tenyerét a lapra. Egy perc alatt körberajzoltam a kezét, mondjuk, a sietségtől néhány helyen megszaladt a ceruzám, ott olyan lett Ricsi keze, mintha valami kinövése lenne, de összességében kezet ábrázolt a rajz, és ez a lényeg.

Kinga hozzánk ért, és felvont szemöldökkel vette el a rajzom.

– Ez érdekes lesz – bólogatott, előre felkészülve a balhéra.

Sajna igaza volt.

Vladár egymás után értékelte a képeket, Cortez és Virág csillagos ötöst kapott, az ő rajzuk szokás szerint kiállításra való, Arnold sötéten árnyékolt kézrajza állati szépen sikerült, de a többiek sem panaszkodhattak, majdnem mindenki ötöst, de legalábbis négyest kapott. Aztán Vladár a következő laphoz ért, és felnézett. Hát igen. Tudtam, hogy az vagyok én.

– Miért nem lepődöm meg? – kérdezte a plafonra bámulva.

A többiek egy emberként fordultak felém. Ez nem ér! Honnan tudja mindenki, hogy csakis rólam lehet szó?

– Az osztályfőnöke, az irodalomtanára, a szülei, de még az osztálytársai is esedeznek félév előtt, hogy megadjam a kettest, ami csakis a jóindulatomon múlt! És mit tesz az első rajzórán, amíg a többiek a feladatot végzik? Olvas. És mit ad be óra végén?

Ezt! – mutatta fel a rajzom, mire lehajtottam a fejem, a többiek meg felröhögtek. Megaláztatás felsőfokon. Hurrá.

– Tanár úr, nem maradt időm… – kezdtem érvelni, de Vladár egy határozott kézmozdulattal leintett.

– Bármit, csak ezt ne! Természetesen egyedül neked nem elég az idő! Gúnyt űzöl a tárgyamból!

– Nem! Dehogy – ráztam meg a fejem. Miért van az, hogy állandóan ennyire kiakasztom Vladárt? Jaj.

– Rendben van, én értem a tréfát. Remélem, te is – tette vissza maga elé a rajzlapot, és Ricsi tenyerének a közepébe egy hatalmas egyest írt. Még be is karikázta. – Tessék – nyújtotta felém.

Lehajtott fejjel felkászálódtam, és mint valami bűnöző, úgy sunnyogtam ki a rajzomért. Pedig ez most nem is az én hibám volt.

Vagyis nem teljesen. A csengő mentett meg. Átmenetileg, mert attól még kaptam egy egyest. Ami azt jelenti, hogy megint bukásra állok rajzból. A fenébe! Szünetben Virág és Arnold próbált vigasztalni.

– Kijavítod, majd segítünk – próbálkozott Virág.

– Nem tudom, eléggé reménytelennek látom a helyzetemet – csóváltam meg a fejem.

– Egyébként is, mi az, hogy az osztálytársaim könyörögtek a kettesemért? Ez azért túlzás, nem? – háborodtam fel. Virág és Arnold lehajtott fejjel ácsorgott. – Nem? – kérdeztem újra.

– Én megemlítettem rajzszakkörön… párszor – ismerte be Virág.

– Én egyszer-kétszer lementem Vladárhoz szünetben, hogy jobb belátásra bírjam – tette hozzá Arnold.

– De kedvesek vagytok! – érzékenyültem el.

– Ne hálálkodj. Megint bukásra állsz – szólt rám Arnold, mire újra elnevettük magunkat.

A jókedvünk nem tartott sokáig, ugyanis Gazdag tanárnő a duplamatek első órájában röpdolgozatot íratott, és bár Arnoldé és az enyém ötös lett, jópár egyes is született. Többek között Virág, Andris, Zsolti, Ricsi is karót kapott, és Cortezé is csak azért lett kettes, mert a felemelt lapomról le tudta nézni az első feladat megoldásait. Hát, elkezdtük a félévet, az biztos.

Mivel Virág elment beoltatni az új nevű kutyáját, Arnolddal hazaindulás előtt benéztünk a könyvtárba. Számomra a Szent Johanna könyvtára a legkedvesebb hely a suliban (a többi diák mind a tesiteremért van oda, ahol két oldalon lelátók vannak).

– Körbenézünk vagy keresel valamit? – kérdezte Arnold, amikor beléptünk a félkör alakú helyiségbe.

– Keresek – mondtam, és odaléptem a könyvtárosnő asztalához.

– Stephenie Meyer-könyvet szeretnék kivenni – szóltam. Arnold azonnal nemtetszését fejezte ki: megrázta a fejét.

– Mindegyik kint van – közölte a könyvtáros.

– Tényleg? – döbbentem meg. – És franciául?

– Mindenhogy.

– Köszönjük – vontam meg a vállam, és Arnolddal együtt kimentünk. – Mi az, hogy nincs kölcsönözhető? – csodálkoztam, mert ez azért fura. Még nem találkoztam kikölcsönzött könyvvel a Szent Johannában.

– Kivették. Miért érdekel ennyire az a könyv? – kérdezte Arnold, miközben kiléptünk a suliból, és elindultunk a csúszós, meredek budai utcán, hegynek felfelé.

– Mert tök ciki, hogy mindenki ismeri, és én nem olvastam még… – hadartam, és az arcom elé húztam a Szent Johannás sálam, hogy a fagyos szél ne csípje szét.

– Ne viccelj már! Millió olyan könyvet olvastál, amiről más még csak nem is hallott! Egyáltalán nem baj, ha nem kapod fel a manapság legnagyobb popularitásnak örvendő ócskaságot, csak mert mindenki ezt bújja. Ráadásul ha mindenképp vámpírokról akarsz olvasni, akkor sokkal inkább ajánlom Anne Rice-t – közölte, mire összevont szemöldökkel fordultam felé.

– Vámpírok?

Hát igen. Tényleg le vagyok maradva a trendi dolgokkal. A könyvtárból kivették mindet, Virág átnevezi a kutyáját, Kinga olvasta, Arnold elítéli. Ezek szerint tényleg illene ismernem.

Komolyan, többet kéne tinimagazint olvasnom! Anyu otthon volt, a konyhában főzött.

– Mi volt a suliban? – kérdezte, miközben lapozott a szakácskönyvben.

– Jó és rossz hír – próbálkoztam az ezeréves trükkel.

– Előbb a jót.

– Matek ötös.

– Rossz?

– Rajz. Egyes – közöltem kicsit halkabban.

– Renáta, ez nem igaz! – fordult felém anyu. Renátának csak akkor szólítanak, ha haragszanak rám. – Nyomatékosan megkértünk rá, hogy figyelj oda a rajzra! Megint mit csináltál?

– Semmit! – mentegetőztem. – Ricsi keze a hibás!

