2. rész jan30-március 1-ig

 Január 30., péntek

A suliban ma minden a délután hatkor (hivatalosan fél hétkor) kezdődő farsangi buliról szólt. A sulirádióban két szám között a stúdiósok folyamatosan bemondták, hogy a legeredetibb jelmezötletet díjazzák. A büfébe kirakták a konyhakultúra- szakkörösök által készített fánkokat (ebédszünetben vettem is belőle, aztán megdicsértem Jacques-ot, mert elég finom lett).

Suli után kicsit gondterhelten értem haza, és türelmetlenül tébláboltam a házban, nagyon vártam anyut a jelmezemmel. Fél ötkor aztán felhívtam, mert Virággal és Arnolddal azt beszéltem meg, hogy háromnegyed hatkor nálam találkozunk, jelmezben! És én még ott álltam nemcsak jelmez, de jelmezötlet nélkül is! Anyu mondta a telefonba, hogy tíz perc és hazaér. A hangja kissé gondterheltnek tűnt, aminek annyira nem örültem. Sejtettem, hogy valami gáz van.

Amikor anyu autója befordult a kocsifelhajtóra, magamra kaptam a kabátom, és kimentem elé. Igazából segíteni akartam becipelni a cuccokat. Csakhogy nem volt nála semmi.

– Hol a jelmezem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Menj be, mert megfázol – hessegetett vissza a házba, amikor becsapta a kocsiajtót. Persze ezzel csak időt akart nyerni.

A házba lépve aztán újra, kicsit hisztérikusabban kérdeztem, hogy hol a jelmezem.

– Reni, annyira sajnálom! Két kölcsönzőben is jártam, de azt mondták, farsangi szezon van, mindent elvittek – hadarta.

– Jaj, ne! – huppantam le a fotelbe, és a tenyerembe temettem az arcom. Nem tudok elmenni a farsangi bulira!

– Ne idegeskedj. Most jön a B variáció – tapsolt anyu hangosan, hogy lelkesítsen kicsit, mert látta rajtam, hogy összezuhantam.

– Van B variáció? – emeltem meg a fejem.

– Mindig van. Adj két percet – vette le a kabátját, hanyagul ledobta a kanapéra, és leült az étkezőasztalon hagyott notebookom elé.

Amíg anyu a laptopon pötyögött, én a fotelben „itt a világvége” arcot vágtam.

– Megvan! – nézett fel anyu. – Az S. O. S. jelmezötlet fórum megmentett minket. Mennyi időnk van?

– Maximum félóra – néztem a karomon lévő fehér Baby G órámra, amit mindig is szerettem, de amióta Cortez egyszer elkérte tesin, azóta állandóan hordom.

– Jó. Te vegyél fel egy farmert és a fekete bőrdzsekit, én keresek egy karót – sürgetett anyu. A hirtelen lelkesedésem azonnal alábbhagyott, és pislogás nélkül meredtem anyura.

– Hogy mi?

– Reni, ma te leszel Buffy, a vámpírok réme! – mosolygott anyu büszkén.

Oké, tudom, hogy ez is jobb, mint a semmi, de azért mégis!

Hogy micsoda? Anyu otthagyott a nappaliban, én pedig csekkoltam a notebook képernyőjét. Ezek szerint nem viccelt.

Óriási. A szobámban átöltöztem (felvettem egy kék farmert, meg a bőrdzsekim, ahogy anyu mondta), aztán visszamentem a nappaliba. Anyu egy parókával várt.

– Muszáj ezt? – hőköltem vissza.

– Ne aggódj, tökéletes lesz a jelmezed – nyugtatott. Amíg anyu leporolta a szőke frufrus parókát (a garázsban találta egy dobozban, amit a költözés óta nem pakoltunk ki), én összefogtam a hajam.

– Biztos, hogy az enyém lesz a legcikibb jelmez! – szomorkodtam a paróka frufruját igazítva, miközben a tükörképem néztem.

– Dehogy! Jó móka lesz, kiköpött Buffy vagy. Tessék, fogd! – nyomott a kezembe egy fadarabot, aminek földes volt a vége.

Gondolom, egy virágcserépből húzta ki. Hát, tényleg S. O. S jelmezem lett. Marha jó.

Csengettek, úgyhogy az ajtóhoz léptem, és olyan fejjel nyitottam ki, mintha citromba haraptam volna.

Együtt – Klassz a borostád – engedtem be Arnoldot, aki doktor House- nak öltözve sántikált be.

– Te pedig… – ráncolta a szemöldökét, mire felmutattam a kezemben lévő fadarabot.

– Buffy – sóhajtottam.

– Értem – vonta meg a vállát, aztán köszönt anyunak. Épphogy becsuktam az ajtót, amikor ismét csengettek, így azzal a lendülettel ki is nyitottam. A következő pillanatban anyu, Arnold és én ledöbbenve meredtünk az ajtóban álló narancssárga plüssruhás alakra.

– Sziasztok, csókolom! – jött a hatalmas plüssfej mélyéről egy kissé eltorzult, de ismerős hang.

– Virág? – esett le az állam, mire Virág két kézzel megragadta a jelmez óriási fejrészét, és nehézkesen lehúzta magáról.

– Alig kaptam levegőt – söpörte ki a frufruját a homlokából, és kipirult arccal meredt ránk.

– Ez meg mi? Hol a Hannah Montana-jelmezed? – kérdeztem.

– Ne is mondd! Mindet kikölcsönözték, anyu már csak ezt tudta kivenni nekem – vonta meg a vállát szomorúan.

– Kenny a South Park ból ? –  pislogott Arnold.

– Ez van – kapta a hóna alá Virág a méretes plüssfejet. – Ti kik vagytok?

Arnolddal elmagyaráztuk neki a jelmezünket, ami ezek szerint nem volt egyértelműen felismerhető, de mindegy.

– Rendben, indulás – csapta össze a tenyerét anyu, és a kabátomat a kezembe nyomva (amit rá kellett vennem a bőrdzsekire, hogy meg ne fázzak) kiterelt minket az ajtón.

Beszálltunk a kocsiba, és anyu elindult, hogy elvigyen a suliig.

Közben kétszer hátraszólt Virágnak, hogy húzódjon oldalra, mert a hatalmas, narancssárga plüssfejen kívül semmit nem lát a visszapillantóban. A Szent Johanna bejárata felé özönlöttek a diákok, de mivel már besötétedett, semmilyen jelmezt nem tudtunk kivenni, csak alakokat láttunk az épület körül.

– Jó szórakozást – parkolt le anyu a suli előtt. – Kilencre értetek jövök.

Arnolddal kiszálltunk a kocsiból, aztán kirángattuk Virágot is a hátsó ülésről, akinek olyan nagy volt a jelmeze feje, hogy nem tudott egyedül kikászálódni.

A tesiterem folyosóin mindenfelé jelmezes diákok rohangáltak, amíg a dupla szárnyú tornateremajtóhoz nem értünk, legalább hat, rabruhába öltözött Scofieldet láttam. Viszont pozitívum, hogy a kapkodva kitalált jelmezem senkit nem érdekelt, mindenki el volt foglalva a mellettem botorkáló, Kennynek öltözött Virággal. A terem ajtajánál két tizenkettedikeses sulirádiós ácsorgott, és mielőtt beengedtek volna, megállítottak.

– Minek öltöztetek? – kérdezte.

– Doktor House – mutatta a botját Arnold.

– Buffy – emeltem fel a fadarabom, és zavartan megigazítottam a parókám frufruját.

– És Kenny – röhögött a stúdiós, meg sem várva, hogy Virág bemutatkozzon. Elég egyértelmű volt így is. –Rendben, akkor gyertek – hívott be minket a stúdiós a terembe, és a két oldalon húzódó lelátókra kezdett mutogatni. – Te – bökött Arnoldra – menj oda ahhoz a csapathoz, akiket orvosi köpenyben látsz. Ott gyülekeznek a vészhelyzetesek, Grace klinikások meg a többi kórházsorozatosok.

Odanéztem a lelátóra, ahol az első sorban néhány diák integetve invitálta a bottal közlekedő Arnoldot.

– Te pedig – fordult felém a stúdiós srác – oda fel – mutatott a lelátó tetejére, ahol a horrormaszkosok dekkoltak.

– De mi együtt szeretnénk maradni – ráztam meg a fejem, mert a Stúdiós már Virágot küldte egy másik sorba.

– Nyugi, ez csak azért kell, hogy csoportképek készülhessenek az adott kategóriába öltözött diákokról, a fényképek után vegyülhettek. Na, nézd, ott integet neked egy vámpír – mutatott fel a lelátóra, ahol valóban mindenki felém hadonászott.

Utoljára megszorítottam Virág narancssárga plüssruhás karját, és zavartan felbaktattam a lelátóra vezető lépcsőn. Közben mindhármunkat megtapsoltak.

– Sziasztok – köszöntem zavartan, amikor odaültem egy rakás idegenhez.

– Reni, de jó, hogy itt vagy – huppant le mellém a 9/a-s Krisztián, akit a suliújságból ismerek. Kiköpte a tenyerébe a vámpír-fogát, és láthatólag örült annak, hogy végre ismer valakit.

– Te is a Buffyból öltöztél? – kérdeztem, folyamatosan a parókámat igazgatva.

– Részben. Én vagyok Angel – mutatott rá a térdig érő bőrkabátjára.

– Ja, oké. Nem ismerem a sorozatot – közöltem, aztán mivel értetlenül nézett rám, gyorsan elmagyaráztam, hogy egy órával ezelőtt még pont nem volt jelmezem sem, úgyhogy a netről szedtük az ötletet.

– Értem – vonta meg a vállát. – Még sosem szórakoztam ilyen jól, nagyon viccesnek ígérkezik, nézd, ott vannak a lostosok – mutatott a szemközti lelátóra –, felettük ülnek a dallasosok.

– Igen, azt látom – bólintottam, mert a hat, cowboykalapos fiú jelmezét azonnal felismertem. – Kik azok ott, legfelül? – mutattam a lelátó sarkára, ahol egy csoport mogorván ücsörgött, összehúzott szemmel méregetve az érkezőket.

– Maffiózók – vágta rá Krisztián.

– Ó, értem – biccentettem, és kezdett szórakoztatni a dolog, így, hogy a vámpírsorozat csapatból egy embert ismertem, akivel legalább tudtam beszélgetni, egész jól éreztem magam, és már nem is tartottam annyira rossz ötletnek a kategóriák szerinti csoportosulást.

Négy újabb diák állt meg a dupla szárnyú ajtóban, a stúdiós pedig egyenként beengedte őket, és néha elkiáltotta magát.

– Helyszínelő! – szólt, és a maga mellé állított CSI-pólós fiúra mutatott. A mi oldalunkon lévő lelátó harmadik sorában füttyögni kezdtek, néhány hasonló pólót és baseballsapkát viselő diák pedig azonnal odahívta magukhoz.

– Mr. Spock! – üvöltötte a stúdiós. A terembe belépő Gábornak (aki kék-fekete ruhát és fekete gumihajat viselt) a lelátón ülő három Star Trek-es azonnal integetni kezdett.

– Miami Vice? –  nézett körbe a stúdiós tanácstalanul. – Oké, ti vagytok az elsők, üljetek le valahová – utasította a két tizenkettedikes fiút, akik fehér nadrágban és színes ingben, tapsvihar közepette meghajoltak, és felültek a lelátóra.

Sorban érkeztek a diákok, és az újabb jelmezbe öltözött alakok látványa egyre nagyobb ovációt és tapsvihart váltott ki a lelátókon ülő tömegből. Hozzánk társult még két fiú az Odaát ból, továbbá négy vámpírmaszkos. A szemközti lelátón ülő Arnoldokhoz (ők voltak a sorozatdokik) zöld műtősruhások érkeztek, a lelátó szélén gubbasztó Virághoz pedig nem sokkal később odacsapódott Jacques, aki Lucky Luke-nak öltözött. Őt először a kalapja miatt mindenképp a dallasosokhoz akarták ültetni, végül kiharcolta, hogy „rajzfilmfiguraként” a Kennynek öltözött Virághoz csatlakozzon.

– Újabb három Scofield – szólt a sulirádiós, én pedig sokadszorra is megdobbanó szívvel néztem a bejáratra. Ezúttal viszont tényleg Cortezék érkeztek. Ricsi testszínű, hosszú ujjú pólót viselt, amin végig tetoválásminta húzódott, Dave kék „rabruhát”, Cortez pedig fehér pólót, sötétkék dzsekivel. Nincs mese, Scofieldként is végtelenül helyes.

A lelátó első három(!!!) sorában ülő, Szökés-jelmezbe öltözött diákok hangos ovációval köszöntötték őket. Sejtettem, hogy ez lesz a legnépszerűbb jelmez, de hogy ennyire, arra azért nem számítottam.

– Még egy Hannah Montana – jelentette be a stúdiós, mire egy tucat, felsőbb évfolyamba járó lány integetni kezdett.

– Mi az, hogy még egy? – lépett be Kinga idegesen, és a szőke parókája alól Felnézett a lelátókra. Hát ja. Jobban járt volna, ha beleegyezik a Charlie angyalai ba, az legalább eredeti lett volna.

Idegbajosan felült a többi Hannah Montanához, és a játékmikrofonjával hadonászva kérdőre vonta őket, hogy miért kellett ugyanabba öltözniük. Jól beégett. J

Hamarosan a négy a-s lány közül három is bebillegett, mindhárman a Hősök höz  ültek, ugyanis valamennyien chearladernek öltöztek, akikből szintén volt vagy tíz.

Fél hét előtt már szinte megteltek a lelátók, a Szökés- jelmez tarolni látszott, belőlük volt a legtöbb, de szép számmal voltak a  Helyszínelők,  a menő ruhákban pózoló, sznoboknak öltözött narancsvidékesek és Gossip girlösök is. Néhány diák azonban egymagában üldögélt, egy tizenkettedikes fiú oldaltáskával (Jack Bauer), meg egy tizenegyedikes, ballonkabátos srác (Columbo). J

Andris és Robi utolsóként bővítette a Szökés  csapatot, aztán végszóra belépett Zsolti meg Tarr Zsófi, és hatalmas röhögés és füttykoncert közepette az X-aktásokhoz ültek le.

Pontban fél hétkor Tölgyessy tanár úr csinált minden csoportról pár fotót, aztán a stúdiósok felmentek a tesiteremben felállított színpadra, és a Narancsvidék  főcímdalát berakva hivatalosan is megkezdték a farsangi bulit. A tornateremben azonnal mindenki mozgolódni kezdett, így én is elköszöntem a vámpírsorozatosoktól, és miközben elsötétültek a lelátók (és a fények a táncteret világították meg), átültem Virághoz.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen klassz lehet egy farsangi bál – magyaráztam feldobódva.

Virág a fejét rázta, ezzel jelezve, hogy segítsek levenni a jelmeze fejrészét, így felálltam, két kézzel megragadtam a narancssárga plüssfejet, és lerángattam róla. Csapzottan, a homlokára tapadt hajjal, kipirultan nézett rám.

– Aha, tényleg klassz – mosolygott.

A tánctéren néhány felsőbb évfolyamos táncolt, a többiek pedig újabb csoportokat alkotva beszélgettek. Arnold leült mellém, elővette a farzsebébe gyűrt könyvét, és a telefonja kijelzőjével megvilágítva olvasni kezdett, miközben mi, Virággal beszélgettünk.

– Látod valamerre Cortezt? – kérdeztem halkan.

– Azt hiszem, a büfébe mentek. Menjünk mi is, szomjas vagyok! – állt fel, jelmeze fejét a hóna alá fogva.

– Kérsz valamit? – fordultam vissza Arnoldhoz.

– Nem, köszi – intett, és lapozott a könyvében.

A büfénél hosszasan kígyózott a sor, és már épp beálltunk volna a végére, amikor Ricsi ránk szólt.

– Ha kértek valamit, most szóljatok, még nem fizettem – közölte.

– Hú, köszi – álltunk oda hozzájuk (a mögöttünk sorban állók legnagyobb felháborodására).

Ricsi átnyújtotta nekünk a két narancslevet, aztán a lépcsőnél várakozó Cortezhez és Dave-hez mentünk.

– Hé, add ide a fejrészt! – kérte el Dave azonnal Virág plüssfejét.

Röhögve néztük, ahogy Dave forgolódik a hatalmas, narancssárga fejben, és megpróbálja lefotózni magát a telefonjával.

– Add ide, segítek – vettem el a telefonját, aztán rájöttem, hogy elhamarkodottan ajánlottam fel a segítséget, mert Dave szuperkütyüjét nézegetve azt sem tudtam, mit kell megnyomni. – Nekem ez nem megy – ráztam meg végül a fejem.

– Majd én – kapta ki a kezemből Cortez, és (nem meglepő módon) rögtön tudott pár fényképet csinálni vele.

Zsolti csörtetett a büfé felé, ha nem szólunk rá, észre se vett volna minket.

– Itt vagytok? – fordult felénk végre. – Alig tudtam lerázni a dömpert. Most meg vihetek neki melegszendvicset.

– Így jár, aki lányokat hív el a farsangi bálra – vigyorgott Dave.

– Nagyon vicces – erőltetett egy mosolyt Zsolti az arcára, aztán beállt a büfé sorába.

Már épp meg akartam kérdezni a fiúkat, hogy jönnek-e, mert mi visszamennénk a bulira, amikor a mellettünk elhaladó négy a-s lány közül egy lemaradt, és odaállt hozzánk. Természetesen Edina.

– Cortez, nincs kedved táncolni? – kérdezte szélesen mosolyogva.

– De itt nincs zene – válaszolta Cortez, mire mindannyian elnevettük magunkat. Ez azért jó poén volt. Edina viszont nem jött zavarba, megigazította a copfját, és legyintett.

– Nem itt! A tornateremben. Na, gyere már! – kérte, nevetségesen nyájas stílusban. Aztán megragadta Cortez kezét, és szó szerint kihúzta a társaságunkból!

Totál megsemmisülten néztem utánuk, és legszívesebben elbőgtem volna magam. Ricsi és Zsolti kezükben a szendvicsekkel, beszélgetve utánuk indultak, én pedig még mindig lefagyva álltam, és pislogás nélkül meredtem magam elé.

– Hé, gyere, menjünk mi is – húzott Virág az udvarra vezető ajtó felé.

– Van még itt valaki? Hahó! Segítenétek? Nem tudom levenni a jelmez fejét! – kiáltotta Dave, vaksin forgolódva. Visszamentünk érte, és segítettünk neki átvágni az udvaron A tornateremben éppen befejeződött egy Gwen Stefani-szám, és elkezdődött Avril Lavigne When You’re Gone  című dala.

Átvágtam a lassúzó diákok között, és Cortezék mellett elhaladva (Edina úgy csimpaszkodott a nyakába, mint egy majom) komolyan elgondolkodtam azon, hogy lekérjem, aztán természetesen lúzerként viselkedtem, és csak felültem a lelátóra Arnold mellé.

– Most nézd meg – suttogtam elkeseredetten.

– Zsák a foltját. Ne foglalkozz vele – vonta meg a vállát, épphogy csak egy pillanatra felnézve a könyvéből.

A térdemen könyökölve bámultam a táncteret, és minden energiámmal azon voltam, hogy a lehető legjobban utáljam Edinát, egy kicsit Cortezt és még a dalt is, amire táncolnak. Rémes. L

Kinga huppant le mellém, keresztbe fonta maga előtt a karját, és unottan nézett a tánctérre. Amikor, meglátta Cortezt és Edinát, kérdőn felém fordult.

– Állítólag nincs iskolai buli összetört szívek nélkül. Legalább most már tudom, hogy van igazságalapja.

– Örülök, hogy segítettem bebizonyítani – szűrtem a fogam között.

– Renáta, örülj neki, hogy ennyi a bajod! Az én esetem nagyobb tragédia! Tele van a terem a jelmezemmel!

Virággal mindketten értetlenül bámultunk rá. Ezt komolyan gondolta? Szerinte az, hogy életem szerelme, a srác, akiért az első pillanattól kezdve odavagyok, éppen egy másik lánnyal lassúzik, az nem akkora tragédia, mint hogy többen öltöztek Hannah Montanának? Kingának nincs szíve.

Keservesen lassan telt az idő, azt hittem, sosem lesz vége a számnak, amikor végre a stúdiósok lekeverték. És nem kezdtek újat! Hála az égnek. A tánctéren ácsorgó párok szétrebbentek és kérdőn a színpad felé fordultak, miközben kigyúltak a lámpák, megvilágítva az egész tornatermet.

– Bocs, tudom, hogy most nem kedveltek – szólt a mikrofonba a sulirádiós, és a tömeg valóban morajlani kezdett. – De megvan a jelmezverseny nyertese! – tette fel a kezét csitítóan, mire a hőbörgés valamelyest alábbhagyott.

Virág izgatottan figyelte a színpadot, én továbbra is bénultan ültem, Arnold pedig kiélvezte, hogy végre van elég fény az olvasáshoz.

– Ha Hannah Montana nyer, akkor vajon mind kimegyünk a színpadra? – tanakodott Kinga.

– A jelmezverseny győztese, tehát a legeredetibb jelmez az idei évben nem más, mint – hallgatott el a stúdiós, kis hatásszünetet hagyva – a 9/b-ből Bencze Virág Kenny-jelmeze! – kiáltotta.

A teremben óriási tapsvihar keletkezett, Virág pedig boldogan felpattant.

– Nyertem! Reni, én nyertem! – ugrándozott.

– Menj, siess – sürgettem, hirtelen megfeledkezve az összetört szívemről, és boldogan mosolyogtam Virágra.

– Gyere, gyere! – kezdett tapsolni a sulirádiós srác, Virág pedig leszökdécselt a lépcsőn narancssárga plüssjelmezében, és a színpadhoz sietett.

A sulirádiós kinyújtotta a kezét, felrángatta a színpadra, és a mikrofon elé állította.

– Hű – szólt Virág a mikrofonba, mire többen nevetni kezdtek.

– Ez annyira klassz! Csak nem tudom, hol a jelmezem fejrésze – tárta szét a karját szomorkodva.

– Itt vagyok! Itt! – kiáltotta Dave. Az egész suli egy emberként fordult felé, aztán Ricsi és Cortez odakísérte a színpadhoz.

Fellökték Dave-et a színpadra, aki odaállt Virág mellé.

– Az a helyzet, hogy rászorult ez az izé a fejemre. Nem tudom levenni – mondta a mikrofonba.

Hát, ennyi kellett, mindenki szakadt a nevetéstől, az infótanár pedig készített pár képet a jelmezverseny győzteséről. Illetve győzteseiről, mert a jelmezbe öltözött Virág boldogan mosolygott, a mellette álló Dave pedig Szökés- ruhában,   a Kenny-jelmez fejrészében ácsorgott mellette. Vicces volt.

Az eredményhirdetés után szinte az egész osztályunk egy csoportba verődött a lelátón, és a történteken nevettünk, miközben Kinga és én megpróbáltuk leszedni Dave-ről Virág jelmezének a fejét. Nagyon jól szórakoztunk, egy csomó mobillal csináltunk képeket, és bár Edina sokszor és feltűnően indult meg felénk (gondolom, hogy Cortezt felkérje táncolni), a mai bulin többet nem jutott a közelébe. Részben, mert amíg a lelátón ültünk, bunkóság lett volna elhívnia közülünk, aztán pedig már nem volt alkalma.

Mert amikor Virág meghallotta, hogy egy Fall Out Boy-számot játszanak, az egész osztályt felállította, hogy táncoljunk rá. És mi táncoltunk (Arnold kivételével, mert ő sosem táncol), és ez már az a része volt az estének, amikor jól éreztem magam. J

Farsang: 5/4 – majdnem tökéletes volt. Majdnem.

Virág jelmezének fejrésze: 5/5 – a buli végére már mindenkin volt rövidebb-hosszabb ideig. A mobilok pedig tele vannak fura, Kenny-jelmezes képekkel. J

Tánc: 5/5 – Virággal ugráltunk egy nagyot a FOB-ra, aztán táncoltam Dave-vel, Jacques-kal, és egyszer lekért egy Star Trek- es is. De az semmi. Virág táncolt Michael Knighttal. J

Cortez és Edina: 5/1 – bár az este végül jól sikerült, azért ma egyszer megszakadt a szívem. És az elég rossz volt. L

 Január 31., szombat

Ismét jelmezben. Apu cégének farsangi báljáról hazafelé tartva a kocsi hátsó ülésén bambultam némán, és a fejem az ablakhoz nyomtam.

– Mi baja? – súgta apu anyunak.

– Szerelmi bánat – válaszolta anyu halkan.

