Március 2., hétfő
Feldobódva ébredtem, részben a tudat miatt, hogy
március van, részben pedig, mert a hétvégém nagyon klasszul sikerült. Pénteken hamburgerezés,
szombaton a délutáni zárásig könyvtár Arnolddal, vasárnap pedig „lányos nap”
anyuval, ami abból állt, hogy délelőtt bementem vele dolgozni a meteorológiai
intézetbe, utána vásároltunk, késő délután pedig DVD-ztünk, elkezdtük nézni a Szívek
szállodájá t, ami
mindkettőnknek nagyon tetszik. Úgyhogy a hétvége klassz volt, ráadásul a suliba
érve leemeltem a porta előtti állványról a suliújság márciusi számát, és
Virággal együtt átböngésztük a cikkemet.
– Hű, ez nagyon menő lett – csapta össze a magazint Virág, és elsüllyesztette
a táskájában, aztán beálltunk a büfé sorába. – Láttad a közösségit ma? –
váltott témát hirtelen.
– Nem, reggel nem szoktam netezni. Miért? – kérdeztem vissza.
Virág közelebb hajolt hozzám, és szinte suttogva válaszolt.
– AKÁ. Szülinap. Holnap – bólogatott sokat sejtetően. Gyorsan megnéztem az
órám számlapján a dátumot. Tényleg.
Cortez tizenhatodik szülinapja. Holnap. Jaj.
– Szerinted? – töprengtem miközben sorra kerültünk, és kértünk egy citromos
minyont, két forró csokit, egy sajtos rolót és a büfésnéni dünnyögése miatt két
almát is.
– Küldj neki képeslapot. Van egy menő oldal, mindenféle animációs képeslappal
– gondolkozott Virág. – Jujj, van is egy jó, egy kiscica énekel, közben pedig
pink csillagok váltakoznak a háttérben, totál menő – csillant fel Virág szeme.
– Öö – húztam el a számat. – Kizárt, hogy Cortez értékelné.
– Jó, de az enyémre küldesz majd egy olyat?
– Jobbat is – nevettem el magam, Virág pedig hálásan elmosolyodott.
Duplaangolon szabadfoglalkozás volt Mr. O’Realy hiányzása miatt. Én az Esőisten t olvastam, Virág mangát rajzolt.
– Hogy haladsz a könyvvel? – lépett oda hozzánk Arnold.
Meglepődve nézett rám, amikor meglátta, hogy hol tartok.
– Izé – vakargattam meg a homlokom, és mentséget kerestem.
Arnold mosolyogva megrázta a fejét, mielőtt bármit mondhattam volna.
– Tedd le.
– Nem! – ráztam a fejem automatikusan. Könyvet félbehagyni?
Totál ciki.
– Komolyan mondom. Ez nem fog menni – erősködött.
– Dehogynem! Nem teszek félre könyvet!
– Reni – mosolyodott el halványan, miközben a keze között forgatta a
regényt. – Nincs semmi baj azzal, ha nehéz a nyelvezete, és nem birkózol meg
vele azonnal. Majd pár év múlva visszatérsz rá, nem kell erőltetni.
– Nem nehéz a nyelvezete! Oké, tény, hogy nem haladok vele olyan gyorsan,
mint szeretnék, de attól még érdekes. Meg jó. Csak mindig elalszom közben.
– Pont ezért hagyd. Lehet, hogy most egyszerűen nem érdekel.
Olvass mást.
– Nem, nem.
– Te tudod. De csak azért ne kínozd magad, mert éppenséggel a Cortez név
feltűnően sokszor szerepel a műben. Attól még unod – közölte szárazon, én pedig
azonnal elvörösödtem. Ilyen nincs.
Arnold hallja a gondolataimat!
Irodalom után (Kardos berágott az osztály „csapnivaló” helyesírása miatt,
és emiatt inkább nyelvtanoztunk) ismét az udvarra készültünk, de a folyosón
észrevettem, hogy nem szól a sulirádió. Érdeklődve néztem körbe, mert ilyet még
nem tapasztaltam, amióta a Szent Johannába járok.
– Mi van a zenével? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan döbbenten nézett
rám.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy betegek a stúdiósok.
– Mindketten? Nem, itt más van – ráztam meg a fejem, és a folyosón minket
kikerülő tizenegyedikes lány után szóltam. Meg sem várta a kérdésem végét,
közbeszólt.
– Énekkar-hét van. Az ebédszünetben nincs zene, mert előadás van az
étkezőben – hadarta, és már ott is hagyott minket.
– Megnézzük?
– Meg – vágta rá Virág és Arnold is.
Az ebédlőben páran ácsorogtak, és az énekkar műsorát figyelték.
Érkezésünkre a második sorban éneklő Jacques elmosolyodott, és alig
észrevehetően biccentett. Éppen a Kóristák ból adtak elő egy dalt, egész szép volt,
legalábbis nekem tetszett, csak éppen bejött pár végzős fiú (köztük az
ultramenő, Valentin-héten sok karkötőt viselő Zoli is), és egészségesen kiröhögték
az egészet. Máday azonnal intézkedett és kiküldte őket, de ennyi épp elég volt
ahhoz, hogy összezavarják szegény kórust.
Suli után Cortez unottan ücsörgött az aulában, mi pedig Virággal és
Arnolddal a büfénél álltunk sorba.
– Menj, most egyedül van, majd én kérek neked – sziszegte Virág, én pedig
óvatosan hátranéztem a vállam felett.
– Miért kell odamenni? – kérdezte Arnold mellékesen.
– Hát, Corteznek holnap szülinapja van… – kezdte Virág.
– Mondd, hogy nem vettél semmit! – nézett Arnold mélyen a szemembe, és a
tekintetéből azonnal láttam, hogy lesajnál.
– Nem, dehogy. Csak, gondoltam, boldog szülinapot kívánok, mert holnap
úgyis mindenki rajta fog lógni – vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne a
dolog.
Arnold a fejét csóválva mosolygott, én pedig úgy döntöttem, hagyom az
egészet. Nem akartam nevetségesnek tűnni, hogy egy nappal előbb boldog
szülinapot kívánok, amikor holnap úgyis egész nap látni fogom. Az azért ciki
lenne.
Olvasókör: 5/5 – Arnold Beckett Murphy című művéről beszélt. Zseniális volt!
Cortez: 5/3 – Elaludt olvasókörön, Kardos keltette fel a végén úgy, hogy
lecsapott egy szöveggyűjteményt az asztalára. J
Vicces volt.
Kórushét: 5/2 – klassz ötlet, de a diákok lázonganak a sulirádió ,miatt.
Ijesztő a csend ebédszünetben.
Vacsora: 5/1 – borjúnak tűnt. De többet nem mondhatok. L
Közösségi oldal: 5/1 – az üzenőfalon ma estig tizenketten írtak Corteznek a
szülinapja alkalmából. Azt hiszem, a java még hátravan. L
Március 3., kedd
Rémesen indult a nap. Reggel izgatottan ébredtem, és egy csomót görcsöltem
azon, hogy hogy kívánjak Corteznek boldog szülinapot. Laza akartam lenni, de
azért határozott, olyan, aki tudja, hogy ma van, de csak épphogy eszébe jutott,
emlékezetes, de feledhető is… Úgyhogy totál káosz.
A suli előtt Cortez, Ricsi és Dave a szokásos helyükön ácsorogtak és
jókedvűen beszélgettek.
– Ügyesen – suttogta Virág, mire a gyomorgörcsömmel együtt elindultam
feléjük.
– Sziasztok – köszöntem, és Cortezre néztem. Most vagy soha alapon vettem
egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondtam volna, Zsolti lépett hozzánk.
– Hé. Anyu küldi. Boldog szülinapot – tartott a kezében egy torta alakú
csomagolást. Ami minden bizonnyal egy tortát rejtett.
– Kösz – röhögött Cortez, és átvette a csomagot.
– Megnézzük, mi az? Remélem, Fekete-erdő. Tuti, hogy Feketeerdő. Nézzük
meg, hogy Fekete-erdő-e – türelmetlenkedett Zsolti.
– Tudod mit? Visszaadom, és nézd meg – vigyorgott Cortez, és már meg is szabadult
a reggel fél nyolckor kapott tortájától. Zsolti, mintha csak erre várt volna,
azonnal elkezdte leszedni a csomagolást.
– Aha! Fekete-erdő! Kértek? – nézett körbe.
– Nem, kösz – ráztam a fejem kicsit furán. Zsolti egyetértően bólintott,
aztán előszedett a táskájából egy villát.
– Miért van nálad villa? – ásított Virág.
– Hogyhogy miért? Hát ezért – pislogott értetlenül. Nem tudom.
Szerintem fura reggel fél nyolckor Fekete-erdő tortát enni a suli előtt, de
biztos én látom rosszul.
Virág megszorította a karom, én pedig feleszméltem, és újabb kísérletet
tettem arra, hogy Cortezhez szóljak. Sajna megint nem sikerült, mert egy csapat
tizenkettedikes fiú lépett hozzánk, úgyhogy Virággal együtt bementünk a suliba,
és miközben Máday rászólt az érkező diákokra, szomorúan bámultam magam elé.
– Hosszú még a nap – vigasztalt Virág.
– De én akartam az első lenni. Nem mintha jelentene valamit, de azt
megjegyezte volna. Így én leszek az ezredik, aki boldog szülinapot kíván –
vonogattam a vállam. Virág töprengve bólintott.
– Az van, hogy a közösségin tegnap óta mennek Corteznek az üzenőfalas
jókívánságok, ma reggelre már szinte csak erről szólt az egész, úgyhogy gáz.
– Edina? – kérdeztem szomorúan.
– Reggel 5:50-kor írt neki – bólintott Virág.
– A fenébe.
– Hát ja.
Ezt megbeszéltük. Egyébként Cortez szülinapjáról tényleg minden diák
tudott, popularitása eddig sem volt kétséges, ma azonban tényleg minden róla és
neki szólt. Összességében klassz volt, de a legtöbben, mint például én is,
valamilyen szinten keserűen figyeltük az eseményeket. Mert hát, valljuk be,
kevés ember ennyire menő, és valahol, a szíve mélyén minden diák elképzelte már
azt a szituációt, hogy a szülinapja tömegeket érdekel, neki szól a sulirádió, a
felsőbb évesek együtt lógnak vele a szünetben, meg ilyesmi. Legtöbbünknek ez
persze csak illúzió.
Hiába görcsöltem egész nap azon, hogy boldog szülinapot kívánjak Corteznek,
egész nap nem sikerült. Az ebédszünet után pedig már nem is akartam. Az volt a
napom mélypontja. Virággal és Arnolddal az udvaron álltunk, és az erőlködő
napsütésben Virág csacsogását hallgattuk, aki nem tudta eldönteni, hogy simám Robert
Pattinson vagy egy Twilight- kép legyen az új layoutja a MySpace-en. Esetleg
Pete Wentz. Szóval komoly dilemmában volt. Arnold némán olvasott, én pedig
hébe-hóba odanéztem az árkádok alá, ahol Cortez elég nagy társaságban
ácsorgott. Mint mindig. Csakhogy ezúttal kicsapódott az ajtó, és Edina a három
a-s lány kíséretében kicsörtetett rajta. Automatikusan odafordultam, Virág
félbehagyta az érvelést, és az eseményeket figyelte, de még Arnold is lejjebb
engedte a könyvét, és néha odapillantott.
– Cortez – szólt Edina, és maga elé húzta a táskáját.
– Jaj, ne – szaladt ki a számon halkan, és találkozott a tekintetem
Virágéval. Ajándék. Ez ajándék lesz. A fenébe!
– Boldog szülinapot – halászott ki Edina a táskájából egy kis csicsásan
becsomagolt ajándékot, és átnyújtotta Corteznek.
– Kösz – mosolygott zavartan Cortez, a körülötte állók pedig „húúú”-ztak
egy sort. Edina megnyerő vigyorral Cortez felé hajolt, egyértelműen azzal a
szándékkal, hogy puszit adjon, mire Cortez elsőre kissé hátrahőkölt, de aztán
gyorsan két puszit nyomott az arcára.
Éreztem, ahogy lesápadok és minden vér kifut a fejemből. A térdeim totál
megremegtek, egy pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy állva maradok.
Virág segítőkészen mellém pattant, és megszorította a karom.
– Ne foglalkozz velük. Megérdemlik egymást – mondta dühösen.
– Aha – bámultam még mindig Cortezék irányába, és minden erőmmel azon
voltam, hogy el ne bőgjem magam.
Edina a puszit követően Cortezék társaságában maradt, én pedig lesütött
szemmel hátat fordítottam nekik, és nagyot sóhajtva elhatároztam, hogy
összeszedem magam. Vagy ilyesmi.
– Minden rendben? – lapozott a könyvében Arnold, és folytatta az olvasást
anélkül, hogy rám nézett volna.
– Persze – feleltem nagyot nyelve, és mosolyt erőltettem az arcomra. –
Szerintem legyen Twilight a layout – szóltam oda Virágnak, aki
mosolyogva bólintott, és látszott rajta, hogy örül neki, hogy figyeltem rá
attól függetlenül, hogy éppen megszakadt a szívem. Na igen, van ez így.
Francia kultúrán Monsieur Durand feleltetett, először Cortezt hívta ki, aki
ugyan felállt, hogy kimenjen, de egy csomóan bekiabálták, hogy szülinapja van,
így a tanár mosolyogva felköszöntötte, és azonnal visszaültette a helyére.
Utána Zsoltit hívta ki, aki kérte, hogy ne feleltessék, mert Corteznek
szülinapja van. Ezen ugyan mindenki jót röhögött, de sajna az érvelése nem állta
meg a helyét, úgyhogy kiszenvedett egy hármast. Elég nehezen. Az óra további részét
fordítással töltöttük, de mivel hamar végeztünk vele, elfoglalhattuk magunkat
kicsengetésig.
– Mit kaptál? – kérdezte Virág Corteztől, miközben előszedte a tükrét a
táskájából, és megigazította a pink-fekete pillangós csatját.
Erre én is felkaptam a fejem, és a felszerelésemet elpakolva félig hátrafordultam.
– Nem tudom, nem néztem meg – vonta meg a vállát Cortez.
– Ha valami twilightos, nekem adod? – mosolygott Virág.
– Ha valami twilightos, neked adom – bólintott Cortez mosolyogva.
– Nem nyitod ki? – érdeklődött tovább Virág.
– Tényleg, nyisd már ki. A csomagolás „full lávos” – röhögött fel Ricsi,
mire Cortez zavartan megrázta a fejét. Késő bánat, mert Dave, aki már a
táskájával a vállán előrejött, felült Ricsi padjára, és a lábát lógatva kezdte
piszkálni Cortezt.
– Nyisd már ki! Tuti valami ciki dolog, hadd röhögjünk egy jót.
– Aha, élveznéd, mi? – vigyorgott Cortez, és előhalászta a táskájából az
ajándékát. Kitette a padjára a rózsaszín szívecskés papírba csomagolt dobozt,
és összeráncolt szemöldökkel nézte.
Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot,
és a füléhez közel téve megrázta.
– Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
– Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi.
– Ki ajándékoz halat becsomagolva?
– Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a
fejéhez – ha egy mókus?
– Ez kész – dobta meg Ricsi egy tollal, Virág pedig lehajolt érte, felvette
és visszaadta.
Zsolti letette az ajándékot Cortez elé, aztán felült Virág padjára, és
onnan fürkészte tovább a dobozt. Ekkor már én is hátrafordultam, egyrészt, mert
kíváncsi lettem, másrészt pedig, bár gonosz dolog, de sokkal jobban éreztem
magam attól, hogy a fiúk így kiröhögik Edina ajándékát. És akkor még be volt
csomagolva.
– Én tudom, mi van benne – lépett hozzánk Kinga, de Monsieur Durand
rászólt, hogy üljön le, így felpattant az én padomra, és a vonalzójával az
ajándék felé bökött. – Én nem nyitnám ki a többiek előtt.
– Miért? – kérdeztük szinte egyszerre Zsoltival és Ricsivel.
– Ciki? – nézett fel rá Virág.
– Inkább úgy fogalmaznék, vérciki – suhant át az arcán egy gonosz vigyor.
Szegény Cortez, esélye sem volt, ezek után Dave és Zsolti követelte, hogy
azonnal bontsa ki, Ricsi pedig azt mondta, ha Cortez nem, akkor majd ő.
– Nyugi – tárta szét a karját Cortez, és felbontotta az ajándékot.
A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a kezét figyeltem, ami alól lassan
eltűnt a csicsás csomagolás, és… Na jó. Több dolog történt egyszerre. Cortez
összeráncolt szemöldökkel félrehúzta a száját, és kivett a csomagolásból egy…
Egy plüsst! A többiek őrült hangos röhögésben törtek ki, a tanár felkapta a
fejét, és próbált csitítani minket, de képtelenség volt. Szakadtunk a
röhögéstől.