Anyu összefont karral állt velem szemben. Azt hiszem, magyarázatot várt. Mikor részletesen elmeséltem, akkor sem enyhült meg.

– Csak a kettes szintet tartsd! Megígértem félév előtt a tanár úrnak, hogy igyekezni fogsz!

– De én igyekszem! Vladár pikkel rám!

– Persze hogy pikkel, ha két perc alatt összecsapod a rajzod, addig meg olvasol!

– Nem magamtól olvastam. Ricsi úgy rajzolta a kezem!

– Na és a lapok csak úgy maguktól forogtak!

– Nem tehetek róla, hogy érdekes a könyv!

– Ki kell javítanod! Nem állhatsz bukásra rajzból!

– Tudom – hajtottam le a fejem. Ezt jól megkaptam.

De mégis hogy igyekezzek jobban rajzból? Arra még készülni sem tudok. L

Megyek, megcsinálom a házim – intettem anyunak.

– Tudom, hogy most mérges vagy és úgy érzed, senki nem ért meg! – közölte anyu. – És azt is megértem, hogy legszívesebben üvöltve kirohannál a világból, de hidd el, a saját érdekedben kell kijavítanod akkor is, ha most annyira dühös vagy, hogy úgy érzed, csukott ajtók mögött, a szobádban kell kitombolnod magad – bólogatott anyu megértően.

– Nem, semmi ilyesmit nem érzek. Csak francia kultúrából sok házim van – válaszoltam értetlenül.

– Ó, akkor jó – könnyebbült meg anyu. – Azt hittem, felgyülemlett düh van benned, ami kitörni készül.

– Nem, nincs – mosolyodtam el. Furák azok a kamaszkezelő könyvek.

Rajzóra: 5/1 – jaj. L

Msn: 5/4 – mindenki rám írt pár kedves szót a rajzjegy miatt.

Meg Dave, hogy adjam már oda, mert feltenné a netre.

Webkamera Virággal: 5/5 – jól van a kutyája, akárhogy is hívják.

Farsangi téma: 5/? – kíváncsi vagyok, mi lesz.

Sims: 5/5 – építettem egy új házat, szép lett. J

 Január 23., péntek

Laza nap. A tanórák klasszul teltek, semmi extra nem történt, továbbhaladtunk az anyagokkal. Ma mindenki be volt zsongva a jövő heti farsangi hét témája miatt, amit ebédszünetben összesítettek.

Szinte mindenki a folyosókon ácsorogva várta az eredményt, amíg egyszerre csak a sulirádióban elhallgatott a Paramore-  Decode, és a stúdiós beleszólt.

– Tehát megvan a jövő héten megrendezendő farsangi bál témája, ami… idén sem a reneszánsz.

A kijelentésre az árkádok alatt álló fiúk füttyögni és tapsolni kezdtek, a lányok pedig unottan nézték a hangszórót, hogy megtudják, mi győzte le már megint a reneszánszt.

– A farsangi bál témája: sorozatok! – kiáltotta a sulirádiós. – Megjelenés szigorúan tévésorozat-karakternek öltözve!

A bejelentés végét szinte már alig lehetett hallani, mert az udvaron fagyoskodó diákok közül minden fiú zajongani kezdett. A rádióban pedig felcsendült a Jóbarátok  főcímdala. Óriási.

– Te jó ég! Van ötletetek? – kérdeztem Arnoldot és Virágot.

Mindketten a fejüket rázták.

Kinga csapta ki az udvarra vezető ajtót, és maga mögött az a-s lányok csordájával egyenesen az árkádok alatt álló fiúkhoz fordult.

– Mi ez a baromság? – kérdezte.

– Mit gondoltok, Kinga melyik sorozatszereplő lehetne? – kérdezte hangosan Zsolti.

– Én megnézném Xenaként – közölte egy tizenegyedikes srác.

A kijelentését hangos röhögés kísérte.

– Nagyon viccesek vagytok! Jövőre harisnyában lesztek!

Mindannyian!

– Jövőre is több fiú lesz, esélyed sincs. Soha nem lesz hülye reneszánsz bál! – nevetett Zsolti.

– Majd meglátjuk. Már így is sikerült átállítani néhány fiút – erősködött Kinga.

– Zsák nem számít. Fogalma sem volt, hogy mit íratsz le vele – röhögte el magát Ricsi.

Ez igaz. Szegény Jacques nem teljesen értette, hogy miről van szó, csak engedelmeskedett Kingának. Másról pedig én sem tudok, akit átállított volna. Ja, de. Dani, a suliújság fotósa. De ő bele van esve Kingába, szóval persze hogy a reneszánszra szavazott. De ennyi. A fiúk farsangi ötlete így is fölényesen nyert. Ez van.

Suli után Virág átjött, hogy megmutassa az új Sims-karakterét.

Robert Pattinson.

– Most akkor kirúgtad Pete Wentzet? – kérdeztem, mert Virág karaktere elvált, és a szomszédba költözött az új kedvenc.

– Igen, de csak két házzal arrébb költöztettem. Látod, ott lakik – mutogatta.

– Oké, de én még Cortez felesége vagyok, ugye?

Jó, lehet, hogy gyerekes, de legalább a Simsben együtt lehetek Cortezzel. Csak most kicsit fura, mert eddig négyesben mászkáltunk (Virág, Pete Wentz, Cortez és az én simem), most meg itt ez az új alak, akivel össze kell barátkoztatnom a simjeimet.

– Nem, nálatok nincs változás. Akkor átmentjük a gépedre Robert Pattinson simjét?

– Persze.

Farsangi jelmez: 5/1 – tippem sincs. Semmi.

Sims: 5/4 – Corteznek még össze kell haverkodnia Robert Pattinsonnal, de szerintem nem lesz gond. J

Vacsorára sütőtökkrémleves: 5/1 – narancssárga helyett sötétbarna lett, és az íze is inkább a lencséére emlékeztetett. L

 Január 26., hétfő

 Szuper volt a hétvége! Virág szombaton nálunk aludt, és késő éjszakáig fent voltunk, beszélgettünk, nevettünk meg filmet néztünk. Még sosem volt legjobb barátnőm, de rájöttem, hogy ez tök jó dolog. Vasárnap este jött érte az anyukája, addig elvoltunk, bár, mondjuk, amíg én házit írtam meg tanultam, ő a MySpace- oldalát szerkesztgette, ami azt jelenti, hogy a leckét majd órák előtt lemásolja rólam, de mindegy.

Ma reggel duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi előadóba mentünk. Virág az angolházit másolta rólam, én pedig a  Moby Dick  végét olvastam egészen a csengetésig.

– Hé, Reni – szólított meg Andris, mire felnéztem a könyvből. – Minek öltözöl?

– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Te?