Igen, a felnőttek diszkréten kezelik a kamaszok szívügyeit.

Anyuék például rendszerint úgy tárgyalják meg a gondjaimat, mintha ott sem lennék vagy éppenséggel nem hallanám. Igaz, hogy bágyadtan meredtem ki a kocsiablakon, és az elmosódó lámpafényeket néztem, de attól még jelen voltam.

– Mi történt? – kérdezte apu, ezúttal normál hangsúllyal. Ennyit a diszkrécióról.

– Cortez más lánnyal táncolt a farsangi bulin – közölte anyu.

Miért nem írják ki reklámtáblára? Jaj. L

– Ó, a kamaszbánat – bólintott apu merengve.

– Igen, az milyen kedves tud lenni! – értett egyet anyu.

Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik „mókásnak” tartják, hogy éppen meghasad a szívem. Ja, és ehhez hozzátartozik, hogy apu céges farsangi buliján minden kollégájától meghallgattam a „de megnőttél”, „hogy megy a suli?” és a „mi van a fiúkkal?” sablon- témát, amit előszeretettel hoznak elő minden találkozásnál.

– Jó éjszakát – köszöntem el anyuéktől, amikor beléptünk a házba.

– Már le is fekszel? – csodálkozott apu – Hagyd – szólt rá anyu. – Most magányra vágyik – tette hozzá, elvileg az én érdekemben. Viszont kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. – Menj nyugodtan – mosolygott megértően. – Adjak pár szomorú szerelmes dalt, amit hallgathatsz?

– Öhm. Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, és döbbenten néztem a szüleimre.

Érdekes, hogy ők aggódnak értem, miközben a lépcső alján anyu tündérjelmezben, apu pedig a Szökés  sorozat rabruhájában pislogott felém. Azt hiszem, nekem is aggódnom kéne.

Apu céges farsangja: 5/1 – unalmas volt, fárasztó, és a kis szendvicseknek fura ízük volt. L

A jelmezem: 5/3 – ma is Buffy voltam, de az égvilágon senki nem ismert fel. Mindegy.

Közösségi oldal: 5/5 – Dave és Ricsi is feltette a tegnapi képeket. Az egyiken én is rajta vagyok.

És Cortez is. Akkor ez közös képnek számít. Szerintem. J

 Február 1., vasárnap

Ma anyuval lányos napot tartottunk, reggel elkísértem a meteorológiai intézetbe, ahol délben végeztünk is, aztán vásárolni mentünk. Jól éreztem magam, bár mindenképp meg akart nekem venni egy Lionel Richie CD-t, mert szerinte arra jót lehet sírni.

Mondtam, hogy én nem akarok sírni, mert annyira nem vagyok kiborulva. Erre azt mondta, hogy akkor Lionel ideje még nem jött el. Fogalmam sincs, mit értett ezalatt. Délután olvastam, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Robert Pattinsont (mármint a kutyát), és közben alaposan megtárgyaltuk a farsangi bulit.

 Twilight:  5/4 – a hétvégén kiolvastam az első részt, azért annyira nem nagy durranás. Legalábbis eddig. Anyu megvette a folytatást, úgyhogy el is kezdem mindjárt.

Arckrém: 5/? – vettünk egy új típust, mert a régi nem használt eléggé, patis maradtam tőle. Ez állítólag jobb, a reklámban a lánynak estére el is múlik. Kíváncsi vagyok.

Honfoglaló: 5/4 – Arnolddal játszottunk, kétszer ő nyert, egyszer pedig én. J

 Abbey Road:  5/5* – ma egész nap ezt az albumot hallgattam, ez a kedvencem. J

 Február 2., hétfő

 Ma a suliban természetesen a pénteki farsang volt a téma.

Illetve a pálmát két sztori vitte el, az egyikről tudtunk (Virág nyertes jelmeze, aminek a fejrésze Dave-re szorult), a másik viszont csak ma reggelre robbant.

– Ne! – nevettem el magam a suli előtt állva, miközben Cortez, Ricsi és Zsolti meséltek.

– De! Komolyan! – bólogatott Ricsi.

– Hogy volt ez? – kérdezte Virág álmosan, és a szemébe fésülte a haját.

– Mondom. Zoli elvesztette a fogadást, és piros sortban, egy piros dzseki alatt félmeztelenül, bójával a kezében akart bejönni a farsangra. Máday még az aulában elkapta.

Aha, szóval erről lemaradtunk. Zoli (12/b-s) egyébként a suli egyik legmenőbb fiúja, és ezek szerint kiütötte a biztosítékot Mádaynál. Szerintem viszont értékelni kellett volna a kreativitást.

Elvégre sorozatfarsangot tartottunk, és az, hogy valaki a zord januári időben (akkor is, ha a suliban öltözött át) képes az udvaron átrohanni egy piros sortban, vízimentőnek öltözve, az értékelendő.

Kár, hogy Máday hazazavarta, mielőtt bejöhetett volna. Na mindegy.

– Mi történt? – lépett hozzánk Dave, aki szinte még ki sem szállt az apukája kocsijából, már tudni akarta, hogy miről van szó.

Hát igen, ő nem bírja, ha lemarad valamiről.

Ricsi gyorsan beszámolt neki is a sztoriról, közben pedig Cortez elkérte a kémiaházim. A portára belépve azonnal észrevettem, hogy feltöltötték az újságtartót. Megjelent a februári szám.

Virággal mindketten levettünk egyet az A5-ös méretű, vastag magazinból, és szokás szerint először az én cikkemet ellenőriztük.

– De jó lett! – mosolygott Virág, amikor átnézte az oldalam.

– Köszi – futottam át az ajánlóimat. Egész jól néznek ki összeszerkesztve, képekkel. Persze a fiúktól majd megkapom, hogy romantikus lett a könyv-, film- és zeneajánlóm, de majd kivédem azzal, hogy február van. J

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi előadóba mentünk.

– Kösz, Reni – dobta le Cortez a kémiafüzetem az asztalomra.

– Nincs mit – tettem el a füzetet a táskámba. Kezd elegem lenni abból, hogy a házim elkérésén kívül semmilyen kommunikáció nincs köztünk.

Oké, kicsit indulatos voltam. A csengetés után Mr. O’Realy érkezése helyrerázott, ugyanis egy finom „Miss Rentai” elhangzása után feltápászkodtam a székemről, és kezdhettem a felelést. A fenébe. Arnold még sehol, Virág hasonló szinten áll angolból, úgyhogy a kezemmel a padon kopogtatva töprengtem a válaszon. Ami, bár tényleg készültem, csak nem akart eszembe jutni. A szám szélét rágva gondolkoztam, a tanár megértően és türelmesen várakozott, amikor Virág hirtelen hátrafordult, aztán vissza. Rátett a padra egy papírfecnit, és feltűnés nélkül elém tolta.

Döbbenten néztem az apró lapra, amin a válaszok szerepeltek.

Felemelt fejjel, kicsit bizonytalanul kimondtam a szót, a tanár pedig biztatóan bólintott. Utána elmondtam a következőt. És így tovább. A papírfecnin szereplő tíz szó lelesése után Mr. O’Realy befirkantotta az ötöst a naplóba, én pedig megkönnyebbülten ültem le.

– Köszi – fordultam hátra Cortezhez.

– Szívesen – vonta meg a vállát. – Rémes a kiejtésed – tette hozzá, és bár bunkónak hangzott, mégsem volt az, mert miközben mondta, láttam a szemén, hogy visszafojtja a mosolyát. Igen, lehet, hogy pár perccel azelőtt még mérges voltam vagy ilyesmi, de ahogy belenéztem a mosolygós, kék szempárba, a nevem sem tudtam volna megmondani.

– Hogy érted? – kérdeztem zavartan.

– Hát, csak rémes. Nagyon franciásan beszélsz angolul, ami rémesen hangzik – magyarázta.

– De még csak most kezdtem angolul tanulni – mentegetőztem.

Cortez nevetve megrázta a fejét, és bedugta a fülébe a fülhallgatóját.

Lehet, hogy éppen az angolomat minősítette, de ezt olyan kedvesen tette, hogy nem tudtam komolyan venni. Mosolyogva fordultam vissza a padomhoz, és összenéztünk Virággal. Arnold negyedórával csengetés után érkezett, ledobta a táskáját mellém, és levágta magát.

– Hol tartunk?

– Feleltem. Ötösre – meséltem büszkén.

– Ügyes – halászta ki a táskájából a regényét.

– Cortez segített – vontam meg a vállam. Arnold szótlanul bólintott, és lapozott egyet.

Csengetés előtt két perccel Virág (aki egészen addig ráborult a padjára, és valamit firkálgatott) végre felemelte a fejét.

– Kész! – kiáltotta büszkén, és nyújtózott egyet. Mr. O’Realy és az egész osztály hátrafordult felénk. Virág zavartan leengedte a karjait. – Elnézést – nevetgélt, és halkabban folytatta. – Megcsináltam.

Arnolddal a suliújság szórejtvényére pillantottunk.

– Gratulálok, mind a tíz szót megtaláltad a betűhalmazban – vakargatta az állát Arnold.

– Igen! Alig egy óra alatt – vigyorgott Virág.

– Elképesztő. Gratulálok – gúnyolódott Arnold, de Virág nem vette magára, büszkén mutogatta mindenkinek. J

Olvasókör után otthon bekapcsoltam a notebookom, mert Virág üzent, hogy a suli honlapjára feltöltötték a farsangi képeket. Egész jók lettek, szinte mindegyiket lementettem a gépemre.

Cortez: 5/5* – ma, ahogy segített angolon… No comment. J

Farsangi képek: 5/4 – nem is voltam olyan béna Buffyként, úgyhogy most örülök. J

 Február 3., kedd

Reggel, amint a sulihoz értünk, hatalmas pelyhekben esni kezdett a hó, úgyhogy a fiúkkal együtt bementünk az épületbe.

Máday szokása szerint a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat fürkészte. Minket, Virággal figyelmen kívül hagyott, de a mögöttünk érkező fiúkra egymás után rászólt, hogy „Antai-Kelemen, tedd el a zenelejátszót”, „Pósa Richárd, fésülködj meg, hogy áll a hajad?”, „Nagy Zsolt, állva csak a lovak esznek, rakd el a chipsed!” és végül „Felmayer Dávid, ez iskola, nem a titkosszolgálat, vedd ki a füledből a headsetet!”. Azt hiszem, Máday nélkül unalmasak lennének a reggelek. J

Csengetésig a padomnál ülve olvastam a Twilight  második részét, a többiek leginkább ordítoztak és összevissza rohangáltak a teremben, miközben a sulirádióból Eminem Loose Yourself je   szólt.

Szóval csak amolyan tipikus első óra előtti káosz.

Pontban nyolc órakor aztán eltettem a könyvem, mert Kardos bevágta maga mögött az ajtót, és csontos, sápadt arcával, pusztán a megjelenésével elhallgattatta az osztályt. Lecsapta a naplót a tanári asztalra, és lassan lapozgatni kezdte. Minden egyes lap sercegésénél felszisszent az osztály azon része, akik félnek az irodalomtól. Vagyis Kingán és rajtam kívül mindenki (Arnold még nem volt bent).

– Felmayer – állapodott meg Kardos Dave nevénél, és felnézett a naplóból. Az egész osztály egy emberként fordult hátra, miközben Dave zavartan feltápászkodott.

– Tanár úr, ma van a szülinapom – kezdte Dave szomorúan pislogva. Kardos összeráncolt szemöldökkel meredt rá, kínosan hosszú ideig gondolkodott, majd unottan a plafonra nézett.

– Nem bánom, nekem mindegy, melyik nap írom be az egyest.

– Köszönöm – vigyorgott Dave, és villámgyorsan leült. Kardos tovább lapozott a naplóban, a többiek pedig mind behúzták a nyakukat. Mintha így elkerülhetnék a felelést.

– Bernáth – mondta ki az újabb nevet a tanár, mire Andris sápadtan feltápászkodott.

– Nekem is ma van a szülinapom – motyogta. Kardos lepillantott a naplóra, és megrázta a fejét. – Szép próbálkozás. Na, kezdheted.

Tíz percig felelt, illetve Kardos tíz percig próbált kihúzni belőle egy értékelhető választ, de reménytelennek tűnt. Én próbáltam súgni neki, de szegény a metaforát amforának olvasta le a számról, úgyhogy mikor kimondta, hogy a versben két amfora található, Kardos begőzölt.

– Tegye fel a kezét, aki készült a mai órára – nézett végig a termen villogó tekintettel. Óvatosan feltettem a kezem, de inkább gyorsan megpihentettem a vállamon, ugyanis ahogy körbenéztem, csak Kinga magasba lendített karját láttam. A többiek lapítottak.

– Tanár úr, én akartam készülni – nyafogta Virág, aki nehezen viselte a kínos csendet, úgy érezte, hogy meg kell törnie. Pedig még én is a fejemet rázva fordultam felé, mert bár velem nincs gondja Kardosnak, jó tiniként megtanultam már, hogy szemrehányáskor csendben kell maradni. Persze Kardos vérszemet kapott.

– És mi akadályozott meg benne, kedves Virág? – vigyorgott erőltetetten. A szavaiból áradó maró gúny végigsöpört a termen.

– A MySpace-oldalam szerkesztgettem, és nagyon elment az idő – vonta meg a vállát Virág.

Hát, már késő, gondoltam. De tény, hogy Virág a lehető legrosszabb időpontot választott az őszinteségre. Kardos villámló szemmel nézett körbe az osztályban.

– Rendben, 9/b. Rendben – bólogatott.

– A fenébe, Virág! – suttogta Ricsi, és megértettem, hogy miért mondja. Kardos megköszörülte a torkát, és mosolyogva bólintott.

– Jövő hétfőre tízoldalas házidolgozatot kérek, aminek a témája, „én és az internet”.

– Tíz oldal? – rökönyödött meg Robi.

– Tíz oldal. Hétfőre. Most pedig nyissátok ki a könyveteket… Sóhajtva előszedtem a felszerelésemet, és bár soha, senkinek nem vallottam volna be, nekem tetszik a feladat.

Kardos belekezdett az anyagba, közben pedig kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be.

– Reggelt! – köszönt hanyagul, és a padjához lépve ledobta a katonai hátizsákját.

– Neményi… – kezdte Kardos a letolást, de félbehagyta, és csak legyintett. Azt hiszem, mára elege lett belőlünk.

Az irodalomóra szó nélkül telt, a csengő megszólalásakor pedig Kardos némán becsapta a naplót, és kiment a teremből. Hát, ennyi kellett, a következő pillanatban Virág felé minden irányból papírgalacsin repült, különböző megjegyzésekkel együtt.

– Okos vagy! Meg is írod nekem? – kérdezte Ricsi a fejét rázva, miközben Virág értetlenül pislogott.

– Most mi van? Nem miattam kell házidolit írni – vonta meg a vállát. – Vagy igen? – fordult felém kérdőn.

– Ne aggódj, Kardos már Andris felelésénél berágott – nyugtattam, mert nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen a dolog miatt.

– Lemaradtam valamiről? – állt meg a padom mellett Arnold.

– Tízoldalas házidoga jövő hétre a netről – vontam meg a vállam.

– Klassz – bólintott Arnold.

Na, most viszont mi kaptunk egy adag összegyűrt alufólia labdát, az egyik ráadásul fejen talált.

Duplafrancián Monsieur Durand-nal továbbmentünk az anyaggal, focin Farkas tanárnő Dave-et akarta feleltetni, de a szülinapja miatt inkább mást választott. Andrist. Szegény, másodszorra felelt Dave helyett, ráadásul megint egyesre.

Ebédszünetben a büfében vett forró csokival és croissant-nal mentünk az udvarra. A sulirádióból valami ska zene üvöltött, mi pedig megálltunk a szokásos helyünkön, és a fagyos szélben ácsorogva beszélgettünk Virággal. A sulirádióban véget ért a szám, és a stúdiós beleszólt.

– A következő szám a 9/b-s Dave-nek szól.

Az árkádok alatt álló Dave meghajolt, az udvaron ácsorgó diákok pedig mosolyogva megtapsolták. Aztán felcsendült a szám, és Dave arca elvörösödött. Halász Judit Boldog születésnapot  című dala hatalmas röhögést váltott ki, és bár Dave szeretett volna elsüllyedni, Zsolti továbbra is tapsoltatta a diákokat, és a karjával jelezte, hogy éljenezzünk még.

Este, amikor rámentem az msn-re, az egész osztályom online volt, szinte mindenki rám kattintott. Hát, ennyit az egyórás netkorlátozásomról. Mindegy, miközben Jacques-kal amőbáztam, Virággal webkameráztam és Arnolddal Honfoglalóztam, egyszer csak üzenet érkezett.

 Cortez üzenete:  Itt vagy?

Egy pillanatra csodálkozva néztem a képernyőre, aztán megpróbáltam újra normálisan levegőt venni. Semmi pánik, csak Cortez rám írt. Hűű. Bemásolom.

 Reni üzenete:  Igen.

 Cortez üzenete: A  beadandó…  Reni üzenete:  Segítek megírni.

 Cortez üzenete:  Kösz.

 Reni üzenete:  Szívesen. Jó lenne, ha írnál pár oldalt magadtól, és akkor majd együtt átírjuk. Vagy ilyesmi.

 Cortez üzenete:  Miről írjak?

 Reni üzenete:  Csak úgy általánosságban, hogy mire használod a netet, mi a kedvenc Honlapod, meg hasonlók.

 Cortez üzenete:  Oké.

 Reni üzenete:  Oké.

Vártam pár pillanatig, és úgy gondoltam, hogy vége a beszélgetésünknek. Megint segítséget kért irodalomból, megint segítek neki, és ennyi. Már majdnem bezártam az ablakát, amikor ismét írt. Másolom.

 Cortez üzenete:  Ezt láttad már?

Aztán linkelt egy videót. Gyorsan megnéztem, egy gördeszkás felvétel volt valami versenyről. Senkit nem ismertem rajta, semmilyen trükköt nem értettem belőle, és őszintén, minimálisan sem érdekelt a dolog, de. De átküldte, hogy nézzem meg. Ezzel pedig megmutatott nekem valamit, ami őt érdekli. Wow!

Sajna az egyórás netkorlátozásom lejárt, így ki kellett lépnem, de teljesen feldobódva vacsoráztam. Pedig komolyan, nem sok ember ette volna meg mosolyogva azt a sajtkrémlevest. Tényleg.

Dave szülinapja: 5/5 – megúszott három felelést, és nagyon beégett a sulirádióban. Szóval vicces volt.

Kardos: 5/3 – igazán berágott ránk. L

Cortez: 5/5* – msn-en beszélgettünk. Igazán beszélgettünk. Na jó, videókat küldözgetett, de akkor is! Hű. J

Sajtkrémleves 5/3 Legyűrtem, és ez a lényeg. J

 Február 4., szerda

Nyugis nap. Az összes óra elrepült, kivéve a tesit, ami viszont olyan hosszúnak tűnt, mint az összes többi egyben. Miközben átvettem a tesicuccom az öltözőben, Virág folyamatosan nyaggatott.

– Na jó, most komolyan. Te kit választanál, Pete Wentz vagy Robert Pattinson?

– Hát – húztam meg a cipőfűzőm, és tanácstalanul megcsóváltam a fejem. – Muszáj?

– Aha – bólogatott Virág. Az utóbbi időben igen sok energiát fektet abba, hogy válasszon a gitáros és a színész között.

Egyszerűen nem tud dűlőre jutni.

– Pete Wentz nekem nem igazán tetszik. Pattinsonnak meg fura a haja – töprengtem.

– De ha itt állnának előtted, és azt mondanák, válassz, mit felelnél? – kérdezte Virág.

– Ha itt állnának előttem, megkérdezném, mégis mit keresnek a lányöltözőben – álltam fel a padról, és felhúztam a Szent Johannás melegítőm cipzárját. Virággal hangosan felnevettünk, aztán az a-s lányok lesajnáló grimaszát figyelmen kívül hagyva kimentünk az öltözőből.

Korponay tanárnő széles vigyorral várt a teremben. Ez a mosoly mindig ugyanazt jelenti, vagyis hogy kiélheti legfőbb szenvedélyét. Egész órán át teremköröket futtatott velünk, időre. A négy a-s lány és Kinga körülbelül hat kört vert ránk, de nem igazán zavart minket. Mi, Virággal inkább a „lassan járj, tovább érsz” elvet követtük, és eleinte békésen kocogtunk, aztán, mikor az oldalam szúrni kezdett, Virág vádlija pedig begörcsölt, inkább csak egymást támogatva nyöszörögtünk. Ebben persze az a legcikibb, hogy a fiúk, akik a terem közepén fociztak, végig tanúi lehettek a folyamatos leépülésünknek. Jaj. Mindegy, végül valahogy eltelt a tesióra. Óra végén az öltözőben folytattuk a beszélgetést. Úgy tűnt, Virág végre döntött.

– Robert Pattinsont választom! Őt jobban szeretem – közölte határozottan.

– Biztos? – néztem fel rá mosolyogva, miközben benyomtam a melegítőgatyám a táskámba. – Pedig az I Don’t Care  videóklipet legalább ezerszer nézted meg a neten Pete Wentz miatt. – Virág összeráncolt szemöldökkel végiggondolta, láttam rajta, hogy most teljesen elbizonytalanodott. Oké, lehet, hogy ez gyerekes dolog, de miért ne beszélgethetnénk ilyesmiről? Szerintem ez tök normális.

Sajna az a-s lányoktól megint csak egy megvető mosolyt kaptunk, aztán Edina megunta a fecsegésünket, és témát váltott, mintha ott sem lennénk.

– Jövő héten Valentin-nap van.

– És? Elhívsz valakit a sulibálra? – kérdezte Kinga gúnyosan, mivel nyílt titok, hogy Edina minden iskolai rendezvényre Cortezt szeretné partnerként, de állandóan kosarat kap. Az a-s lányok, Kinga és Virág kérdőn nézték Edinát, nekem pedig felugrott a gyomrom a torkomba, és a fülemben éreztem a szívdobogásom.

– Nem. Az iskolai bál alól állandóan kihúzza magát, gondolom, Ricsiék miatt. Hogy ne legyen ciki – ragadta meg a kilincset, és lenyomta.

– Akkor? – kérdezte az egyik a-s lány, mire mindenki, még én is kérdőn néztem Edinára.

– Mozi. Arra nem fog nemet mondani – vonta meg a vállát magabiztos mosollyal, kicsapta az öltöző ajtaját, és kiment.

Pislogás nélkül meredtem utána, miközben totálisan megsemmisültem. Lerogytam a padra, és a térdemre hajtottam a fejem. Mi elérhetetlen tinibálványokról beszélgetünk Virággal, közben meg Edina komolyan randira hívja Cortezt? Te jó ég!

– Nyugi, nem lesz semmi gond – simította meg Virág a hátamat.

– Aha – nyöszörögtem. – Lehet, hogy hányni fogok. – Ekkor egy másik, sokkal erőteljesebb kéz ragadta meg a vállamat.

Sejtettem, hogy nem Virág, ezért felnéztem. Kinga ijesztően közelről és ijesztően mérgesen nézett az arcomba.

– Renáta! Végtelenül szerencsétlen képet vágsz!

– Kösz – nevettem el magam kínosan.

– Tudod, mit mond nekem az edzőm, ha verseny előtt meginog az önbizalmam? – kérdezte. Megráztam a fejem, mire megragadta a két vállam, szembefordított magával, és az arcomba ordított: – Mit sírsz, mint egy gyerek? Szedd össze magad! Szánalmasan festesz, sőt, a szánalmasnál is szánalmasabban! Most összeszeded magad, kimész oda, és megmutatod, hogy mire vagy képes! A kétségbeesett arckifejezéseddel nem érsz el semmit! Azért nem adnak díjat! Vagy ezt akarod? Akkor indulj a szánalomversenyen!

Kinga úgy ordította ezeket a szavakat a fülembe, hogy komolyan megrettentem.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte kicsit normálisabb hangsúllyal.

– Hogy az edződ őrült! – nyögtem ki.

– Nem ez a lényeg! Érted, mit akarok mondani?

– Azt hiszem, igen – bólogattam.

– Én nem. Viszont cseng a fülem – közölte Virág. Kinga felhúzott a padról, és újra a szemembe nézett.

– Renáta, szánalmas, hogy minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül Cortez, te vagy nyomorult tekintettel meredsz magad elé, vagy hányni akarsz, vagy mit tudom én. Nem csodálom, hogy így nem vagy vetélytárs Edina szemében.

– Igazad van! Vetélytárs leszek! – nyögtem.