Cortez automatikusan odadobta Ricsinek a plüsst, aki a keze között fogva
szemügyre vette, és tovább dobta Dave-nek. Ő Zsoltinak, aki Kinga fejéhez, aki
Virágnak, aki örült neki.
– Ez egy kiskutya! – mosolygott a fehér plüsst szorongatva, amin piros póló
volt, „I Love You” felirattal.
– Te jó ég – törölgette a szemét Dave. Ő konkrétan sírt a röhögéstől.
– Tessék – adta vissza Corteznek Virág a plüsst, aki ösztönösen összerázkódott.
– Nekem ne.
– Akkor mit csináljak vele? – csodálkozott Virág.
– Várj – kérte el Zsolti. – Szedjük le a fejét.
– Ne már! Hogy lehetsz ennyire barbár? – förmedt rá Kinga.
– Akkor tartsd meg, ha annyira tetszik.
– Nekem nem kell – rázta a fejét Kinga.
– „Ájlávjús” kutya. Ez kész – röhögte el magát Ricsi újra, és szinte
mindannyian követtük.
– Hé, még van ott más is! – mutatott Zsolti az ajándékra. Cortez félve
elővett még a csomagból egy doboz csokit, ezt azonnal lepasszolta Zsoltinak
(szívecskés Milka praliné), aki csengetésre be is falta.
– Belehaltál volna, ha mást is megkínálsz? – kérdezte undorodva Kinga.
Zsolti megtörölte az arcát, és teli szájjal körbenézett.
– Kértetek volna?
– Nem – feleltük automatikusan.
Monsieur Durand kiment a teremből, mi pedig pakolni kezdtünk. Az ajtóban
Edina állt meg, és odaszólt Kingának.
– Kész vagy?
– Jövök – kapta fel Kinga a vállára a táskáját, és az ajtó felé igyekezett.
Edina jókedvűen ácsorgott, és rámosolygott az ajtón éppen kilépő Cortezre.
– Tetszett az ajándék?
– Aha, kösz – intett Cortez, és már el is tűnt a folyosón. Ricsi, Dave és
Zsolti lehajtott fejjel, rángó vállal követte. Edina mit sem értve az egészből
belépett a terembe, és magabiztos arccal Kingára nézett.
– Tudtam, hogy tetszeni fog neki – vigyorgott, és egy pillanatra rám és
Virágra meredt, mintha csak bizonyítani akarna valamit.
– Hát persze – bólintott Kinga kétszínűen, aztán kifelé indult a teremből.
Edina is megfordult, hogy kövesse, de megtorpant. Mi, Virággal lesütöttük a
szemünket, és próbáltunk nem nevetni. Edina határozatlan léptekkel a táblához
ment, és csípőre tett kézzel nézte a plüsskutyát, ami a szivacs helyén hevert,
krétaporosan, összekoszolva.
– Ez meg mi? – rikácsolta Edina hisztérikusan, miközben Jacques elindult a
tábla felé.
– Pardon – lökte félre Edinát, aztán megragadta a plüsskutyát, és letörölte
vele Monsieur Durand írását.
Arnolddal és Virággal együtt kispuriztunk a teremből, és hazáig az esetet
elemeztük. Oké, nem kedvelem Edinát, de tényleg nem, viszont ezúttal kicsit
megszántam. Na de hogy lehet valaki annyira béna, hogy egy tizenhat éves,
ultramenő fiúnak plüsskutyát ajándékoz a szülinapjára? Sejthette volna, hogy
így reagálnak. Jó, mondjuk, Zsoltinak nem kellett volna a szivacs helyére
tennie, mert ez elég durva, de akkor is. A plüss, az tabu. Ezt még az olyanok
is tudják, mint én. Edinát ennél okosabbnak, vagy legalábbis rafináltabbnak
gondoltam. Hát, ez van.
Otthon megcsináltam a házim, aztán olvastam, teljesen belemerültem a
Passuth-könyvbe, meg azért minél előbb szerettem volna elolvasni Beckettet is,
így be se kapcsoltam a gépem.
Minek? Cortezt úgyis elárasztják a szülinapi mailek és üzenetek, vagy talán
otthon sincs, Arnold nem mondta, hogy vár Honfoglalón, Virág pedig a
MySpace-oldalával szórakozott.
Úgyhogy hagytam az egészet, és inkább olvastam. Aztán vacsora közben
megcsörrent a zsebemben egy Paramore-szám (Virág megint átállította a
telefonom, hogy máshogy csörögjön), és megkért, hogy mindenképp csekkoljam le
az oldalát, mert megszületett élete első blogbejegyzése. Biztosítottam róla,
hogy megnézem, aztán gyorsan letettem, mert anyuék nem szeretik, ha vacsora
közben telefonálok, meg egyébként is, akkor tudni akarják, hogy mit mondott,
minek, mi az a blog, miért, mi értelme, hol… Szóval egy rakás kérdés. Ezért
inkább rendesen befejeztem a vacsit, aztán jaj nekem, mert jól megfeledkeztem
az egészről.
Majdnem este 11 óra volt, amikor az ágyamban fekve, félálomban eszembe
jutott, hogy Virágnak mennyire fontos ez az izé, úgyhogy felkászálódtam,
benyomtam a notebookom, és a legnagyobb titokban és csendben adtam magamnak
négy percet arra, hogy netezzek. Ami egyébként tilos, hétköznap, tanítási
időben ilyen késő este… Gyorsan megnyitottam Virág MySpace-oldalát, elolvastam
a blogját, ami egyébként öt sor volt, leginkább arról írt, hogy mennyire klassz
a Twilight és ő egy igazi twilighter,
aztán már be is zártam volna, amikor betöltött az msn, és automatikusan bejelentkezett.
Mintha csak látna valaki, óvatosan körbenéztem a szobámban, és az éjjeli lámpám
fényében, a szám szélét rágva elhatároztam, hogy legalább megnézem, ki van
online ilyen későn.
Az egész msn-lista szürke volt, kivéve egy zöld nevet. Cortez.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, aztán épp kijelentkeztem
volna, amikor felugrott egy ablak. Másolom.
Cortez
üzenete: ???
Reni
üzenete: ?
Cortez
üzenete: Mit csinálsz? Késő van.
Reni
üzenete: Megnéztem vmit.
Cortez
üzenete: Aha.
Reni
üzenete: És te?
Cortez
üzenete: Várok.
Reni
üzenete: Mire?
Cortez
üzenete: A szüleim… msn… meg kell
várnom őket, kábé egy óra múlva jönnek.
Reni
üzenete: A szülinapod miatt?
Cortez
üzenete: Ja. Reni üzenete: Értem.
Cortez
üzenete: Na tűnés aludni. J
Reni
üzenete: J
Megvárjam veled?
Cortez
üzenete: Nem kell, de azért kösz.
Reni
üzenete: Oké.
Cortez
üzenete: Jó8.
Reni
üzenete: Neked is.
Mosolyogva néztem az egymásnak írt sorokat meg a képét az ablak sarkában,
aztán hirtelen elhatározással felpattantam a babzsák fotelből, lekapcsoltam a
lámpám, a sötétben az ölembe vettem a földön világító notebookom, és megint
írtam. Másolom.
Reni
üzenete: És meddig beszéltek?
Cortez
üzenete: Változó. Van, amikor 1
órát, néha többet. Ma tuti többet.
Reni
üzenete: Álmos leszel holnap.
Cortez
üzenete: Te is.
Reni
üzenete: Lehet. J
Cortez
üzenete: Akarsz egy jó számot
hallani?
Reni
üzenete: Jöhet.
Cortez megosztotta velem a hallgatott zenéjét (Less Than Jake), és miközben a fülhallgatómat bedugtam a fülembe
és hallgattam, folyamatosan írogattunk egymásnak. Zenéről, meg kérdezte, hogy mit
olvasok, meg mondta, hogy néz valami új sorozatot, meg ilyesmi. Totál boldog
voltam, az álmosság kiment a szememből, és azt kívántam, bárcsak ne telne olyan
gyorsan az idő. 11:57-kor aztán jött az az üzenet, amit annyira el akartam
kerülni. Másolom: Cortez üzenete: Léptem.
Reni
üzenete: Oké, jó beszélgetést.
Cortez
üzenete: Kösz szépen. Ha elalszol
reggel, ne engem hibáztass, én mondtam, hogy menj.
Reni üzenete: J
Tudom. Szia.
Cortez
üzenete: Szia Reni üzenete: Hé Cortez
üzenete: ???
Reni
üzenete: Boldog szülinapot.
Cortez
üzenete: J
Aztán az állapota elfoglaltra váltott, én pedig zakatoló szívvel lehajtottam
a notebook tetejét. Wow.
Cortez: 5/5* – no comment. J
Elmúlt éjfél, és én még mindig nem alszom: 5/1 – no comment. J
Március 4., szerda
Hihetetlenül, borzalmasan és kimondhatatlanul álmos voltam reggel.
Komolyan, a Cortezzel való msn-ezés után legalább másfél óráig csak feküdtem az
ágyamban, és próbáltam elaludni, leginkább sikertelenül. Emiatt bedagadt
szemekkel ébredtem, nyűgösen, hisztisen, ráadásul kétpercenként könnybe lábadt szemmel
ásítottam.
– Mitől vagy ennyire fáradt? – kérdezte anyu folyamatosan engem fürkészve.
– Nem tudom – füllentettem, és uralkodni próbáltam magamon, hogy ne aludjak
el beszélgetés közben.
– Influenzás leszel? Lázad van? Gyere ide – húzott magához, és már a
homlokomat ellenőrizte. – Semmi.
– Csak álmos vagyok. Tavaszi fáradtság – improvizáltam, de anyu megrázta a
fejét.
– Az korai lenne. Mindegy. Reni, ma iskola után jön Tamás rajz korrepetálásra.
– Ki az a Tamás? – ásítottam.
– Aki korrepetálni fog.
– Miért ma?
– Mert holnap rajzóra. És holnap jelzed Vladár tanár úrnak, hogy mindent
megteszel a jobb jegy érdekében, valamint hogy korrepetálnak.
– Nee –
nyafogtam a hűtőnek dőlve.
– Sajnálom,
a bukást el kell kerülni – közölte anyu ellentmondást nem tűrő hangon, én meg
amúgy sem voltam olyan állapotban, hogy nagyon vitatkozzak. Kivonszoltam magam a
kocsiig, aztán amikor Virág beszállt a hátsó ülésre, azonnal felébredtem
kicsit.
– Miért
ilyen karikás a szemed? – fürkészett.
– AKÁ –
közöltem.
– Mármint?
– AKÁ, msn
– fordultam hátra.
– Hű –
döbbent le Virág.
Apu
lassított, és kérdőn felém nézett, majd a visszapillantóból Virágra is.
– Az én
időmben a titkosírás volt a menő. Gondolom, azóta sok minden változott.
– Kicsit –
mosolyodtam el, és gyorsan kiszálltunk a sulinál.
A kapuig
mindent elhadartam Virágnak, aki lázasan bólogatott, meg néha közbeszűrt egy
„hűűt” vagy egy „uhht”.
A tanítás
egyébként laza volt, infón például Tölgyessy közölte, hogy foglaljuk el
magunkat, úgyhogy szót fogadtunk. Andris és Robi játszottak (egymás ellen,
valami autóverseny dolog), Cortezék YouTube-oztak, Zsolti legújabb feltöltött
dobszólóját nézték, Kinga valami lóbarát oldalon szörfölt, Virág a MySpace- oldalát
szerkesztette, mi pedig Arnolddal Honfoglalóztunk.
Hazaérve
gyorsan átvettem egy másik farmert (ami rajtam volt, annak sáros lett az alja),
meg felvettem egy cipzáros kapucnis pulcsit, és felgumiztam a hajam, szóval
olyan „otthoni style”-ba rendeződtem, ha már ilyen korrepetálós délután van.
Anyu a konyhában főzött (?), és amikor meglátott, a fakanállal belenyúlt a lábosba.
– Kóstold
meg – nyomta a számba.
Egy
pillanat múlva éreztem, hogy szétmarja valami a torkom. – Ez mi? – kérdeztem
köhögve.
– Chili con
carne. Erős?
– Meghalok
– köhögtem vörös fejjel, és egy pohár vízért nyúltam, de anyu a kezembe adott
egy szelet kenyeret.
– Tessék,
edd meg – legyintett, és témát is váltott. – Remélhetőleg Vladár tanár úr
értékelni fogja az igyekezeted, mindenesetre holnap jelezned kell neki, hogy
korrepetálnak. Ez nagyon fontos.
– Még mindig
nem kapok levegőt – krákogtam. Anyu megveregette a vállam, és folytatta a
prédikációt a rajzjegyemmel kapcsolatban. Közben csengettek.
– Menj,
nyisd ki, ez biztosan Tamás.
Hurrá.
Tamás bácsi megérkezett. Blah. L
Köhögve,
könnyező szemmel botorkáltam az ajtóhoz, felkészülve a legrosszabbra. Más se
hiányzott nekem, mint hogy valami grafitfoltos, türelmetlen öregember kapjon
szívrohamot, ha meglátja a firkáimat.
Kinyitottam
az ajtót, és bár még mindig köhögtem, ezúttal félre is nyeltem. Tamás bácsi
helyett egy huszonkét év körüli, kábé száznyolcvan centi magas, állig érő hajú,
bőrkabátot viselő, iszonyatosan helyes srác állt velem szemben, egy mappával a kezében.
– Reni? –
nyújtotta a kezét, én pedig ösztönösen kirántottam a hajgumit a hajamból, és
széles vigyorral megrángattam a karját.
Oké, van, hogy a korrepetálás is jól sül el.
Tomi (ezután már nem Tamás bácsi) bejött, váltott pár szót anyuval, aztán
kipakolta a holmiját az asztalra.
– Chili con carne? – érdeklődött anyu mosolyogva.
– Köszönöm, inkább csak egy pohár üdítőt – közölte Tomi, én pedig a
pulcsimat húzogattam meg a hajam rendezgettem, afféle lányos zavaromban. Anyu
persze rögtön észrevette, és rám szólt, hogy üljek le és figyeljek. Jaj.
Tomi egyébként a képzőművészetire jár (már csak miatta is meg kéne
gondolnom, hogy biztos nem akarok-e tehetségesebb rajzos lenni). Elmondása
szerint nem sokan szorulnak rajz korrepre, így megörült, amikor szóltak neki.
Ja, mondjuk, ez rám nézve ciki, de mindegy.
– Mielőtt elkezdjük, megnézném pár rajzodat – mondta, mire automatikusan
elhúztam a számat.
– Nem elég, ha csak azt mondom, rosszak?
– Jobb lenne felmérni, hogy mennyire.
– Hát jó.
Szerencsémre Tomi jó fejnek bizonyult, és miután feleszmélt a rajzaim
okozta sokkból, biztosított róla, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Ezután
viszont komolyra vette a figurát, és kíméletlenül rajzoltatott, rám szólt,
javított, újrarajzoltatta, rám szólt, megint lerajzoltatta, aztán végre letelt
az idő.
– Na? – mutattam fel anyunak a szétmaszatolt rajzlapot.
– Aha! Egy dió! – jelentette ki anyu büszkén.
– Tulajdonképpen egy falevél. De haladunk – feleltem szomorúan.
– Nem reménytelen – állt fel Tomi az asztaltól.
– Tényleg? – kérdeztük anyuval egyszerre.
– Mármint a kettes. A kettes nem reménytelen – bólintott.
– Ó. Hát jó.
– Ezt vidd el a tanárodnak holnap, hadd lássa, hogy igyekszel.
És akkor jövő szerdán.
– Oké.
Kikísértem Tomit, azt hiszem, ábrándos vigyorral a fejemen, még integettem
is neki, aztán felrohantam a szobámba, és S. O. S.
hívtam Virágot. Ha valamire eddig nem gondoltam, az az, hogy egy rajz
korrep is lehet klassz dolog. Oké, többet figyeltem Tomi művésztekintetére meg
a hajára, meg az arca éles vonásaira, mint arra, amit mondott, de összességében
rajzoltam egy diónak tűnő falevelet. Ez is több mint a semmi. Virág egy percen
belül lecsekkolta a „tanáromat” a közösségin, aztán kijelentette, hogy borzalmasan
szívesen jön jövő héten ő is a korrepemre. Ezen nem lepődtem meg. J
Hosszú nap: 5/2 – mindjárt elalszom.
Rajz korrep: 5/5 – ilyen tanárral nem nehéz J
Énekkar-hét: 5/3 – szegény énekkarosok, mindenki szidja őket, amiért
ebédszünetben nincs zene. J
Chili con carne: 5/1 – no comment.