– Scofield A szökés ből – közölte büszkén.

– Én is! – vágta rá Robi. – És én előbb találtam ki – tette hozzá.

–Nem is! Én mondtam neked még pénteken! – szállt vitába Andris.

Mégis jobb lett volna a reneszánsz farsang. J

Csengetéskor Mr. O’Realy becsukta maga mögött az ajtót, és felvetette velünk a fülhallgatókat. Éppen elkezdtük hallgatni a tankönyvben lévő párbeszédet, amikor Arnold megérkezett.

Váltott pár szót angolul a tanárral, természetesen kimagyarázta a késését, aztán levágta magát mellém.

– Hol tartunk?

– Két alak zöldségekről beszélget a közértben – mutattam unottan a tankönyvre.

– Kihagyható – legyintett, és kivett a katonai táskájából két könyvet. Az egyiket (Ezüst pisztolygolyók)  magának, a másikat meg nekem. – Tessék, itt a Twilight-saga  első része. Ha annyira érdekel.

– Hű! Köszi! Honnan?

– Könyvtárba kellett mennem a hétvégén, és ha már ott voltam, kivettem neked.

– Köszi – tettem el hálásan a könyvet, aztán visszaraktam a fülemre a fejhallgatót, miközben Arnold nyugodtan olvasta Ringtől az Ezüst pisztolygolyók at.

Na igen. Két ember van, akinek megengedi Mr. O’Realy hogy mást csináljon angolon, mint a többiek. Arnoldnak, aki rendszerint olvas, de mindig tud válaszolni mindenre, és Corteznek, aki meg mindig zenét hallgat órán, de az ő angoltudásával érthető, hogy fájdalmas lenne figyelemmel kísérni a makogásunkat. Úgyhogy ők elvoltak, én meg hallgathattam a zöldséges szöveget. Nem fair.

Kémián Gondos feleltetett, elég kötekedős hangulatban volt, és bár bemagoltam mindent, és egy halom példafeladatot oldottam meg a hétvégén, azért megdolgoztatott az ötösért. Kémiából bármikor írok dolgozatot, de felelni, azt rémesen utálok. Meg nem is szeretek olyan közel lenni Gondoshoz, közelről még ijesztőbb a lángvörös haja,  vastag púderrel fedett arca és állandóan mozgó szája,  ami olyan, mintha mindig cukrot enne. Vagy nem is tudom.

Talán egy atomszerkezetet rág folyamatosan. Levert a víz, mire a helyemre ülhettem.

Irodalmon Kardossal továbbmentünk az anyaggal, senkit nem feleltetett, bár egy tanóra alatt hétszer szólította fel Cortezt, ami azt hiszem, új rekord. Ennek nagyon rossz vége lesz. Kicsengetéskor összeszedtem magam, és mikor Cortez éppen felkapta a vállára a táskáját, én is felálltam.

– Várj egy percet – állítottam meg, és mint mindig, amikor vele beszélek, megint kis lepkék kergetőztek a gyomromban. Ostoba lepkék, miért nem nyugszanak?

– Igen? – kérdezte Cortez, aki láthatóan sietett.

– Kardos eléggé pikkel rád – mondtam. –Tudom.

– Előbb-utóbb elő fog jönni a korrepetálással, amihez, gondolom, semmi kedved, úgyhogy szerintem valamennyit készülj az órákra – tanácsoltam zavartan. Zavartan, mert állandóan hülyén viselkedem, ha Cortez hosszasan néz rám, ami nem ritka, ha éppen beszélgetünk. Jaj.

– Oké. Kösz a tippet – mosolyodott el, aztán sietősen az ajtó felé indult.

– Még nem mondtam, hogy miből kéne készülni – szóltam utána.

– Küld át msn-en – kiáltotta, és már el is tűnt.

– Akkor ezt megbeszéltük – suttogtam magamban, és összepakoltam a holmim.

– Túlgörcsölöd a dolgot, nézni is rossz – állt meg mellettem Arnold.

– Nem akarom, hogy megbukjon. Ennyi az egész – zártam rövidre a témát.

Arnold egyébként sem szíveli Cortezt, azt meg különösen nem érti, hogy miért vagyok beleesve. Én meg azt nem értem, hogy ő mit nem ért ezen? Cortezre csak rá kell nézni, abból kiderül, hogy miért esik bele mindenki. Mert egyszerűen menő.

Órák után Virág elment rajzszakkörre, mi pedig Arnolddal a könyvtárba. Az olvasókör kezdetéig még volt negyedóra, úgyhogy elővettem a Twilight ot, és elkezdtem olvasni. Kardos lépett hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem megtartani az olvasókört.

– Persze – bólintottam csillogó szemmel. Könyvekről beszélhetek egy csoportnak? Klassz. – Ma fejeztem be a Moby  Dick et, szívesen kezdeném azzal.

– Nagyszerű, rajtad a sor – biccentett Kardos, és leült az egyik asztalhoz.

Szerintem sikerült jól bemutatnom a könyvet, ezt onnan is tudom, hogy az a kábé tucatnyi diák csendben végighallgatott, (sem Kardos, sem pedig az olvasás nem túl népszerű a Szent Johanna diákjai közt, épp ezért szinte ez a legkisebb létszámmal működő csoport, még a francia konyhakultúra szakkör is népesebb), de ez a kevés ember legalább tényleg könyvrajongó.

Sőt olvasókör végén ketten ki is kölcsönözték a Moby Dick et, úgyhogy sikerélményként könyveltem el az előadásom. J

Anyu palacsintát sütött, és amikor beléptem a konyhába, éppen feldobott egyet, aztán vártuk, hogy leessen. Nem esett le.

– Hozom a létrát – vonta meg a vállát. – Mi volt a suliban? – mászott fel egyesével a fokokon.

Felültem a konyhapultra, és egy mandarint pucolva beszámoltam a napomról. Anyu ragaszkodik hozzá, hogy azt is meséljem el, ami szerintem egyáltalán nem fontos, mert egy kamaszkezelő könyvben azt olvasta, hogy a „sok nem fontos előbb-utóbb odáig vezet, hogy mindenfajta kommunikáció megszűnik a tinédzser és szülei közölt”. Így hát olyanokat meséltem, hogy Jacques elesett a pad mellé rakott táskájában, vagy hogy Ricsi haja egyre furább, mert növeszti, és most éppen a kezelhetetlen fázisban van, amikor a hossza még nem elég ahhoz, hogy lefésülje, de ahhoz viszont már nagy, hogy az égnek meredjen. Úgyhogy rendszerint kócos. Szóval ilyen semmiségekről kell mesélnem, hogy anyuék biztosak lehessenek abban, hogy nem zárkózom el előlük. Miután befejeztem a beszámolóm, elvettem három mandarint, aztán felmentem a szobámba, hogy megcsináljam a házikat. Mikor kész lettem, bekapcsoltam a gépem, és az msn mellett szerettem volna jelmezötleteket nézni, de nem maradt rá időm, mert Virág videóhívást kezdeményezett, és nem hagyott békén a MySpace- oldalával. Aztán hirtelen beugrott egy új ablak. Cortez volt.