– Ez a beszéd! Nem vagy te olyan buta, hogy feladd. Elvégre a harmadik legjobb felvételit írtad, csak van itt keresnivalód? – veregetett vállon.

– A második.

– Mi?

– A második legjobbat. Holtversenyben veled – magyaráztam.

Kinga arcvonásai megkeményedtek, és rögtön átváltott barátságtalanabb stílusra.

– Igen, tényleg – húzta meg a copfját, és felkapta a táskáját.

– Kinga – szóltam utána, mielőtt kilépett az ajtón.

– Igen?

– Kösz.

– Nehogy azt hidd, hogy érdekel a lelkivilágod. Az érdekel, hogy észnél legyél és ne rontsd le a jegyeidet. Éppen elég nehéz, hogy rajtam és Arnoldon kívül te vagy az egyetlen, aki megpróbál gondolkodni az osztályban. Elrepül ez a pár hónap, és év végén ott kell lennünk a legjobb átlaggal rendelkező osztályok között! – közölte, és kiviharzott az öltözőből.

Hát igen. Ez Kinga. Ha lent vagy, megragad és felhúz. Ha viszont fent vagy, mindenáron le akar rúgni onnan. Sosem fogom megérteni.

Edina: 5/1 – komolyan nem bírom azt a lányt!

Kinga: 5/4 – Jó, persze önzésből, de sikerült lelket öntenie belém.

Citromos csirke vacsorára: 5/3 – nem éreztem az ízét, úgyhogy megettem mindet. Komolyan, a szerelem néha csodákra képes.

Szó szerint. J

 Február 5., csütörtök

Második óráig folyamatosan jókedvem volt, aztán jött a rajzóra, és mint amikor elzárják a vizet, kábé olyan hirtelen savanyodtam be.

Mivel nem jegyre rajzoltunk, az óra végéig némán szöszmötöltem a rajzlapom fölé görnyedve, lehetőleg úgy, hogy a hajam teljes egészében eltakarja a lapomat. Óra végén Vladár körbesétált a teremben, kiosztott néhány ötöst (Virágnak, Corteznek és Kingának), aztán amikor mellém ért, horkantott egyet a maszatos rajzlapomat fürkészve, és némám továbbment.

Ezt megúsztam, úgyhogy csengetéskor gyorsan kispuriztam, hogy a mosdóban lemossam a tenyeremen és alkaromon végighúzódó grafitfoltokat.

A duplamatekot Gazdag tanárnő egyben tartotta, egész órán egyesével a táblánál oldottunk meg feladatokat (ki hosszabb, ki rövidebb ideig, Kinga két percig, Robi majdnem negyedóráig), így csengetés előtt tíz perccel be is fejeztük az órát. Miután a tanárnő kiment a teremből, megkérve minket, hogy maradjunk csendben, természetesen mindenki őrjöngeni kezdett. Andris és Robi a telefonjukkal neteztek, Cortez a padjára hajtott fejjel zenét hallgatott, Ricsi a fingerboardja tologatásával ütötte el az időt.

Dave ide-oda sétálgatott, miközben fontoskodva beszélt a headsetjén (mindenki tudta, hogy az apukájával), Virág mangát olvasott, Gábor pedig a tévét bámulta. Jacques hátrafordult hozzám, és leellenőrizte a franciaházim, Zsolti pedig azzal foglalta el magát, hogy elvette Kinga lovas mappáját, és olyan magasra emelte, hogy ne érhesse el. Persze Kinga hamar ráunt, mert két próbálkozás után sípcsonton rúgta Zsoltit, és már vissza is szerezte a mappát. Miközben a többieket néztem, Arnold felült a padomra, előhúzta a farzsebében ronggyá gyűrődött könyvét, és olvasni kezdte.

– Milyen a könyv? – kérdeztem, miközben elővettem a sajátomat.

– Jó. A tiéd?

– Elmegy.

Ezt megbeszéltük. Az a jó Arnoldban, hogy nem kell mindig feleslegesen beszélgetnünk, akkor is jól elvagyunk, ha mindketten csendben olvasunk. Csengetéskor aztán felcsendült a sulirádióban a Metró Station Shake it  című dala, és minden teremből kiözönlöttek a diákok. Lesétáltunk az udvarra, de olyan hideg volt, hogy csak a fél szünetet töltöttük kint, végül visszamentünk a terembe. Igazából olvasni akartam, de Jacques beszélgetős kedvében volt, úgyhogy meghallgattam, hogy a régi barátai mennyire ritkán írnak neki és hogy szerintem ez miért van.

Próbáltam megvigasztalni, de csak annyit tudtam mondani, hogy az én régi, általános iskolás osztálytársaim egy betűt sem írtak azóta, hogy elballagtunk. Ez elég rosszul jött ki, mert éppen fel szerettem volna vidítani, de végül jót nevettünk a dolgon.

Megkérdeztem, hiányoznak-e neki a barátai meg hogy jól elvan-e itt. Őszintén érdekelt, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Jacques-nak milyen nehéz lehet. Viszont a válasza meglepett, mert azt mondta, tök jól elvan és hogy mennyi: klassz dolog van itt, milyen rendes vele mindenki, mennyit nevetünk együtt (ezt nem tudom, mire értette, mert azért annyit nem, de mindegy), sőt, azt is mondta, hogy két igazán jó barátja is van. Na, ez lepett meg a legjobban. Merthogy Gáborra és rám gondolt. Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagyok Jacques-kal. Ezek szerint viszont igen.

Ennek örülök.

Suli után hazamentem, a leckémmel és a fogalmazásommal két óra alatt kész lettem. Aztán (mivel anyu hívott, hogy későn jön, mert ónos eső várható) csináltam szendvicset, leültem a babzsák fotelemre, és estig olvastam.

Cortez: 5/5* – Durand feleltette francián, de Cortez kiejtése annyira kifogástalan (és nem mellesleg annyira jól áll neki a francia nyelv), hogy természetesen ötöst kapott. Ráadásul öt olyan szót is használt, amit még sosem hallottam. Hű. J

TeveClub: 5/5 – meghívtak egy karavánba. Virággal megbeszéltük, hogy csak együtt csatlakozunk. J

 Február 9., hétfő

 A hétvége eleje klasszul telt, péntek este átjött Virág, és Simseztünk meg jól kibeszéltük Edinát, a szombati színház is tökéletes volt, Arnoldnak és nekem is igazán tetszett a darab, ráadásul kaptunk egy plakátot, amit megtarthattam. Vasárnap viszont szörnyen unatkoztam, Virág nem volt gépközeiben, az msn szinte egész nap kongott az ürességtől, és bár vártam, hogy Cortez bejelentkezik, a neve egyszer sem váltott át zöldre. Így aztán egész nap olvastam.

Ma reggel az aulába belépve három dologra lettünk figyelmesek. Az első, hogy a sulirádióból üvöltött a The Moog 1  like you  című dala. A második, hogy a büfénél szó szerint kígyózott a sor. A harmadik pedig, hogy a lépcső aljában lévő stúdió ajtajánál sorban álltak a diákok.

– Mi van itt? – kérdeztem csodálkozva, de Virág is csak a fejét rázta.

A büféablaktól ellépő három, tizenegyedikes lány nevetgélve mutogatott egymásnak egy halom szilikon karkötőt, miközben folyamatosan sugdolóztak.

Virággal csodálkozva felbaktattunk a lépcsőn, és a suliboxokhoz mentünk. Valamennyi szekrényajtóból piros szórólap lógott ki, í'így mikor a sajátunkhoz értünk, kirántottam a papírt, és összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdtem.

– Valentin-hét a Szent Johannában. Kérj egy dalt a sulirádióban, lepd meg a barátodat egy karkötővel (a büfében kapható), és gyere el pénteken a Valentin-bálra!

– Hűű – csillant fel Virág fél szeme. A másikat eltakarta a haja.

Még mindig értetlenül meredtem a papírra. Közben elhaladt mellettünk két tizedikes lány, és direkt feltűrték a pulóverük ujját, hogy jól látszódjon, mindketten viselnek karkötőt.

– Ez tök jópofa – lelkesedett Virág, aztán megragadta a vállam.

– Adhatnál AKÁ-nak.

– Á, nem hiszem – ráztam meg a fejem azonnal. (AKÁ= Cortez, csak ha nem magunk vagyunk, így nevezzük, hogy senki ne jöjjön rá. J

 – Vagy talán mégis – bizonytalanodtam el, és magamban ezerszer elképzeltem, ahogy átadom Corteznek a Valentin-karkötőt, ő pedig ad egyet nekem, és… Na igen.

Felébredtem az álmodozásból, aztán Virággal együtt lementünk a lépcsőn, mert duplaangollal kezdtünk a nyelvi előadóban.

– Veszünk valamit inni? – kérdeztem, és a büfénél kígyózó sorra meredtem.

– Aha – bólintott Virág, és hátrabaktattunk a sor végére, miközben a sulirádiósok egymás után közöltek üzeneteket, amiket szerelmes dalok kísértek.

Végighallgattuk Dido Here with me  című dalát, aztán végre mi következtünk.

– Két sajtos perecet, egy almalevet és egy forró csokit kérnek – hadartam, aztán gyorsan hozzátettem: – És megnézhetném a karkötőket?

A büfésnéni elém tolta az ablak mellett lévő átlátszó dobozt, aztán otthagyott vele, hogy elkészítse a forrócsokim. A doboz roskadásig volt pakolva szilikon karszalaggal. Volt köztük egyszínű (szinte valamennyi színben), többszínű, mintás, ábrás, kockás, csíkos… Lehajolva fürkésztem a műanyag dobozba zsúfolt karkötőket, aztán kiszúrtam egyet, és könyékig belenyúltam a karkötőhalmazba, miközben a doboz oldalát nézve próbáltam koordinálni a kezem.

– Adhatok még valamit? – állt meg előttem a büfésnéni, és lepakolta a pultra a rendelésünket.

– Igen, egy pillanat. Ezt kérem! – rántottam ki a kezem a dobozból, és szorosan fogtam a pink alapon fekete kockás gumikarkötőt. – Tessék, barátságkarkötő – nyújtottam Virágnak, aki először bambán meredt rám, végül felfogta, hogy ezt neki vettem, és sikongatni kezdett.

– Komolyan? Ez az enyém? – ugrándozott, majd azonnal felhúzta a csuklójára a szerinte „szuperszép” darabot, és a nyakamba ugrott. – Soha nem veszem le! Ez az igaz barátság karkötőm? –lelkesedett.

– Hé, örülnétek egy kicsit arrébb? – szólt ránk a mögöttünk sorban álló srác, aki szerintem megunta a visongatást.

Fölkaptam az üdítőket meg a pereceket, és már el akartam jönni a büfétől, amikor Virág visszaverekedte magát, és szélesen rámosolygott a büfésnénire.

– Én is szeretnék venni egy karkötőt – jelentette be boldogan. A sorban állók hangosan fújtatni kezdtek, de Virág nem zavartatta magát, ráérősen válogatott.

– Ezt egy kicsit félreteszem, nézegesd, addig kiszolgálom a többieket, rendben? – mosolygott vissza Virágra a büfésnéni, és hagyta, hogy félreállva kutakodjon a karkötők között.

– És ez? Ez hogy tetszik? – mutatott felém Virág egy újabb darabot.

– Ez is jó, mindegy, melyik. Akármelyik jó! – sürgettem, mert Virág nem nagyon tudott megállapodni egy karkötőnél. Közben a büfében vásárlók hanyagul belenyúltak a dobozba, és mindig kivettek egyet belőle. Ők nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a dolognak.

– Nem! Te a tökéletes karkötőt választottad nekem, én is azt akarom neked adni! – erősködött Virág. – És ez a fehér?

– A fehér jó lesz – bólintottam kissé unottan.

– Nem, a zöld jobb lesz. Sok zöldet hordasz – rázta a fejét.

Végül, hosszas várakozás és töprengés után Virág felém mutatott „top 3” karkötőt, hogy azokból válasszam ki, amelyik a legjobban tetszik.

– Ez – böktem a sima, egyszínű sötétzöldre. A másik kettő túl csicsás volt.

– Oké. Akkor ezt kérem, ezeket meg visszaadom – tolta vissza Virág a büféablakba a karkötős dobozt, és örömmel mutatta fel a megvásárolt darabot.

A mögöttünk sorban állók gúnyos éljenzésbe kezdtek, amikor végre otthagytuk a büfét.

– Vedd fel – adta át Virág, én pedig felhúztam a karomra a szilikon karkötőt. Virág könnyes szemmel nézte, aztán az én karom mellé tette a kezét, hogy megnézzük, milyen együtt a két karkötő.

Örültem, hogy ennyire boldog tőle, meg annak is, hogy immáron nekem is lett egy karkötőm. A nyelvi előadóba éppen csengetésre estünk be, közvetlenül utánunk Mr. O’Realy becsukta maga mögött az ajtót, és szólt, hogy mindenki vegye fel a fejhallgatót. Angol párbeszédeket hallgattunk, aztán negyedóra múlva kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be a terembe.

– Miről maradtam le? – kérdezte.

– Két ember beszélget a napszakokról – suttogtam.

– Zseniális – vonta meg a vállát, és fel sem vette a fülhallgatót, csak előszedte a táskájából a könyvet, és zavartalanul olvasni kezdett.

– Mit szólsz a karkötő őrülethez? – kérdeztem, DJ-sen félretolva a lejemen a fülhallgató felét.

– Mihez?

Felmutattam neki a karom, amin ott virított a Virágtól kapott zöld karkötő, aztán nagy vonalakban elmeséltem, hogy miről van szó. Arnold rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Ez elképesztően nagy baromság – jelentette ki végül, és visszamerült Stevenson Kincses szigeté be.

– Szerintem jópofa – néztem csalódottan a karomra, és hirtelen megijedtem, hogy ha Arnold nem kapható az ötletre, talán egész héten csak ez az egy karkötőm lesz.

Franciaóra után Virággal a suliboxhoz mentünk, és miközben ő kivette az irodalomholmiját, én beragasztottam a szekrényembe a színházban szerzett plakátot. A szekrényajtóm kezdi tükrözni a személyiségemet, ami jó, mert ez azt is jelenti, hogy van személyiségem. J

Kinga savanyú képpel lépkedett felénk a folyosón, messziről láttam, hogy valami baja van.

– Mi a gond? – kérdeztem barátságosan. Jókedvem volt, a Valentin-hét a karkötő őrülettel, a romantikus dalokkal és a nyüzsgő, sugdolózó diákokkal teljesen feldobott. Az egésznek volt valami különleges hangulata, ami ránk fért a zord, nyomott februári napon.

– Ne is mondd! – fújtatott Kinga, és felhúzta a karján az ingujját. Piros szilikon karkötő virított a vékony csuklóján.

– Piros! – csodálkoztam.

– Ahogy mondod! Piros! Ez az ostoba Dani! Nem elég, hogy elsőként ad karkötőt, az aulában, egy rakás végzős előtt, de a legfeltűnőbbet! – rázta a fejét dühösen.

– Szerintem kedves – mosolyodtam el, és kicsit irigyeltem.

Mármint nem a piros karkötőjét, hanem hogy ő legalább kapott egy fiútól. Kinga rám hagyta a dolgot, és kivágta a szekrényajtaját.

Edina, nyomában a három a-s lánnyal kijött a mi termünkből, és sugdolózva, nevetgélve billegtek át a szemközti, saját termükbe.

Arnold éppen akkor ért hozzánk, kezében egy pohár forrócsokit tartott.

– A büfénél mindenki elvesztette a fejét – közölte.

– Nekem tetszik ez a karkötő dolog – néztem le mosolyogva a karomra, és mint minden diák, én is ösztönösen feltűrtem a pulcsim ujját, hogy látsszon, már kaptam egyet.

– Ez nevetséges – rázta meg a fejét Arnold, amikor két végzős lány sétált el mellettünk, karjukon három(!!!) színes karkötővel. – Elvárják tőlünk, hogy egy hétig magunkon viseljük a népszerűségi szintünket, mint valami stigmát! A szembejövők már így is először a karodra néznek, aztán az arcodra. Ha öt karkötőt viselsz, elismerően bólintanak. Ha egyet sem, lesajnálóan merednek rád, mint valami kirekesztett, kitaszított… – Arnold – szakítottam félbe mosolyogva. – Szerintem ez nem ennyire drasztikus. Ez csak egy kedves dolog, ami megtöri a szürke napokat.

– Most még ezt gondolod. De majd, ha például szerdán még mindig csak egy karkötőd van, és szánakozó pillantásokat kapsz, átértékeled az egészet.

– És ha kapsz tőlem egy karkötőt? – próbálkoztam mosolyogva.

– Én fel nem veszem – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően.

– Antiszociális! – vetettem oda gúnyosan, és nevetve mentünk be a terembe.

A padomhoz lépve letettem az irodalomkönyvem és a szöveggyűjteményem, aztán Cortezhez fordultam, hogy megkérdezzem, átfussam-e a dogáját a csengetésig. A helyén ülve zenét hallgatott, két karját a padon pihentette. Tekintetemmel automatikusan a csuklójára néztem, a pulóvere alól félig kilátszott a piros(!!!) szilikon karkötő. A gyomrom felugrott a torkomba, és hirtelen értelmet nyert a pár perccel ezelőtti jelenet, amikor Edina kilibbent a termünkből. Akkor adta oda. Cortez észrevette, hogy a padom mellen állva nézem, és kihúzta a füléből a fülhallgatóját.

Erőltetett mosollyal az arcomon lehuppantam a helyemre, és igyekeztem nem sírógörcsöt kapni. A fenébe!

Kardos bevágta maga mögött az ajtót, mire az osztály elhallgatott.

– Mára tízoldalas beadandót kértem. Szatmáry, beszednéd? – szólt rá Kingára, aki azonnal felállt és körbement a teremben.

Mögöttem kicsit elidőzött, és finom sziszegést is hallottam, de nem fordultam hátra. Nem akartam Cortezre nézni, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Nemcsak kapott egy karkötőt Edinától, de hordja is. Azt hiszem, megszakadt a szívem.

Átnyújtottam az összefűzött lapokat Kingának, és kinyitottam a könyvemet. Kardos letette a vaskos kupacot a tanári asztalra, és egymás után ellenőrizte, hogy mindenki beadta-e.

– Neményi, ez több mint tíz oldal – jegyezte meg a dolgozatokat nézve.

– Igen tanár úr, de a témát relevánsnak ítéltem meg… – Jó, értem – szakította félbe Kardos, és továbbhaladt. – Ki szándékozik megvakítani? – emelt fel egy sárga papírköteget, amire pink színű tollal írtak.

– Az az enyém – lóbálta meg a kezét Virág.

– Kedves Virág, legközelebb talán fehér papírra kék vagy fekete tollal írj, máskülönben el sem olvasom – dünnyögte Kardos.

– Elnézést – görbült le Virág szája, és kivette a tolltartójából a lila tollát.

– Nocsak, nocsak – nézett fel a lapokból Kardos.

Automatikusan keresztbe fontam magam előtt a karom, és nagyon- nagyon rosszat sejtettem. – Antai-Kelemen, ezt komolyan gondoltad? –mutatott fel Kardos egy papírt, mire lehunytam a szemem. A fenébe. Tök üres volt.

– Sajnálom, nem volt időm megírni – közölte Cortez. Kardos végtelenül hosszú ideig meredt rá, már mindenki legalább hatszor elkapta a fejét, de Cortez állta a tekintetét.

– Az ellenőrződet – szólt végül Kardos, mire Cortez kikászálódott a padjából, előrement és letette a tanári asztalra.

Miközben Kardos beirt az ellenőrzőjébe, az osztályban egy pisszenés sem hallatszott, csak Cortez székének nyikorgása törte meg a csendet, amikor visszaült a helyére. Óvatosan hátrafordultam, és tágra nyílt szemmel néztem rá.

– Megőrültél? – sziszegtem, és reméltem, hogy le tudja olvasni a számról. Félmosolyra húzta a száját, és hanyagul megvonta a vállát.

– Sajna, nem jött az ihlet – közölte.

– Vártalak msn-en tegnap… – kezdtem rémülten, de Kardos közbeszólt.

– Tessék, viheted – hajította a tanári asztal szélére Cortez ellenőrzőjét, aminek a lapjai dobás közben sercegve szétnyíltak.

Cortez zsebre dugott kézzel ment ki érte, aztán felkapta, és komótosan visszaült a helyére.

Remegő gyomorral fordultam vissza, és igyekeztem elhinni, hogy ez nem az én hibám. Mert én tényleg vártam msn-en. És legalább pár oldalt írhatott volna. Vagy valami. Totál lelkibeteg lettem, ráadásul Kardos olyannyira berágott, hogy egy szót sem szólt egész órán, csak a szöveggyűjteményt olvastatta velünk.

Rémesen soká ért véget az irodalomóra, a csengő megszólalásakor pedig Kardos szó nélkül kiment a teremből. Az osztály egy emberként lélegzett fel, és a következő pillanatban szinte mindenki Cortez köré csoportosult, folyamatosan röhögve.

Karba tett kézzel ültem, és a fejemet rázva néztem a jelenetet.

Egyáltalán nem értettem egyet Ricsi pacsizásával meg Dave vihogásával, sem pedig Zsolti „ez nem volt semmi” beszólásaival.

Lehet, hogy Cortez nagyjelenete menő, meg ultra laza volt, meg hogy ez imponál a többieknek, és bevallom őszintén, még nekem is megdobogtatni a szívem a nemtörődömsége, mert kétségtelenül jól állt neki. Csak éppen a többiek nem számoltak azzal, amivel én igen. Hogy Kardos egyébként is pikkel Cortezre, és ha csak egy szikrányi esélyt lát arra, hogy meg tudja buktatni, egy percig sem habozik majd.

– Jössz az udvarra? – állt meg mellettem Arnold.

– Aha – bólintottam, és Virággal együtt az ajtó felé indultam.

Mielőtt kiléptünk, még visszanéztem. Cortez a padján ült, és szendvicset evett, közben meg mosolyogva vonogatta a vállát, amíg Ricsiék rajta röhögtek.

– Ne gyötörd magad, nem a te hibád – vigasztalt Arnold, amikor lesétáltunk a lépcsőn.

– Segítenem kellett volna neki. Számított rá – rágtam a szám szélét, és komolyan a sírógörcs kerülgetett.

– Ez egyáltalán nem igaz! – szállt vitába azonnal Arnold. – A segítséged nélkül is meg kellett volna írnia. Elvégre nem hülye. Itt egyértelműen devianciáról van szó.

– Figyelj, hagyjuk ezt. Elég rosszul érzem magam a dolog miatt, szóval beszélhetnénk másról? – kértem. Arnold összevont szemöldökkel bólintott.

– Mindjárt jövök utánatok. Kértek valamit a büféből?

– Én egy gumicukrot. Sárkányosat! – mondta Virág. Arnold először furán nézett, aztán megvonta a vállát, és levált tőlünk, hogy beálljon a büfé végtelenül hosszú sorába.

Az udvaron rémesen hideg volt, a szél csípte az arcom, és valami szemerkélni kezdett, de engem nem érdekelt különösebben, Virág pedig emós, úgyhogy jól bírja a zord dolgokat. A stúdiós bemondta a rádióba, hogy a 12/b-s Zolinak küldik a következő számot (ma összesen négy számot küldtek neki, eléggé népszerű), aztán felcsendült a Killers Mr. Brightside  című dala. Virág halkan énekelgetett mellettem, miközben én az ajtót néztem, amin éppen Cortezék jöttek ki. Sóhajtva elkaptam a fejem, és a hamuszürke eget kezdtem pásztázni. Rémes, lehet, hogy én is emós leszek a végén?

Suli után Virág elhúzott rajzszakkörre, Arnold felment a szekrényéhez, én pedig egyedül ácsorogtam az aulában.

– Sziasztok – intettem a két végzős stúdiósnak, amikor elmentek mellettem, aztán megakadt a szemem a büfén. Mivel véget értek az órák, senki nem állt sorba.

– Mit adhatok? – kérdezte a büfésnéni, amikor észrevette, hogy tanácstalanul ácsorgok az ablaknál.

– Csak megnézném a karkötőket – fordultam az átlátszó doboz felé, aminek az aljában körülbelül hat darab karkötő árválkodott. – Hű, elég kevés maradt – jegyeztem meg.

– Ez mindig így van. Most fogom feltölteni holnapra. Ha vársz egy percet, akkor válogathatsz – mondta. Bólintottam, és figyeltem, ahogy beleönti a karkötőket a dobozba. Szomorúan néztem a színes, vidám gumi karkötőket, ahogy összenyomódva préselődnek a doboz aljára, amikor megakadt a szemem egy darabon. Fekete alapon fehér felirat húzódott végig rajta, és bár nagyon béna angolos vagyok, ezt az egy szót igazán ismerem.