Március 5., csütörtök
A tegnapi korrepetálás némileg jól sült el. Gazdag tanárnő komolyan
gondolta a dolgokat, a duplamatek első óráján szinte végig Ricsi felelt, vért
izzadt a táblánál, már-már kínosan hosszú ideig szenvedett, miközben én ész
nélkül próbáltam súgni neki. A tanárnő kétszer rám is szólt, de mindegy. A
lényeg, hogy a felelés végén Ricsi kapott egy kettest, ami mindenképp haladás. Legalább
nem totál bukásra, hanem 1,2-re áll. Wow. J
Rajz előtt a tegnapi dió/levél alkotásomat szorongatva vártam, hogy Vladár
lealázzon. Meg is történt. A folyosón ácsorogtam, hogy legalább ne az egész osztály
előtt szívja a vérem.
– Rentai, csengetés után mit keresel a folyosón? Vagy úgy döntöttél, hogy
már be se fáradsz a tanórámra?
– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és bizonytalanul felé indultam. Azért
megtartottam a két lépés távolságot, és óvatosan átnyújtottam a rajzlapom.
– Ez mi? – kapta ki a kezemből, és egy pillanat alatt szemügyre vette, majd
leengedte a kezét. Ezzel éreztette, hogy nem igazán érdekli.
– Korrepetáláson rajzoltam – feleltem halkan. Vladár felvonta a szemöldökét,
és ismét vetett egy pillantást a lapra.
– Lenyűgöző – adta vissza. Azt hiszem, nem értettük meg egymást, úgyhogy
újra megpróbáltam.
– Szerdánként jár hozzám egy végzős a képzőművészetiről, hogy ki tudjam
javítani a jegyeimet.
Vladár összehúzott szemmel méregetett, mintha valami cselt gyanítana.
– Rentai, nem te vagy az első diák, aki beijed a közelgő évvégétől. Ennél
azért többre lesz szükséged, noha értékelem a szüleid igyekezetét.
– Értem – rágtam a szám szélét csalódottan, mire Vladár gúnyosan elmosolyodott.
– Ha azt gondoltad, meghatódom egy gyors firkától, rosszul ítélted meg a
helyzetedet.
– Ez nem egy gyors firka! Másfél óráig rajzoltam! – közöltem felháborodottan.
– Nos, ha ez igaz, akkor csak annyit mondhatok, szedd össze magad, mert ez
a dió nem elég a ketteshez!
– Ez egy falevél! – motyogtam sírógörccsel küszködve.
– Pláne.
Vladár maga elé mutatott, jelezve, hogy húzzak be a terembe, tehát vége a
beszélgetésünknek. Óriási. Lehajtott fejjel somfordáltam a helyemre, és egész
órán a rajzlapomra borulva igyekeztem teljesíteni a feladatot, lehetőleg úgy,
hogy ne legyen rám panasz azon kívül, hogy nem tudok rajzolni. Szünetben az udvaron
Virág és Arnold próbált lelket önteni belém. Mindketten úgy gondolják, hogy
„átcsúszom” rajzból. Klassz.
– Mindegy. Majd lesz valahogy – váltottam témát, és az árkádok alatt álló
Cortezékre néztem, akik mellett Edina köszönés nélkül vonult el.
– Hű, fasírt van – nézett oda Virág is.
– Ja, a szülinapi ajándék óta nem is láttam, hogy beszélnének – bólintottam.
– Hát, én se örülnék, ha az ajándékba adott plüsskutyával fociznának a
folyosón – vigyorgott Virág.
– Robi és Andris? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
Virág vihogva bólogatott. Hát, ha más nem, az totál feldobott, hogy Edina
berágott Cortezre, és látszólag felhagyott a próbálkozással. Ez is több mint a
semmi.
Suli után Virág átjött hozzám, és építettünk egy új Sims-házat.
Vladár: 5/1 – kegyetlen.
Cortez: 5/5 – irodalmon elkérte a szöveggyűjteményem. J
TeveClub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém.
Énekkar: 5/1 – ebédszünetben megnéztük az ebédlőben a kórust, de három
tizenegyedikes fiú köpőcsövezte őket. Jaj. L
Zsolti: 5/3 – megint feltöltött
egy új dobszólót a videó- megosztóra, úgyhogy majd regisztrálok és kommentelek
valamit neki.
Március 6., péntek
Ofőórán Haller bekérte azoknak az ellenőrzőjét, akik valamilyen tárgyból
bukásra állnak. Sajna én is közéjük tartozom a rajz miatt. Mentségemre legyen
mondva, összesen Arnold, Kinga és Gábor maradt ki a névsorból. Kinga, mondjuk,
ezen totál kiakadt, és óra után komoly prédikációt tartott az osztálynak a „felháborító
és megdöbbentő” osztályátlagról. Elég nehéz volt komolyan venni, merthogy a
színjátszó próbák miatt Petőfi-bajuszt viselt, úgyhogy senki nem bírta ki
nevetés nélkül. Végül egy „szörnyen gyerekesek vagytok” kijelentéssel
kiviharzott a teremből, és elsietett a próbára.
Ebédszünetben az étkezőben rengetegen voltak, a kórus utolsó előadását
szinte mindenki látni akarta. Sajna nem azért, mert olyan érdekes lett volna,
hanem mert mikor befejezték, a diákok üdvrivalgásban törtek ki, és örömmel
üvöltöztek arról, hogy most egy évig megint nem hallják a „béna nyávogásukat”.
Szegény Jacques totál megviselten lépett ki az étkezőből, nehéz hete volt, kifütyülték,
köpőcsövezték, félbeszakították, és tükörrel a szemébe villogtatva zavarták az
előadást.
Suli után Cortezék elmentek deszkázni (nem hívtak, csak a beszélgetésüket
hallottam), én pedig úgy döntöttem, hogy ha már ők deszkáznak, akkor otthon én
is megpróbálkozom vele. Megint.
Virág automatikusan bólintott, hogy akkor átjön segíteni, és legnagyobb
meglepetésemre Arnold is velünk tartott.
Hazaérve előkerestem a térd- és könyökvédőket, a bukósisakot meg a deszkát,
ami egész télen magányosan hevert a szekrényemben. Virág a kocsibehajtón
ácsorgott, állig felhúzta a pink kockás, cipzáros pulcsiját, Arnold pedig leült
egy kis kertészszékre (félretéve találta a bokrok mellett, azt hiszem, anyuval
felejtettük ott még ősszel) és olvasott. Amikor meglátott a bukósisakban és a
farmeremre húzott térdvédőkben, gúnyosan elmosolyodott.
– Na jó – tapsoltam, jelezve, hogy kezdődik a produkció. – Tessék, Virág,
add az instrukciókat – nyomtam a kezébe a kinyomtatott lapokat, amiken a
trükkök szerepeltek.
– Oké. Akkor most állj rá!
Ekkor estem el először. Aztán még egypárszor. Végül is a délután tökre jól
eltelt, Virág tologatott a deszkán, aztán cseréltünk, felvette a
védőfelszerelést, és én tologattam őt, közben pedig Arnold csendben olvasott,
csak néha nézett fel, amikor valamelyikünk borult egy hatalmasat. Anyu hazaérve
még mindig a kocsibehajtón talált minket, láthatóan örült, hogy jól elvagyunk.
– Játsszatok csak, gyerekek – nézett ránk mosolyogva.
Hát, ez annyira nem játék, merthogy az egész szenvedés azért volt, hogy
imponáljak Corteznek a gördeszkatudásommal, akkor is, ha ez jópár kék és lila
foltba került. Mindegy.
Kórushét: 5/1 – végre vége. Jacques aranyos, meg minden, de az egész hetes
kornyikálás sok volt. J
Cortez: 5/5 – ma a deszkájával a suli előtt… wow.
Virág: 5/4 – holnap nálunk alszik, mert az anyukája moziba megy késő este. J
Esőisten
siratja Mexikót: 5/3 – Akkor is kiolvasom! Valahogy.
Valamikor. J
Március 9., hétfő
A hétvége tökre jól sikerült, Virággal deszkáztunk a
kocsibehajtón, meg megsétáltattuk Robert Pattinsont, aztán este csináltunk egy
halom popcornt, és későig néztük a Szívek
szállodájá
t. Vasárnap
pedig ugyanez, azzal a különbséggel, hogy miután Virágért jött délután az
anyukája, megcsináltam a leckéimet, tanultam meg olvastam. Az msn-t elkerültem
egész hétvégén, de mint utóbb kiderült, ez iszonyatosan nagy hiba volt.
A suli előtti lépcsőn Ricsi, Dave és Zsolti ácsorgott.
Összeszorult gyomorral lépkedtem feléjük, borzasztó rossz érzés kerített
hatalmába.
– Sziasztok – köszöntem, és összevissza kapkodtam a fejem közöttük. –
Cortez? – kérdeztem.
A fiúk úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna.
– Nem hallottad? – kérdezte Zsolti.
– Mit? Mit kellett volna hallanom?
– Cortez repült egyet – bökte ki Ricsi, én pedig úgy éreztem, hogy mindjárt
elájulok. Repült? Mi az, hogy repült? Hova?
Mármint mi van? Elrepült a szüleihez? Vagy elrepült a suliból?
Kirúgták? Vagy mi?
– Nem értem – ráztam a fejem, és ez volt az egyetlen, amit ki tudtam
préselni magamból.
– Cortez elszállt – magyarázta Dave idegesen.
– Beszéljetek már érthetően! Mi történt? – förmedtem rájuk, mire a fiúk
először furán néztek, aztán Ricsi bólintott.
– Cortez iszonyút borult a hétvégén.
– Mármint megsérült? – kérdeztem, és éreztem, hogy kifut a vér a fejemből.
– Ja – bólintott Zsolti.
– Te jó ég! És hogy van? Mi történt? – kaptam a szám elé a kezem.
– Őszintén? Én ilyet még nem láttam. Dave elhányta magát – felelte Zsolti.
– Mert nem bírom a vért! – vágta rá Dave védekezően, velem pedig forogni
kezdett a világ.
– Vér? Milyen vér? Mondjátok már el, mi volt! – üvöltöttem rájuk
hisztérikusan, Virág pedig riadt „mindjárt elbőgöm magam” nézéssel ácsorgott
mellettem.
– Korláton volt, rosszul számította ki, lecsúszott, és borult.
Négy bordája repedt, széttört a sípcsontja, zúzódások a karján, és beverte
a fejét. Mentő vitte el – hadarta Ricsi idegesen. Pislogás nélkül meredtem rá.
Képtelen voltam felfogni, amit hallok.
– Kórházban van?
–Ja – biccentett Ricsi. – A héten tuti bent tartják az agyrázkódás miatt,
aztán fekvőgipsz.
– Úristen – néztem magam elé riadtan, és fojtogatott a zokogás.
– De… de jól van? – dadogtam, bár be kell vallanom, a kérdés elég hülyén
hangzott.
– Hát, ezektől függetlenül, ja. De komolyat borult.
– A nagyszülei? – kérdeztem kábán.
– Eléggé kiakadtak. Tegnap bementem velük – bólintott Ricsi. – Bemehettél a
kórházba?
– Aha, de csak pár percre. Ma is megyek délután.
– Megmondanád neki, hogy… – gondolkoztam. – Hogy jobbulást?
– Ja, de írhatsz neki sms-t. Nála van a mobilja. Mármint az enyém, mert az
övé széttört, de átraktam a kártyát, úgyhogy a saját száma él.
– Széttört a telefonja? – kérdeztem gombóccal a torkomban, és próbáltam
magam elé képzelni, hogy mégis mekkora esés következtében törik szét Cortez
csúcsszuper telója.
– Aha, darabokra tört a Blackberry. Meg a zenelejátszója. Meg a feje –
bólogatott Zsolti.
– Te jó ég! – ráztam a fejem hitetlenül, és otthagytam a fiúkat a suli
előtt. Virággal együtt felmentünk a lépcsőn, és miközben remegő kézzel pakoltam
a suliboxomba, folyamatosan azon agyaltam, hogy mit írjak neki. Edina és a
három a-s lány elvonult mellettünk, és a beszélgetésükből azonnal kivettem, hogy
Cortezről folyik a szó.
– Óriási szívás. Az előbb hívtam, de vizsgálatra vitték, majd a következő
szünetben újra próbálom… – hallottam Edinát, én pedig eltorzult arccal meredtem
utána.
– Nem írok – ráztam meg a fejem végül, és visszacsúsztattam a telefonom a
zsebembe.
– Pedig biztos örülne – fésülte a szemébe a haját Virág.
– Ezren hívogatják, lehet, hogy pihennie kéne. Inkább hagyom – legyintettem
idegesen.
Nem akartam úgy csinálni, mintha Cortez balesete csak engem érintene vagy
hogy engem jobban érintene, mint másokat, de totál kiborultam. És láthatóan
mások is. Rögtön az első szünetben a sulirádiósok neki küldtek „jobbulást”
dalt, egy csomóan sms-eztek vele, az ofő bejött második óra után, hogy
sajnálatát fejezze ki, és buzdított minket, hogy amint Cortez jobban lesz,
látogassuk meg, meg ilyesmi. Úgyhogy az egész nap róla szólt. Komolyan, egy pillanatra
sem emlékszem egyik tanórából sem, sőt, még az olvasókörön is bambán meredtem
magam elé, csak néha néztem a félretolt, üres pad felé, ahol normál esetben
Corteznek kéne ülnie.
Totál szívás az egész.
Hazaérve anyu rögtön látta rajtam, hogy nagy a gáz, úgyhogy beszámoltam
neki a helyzetről.
– Te jó ég! Mindjárt felhívom a nagymamáját. Bemész hozzá a kórházba? Mert
akkor sütök valamit. De hogy történt? És mikor?
És miért nem volt rajta bukósisak? És miért gördeszkázik ilyen veszélyesen?
Anyunak ilyen és ehhez hasonló kérdései voltak, körülbelül háromezer, és
igazából egyikre se tudtam válaszolni. Csak ültem a konyhapulton bambán, és
azon agyaltam, hogy miért történhetett ez.
A mai nap: 5/1 – utálom! Ez volt életem egyik legrémesebb napja. L
Cortez: 5/1 – nem mertem neki sms-t írni. L
Gördeszka: 5/1 – hülye gördeszka, amiatt történt az egész. L
Március 10., kedd
Virág szerint a közösségi oldal üzenőfalán legalább ezer „jobbulást” üzenet
szólt Corteznek ma reggelig. Persze ez nem meglepő, csak logikátlan, mert tuti,
hogy ő nem olvasta őket.
Merthogy kórházban van. Mindegy. Reggel kedvetlenül ballagtam oda a csonka
társasághoz. Mármint Ricsihez, Dave-hez és Zsoltihoz.
– Hogy van Cortez? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Hát, nem sok változott. Fekszik összetört fejjel és végtagokkal –
ecsetelte Ricsi nem túl kíméletesen Cortez állapotát. Elhúztam a számat, és
megráztam a fejem. Valahogy nélküle az egész olyan fura volt.
– Mész ma hozzá? – kérdeztem.
– Aha. Suli után – bólintott.
– Megmondanád neki, hogy jobbulást? – kérdeztem, mire Ricsi automatikusan
bólintott.
– Ja, most én vagyok az üzenetkézbesítő, annyi hívása meg sms-e volt
tegnap, hogy a dokik letiltották róla, a nagyanyja el is vette tőle. Úgyhogy
most csak rajtam keresztül üzenhetnek neki.
– Gondoltam – feleltem, és tényleg nem lepődtem meg. – Ti is mentek? –
kérdeztem Dave-et és Zsoltit.
– Nem, a nagyszülei kérték, hogy egy ideig csak Ricsi járjon be hozzá.
Viszont – turkált a zsebében Dave – ezt el ne felejtsd elvinni neki – adott át
Ricsinek egy zenelejátszót. – Rátöltöttem pár zenét, amit szeret, így nem unja
halálra magát.
– Oké, viszem – tette el a táskájába Ricsi.
– Figyu – szólt Virág, és ő is a táskájában kezdett matatni. – Ezt bevinnéd
neki? Mondd, hogy tőlem van – adott át egy rajzlapot.
Ricsi összeráncolt szemöldökkel nézte a mangafigurát, és mosolyogva
bólintott.
– Még valaki valamit? – fordult körbe Ricsi poénból.
Aztán hamar kiderült, hogy ez nem is annyira poén. Igazából egy csomóan
üzentek meg küldtek mindenféle dolgot Corteznek, például a büfésnéni egy
kókuszkockát, a tizenkettedikes fiúk képregényeket, Jacques keresztrejtvényt,
meg ilyesmi. Virággal és Arnolddal ebédszünetben az udvaron ittuk meg a forró
csokinkat, miközben a sulirádióból egy régi No Doubt-szám szólt.