Bemásolom.

 Cortez üzenete:  Vagy?

 Reni üzenete:  Igen.

 Cortez üzenete:  Mondtál valamit az irodalomról…  Reni üzenete:  Azt, hogy készülj rá, mielőtt korrepetálásra kell járnod.

 Cortez üzenete:  Jó. Mit?

 Reni üzenete:  Szerintem hamarosan házidolgozat lesz, úgyhogy a verselemzéseket nézd át a következő órára.

 Cortez üzenete:  Pill.

 Reni üzenete:  Ok.

Amíg Cortez nem írt, Virágnak gyorsan elmeséltem, hogy éppen csetelünk Cortezzel, és hogy az msn-ablakban lévő fényképe új, ezt még nem láttam. Aztán Cortez visszajött.

Bemásolom.

 Cortez üzenete:  Itt  Reni üzenete: Én is. Szóval a házidolgozatban majd segítek, de verselemzésből addig felelhetsz.

 Cortez üzenete:  Oké, oké. Most lépek, majd beszélünk még róla. Szia.

A következő pillanatban Cortez állapota „nem elérhetőre” váltott.

Óriási. Szomorúan bámultam a rövid beszélgetésünkre. Miért érzem úgy, hogy nekem sokkal fontosabb az irodalom kettese, mint neki? L

Olvasókör: 5/5 – nagyon jó volt. J

Cortez: 5/5* – rám írt msn-en. És új képe van. Wow. J

Virág MySpace-oldala: 5/3 – konkrétan semmi más nem érdekli, állandóan azt szerkeszti.

Farsangi jelmez: 5/2 – semmi ötlet. Abszolúte semmi.

Edina: 5/1 – ma hallottam, hogy el akarja hívni Cortezt a farsangi bálra. Mármint hogy menjenek együtt. Jaj. L

Twilight:  5/? – eddig semmi sem történt benne, bár még nagyon az elején tartok.

Január 27., kedd

Reggel apu kitett minket a sulinál, Ricsi és Cortez már ott volt, Dave pedig velünk egy időben érkezett, és a tenyerét dörzsölgetve, feltűnő jókedvvel lépett hozzánk. Üvöltött róla, hogy készül valamire.

– Zsolti még nincs itt, ugye? – kérdezte, aztán mikor megráztuk a fejünket, gyorsan folytatta: – Oké, ha kérdezi, semmiről nem tudtok!

– Rendben – válaszoltam. Dave ilyen kéréseit nem nehéz betartani, az esetek többségében fogalmunk sincs semmiről.

Pár perc múlva befutott Zsolti, és köszönés nélkül Dave-hez fordult.

– Teljesen megőrültél?

Dave csak röhögött, mi pedig döbbenten néztünk rájuk.

– Mi történt? – kérdeztem, mert ráuntam, hogy semmit nem értünk az egészből.

– Hogy mi történt? Akkor elmondom – fújtatott mérgesen. – Valaki – kezdte, és gyilkos pillantást küldött Dave felé – a nevemben írt annak a dömpernek a közösségin, hogy menjünk együtt a farsangi bálra.

Hát igen, ezen jót derültünk. A „dömper” egyébként Tarr Zsófit (12/a-s) jelenti, és ez a sokadik eset év eleje óta, amikor Dave Zsolti nevében hívja meg a lányt a különböző sulis eseményekre.

Ehhez még hozzátartozik, hogy Zsófi előszeretettel mond igent, ráadásul az alkata miatt (nem véletlen a dömper becenév) Zsolti soha nem meri lemondani.

– Ez vicces – mosolygott Virág, mire Zsolti idegesen megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem vicces! Rémes! A szökés-jelmezt akartam felvenni, de így esélyem sincs.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert valaki – fordult ismét a folyamatosan röhögő Dave felé – nemcsak meghívta a nevemben, hanem meg is kérte, hogy öltözzünk össze.

– Jaj – húztam el a számat, és próbáltam visszatartani a nevetést. – És minek öltöztök?

– X-akták.  Mulder és Scully. Rémes – fogta a fejét Zsolti, mi pedig nem bírtuk tovább, sajna, kiröhögtük. Hát igen. Zsolti és Dave egymást szívató játéka néha feszegeti a határokat, de a legtöbb esetben viccesen sül el.

Jó hangulatban ácsorogtunk a lépcső előtt, amikor Kinga és a négy a-s lány megérkeztek a sulihoz. És a következő pillanatban el is temettem a jókedvem. Ugyanis Edina, a világos rózsaszín kabátjában, hajráffal hátrafogott szőke hajával egyenesen hozzánk lépett, és szó szerint félrehívta Cortezt. Bár hideg szél fütyült a fülembe, és már rég lefagyott az orrom, mégis úgy éreztem, hogy lever a víz és alig kapok levegőt. Virág bátorítóan megszorította a kezem, miközben próbáltam a társaságban maradt fiúkra figyelni, akikhez csatlakozott Kinga, és úgy beszélgettek tovább, mintha egyáltalán nem érdekelné őket a jelenet. Cortez és Edina körülbelül két percig társalgott tőlünk egy méterre félrevonulva, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Szerintem fogytam két kilót, mire Cortez végre visszajött és Edina az a-s lányok kíséretében bevonult a suliba.

– Mi volt? – nézett Ricsi Cortezre. Ezért örök hála neki, én sose mertem volna megkérdezni.

– Megkérdezte, hogy megyünk-e együtt a farsangi bálra – vonta meg a vállát hanyagul.

– És? – na ez már belőlem szaladt ki. Egy pillanatig ledermedtem, mert azt hittem, a túlzott kíváncsiskodásom feltűnik, de senki nem figyelt rám, Cortez pedig közömbösen válaszolt.

– Valami lánysorozat karaktereinek akart öltözni, Narancsvidék vagy ilyesmi. Mondtam, hogy kizárt dolog – legyintett, a fiúk pedig megértően bólogattak.

Azt hiszem, szaggatottan fújtam ki a levegőt, és még a szememet is lesütöttem a megkönnyebbüléstől. Tehát elérkezett az idő. Edina gátlástalanul rányomult Cortezre. Tudtam, hogy bekövetkezik egyszer, csak reméltem, hogy nem kilencedikben.

Hát, ez van. Virág láthatta rajtam, hogy nem vagyok túl jól, megragadta a karom, és magával húzott, így mentünk be a suliba.