 Skate.

– Egy pillanat! – állítottam meg a büfésnénit, mire abbahagyta a karkötők öntését. Belenyúltam a dobozba, és gyorsan kirángattam a kiszemelt darabot. – Ezt kérem.

Egy pillanat alatt a zsebem mélyére süllyesztettem, és még körbe is néztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem látott.

Fogalmam sincs, hogy csinálok ezzel a karkötővel, de mivel nem láttam belőle többet, muszáj volt megvennem. Akkor is, ha nem adom oda. Arnold lebaktatott a lépcsőn, én pedig szó nélkül követtem, és átmentünk a könyvtárba.

Otthon anyuéknak nagyjából beszámoltam a Valentin-hétről.

– Ez olyan bájos! És milyen kedves ötlet ez a karkötő – áradozott anyu.

– Igen. Csak az ciki, ha ez az egy lesz rajtam egész héten – mondtam, miközben a villámmal bökdöstem a vacsorát.

– Biztosan kapsz még. Sok kis barátod van.

– Aha – bólogattam kedvetlenül, mire a szüleim aggódva összenéztek.

Valentin-hét: 5/5 – folyamatos romantikus zene a sulirádióban.

Tök hangulatos.

Karkötők: 5/5* – remélem, azért még kapok. Bár ennek az egynek is örülök.

Cortez: 5/1. – L

Edina: 5/1. – L

Olvasókör: 5/3 – Kardos lenyugodott, és élvezettel beszélt az orosz irodalomról. Csak én nem voltam ott 100%-ig. Mármint fejben.

Február 10., kedd

Reggel, miközben a suliboxomból kiszedtem az irodalomfelszerelésem, meghallottam az a-s lányok csacsogását.

– Hat – tűrte fel a pulóvere ujját Edina, és büszkén mutogatta a színes karkötőit. Zavartan fordultam vissza a szekrényemhez, és az ingujjamat markolászva ellenőriztem, hogy nem látszik-e ki az egyetlen árva karkötőm. Lehet, hogy Arnoldnak igaza lesz? Lehet, hogy ez annyira nem is jópofa dolog? Lehet, hogy tényleg stigmaként jelöli a népszerűségünket? Jaj.

– Figyi – suttogta Virág. – Add oda neki, nem lesz semmi gáz.

Ösztönösen a zsebembe rejtett karkötőhöz nyúltam, és megráztam a fejem.

– Nem, nem adom oda. Ma még csak nem is köszönt – közöltem szomorúan. Virág (aki persze tudott a titkos karkötőről) a szája szélét rágva gondolkozott, látszott rajta, hogy őszintén sajnálja a dolgot. Hát igen. Én is.

– Kijavítottam a dolgozatokat – jelentette ki Kardos, miután belépett az osztályba, majd letette az asztalra a vaskos mappáját. – Aki a nevét hallja, kijön érte.

A jegyek elkeserítően rosszak lettek. Három ötös (Arnold, Kinga, én), a többi mind egyes és kettes. Tökre rosszul éreztem magam, így mikor a nevemet hallottam, lehajtott fejjel sunnyogtam ki, és rá sem néztem a dolgozatomra, csak elvettem, és siettem vissza a helyemre.

– Nagyon szép munka – szólt utánam Kardos, és ettől csak jobban belém állt a görcs.

Kibírtam volna a dicsérete nélkül, valamiért egyáltalán nem dobott fel, sokkal inkább árulónak éreztem magam, ahogy lehuppantam a helyemre, miközben körülöttem mindenki az egyes dogáját tanulmányozta. Egész órán a könyvemet bámultam, egy pillanatra sem néztem fel, így mire kicsöngettek, totál begörcsölt a nyakam.

– Reni, egy pillanatra – szólt Kardos, miközben a többiek felálltak és kimentek a folyosóra.

– Igen? – álltam meg a tanári asztal mellett.

– Minden rendben? – kérdezte fürkésző tekintettel.

– Persze – füllentettem, és szerettem volna minél előbb szabadulni. A többiek már így is Kardos kedvencének tartanak, nem akartam, hogy tovább romoljon a helyzet.

– Ne érezd rosszul magad, Bencze és Felmayer újraírhatja – vigasztalt, és ettől felcsillant a szemem. Legalább Virág és Dave javíthat.

– Csak ők? – kérdeztem, gombóccal a torkomban.

– Igen. Amennyiben Virág olvasható színnel ír, Dave pedig kézzel, akkor minden oké.

– Cortez? – néztem fel rá összehúzott szemmel, előre félve a választól. Kardos szigorúan megrázta a fejét.

– Antai-Kelemen esete más. Egészen más – magyarázta. Na igen. Erre azért magamtól is rájöttem. De egy próbát megért. – Behívattam a nagyszüleit – tette hozzá.

– Ó! – riadtam meg.

– Réni – szólított Jacques, mire Kardos és én is odafordultunk.

Jacques a lehető legrosszabbkor akart velem beszélni. Kardos mosolyogva elköszönt tőlem, és kiviharzott a teremből. Még mindig döbbenten néztem utána, amikor Jacques maga elé húzta a táskáját, kotorászott benne egy darabig, aztán előrántott egy karkötőt.

– Ó! – csodálkoztam, aztán boldogan felvettem a fehér alapon színes virágmintás szilikon karkötőt. Már kettő van!

Földrajzon Farkas tanárnő a kőzetekről tartott diavetítést, és felhívta a figyelmünket arra, hogy néhány kőzetbe az idők során a tenger belemosta a kagylókat, amiknek a maradványai jól látszódnak a képeken.

– Nagy ügy, Photoshoppal jobbat csinálok! – kiáltotta Dave, mire az egész osztály felröhögött. Farkas tanárnő sajna nem értékelte a poént, azonnal leállította a diát, és lefeleltette Dave-et.

Persze nem győztünk súgni neki, így egy gyenge kettest kapott, ami a poénjáért nem is olyan vészes. J

Ebédszünetben az udvaron ácsorogtunk, a sulirádióból üvöltött az Aerosmith Cryin’  című dala, ami elég melankolikusan hatott rám, totál kezdtem befordulni. Cortezék az árkádok alatt álltak és beszélgettek, közben pedig Zsoltihoz odament Tarr Zsófi, és egy karkötőt nyújtott át neki. Természetesen a fiúk hangos röhögésben törtek ki, szegény Zsófi pedig beslisszolt az épületbe.

– Hát ezért nem adhatom oda – motyogtam Virágnak, aki hevesen bólogatott. A fiúk képtelenek diszkréten kezelni az ilyen dolgokat, úgyhogy kezdtem örülni annak, hogy a vásárolt karkötő a zsebem mélyén lapul.

– Vettél neki karkötőt? – kérdezte Arnold, fel sem nézve A  kincses szigetből.

– Ööö. Aha. De mindegy, nem adom oda – feleltem gyorsan. – Viszont már kettőm van! – jutott eszembe, és megmutattam a csuklómon lévő szilikon karkötőket.

– Kitől? – kérdezte Virág csillogó szemmel.

– Jacques – felelte helyettem Arnold.

– De ari! – tapsikolt Virág, és látszott rajta, hogy örül nekem.

Persze az én két karkötőmmel sehol nem voltam, a végzősök mindkét karján szép számmal virítottak a színes darabok, de úgy általában is mindenki birtokolt fejenként ötöt. L

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán csak tébláboltam anyu körül a konyhában. Felültem a konyhapultra, leugrottam, belenéztem a serpenyőbe, visszaültem, lemásztam, ettem egy almát, kidobtam a csutkát, visszaültem… Szóval kezdtem az agyára menni. Anyu majdnem egy órán keresztül némán tűrte, aztán felém fordult.

– Reni, ha mondani akarsz valamit, akkor nyugodtan.

– Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és visszaültem a konyhapultra. Ezek után azzal szórakoztattam magam, hogy miközben a lábamat lóbáltam, monoton ütemben rugdostam a cipőmmel a szekrényt.

– Rendben! – fordult felém anyu újra. – Nem akarsz mondani semmit. – jelentette ki, mire bólintottam. – De kérdezhetek?

– Persze – vontam meg a vállam.

– Jó. Kitől van a másik karkötő? – nézett a karomra.

– Zsáktól – mondtam, aztán amikor összeráncolt szemöldökkel meredt rám, kijavítottam: – Jacques-tól.

– Értem. És mástól nem kaptál?

– Nem – ráztam meg a fejem, és egyre jobban lóbáltam a lábam.

– És ettől szomorú vagy?

– Nem – füllentettem.

– Persze. Na, és te adtál valakinek?

– Nem.

– Akkor máshogy kérdezem. Vettél még valakinek?

Sóhajtva leeresztettem a vállam. Ezek a kamaszkezelő könyvek tudnak valamit!

– Ott van a táskámban. Nem fogom odaadni – közöltem.

– Értem. Ha szeretnéd dühösen becsapni a szobaajtód, akkor nyugodtan. Nem szólok érte, ígérem – mondta.

Értetlenül néztem rá, mire megmagyarázta. – A kamaszok szoktak ilyesmit csinálni.

– Ó! Oké. Én nem akarom.

– Rendben. Tessék, répa – nyújtott át egy megpucolt zöldséget.

– Tudok fütyülni.

– Nem baj. Edd meg.

Vacsora után (nemcsak répa volt, hanem zöldséges rizottó) felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Virág azonnal videóhívást kezdeményezett.

Bosszúsan nézett bele a kamerába, és közölte, hogy Zsolti megint átverte. Azt mondta neki, linkel egy exkluzív Robert Pattinson-videót, és bevette. Persze nem az volt. J

Már majdnem letelt az egyórás netkorlátozásom, amikor apu kopogott, és benyitott a szobámba.

– Csókolom! – kiáltotta Virág a kamerába.

– Szervusz, Virág – hajolt le apu a gépem elé, és visszaintegetett neki.

– Kiléptem – zártam be Virág ablakát, és lehajtottam a notebookom fedelét. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem aput, aki összevissza járkált a szobámban.

– A Beatles még mindig menő? – nézett rá a tükrömre ragasztott Yellow Submarine- képre.

– Nekem igen – vontam meg a vállam.

– Amikor annyi idős voltam, mint te… – kezdte, aztán sóhajtva legyintett. – Na jó, hagyjuk ezt. Anyád küldött, azt mondta, szomorú vagy és vidítsalak fel.

– Értem. Hát, jól vagyok – vontam meg a vállam. Ettől a válaszomtól apu totál elakadt a „lelkizésben”. – Pótvacsora? – dobtam fel az ötletet.

– Hogyne.

A konyhában aztán, miközben mogyoróvajat ettünk, mindketten sokkal nyitottabbak lettünk, úgyhogy evés közben be sem állt a szám, mindent elpanaszoltam, ami bántott. Cortez, Edina, karkötő, Kardos, a hülye Valentin-hét meg minden. Oké, kicsit lesokkoltam aput, de komolyan megkönnyebbültem. Sajna ő nem, de mindegy.

Cortez: 5/1 – hozzám se szól. L

L

Karkötő: 5/2 – már van kettő, de ez akkor is ciki!

Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem tartom jópofának.

Bárcsak vége lenne!

12/b-s Zoli: 5/5 – a legmenőbb srác a suliban, ma láttam, hogy legalább tizenöt karkötő van rajta, és folyamatosan kapja az újakat.

Jacques: 5/5 – azért aranyos, hogy gondolt rám. J

Február 11., szerda

Reggel még a suli előtt ácsorogtunk, amikor Kinga odalépett hozzánk.

– Hogy álltok a karkötőkkel? Én eddig hetet kaptam – húzta fel vajszínű kabátja ujját, hogy bebizonyítsa, nem túloz. Valóban, a jobb kezén négy, a balon pedig három színes szilikon karkötő díszelgett.

– Ez egy hülyeség – vágta rá azonnal Dave.

– Tehát egyet sem kaptál – vigyorgott gúnyosan Kinga.

– Kinek kell? Ha akarok, veszek magamnak – rázta a fejét.

Kinga ráhagyta, és körbefordult.

– Kettő – mondtam, mikor felém fordult.

– Aranyos. És ti? – hagyta rám a dolgot, és a többiekre nézett.

Bár ez az „aranyos” elég megalázóra sikeredett, azért nem akadtam ki túlságosan. Kinga ilyen.

Virág boldogan mutogatta az egy árva karkötőjét, Dave unottan magyarázta, hogy ez baromság, Zsolti a Zsófitól kapott darabot dugdosta a karján, Ricsi ötöt mutatott fel, amin kicsit meglepődtem, végül pedig Cortez is feltűrte a belebújós snowboard dzsekije ujjait, és… és láttam, hogy négy-négy arányban osztotta el, tehát összesen eddig nyolcat kapott. Totál ledöbbenve pislogtam, és szörnyen nevetségesnek éreztem magam.

Ösztönösen megsimítottam a zsebem, amelynek mélyén ott lapult a titokban megvásárolt karkötő. Hogy én mekkora lúzer vagyok!

Második óra szünetében átmentünk a kémialaborba, és bár Virág többször is hívott, nem volt kedvem kimenni az udvarra. A Valentin-hét pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem a tervezettnek: ami első napon még hangulatosnak és vidámnak tűnt, az a hét felére fojtogatott és rezignálttá tett. Úgyhogy a teremben maradtam, és a padomban ülve olvastam.

– Hé, Reni – állt meg mellettem Andris, úgyhogy az ujjammal megjelöltem, hogy hol tartok a könyvben, aztán összecsuktam. – Ezt nézd – húzott elő a zsebéből egy… Egy távirányítót.

– Klassz – néztem rá furán. Sajna, ennél jobban nem tudok örülni egy távirányítónak.

– Nem, várj. Nem jól mutatod, így nem érti – jött oda Robi, és megpróbálta kitekerni a szerkezetet Andris kezéből. Néhány pillanatig néztem a dulakodásukat, aztán kezdtem ráunni. Már nyitottam volna a könyvem, amikor végre Robi kicsavarta Andris markából a távirányítót, és felém mutatta.

– Nagyon szép – dicsértem meg. Mert gondoltam, erre várnak.

– Aha, szép, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ez egy univerzális távirányító.

– És? – pislogtam, és kérdőn néztem körbe. Egyszerűen nem értettem, hogy nekem ezt miért kell tudnom.

– Na ezt nézd – vigyorgott Robi szélesen, és a kémialabor elejében lévő tévére irányította, ami a tanári asztal mögött, a tábla feletti polcon állt. Ahogy lenyomta a gombot, a tévé zörögve bekapcsolódott. Kezdtem kapisgálni a dolgot.

– Ha lebuktok… – csóváltam a fejem mosolyogva.

– Mi? Kizárt. Csak figyelj. És pszt – emelte Andris a mutatóujját a szája elé, aztán röhögve előrementek.

Csengetéskor mindenki beviharzott a terembe, Ricsi pedig levágta magát mellém.

– Volt házi? – nézett rám.

– Nem – válaszoltam, és előszedtem a felszerelésem. Gondos sietősen berobogott a terembe, és hunyorogva körbenézett, hogy mindenki a helyén van-e.

– Vedd ki a füledből – bökött az első padban ülő Cortezre, aki sóhajtva eltette a zenelejátszóját. – Mindenki pakoljon el az asztaláról – szólt, mire az osztály hangosan felmorajlott.

– Mi ez? – suttogott felém Ricsi.

– Témazáró.

– Miből?

– Az eddigi anyagból. De a múlt órán mondta… – És én hol voltam? – ráncolta a szemöldökét.

– Itt ültél.

Ricsin látszott, hogy még mindig nem tudja beazonosítani, úgyhogy halkan folytattam. – A rágócsomagolás tetkóját ragasztgattad a kézfejedre – segítettem emlékezni.

– Tényleg! – csettintett Ricsi, mire halkan elnevettem magam. – Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos.

Ricsi megköszörülte a torkát.

– Igen, tanárnő, csak a periódusos rendszeremet kerestem.

A kijelentésére Cortez, Dave és Zsolti a fejüket csóválva néztek hátra.

– A csoport, B csoport – osztotta fel Gondos a dolgozatokat, hogy az egymás mellett ülők nehogy egymásról lessenek. Ennek persze csak annyi az értelme, hogy én kétféle dogát írok. Hurrá.

A tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig azonnal hozzáláttam, elsőként a B csoport megoldásaihoz. Vagyis Ricsi és a sokkal előrébb ülő Virág feladatainak kezdtem neki. Gondos a tanári asztalnál ült, és le sem vette a szemét az osztályról. A következő pillanatban a tábla feletti tévé bekapcsolódott, mire Gondos összerezzent, és félve nézett hátra.

– Mi ez? – kérdezte leginkább magától, és csodálkozva felállt.

A többiek visszafojtott nevetéssel figyelték a történéseket, én pedig gyorsan átcsúsztattam Ricsi elé a kis papírt, amire a megoldásokat firkantottam.

– Siess, Virágnak is kell – suttogtam, és azonnal hozzáláttam a saját tézémhez.

Ricsi kapkodva kezdte másolni a megoldást, Gondos pedig felnyúlt, kikapcsolta a tévét, és zavartan visszaült a helyére. A saját dogám harmadik válaszát dolgoztam ki éppen, amikor megint bekapcsolódott a tévé.

– Mi van ezzel a…? – pattant fel Gondos, és újra a tévéhez lépett.

– Megvagy? – sürgettem Ricsit, mert Virág tanácstalanul fordult felém hátra.

– Várj, egy pillanat – kapkodott Ricsi, aztán ledobta a tollát az asztalra. – Viheted – lökte elém a kis lapocskát, és megnyugodva hátradőlt a székén.

Gondos ismét felnyúlt, kikapcsolta a tévét, de ezúttal nem ült le, hanem állt előtte, és csípőre tett kézzel figyelte. Ezalatt én előrehajítottam a papírt Virágnak, aki, mondjuk, nem kapta el, hanem bambán nézte. Cortez szerencsére reagált helyette, és villámgyorsan felvette a földről az összehajtogatott cetlit.

Miközben lehajolt, egy pillanatra rám nézett, és találkozott a tekintetünk. Na igen. Amíg Gondos a „tévérejtélyt” vizsgálta, szinte mindenki tudott puskázni, kivéve az első padban ülőket.

– A fenébe – dünnyögtem magam elé, és egy újabb kis cetlire elkezdtem átmásolni a saját csoportom válaszait. Ami egyben Cortezé is.

– Érdekes – ült le ismét Gondos az asztalhoz, és paranoid módon kapkodta a fejét az előtte ülő osztály és a mögötte lévő tévé között.

Andris unottan dobolt a padján, láthatóan befejezte a dolgozatírást, ami nem meglepő, volt rá ideje. J

Körbefordult, hogy ellenőrizze, mindenki elég hálás-e neki a leleményességéért.

Amikor rám nézett, gyorsan megráztam a fejem, és tátogva magyaráztam, hogy még egyszer. Először hunyorogva nézett, aztán Robi (aki persze szintén a jelenetünket figyelte) végre megértette, és bólintott. Amikor a tévé újra bekapcsolt, Gondos dühösen felpattant, és rácsapott az asztalra.

– Mi van ezzel a tévével?

Felemeltem a kezem, hogy előrehajítsam a Corteznek szánt puskát, de Gondos előbb visszaült, mint reméltem, így idegesen a tenyerembe zártam a kis cetlit, és a szám szélét rágva gondolkoztam.

– Vidd ki – szóltam Ricsire.

– Mi?

– Vidd ki a dogát, és tartsd szóval.

– Mégis, mit mondjak? – suttogta riadtan.

– Bármit. Na, menj már – löktem ki a padból, Ricsi pedig kis híján leesett a székről.

– Befejezted, Richárd? – vonta fel a szemöldökét Gondos.

– Khm. Igen – indult Ricsi a tanári asztalhoz, én pedig megvártam, amíg odaér, majd gyorsan én is felálltam.

– Mi az? – nézett rám Gondos.

– Én is kész vagyok – feleltem, és megálltam Ricsi mögött.

Virágék padja előtt.

Óvatosan hátráltam egy lépést, amíg bele nem ütköztem a padba, majd hátratettem a kezem, és óvatosan leejtettem az összegyűrt cetlit.

– Mi az? – kérdezte hirtelen Gondos, és éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből.

– Tessék? – pislogtam ártatlanul.

– Ledobtál valamit a padra! – állt fel a tanári asztaltól, nekem pedig felugrott a gyomrom a torkomba.

– Tanárnő, az elektromágneses kötésről mikor tanulunk? – kérdezte Ricsi hirtelen, mire én is és Gondos is értetlenül fordultunk felé. Oké, rendes tőle, meg minden, de kicsit későn kérdezett.

– Renáta, állj félre! – indult felém Gondos, én pedig mély lélegzetet vettem, oldalra álltam, és összehúzott szemmel néztem a padra. Semmi nem volt rajta.

– Láttam, hogy letettél valamit! Antai-Kelemen, állj fel – utasította idegbajosan Cortezt, aki lazán felállt. – Mutasd a kezed!

Cortez hanyagul széttárta a karjait, Gondos pedig alaposan megnézte az üres tenyerét, aztán benézett a padjába is, de nem talált semmit. Megkönnyebbülten néztem vissza a tanárnőre, aki fújtatva kikapta a kezemből a dolgozatom, és rám parancsolt, hogy üljek a helyemre. Mikor szembefordultam az osztállyal, az első padra néztem, ahol Cortez félmosolyra húzta a száját, mellette pedig Virág óvatosan, csak az ujjai mozgatásával integetett. A tenyerében ott volt a papírfecni.

– Mit is kérdeztél az előbb, Richárd? – ült vissza a helyére Gondos.

– Öhm – vakargatta meg az állát Ricsi, a következő pillanatban pedig bekapcsolódott a tévé. Gondos tombolva pattant fel a helyéről, Ricsi gyorsan visszasomfordált a padunkhoz, én pedig karba tett kézzel, hátradőlve néztem, ahogy az első padban Cortez folyamatosan körmöl.

Szünetben aztán Gondos egy pillanat alatt kizavart minket a teremből, hogy megkeresse a gondnokot a hibás tévé miatt, mi pedig a folyosón állva megállás nélkül röhögtünk.

– Szép volt! – szólt Ricsi Andris és Robi után, akik csak mosolyogva legyintettek.

– Kösz, Reni – nézett rám Cortez, én pedig azonnal elvörösödtem. A héten először éreztem, hogy észrevett.

– Nincs mit – legyintettem zavartan, aztán, hogy eltereljem a témát, Ricsire néztem. – Mikor tanulunk az elektromágneses kötésről? – kérdeztem hangosan felnevetve.

– Most mi van? Nem jutott eszembe jobb.

– Mi az az elektromágneses kötés? – csodálkozott Virág, mire már szó szerint folyt a könnyem a nevetéstől. Mindnyájan épp kitűnő dolgozatot adtunk be, közülük pedig csak én tudom, hogy miből. J

Suli után Arnolddal és Kingával a suliújság termébe mentünk, ahol már mindenki ott volt, csak ránk vártak. Máday kiosztotta a márciusi számra vonatkozó instrukciókat (fő téma márc. 15 és a tavasz), aztán Timi bővebb eligazítást tartott. A megbeszélés alig egyórás volt, mostanra már jól összerázódtunk, és mindenki pontosan tudja a szerepét, úgyhogy hamar végeztünk. Hazaérve gyorsan megcsináltam a házim, aztán két pillanat alatt lenyeltem a vacsorát, ami komolyan nagy teljesítmény.

– Hová ilyen sietősen? – kérdezte anyu, amikor az üres tányéromra hivatkozva befejeztem a vacsorát.

– Csak netezni – legyintettem.

– Határozottan vidámabb vagy, történt valami? – kérdezte apu, folyamatosan a karomat fürkészve. Felhúztam a pulcsim ujját, hogy lássa, még mindig csak két karkötőm van.

– Semmi, csak Virág vár msn-en.

Miközben felrohantam a szobámba, hallottam, hogy anyuék a „szeszélyes viselkedésemet” próbálják megfejteni, aztán becsuktam az ajtóm, és a notebookommal a kezemben lehuppantam a babzsák fotelemre. Az msn tömve volt, Virág rögtön videóhívást kezdeményezett, utána pedig sorban ugráltak be az ablakok.

Az egyórás netkorlátozásom végén elköszöntem a többiektől, és kilépés előtt még egyszer szomorúan néztem Cortez nevére, ami mellett ott volt a kis piros tábla. Elfoglalt. L

Kémiaóra: 5/5* – vicces volt, és a végén jól sült el. De tényleg majdnem lebuktam.