– Szerinted mikor fog jönni? – kérdeztem Virágtól, sokadszorra.
– Á, tippem sincs. A fekvőgipsz tök gáz. Még a kórházból sem engedték ki. Szerinted
mikor rajzolhatok a gipszére?
– Fogalmam sincs. De remélem jól van. Meg nem fáj neki – motyogtam
erőtlenül.
– Biztos, hogy nincs jól – szólt közbe Arnold, aki kezdte unni a Cortez-témát.
– Gondolod?
– Fekvőgipszben van, ergo nem tud felkelni, a folyamatos fekvés miatt
fennáll a vérrög kialakulásának kockázata, azt megelőzendő minden bizonnyal
injekciózzák véralvadásgátlóval – jelentette ki, mire Virággal automatikusan a
szánk elé kaptuk a kezünket. Ez azért elég rosszul hangzik. Arról nem beszélve,
hogy fogalmam sincs, Arnold miért van ennyire képben. Mindennel.
Foci előtt Farkas tanárnő szólt, hogy öt percet késik az óráról, úgyhogy
várjuk csendben. Ebből persze nem lett semmi, mindenki összevissza kiabált,
lehetőleg a legtávolabb ülő emberrel próbált kommunikálni.
– Hé, Ricsi, ezt add oda Corteznek – dobott Ricsi padja felé Andris egy
újabb képregényt.
– Oké – süllyesztette Ricsi a fullig pakolt táskájába az ajándékot. Kinga
némán olvasott a padjában, aztán felpattant és dühösen körbenézett.
– Oké, rémesen tragikus, ami Cortezzel történt, de nem áll meg a világ!
Majd felépül, és újra beül a padjába, hogy bambán nyomkodja a zenelejátszóját
és rontsa az átlagot. De amíg nincs itt, foglalkozhatnátok mással is – közölte
feldúltan. Páran értetlenül felé fordultunk.
– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Cortez kórházban van – csodálkozott Virág. Kinga
csípőre tette a kezét.
– Na és? Gördeszkázott felszerelés nélkül, elesett, majd meggyógyul. Van
ilyen. Felelőtlen volt, így járt. Viszont az élet megy tovább. Például pénteken
az ünnepség alatt én vagyok a darab főszereplője, nem kis energiámba került,
rengeteget próbáltam, és mi a hála érte? Semmi, senkit nem érdekel, mert mindenkit
leköt az, hogy valaki bénázott és elesett – hadarta.
– Kit érdekel a színjátszókör? Ha Cortez nem lenne kórházban, akkor se
foglalkoznánk vele – rázta a fejét értetlenül Ricsi.
– Csak a magad nevében beszélj! – zsörtölődött Kinga.
– Hidd el, a többiek nevében is beszélek – vágta rá Ricsi.
– Jó. Én csak azt mondom, hogy kiváló eredményeket érek el szinte
mindenben, mégsem kapok elegendő figyelmet vagy legalábbis annyit, amennyi
járna. Bezzeg, ha valaki eltöri a lábát egy béna gördeszkán… – nézett unottan a
plafonra.
– Kinga, messzire mész – szólaltam meg, mert úgy éreztem, most tényleg nem
jó az időzítése.
– Renáta, te csak maradj ki ebből. Neked aztán tökmindegy, kiről szól a
nap, mivel rólad úgysem fog soha – alázott le ezzel a klassz mondattal, aztán
tovább fújta, hogy ő mennyi mindent tesz azért, hogy kiemelkedően
teljesíthessen, blablabla.
Farkas tanárnő becsapta maga mögött az ajtót, mire az osztályban csend
lett.
– Először is, Richárd, kérlek, add át Corteznek, hogy jobbulást kívánok –
kezdte a tanárnő együttérzően.
– Ez nem igaz! – csapta le Kinga az asztalára a lovas mappáját.
– Kinga, valami gond van? – fordult felé hirtelen Farkas.
– Kimentem a mosdóba – pattant fel Kinga, és szó nélkül az ajtó felé
igyekezett.
– Ez az, hűtsd le magad! – ordította Zsolti, Dave pedig egy összegyűrt
alufólia labdát dobott utána.
Szóval ezt megbeszélték. Kinga pechére valamennyi tanár azzal kezdte az
órát, hogy sajnálja, ami Cortezzel történt, úgyhogy nap végére még jobban
kiakadt. Én nem igazán foglalkoztam vele, mert minden órán őrült tempóban
jegyzeteltem, mivel két példányban kellett. Egy magamnak, egy pedig Corteznek,
mert bár mindenki a szívén viseli a sorsát, az valahogy senkinek nem jutott eszébe,
hogy a lemaradásában segítsen. Csak nekem. Mindegy.
Hazaérve anyu ismertette az álláspontját a „veszélyes, kegyetlen és őrült”
gördeszkázásról, aztán „kis időre” elkobozta a deszkámat, ami kábé azt jelenti,
hogy soha többet nem látom.
Mikor kérdőn néztem rá, annyit mondott: „Inkább te sírj a játékod miatt,
mint én a kórházi ágyad szélén.” Mindegy, Tony Hawk utóda már nem leszek. Azt
viszont nem mondanám, hogy megviselt a döntés, Cortez balesete után
valószínűleg egyébként sem próbálkoztam volna.
Cortez: 5/1 – nélküle borzalmas a suli, állandóan a mögöttem lévő üres
padot figyelem. L
Francia: 5/4 – Monsieur Durand dogát íratott, szerintem jól sikerült. J
Edina: 5/1 – küldött Corteznek levelet Ricsin keresztül.
Ráadásul úgy csinál, mintha járnának, túlaggódja a dolgokat, és besavanyodott
fejjel vonul a folyosón. Nevetséges. L
Március 11., szerda
A suliban szép lassan kezd lecsengeni Cortez balesete. Ricsitől még mindig
sokan kérdezősködnek meg érdeklődnek, de összességében visszatért az élet a
Szent Johannába. Csakhogy Cortez nélkül. Mondjuk, az én figyelmemet még mindig
lekötötte, hogy mennyire sajnálom és hogy mennyire végtelenül hiányzik, de azért
koncentrálnom kellett másra is. Például a délutáni rajz korrepemre. Ahogy a
múlt héten megbeszéltük, Virág kijelentette, hogy mindenképp jön hozzánk
délután. Arnold becsukta a könyvét, és kérdőn nézett fel ránk, a megosztott
figyelme mindig jól működött, hiába olvas, akkor is hallja és képes követni a körülötte
zajló beszélgetést.
– Virág, minek mész Renihez rajz korrepetálásra?
– Hát izé. Hogy ne legyen olyan unalmas neki – mosolygott Virág, én pedig
zavartan piszkáltam a hajamat.
– Aha. Értem – bólintott Arnold, de látszott rajta, hogy egy szavunkat sem
hiszi.
Oké, tény és való, hogy a „nem mindennapi rajztanáromat” meg kellett
mutatnom Virágnak. J
Alighogy hazaértünk Virággal, Tomi már meg is érkezett.
Megigazítottam a hajam, és kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem.
Ugyanolyan helyes volt, mint múlt héten, csak most hátra volt fogva a haja,
meg kissé borostás volt, amitől még „művészibb” lett a külseje.
– Azta’. Mint Viggo Mortensen… – suttogta Virág, amikor beengedtem a
„rajztanárom”.
– Ki? – kérdeztem értetlenül.
– Gyűrűk ura. Aragorn – magyarázta. Kérdőn Tomi felé néztem,
aki éppen kipakolta az étkezőasztalra a felszerelését.
– Tényleg – bólintottam.
Tomi bemutatkozott Virágnak is, és biztosította róla, nem zavarja, hogy ott
van, örül neki, ha több embert korrepetálhat.
Aztán amikor meglátta Virág rajzait, hüledezve megjegyezte, hogy ilyen
munkákat rég látott. Virág vigyorogva, a csatját igazgatva vonogatta a vállát a
bókok hallatán, aztán neki is látott egy új mangafigura kidolgozásának, mi
pedig Tomival megpróbáltunk lerajzolni egy faágat. Mármint én próbáltam, ő
pedig drukkolt.
Nos, az eredmény nem lett egyértelmű, a korrep végén mindhárman mást
láttunk a rajzomban: Virág egy kart, Tomi egy kígyót, én pedig egy villát, de a
lényeg, hogy fenyőágnak készült.
J
Korrep végén Virággal igazi lányos viselkedést produkáltunk, ami kábé
annyit jelent, hogy a szobámba vonultunk, és visongva, egymás szavába vágva
magyaráztunk arról, hogy mennyire helyes a „rajztanárom”.
– Oké, továbbra is Robert Pattinson és Pete Wentz a fav – bólogatott Virág.
– Nekem pedig Cortez – tettem fel a kezem mentegetőzve.
– De a rajztanárod… Hűű.
– Hát igen – nevettem el magam.
Anyu pár perc után bekopogott az ajtómon.
– Nyugodtan visongjatok és ugráljatok kamaszosan, csak szólni akartam, hogy
kész a vacsora.
– Megyünk.
Mindig szeretem, ha Virág nálunk vacsorázik, mert valamilyen különös okból
kifolyólag meg bírja enni anyu főztjét, így nem tűnik fel, hogy én csak összeturkálom.
J
Cortez: 5/1 – tuti tök szomorú egyedül a kórházban. Lehet, hogy el kéne
törnöm valamimet, és akkor én is ott lehetnék. Oké, ez rossz ötlet volt. J
Rajz korrep: 5/5 – bár utálok rajzolni, de valamiért ez a heti másfél óra
elszalad. Vajon miért? J
Kémia: 5/1 – Gondos szétszívatta Jacques-ot, szegény, vért izzadt a
kettesért. L
Tesi: 5/4 – elmaradt, a színjátszósok próbáltak. Hurrá. J
Március 12., csütörtök
Laza nap, a színjátszósok próbáltak a tesiteremben, ezért Kinga egy órán
sem vett részt, ami, mondjuk, nem olyan nagy baj.
Egyébként semmi extra, még a rajzóra is viszonylag gyorsan eltelt, Vladár
„jobbulást” képeslapot rajzoltatott velünk Corteznek.
Komolyan odatettem magam, próbáltam valami szépet, de végül csengetéskor
csak ráírtam a lapra, hogy „gyógyulj meg hamar”, és firkantottam egy smileyt
is, hogy rajz is legyen a dologban. Nem gáz, ha megkapja, akkor tuti érteni
fogja, hogy tőlem ez is több, mint ami elvárható.
Óra végén Ricsi összeszedte a képeslapokat, és amikor hozzám ért, mosolyogva
megnézte.
– Eredeti.
– Jobb, mintha rajzoltam volna – vágtam rá.
– Ez biztos.
– Hogy van? ' – Unatkozik – felelte.
– Elhiszem. És hogy viseli a kórházat? Mikor mehet haza?
– Tegnap fájt a feje, úgyhogy még megfigyelik. A hétvégét tuti bent
tölti.
– Hű. És mit fog csinálni?
– Unatkozni – vonta meg a vállát, és továbbment, hogy összeszedje a
képeslapokat.
Virággal és Arnolddal az udvarra igyekeztünk, miközben folyamatosan azt
hajtogattam, hogy mennyire sajnálom Cortezt.
– Lehet, hogy küldeni kéne neki valamit. Tök hosszú a hétvége egy
kórházban. Ráadásul fekve. Bah – ráztam a fejem.
– Cortezt ismerve öt giga zene megfelelő elfoglaltság. Más nem hiszem, hogy
lekötné – zsörtölődött Arnold.
– Talán, ha könyv… – Felejtsd el. Az sem biztos, hogy tud olvasni –
kontrázott azonnal Arnold.
– Jaj ne már! – löktem meg viccesen Arnoldot, hogy fejezze be a morgást. Nem
kedveli Cortezt, ez oké, de totál lenézi, holott Cortez nem buta. Sőt. Három
nyelven beszél… ekkor jutott eszembe, hogy tök jó lenne, ha küldenék neki
valami idegen nyelvű könyvet.
– Menjünk a könyvtárba – váltottam irányt hirtelen.
Virág unottan várakozott az egyik polcsor mellett, Arnold a fejét csóválva,
összefont karokkal állva fürkészte, hogy mit gondoltam ki, én pedig az ujjamat
végighúzva a könyvek gerincén, kerestem.
– Megvan!
– Don Quijote spanyolul? Kissé túlértékeled a képességeit – közölte
Arnold.
– Miért? Spanyolul szerintem jobban leköti. És egyébként is rövidített, meg
vannak benne illusztrációk.
– Inkább nem mondok semmit – rázta a fejét Arnold.
– Szerintem értékelni fogja – vontam meg a vállam zavartan.
Ricsit az aulában kaptam el, pont a büfébe igyekezett. –Figyelj.
Elvinnéd ezt Corteznek?
– Aha – vette át a könyvet, és kérdőn nézte a borítót. – Azt akarod, hogy
az intenzívre kerüljön?
– Vicces – vigyorogtam erőltetetten. – Ha van kedve és unatkozik,
elolvassa.
– Te tudod – nyomta bele a táskájába, és már el is tűnt a büfébe.
Azért reméltem, hogy örülni fog. Legalább egy kicsit.
Suli után Virág átjött, és mivel holnap nincs tanítás, csak a délelőtti
ünnepség, egész délután Simseztünk. J
Cortez: 5/5 – remélem, örült a könyvnek, és nem néz totál bénának. L
Msn: 5/4 – full ház volt, egyszerre beszéltem Jacques-kal, Virággal,
Arnolddal, Zsoltival és Dave-vel. J
Sims: 5/5 – Virág hozzáment Robert Pattinson simhez, ami miatt Pete Wentz
sim összeverekedett vele. Izgi volt. J
Március 13., péntek
A márc. 15-i ünnepség – mint minden Szent Johannás esemény – a
tornateremben volt. Virággal és Arnolddal együtt ültünk fel a lelátó harmadik
sorába, és unottan vártuk a műsort. A tesiteremben felállított színpadon már
felállt az énekkar, előttük pedig a színjátszósok próbálgatták az utolsó
beállást.
– Azt hittem, Kinga ló lesz a műsorban – közölte Zsolti, miközben kibontott
egy csomag ropit. A kijelentése természetesen nagy röhögést váltott ki, ami
miatt Máday odajött hozzánk, a vonalzójával rácsapott Zsolti fejére, ráadásul
elvette a ropiját.
Szerencsére Zsolti felkészült: még egy halom kaja volt a zsebeibe rejtve.
Kilenckor Borrel igazgató úr megkezdte az ünnepséget, ezt követően egy órán
keresztül forradalmi műsort néztünk a színjátszósok előadásában. Mármint, azt
hiszem, csak én néztem, mert Arnold a félhomályban olvasott mellettem, Virág
bealudt, Ricsi zenét hallgatott, Zsolti evett, Dave a telefonjával játszott, a többiek
pedig kulturáltan unatkoztak. Szóval csak egy tipikus sulis ünnepség. J
Viszont tízkor szabadok lettünk, úgyhogy valamennyi diák boldogan – és
egyszerre – indult ki a suliból.
– Hogy van Cortez? – léptem Ricsi mellé, miközben átvágtunk az udvaron.
– Alakul. Hétfőn még lesz pár vizsgálata, aztán elvben hazamehet –
bólintott.
– Az tök jó. Örülök. Figyelj, megmondanád neki, hogy jobbulást? –
kérdeztem, Ricsi pedig vigyorogva rám nézett.
– Miért nem mondod meg neki te?
– Hogy érted?
– Mivel szétunja az agyát, a nagymamája megengedte a látogatást, csak azt
kérte, egyszerre ne menjen öt főnél több. Mi most megyünk – magyarázta, én
pedig totál feldobódtam.
Bemehetek Cortezhez a kórházba? Hű, az olyan totál romantikus, viszek
virágot, meg váltok pár szót az orvosokkal, iszom a kávéautomatából. Tisztára,
mint egy film. J
– Oké, mehetek veletek? Mármint hárman vagytok, Virággal szívesen
csatlakozunk, és akkor az öt fő… – töprengtem. Ricsi röhögve megrázta a fejét.
– Ja, nem, ez így necces – húzott ki egy lapot a zsebéből, széthajtogatta,
és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozni kezdte. –Most megyünk Dave-vel és
Zsoltival, Zoli jön velünk meg Edina.
– Edina? – csuklott el a hangom.
– Ja, már reggel jelezte, hogy jönne, így felírtam.
– Felírtad? Mit? – csodálkoztam, és átálltam mellé, hogy belelessek a
papírba. Nem hittem a szememnek. Vasárnap délutánig konkrétan ötfős turnusokba
voltak osztva a diákok!