Kinga pedig, bár nem hívtuk, jött velünk.

– Óriási – sóhajtottam, amikor beléptünk az aulába, és örültem, hogy valamit tudok mondani.

– Nyugi, nemet mondott neki – nyugtatott Virág.

A szekrénybe pakolva Virág felajánlotta, hogy öltözzek én is Hannah Montanának, de nem tartottam jó ötletnek. Kéne, hogy legyen valami saját elképzelésem, tök ciki, ha annyira nincs egyéniségem, hogy még egy farsangi jelmezt sem tudok kitalálni.

A franciatanár hiányzása miatt elég laza volt a nap, ráadásul az utolsó óránk (francia kultúra) el is maradt, így egy órával előbb hazamehettünk. Otthon aztán komolyabban ráálltam a farsangi jelmez témára, a notebookomat levittem az étkezőasztalhoz, és amíg anyu főzött, én kutakodtam.

– Anyu, nincs valami ötleted? – hajtottam le a fejem a billentyűzetre, mert húsz perc szörfölés után kezdtem feladni.

– Hát, én utoljára a Charlie angyalai  sorozatot néztem. Az tetszett – felelte. Retró sorozat? Na ne! Megráztam a fejem, és inkább tovább keresgéltem. Legnagyobb sajnálatomra semmi jót nem találtam, ráadásul elszórakoztam vele az egyórás netezésemet is. Klassz.

Én, mondjuk, hamar feladtam, anyu viszont próbált ötleteket adni, de a sorozatokat, amiket említett, vagy rémesen cikinek találtam, vagy nem is ismertem. Ja, és ha ez még nem lenne elég, apu boldogan közölte a vacsoránál, hogy szombaton farsangi rendezvény lesz a cégénél, amire természetesen megyünk.

– Hát nem óriási? Öltözhetek Scofieldnek! – lelkesedett.

Anyuval pislogás nélkül meredtünk rá.

Mégis, mi lehet rémesebb egy farsangi bulinál, amire nincs jelmezötletem? Két farsangi buli! No comment.

Sulirádió: 5/3 – ma Jonas Brotherst játszottak, aminek a lányok irtóra örültek. A fiúk kevésbé, így ebédszünetre lincshangulat alakult ki, és a stúdiósok átváltottak Linkin Parkra.

Cortez: 5/5* – akkor is nemet mondott Edinának! Ami jó jel.

Más kérdés, hogy tuti nekem is nemet mondana. Ha egyszer el merném hívni. De persze nem merem. J

Tarr Zsófia: 5/2 – ebédszünetben hivatalosan is megerősítette, hogy hajlandó az X-akták  párjának öltözve Zsoltival menni a farsangi bulira. Az egész suli ezen röhög. J

 Twilight:  5/5 – Bárcsak én lennék Bella, Cortez pedig Edward.

Mondjuk, akkor vámpír lenne, de nem baj. J

 Január 28., szerda

Oké, ma már kezdett igazán a farsangról szólni minden, a legtöbb diák a jelmezéről csevegett, Jacques mesélte, hogy ők (a franciakonyhakultúra-szakkörösök) egy rakás fánkot készítenek péntekre, és ha ez még nem lenne elég, egy csomó diák „párba” rendeződött. Ami azt jelenti, hogy meghívták egymást, így nem egyedül érkeznek majd a farsangra. Mondjuk, ez még minket, kilencedikeseket annyira nem érint, inkább tizediktől ciki, ha egy lány kísérő nélkül megy, de így is van olyan kilencedikes, akit meghívott felsőbb évfolyamba járó fiú. Például Kinga. Aki hiába teszi az agyát, hogy őt ez nem érdekli, azért valahol, mélyen biztos büszke rá, hogy Dani (a suliújság fotósa) ismételten vele akar menni az iskolai rendezvényre.

– És mit mondtál? – kérdeztem, amikor a suliboxoknál állva Kinga csak úgy, mellékesen megemlítette a dolgot.

– Természetesen nemet – nyitotta ki a szekrényajtaját, így Vilmos herceg egyenesen rám mosolygott az ajtóra ragasztott poszterről.

– Pedig nem semmi, hogy egy végzős hívott meg! – gondolkoztam hangosan. Engem még soha nem hívott el fiú.

Kinga szorosabbra húzta a copfját, és hanyagul megvonta a vállát.

– Nézd, Renáta, el tudok menni egyedül is, nem kell kíséret!

Nem fogok nevetséges módon ugrálni és sikoltozni, csak mert valaki elhívott a farsangi bálba! – közölte. A következő pillanatban a miénkkel szemben lévő teremből a négy a-s lány viháncolva, egymás szavába vágva rontott ki. – Na, erről beszélek – mutatott Kinga unottan feléjük.

Megvártuk, amíg a lányok susogva elhaladnak mellettünk, közben kihallottuk a fecsegésükből, hogy az egyiküket (Tamarát) meghívta egy tizedikes fiú. Csak tudnám hogy tudta kiválasztani a négy, szinte egyforma és mindig együtt lógó lány közül. Biztos rábökött vagy kisorsolta. Mindegy. Virág, aki Robert Pattinson- képeket ragasztgatott a suliboxba, integetni kezdett, úgyhogy megragadtam a karját, és kihúztam a szekrényből.

– Na, kész vagyok – söpörte le a ruháját, amire néhány elhasználódott celluxcsík ragadt.

– Figyeljetek – szóltam halkan, felváltva nézve Virágra és Kingára. – Tudom, vagyis gondolom, hogy mindkettőtök farsangi jelmeze megvan már, de ha esetleg lenne kedvetek… – Nyögd már ki, Renáta, nem érek rá egész nap – sürgetett Kinga Klassz,  mindig hatásosan tudja kezelni a szituációkat.

– Oké, szóval, mivel úgyis hárman vagyunk lányok az osztályban, és nekem meg nincs jelmezötletem, mi lenne, ha Charlie angyalainak öltöznénk?

– A filmből? – pislogott Virág.

– Nem, az egy sorozat volt eredetileg – vágtam rá. Kinga csípőre lelte a kezét.

– Már bocs, de nem fogom lejáratni magam egy ősrégi sorozattal, csak mert neked nincs ötleted!

– Gondoltam, segíthetnétek egy kicsit, hogy ne égjek be annyira. Komolyan, még tippem sincs, minek öltözzek.

– Felejtsd el. Én már kitaláltam a sajátom – felelte Kinga gúnyosan, és otthagyott minket a szekrénynél. Csalódottan becsuktam a szekrényajtóm.

– Én beöltözök veled, ha gondolod. – ajánlotta fel Virág.

– Sajna, azok hárman voltak. Kinga nélkül nem megy – vontam meg a vállam.

– Arnold nem lenne benne? – töprengett Virág.