Sulirádió: 5/3 – a stúdiósok a hét közepére besokalltak a sok romantikus zenétől, ezért egész nap Babyshambles szólt. Máday totál begőzölt. J

Cortez: 5/5* – végre! Ma végre hozzám szólt. J

Tesi: 5/1 – az öltözőben Edina folyamatosan a rengeteg karkötőjét mutogatta, én meg a melegítőfelsőmet húzogattam, hogy ne látsszon, hogy nekem csak kettő van. L

 Február 12., csütörtök

Reggel a büfénél sorban állók még mindig gőzerővel vásárolták a karkötőket, én pedig alig vártam, hogy vége legyen.

Második óra elején Vladár letette a tanári asztalra a magával hozott kartondobozt.

– A mai órán Valentin-napi képeslapot készítünk – közölte, nekem pedig szokás szerint görcsbe rándult a gyomrom. Csak tudnám, miért van ilyen hatással rám a rajzóra.

– De jó! – tapsikolt Virág a mellettem lévő padban, aztán rám nézett, és biztatóan bólintott. Oké, gondoltam, megpróbálom.

A többiek sorban kimentek a kellékekért, én meg úgy döntöttem, nekem tökéletesen jó lesz, ami marad.

– Hoztam neked is – állt meg Arnold a padom mellett, és gondterhelten nézett rám.

– Kösz – forgattam a kezem között az A5 méretű, kinyitható lapot.

– Reni – szólt, mire ismét felnéztem. – Csak ne szólalj meg.

– De… – szálltam volna vitába, mire Arnold határozottan közbeszólt.

– Komolyan. Egy szót se.

– Oké – sóhajtottam. Beláttam, hogy igaza van, rajzórán általában minden szavam botrányt okoz, úgyhogy megpróbáltam lapítani és betartani az ígéretem.

Csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy mit kell csinálni.

Képeslap? Készítsek képeslapot? De hát a szétnyitható A5-ös lap már önmagában képeslap formájú, mit lehet még vele kezdeni?

Zavartan körbenéztem, de nem lettem okosabb, mindenkit lekötött a feladat. Rémesen sokáig bámultam az előttem lévő papírra, aztán kértem Virágtól egy filctollat, és nekiláttam a munkának. Két és fél perc alatt végeztem, úgyhogy sejtettem, hogy vagy én szúrtam el valamit, vagy a többiek. Persze ezt egy percig sem gondoltam komolyan. Óra vége előtt Vladár megkérte Kingát, hogy szedje össze a képeslapokat.

– Hah! – állt meg mellettem Kinga.

– Mi az? – néztem fel rá értetlenül.

– Renáta, te semmiből sem tanulsz? – kérdezte vigyorogva, aztán kivitte a köteg képeslapot a tanári asztalra.

Hátradőltem, és a tanári asztalnál ülő Vladárt figyeltem.

– Lássuk. Virág, ez kitűnő munka – mutatta fel Virág munkáját, hogy mindenki jól lássa.

– Jaj – szaladt ki a számon, és a szám szélét rágva figyeltem.

Virág képeslapja kívülről színes-csilivili nonfiguratív mintákkal volt díszítve, majd mikor Vladár kinyitotta, láttam, hogy mindkét belső oldal is gondosan megrajzolt, kiszínezett, kedves ábrákkal tarkított munka volt. Aha. Legalább megértettem, hogy mit kellett volna csinálnom. Vladár sorban felmutatta a többiekét, úgy látszik, mindenki megértette a feladatot, engem kivéve. Arnold idézetet írt bele, Cortez szintén nonfiguratív mintákat rajzolt, Kinga egy lovat (!!!), Gábor a kézlenyomatát, benne idézettel, szóval mindenkié elég klassz lett. Aztán Vladár a következőért nyúlt, és a keze félúton megállt a levegőben. Legalább tudtam, hogy az enyém következik. Hosszasan nézegette az asztalon lévő munkámat, kinyitotta, becsukta, újra kinyitotta, én meg kezdtem kissé feszengeni. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy Arnold a tenyerébe temeti az arcát. Pedig én tényleg megpróbáltam.

– Akkor szeretném megmutatni a következőt – kezdte Vladár.

Komolyan, mindenki felém fordult. Pedig Vladár nem is mondta a nevem. Ez nem ér. – Azt hiszem, ezt kommentálnom sem kell – emelte meg hirtelen a fehér lapot, amin az égvilágon semmi nem volt. Összehúzott szemmel figyeltem a vakítóan fehér papírt, de tudtam, hogy a java csak most jön. – És ez még nem minden – tette hozzá, és hirtelen kinyitotta a képeslapot.

A belső oldalon vastag, fekete filccel ez állt: „Szeretettel”.

Ennyi. Ez minden. Se egy rajz, se egy színes vonal, semmi. Az osztály felnevetett, és Vladár is elégedett pillantásokkal lesett bele a képeslapomba.

– Hát nem kedves? Ki ne örülne egy ilyen Valentin-lapnak? – kérdezte, mire még nagyobb röhögés tört ki.

– Én örülnék – suttogta Virág, de látszott rajta, hogy csak vigasztalni próbál.

– Rentai, gyere, ezt megtarthatod. Sőt, add oda valakinek – dobta Vladár megalázóan a tanári asztal szélére a képeslapom, én pedig lehajlott fejjel mentem ki érte.

A csengő megszólalásakor kis híján elbőgtem magam a megkönnyebbüléstől.

– Jó voltál, Reni – ordította röhögve Zsolti, én meg csak intettem, és továbbra sem vettem le a szemem a „munkámról”.

– Megnézhetem? – állt meg mellettem Arnold.

– Persze – csúsztattam el a pad széléig. Arnold felkapta és hosszasan tanulmányozta.

– Szerintem kifejező – mondta, én pedig halványan elmosolyodtam. – Komolyan. Nézd meg. Sokkal többet mond, mint hinnéd. Nézd csak meg a belsejét. Azt hinnéd, hogy üres. De nem! És ez a „Szeretettel” felirat! Zseniális – bólogatott, mire felnevettem.

– Na jó, add vissza.

– Nem, komolyan mondom, hogy engem megnyert. Van benne valami.

– Igen, egy szó – kaptam ki a kezéből, és mindketten elnevettük magunkat.

– Cserélünk? – nyújtotta felém Virág a sajátját, mire megráztam a fejem.

– Nem, a tiéd baromi szép lett, az enyém meg egy nulla.

– Nem baj – vonta meg a vállát. Átvettem Virág képeslapját, aztán én is odaadtam neki az enyémet.

– Bocs, hogy ilyen béna.

– Tényleg nem gond – mosolygott Virág, és komolyan meghatódtam. Állatira rendes volt.

Duplamatek előtt lelkiekben felkészültünk Gazdag másfél órás egyenleteire, de legnagyobb meglepetésünkre Tölgyessy jött helyettesíteni.

– Nincs matek? Váááá! – üvöltötte Zsolti.

– Na jó, csendet – csitította el az osztályt az infótanár, legalábbis megpróbálta. – Tartsunk matematikaórát vagy mindenki csendben elfoglalja magát? – tette fel a költői kérdést, aztán mosolyogva nézte, ahogy elhalkulunk és a többség átül valahová.

Andris és Robi beállította a tévét, és valami sorozatot néztek a tanárral meg Gáborral együtt. Jacques keresztrejtvényt fejtett, Zsolti, Dave, Ricsi és Cortez a leghátsó pacihoz vonultak, és valamit néztek Dave telefonján. Arnold odahúzott mellém egy széket, és olvasott, Virág pedig előszedte a táskájából az új tinimagazint, és azt nézegettük együtt.

– Válassz, lila vagy fekete tollal jelöljem a válaszaidat? – kérdezte.

– Feketével – vontam meg a vállam, Virág pedig rögtön leszedte a kupakot, és hozzákezdett a teszthez. Mindenképp tudni akarta, hogy ki illik hozzá és ki hozzám. Én kibírtam volna, ha nem tudom, de mindegy.

Kinga összecsapta a lovas mappáját, és dühösen a tévére meredt. Mivel a jelenete senkit nem érdekelt, felállt a helyéről, és odajött hozzánk.

– Nem tudok ilyen zajban koncentrálni. A tévében folyamatosan lőnek! – fújtatott mérgesen. – Egyébként ti mit csináltok?

– Kamasztesztet töltenek, és időnként vihognak valamin – vágta rá Arnold, fel sem nézve a könyvéből.

– Mi? Ez annyira gyerekes! – rázta a fejét Kinga, aztán összehúzott szemöldökkel az újságra meredt. – Na, és mi jött ki?

– Még semmi, most kezdtük – feleltem.

– Értem. Enyém a rózsaszín toll – húzott oda egy széket, és bár folyamatosan szánalmasnak nevezte a tesztet, azért ő is kíváncsi volt rá.

– Oké – emelte fel a fejét Virág, amikor összeszámolta a pontokat. – Kinga, hozzád Joe Jonas illik.

– Az meg ki a fene? – kérdezte Kinga csalódottan.

– Ő – fordította felé az újságot Virág.

– Ez biztos téves. Számold újra. Egyáltalán miért te számolod?

Na, add ide – kapta ki a kezéből, és gyorsan átfutotta a végeredményt. – Lehetetlen! Ez a teszt rossz! Nektek mi jött ki?

– Nem tudjuk, mert elvetted – közöltem. Kinga dühösen visszadobta a magazint az asztalra, és várt.

– Reni, hozzád… – húzta végig az ujját Virág az oldalon, és gyorsan leolvasta a választ – hozzád Benji Madden.

– Ki? – kérdeztük egyszerre Kingával.

– Good Charlotte. Elég „badguy” – mosolygott. Kingával egyszerre hajoltunk a kép fölé, aztán összenéztünk.

– Miért Renáta kapja a rosszfiút? Hiszen ő teljesen mulya!

– Hé! – háborodtam fel, aztán elgondolkodtam. – Tényleg, miért nekem jött ez ki?

– Várjatok, én jövök – számolt gyorsan Virág, közben pedig folyamatosan azt suttogta, hogy „Pete Wentz, Pete Wentz, Pete Wentz”. – Ó! – görbült le a szája.

– Mutasd – húztam magam elé az újságot, aztán értetlenül néztem fel a Tokió Hoteles tagot látva. – Tom Kaulitz?

– Módosítom a válaszaimat. Muszáj, hogy Pete Wentz jöjjön ki? –magyarázta Virág, és újratöltötte a tesztet.

– Nekem nem kell Jonas! – váltott vissza Kinga az őt érintő témára. – Miért te kaptad a rosszfiút? – förmedt rám.

– Mit tudom én! Nem én akartam. Igazából azt sem tudom, ki az! Én csak válaszoltam.

– De hozzád jobban illik a jófiú. Vidd Jonast!

– Nekem nem kell! – hadakoztam, és észre sem vettem, hogy mennyire elképesztő dolgon vitázunk.

– Akkor sem jó ez a teszt – rázta a fejét Kinga.

– És mi van, ha Reni a rosszfiúra bukik? – kérdezte Arnold hirtelen, még mindig a regényét olvasva. Mindhárman kérdőn néztünk rá, aztán össze.

– Ez nem igaz – válaszoltam enyhe fáziskéséssel. Arnold megvonta a vállát, és lapozott a könyvében, Kinga pedig tovább követelte, hogy „vigyem Jonast”. Hogy hova vagy minek, azt nem tudom. Arnold szavai viszont egész nap nem mentek ki a fejemből.

Rajzóra: 5/1. – L

Tinimagazin-teszt: 5/2 – ki a fene az a Benji Madden?

Virág: 5/5 – hétszer töltötte ki a tesztet, mire végre kijött, hogy Pete Wentz illik hozzá. J

Vacsora: 5/1 – zellerkrémleves. Bah. L

Karkötő gyűjtés: 5/2 – tisztára lúzer vagyok. L

Február 13., péntek

A Valentin-hét utolsó napja. Az egész suli az esti Valentin-bálra készült. A stúdiósok minden szünetben emlékeztettek arra, hogy megjelenés fiúknak feketében, lányoknak pirosban (jaj!). Dani óránként kérte Kingát, hogy menjenek együtt, aki már-már könyörtelenül hárította el a meghívást. A büfében kígyózó sorokban álltak a diákok, hogy még utoljára bevásároljanak karkötőből. Szóval totál káosz.

– Hogy telt a Valentin-hét? – kérdezte mosolyogva Haller ofőórán. Csak halk morajlás fejezte ki az általános nemtetszést, úgyhogy az ofő nem feszegette tovább a témát, hanem azonnal váltott. – Először is. Szeretném megkérdezni, hogy tudtok-e valamit a kémialabor televíziójáról.

– Semmit – vágta rá azonnal Andris, mi pedig zavartan vigyorogtunk.

– Gondoltam – biccentett az ofő gyanakodva, és sietősen kinyitotta a tanári zsebkönyvét, majd felsorolta a megbeszélnivalókat. Jövő héten osztályfényképezés, csapnivaló töridoga-eredmények, gyanúsan jól sikerült kémia témazáró (itt leginkább Andrisékra nézett), panasz Farkas tanárnőtől (Dave eléggé kiakasztotta), meg ilyesmi. Aztán óra vége előtt két perccel az ofő becsukta a naplót, és felnézett. – Rendben, végeztünk, mehettek a szünetre. – Szinte egy emberként pattantunk fel, mire az ofő feltette a karját. – Illetve Cortez, te maradj. A többiek mehetnek – javította ki magát, én pedig a szám szélét rágva néztem körbe. Tuti, hogy Kardosról van szó.

Kisebb csordaként sétáltunk le a lépcsőn, pont csengetésre értünk le az. aulába.

– Na gyorsan vegyünk kaját, mielőtt a karkötősök ellepik a büfét – szólt Zsolti.

– Ez akkora baromság! Ezer karkötőm is lehetne, ha akarnám – vágta rá kicsit sértődötten Dave, aki egész héten nem kapott egy darabot sem. Andris és Robi bólogatva értettek egyet, és mindnyájan a büféhez siettek.

Cortez zsebre dugott kézzel sétált le a lépcsőn, és amikor a többiek észrevették, azonnal köré gyűltek.

– Mi volt? – kérdezte Ricsi, miközben letört egy darabot a pogácsából, és a szájába hajította.

– Kardos – vonta meg a vállát hanyagul Cortez. A beszélgetés többi részét nem hallottam, mert kimentek az udvarra.

– Én csak azt mondom, hogy szerintem hülyeség. Ha minden barátomtól kapnék karkötőt, nem tudnám hova rakni. Mert rengeteg barátom van. Komolyan! – sétált el mellettünk Dave, Zsoltit győzködve.

Kicsit szomorúan néztem utána, aztán megragadtam Virágot, és beálltunk a büfénél kígyózó sorba.

– Ezek a tesztek tuti hibásak. Jó, lehet, hogy hétszer írtam át, mire kijött, hogy Pete Wentz illik hozzám, de végül is az a lényeg, hogy kijött. Nem? – fecsegett Virág, aki nehezen tette túl magát a tinimagazin teszteredményén. Miközben hallgattam, az előttünk állók karkötőit figyeltem. Mindenkin halomszámra lógtak a színes darabok.

– Ez nevetséges – szóltam, Virág pedig riadtan nézett rám. – Szerinted sem illik hozzám?

– Nem az! Az rendben van – legyintettem, és a büféablakban álló nénire mosolyogtam.

– Mit adhatok?

– Karkötőket! – feleltem, és belemarkoltam a műanyag tartókba.

– Mit csinálsz? – pislogott Virág.

– Egész héten mindenki másnak a karkötőjét nézegette ámuldozva, közben az osztályban egy csomó mindenkinek még egy darab sincs! Miért ne adhatnánk nekik? Őket ismerjük a legjobban, mégsem vettünk egyet sem – közöltem egyszerűen.

Virág sietősen lépkedett utánam, én pedig kettesével szedve a lépcsőfokokat, megszámoltam a kezemben tartott szilikon karkötőket.

– Andris, Robi, tessék – léptem be a terembe, és a kezükbe nyomtam két egyforma, sötétkék karkötőt. Ugyanolyat kaptak, nehogy összevesszenek.

– Hű, köszi – mosolyogtak, és a következő pillanatban ellenőrizték, hogy nincs-e különbség a két darab között.

Jacques-nak és Gábornak is adtam egyet, aztán a folyosón megtaláltam Arnoldot, aki a szekrényéből szedte elő a tesicuccát.

– Oké – kezdtem, mire kérdőn felém fordult. – Nem kell hordanod. De ez mégiscsak a Valentin-hét, úgyhogy tessék – adtam át a sima, fekete karkötőt.

– Értem – nézegette fürkésző tekintettel, aztán sóhajtva felvette.

– De csak ma hordom, és csak mert fekete! – mentegetőzött, és gyorsan ráhúzta a pulóvere ujját, hogy ne látsszon.

Mosolyogva bólintottam, aztán Virággal együtt megfordultam.

Kinga az a-s lányok kíséretében indult lefelé, úgyhogy utánuk siettem.

– Kinga, várj!

Igaz, csak neki szóltam, erre mindannyian megálltak, és bevártak. Nem így akartam, de mindegy.

– Tessék – adtam oda egy világoskék karkötőt Kingának, aki teljesen döbbenten meredt rám, fogalma sem volt, hogy mit reagáljon, én pedig úgy döntöttem, nem várom meg, mivel nem tudtam, meddig tart a hirtelen rám törő bátorság.

Virággal együtt lesiettünk a lépcsőn, de mielőtt kiléptem volna az udvarra, megálltam, és sóhajtottam egy hatalmasat. „Most vagy soha” alapon kilöktem az ajtót, és egyenesen az árkádok alatt álló társasághoz léptem.

Kicsit elbizonytalanodtam, amikor észrevettem, hogy jó néhány, felsőbb évfolyamba járó diák is velük van.

– Zsolti – nyújtottam át egy zöld karkötőt –, Dave – nyomtam a markába egy fehéret –, Ricsi, bocs, már csak ilyen volt – tettem a kezébe mosolyogva egy színes darabot, aztán belenyúltam a zsebembe, és kivettem az utolsót. – Tessék – adtam oda Corteznek, és egy pillanatra sem néztem a szemébe, csak megfordultam, és otthagytam őket.

– Miért? – kiáltott utánam Dave.

– Mert Valentin-hét van. Gondoltam, legyen értelme – vontam meg a vállam, és bementem a tesiterem épületébe. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, minden bátorságom elszállt, és Virágba kapaszkodva kapkodtam a levegőt.

– Hű. Ez hatásos volt – bólogatott tágra nyílt szemmel.

– Lehet, de most mindjárt elájulok – feleltem, aztán egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Azt hiszem, megtettem, ami tőlem tellett.

A dolog végül is jól sült el, mert a következő szünetben Andris, Robi és Gábor adott nekem karkötőt, suli után pedig, mikor kimentünk az infóteremből, az aulában ácsorgó Ricsi, Dave és Zsolti hívott magához. Mindannyian átnyújtottak egy karkötőt (Ricsi direkt rikító színűt vett, bosszúból, amiért én is színeset adtam neki J

, én pedig büszkén vettem fel az új karkötőimet. Így már nyolc volt!

– Ti még maradtok? – kérdeztem Ricsiéket, miközben Virág feltette a kapucniját, jelezve, hogy indulásra kész.

– Aha, megvárjuk Cortezt.

– Miért?

– A nagyszüleit mára hívatta be Kardos – húzta el a száját Ricsi.

– Ó! – jött ki belőlem az egyetlen reakció, aztán elköszöntem a fiúktól, mert gondoltam, az mégis elég furán venné ki magát, ha ott maradnék.

A dombon felfelé gyalogolva Arnolddal és Virággal megbeszéltük, hogy fél hatra átjönnek, és akkor együtt megyünk vissza a suliba. Hazaérve anyut a konyhában találtam, egy szakácskönyvet lapozgatott, teljesen elmerült benne.

– Mi volt a suliban? – kérdezte fel sem nézve.

– Minden oké – ültem fel a konyhapultra, és felhúztam a pulóverem ujját. Anyu egy fél pillanatra felnézett rám, aztán mielőtt tovább bújta volna a könyvet, megpillantotta a karkötőimet.

Természetesen csak erre vártam, és azonnal beszámoltam mindenről.

– Ez nagyszerű – csapta össze anyu a tenyerét. – És akkor mindenkitől kaptál?

– Hát, nem egészen – ráztam meg a fejem. – Csak három embertől nem kaptam, Arnoldtól, ami érthető, hiszen komoly elvei vannak. Kingától, ami szintén érthető, mert ő Kinga. És… És Corteztől sem kaptam.

– Sajnálom – nézett rám anyu szánakozva, én pedig rögtön magyarázkodni kezdtem.

– Szerintem most a karkötő a legkisebb problémája. Kardos mára hívatta be a nagyszüleit… – Jaj.

– Hát, igen – bólogattam, és hogy témát váltsak, leugrottam a pultról, és a vágódeszkán lévő paradicsomot fürkésztem. – Ez mi lesz?

– Az előétel, bruscetta.

– Klassz – füllentettem.

– Apád kollégája jön vacsorára a feleségével, de ne aggódj, elugrom érted… – Nem fontos. Arnolddal és Virággal jövök haza, úgyhogy nem kell félbeszakítanod a vacsorát.

– Biztos?

– Egészen. Megyek öltözni.

Persze a gardróbomból mindent kirángattam, mire előkerült a piros kötött pulcsim, ami bár irtó nyomin állt rajtam, kénytelen voltam felvenni. Fél hatkor Virág csöngetett be, nem sokkal később pedig Arnold is megérkezett, úgyhogy indulhattunk.

– Arnold, hazakíséred Renit és Virágot is? – kérdezte anyu, azt hiszem, századszorra.

– Persze – ígérte meg Arnold, azt hiszem, századszorra. – Rendben, akkor érezzétek jól magatokat. De biztos ne menjek értetek?

– Szia, anya – köszöntem el gyorsan, és kitessékeltem Virágot meg Arnoldot az ajtón.

Mivel besötétedett, a Szent Johanna körül csak alakokat láttunk, aztán amikor az árnyak a bejárathoz értek, a porta fényében felismerhetővé váltak a diákok.

– Állj! – tartott fel minket a tornaterem dupla szárnyú ajtajában álló stúdiós. – Te mehetsz, te is – engedte át Arnoldot, majd engem is, de Virágra felvont szemöldökkel nézett. – Megjelenés lányoknak pirosban.

– Ja, igen – biccentett Virág, és lehúzta a pulcsija cipzárját.

Alatta piros pólót viselt, az elején fekete halálfejjel. – És ez is piros – mutatott büszkén a piros kockás csatjára, amivel oldalra tűzte az egyébként szemébe lógó haját.

– Mehetsz – mosolyodott el a sulirádiós, és végre bemehettünk.

A tesiterem Valentin-díszben úszott, ami leginkább abból állt, hogy mindenfelé piros, szív alakú lufik lebegtek. A plafonon, a lelátók szélén, a lépcsőkhöz rögzítve és az ez alkalomra felállított színpadhoz kötve.

– Hát, ez elég giccses – jegyeztem meg, miközben felültünk a jobb oldali lelátó harmadik sorába.

– És akkor még szépen fogalmaztál – motyogta Arnold, és kirángatta a farzsebéből a Dr. Jekyll és Mr. Hyde  egy elnyűtt példányát.

– Sziasztok. Szívecskés mézes puszedlit? – nyújtott felénk egy zacskót Zsolti, mire mosolyogva vettem egy darabot.

– Köszi. A többiek? – kérdeztem.

– A büfében – felelte, aztán leült az előttünk lévő székre, és féloldalasan hátrafordult. – Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált: – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.

Zsolti gúnyosan „húú”-zott egyet, aztán nevetve rám nézett. Én csak mosolyogva megráztam a fejem, hogy hagyja Arnoldot, aztán sóhajtva körbenéztem. A lelátókon, csakúgy, mint a tánctéren, csoportokba verődött diákok beszélgettek.

– Mi a pálya? – csapta le magát mellém Ricsi, miközben a nagy lendülettől félig a karomra ömlött a kólája. – Bocs.

– Nem gond – feleltem, és megtapogattam a pulóverem ujját, ami szinte azonnal beitta a kólát, így hidegen tapadt a karomra.

Óriási. Na nem mintha a pulcsimért annyira kár lenne, csak mégis.

Egy buli elején kólás ruhában ücsörögni. Ez az én formám.

– Tessék – nyúlt elém hirtelen egy zsepit tartó kéz.

– Kösz – néztem fel, és zavartan mosolyogtam Cortezre.