– Te jó ég! Kórházlátogatásról van szó, nem városnézésről? – döbbentem le.
– Nekem mondod?! – röhögött kínosan Ricsi. – Én csak megemlítettem, hogy
lehet látogatni, mire mindenki jönni akart!
Be kellett osztanom, ez milyen már?
– Gáz – motyogtam.
– Beférsz szombaton egyedül, vagy ha Virággal akarsz jönni, akkor csak
vasárnap délután van két hely, mert a stúdiósok… – bökött a táblázatra a
papíron. Sajnálkozó vigyorral az arcomon megráztam a fejem.
– Kösz, nem. Csak add át neki, hogy… – gondolkoztam totál kiakadva. – Ne
adj át semmit – legyintettem, és visszamentem Virágokhoz.
Ünnepség: 5/2 – unalom.
Zsolti: 5/4 – még medvecukor is volt nála, azt ettük, miközben Kinga
szavalt a színpadon.
Virág: 5/5 – suli után átmentem hozzá, és miközben a zenetévé ranglistáját
hallgattuk, én a Passuth-könyvet olvastam, Virág pedig Tivilight- plakátokat ragasztott a falára.
Cortez: 5/1 – totál kiakasztott a csoportos időpontos látogatás.
A tanulság: ne zúgj bele menő srácba, mert amikor már azt hinnéd, semmi nem
lephet meg, kiderül, hogy mégis.
Március 18., szerda
Annyira lekötöttem magam a hét elején, hogy még naplót sem írtam. Na, nem
mintha olyan elfoglalt lettem volna, inkább szándékosan eltereltem a figyelmem,
és megpróbáltam nem foglalkozni Cortezzel, a kórházzal, a látogatóival,
Edinával, az „össznépi aggódással”, szóval úgy az egész történettel. Így is eléggé
kiakasztott, hogy Cortez balesete óta az összes Szent Johannás diák úgy
csinált, mintha „besztfrendek” lennének, még azok is meglátogatták a kórházban,
akik egyébként két szót sem váltanak vele a hétköznapokban. Úgyhogy jobbnak
láttam kimaradni a felszínes, „hű, most aztán jól aggódom érte” viselkedésből,
és inkább Virággal és Arnolddal lógtam a hétvégén és suli után. A többiek meg
játszhatták a „látszatbarátot” meg „látszatbarátnőt”. Utóbbi leginkább Edinára
vonatkozik, aki a szokottnál is jobban tette az agyát. Ja, és mellesleg az
egész suliból négyen nem látogattuk meg, illetve nem kommunikáltunk semmilyen
formában a balesetet szenvedett Cortezzel. Arnold, aki elvből nem, hiszen
nincsenek jóban. Kinga, aki elvből nem, hiszen szerinte mindenki „túlreagálja”
a dolgot. Virág, aki elvből nem, mert nélkülem nem akart. És én, aki elvből
nem. Mert nem állok be a sorba akkor se, ha szinte belehaltam, annyira
szerettem volna látni, és igen sok zsebkendőm fogyott esténként, amikor az élet
igazságtalan dolgairól elmélkedtem. Nem biztos, hogy számít, de tartom magam az
elveimhez.
Virággal elsétáltunk Ricsiék mellett, akik szokás szerint a lépcső előtt
ácsorogtak.
– Sziasztok – köszöntem, és meg sem álltam a társaságukban, mert Edina már
ott volt. A beszélgetésből kihallottam, hogy Cortezről van szó.
– Reni – szólt utánam Ricsi.
– Az asztalodon hagyom – vetettem oda, meg sem várva, hogy mit akar
kérdezni, mert biztos voltam benne, hogy a kémiaházival kapcsolatos.
– Kösz – röhögte el magát. – De most pont nem ezt akartam. De ha már
felajánlottad… Visszasétáltam hozzájuk, és igyekeztem türelmetlennek látszani.
Borzasztóan frusztrált Edina látványa, aki olyan görcsösen kapcsolódott Cortez
barátaihoz, mintha csak az élete függne tőle.
– Igen? – néztem Ricsire, aki lehajolt a táskájához, és előrelógó hajjal
kutatott benne. Pár pillanat múlva feltápászkodott, és a kezembe nyomta a Don Quijoté t. – Cortez küldi.
– Oh. Oké. Kösz. – biccentettem, és keserű mosollyal elvettem a könyvet.
Virággal együtt bementünk az aulába, ahol a Jeanne d’Arc-szo- bor mellett
állva Máday csekkolta a belépő diákokat.
– Virág, vedd le a kapucnid, egy épületben vagy, ha mégis megáznál, az
komoly problémát jelentene – hadarta, mire Virág rosszkedvűen lerángatta a
homlokába húzott kapucniját, és kócos hajjal meredt maga elé. – Renáta, a
szerkesztőség termébe – intett felém Máday, és már tovább is siklott a
tekintete, hogy rászóljon egy magas sarkú csizmában érkező tizenkettedikesre.
– Megvárlak a suliboxnál – köszönt el Virág, én pedig bementem a suliújság
termébe.
Kinga már ott volt, fontoskodva magyarázott Timinek az áprilisi számmal
kapcsolatban.
– Nem, Kinga nem veheted át Neményi rovatát.
– Csak megpróbálom. Én is írok róla, ő is, és akié jobb, az kerül bele az
újságba – erősködött Kinga.
– Felejtsd el. Megkapod az Események rovatot – zárta le Timi.
Kinga duzzogva vonogatta a vállát, aztán meglátott, és felcsillant a szeme.
Ez rám nézve nem jelentett sok jót.
– Renáta! Jó, hogy jössz.
– Ide járok – vágtam rá gúnyosan, Kinga azonban elengedte a füle mellett. –
Te hatással vagy Neményire… – Nem kérem meg semmire! – vágtam közbe.
– Csak gondoltam, jobb belátásra bírhatnád… – Kinga – néztem mélyen a
szemébe. Fáradt voltam, szomorú, dühös és csalódott. Nem volt kedvem harcolni
vele. – Arnold cikkei a legnépszerűbbek a suliújságban.
– Tudom. Pontosan ezért akarom a rovatát.
– Ő tette népszerűvé. A stílusával, a fogalmazásával, az intelligens
humorával. Érdekesen ír, ezért szeretik olvasni. Ha elveszed a rovatát, senki
nem fogja olvasni a tiédet, hacsak nem tartod a szintjét. Ami nem könnyű.
Kinga hosszasan hallgatott, aztán csípőre tett kézzel méregetni kezdett.
– Mi van? Védőügyvédet játszol, vagy mit érvelsz ennyire?
Neked nem mindegy, ki írja a dupla oldalt?
– Kinga,
ehhez most nincs kedvem. Találj ki valamit. Csak hagyjál – legyintettem
erőtlenül. Kinga csodálkozva nézett rám.
– Veled meg
mi van?
– Semmi,
csak nincs kedvem vitatkozni.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy
nincs – zártam le, és felültem a padra. Pechemre Kinga nem tágított, sőt, egyre
kíváncsibb lett.
– Olyan
nincs, hogy nincs kedved vitatkozni! Magyarázd meg!
–
méregetett szúrós szemmel. – Cortez miatt savanyodtál be ennyire? Nyugi, jól
van, biceg egy darabig, aztán majd megint összetörheti a képét. Ezért kár
ennyire kiborulnod… – közölte.
– Nem
érdekel, hogy mi van vele. És nem borultam ki.
Kinga
hosszasan nézett rám, végül sóhajtva felült mellém a padra.
– Nem
járnak.
– Kik?
– Kik?
Mégis kik?
– Edina és Cortez? –
kérdeztem, mire Kinga bólintott.
– Nekem
nagyon úgy tűnik. A közösségi üzenőfala, a látogatás, Edina fátyolos tekintete… Tök olyan, mintha a
barátnője lenne – suttogtam szomorúan.
– Na és? Edina rájátszik a
szerepére. Ha ebből ítéled meg a helyzetet, akkor elég béna vagy!
– Kösz.
– De
komolyan. Játszod itt a megbántottat, árnyéka vagy önmagadnak, holott
körülbelül annyi közöd van Cortezhez, mint Edinának. Vagyis semmi.
– Te mindig
tudod, hogy mivel dobj fel – motyogtam kelletlenül.
– Nem tehetek róla, ha fáj az igazság. Szedd össze magad, suli után menj át
hozzá, nézd meg, hogy van.
– Nem tehetem.
– Miért? Az egész suli bent lógott nála a kórházban… – Nem azért –
szakítottam félbe. – Virággal délután rajz korrepem lesz.
– Virág korrepetál rajzból?
– Nem, egy tanár jár hozzám.
– Akkor mit keres ott Virág? – nézett rám furán.
– Hát, ööö… Csak úgy átjön – vontam meg a vállam. Kinga összehúzott szemmel
nézett rám, és amolyan „határozottan kihagynak valamiből” tekintettel
méregetett.
– Neményi szokás szerint késik, úgyhogy Reni, majd add át neki a rá
vonatkozó részeket – csapta le az asztalra Timi a mappáját, és tapsolt párat,
hogy mindenki figyeljen rá. – Tehát az áprilisi szám… Ebédszünetben Arnolddal
és Virággal az árkádok alatt lévő padokból egyet kicipeltünk az udvar közepére,
és felültünk a támlájára. Arnold olvasott, Virág lehunyt szemmel, a nap felé fordulva,
mozdulatlanul ült, én pedig a kezem közt forgattam a Corteztől visszakapott
könyvet, és folyamatosan agyaltam.
Butaság volt könyvet küldenem neki, valószínűleg egyszer se nyitotta ki,
emiatt bénának, eminensnek és könyvmolynak tart.
Hurrá.
Utolsó óra után Virág és Arnold az aulában várt, amíg elszaladtam a
könyvtárba, hogy visszavigyem a könyvet. A könyvtáros néni elvette a kezemből,
és amíg én nézelődtem a sorok között, regisztrálta.
– Egy pillanat! – szólt rám élesen, mire azonnal odamentem a pulthoz.
– Igen?
– Utoljára mondom, a könyvtári könyvre ugyanúgy vigyázni kéne, mint a
sajátunkra.
– Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.
– A könyvjelző használata luxus? Mégis miért kell minden alkalommal
elmagyaráznom, hogy… – Bocsánat – szóltam közbe. – Én használok könyvjelzőt. És
vigyázok a könyvekre – magyaráztam, mire a könyvtárosnő a szemüvege mögött
gúnyosan összehúzta a szemét.
– Igazán? Akkor nyilván én hajtogatom be az oldalak sarkát, mert unatkozom.
Tessék – lapozta fel a könyvet, és megmutatta a behajtott oldalakat. Mosolyogva
néztem, és úgy éreztem, a boldogságtól szinte kicsattanok. Sajna a könyvtáros
nem örült velem.
– Szerinted ez vicces? – förmedt rám.
– Nem, dehogy. Elnézést kérek, többé nem fordul elő.
– Bejegyzem a gépbe.
– Értem.
– Többé ne forduljon elő!
– Ígérem – rohantam ki a könyvtárból, és szinte Virág nyakába ugrottam.
– Ilyen jó móka a könyvtár? – kérdezte furán.
– Elolvasta. Elolvasta a könyvet, amit küldtem neki!
– Honnan veszed? – kérdezte Arnold.
– Behajtotta az oldalak alján, ahol tartott – ecseteltem boldogan.
Arnold fintorogva megrázta a fejét.
– Miért pont a lába tört el? A karja tanulságosabb lett volna.
– Jaj! – ráztam a fejem automatikusan.
– Behajtani a lapok sarkát? – förmedt rám.
– Jó, én is utálom, ha valaki ezt csinálja, de most nem érdekel!
– Persze. Világos.
Arnold elköszönt a kapunkban, mi pedig Virággal hazamentünk, hogy várjuk a
„rajztanáromat”.
Cortez: 5/5 – elolvasta a könyvet. Hűű. J
Rajz korrep: 5/4 – még mindig irtó helyes a srác. Ma gyümölcsöket
rajzoltunk, csak épp az én almáim láttán Virág majdnem lefejelte az asztalt,
úgy nevetett.
Esőisten:
5/1 – feladom. Belekezdek egy másik
könyvbe, ezt pedig félrerakom. Egyszerűen nem megy, mindig elalszom közben. L
Tesi: 5/1 – Edina halálra idegesít, ráadásul tornateremköröket futottunk,
és beszorult a levegő, ami miatt még mindig szúr az oldalam. L
Március 19., csütörtök
A tökéletes csütörtök. Vladár hiányzott! J
Konkrétan ez volt életem legjobb rajzórája. Az ofő jött helyettesíteni, és
amíg ő átmásolta a naplóból az ellenőrzőkbe a jegyeket (érdekes, sokan „elfelejtettek”
beírni pár egyest), mi elfoglalhattuk magunkat.
Suli után Virággal és Arnolddal együtt indultunk haza, és a hétvégéről
beszélgettünk, mármint arról, hogy ki mit fog csinálni.
Virág az apukájával lesz, a program mozi és mexikói étterem, Arnold pedig
fotókiállításra megy a szüleivel.
– Anyu szerint jó idő lesz a hétvégén, úgyhogy én kiülök a kertbe, és
olvasok. Csak úgy, egész nap – ecseteltem én is a hétvégi programom.
– Passuth? – mosolyodott el Arnold.
– Nem. Letettem. Majd kiolvasom. Tényleg. Csak most nem megy – vontam meg a
vállam.
Felfelé baktattunk a dombon, amikor Virág kérdőn körbefordult, és a
tekintete megállapodott rajtam.
– Green Day
szól a zsebedben – mondta.
Zavartan
előkerestem a mobilom, és közben azon tanakodtam, hogy ki állíthatta be a telóm
a Basket Case-re, és
egyáltalán ki csörög arra, mert csak egy embert ismerek, aki szereti… A kijelzőn
Cortez neve villogott, alatta egy menő deszkás képpel.
– Cortez – suttogtam, és megtorpantam az úton.
– Vedd fel! És lélegezz. De előbb vedd fel. Vagy ne! Előbb lélegezz –
ugrált körülöttem Virág.
– Mit mondjak? – kapkodtam a levegőt.
– Elsősorban ne mondj semmit, várd meg, hogy mit akar. De ha beszélni
akarsz vele, javaslom, hogy vedd fel – tanácsolta Arnold.
Hatalmas sóhajjal még egyszer a kijelzőre néztem, aztán benyomtam a gombot.
– Igen? – kérdeztem, de a hangom túl vékonynak és bizonytalannak tűnt.
– Szervusz, Reni – szólt egy hang, de határozottan nem Cortezé.
– Én Cortez nagymamája vagyok.
– Csókolom – makogtam kínosan, mire Virág és Arnold kérdőn nézett rám.
– Ne haragudj, hogy csak így felhívlak, de a segítségedet szeretném kérni.
– Igen?
– Mint bizonyára hallottad, Corteznek volt egy balesete, ami miatt nem tud
iskolába menni… – Igen, hallottam. Remélem, jobban van.
– Persze, már kutya baja azonkívül, hogy azt hiszi, a fekvőgipsz arra
kötelezi, hogy napi tizenkét órában videójátékokkal üsse el az időt… –
Ösztönösen elnevettem magam. – Ami pedig a tanulást illeti, gondolom, nem
leplek meg azzal, ha azt mondom, hiába kérdezem Ricsit, állítja, hogy semmiből
nincs házi vagy tanulnivaló. Dave pedig egyenesen azt mondta, tanítás sincs… Mosolyogva
hallgattam Cortez nagymamáját, miközben apró lepkék repkedtek a gyomromban.
Életemben először beszéltem vele, de rögtön iszonyúan szimpi lett, egyrészt,
mert lazán beszélt, mindenfajta szigor vagy fontoskodás nélkül, másrészt pedig mindenkit
a becenevén hívott, még Cortezt is!
– Ami azt illeti, akadna tanulnivaló… – mondtam, mire Cortez nagymamája
elnevette magát.
– Igen, sejtettem, ezért is hívtalak. Most még nagyon vicces fekvőbeteget
játszani, de a felhalmozott lemaradást kétlem, hogy pár nap alatt pótolni
tudja. Folyamatosan kéne.
– Hát, én lemásoltam Corteznek az anyagot minden tárgyból, szívesen odaadom
Ricsinek.
– Nagyon köszönöm, Reni, ez igazán kedves dolog. Viszont attól tartok, hogy
ha Ricsinek adod oda, a jegyzeteid még útközben elvesznek, aztán mehet tovább a
videójáték.
– Igen, ez elképzelhető – mosolyodtam el. Virág és Arnold érdeklődve
nézett, én pedig bólintottam egyet, jelezve, hogy minden oké.
– Arra gondoltam, bár tudom, hogy elfoglalt vagy, iskolaújság, olvasókör…
de ha lenne egy kis időd és áthoznád neki.