– Kizárt – nevettem el magam. Hát, erről ennyit.

Angol előtt a büfében vettem egy kókuszkockát, és mivel kint szakadni kezdett a hó, a nyelvi előadóban ettem meg, miközben olvastam. Mellettem Virág az ujjaira rajzolt szomorú smileykat, Arnold pedig az IPM  magazint lapozgatta, amikor valaki meglökte a vállam. Hátrafordultam. Cortez volt.

– Van nálad zenelejátszó? – kérdezte.

– Aha, odaadjam? – nyúltam a táskámért.

– Légyszi. Lemerült az enyém, és kell valami angolra – közölte a vállát vonogatva.

Kihalásztam a táskámból a lejátszómat, és hátrafordultam.

– Tessék – tettem le a padjára. Cortez megköszönte, és azonnal nyomkodni kezdte. Fél perc múlva fintorogva vette ki a füléből a fülhallgatókat. – Mi ez?

– Beatles – feleltem halkan, és éreztem, hogy elvörösödik a fejem. Ez jellemző. A skate-punkot hallgató Corteznek képes voltam odaadni a Beatlesszel telenyomott zenelejátszóm. Mekkora égés! – Van rajta rádió – jutott hirtelen eszembe.

– Oké – nyomta át gondolkodás nélkül, és a padra hajtotta a fejét.

Elfojtott örömmel fordultam vissza a padomhoz, és Virággal egymásra mosolyogtunk. Ez ilyen tipikus lányos összenézés, egy néma pillantással megtárgyaltuk a „hú, az én lejátszómat kérte el”, meg a „mostantól ez a tárgy szent ereklye számomra”, na meg a „Cortez hozzám szólt, sőt, kért is valamit” témát. Érdekes, hogy egy összenézéssel mennyi mindent meg lehet beszélni. Arnold már nem volt ennyire feldobva.

– Ne fogd vissza magad, ha úgy érzed, jólesne önfeledten vigyorogni, mert nemcsak elkérte a zenelejátszód, hanem egy nézéssel pofátlanul leminősítette az általad hallgatott és nem mellesleg kedvelt zenét is, csak rajta – motyogta, fel sem nézve a magazinból.

– Ez kicsit cinikusan hangzott, de mindegy – vontam meg a vállam mosolyogva.

– Nem, dehogy – nézett fel egy pillanatra, miközben lapozott. – Biztos van abban is jó, ha a méltatlanul éltetett személy megböki a vállad. Máskülönben nem örülnél neki – rázta meg a fejét.

Kinyitottam az angolkönyvem, és elengedtem a fülem mellett Arnold megjegyzését. Sosem kedvelte Cortezéket, így amikor róla vagy róluk alkot véleményt, általában szó nélkül hagyom. Vannak dolgok, amiken úgysem lehet változtatni, ezért kár is megpróbálni.

Egyébként Cortez angol után visszaadta a zenelejátszóm, én pedig, mint valami féltett kincset, a táskám mélyére süllyesztettem.

J

Az ebédszünetet az udvaron töltöttük, és miközben forró csokit ittam és megettem hozzá a vaníliás croissant-t, Virág és Arnold beszélgetését hallgattam. Kettejük eszmecseréje mindig szórakoztat, mert hiába ők a legjobb barátaim, azt hiszem, egyedül én kötöm össze őket.

– Virág, utoljára mondom, a klasszikus értelemben vett vámpírok nem járnak nappal! – ismételte magát sokadszorra Arnold.

– De igen!

– Ez őrület! Reni, segítenél? – fordult felém kétségbeesetten Arnold.

– Nem, én inkább kimaradnék belőle – ittam bele mosolyogva a forró csokimba.

– Élvezed, ugye? – húzta össze a szemét Arnold, aztán sóhajtva Virágra nézett. – A Stoker, Rice, King, de még a Hamilton könyveiben szereplő vámpírok is egyaránt éjszaka járnak. Érted?

A vámpírok nem mászkálnak nappal!

– De – felelte Virág, és hatalmas, barna szemével fürkészően nézett Arnoldra.

– Feladom. Virág, veled nem lehet érdemi vitát folytatni. Az érvelésed nevetséges! – rázta meg a fejét Arnold.

Nem akartam belefolyni a vitájukba, lehetetlenség lenne igazságot tenni. Arnold valamennyi vámpírkönyvet jól ismeri, úgyhogy az érvelése biztosan jogos, Virág viszont hatalmas  Twilight- rajongó, úgyhogy kizárt, hogy meg lehetne győzni.

A suliból kilépve megálltunk a lépcső tetején, és az egyre sűrűbben szakadó hóesésben vártam, hogy Virág feltegye a halálfejes sapiját, miközben Cortezék a lépcső alján hógolyókat gyúrtak.

– Hé, emó! – kiáltotta Ricsi, és Virág felé hajított egy hógolyót.

Sajna, Virág elég lassú, úgyhogy mire felfogta, hogy el kéne hajolni, már rég szétporladt a sálján a hógolyó.

– Ne már! – csapkodta a kabátját. A következő pillanatban a portás jött ki, és a hógolyókkal együtt elküldött minket szebb tájakra. J

Lesétáltunk a lépcsőn, amikor Dave apukájának a kocsija megállt az épület előtt.

– Akkor találkozunk egy óra múlva – intett Dave a többieknek, miközben beszállt a kocsiba.

– Mi lesz egy óra múlva? – érdeklődött Virág.

– Szánkózni megyünk. Jöttök? – kérdezte Cortez.

– Én nem. Ma 30 Seconds to Mars-délutánt tartok – felelte Virág, és amikor a fiúk kérdőn néztek rá, válaszoltam helyette.

– Jared Leto-videókat néz a neten, és befordul.

– Jó program – gúnyolódott Ricsi.

– És te? – fordult felém Cortez. Éreztem, hogy kipirul az arcom, és a fülemben dobogó vért hallgatva szinte megszűnt körülöttem a világ. Aztán muszáj volt összeszednem magam, mert vártak a válaszomra.

– Nem megy. Rengeteg házi van matekból, és törire is tanulni kell – mondtam. A fiúk egymásra néztek, aztán kitört belőlük a röhögés. Nem értem, ezen mi olyan vicces? Ja, és egyébként, ha nekem ennyi házim van, akkor nekik is! Csak őket ez annyira nem hatja meg. Óriási.

Arnold kilépett a suliból, a fejére húzta piros, fülre lehajtható sapkáját, aztán mindhárman elindultunk a sűrű havazásban.