Megfogtam a zsepit, és ahogy átvettem, azonnal kiesett belőle valami, és az ölembe hullott. Reflexből utánakaptam, aztán megremegett a kezem. Felemeltem a vajszínű szilikon karkötőt, és a torkomban dobogó szívvel bólintottam. – Köszi – mosolyogtam erőltetetten, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, aztán a zsepivel megpróbáltam felitatni a pulcsimra ömlött kólát.

– Zoli nekünk integet, menjünk oda – pattant fel hirtelen Ricsi, és lementek a tánctérre. Én fel sem néztem, csak bambán szöszmötöltem a zsepivel egészen addig, amíg Virág meg nem ragadta a karom. Akkor aztán ránéztem, és csillogó szemét látva zavartan elmosolyodtam.

– Na jó – csukta össze Arnold a könyvét, és felállt. – Nyugodtan sikoltozzatok és egymás szavába vágva beszéljétek át ezt a roppant fontos momentumot, addig én hozok inni a büféből – indult le a lépcsőn, mi pedig Virággal ügyet sem vetve rá, szót fogadtunk.

– Muti! – kérte el Virág a karkötőmet, és óvatosan, mintha valami becses kincs lenne, alaposan megnézte az egyszínű darabot.

– Ez nem semmi – bólintott elismerően, és visszaadta. Gyorsan felvettem a karkötőt, és azt játszottam, hogy amikor rápillantok, erősen megdobban a szívem. Ezzel jól elszórakoztam.

– Ez életem legszebb napja – közöltem boldogan mosolyogva, szinte végszóra, mert a következő pillanatban elsötétedtek a lelátók, és a hangszórókból felcsendült a Sixpens None The Richer  Kiss me  című   dala, és a diákok lassan megtöltötték a táncteret.

Félig kábán, állandóan a karkötőmet ellenőrizgetve üldögéltem a lelátón, és mindenkire mosolyogtam, aki elhaladt mellettünk.

Arnold a telefonja kijelzőjével megvilágított könyvét olvasta, Virág pedig velem együtt beszélgetett a hozzánk leülőkkel. Éppen Andris és Robi fárasztottak minket a Guitar Hero játékkal, amikor felcsendült az AFC-től a Miért hazudom.

– Jujj! – pattant fel Virág. – Valaki! – nézett tanácstalanul körbe.

– Muszáj? – húzta el a száját Robi.

– Aha – ragadta meg a kezét, és ezzel együtt fel is kérte.

Mosolyogva néztem utánuk: szinte azonnal elnyelte őket a tánctéren felgyülemlett tömeg.

Andris rettegve nézett rám, mire mosolyogva megráztam a fejem.

– Nyugi, én nem akarok táncolni.

– Huh. De jó – sóhajtott megkönnyebbülten, én pedig büszkén néztem a karomon lévő karkötőkre. Illetve csak az egyikre. Az AFC-számot egy FOB váltotta fel (a rövidítéseket Virág tanította meg nekem), úgyhogy szegény Robi kénytelen volt Virággal maradni a tánctéren. Ricsi, Cortez, Zsolti és Dave felsétáltak a lépcsőn, és az előttünk lévő sorba ültek le. Nem sokkal utánuk Kinga is megérkezett, egy dobozos őszibaracklevet szorongatva.

– Nem tudom lerázni Danit! Zsolti, húzd ki magad – bökte meg az előtte ülő Zsoltit, aki hiába nyújtózkodott, a lelátó lépcsőzetes elrendezése miatt képtelenség volt, hogy eltakarja a feljebb ülő Kingát. – De béna vagy!

Zsolti felháborodottan hátrafordult, és összehúzott szemmel meredt Kingára. – Hé, Dani! – intett a lelátó aljában ácsorgó végzős fiúnak.

– Megvesztél? – süllyedt le Kinga az ülésen, de késő volt, Dani észrevette.

– Bocs, nem kellett volna? – vigyorgott Zsolti.

– Sziasztok. Mi újság? – ült le közénk Dani, Kinga legnagyobb bánatára.

Zsolti hangosan felröhögött, Kinga pedig zavartan, a copfját igazgatva magyarázta, hogy egyáltalán nincs kedve táncolni. A csoportosulásunkat látva (főleg, hogy Kinga és Cortez is velünk ült) az a-s lányok felvonultak a lépcsőn, és megálltak előttünk.

– Van kedve valakinek táncolni? – kérdezte Edina, egyértelműen Cortezre nézve.

– Erre a zenére? Kösz, nem – rázta meg a fejét, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

– Oké, akkor mi lementünk táncolni. Holnap találkozunk – intett Edina Corteznek, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom.

Holnap. Holnap szombat. Holnap Valentin-nap. Holnap Valentin- nap és szombat! Riadtan néztem körbe, de Arnold a könyvét bújta, Virág valahol táncolt, így egyedül Kingával néztünk össze.

Semmit nem olvastam ki a tekintetéből. És ez igazán dühített.

– Mi van holnap? – kérdeztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy a hangom ne remegjen meg.

– Mozi – közölte Cortez.

– Ó, értem – bólintottam. Nem volt túl bőbeszédű, úgyhogy segítségkérően Kingára pillantottam, hátha megesik rajtam a szíve.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán unottan a plafonra meredt.

– Mozi? – kérdezte túljátszva a szerepét, holott üvöltött róla, hogy szívességet tesz.

– Aha. Edina szólt, hogy van egy csomó kuponja, amit el kéne használni, mert vasárnapig jó, úgyhogy elhívott – vonta meg a vállát Cortez – Aha. És ki megy? – kérdezte Kinga. Tágra nyílt szemmel meredtem magam elé.

– Csak én – felelte Cortez, velem pedig forogni kezdett a tesi- terem.

– Te hogyhogy nem mész? – kérdezte Kinga Ricsit, jogosan, mivel megszoktuk, hogy Cortez és Ricsi általában együtt lógnak.

– Szülinapom van holnap. És elvált szülők gyerekeként meg vagyok áldva a szülinapokon. – legyintett.

Kinga pattogott, hogy Ricsi mennyire béna, amiért Valentin- napon van a szülinapja, mire a többiek is beszálltak a beszélgetésbe. Csak én ültem a fülemben dobogó vérrel. Edina mégis megtette. Elhívta Cortezt, ő pedig igent mondott. Nekem pedig megszakad a szívem.

– Átmegyek a büfébe – közöltem annyira halkan, hogy azt hittem, senki nem hallotta meg. Arnold, valószínűleg a hangsúlyom miatt, felnézett, és mikor meglátta a lesápadt fejem, összecsukta a könyvét.

– Megyek veled.

Lebotorkáltam a lépcsőn, megragadtam Virág karját (aki még mindig a tánctéren ugrált), és átmentünk a suli épületébe.

– Mi történt? – pislogott nagyokat Virág.

– Hozom a kabátokat – közölte Arnold.

– Megyünk? Miért?

Hazafelé, a dombon baktatva nagyjából elmeséltem Virágnak a dolgot, aki megértően bólogatott, és folyamatosan próbált felvidítani, de nem sok sikerrel. Mikor a kapunkhoz értünk, Arnold, aki eddig egy szót sem szólt, mondta, hogy majd holnap beszélünk, aztán elrángatta Virágot, aki mindenképp be akart velem jönni.

– Gyere már, hazakísérlek – húzta el Arnold.

– Jó, jó. De figyi, Reni, tíz perc múlva várlak az msn-en. Oké?

Jó?

Mosolyogva intettem, de ahogy beléptem a kapun, már nem bírtam visszafogni magam, és patakokban folytak a könnyeim.

– Sziasztok – köszöntem hangosan, ahogy beléptem az ajtón, és szerettem volna azonnal felsunnyogni a lépcsőn. Sajna anyu kiszúrta, hogy hamarabb jöttem, úgyhogy szólt, menjek oda hozzájuk.

Lehajtott fejjel léptem az étkezőbe, a szüleim társaságában apu kollégája és felesége vacsorázott.

– Hogyhogy ilyen korán? Hamarabb vége lett? – kérdezte anyu, aztán meglátta a szétbőgött fejem, és letette a villáját.

– Ez volt életem legpocsékabb estéje! – fakadtam ki, és megfordultam.

– Ó, azok a rosszul sikerült kamaszbulik – nosztalgiázott apu munkatársa, én pedig felrohantam a lépcsőn.

A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót, majd lerogytam a babzsák fotelemre, és kitört belőlem a zokogás. Na igen. Életem első ajtóbecsapása. Most már igazi kamasz lettem.

Valentin nap: 5/1. – L

Edina: 5/1. – L

Cortez: 5/1. – L

Karkötő Corteztől: 5/5 és 5/1 – lehet, hogy eleinte örültem, de most már nem. L

Msn: 5/2 – rejtve kapcsolódtam, és egyedül Virággal beszéltem.

 Február 23., hétfő

 Az egész múlt héten árnyéka voltam önmagamnak. A Valentin- este után éjjel kettőig bőgtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

És mégis, amikor azt hittem rosszabb már nem lehet, következett a hétfő. Az volt csak az igazi arcul csapás. L

Cortez hiányzott, megfázott vagy valami ilyesmi, csak szerdán jött suliba, addig pedig Edina elégedett fejét kellett néznem, aki minden szünetben direkt feltűnően sms-ezett, csak hogy mindenkinek világos legyen, Cortezzel. Szerdán pedig, amikor végre suliba jött, egy szót sem szólt hozzám. Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is. Anyu és apu próbáltak feldobni, de aztán utánaolvastak, és úgy ítélték meg, hagynak szenvedni, majd elmúlik. Szerintük. Szerintem nem. Az msn-t egész héten be se kapcsoltam. A netezésem kimerült annyiban, hogy a közösségin ellenőriztem először Cortez, majd Edina állapotát, és amíg mindkettejük adatlapján az „egyedülálló” szerepelt, valamelyest megnyugodtam. De így, hogy mérhetetlen fájdalmakkal küszködtem, kénytelen voltam elfoglalni magam, úgyhogy kiolvastam a Twilight  harmadik részét is. És bár tényleg szörnyen szomorú voltam, szerencsémre két emberre mindig számíthattam. Virágra, akivel suli után és a kora esti kutyasétáltatás alkalmával ezredszerre is képesek voltunk átrágni magunkat a Cortez témán, és Arnoldra, aki direkt elterelte a figyelmem a dolgokról azzal, hogy három és fél órát téblábolt velem tegnap a könyvesboltban, csak hogy jókedvre derítsen. J

Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélkülük.

Ma reggel Virággal mindketten kicsit frusztráltak voltunk a Szent Johannás blézerben, akkor is, ha kivételesen felvehettük farmerrel. A múlt heti hiányzók miatt (Cortez szerdáig, Gábor, Andris és Zsolti egész héten nem jött) az osztályfényképezés mára tolódott, úgyhogy kénytelenek voltunk kiöltözni. Máday ig.

helyettes állítása szerint lazára vette a figurát az osztályképekkel kapcsolatban, régebben kötelező volt ünneplőben megjelenni, mostanra már elég a blézer, sál és kitűző. Tehát csak annyi a „lazaság”, hogy lehetünk farmerben. Mindegy, tőle ez is extrém jófejségnek számít.

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy Virággal beültünk a nyelvi előadóba, és a csengetésig elfoglaltuk magunkat. Ő a márciusi IM- et   olvasgatta, én pedig kinyitottam a munkafüzetem, és ellenőriztem a házit. Csengetésig a sulirádióból egy Queen-szám üvöltött, közben pedig szép lassan mindenki beszállingózott a terembe.

– Reni – bökte meg a hátam Ricsi.

– Igen? – fordultam hátra.

– Volt kémiaházi?

Előszedtem a táskámból a kémiafüzetem, és szó nélkül hátraadtam.

– Örök hála – vette el, én pedig némán bólintottam. Vagyis vissza a kezdetekhez.

Arnold huszonkét percet késett, szerintem ez az egyéni csúcs, de Mr. O’Realy csak a helyére utasította.

– Hol tartunk? – kérdezte halkan. Ez inkább csak olyan udvarias kérdés volt tőle, egyébként semmi köze az angolórához, az ő szintjével be se kéne járnia. Ahogy Corteznek se.

Némán felé mutattam a könyvem, mire bólintott, és fellapozta a regényét.

– Pszt – bökött meg Ricsi. Hátrafordultam, és elvettem tőlük a füzetemet. – Kösz.

– Nincs mit. .

Arnold rosszallóan megcsóválta a fejét. Azt hiszem, ezzel azt akarta jelezni, hogy béna vagyok. És lehet, hogy igaza van. A Valentin-hét óta magamba fordulva duzzogok, sírok, szenvedek, képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet, de ha elkérik a házim, még mindig szó nélkül odaadom. Ez jellemző. L

Irodalmon Kardos így indított:.

– Reni a táblához, a többiek kinyitják a szöveggyűjteményt. – Sóhajtva behajtottam a tankönyvem, és kimentem felelni. Egy percig nem aggódtam, monoton stílusban ledaráltam a verset, aztán vártam az eredményt.

– Ez a vers ennél azért egy kicsit vidámabb – firkantotta be Kardos az ötöst, én pedig lesütött szemmel bólintottam, és visszaültem a helyemre. Az óra további részében a blézerem ujját húzogattam, és kifelé bámultam az ablakon. Komolyan, soha nem gondoltam volna, hogy kamasznak lenni ennyire megterhelő meló.

Óra végén nem úsztam meg, Kardos elkapott a folyosón, és aggódva faggatni kezdett, hogy mi a bajom.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, biztos az időtől van.

Hidegfront… – lőttem el az adu-ászt. Meteorológiai befolyásoltságom miatt állandóan tudom, hogy mikor milyen frontra foghatom a rossz hangulatom.

– Tehát hidegfront – biccentett Kardos hunyorogva. Simán átlátott rajtam. A felnőttek nagyon értenek az ilyesmihez. Még a légköri dolgokról próbáltam győzködni, vagyis hogy tényleg minden rendben velem, csak már nehezen viselem a hosszú telet, meg ilyesmi, amikor Cortez fülhallgatóval a fülében kisétált a teremből, és kikerült minket a folyosón.

– Antai-Kelemen – szólt utána Kardos, mire Cortez megállt és visszafordult. – Szeretném, ha nem feledkeznél meg a délutánról.

A nagymamád a múlt héten telefonált, hogy a megfázásod miatt nem tudsz megjelenni, viszont a mai napon számítok rád, remélem, tisztában vagy vele, hogy… És ekkor Cortez megtette azt, ami miatt még mindig lesütöm a szemem, ha eszembe jut. Vagyis Kardos beszéde közben összehúzta a szemét, majd egy rutinos mozdulattal kirántotta a füléből a fülhallgatót, és szemtelenül mosolygós szemmel megkérdezte.

– Tessék?

Kardos pislogás nélkül meredt rá, én pedig a szám szélét rágva óvatosan megráztam a fejem. Oké, állati menő volt meg ultralaza, de ezt csak mint diák mondhatom. Kardos szemével nézve ez túllőtt minden pofátlanságon. Jaj.

– Utolsó óra után! Ne felejtsd el! – közölte szigorúan, és szó nélkül otthagyott minket.

Cortez megvonta a vállát, és visszatette a fülébe a fülhallgatóját, én pedig jól ottmaradtam egyedül.

Az egész ebédszünet eltelt az osztályképek készítésével.

Mondjuk, a három fotó három pillanat alatt elkészült, inkább az előkészületek során akadtak gondok. A tesiterem lelátójának első két sorába ültetett minket a fotós, és elvileg az egész két percet vett volna igénybe, de tekintettel arra, hogy 12 diák 12 félét fújt, és mindenkinek volt valami elképzelése a dologgal kapcsolatban, a fotósnak meggyűlt a baja velünk. Az ofő próbált rendet tenni, de képtelenségnek tűnt. Andris és Robi kezdte az egész vitát azzal, hogy nem akarnak egymás mellett ülni, de amikor a fotós szétültette őket, akkor kitalálták, hogy mégis. Ekkor megint mindenkit átültettek, mi, Virággal és Arnolddal lekerültünk az alsó sorba, Kinga mellénk, de ez nem volt jó, mert ő fent akart ülni.

Ezután felkerült, Zsolti pedig le a helyére, de Kinga elég bunkó stílusban kifakadt, hogy Zsolti a termetéből adódóan takarja őt, és nem fog látszani. Ekkor Zsolti rávágta, hogy Kinga arca akkora, hogy mindenhonnan jól látszik, így ők ketten heves vitába kezdtek, közben Jacques elesett (fogalmam sincs, hogy hogyan), és kiszakadt a zakója. Így megint változás történt, őt hátra kellett ültetni, hogy elrejtsék a lyukas zakóujját. Az ofő próbált rendet teremteni, a fotós Virágra förmedt, hogy vegye ki a homlokából a haját, mert nem látszik az arca, de Virág direkt így akarta. Én némán tűrtem, hogy hatodszorra is átültessenek, pedig borzalmasan untam, nekem annyi volt a kérésem, hogy Arnold és Virág között ülhessek. A fotós kissé rángó arccal bólintott, úgyhogy mi hárman vonultunk egyik sorból a másikba. Közben Dave ráunt a dologra, és amíg a fotós rendezgetett minket, mint a dominókat, odaállt mellé, és elkezdte kielemezni a gépét.

Véleménye szerint „tök elavult” technika. Na ekkor a fotós már elveszítette a türelmét, ráüvöltött, hogy azonnal menjen vissza a csoportképbe, az ofő hatodszor szólt Cortezre, hogy vegye ki a fülhallgatóját, és Arnoldra, hogy tegye el a könyvét, Zsolti pedig egyre ingerültebben követelte, hogy legyen már vége az egésznek, mert ebédszünet van, és éhen hal. Kinga ezt nem hagyta szó nélkül, megjegyzést tett, ami miatt minden kezdődött elölről.

– Befejezni! – üvöltötte el magát a fotós, a tornaterem pedig visszhangzott.

Egy pillanatra mindenki elcsitult, még az ofő is kérdőn nézett a dühöngő fotósra, aztán további hat perc alatt sikerült mindenkinek megfelelő helyet találni a három nyomorult kattintás erejéig. Az első két kép normális, „csendben ülünk és mosolygunk” osztálykép lett, és bár kicsit erőltetettre sikerült, azért mégis meglett. Az utolsó kép afféle „bulis” felvételnek készült volna, ekkor az ofő felállt, és azt mondta, mindenki legyen kicsit „őrült”, hogy vicces legyen a kép. Kábé mint a lámák, annyira voltunk bulis hangulatban, szinte mindannyiunkat az érdekelte, hogy eltelt az ebédszünet, és mehessünk már végre, úgyhogy az „őrült” képünk a következőképp sikerült: Jacques a könyökét fogja, Gábor pislog, Andris és Robi lázadásuk jeléül hátat fordítanak, Zsolti dühös, Kinga összefont karral duzzog, Dave úgy csinál, mintha telefonálna, Cortez zenét hallgat, Ricsi lehajtja a fejét, mintha aludna, Arnold olvas, Virág pedig átölel engem, csak az a baj, hogy a haja az arcába van fésülve, úgyhogy olyan, mintha egy haj lenne a legjobb barátnőm. Hát, ennyit a „vicces” képről. A fotózás végén kisebb csordaként vonultunk ki a tesiteremből.

Suli után Virággal lementünk a büfébe, hogy rajz és olvasókör előtt vegyünk valamit inni. Virág még a büfésnénivel beszélgetett, aki megdicsérte a pillangós csatját, amikor megláttam a lépcsőn komótosan lebaktató Cortezt. Fura, hétfő délután még sosem láttam a suliban, órák után mindig gyorsan lelépnek a többiekkel.

– Hát te? – kérdeztem, és igyekeztem közömbös lenni.

– Kardos – nézett unottan a plafon felé.

– Nem hiszem, hogy most ráér, mindjárt kezdődik az olvasókör – feleltem. Cortez mélyen a szemembe nézett, amitől azonnal megremegett a gyomrom, aztán sóhajtva bólintott.

– Tudom. Megyek én is.

– Olvasókörre? – döbbentem le. – Minek? Miért?

– Mert ezt találta ki. Nagyobb kiszúrást el se tudok képzelni – magyarázta, miközben lecsavarta a kólája kupakját, és beleivott.

– És mit kell csinálnod?

– Megírni az eddigi beadandókat, hogy jegyet tudjon rá adni.

– Az összes eddigi beadandót? Ma? Egy óra alatt? – csodálkoztam, mert ez azért tényleg durván hangzott. Cortez visszadobta a táskájába a kólát, és kínosan elnevette magát.

– Nem. Nem csak ma.

– Ó – csodálkoztam. Igen, ez így már érthetőbb volt.

Virág elsietett rajzszakkörre, úgyhogy kettesben maradtam Cortezzel. Kicsit zavartan ácsorogtam mellette az aulában, és fél szemmel őt, fél szemmel meg a lépcsőt pásztáztam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, Cortez szemmel láthatóan bárhol szívesebben lett volna, mint hétfő délután a suliban, úgyhogy inkább csendben maradtam, számoltam a másodperceket, és vártam, hogy Arnold jöjjön már. Kínomban kihalásztam a táskámból a rágómat, és a síri csendben kibontottam. A csörgés fülsüketítően hangosnak hatott a néma épületben, mire Cortez felém fordult.

– Kérsz? – kínáltam meg zavartan.

Kivett egyet a dobozból, aztán visszaadta, és tovább ácsorogtunk csendben.

– Milyen volt a mozi? – kérdeztem hirtelen, mert úgy éreztem, belehalok, ha nem kérdezem meg.

– Milyen mozi? – kérdezett vissza.

– Edinával – vontam meg a vállam, mintha csak nehezemre esett volna pontosan felidézni a dolgokat.

– Ja – bólintott. – Oké volt.

– Klassz – mosolyodtam el, és az agyam azonnal kattogni kezdett. Mit jelent az oké? Jó volt? Nagyszerű? Elment? Nem volt rossz? Vagy talán a legjobb? Mi a fene pontosan az oké?

– Te mit keresel itt? – kérdezte Arnold hirtelen. Annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem, amikor mellénk ért.

Cortez felvont szemöldökkel mérte végig Arnoldot, aztán megvonta a vállát.

– Olvasókör – felelte nem túl kedvesen.

– Nocsak, gondoltad, megnézed, merre lehet a könyvtár? – kérdezte gúnyosan. Cortez lesajnáló pillantással méregette.

– Ja, gondoltam, majd veletek megyek, nehogy eltévedjek – nézett összeráncolt szemöldökkel a kijárat felé. Mosolyogva bólintottam, és mielőtt Arnold reagálhatott volna, elindultam.

Mindketten követtek.

A könyvtárban Kardos és az olvasókörösök már mind bent ültek, és az érkezésünkkor felnéztek.

– Reni, Arnold – biccentett Kardos.

Leültem egy székre, Arnold pedig felpattant az asztalra, a többiek viszont mit sem törődtek velünk, mindannyian az unottan ácsorgó Cortezt figyelték, aki, mintha csak valami láthatatlan akadály lenne előtte, megállt az ajtóban, és láthatólag nem akart beljebb jönni.

Kardos szólt Corteznek, hogy üljön le egy asztalhoz, ami a szakkör összetolt padjaitól külön, az egyik könyvespolc mellett árválkodott.

– Felállhatsz könyvekért, ha kérdésed van, jelentkezz, máskülönben ne zavard az olvasókört – közölte Kardos szárazon.

– Eszemben sincs – ígérte meg Cortez visszafojtott mosollyal, és lesajnáló grimaszai nézett az összegyűltekre. Totál lúzernek tarthatja ezt az olvasókör dolgot.

– Rendben. A mai alkalommal Passuth Esőisten siratja Mexikót című művéről beszélünk – csapta össze a tenyerét Kardos, mire az olvasókörösök felcsillanó szemmel figyelni kezdtek. Aztán egy koppanás hallatszott, és mindenki hátrafordult. Cortez lefejelte a padot.

– Antai-Kelemen, ha egy kis kultúrától sokkot kapsz, nehéz hetek várnak rád – jegyezte meg Kardos élesen, a többiek pedig a fejüket rázva fejezték ki nemtetszésüket. Visszafojtott mosollyal néztem Cortezre, aki továbbra is a padon feküdt, látszólag totál kiakadt.

Nekem úgy tűnt, két perc alatt eltelt az olvasókör, Corteznek meg, azt hiszem, egy örökkévalóságig tartott, de lényeg a lényeg, mindkettőnknek véget ért. Összepakoltam a holmim, a többiek kimentek a könyvtárból, Kardos pedig Cortez asztalához lépett, és felemelte a füzetét. Fél szemmel odanéztem, és láttam, hogy maximum két mondat szerepel az oldalon, a többi rajz és firka.