– Persze! – vágtam rá automatikusan, és úgy éreztem, megfordult velem a
világ. Cortez mesélt rólam? Te jó ég! Fel sem fogtam, hogy mi történik, amikor
Cortez nagymamája áthívott holnap, suli utánra, hogy segítsek tanulni.
Szédülve tettem le a telefont, és beletelt pár percbe, mire normálisan el
tudtam mondani, hogy átmegyek Cortezhez. Wow.
Anyu a laptop előtt ült, amikor hazaértem.
– Nézd csak, mekkora viharfelhő! – bökött a monitorra, én pedig oda se nézve
lerogytam a székre, és hatalmasat sóhajtottam.
Anyu továbbra is a laptoppal foglakozott, úgyhogy elejtettem még öt hasonló
méretű sóhajt, mire végre lecsapta a notebook tetejét, és rám nézett.
– Mi történt?
– Cortez nagymamája megkért, hogy vigyem át holnap, suli után a házit.
– Ez igazán jó ötlet, az ilyen lemaradást folyamatosan kell pótolni,
hetekig is eltarthat, mire iskolába tud menni – bólintott anyu, aztán
felnyitotta a notebook fedelét, és tovább kergette a felhőket.
Furán néztem rá, azt hiszem, nem értette a helyzet komolyságát.
Én? Corteznél? Hűű.
Msn: 5/5 – Virággal másfél órát webkameráztunk, próbáltuk megbeszélni, hogy
mi lesz.
Rajzóra: 5/5 – Vladár nem volt. Hurrá. J
Lepkék a gyomromban: 5/3 – Remélem, lassan elalszanak, mert én már fáradt
vagyok… Beckett: 5/5 – Arnold tanácsára nekikezdtem a Godot-ra várva című drámának, eddig hihetetlenül tetszik.
Esőisten
siratja Mexikót: 5/1 – ott hever az éjjeliszekrényemen, és
mintha nevetne azon, hogy kifogott rajtam. L
Március 20., péntek
Az egész napot végigizgultam, hogy vajon mi lesz délután.
Reggel a szokottnál is körülményesebben készültem el, totál nehezen
választottam ki a ruhám, legalább háromszor átöltöztem, mire végül
megállapodtam egy garbónál, vastag kötött pulcsival és a szövetkabátommal.
Már-már jól éreztem magam a bőrömben, amikor anyu meglátott, és az uzsonnám
csomagolása közben, csak úgy mellékesen közölte, hogy tök jó idő lesz ma, és
meg fogok sülni. Oké, akkor vissza a gardróbomba, le a vastag téli göncöket, elő
a tavaszi holmikkal, és kezdhettem elölről. Végül egy hosszú ujjú póló, farmer,
kardigán és farmerdzseki lett a dologból, de a sok átöltözés miatt a hajszálaim
feltöltődtek elektromossággal, és egyáltalán nem akartak visszalapulni a
fejemre. Úgyhogy kénytelen voltam begumizni.
– Csinos vagy – mosolygott anyu, amikor másodszorra is csekkolta a
kinézetem.
– Utálom így a hajam. Túl magas a homlokom! – zsörtölődtem.
– A homlokod normál méretű – vágta rá anyu, és a kezembe nyomta az uzsim. –
Feta sajtos szendvics kapribogyóval és jégsalátával – mosolygott. Összeráncolt
szemöldökkel néztem a kezemben tartott szendvicsekre, és próbáltam rájönni,
hogy miért csomagol nekem görög ételt.
– Jó, majd eljárom a szirtakit, miután megettem – vágtam rá, anyu pedig
elnevette magát.
Az uzsim egyébként hét perccel később Zsolti kezében várta a megsemmisülést.
– Ez elég jó kaja. Kösz – bólogatott Zsolti.
– Nincs mit.
Ricsi és Dave éppen valami „nagyon komoly” sorozatepizódról beszélgetett,
amikor Dave telefonja megcsörrent.
– Elnézést, belső hívás – szólt titokzatosan, és kissé félrevonult, hogy
felvegye. – Jack Bauer. Szia, apu! – sétálgatott fontoskodva, belőlünk meg
kitört a nevetés. A fiúk meg a fura sorozataik!
– Ez kész – röhögött Ricsi, aztán megragadta a karom. – Tűnés be.
– Miért? Mi van? – csodálkoztam.
– Menjünk már! Dina jön. Ha itt talál minket, soha nem rázzuk le.
Virág álmosan körbefordult, aztán megigazította a haját, hogy két szemmel
is lássa a dolgokat.
– Tényleg, ott jönnek az a-s lányok – bólintott.
Még reagálni sem tudtam, Ricsi elindult a suliba, mi meg utána.
A portán felmutattuk a belépőkártyát, közben próbáltam megkérdezni Ricsit,
hogy mi ez az egész.
– Semmi, csak az agyunkra megy.
– Miért?
– Miért? Láttál minket az elmúlt két hétben egyszer is nélküle?
Úgy tapad, mint egy pióca.
– Cortez miatt – motyogtam, és mosolyogva Ricsire néztem.
– Hát, ja. Csakhogy Cortez nincs itt, mi meg el kell hogy viseljük a
nyávogását – magyarázta, miközben bementünk az aulába. Máday éppen
feltápászkodott a földről (egy végzős lány szoknyáját mérte le a vonalzójával),
és összehúzott szemöldökkel felénk fordult.
– Felmayer, azonnal tedd le a telefont!
– De ez belső hívás! CTU! – magyarázta Dave, az ig. helyettes azonban
megrázta a fejét.
– Engem az sem érdekel, ha CIA! Ez egy iskola, tedd le a telefont! –
közölte könyörtelenül, aztán átnézett rajtam, és a többiekhez szólt. – Virág,
vedd le a halálfejes kendőd, a házirend tiltja! Zsolt, vagy elteszed az
uzsonnád, vagy én teszem el! – hadarta. – Pósa, te pedig kezdj valamit a
hajaddal, mert ha így folytatod, átrakatlak tornaórán Korponay tanárnőhöz –
szólt rá Ricsire is, jelezve, hogy az állig érő haja nem túl „fiús”.
Szóval ilyen szokásos módon érkeztünk meg a suliba.
Egyébként laza nap volt, Monsieur Durand-nal a Louvre-ról tanultunk francia
kultúrán, de Dave rákérdezett A da
Vinci-kód ra, úgyhogy erről beszélgettünk inkább, ofőn Haller felhívta a figyelmünket
a közelgő fogadóórára (L
, a sulirádióból vidám, tavaszi punk-pop számok szóltak (mint Sum41, Avril
meg ilyesmi), úgyhogy hamar eltelt a nap. Aztán azon kaptam magam, hogy
kicsengetnek infóról, és mennem kell Cortezhez. Jaj.
Virággal ezerszer átrágtunk minden lehetséges variációt, mégis totál
gyomorgörccsel pakoltam be a táskámba, és baktattam le a lépcsőn.
– Jó hétvégét. Reni, holnap beszélünk msn-en – indult el sietve Arnold.
– Egyfelé megyünk. Egy darabig. Nem vársz meg? – szóltam utána. Arnold
töprengve megrázta a fejét.
– Menj Virággal. Úgyis végigcsacsogjátok az utat, és olyan komoly témákról
diskuráltok, mint hogy milyen lehet Cortez szobája vagy mennyire leszel
zavarban. Ezek a dolgok félórán belül kiderülnek, úgyhogy, ha nem gond, nem
témáznék róla feleslegesen… – jelentette ki, én pedig mosolyogva szakítottam félbe:
– Oké. Szia!
Mellesleg Arnoldnak teljesen igaza volt. Virággal a dombon felfelé baktatva
tényleg ilyesmikről beszéltünk, viszont mi nem tartottuk feleslegesnek. Sőt.
Cortez utcájánál Virág megállt, és megragadta a kezem.
– Sok sikert! Apu félóra múlva jön értem, úgyhogy msn-en nem leszek már,
amikor hazaérsz, de írj sms-t! Várni fogom.
– Oké – bólogattam, hatalmas sóhajjal elköszöntem Virágtól, és elindultam
Cortezék háza felé..
A házuk előtt olyan fejjel álltam, mintha a fogamat húznák.
Megigazítottam a hajam, húzogattam a pulcsim alját, rántottam párat a
vállamon, ami szinte leszakadt a táskám súlya alatt, és leginkább húztam az
időt. Aztán kis lepkékkel a gyomromban, kissé félve benyomtam a csengőt, és
igyekeztem mosolyogva belenézni a kamerás kaputelefonba. Gondolatban ezerszer végigmondtam,
hogy mutatkozom be, de erre nem volt szükség, mert berregő hangot hallatva
kinyílt a kapu. A bejárati ajtón Cortez nagymamája sietett ki elém.
– Gyere nyugodtan, Reni.
– Csókolom – mosolyodtam el zavartan, és félve igyekeztem a ház felé. Jaj
nekem.
Cortez nagymamája egyébként egyáltalán nem úgy festett, mint vártam.
Mármint semmi „nagymamás” nem volt benne. Laza volt, mosolygós, kedves,
közvetlen és fiatalos.
– Gyere be – csukta be az ajtót mögöttem, miközben beléptem a házba. –
Örülök, hogy látlak – köszöntött. – Cortez a szobájában van, felkísérlek. Nem
fogod kitalálni, videójátékot játszik – közölte unottan a plafon felé nézve, én
pedig automatikusan elmosolyodtam.
Cortez nagymamája elindult a lépcsőn, én pedig zavartan, a hajamat
piszkálva követtem. Elég abszurdnak ítéltem meg a helyzetet, és igyekeztem úgy
felfogni, hogy csak átugrottam a leckével egy osztálytársamhoz. Ki kellett
zárnom az agyamból, hogy az éppen Cortez.
Az emeleten aztán megálltunk egy Ramones-poszterrel díszített ajtó előtt,
Cortez nagymamája pedig kopogott kettőt, aztán benyitott.
Lesütött szemmel sóhajtottam, és beléptem utána. Az elmúlt hetekben
próbáltam lelkiekben felkészülni arra, hogy milyen lesz újra látni őt, mert
iszonyatosan hiányzott, és bár esténként előszeretettel nézegettem a
fényképeit, ez mégis más volt.
Egyrészt, mert élőben mégiscsak jobb találkozni, másrészt meg gondolatban
mindig „normális” emlékként élt bennem, és valahogy sosem gondoltam rá
összetörve. Így amikor beléptem a szobájába, automatikusan a szám elé kaptam a
kezem. A fekvőgipsz még oké, az „ápol és eltakar”. Viszont a karja csupa kék-zöld
folt volt, az arcán gyógyulófélben lévő sebek és hegek éktelenkedtek, és ahogy
ott ült, félig fekve, felpolcolt lábakkal, összetörve és sérülten, hirtelen
majdnem elbőgtem magam.
– Szia! – intett, fél szemmel elszakadva a videójátéktól, aztán mikor látta
a sokkolt képemet, mosolyogva magára mutatott. – Így jártam.
– Te jó ég! Ricsiék mondták, hogy rossz a helyzet, de nem gondoltam, hogy ennyire!
– hüledeztem tovább.
– Nem gáz – rázta meg óvatosan a fejét.
– Nem gáz – csettintett a nagymamája rosszallóan. – Nem gáz, ha valaki
felelőtlenül, felszerelés nélkül megy a korlátra, és egy balul sikerült
kick-flip után darabokban hever a földön. Ugye?
– Jól vagyok, nem? – nézett unottan a plafonra Cortez.
– Fogjuk rá. Viszont aki ilyen hősiesen viseli a balesetet, annak meg se
kottyan a házit bepótolni.
– Ne már – dobta félre Cortez a joysticket, és hitetlenül meredt rám. –
Tanulnivalót hoztál?
Mosolyogva megvontam a vállam.
– Olyasmi.
– Óriási.
– Jól van, Tony Hawk, szedd össze magad, egy kis leckeírásba még senki nem
halt bele – vigyorgott Cortez nagymamája.
– Még – vágta rá Cortez.
A nagymamája mosolyogva intett nekünk, aztán becsukta a szobaajtót, és ott
hagyott minket. Hirtelen megint eluralkodott rajtam a pánik, zavartan,
esetlenül ácsorogtam az ajtó mellett, és nem tudtam, hova nézzek, ezért
kapkodtam a fejem. Ami elég bénán nézhetett ki.
– Nem ülsz le? Mert felőlem állhatsz is – mosolygott Cortez, mire
feleszméltem és körbenéztem. Ezúttal rendesen.
Na jó! A szobája állati menő, ami persze nem meglepő, mert Cortezzel
kapcsolatban szinte minden menő, de akkor is. Sok ablak, amitől tök jó világos
van, klassz bútorok, a polcokon elképesztő mennyiségű DVD, képregény, PC és PS
játék (oké, könyv egy darab se, de mindegy). Az LCD tévével szemben az ágya,
mellette a sarokban egy ülőgarnitúra, üvegasztallal. Némi töprengés után az
egyik fotelbe ültem le, és feszengve, egyenes háttal nézelődtem tovább. Cortez
összeráncolt szemmel meredt rám, találkozott a tekintetünk. A sebes arcától
függetlenül is a világ leghelyesebb fiúja, úgyhogy a kis lepkék azonnal bomolni
kezdtek a gyomromban.
– Jól vagy? – méregetett furcsálkodva.
– Aha, persze. Klassz a szobád – dicsértem meg, és lányos zavaromban a
pulcsim ujját húzogattam.
– Most komolyan, látnod kéne magad. Úgy ülsz ott, mint egy váróteremben.
– Ó – bólintottam, és kicsit kényelmesebbre vettem a figurát.
Ami azt jelenti, hogy nem görcsösen merev háttal ültem, hanem kicsit
begörnyedtem. Micsoda luxus. J
Cortez még nézett egy darabig, aztán jól kiröhögött.
– Te tudod. De azért megmozdulhatsz, meg vehetsz levegőt – gúnyolódott.
– Jól van már! – tártam szét a karom, és hátradőltem meg keresztbe raktam a
lábaim.
Cortez továbbra is jól szórakozott rajtam, aztán előhalásztam a füzetem,
amitől egyből elment a kedve az élettől is.
– Figyelj. Próbáltam röviden jegyzetelni, meg csak a lényeget, Barkánál,
mondjuk, ez nehéz volt.
– Maratonit diktált?
– Rosszabb. De megoldottam, a könyvből kiszedtem a lényeget.
Igazából vagy átfutod párszor, vagy megnézed a Trójá t. Persze az nem teljesen hiteles, meg csak egy
film, de Dave is az alapján felelt, és hármast kapott – magyaráztam mosolyogva.
– Oké, ezt túltárgyaltuk – bólintott megkönnyebbülten.
– Matek – álltam fel, és odavittem neki a füzetem. Miközben a példákat
tanulmányozta, én érdeklődve néztem körbe a szobájában, alaposan szemügyre véve
mindent.
– Gitározol? – kérdeztem, amikor megakadt a szemem két gitáron. Egy elektromos,
mellette erősítővel, meg egy akusztikus, ami összevissza volt matricázva.
– Ja – bólintott, még mindig a matekot fürkészve.
– Megnézhetem?
– Nem, ott kell ülnöd, nem állhatsz fel – vágta rá fel sem nézve, mire
mosolyogva feltápászkodtam, és közelebb mentem az akusztikus hangszerhez.
– Szép – közöltem, mert nem igazán tudom, hogy mit szokás mondani egy
gitárra.
Cortez a leckéket másolta, én pedig csak úgy nézelődtem a polcán lévő
filmek között, amikor a nagymamája benyitott, és hozott nekünk üdítőt.
– Na, hogy megy a tanulás? – kérdezte mosolyogva, miközben letette a tálcát
Cortez mellé.
– Sok lesz mára. Még csak lábadozom – motyogta Cortez a füzetemben lapozva.
– Ha van energiád hat részt megnézni a sorozatodból, akkor egy kis matek
sem fog ki rajtad – jelentette ki Cortez nagymamája, és kiment a szobából.
Cortez röhögve megrázta a fejét, és segítséget kért, mert nem tudta elolvasni
az írásom.
Odamentem, és felolvastam neki a példát.
– Kösz – bólintott.
– Nagyon jó fej a nagymamád – mondtam pár pillanat csend után.
– Ja, elég jól kijövünk. Meg bírja a többieket is, sokat lógunk itt. Most
meg főleg – mutatott a gipszére.
– Értem.
Cortez becsülettel, némi fintorgással meg erőlködéssel, de azért lemásolta
a házikat, meg átnézte, amit odaadtam neki, úgyhogy addig a fotelben ülve
előszedtem a könyvem, és olvastam – illetve úgy tettem, mintha olvasnék.