Otthon egyedül voltam (anyu a meteorológiai intézetből nem tudott egyenesen hazajönni, mert rádióműsorba hívták a havazás miatt), úgyhogy nekiálltam a leckéknek. Kis idő múlva baromira elakadtam a matekkal, úgyhogy kénytelen voltam felmenni az msn-re. Csak ketten voltak online, Virág (I Luv Robert Pattinson) – állapota elfoglalt, és Arnold (felejts el, indiszponált vagyok) – állapota nincs a gépnél. Azért próba szerencse, ráírtam egy üzenetet. Bemásolom.

 Reni üzenete:  Itt vagy?

Pár perc múlva válaszolt is. Másolom.

 Arnold üzenete:  Most már igen.

 Reni üzenete:  Elakadtam a matekkal.

 Arnold üzenete:  Hol?

 Reni üzenete:  Lineáris többismeretlenes egyenletrendszerek, harmadik feladat. L

 Arnold üzenete:  Segítek. De ne használj hangulatjeleket!

 Reni üzenete:  Oks.

 Arnold üzenete: És ne rövidíts!

 Reni üzenete: J

J

 Arnold üzenete:  Kilépek!

 Reni üzenete:  Csak vicceltem.

 Arnold üzenete:  Jó. Előtted van a matek?

 Reni üzenete:  Igen.

Arnold videóhívást indított.

Farsangi jelmez: 5/1 – Passz. Talán el sem megyek. L

Havazás: 5/2 – ez egyre rosszabb, anyu szerint hétvégéig többször fog esni.

Cortez: 5/5* – elkérte a zenelejátszóm, és még szánkózni is hívott. Hűűű. J

Teveclub: 5/5 – ma megtanult egy újabb trükköt a tevém. J

Matek házi: 5/5 – Arnoldnak hála, félóra alatt kész lettem vele.

Január 29., csütörtök

Rémesen kezdődött a napom. Este az olvasástól nem álmosodtam el, alig tudtam elaludni, az éjjeliszekrényemen lévő világító földgömböt is hiába bámultam a sötétben, egyszerűen nem ragadt le a szemem. Úgyhogy mire végre elaludtam, az összes afrikai ország fővárosát megtanultam. Klassz. Reggelre annyi hó esett, hogy késve indultunk, mert apunak el kellett lapátolni a kocsifelhajtóról. Csengetéskor zuhantunk be az ajtón, szerencsére Barka még nem kezdte el a torit, csak a lapokat osztotta ki.

– Mi ez? – emelte fel Virág a padjára rakott papírt, miközben fogával lehúzta a halálfejes kesztyűjét.

– Röpdolgozat – mosolygott Barka.

Az osztályban halk morajlás keletkezett, ami suttogásból és papírsercegésből állt.

– Öt kérdés, öt válasz. Egy helyes válasz egyes, két helyes válasz kettes… – sorolta Barka, én pedig Virág felé fordultam, aki zavartan nézett.

– Két válasz mennyi? – értetlenkedett.

– Legalább kettőre válaszolj – suttogtam.

– Jó. De hogyan? – tárta szét a karját.

A többiek kábé ugyanilyen gondterhelt arccal ültek. Na igen, ki lehet röhögni, amiért készülök az órákra, de ilyenkor mindig jól jön a segítségem. Más MySpace-oldalt szerkeszt, sorozatokat bámul, szánkózik meg WoWo-zik egész délután (most Andrisra és Robira gondolok), aztán röpdolinál meg egy csomó kétségbeesett szempár fordul felém. Hirtelen azt sem tudtam, kinek segítsek először. Gyorsan leírtam az öt választ a lapomra, aztán kivettem a zsebemből két zsepit. Amikor Barka elfordult, mindkettőre rámásoltam a válaszokat, és a tenyerembe zárva a zsepiket vártam a megfelelő pillanatot, amikor továbbadhatom őket. Barka viszont nem igazán akart ismét elfordulni, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt beszedi a lapokat, és vége. Mellesleg az sem segített, hogy Virág könyörgően pillantgatott felém, a hátam mögül meg Cortez pisszegett. Végre elérkezett a pillanat, kinyílt az ajtó, és Arnold, örökös későként, belépett a terembe. Amíg kimagyarázta magát Barkánál, én átnyújtottam Virágnak az egyik zsepit, aztán gyorsan hátrafordultam, és a másikat leejtettem Cortez padjára.

– Add tovább, ha leírtad! – suttogtam, mert a Cortez melletti padban ülő Ricsi is szerencsétlenül meredt rám.

Nyugodtabb szívvel fordultam vissza a padomhoz, ahol az előttem ülő, éppen felém forduló Jacques riadt arcát pillantottam meg. Óriási. Mire Barka beszedte a lapokat, megírtam nyolc röp- dolgozatot, szóval pont elegem lett. És azt már meg sem kell említenem, hogy a szünetben mindenki könyörgött a matekházimért.

Rajz előtt Arnolddal az IPM  rejtvényeit oldottuk meg, aztán csengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Rajzóra.

Hurrá.

– A mai órán farsangi álarcot készítünk – mondta ünnepélyesen.

Hát, én annyira nem dobódtam fel ettől az ötlettől. –Mindenki válassza ki a szimpatikus alapanyagot – tette le a tanári asztalra a kartondobozt, amiből mindenféle színes papírtekercs állt ki.

Nem akartam tolongani, gondoltam, megvárom, amíg a többiek válogatnak, aztán a maradékért majd kimegyek. Nyugodtan ültem a helyemen, amikor Vladár tekintete megakadt rajtam.

– Rentai, megtisztelnél egy próbálkozással, vagy írjam be az egyest? – kérdezte.

– Nem, már megyek is – pattantam fel, és kiballagtam a tanári asztalhoz. Egy csillogó lila selyempapírt emeltem ki, krepp papírt, hurkapálcikát, ragasztót meg ollót, szóval ami maszkkészítéshez kell. Aztán visszaültem a helyemre.

Körülöttem mindenki boldogan dolgozott, én meg forgolódtam, hogy az alapokat ellessem. Virág pink színű papírt vágott éppen maszk formára, és kis fekete csillagokat ragasztgatott rá. Nagyon belemerült a munkába, úgyhogy nem akartam zavarni. Totál bénán meredtem a padomon begyűjtött kellékekre, és csak arra vártam, hogy Vladár belém kössön.

– Pszt – szólalt meg hirtelen egy hang, én pedig hátrafordultam.

– Hogy állsz? – kérdezte Cortez.

– Jól – bólogattam.

– Még el se kezdted, ugye? – mosolyodott el. Megráztam a fejem, miközben elvesztem a rám meredő sötétkék szempárban.

Rajzóra? Vladár? Álarc? Egyáltalán nem érdekelt, éppen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. – Megrajzoljam neked a…? –kezdte, de félbehagyta a mondatot, mert Arnold elsétált mellettünk, és óvatosan ledobott a padomra egy kivágott sablont. Gyorsan visszafordultam, és kérdőn néztem rá.