– Lesz ez még több is – jegyezte meg elégedetten Kardos. – Tanár úr, nem lehetne, hogy otthon… – próbálkozott Cortez.

– Nem. Itt írod. Hétfő délutánonként. Pont – jelentette ki Kardos, és visszadobta az asztalra a füzetet.

Virág az aulában várt ránk, és kicsit fura volt négyesben hazaindulni, bár hozzá kell tennem, Cortez nem sok vizet zavart, némán baktatott mellettünk a dombon felfelé, azt hiszem, kiszívta az agyát a Passuth-mű elemzése.

– Ez mindig ilyen? – kérdezte, kábé félúton.

– Mi? – kérdeztem vissza.

– Az olvasókör.

– Aha. Rémes volt? – mosolyodtam el.

– Amikor ébren voltam, igen – vágta rá, mire hangosan felnevettem. Arnold rosszalló pillantást vetett rám a sapkája alól.

– Minden rosszban van valami jó. Gondolj csak bele. Már ismersz egy könyvet. Az alapműveltséged így már eléri némely emberszabású szintjét. Ez nem kis teljesítmény – győzködte gúnyosan Arnold.

Cortez hangosan kiröhögte Arnoldot, jelezve, hogy egy pillanatig sem veszi őt komolyan, aztán benyomta a zenelejátszója gombját, és csendben sétálva hallottuk, ahogyan üvölteni kezd a fülében a zene.

Osztályfényképezés: 5/4 – vicces volt, akkor is, ha bénák lettek a képek.

Olvasókör: 5/5 – tökéletes volt, Cortez jelenléte tette azzá.

Cortez: 5/2 – fogalmam sincs. Néha kedves, néha napokig átnéz rajtam. Egyszerűen nem tudom.

Vacsora: 5/2 – fokhagymás rukkolás penne. Bah. L

Február 24., kedd

Ma éreztem először, hogy kezd egy kicsit jobb kedvem lenni.

Edina mintha leszállt volna Cortezről, vagy legalábbis nem nyomul annyira látványosan, mint eddig. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy sulin kívül milyen kapcsolatban vannak, de a suliban köszönnek egymásnak, meg néha ebédszünetben beszélnek, de ennyi. Ez azért jó hír. J

Egyébként laza nap. Duplafrancián Monsieur Durand-nal megnéztük a Belleville-i randevú t,   földrajzon Farkas tanárnővel tovább haladtunk az anyaggal, törin pedig Barka is szeretett volna továbbmenni, de a maratoni diktálást némiképp nehezítette, hogy Virág minden mondatát más színű tollal írta (szerinte így „jobb fej” a füzete). Úgyhogy alig haladtunk valamit, mivel a tanárnőt félpercenként félbeszakította Virág egy-egy „várjon, lemaradtam, hol tartottunk, jó, akkor nem írok semmit!” beszólása.

Csengetéskor Barka kijelentette, hogy ami kimaradt, azt dolgozzuk ki otthon a könyvből. Óriási. Zsolti egy összegyűrt alufólia labdát dobott Virág fejéhez.

– Virág, az agyamra mész! – közölte.

– Most miért? – pislogott értetlenül Virág – Kinek van kedve kidolgozni otthon? Leszedem a netről – vonta meg a vállát Dave.

– Hagyd, lesz, aki megcsinálja – vigyorgott Ricsi, és egyértelműen rám nézett. Csodálkozva néztem körbe, és hirtelen hatalmába kerített valamiféle rossz érzés.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, mire Dave, Ricsi és… és legnagyobb fájdalmamra Cortez is elröhögte magát.

– Hát, csak hogy tuti kidolgozod. És akkor odaadod, nem? – mosolygott Ricsi kedvesen, de valahogy nem tudtam értékelni.

Virág lesütött szemmel ácsorgott mellettem, Arnold pedig összecsapta a könyvét, és bevágta a táskájába. Zavartan megvontam a vállam.

– Igen. Tuti kidolgozom. Meg oda is adom – válaszoltam zavartan. – De minek másolnád le? Majd megírom a dogád – feleltem, és felkaptam a táskám. Arnold bevárt az ajtónál, mi pedig Virággal csendben kimentünk.

Még hallottam, hogy Ricsi azt kérdezgeti, mi bajom van, meg hallottam, hogy Kinga megjegyzést tesz az agyára, de nem foglalkoztam vele. Az udvaron ácsorogva némán néztem magam elé, közben a metsző szél megcsípte az arcom, beférkőzött a ruhám résein, és pillanatok alatt átfagytam.

– Ne törődj velük – mondta Arnold csendesen, de a süvítő szélben szinte alig hallottam.

– Tényleg így gondolják? Én vagyok, aki majd megcsinálja?

Ennyi? – bámultam hitetlenkedve a forrócsokimba.

– Dehogy, tuti nem – ugrált mellettem Virág, aki szintén szétfagyott. Egy pillanatra Arnoldra néztem, tudván, ő jobb emberismerő, és mivel csak elkapta a tekintetét, nagyot sóhajtottam.

– Ez gáz – motyogtam.

Majdnem csengetésig kint álltunk az udvaron, közben pedig próbáltam rájönni, hogy vajon tényleg kihasználnak-e. Jó, persze tudom, hogy nem vagyunk közeli barátok, de mégis. Ha úgy tekintenek rám, mint valakire, aki majd megcsinálja helyettük, akkor Arnoldnak lesz igaza. Pedig nem akartam, hogy igaza legyen.

Francia kultúrán egész végig a füzetembe bámultam, egy pillanatra se néztem fel, pedig Ricsi pisszegett, Zsolti és Dave rezegtették a telefonom, Cortez pedig néha megbökött.

– Mi az? – fordultam hátra.

– Csak hülyültünk – suttogta, de Monsieur Durand rászólt.

Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán visszafordultam, és azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.

Hazaérve azonnal felmentem a szobámba, benyomtam a Hard  Day’s Night  albumot, és lehuppantam a babzsák fotelembe. Sajna vacsorára le kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam jópofizni. Na de kiket akartam átverni? A szüleim „kamaszkezelőkönyv”-baj- nokok.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Ugye a „semmi”, az tabuszó, úgyhogy erőltetett mosollyal mesélni kezdtem.

– Reni, apáddal arra az elhatározásra jutottunk… – kezdte anyu, és ez mindig rosszul kezdődik. Ha a szülők elhatározásra jutnak, ott gáz van.

– Igen?

– Hogy meghosszabbítjuk az internethasználatodat, napi egy óra helyett másfélre – jelentette ki ünnepélyesen.

– Óriási – szurkáltam a villámmal egy sült paradicsomdarabot.

– Azt hittem, ennél jobban örülsz majd – fürkészett anyu.

– Per pillanat az egy órát sem tudom kitölteni, úgyhogy nekem mindegy – szaladt ki a számon.

– Hogyhogy? Azt hittem, minden örömödet a kis barátaiddal való msn-ezésben leled – értetlenkedett anyu.

– Hát, mostanában nem.

– Mi történt? – szólt közbe apu, és rájöttem, hogy hibáztam. A szüleim cselesen rávezettek arra, hogy kiszakadjon belőlem, amit egyébként is sejtenek. Vagyis, hogy baj van.

– Semmi, csak mostanában nem vagyok oda az msn-ért – vontam meg a vállam.

– Virággal van baj?

– Nem.

– Arnolddal?

– Nem.

– Cortezzel?

– Vele már az is jó lenne, ha baj lenne – csúszott ki a számon.

Anyu és apu egymásra nézett. Most ez pontosan nem tudom, hogy mit jelent, de ők tuti tudják.

– Még mindig nem foglalkozik veled? – rázta a fejét szomorúan anyu.

– Sose foglalkozott. Hagyjuk. Felmehetek a szobámba? – tettem le a villám a tányérra.

– Reni, a kamaszproblémákat borzalmasan nehéz kezelni.

Tudom, most úgy érzed, az egész világ ellened van, hogy minden rossz, és igazán semmi sem érdekel… – kezdte anyu, mire értetlenül megráztam a fejem.

– Nem, semmi ilyesmi nincs. Csak befejeztem a vacsorát – vontam meg a vállam.

– Ó, értem – dőlt hátra anyu a széken, felhagyva a „bizalmas, előrehajolós” pózzal. – Menj csak.

Visszamentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Az msn tömve volt, rejtve kapcsolódtam, de így is jött egy rakás üzenet. A legtöbb Ricsitől és Dave-től, hogy „ne legyünk fasírtban, nem úgy értették”. És bár jólesett, hogy legalább észrevették, mekkora barmok voltak, mégsem írtam vissza. Minek?

A kedvem: 5/1 – asszem, megbántottak. L

 Esőisten siratja Mexikót:  5/3 – még csak 10 oldalt olvastam, mert elaludtam közben. Természetesen ez nem a mű hibája, hanem az én szégyenem. L

Virág: 5/5 – annyira kedves, megpróbált felvidítani, és feltett a közösségire egy új közös képünket, aminek az LB nevet adta.

(LB=legjobb barátnők.) Arnold: 5/5 – elverhettem Honfoglalóban. De szerintem csak mert érzelmi nyomoronc vagyok, és megszánt. J

Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok lázadnak az időjárás ellen, csupa nyári számokat adtak egész nap.

 Február 25., szerda

A napom rémesen indult. Reggel észrevettem, hogy a homlokomon megint gyűlnek a patik, pedig elég sokat szórakozom a krémek próbálgatásával. Ráadásul baromira görcsölt a hasam, ami még jobban kikészített. Anyu először azt akarta, hogy maradjak otthon, aztán sikerült meggyőznöm, hogy minden oké, majd elmúlik. Azért kaptam egy görcsoldót, hogy ha nagyon fájna, akkor evés után vegyem be.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte anyu, kábé ezredszerre.

– Persze. Csak a tesit nehogy elfelejtsük – sürgettem. Anyu beírta az ellenőrzőmbe a felmentést a mai napra (ezt a cselt egyébként a későbbiekben tuti igénybe veszem még), aztán a kezembe nyomta az esőkabátomat.

– Esni fog?

– Igen – bólintott meggyőzően. Hát, ezt jó tudni.

Apuval felvettük a kapuban ácsorgó Virágot (a haja a szemébe volt fésülve, elég drasztikusan, úgyhogy befordult), aztán a sulinál kiszálltunk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez a lépcsőnél ácsorogtak, a szemerkélő eső miatt mindannyian felhúzták a kapucnijukat.

Eredetileg nem álltam volna meg, mert minek, szóval csak köszönni akartam, de végül kénytelen voltam. Merthogy Ricsi elém állt, és egy kicsit elázott szalvétát nyújtott felém.

– Mi ez? – csodálkoztam.

– Citromos minyon – felelte, és annyira aranyosan nézett, hogy kénytelen voltam elmosolyodni.

– Vettél nekem minyont? – döbbentem le.

– Aha. Dühös vagy még? – kérdezte, és azt hiszem, őszinteséget láttam az arcán.

– Nem. Nem is voltam – füllentettem, és elvettem a ragadós szalvétát.

Virág biztatóan megszorította a karom, és visszasétáltunk a többiekhez.

– Minden oké? – kérdezte Cortez. A kapucnija alól rám néző mélykék szempár kissé erős hatással volt rám a reggeli órákban.

– Aha, köszi – vontam meg a vállam a lehető legtermészetesebben, de azért egy kicsit elérzékenyültem.

– Te, Reni, akkor nincs harag? – faggatott Dave türelmetlenül.

– Nincs – ráztam meg a fejem.

– És izé. A kémia… – kezdte zavartan, mire nevetve az égre néztem.

– Adom – rángattam ki a táskámból a füzetem.

– Figyelj – lépett mellém Zsolti. – Azt megeszed még? – nézett a kezemben lévő, egyre jobban szétázó minyonra.

– Nem, a tiéd lehet – adtam oda neki, és Virággal együtt bementünk a portára. Lehet, hogy elkérték a kémiaházim, és lehet, hogy Zsolti megette a nekem szánt minyont. De mindezek ellenére éreztem, hogy a bocsánatkérésük komoly volt, és csak ez számított.

Tesióra előtt az öltözőben ültem felmentettként, és vártam, hogy Virág elkészüljön.

– Renáta, veled mi van? – nézett rám Kinga kérdőn, amikor észrevette, hogy még mindig farmerben és kötött pulcsiban dekkolok a padon.

– Ma felmentett vagyok – vontam meg a vállam.

– Miért?

– Mert fáj a hasam – magyaráztam. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét.

– Ha tudnád, mi az a versenysport, akkor nem döntene le egy görcs – közölte a maga kíméletlen stílusában. Ráhagytam, és segítettem Virágnak megkeresni a cipőjét, ami valahogy beesett a pad alá.

– Köszi – vigyorgott, aztán felvette a másik cipőjét is, de közben leesett a halálfejes hajpántja, úgyhogy azt is kihalásztuk a pad alól. Virág ma kicsit szét volt esve, az a-s lányok meg jót röhögtek az esetlenségünkön.

Korponay tanárnő elfogadta a felmentésem, és megkért, hogy üljek fel a lelátóra, amíg a többiek tornáznak. A fél pályán a fiúk fociztak, a másik oldalon a lányok röplabdáztak. Az Esőisten t olvastam, de hamar csatlakozott hozzám Arnold, aki csak akkor tornázott aktívan, ha jegyet kapott rá, egyébként tétlenül ácsorgott a pálya szélén.

– Hétvégén könyvtárba megyek, jössz? – kérdezte.

– Persze – csillant fel a szemem. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár az egyik kedvenc helyem, csak sajna ritkán jutok el, úgyhogy ha lehetőségem van rá, persze hogy megyek. J

– Oké. Anyu kirak minket valamikor délelőtt, és majd felvesz… – Akkor ráérünk – bólintottam boldogan.

– Igen.

Infón a fiúk rickrolloztak,∗ szinte mindenkinek átküldték e- mailben a linket, és ezen iszonyúan jól szórakoztak. Még Tölgyessy tanár úr is viccesnek találta, úgyhogy beszállt a játékba.

Egyébként a suliban tarolt a téma, a stúdiósok majdnem mindennap leadták a számot a sulirádióban, ami még mindig hatalmas népszerűségnek örvend. Én már kicsit unom azért, főleg, mert komoly hadjárat indult ellenem, mindenki azt akarja, hogy bedőljek. Viszont ami az infóórát illeti, klassz, hogy ilyenekkel töltjük az időt. J

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán Virág jött, hogy megsétáltassuk Robert Pattinsont. Közben olyan fontos dolgokról beszéltünk, mint Cortez, Pete Wentz, hasfájás, pattanástalanító krém, MySpace és Twilight.  Szóval csak a szokásos.

Vacsora után anyuék lelkesek voltak, amikor közöltem, hogy boldog vagyok a másfél órásra bővített net miatt.

– Örülünk, hogy megint jóban vagy a kis barátaiddal – biccentett anyu.

 Internetes trükk.

– Eddig is jóban voltam. Csak most megint – magyaráztam, és bár hevesen bólogattak, azért azt hiszem, nem egészen tudnak követni.

Az msn fullon volt, és ezúttal nem rejtve léptem be, hanem rendesen. Oké, azonnal rám írtak öten, mind linkeket küldtek, én pedig folyamatosan írtam, hogy semmit nem nyitok meg. Hiába, kitartóak voltak. Másolom.

 Ricsi üzenete:  Reni, ezt nézd meg!

 Reni üzenete:  Neeem!

 Ricsi üzenete:  Komolyan, ez nem az! Hanem Shakespeare!

Neked köszön ezen a videón!

 Reni üzenete: J

Ez volt eddig a legeredetibb próbálkozás.

 Ricsi üzenete:  Na majd meglátjuk.

Szóval komoly erőfeszítések árán hárítottam el az egyre durvább próbálkozásokat. Volt ott minden, Máday kánkánozik egy videón (J

, Molière elveszett műve a YouTube-on. Totál képtelen dolgok. Viszont szórakoztatott. Éppen Virággal kameráztam, amikor egy újabb ablak nyílt meg a gépemen. A szívem a torkomba ugrott. Másolom:  Cortez üzenete:  Szia. Vagy?

 Reni üzenete:  Szia. Igen. (Közben azért nem hagyhattam figyelmen kívül Cortez új, fekete-fehér képét, amin kissé lehunyt szemmel mosolyog. Wow.)  Cortez üzenete:  Van egy perced?

 Reni üzenete:  Persze  Cortez üzenete:  Oké kösz. Csekkolnál nekem valamit?

 Reni üzenete:  Irodalom?

 Cortez üzenete:  Ja.

 Reni üzenete-.  Küldd.

Cortez. Ok, pill. BRB.

 Reni üzenete: ???

 Cortez üzenete: J

Gyúrnod kéne angolra. BRB=Be right back.

(Mindjárt jövök.) Reni üzenete-.  Oké.

Amíg Cortezt vártam, gyorsan elmeséltem Virágnak, hogy rám írt, és hogy mennyire laza, és hogy miket tud, amiket én nem is, és egyébként is… Szóval visongtunk egy sort a webkamerába.

Lányos dolog, mindegy. Cortez alig egy perc múlva megint írt.

Másolom.

 Cortez üzenete:  Re.

 Reni üzenete:  Oké.

 Cortez üzenete:  Nézd meg nekem ezt pls, semmit nem értek belőle.

 Reni üzenete:  Jó.

És a következő pillanatban ész nélkül kattintottam a linkre. A megnyíló ablakban megláttam a YouTube oldalát, a következő felirattal: You’ve got rick rolled!!! És már el is kezdődött a Never  Gonna Give You Up.

Lesütöttem a szemem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. Hát ez van. Az egyetlen ember, aki miatt gondolkodás nélkül megnyitok egy linket még az ilyen zord, átverős időkben is. Cortez.

Nem tehettem mást, visszaírtam. Másolom.

 Reni üzenete:  Szép volt.

 Cortez üzenete:  Nemár. Megnyitottad? Lol.

 Reni üzenete:  Ez van.

 Cortez üzenete:  De miért??? Annyira átlátszó volt!

 Reni üzenete:  Nem tudom, megfeledkeztem róla. Azt hittem, irodalomból kell segítség. J

Mindegy. Ügyes.

 Cortez üzenete: Ááá. Ez így könnyű volt.

 Reni üzenete:  Grat.

 Cortez üzenete: J

 Reni üzenete: J

Na mondd el gyorsan a többieknek, hogy megnyugodjanak. Szia.

 Cortez üzenete: J

Szia.

Rickroll: 5/2 – bedőltem. Cortez simán átvert. Jaj.

Hasfájás: 5/1 – L

azért elég kellemetlen napom volt miatta.

Cortez: 5/5 – akkor is msn-eztünk, ha átvert. J

Ricsi: 5/5 – nagyon kedves volt, hogy bocsánatot kért, és még minyont is kaptam.

Zsolti: 5/4 – ő is kedves volt, bár megette a minyonom.

 Február 26., csütörtök

Apu reggel kitett minket a suli előtt, és már előre rettegtem attól, hogy a fiúk hogy fognak körberöhögni azért, amiért Cortez ilyen könnyen átvert. Virággal együtt komótosan sétáltunk a lépcső előtt ácsorgó Ricsiékhez, miközben a nap gyéren erőlködött a szürke felhők fölött.

– Sziasztok – köszöntem, és büszke, de vesztes mosollyal meredtem rájuk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez visszaköszöntek, aztán tovább beszélgettek. Értetlenül néztem Virágra, aztán újra a fiúkra.

– Mire vártok? – kérdeztem türelmetlenül.

– Hogy hét ötvenöt legyen, és bemenjünk. Mint mindig – motyogta Dave, és tovább nyomkodta a telefonját.

– Nem úgy értem – ráztam meg a fejem. – Hanem az alázást mikor kezditek?

– Milyen alázást? – nézett rám ezúttal Ricsi is. Csodálkozva fordultam Cortez felé, aki óvatos mosolyra húzta a száját, és széttárta a kezét.

Legalább tíz másodpercig álltam a tekintetét, közben, mondjuk, elvesztem a mélykék szempárban, aztán elkaptam a fejem, mert leesett. Cortez nem mondta el, hogy rászedett. Hogy miért?

Fogalmam sincs. Mindenesetre egy csomó hülye lepke szállt fel a gyomromban, és konkrétan beleremegtem a gondolatba, hogy Corteznek és nekem van egy titkunk. Wow. J

– Mivel S. O. S. meg kellett beszélnünk Virággal a történteket, gyorsan bementünk a suliba, és miközben leadtam a suliújságnak a márciusi ajánlóimat, szünet nélkül susogtunk. A létező összes alternatívát figyelembe vettük, és végül arra jutottunk, hogy Cortez szimplán jó fej volt, és nem akarta, hogy a többiek lealázzanak, amién ilyen könnyen bedőltem.

Baromira fel voltam dobva, és nemcsak azért, mert Cortez ennyire klasszá tette a reggelem, hanem mert első szünetben Zsolti közölte, hogy holnap suli után mennek hamburgerezni, és ha van kedvünk, menjünk velük.

– Sajna apuval vagyok a hétvégén – rázta a fejét szomorúan Virág.

– Jól van, emó, akkor majd legközelebb – legyintett Dave, aki hamar túljutott azon, hogy Virág nem tud jönni.

– De megkérhetem, hogy ott vegyen fel, és akkor addig tudok menni – töprengett tovább Virág.

– Akkor jössz? – türelmetlenkedett Dave.

– Hát, ha jól meggondolom – pislogott Virág, mire Ricsi ráförmedt.

– Jól van, találd ki holnapig – zárta rövidre, és felém fordult. – Ren?

– Ha Virág megy, én is – feleltem a táskámba pakolva.

– Tipikus lányválasz – húzta a száját Zsolti.

– Mit tudsz te a lányokról? – lépett hozzánk Kinga, és lesajnálóan méregette Zsoltit, majd meg sem várva, hogy reagáljon, körbenézett. – Hová megyünk?

– Te sehova – közölte Zsolti.

– Ó, ne! Nem mehetek? Nem hívtok magatokkal? Ne! – tette Kinga a szívére a kezét, és gúnyosan túljátszotta a szerepét.

– Ha ilyen lenéző vagy, akkor mit érdekel, hogy hova megyünk? – kérdezte Dave. Kinga unottan felnézett, és erősen meghúzta az egyébként is fájdalmasan szoros copfját.

– Csak megkérdeztem, hogy az osztály és az évfolyam leggyengébb tanulói mivel töltik a péntek délutánt ahelyett, hogy a lemaradást pótolnák… – Hé – szólt rá Ricsi, és felém bökött. – Évfolyamharmadik. – Tényleg. Nos, nem érdekel, hogy megszántátok Renátát, és a házikért cserébe veletek mehet… – Kösz – szaladt ki a számon.

– Ne áltassuk egymást – vigyorgott rám gúnyosan Kinga, én pedig azonnal elvörösödtem. Életemben nem égettek még be ennyire. És fájt. Jaj. L

Mellesleg egy klassz filmben ilyenkor a védelmemre keltek volna, hogy „dehogy, Reni nélkülözhetetlen a társaságban” vagy „Renit a házik nélkül is hívnánk”… Persze az életben semmi ilyesmi nem hangzott el, mert Zsolti és Dave Kingának estek, rólam pedig nem esett több szó, úgyhogy megsemmisülten pakoltam tovább a táskámba.

Vladár már bent is volt az osztályban, mire feleszméltem.

– A mai órán jegyre dolgozunk. – jelentette ki, miközben végignézett az osztályon. Rám kicsit tovább bámult, mint a többiekre, ezért a pulcsim ujját húzogattam, és úgy tettem, mintha baromi érdekes lenne. – Párban – tette hozzá kis hatásszünet után, ami miatt kénytelen voltam levenni a szemem a pulcsimról, és óvatosan hátranéztem Ricsire. Szegény.

A feladat – a többiek számára – egyszerűnek tűnt, egyfajta kiegészítős dolog. A lényeg, hogy rajzolnunk kell egy fát, de úgy, hogy képzeletben megfelezzük a rajzlapot, és Ricsi a lapja jobb oldalára, én pedig a lapom bal oldalára rajzolom le a „fél fát”.

Amikor végzünk, Vladár félbehajtja a rajzlapokat, és összeteszi, hogy mennyire passzolnak. A többiek totál belelkesedtek és azonnal munkához láttak, Ricsi pedig feltápászkodott, és kedvetlenül odahúzta a székét hozzám.

– Mit gondolsz, képes vagy lerajzolni egy fát? – suttogta.