– Kösz a könyvet – szólalt meg hirtelen, mire felkaptam a fejem.
– Szívesen. Tetszett?
– Aha. Klassz, hogy spanyolul volt.
– Gondoltam, miért ne… – vontam meg a vállam. – Nem volt nehéz?
Legyintett, mire ösztönösen elmosolyodtam. Cortez iszonyat menő!
Csendben ültünk tovább, legközelebb akkor beszéltünk, amikor Cortez
közölte, hogy az angol jegyzeteim olyan szinten hibásak, hogy inkább nem
másolja le, majd odaadja ő nekem. Zavartan bólintottam, és úgy tűnt, lassan
végeztünk is.
– Kösz, hogy áthoztad – nyújtotta felém a füzetem, én pedig felkászálódtam,
hogy elvegyem tőle.
– Szívesen.
Ahogy ránéztem, és találkozott a tekintetünk, hirtelen annyi mindent
akartam mondani. Hogy totál kiakasztott a balesete, meg hogy legszívesebben
bementem volna hozzá, de annyian akartak menni… Meg hogy szörnyen aggódtam, meg
hogy akartam, hogy tudja, ha bármi kell, számíthat rám. Meg ilyesmi. Sajna egy
hang nem jött ki a torkomon, egyrészt, mert a lepkék megvadultak a gyomromban,
másrészt pedig nyílt az ajtó, és hatalmas röhögés közepette Ricsi, Zsolti és
Dave csörtetett be.
– Mi van, eminens lettél? – kérdezte Zsolti az ölében jegyzetekkel ülő
Cortezre röhögve.
– Ja, úgy tűnik – dobta félre automatikusan a lapokat Cortez.
– Sziasztok – mosolyogtam a fiúkra, akik, ellentétben velem, baromira
otthon érezték magukat.
Ricsi felkapta a gitárt, keresztbe feküdt vele a kanapén, és vadul pengetni
kezdte, Dave bekapcsolta a tévét, majd ösztönösen benyomta a játékkonzolt,
Zsolti pedig Cortez CD-gyűjteményéből kiemelt egyet, és a DVD lejátszóba tette.
Kábé három pillanat alatt olyan hangzavar lett, mintha nem öten, hanem legalább
ezren lennénk a szobában. Üvöltő punk zene a hangfalakból, Ricsi ész nélküli
gitározása és a gördeszkás játék alapzenéje. És mindehhez még pluszban
hozzájött a fiúk folyamatos kiabálása, ahogy próbálták túlüvölteni a hangzavart
meg egymást. Hát, kábé így kell hangulatot csinálni. Éreztem, hogy baromira nem
vagyok odavaló, úgyhogy gyorsan elpakoltam a táskámba, és a Beckett-könyvvel a kezemben
az ajtó felé indultam.
– Sziasztok! – intettem.
– Cső – emelte meg a fejét a kanapén fetrengő Ricsi, aztán vissza is
ejtette, és tovább gitározott.
– Szia – intett felém hanyagul Cortez, és már bele is kezdett a játékba.
Behúztam magam mögött az ajtót, és lesiettem a lépcsőn.
Mindenképp el akartam köszönni Cortez nagymamájától, mielőtt még keresne, a
nappali azonban üres volt. Tétlenül ácsorogtam, amikor kinézett a konyhából.
– Akkor jól hallottam, hogy lejött valaki – mosolygott.
– Igen, már megyek is, befejeztük a tanulást. Meg a többiek úgyis jöttek –
vontam meg a vállam.
– Melegszendvicset készítek, nem várod meg? Pár perc.
– Köszönöm, nem, anyu vár vacsorára – feleltem. Cortez nagymamája kedvesen
bólintott, és megakadt a szeme a kezemben tartott könyvön.
– Mit olvasol?
– Godot-ra várva – feleltem.
– Hát, az nagyszerű darab. De kilencedikben nem korai Beckett? Nem láttam
Cortez kötelezői között, bár a listát többször is átjavította… – Nem,
olvasókörön beszéltünk róla. Ez tényleg nem kötelező.
– Ó – biccentett döbbenten. – Értem. Na, rohanok, mert megégnek a
szendvicsek, és a végén csak Zsolti eszik belőle.
Nevetve elköszöntem, aztán hazaindultam. A fújdogáló szélben összehúztam
magamon a farmerdzsekim, és azt hiszem, egész úton mosolyogtam.
Cortez: 5/5* – összetört arccal és gipsszel is borzasztóan helyes, a
sebhelyei ráadásul elég menők, olyan vagány vele. J
Cortez szobája: 5/5* – teljesen kúl, PC és PS játékok, tévé, hangfalszett,
gitárok, erősítő, gördeszka, Tony Hawk-plakát… wow.
Virág: 5/3 – este sikerült háromnegyed órát beszélnünk telefonon, úgy, hogy
mindig visszahívtuk egymást, de még így is lement mindkettőnk kártyája. Jaj. J
Vacsora: 5/1 – Cortez nagymamájának a melegszendvicse helyett borjúbécsit
ettem petrezselymes krumplival. Ez jól hangzik, de a borjú fura ízű volt, a
petrezselymes krumpli meg inkább krumplis petrezselyem volt… Bah.
Pótvacsora apuval: 5/5 – késő
este összefutottunk a konyhában, ő mogyorókrémet evett, én meg találtam islert.
J
Március 23., hétfő
Virággal egész hétvégén nem találkoztam, mert az
apukája csak vasárnap este vitte haza, így ma reggel ugrálva, visongva köszöntöttük
egymást a kapuban. Apu összeráncolt szemöldökkel nézte a „lányos” üdvözlést,
aztán megkopogtatta az óráját, hogy idő van. Pár perccel később kirakott minket
a Szent Johanna előtt, úgyhogy gyorsan berohantunk, és a suliboxba pakolászva
tovább örülhettünk egymásnak.
– Komolyan. A mozi után egy mexikói étteremben vacsoráztunk apuval, ahol a
pincér totál úgy nézett ki, mint Pete Wentz! – mesélte Virág a hétvégi
élményeit. – És amikor kihozta a burritóm, rám mosolygott – tette hozzá.
– És erre te? – kérdeztem mosolyogva.
– Nemtom, mert ráharaptam valami erősre, úgyhogy egész este folyt az orrom
és zokogtam – vonta meg a vállát.
– Ó. Sajnálom. De! – néztem rá csillogó szemmel. – Akkor is rád mosolygott
„majdnem Pete Wentz”!
– Ki mosolygott kire? – állt meg mellettünk Kinga, és miközben a vadiúj,
totál menő, világoskék horgolt kardigánját simítgatta magán, kérdőn nézett
ránk.
– Virágra egy Pete Wentz-klón – vontam meg a vállam.
– Ó, értem. Hát, szóljatok, ha felnőttetek – vigyorgott gúnyosan.
– Mi van a hősünkkel? – kérdezte Arnold, amikor beálltunk a büfé előtti
sorba, és azonnal tudtam, hogy kire gondol. Ilyen maró gúnnyal csak Cortezről
beszél.
– Hát, elég rosszul néz ki, de gyógyul. Elvittem a házit, meg talán holnap
is beugrom… – Reni, kihasznál… – Önként vállaltam.
– Naiv vagy.
– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire Arnold
mosolyogva csóválta a fejét.
– A végén sírni fogsz.
– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.
Tény, hogy Arnold nem bírja Cortezt, meg baromira nem lelkesedik azért,
hogy ennyire odavagyok érte, mert szerinte „nem érdemli meg”, viszont az is
tény, hogy ha eljön a sírás ideje, ott lesz mellettem, és nem fogja a fejemhez
vágni, hogy megmondta.
Nem az a típus.
Vacsora után olvasni kezdtem, már csak pár oldalam maradt a Godot-ból
, amikor apu bekopogott, majd bejött a szobámba.
– Olvasol?
– Igen – bólintottam, kissé feltápászkodva a babzsák fotelemben. –Mit?
– Beckett.
– Az jó, nagyon jó – biccentett apu, és téblábolni kezdett a szobámban.
Megállt az íróasztalom fölötti tükör előtt, és megnézte, hogy mik vannak
ráragasztva. Az osztálykép, Virággal egy közös „felfelé nézünk emósan” fotó,
egy Beatles Abbey Road-matrica, egy
Cortezt ábrázoló manga, amit Virágtól kaptam, és egy Twilight-
kép.
– Ki ez a tag? – bökött apu Robert Pattinsonra.
– A Twilight ból Edward. Vámpír.
– Vámpír? És az menő?
– Eléggé – biccentettem. Apu láthatólag elraktározta a friss információt,
aztán sétálgatott még a szobámban, én pedig felvont szemöldökkel követtem
minden lépését.
– Újabban keveset beszélgetünk. Tudom, kamasz vagy, a szülő az ellenség,
ciki elmesélni a dolgokat, meg ilyesmi.
– Nem, dehogy. Csak semmi extra nem történik mostanában – vontam meg a
vállam.
– Értem. Hát, akkor jó olvasást – indult kifelé apu a szobámból, én pedig
sóhajtva becsuktam a könyvem.
– Láttam fagyit a hűtőben – szóltam utána. Apu mosolyogva nyitva hagyta az
ajtót, én pedig csendben követtem.
Olvasókör: 5/5 – Németh László műveiről beszéltünk, nagyon klassz volt.
Edina: 5/1 – talán a kitartása miatt, de mindenhol ott van, ahol akar, sőt,
ott is, ahol nem szívesen látják (lásd Ricsiék). L
Msn: 5/3 – Virággal beszéltünk, Cortez neve meg szürke maradt. Offline
volt. L
Beckett Godot-ra várva: 5/5 – életem egyik legjobb könyve.
Oké, mindenre ezt mondom, de ez most tényleg. J
Március 24., kedd
Igaz, némiképp meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de anyu reggel
mondta, hogy ma igazi tavaszi idő lesz, úgyhogy ez eléggé feldobta a kedvem. És
tényleg! Ragyogó napsütésben érkeztek a Szent Johannába a diákok, és jó időben
mindig hajlamosabbak vagyunk lazábbra venni a tanítási napot. Sajna rögtön az
első órán lelombozódtunk, amikor Kardos becsapta maga mögött az ajtót, és egy
pillanat alatt csend lett az osztályban.
– Tanár úr! – jelentkezett Andris, ami meglepő, irodalmon leginkább
behúzott nyakkal szokott ülni.
– Igen?
– Nem lehetne, hogy a mai órán beszélgessünk? – kérdezte, mire összeráncolt
szemöldökkel fordultam felé. Megőrült?
Kardossal akar tanulás helyett beszélgetni?
– Bernáth – nyitotta ki a naplót Kardos. – Pontosan 1,8-ra állsz irodalomból,
úgyhogy gyere a táblához, beszélgessünk – közölte, és miközben Andris falfehér
arccal kibotorkált a táblához, a többiek lehajtott fejjel bámulták a padot,
mintha csak valami érdekes lenne rajta. Óra végéig fel sem mertek nézni.
Csengetéskor egy emberként sóhajtottunk fel, Kardos pedig felvette a tanári
zsebkönyvét, és kifelé indult. Aztán eszébe jutott valami, és felénk fordult,
mire többen visszasüllyedtek a székükre, és félve néztek rá.
– Antai-Kelemennel mi van?
– Lábadozik – üvöltötte Ricsi, mire Zsolti elkezdett röhögni azon, hogy
„lábadozik, szó szerint lábadozik, merthogy eltört a lába, hahaha”. Kardos
értetlenül meredt rá, aztán legyintett.
– Valaki látogatja?
– Persze! – vágta rá Zsolti. Kardos körbenézett a teremben.
– Valaki értelmes látogatja? – javította ki magát, mire mindenki kiröhögte
a lealázott Zsoltit.
– Én viszem neki a tanulnivalót – feleltem halkan. Kardos némán bólintott,
nem volt több kérdése, úgyhogy kiment a teremből. Zsolti – Kardos távozása után
felbátorodva – hőbörögni kezdett.
– Mi az, hogy értelmes? Én nem vagyok értelmes?
– Muszáj válaszolni? – pattant fel Kinga, és összepakolta a cuccait.
– Hallgass, ló – förmedt rá Zsolti. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és
kiviharzott a teremből. Zsolti, aki úgy érezte, megbántották, nem akart
leszállni a témáról. – Én igenis értelmes vagyok! Kardos milyen alapon mond rám
ilyet? Beperelem!
Arnold odasétált a padomhoz, és rám várt, miközben unottan Zsoltira nézett.
– Nem perelheted be, a vád nem állja meg a helyét, ráadásul te fizeted a
perköltséget, és visszaperelhet rágalmazásért – közölte szárazon.
– Akkor is beperelem! – szólt Zsolti egy perc hatásszünet után.
Arnold a fejét rázva legyintett, aztán lementünk az udvarra.
Suli után Virággal és Arnolddal hazafelé indultunk, illetve ők haza, én
pedig Cortezhez. Nem terveztem túl hosszúra a látogatást, mert egy halom házim
meg tanulnivalóm volt, a cikkeimhez pedig még hozzá se kezdtem, úgyhogy eléggé
sietősre vettem a dolgokat.
Legalábbis elméletben. Aztán amikor Cortez nagymamája beengedett, és
felértem Cortez szobájába, már el is felejtettem, hogy van más dolgom is azon
kívül, hogy segítsek neki pótolni a lemaradást.
– Ez minden? – kérdezte cinikusan, amikor a kezébe nyomtam egy halom
jegyzetet.
– Aha – mosolyodtam el. – Mikor jössz suliba? Kardos hiányolt ma.
– Akkor megpróbálok minél előbb, már nekem is baromira hiányzik – közölte,
én meg elnevettem magam.
Leültem a fotelbe, ezúttal sokkal természetesebben, mint a múltkor, és
miközben másolta a leckét, én csendben figyeltem.
– Egyébként hogy vagy? – törtem meg a csendet pár perc múlva.
– Egyébként jól – bólintott mosolyogva. Természetesen a mosolyától zavartan
lesütöttem a szemem, és koncentráltam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt.
– Klassz – motyogtam.
Cortez tovább firkálta a házit, én pedig felálltam, hogy kicsit megmozgassam
magam.
– Elzsibbadtam, járkálok egy kicsit, nem gond? – kérdeztem felnyújtózva,
mire Cortez pislogás nélkül meredt rám. Egy ideig kérdőn néztem vissza, nem
értettem, hogy mi baja. Aztán leesett, és rögtön elvörösödtem. Hetek óta
feküdnie kell, gondolom, már agybajt kap tőle, én meg félóra ücsörgés után
közlöm, hogy elzsibbadtam és járkálnom kell… jaj.
– Nem úgy értettem, bocs – ültem vissza a fotelbe, és zavartan igazgattam a
hajam.
– Nem gáz, jó poén volt. Tessék, kész vagyok – nyújtotta felém a füzetem,
én pedig elvettem. – Kösz.
– Nincs mit. Szerintem lassan megyek is – néztem rá fájó szívvel.
– Oké. Ideadnád a gitárt, mielőtt elmész?
– Persze. Melyiket?
– Azt – bökött az akusztikus felé.
Levettem az állványról a hangszert, és odavittem neki. Cortez lazán az
ölébe vette, aztán nyújtózva elemelte az éjjeliszekrényéről az egyik pengetőt.
– Jó gitározást – vettem fel a táskám a fotelből, aztán visszaejtettem. –
Mit fogsz játszani?
– Még nem tudom, csak úgy összevissza. Valami tipp?
– Hát, valami olyat, amit ismerek – szóltam bátortalanul.
– Oké, nézzük.
Cortez elkezdett gitározni, én pedig visszaültem a fotelbe, és a térdemre
könyökölve figyeltem. Igyekeztem megörökíteni a pillanatot, amikor a világ
legmenőbb fiúja csak úgy, spontán játszik pár dalt nekem a gitárján. No
comment. J
– Na? – nézett fel a szám végén.
– Klassz volt.
– De felismerted?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Macy’s Day Parade. Green Day – bólintott.
– Ó, nem
ismertem – hebegtem zavartan, a szám szélét rágva.
– Oké –
legyintett, és újra a gitár fölé hajolt. – És ezt?
Hát, Cortez
kábé öt dalba játszott bele, én pedig folyamatosan a fejemet ráztam.
– De béna
vagy! – mondta hitetlenkedve. – Nirvána, Ramones… Ezeket mindenki ismeri!
– Nem
vagyok béna! – vágtam rá sértődötten.
Cortez
hangosan felröhögött, én pedig felálltam és a táskámért nyúltam. Kicsit
megviselt, hogy lebénázott, és azt hiszem, bármennyire próbáltam megjátszani,
hogy nem bántott meg, az arcomra lehetett írva, mert amikor átvetettem a táskám
vállpántját, Cortez mosolyogva visszatartott.