– Csak erősítsd hozzá a pálcát, és ragassz rá valamit, hogy színes legyen – suttogta.

– Köszi – pislogtam hálásan.

– Neményi, miért nem vagy a helyeden? – nézett fel Vladár. – Elfogyott a ragasztóm – füllentette Arnold, és továbbment a tanári asztalhoz.

Gyorsan szétvágtam a lila papírt, és elkezdtem ráragasztgatni a maszkra, amit Arnold adott nekem. Már majdnem kész lettem, amikor nem találtam az ollómat. Hátrafordultam Cortezhez.

– Kölcsönadod? – emeltem fel az ollót a padjáról.

– Aha – bólintott. – Megvagy?

– Mindjárt kész vagyok – vigyorogtam.

– Oké.

Már fordultam volna vissza, amikor megakadt a szemem a maszkján, ami igazán profi módon festett.

– Hű, ez baromi jó – dicsértem meg.

– Kösz.

– Rentai, ha ennyire unatkozol, ki is hozhatnád a munkádat – szólt rám élesen Vladár.

Felkaptam a padomról az álarcom, és büszkén kivittem. Vladár a hurkapálcát fogva felemelte, és gyanúsan nézegette.

– Nocsak, sikerült egy olyan feladatot adnom, amivel kiérdemeltem az érdeklődésedet?

– Igen, ez a feladat nagyon tetszett – vigyorogtam a lehető legkevésbé erőltetetten.

– Lekötelezel. Kimondhatatlanul hálás vagyok – gúnyolódott. – Mielőtt még elveszítenéd a kedved, gyorsan megajánlok egy közepest.

– Köszönöm – szaladt ki a számon azonnal.

Vladár még csipkelődött, de nem érdekelt. Legalább nem állok bukásra rajzból! Hurrá! Mosolyogva spuriztam vissza a helyemre, és egy pisszenés nélkül hallgattam a többi álarc értékelését.

Csengetéskor azonnal hátramentem Arnold padjához.

– Köszi a segítséget! – sóhajtottam őszinte megkönnyebbüléssel.

– Szívesen.

A fél ebédszünetet az udvaron töltöttük. Azért csak a felét, mert a tizenegyedikes fiúk hógolyózni kezdtek, és szerettünk volna kimaradni belőle, úgyhogy visszamentünk a terembe. A suli csatornáján (ami minden teremben az egyesen van) éppen Máday ig. helyettes olvasta be a házirend aktuális módosításait.

– Továbbá

tilos

a

tantermekben

található televíziókészülékekhez hordozható DVD-lejátszót csatlakoztatni – fejezte be az olvasást, mire Andris és Robi mosolyogva összenéztek.

– Ha tilos, akkor tilos – jegyezte meg Robi, és előhúzott a táskájából egy kábelt, amit egy pillanat alatt összekötött a tévével.

– Most mondták be, hogy tilos – mondtam értetlenül. A két kocka lesajnálóan megrázta a fejét.

– Reni, figyelj jobban. Azt mondta, tilos DVD-lejátszót hozzácsatlakoztatni. De mi nem a lejátszót csatlakoztatjuk, hanem a kábelt.

– Na, ki akarja a 300-at   nézni? – kiáltotta Andris, mire a teremben lévő Jacques és Gábor boldogan felnézett.

– Jó ötlet ez? – kérdeztem.

– Persze. Úgyis lyukas óránk lesz, Durand még hiányzik.

Szólok a többieknek is – lépett az ajtóhoz Robi, és kinézett a folyosóra. – Hé, kilenc b-sek! Kezdjük a 300-at!

Behajtotta az ajtót, és sietősen visszaült a helyére. Gábor behúzta a sötétítőket, Andris lekapcsolta a villanyt, így a januári félhomály ideálisnak tűnt a tévézéshez. Én hunyorogva olvastam, Virág a tévét bámulta, Arnold pedig a helyére ült, és elővette a könyvét.

– Nem zavar, hogy nem látok? – nézett fel Kinga a lámpát lekapcsoló Andrisra.

– Nem – közölte egyszerűen Andris, és felült az asztalára.

Kinga fújtatva összecsapta a mappáját, és dühösen meredt a tévére.

A következő pillanatban a teremhez érkező Zsolti elüvöltötte magát a folyosón, hogy „This Is Sparta!”, aztán berúgta a teremajtót. Cortez, Ricsi és Dave röhögve jöttek be utána.

– Zsolti, mekkora egy állat vagy! – háborodott fel Kinga.

– Most miért? – nevetett Zsolti, és felült a padjára.

Csengetéskor kinyílt a teremajtó, mire Andris leállította a filmet.

Az egész osztály némán figyelte, hogy ki lép be.

– Remélem, csak becsapódott az ajtó, és senki nem rugdosta – mosolygott Tölgyessy. Az infótanár érkezésére mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mit nézünk? – fordult a tévé felé.

Hát, ez könnyen ment. Tölgyessy jó fej, hagyta, hogy tovább nézzék  (az egyébként korhatáros) filmet, sőt, fejet hajtott Robi és Andris előtt, akik megint „megmagyarázták” a házirendet. Igazán profik abban, hogy félreértelmezzék.

Suli után Virág átjött, és Simseztünk egy órát, aztán anyunak segítettem vacsorát készíteni. Illetve ő főzött, az én feladatom pedig kimerült annyiban, hogy a konyhapulton ülve drukkoltam, hogy feljöjjön a piskóta. Végül nem jött fel, megint lapos maradt.

Mindegy.

– A farsangi jelmezt illetően pedig – magyarázta anyu, aztán behajolt a sütőbe, így a mondat második felét nem hallottam.

Gondolom, észrevette, mert mikor kivette a piskótát, megismételte.

– Holnap elmegyek egy kölcsönzőbe, és szerzek valami bájos kis jelmezt – szólt.

– Ó. Oké. De sorozatkarakter-jelmez legyen!

– Persze, tudom. Biztos, hogy akad valami jó, ne izgulj, nem lesz „ciki” – nyugtatott anyu. Hát, nem tudom.

 300:  5/3 – csak félig néztem, mert közben olvastam, de annyira nem tetszett. A fiúk viszont odavannak érte.

Sulirádió: 5/1 – a stúdiósok minden szünetben bemondták, hogy milyen jó lesz a sorozatfarsang. Én meg teljesen bepánikoltam.

Rajzóra: 5/3 – hármast kaptam. Hű. J

Piskóta: 5/3 – nem volt rossz, de furán nézett ki ilyen laposan.

Ráadásul rájöttünk, hogy a hozzávalók fele kimaradt belőle, mert anyu csak a neten talált recept első oldalát nyomtatta ki.

Holnap farsangi buli: 5/1 – jaj. L