– Aha, fát tudok. Csak az a baj, hogy négy vonalból – feleltem, aztán gyorsan lefirkantottam a „fámat” egy papírfecnire, és megmutattam. Ricsi pislogás nélkül meredt rá, majd olyan hangosan felröhögött, hogy mindenki felénk fordult.

– Pósa, a feladat vagy Rentai szórakoztat ennyire? – szólt rá Vladár ingerülten.

– Elnézést – motyogta Ricsi, még mindig azon erőlködve, hogy visszatartsa a nevetését.

– Na jó, kezdjük – hajoltam a rajzlapom fölé, és vagy négy percig bámultam, mire húztam egy határozatlan vonalat. Mármint a mozdulat volt határozatlan, a vonal határozottan sikerült, határozottan egyenesre. Ez meg milyen fa? Mindegy.

Óra vége előtt begyorsítottam, és a lombkoronát nagy, körkörös mozdulatokkal oldottam meg, aminek következtében Ricsi, Cortez, Virág, de még az előttünk ülő Jacques is abbahagyta a munkát, és felém nézett.

– Reni, mit csinálsz? – suttogta Virág.

– Mi? Miért? – fordultam hátra.

– Ne húzd át, amit rajzoltál, jegyre megy – pislogott nagyokat Virág. Én meg értetlenül néztem rá. Aztán leesett, a nagy satírozásom miatt azt hitte, hogy áthúzom az egészet.

– Nem, dehogy. Csak a lombot rajzolom – magyaráztam. Virág és Cortez összenéztek.

– Rentai, bár kimondottan élvezetes a hátadat nézni, mégis megkérnélek, ha már ennyire unod az órám, hozd ki a munkádat.

Te is, Pósa.

Ricsivel automatikusan visszafordultunk, és kivittük a rajzunkat a tanári asztalhoz. Semmi gond, lelkiekben felkészültem Vladár megsemmisítő megjegyzéseire, de ma az eddigieknél is messzebbre ment. Konkrétan közölte, hogy a „rajztudásom óvodai szinten sincs”, ehhez hozzájárul még, hogy „szemtelenségem határtalan” (fogalmam sincs, miért van üldözési mániája), végül pedig, miután kiröhögtette a rajzom az osztállyal, értékelhetetlennek minősítette, és bevágta az egyest. Ja, és mindehhez hozzátartozik, hogy miattam Ricsi is karót kapott (annyira nem passzolt össze a rajzunk), a többiek pedig mindannyian ötöst. Ez van. Jaj. L

Pechemre amíg a suliban vicces és klassz sztori lett a rajzomból, hazaérve már nem tűnt annyira mulatságosnak. Anyu a konyhában állt, csípőre tett kézzel, ami a „durván mérges, és mindjárt felrobban” póz, és „csalódtam benned” arckifejezéssel nézett rám. Ez nem fair!

– Renáta, annyit kértem, hogy tartsd meg a kettest! – közölte, azt hiszem, ezredszerre. Ja, és Renátának hív, ami csak és kizárólag akkor fordul elő, ha nagyon be van rágva.

– Én megpróbáltam! De bénán rajzolok. Tudod, hogy nem tudok rajzolni! És minden másból ötösre állok… – Nem érdekel, ha mindenből ötösre állsz, de egyből buksz? – szakított félbe.

– Nem fogok megbukni! Megoldom valahogy. De Vladár utál!

Komolyan utál! – érveltem. Reméltem, hogy anyu megszán, mert hát végül is arról lenne szó, hogy az „egyszem” lányát nem kedveli valaki. Sajna anyu nem hatódott meg. Sőt.

– Pontosan mit csináltál, mielőtt beszedte a rajzod?

– Rajzoltam – közöltem egyértelműen.

– Értem. Akkor bemegyek a tanár úrhoz, és beszélek vele. Ha tényleg az van, amit mondasz. Hogy egyenes háttal, a rajzlapodra nézve, előre fordulva vártad az óra végét, némán, mint a kisangyal… – Öhm – vakargattam meg a fejem.

– Igen? – húzta fel anyu a szemöldökét. Ez nem ér! A felnőttek olyan számítóak! Már akkor tudta, hogy nem így volt, amikor előadta ezt a kis csalit, hogy bemegy Viadalhoz. Tudta, hogy nem kell bemennie, mert szerinte is én hibáztam! Anyu lepaktált Vladárral? Óriási.

– Jó, nem pont úgy ültem. De attól még pikkel rám!

– Tehát hogy volt?

– Oké, éppen háttal voltam – kezdtem, mire anyu arcán azonnal megjelent az a bizonyos „ahha!” tekintet, nekem meg végem is lett. Győzött. A felnőtt kontra gyerek vitában, azt hiszem, esélytelenként indulok.

– Háttal? Háttal a tanárnak, óra közben? És csodálod, hogy nem kedvel? Renáta, nem mehetek panaszkodni, ha közben a minimális tiszteletet sem adod meg a tanár úrnak.

– Én megadom! De miért kell ennyire véresen komolyan venni a rajzot?

– Mert a tantárgyad, Vladár a tanárod, és kész. Ugyanolyan komolyan kell venned, mint a többit.

– Persze – szóltam sértődötten. – Matekból a többiek… – Nem érdekelnek a többiek! – zárta le a témát anyu.

– Persze, gondoltam – zsörtölődtem, miközben folyamatosan motyogtam. Anyu türelmesen várt, aztán amikor befejeztem, bólintott.

– Rendben.

– Mi? – húztam el a számat. Ha anyu kijelenti, hogy rendben, akkor semmi sincs rendben. Legalábbis rám nézve. Kíváncsi voltam, mi jön. Netelvonás? Msn-tiltás? Esetleg kilakoltatja a simjeimet? Kábé ilyesmire számítottam.

– Rajz korrepetálás.

– Neeee! – üvöltöttem, és azt hiszem, az utcán felszálltak a galambok, a befagyott pocsolyákon megrepedt a jég, a forgalom egy pillanatra megállt, és mindenki kérdőn nézett. Vagy csak túlreagálom. Mindegy. Rajz korrep? Ami ütközik az olvasókörrel?

Az olvasókörrel, ahová most Cortez jár? No comment.

Rajz: 5/1. – L

L

Cortez: 5/5 – msn-en rám írt, hogy nézzek meg egy deszkás videót. Megnéztem, sokat nem tudtam hozzáfűzni, de megmutatta, úgyhogy wow.

Virág: 5/2 – totál kiakadt webkamerán a korrep hallatán, szerinte ez nem fair, főleg az olvasókör miatt. Egyetértettünk.

Virág MySpace-oldala: 5/4 – megint változtatott rajta, de valami apróság lehetett, mert én nem vettem észre. Pedig melózott vele vagy egy órát. Mindegy, megnéztem és biztosítottam róla, hogy nagyon kúl. J

Rajz korrep: 5/1* – a gondolattól is kész vagyok, inkább megyek olvasni az Esőisten t.

Február 27., péntek

Mivel anyuék eléggé mérgesek voltak a rajz miatt, nem állhattam elő csak úgy azzal, hogy suli után mekizni készülünk a többiekkel. Sajna ilyenkor muszáj átgondolni a dolgokat, merthogy ha a rajz vallomás után rögtön előállok vele, tuti nem engednek el.

Mert, bármilyen köntösben tálalom, végül anyu úgyis csak ennyit hallana: megint bukásra állok, hamburgerezhetek a többiekkel?

Nem, ez így nem jó. Meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.

Ami ilyen esetekben a kora reggeli rohanás. Tudom, nem szép dolog, de működik.

Apu a kocsikulcsot kereste, anyu kapkodva csomagolta az uzsonnámat, én pedig úgy láttam, most eléggé nem figyelnek ahhoz, hogy elkéredzkedjek.

– Anyu, elmehetek suli után a többiekkel hamburgerezni?

– Ne most, Reni, késésben vagyok, ónos eső lesz ma, azt se tudom, hol áll a fejem. Kérdezd meg apádat. Sonkát vagy szalámit? – mutatta fel a félkész szendvicsem.

– Sonka – bólintottam, és apu után kezdtem járkálni, aki a kocsikulcsot kereste. – Elmehetek suli után a többiekkel hamburgerezni?

– Nem láttad a kulcsot? Elkésünk, Virág valószínűleg a kapuba fagyott, ma értekezletem van… Hol lehet a kulcs?

– Segítek keresni.

– Köszönöm – bólintott. Keresgélés közben még ötször megkérdeztem, hogy elmehetek-e, mire apu feltápászkodott, rám nézett, és azt hiszem, végre figyelt rám.

– Anyád mit mondott?

– Hogy kérdezzelek téged.

– Jó, menj.

– Itt a kulcs – emeltem fel az asztalról, és a kezébe adtam. – Köszi, apu.

Anyunak mondtam, hogy apu elengedett, aztán pár perc múlva Virággal együtt sietősen rohantunk fel a Szent Johanna lépcsőjén.

Csengetésre estünk be a terembe.

Az ebédszünet utolsó perceiben apu felhívott.

– Anyád ma kacsát csinál – kezdte.

– Hallottam – mosolyodtam el. – Mit vigyek?

És egész komoly rendelést adott le a mekiből, én pedig mosolyogva tettem el a telefonom. Visszasétáltam Virághoz és Arnoldhoz, akik éppen vitatkoztak.

– Virág, a színművek nem bénák! Hogy mondhatsz ilyet?

– Mert miért van ott mindenkinek a neve a mondatok előtt?

– Mert színmű! – fogta a fejét Arnold.

– Akkor is gáz – vonta meg a vállát Virág.

– Gáz? Reni, azt mondja, gáz a színmű! Csinálj valamit! – fordult felém könyörgő tekintettel.

Nevetve hallgattam tovább az érvelésüket, és úgy döntöttem, nem szólok bele. Megoldják ők, mint mindig.

A tanítás egyébként lazán telt, semmi extra nem volt, csak kaptam egy ötöst földrajzból, meg ofőórán Haller kiosztotta az osztályfényképeket, ami után semmiről nem tudtunk beszélni, mert mindenkit lefoglalt az, hogy részletesen kiröhögje a fényképeket, na meg hogy aláírjuk a hátoldalakat.

Suli után Virággal és Arnolddal bepakoltunk a szekrényünkbe, aztán lesiettünk a lépcsőn.

– Biztos, hogy nem jössz? – kérdeztem Arnoldot, miközben tudtam, hogy hiába. Kizárt, hogy neki program legyen a péntek délutáni meki.

– Biztos – mondta.

– Oké, akkor holnap találkozunk – köszöntem el tőle.

– Jó, délelőtt felhívlak, aztán felveszünk. Jó hétvégét, Virág – búcsúzott el tőlünk, és a fejébe húzva a piros, fülvédős sapkáját, lesietett a lépcsőn.

Virággal megálltunk a suli előtt, ahol Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti ácsorgott.

– Mit egyek? – nézett az égre Zsolti.

– Még van időd kitalálni – közöltem.

– Á, felejtsd el. Egész nap ezzel foglalkozott – vonta meg a vállát Dave.

Hirtelen Jacques állt meg mellettünk, és megigazította a Szent Johannás svájci sapkáját a fején.

– Zsák mit csinál itt? – kérdezte Zsolti.

– Elhívtam. Baj? – néztem rémülten.

– Nem – vonta meg a vállát Ricsi, miközben Jacques mosolyogva nézett mindannyiunkra.

Na jó, az egész úgy volt, hogy tesi után, amíg Virágot vártam, aki egész szünetben zselézte a haját, hogy „elég mangás legyen”, Jacques szóval tartott a folyosón. Beszélgettünk, aztán csak úgy megemlítettem, hogy megyünk hamburgerezni, mire ő olyanokat mondott, hogy az tök jó, meg hogy ő nem igazán jár sehova suli után, mert nem ismer senkit, és nem hívják sehova… Ezek után természetesen megkérdeztem, hogy eljönne-e velünk, ő pedig jött.

– Kit várunk még? – nézte az óráját Dave, persze csak azért, hogy megmutassa, megint új órát visel, ami „jobb, pontosabb, menőbb és a legújabb”. Hatszor megdicsértem, és bár Dave még hallgatta volna egy darabig, végül ráuntam.

– Most már senkit – szólt Cortez, amikor a suliból kijött Robi és Andris.

– A kockák minek jönnek? – kérdezte Dave.

– Valami játék jár a menühöz, azt akarják megszerezni – vonta meg a vállát Ricsi.

– Mehetünk? Idefagyok – motyogta Virág.

– Induljunk.

Alig tíz   perc alatt elsétáltunk a plázáig, és bár eszméletlenül hideg volt, és a szemerkélő ónos eső miatt a budai, dombos járdák eléggé csúsztak, azért klasszul telt az idő. Mi, Virággal leginkább csak csendben hallgattuk a többieket, akik mindenféle Guitar Heróról, Tony Hawkról, meg ilyesmiről vitáztak. Őszintén, nem nagyon tudom, hogy miről beszéltek, de jó volt hallgatni. Ráadásul a tudat, hogy Cortezzel együtt van „programom”, folyamatosan megdobogtatta a szívem.

Ahogy beértünk a plázába, lehúztam a kabátom cipzárját meg a kesztyűmet, és éreztem, hogy szinte azonnal kezdek felmelegedni.

A mekiben elég sokan voltak, és mi is „nagyobb társaságnak” számítottunk, úgyhogy miközben beálltunk a sorba, folyamatosan kapkodtuk a fejünket, hogy találjunk asztalt. Mikor sorra kerültünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni, aztán rájöttünk, hogy ez így nem megy, úgyhogy engedtük, hogy Zsolti kezdje. Ezt később megbántuk, mert annyi kaját kért, hogy nem győztük kivárni. Utána mi, Virággal kértünk, eközben azonban Robi és Andris átállt a mellettünk lévő kasszához, és sorra is kerültek.

Virág elvette a tálcát, és félreálltunk, hogy megvárjuk a többieket. Szegény Jacques volt soron, és verejtékező homlokkal nézte felváltva a fejünk fölött lévő táblát meg a rá várakozó kiszolgálót. Aztán rendelt. A mekis nem teljesen értette a kiejtését, úgyhogy a többiek szakadtak a röhögéstől, szegény Jacques pedig segítségkérőn pillantott körbe. Már épp odaálltam volna mellé, de Zsolti megelőzött.

– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”, és egy „lö kóla” – közölte.

– Ne gonoszkodj – löktem félre, miközben még mindig hatalmas röhögés hallatszott. Gyorsan Jacques mellé álltam, és lebonyolítottam a rendelését. Hálás volt. Komolyan.

– Egy kis segítséget kérnék – szólt a srác a mellettünk lévő sor pénztárgépe mögött, úgyhogy automatikusan odanéztünk. Persze, hogy Andrissal és Robival volt gond, akik hetedszerre vesztek össze a pultnál és módosították a rendelésüket.

– Mi van? – kérdezte Ricsi.

– Nincs két egyforma akciófigura – sóhajtott Robi gondterhelten.

– Na és? Vegyetek különbözőt. Csak üljünk már le – toporgott Dave. – Kihűl ez az izé, és ehetetlen lesz.

– Ott van két asztal – ragadta meg Cortez mindkét kezével a vállam, és a mutatott irány felé fordított. Sajna éppen nem érdekeltek az asztalok, ugyanis az érintésétől felugrott a gyomrom a torkomba, a helyiséget elárasztó olajszag hirtelen fojtogatónak és undorítónak tűnt, a körülöttünk ordító vendégek hangját elnyomta a fülzúgásom, és… és ekkor Virág megragadta a karom, és félrehúzott, mielőtt elájultam volna.

Némán siettünk a Cortez által mutatott asztalokhoz, és egy szó nélkül, csupán négy összenézéssel megállapítottuk, hogy „hú, és wow, és tejóég, és nemigaz”. Nincs mese, tényleg ilyesmiről szól ez az LB (legjobb barátnő) dolog.

Lefoglaltuk az asztalokat, és pár pillanat múlva már szűkösen ugyan, de mindannyian megvoltunk.

– Zsolti, a két tálcádtól nem férek el – panaszkodott Dave, aki összesen csak egy sült krumplit evett.

– Akkor menj arrébb – vitatkozott Zsolti.

– Nem tudok. Zsák, húzzál arrébb – bökte oldalba Dave Jacques-ot.

Cortez és Ricsi hamar befejezték a hamburgerezést, aztán elmentek fagyiért (hoztak mindenkinek), és miközben fagyiztunk, olyan dolgokról beszéltünk (de leginkább nevettünk), ami egyáltalán nem lényeges. Például Dave Gazdag tanárnőt utánozta, amin Virág annyira nevetett, hogy szinte lefordult a székről, vagy Cortez komolyan, gyilkos pillantással idézte fel Kardos szavait, amin szintén nagyon röhögtünk, vagy amikor Zsolti megmutatta a saját arcán, hogy a büfésnéni hogy csipkedi meg őt szinte minden reggel. Dőltünk a nevetéstől, és azt hiszem, elmondhatom, hogy mi voltunk a leghangosabb, legélénkebb és legvidámabb társaság az egész mekiben. J

Ja, és közben Robi meg Andris, akik egymás mellett ültek, és egy ideig csendben, a legnagyobb egyetértésben eszegettek, egy pillanat alatt összeszólalkoztak azon, hogy Andris szerint Robi jobb akciófigurát kapott a „Happy Mealhez”, Robi nem akarta elcserélni, Andris viszont elhatározta, hogy megszerzi, így mindketten azt az egy nyomorult figurát szorongatták, végül eltörték, és Andrisnál maradt a feje. Ezek után egy csomót beszéltünk, meg nevetgéltünk, meg eleve totál jó hangulat volt.

Aztán Zsolti összegyűrt egy hamburgerpapírt, és a bejárat felé nézett.

– Na, a ló is megérkezett.

Mindannyian odafordultunk, nekem pedig megremegett a gyomrom. Kinga a négy a-s lány kíséretében bevonult a mekibe, és úgy csináltak, mintha nem vettek volna észre minket. Megálltak a táblák alatt, és azon tanakodtak, hogy mit vegyenek.

Automatikusan végignéztem Edinán, aki sokkal menőbb ruhában volt, mint én. Persze ő suli után átöltözött, volt ideje agyalni azon, hogy mit vegyen fel, én meg abban voltam, amiben egész nap. Az én hótaposó csizmám, farmerem és zöld kardigánom totál semmilyen volt Edina drapp pulóvere, kockás szövetnadrágja és drapp csizmája mellett. Jaj.

– Köszönjünk nekik vagy majd észrevesznek? – kérdezte Dave.

– Már észrevettek – csúszott ki a számon, mire Virág aprót bólintott.

– Nem, nem. Nézd, nem is láttak – magyarázta Dave.

Te jó ég, a fiúk mennyire bénák! Persze, totál véletlen, hogy ott voltak. Totál véletlen, hogy hat előtt öt perccel érkeztek, amikor mi, Virággal épp indulóban voltunk. Persze, totál véletlen, hogy Cortezék úgyis maradnak még, így totál véletlenül egyedül maradnak velük. És végül természetesen véletlen, hogy az a-sok erről mind tudtak, mert tesi előtt az öltözőben hallották a beszélgetésünket Virággal.

Virág óvatosan megkopogtatta a halálfejes karóráját, amiből rájöttem, hogy mennünk kell.

– Mi megyünk – tologattam magam előtt a tálcát kínosan.

– Oké, sziasztok – köszönt el Ricsi.

– Sziasztok – álltam fel, Virág pedig rögtön utánam.

Kinga és Edina abban a pillanatban ért hozzánk, amíg a másik három a-s lány beállt a sorba.

– Zsolti, hagytál másnak is enni? Hihetetlen – mutatott Kinga a pult felé, Zsolti pedig kiröhögte.

– Csatlakozhatunk? – kérdezte Edina nyájas, magas hangon.

Legszívesebben ráordítottam volna. Csak, gondoltam, az elég furán venné ki magát, így inkább mellőzöttként meredtem a társaságra.

– Felőlem – rángatta meg a vállát Dave, és a nyakát nyújtogatta, hogy megnézze, mekkora sor áll. – Hozok egy kólát.

A jelenet előbb lezajlott a fejemben, mint megtörténhetett volna. Dave feláll, Cortez mellett üres a szék, Edina leül. Mint valami rossz forgatókönyv! Riadtan néztem Virágra, aki a szája szélét rágva töprengett, folyamatosan az óráját nézve. Végül láthatóan dűlőre jutott, és levágódott Cortez mellé, még mielőtt Edina tette volna meg.

– Figyu – kezdte, mire Cortez összeráncolt szemöldökkel meredt rá. – Segítenél?

– Miben?

Virág rám nézett, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy Dave még nem jön egy darabig.

– MySpace. Akartam üzenetet írni, de nem tudom megfogalmazni angolul. Nem hosszú, csak tényleg bénáztam, és nem akarom, hogy kinevessenek – hadarta.

– Oké, persze. Küldd át msn-en, hogy mit fordítsak.

– Tényleg? – csillant fel Virág szeme.

– Aha.

– Tényleg? – kezdett tapsikolni, ami, azt hiszem, eléggé megriasztotta Cortezt.

– Igen, csak küldd át.

Virág megint rám nézett, én pedig összeszorított fogakkal ráztam a fejem. Még mindig nem jött Dave, ezért Virágnak ott kellett maradnia, nehogy Edina üljön le, emiatt szegény Virág totál furának tűnt.

– De nem gond?

– Virág – sóhajtotta Cortez. –, csak küldd át. Nem gond.

Komolyan. Komolyan! – ismételte, jól megnyomva a végét. Azt hiszem, kezdte unni.

– Szupi! – tapsikolt Virág, és bambán meredt Cortezre.

– Van még valami? – kérdezte Cortez kissé zavartan.

– Asszem, ez minden – vakargatta meg a homlokát Virág, de nem mozdult.

– Te jó ég – dünnyögte a fülembe Kinga, úgy, hogy csak én halljam. – Menjetek már!

– Nem – közöltem szinte mozdulatlan szájjal, csak a fogaim közt sziszegve.

– Menj, átveszem.

– Miért tennéd? Ez az egész a te műved – fordultam ezúttal felé.

Kinga szánakozva meredt rám.

– Ha én nem jövök, jönnek nélkülem. Átkozottul rossz emberismerő vagy.

– Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.

– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még élvezet sincs benne. Menj – nógatott.

Virág még mindig Cortezt bámulta, aki egyre kényelmetlenebbül érezhette magát. Amikor szóltam, hogy menjünk, Virág felpattant, Edina megindult, de Kinga gyorsabb és tekintélyt parancsolóbb volt, így levágta magát Cortez mellé, és komolyan ránézett.

– Beszélnünk kell.

– Igen?

– Cortez. Te sötét vagy irodalomból – jelentette ki Kinga kíméletlenül, mire Cortez felröhögött.

– Megvesztetek? Aki ideül mellém, mind őrült?

– Ha gondolod, cserélhetek Kingával – szólt Edina, aki Jacques mellett foglalt helyet, és láthatóan nem volt megelégedve a helyzettel.

– Csönd, mi most komoly dolgokról beszélünk – intette le Kinga Edinát egy határozott, megsemmisítő mozdulattal. – Szóval érted. Teljesen sötét vagy irodalomból. Ami rossz jegyet eredményez. A rossz jegyed rossz átlagot, ami rossz osztályátlagot, amit nem engedhetünk meg magunknak!

Cortez segítségkérőn körbenézett, majd feladta, elővette a zenelejátszóját, és miközben Kinga rendíthetetlenül magyarázott neki, inkább zenét hallgatott.

– Mehetünk – suttogtam Virágnak. – Itt minden oké.

Kimentünk a mekiből, és sietve a parkoló felé igyekeztünk.

A mozgólépcsőről még egyszer visszanéztem, és láttam a többieket, közben pedig próbáltam végiggondolni a történteket.

Kinga mindenképp megosztó személyiség, és nem tudok kiigazodni rajta. Néha barát, néha ellenség. Ma barát volt. Mi pedig elkéstünk. J

Meki a többiekkel: 5/5 – nagyon-nagyon jól éreztem magam.

Virág: 5/5 – tök rendes volt, mint mindig.

Cortez: 5/5 – szeretem. Nagyon. J

Pótvacsora apunak: 5/3 – majdnem lebuktunk. J

Edina: 5/1 – átlátok rajta. Ezt jó tudni akkor is, ha sokra nem megyek vele.

 Esőisten siratja Mexikót:  5/2 – szinten alul teljesítek, egyszerűen nem haladok vele. Pedig minden stimmel, nagyszerű író, remek könyv, ráadásul Cortezról szól (ha csak névben, akkor is), és mégis mindig bealszom rajta. Jaj. L