– Ülj le,
még egyet mutatok – szólt, és láthatóan szórakoztatta a sértettségem.
– Jó –
huppantam vissza a fotelbe. – De nem vagyok béna? – ismételtem, mire Cortez a
fejét rázva felröhögött, és a gitárjára nézett.
Lefogta az akkordot,
és pengetni kezdte a húrokat, én pedig négy másodperc múlva közbeszóltam.
– Ticket To Ride, Beatles! – kiáltottam a felismeréstől
boldogan.
– Az –
bólintott, és tovább játszotta, én pedig ámulva néztem. A kedvenc bandám egyik
kedvenc számát gitározta nekem Cortez.
Valaki
ébresszen fel!
– Nem is
tudtam, hogy szereted a Beatlest – mosolyogtam, amikor végigjátszotta a dalt.
– Nem is –
rázta a fejét automatikusan. – A nagyi miatt ismerem, totál odavan érte.
– Ó – húztam el a számat. Van annál cikibb, mint hogy az imádott, nem
mellesleg hihetetlenül kúl srác kedvenc bandáiról fogalmam sincs, de a
nagyanyjával megegyezik az ízlésem? Jaj. L
Zavartan megvontam a vállam, Cortez pedig a gitárja húrjait tanulmányozta,
amikor szinte mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Valahol abszurd és
vicces volt az egész párbeszédünk, úgyhogy jót szórakoztunk rajta. Még mindig
nevettünk, amikor megcsörrent Cortez mobilja. Odanyúlt a rezgő és egyre hangosabban
zenélő telefonért az éjjeliszekrényhez, és a kijelzőre meredve elhúzta a
száját, aztán unottan a füléhez emelte.
– Igen?
A hirtelen beállt csendben tisztán hallottam a készülékből kiszűrődő
csacsogó, élénk hangot, és azonnal az arcomra fagyott a mosoly, mert tudtam,
hogy Edina az. Komótosan felálltam és felvettem a táskám, miközben Cortez vadul
„aházott” a telefonba, és a szemével az én mozgásomat követte.
– Megyek – suttogtam szinte némán, hogy épp csak leolvashassa a számról,
aztán lenyomtam a kilincset, és mosolyogva intettem neki. Fél kézzel lefogta a
telefont.
– Szia – biccentett mosolyogva. – Nem, figyelek, csak elköszöntem Renitől –
közölte, mire a készülékből őrült hangos nyivákolás hallatszott, és miközben
kiléptem az ajtón, hallottam, hogy Cortez azt magyarázza, hogy átvittem neki a
házit. Azt hiszem, Edina begőzölt.
Cortez: 5/5* – Wow. J
Edina: 5/1 – minden próbálkozása ellenére
Cortez unja. Ez most már tuti. J
Időjárás: 5/5 – anyu szerint marad a tavaszias idő, ami már nagyon
hiányzott. J
Március 26., csütörtök
Törin Barka kíméletlenül összefoglaltatott velünk, és bejelentette, hogy
hétfőn témazárót írunk. Erre Dave jelezte, hogy úgy érzi, hétfőre megbetegszik.
A bejelentését az osztály röhögve díjazta, Barka kevésbé értékelte. Dave tuti
kiemelt figyelmet kap a dolgozatírás közben.
J
Kicsengetéskor mindenki megkönnyebbülten kászálódott fel.
– Milyen óra jön? – üvöltötte Zsolti teli szájjal; éppen egy máj- krémes
szendvicset fogyasztott, nem túl kulturáltan.
– Rajz. Végre valami könnyű – dobálta be a tancuccait Ricsi a táskájába,
aztán, mivel a kijelentése után összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, röhögve
megvonta a vállát. – Bocs, a többségnek könnyű – javította ki magát.
– A mai órán a színekkel fogunk foglalkozni – lépett a terembe Vladár, mire
a többiek örömmel bólintottak. Én meg ültem ott bénán a helyemen, és azon
töprengtem, hogy mi van a színekkel.
Kérdőn a mellettem lévő padban ülő Virághoz fordultam, és széttártam a
karom, mire Virág felmutatott egy doboz temperát.
A szám szélét rágva hallgattam, aztán, mivel nem volt nálam tempera
(tényleg véletlenül felejtettem el kiszedni a suliboxból óra előtt), felemeltem
a kezem, és közöltem Vladárral, hogy kimennék a felszerelésemért. Amikor
kiléptem az osztályból, utánam szólt, hogy ha megelégszem egy igazolatlan
órával, vissza se kell mennem. Ez elég durva volt, és bár szívesebben lófráltam
volna a folyosón vagy a könyvtárban rajzóra helyett, tudtam, hogy vissza kell
mennem. Óra végéig a padom fölé görnyedve próbáltam kikeverni a Vladár által
megadott színeket, de ötből csak kettő jött össze, mert a lila helyett
állandóan feketét sikerült varázsolnom, emiatt pedig a többire nem maradt időm.
Kettőt is csak úgy sikerült elérnem, hogy súgtak. A narancssárgát Virág szájáról
olvastam le, a barnát pedig Arnold suttogta, amikor elsőként lett kész, és
kivitte a tanárnak. A két színre egyébként kettest kaptam.
De milyen áron?
Duplamatekon Gazdag tanárnő rossz passzban jött órára, úgyhogy maratonit
feleltünk, a fél osztály egyest kapott, ráadásul pont takarásban voltam, amikor
Zsolti felelt, így hiába keresett engem a tekintetével. Kingára pedig hiába
nézett, ő ahelyett, hogy súgott volna, csak némán jelentkezett. Tudta a
választ. Persze hogy tudta! De nem segített. Óra végére eléggé felment az
agyamban a pumpa, úgyhogy ahogy a tanárnő kitette a lábát, dühösen Kingára néztem.
– Belehaltál volna, ha súgsz?
– Igen – közölte durván, és felpattanva meghúzta a copfját. – Miért kéne
segítenem? Ugyanabba az osztályba járunk, ugyanabba az iskolába. Ha én meg
tudom tanulni, akkor más is!
– Most ne azzal foglalkozz – ráztam meg a fejem. – Ötösre feleltél, ügyes
vagy, de utána miért kellett végigjelentkezned az órát? Mindenki tudja, hogy
tudod a választ, ez annyira rád vall!
– Renáta! – szólt rám ridegen. – Te is ötöst kaptál. Pontosan mi a
problémád?
– Az, hogy
a viselkedésed… – Milyen? Milyen a viselkedésem? Szánjam meg Zsoltit, aki a fél
életét a videómegosztón tölti, ahelyett, hogy tanulna? Vagy Virágot, aki a
MySpace-en lóg egész nap, de képtelen felismerni egy egyismeretlenes
egyenletet? – fújtatott.
– Nem kell
megszánnod senkit. Csak ne provokálj – vontam meg a vállam, érezve, hogy ez egy
véget nem érő vita kettőnk között, és úgy döntöttem, inkább Virágot
vigasztalom, aki megint egyest kapott matekból. Jaj. L
Suli után
Arnolddal és Virággal komótosan ballagtunk fel a dombos utcán. Délutánra
annyira kisütött a nap, hogy a dzsekinket a kezünkbe fogtuk, és pulcsiban
gyalogoltunk.
– Az előző
egyest anyu írta alá, akkor a mostanit apunak kell – tűnődött Virág magában, mi
pedig Arnolddal a fejünket csóválva hallgattuk.
– Holnap
úgyis nálam alszol, ne gyakoroljunk egy kicsit matekra? – próbálkoztam, de
Virág hallani sem akart róla.
Elmondása
szerint a holnapi este olyan lesz, amilyenre terveztük, popcorn, DVD és Fall
Out Boy-CD-hallgatás (az utóbbiról egyébként nem tudtam, de mindegy), és
szerinte ebbe a tökjó programba nem fér bele a matek.
– Virág, a
jegyeid alapján már most javítanod kéne, hogy az átlagod stabillá váljon, és ne
az utolsó pillanatokban kelljen hajtanod – tanácsolta Arnold. Virág elhúzta a száját, és rávágta, hogy
tök szép idő van. Ő így vált témát.
Szívesen
hallgattam volna őket tovább, de megérkeztünk Cortez utcájához, úgyhogy
lassítottam a lépteimen, végül pedig teljesen megálltam. Virág mosolyogva
intett, Arnold
azonban kérdőn nézett felém.
– A házi… –
hadartam, és mielőtt Arnold
bármi rosszallót mondott volna, inkább befordultam az utcába.
Cortez
nagymamája beengedett, megkérdezte, hogy vagyok, meg ilyesmi, úgyhogy pár szót
váltottam vele, aztán mondta, hogy menjek fel nyugodtan. A Ramones-plakát előtt
megálltam, és mély lélegzetet véve bekopogtam, miközben próbáltam az agyamba vésni,
hogy otthon csekkoljam le ezt az együttest, mert ciki, hogy semmit nem tudok
róla.
– Szia –
léptem be az ajtón, és mint mindig, amikor Cortez közelében vagyok, őrülten
verni kezdett a szívem.
Cortez
félretette a játékkonzolt, és fájdalmasan nézte, ahogy kiveszem a táskámból a
tancuccaimat.
– Már
megint ilyen sok? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak hogy
ne unatkozz a hétvégén – feleltem mosolyogva. – Vicces – nyúlt a jegyzetekért
visszafojtott vigyorral, aztán belelapozott.
Pár
másodperc ácsorgás után leültem a fotelbe, és éppen előszedtem volna a
könyvemet, hogy olvassak, amíg Cortez átmásolja a dolgokat, amikor kopogtak az
ajtón. Annyira biztos voltam abban, hogy Cortez nagymamája jött fel, hogy csak
akkor kaptam fel a fejem, amikor Cortez köszönt és a belépő visszaköszönt. Edina volt. Szinte minden vér kifutott a
fejemből, és ösztönösen visszacsúsztattam a könyvem a táskámba.
Edina bejött, odahajolt Cortezhez, hogy
puszit adjon, aztán fél szemöldökét felvonva valami köszönésfélét morgott felém
is.
Kelletlenül
visszaköszöntem, aztán kínos csöndben néztem, amint letesz az asztalra egy
tálca sütit.
–
Gondoltam, jólesne – magyarázta mosolyogva.
– Kösz, de
még a tegnapiból is van – vonta meg a vállát Cortez.
Edina nem zavartatta magát, leült Cortez
mellé, és megsimította a karját. Én meg pislogás nélkül meredtem rájuk. Oké,
Edina sütit visz neki, sőt, mint kiderült, nem is első alkalommal, leül,
csacsog, igazgatja a haját, aggodalmasan fontoskodik, puszival köszön, és úgy
ül le mellé, mintha csak összetartoznának. Mintha csak… Teljesen ledöbbentem.
Mintha járnának! Zavartan felkászálódtam és felvettem a táskám. Szinte
egyszerre néztek fel rám, úgyhogy a hajamat csavargatva, totál bénán kezdtem
magyarázni arról, hogy elfelejtettem, hogy fontos dolgom van.
– És a füzeted? – kérdezte Cortez.
– Maradhat, most nem kell – legyintettem, és kierőlködtem egy mosolyt, ami
baromira nehezen, de sikerült.
– Biztos?
– Aha. Sziasztok – köszöntem el gyorsan, és már be is csuktam magam mögött
az ajtót.
Hogy én mekkora balek vagyok! Ők telefonálnak, msn-eznek, sms-eznek, Edina
átmegy hozzá, sütit visz, puszi… Én meg azt hittem, valami baromi különleges
van abban, hogy naponta rohanok a házival, mint valami lúzer. Jaj. Lesiettem a
lépcsőn, és már épp a bejárati ajtón menekültem volna, amikor Cortez nagymamája
meglátott.
– Reni, már mész is?
– Igen, most csak odaadtam a jegyzeteket – hadartam sietve, mert szerettem
volna kint lenni a házból, mielőtt kiszakad belőlem a bőgés.
– Ó, értem. Köszönöm, hogy elhoztad – bólogatott Cortez nagymamája, én
pedig újra az ajtóra néztem, remélve, hogy pillanatokon belül a másik oldalán
tudhatom magam. Cortez nagymamája (talán csak elkapta a pillantásom, talán
tényleg elhitte, hogy sietek) kedvesen elköszönt tőlem, én pedig mehettem.
Az utat gyorsan tettem meg hazáig, és piros pont jár azért, amiért csak a
szobaajtóm becsukása után tört rám a zokogás. Igaz, akkor annyira, hogy nem
bírtam abbahagyni. Mikor anyu hazaért, még mindig a babzsák fotelemben ülve
bőgtem, körülöttem egy halom zsepi volt szétdobálva, és kicsit nehezemre esett elmagyarázni,
hogy mi a bajom, mert folyamatosan belebőgtem a beszámolómba. Anyu a másik
babzsák fotelemen fészkelődve hallgatott, és próbálta a szaggatott beszédemből
kivenni, hogy mégis mi történt. Aztán magamra hagyott, mert sürgősen meg kellett
keresnie egy kamaszkezelő könyvben, hogy ilyenkor pontosan mi a teendő.
Vacsorára már összeszedtem magam, azt hiszem, elfogytak a könnyeim, de a
szüleim tolerálták az „éppen megszakad a szívem” dolgot, és engedték, hogy a
szobámban egyek. Ami azért volt jó, mert webkameráztam Virággal. Amikor elmondtam
neki, hogy mi történt, és hogy Edina és Cortez tuti, hogy járnak, Virág majdnem
annyira kiakadt, mint én.
Cortez: 5/1 – minden hiába. L
Edina: 5/1 – áááá. L
A mai napom: 5/1 – no comment.
Rajzóra: 5/2 – rémes, de mégis, a délutánomhoz képest még az is jó volt.
Március 27., péntek
Rémesen kezdődött a nap. A sok sírástól meg álmatlan forgolódástól buci
fejjel ébredtem, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak, és úgy éreztem magam,
mint akit kimostak.
Virág a kapuban várt ránk, és figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt,
hogy apu a kocsiban ül, az egész utat végigmagyaráztuk, egymás szavába vágva.
Szegény apu, a kora reggeli órában tuti el tudott volna képzelni jobb
társaságot két begőzölt kamaszlánynál, de mindegy.
Az aulában Máday rászólt Virágra, hogy vegye le a fekete-fehér csíkos
sapkáját.
– Jaj, ne, háromnegyed órán át igazgattam, hogy félreálljon, és kilógjon
alóla a hajam… – mutatta Virág az emós sapiját, de Mádayt nem hatotta meg, így
kénytelen volt levenni, alatta totál lelapult a haja, így mehettünk a mosdóba
zselézni.
Amíg Virág a tükör előtt bíbelődött a hajával, én a falnak dőlve leguggoltam,
és várakoztam. Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat téma, mert időnként tök jól
van az ember, aztán hirtelen eszébe jut, és egy pillanat alatt befordul, így
volt ez velem is. Egyszer nézem Virágot, amint a haját tupírozza, aztán nyílik
az ajtó, és Edina a három a-s lány kíséretével becsörtet. És akkor végem is
lett.
– Nekem jó a nyolc, addig úgyis átugrom Cortezhez – magyarázta Edina a
szabad tükör elé állva, és ellenőrizte a szájfényét.
Megsemmisülten néztem rájuk. Átugrik hozzá. Az mit jelent?
Miért ugrál? Kihez ugrunk csak úgy át? A barátunkhoz? Jaj. L
Virág csendben igazgatta az ujjaival a haját, én a csempének dőlve guggoltam,
miközben az a-sok továbbra is beszélgetve kivonultak a mosdóból.
Virág a tükörből rám nézett, az arca szomorú volt, és kicsit talán dühös
is.
– Annyira sajnálom – mondta.
– Tudom – biccentettem. – Én is.
A folyosóra kilépve szinte belebotlottam Kingába. Ahogy a szemébe néztem,
összetalálkozott a tekintetünk, és egy pillanatig hezitáltam azon, hogy
megkérdezzem, mit tud. Ha valaki, akkor ő biztosan tisztában van a dolgokkal.
– Bocs – kerültem ki, miközben elkaptam a fejem. Nem, gondoltam, ő a másik
oldalon áll, és most nem bírnám ki, ha megalázna.
A tanítás egyébként klasszul telt, a péntek mindig laza, úgyhogy hamar
elment az idő. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvaron lévő padon ültünk
és a sulirádiót hallgattuk, miközben Virág valami újságból szedegette ki a
termékmintákat, Arnold meg én pedig olvastunk. Ő Rejtőt, én pedig Meg Cabotot.
– Milyen? – kérdezte egy idő után, a könyvemre utalva.
– Jópofa – vontam meg a vállam, és felmutattam neki a Hívószám
sorozat borítóját. – És a tiéd?
– Zseniális – mondta. Virág, miután kiszedegette az újságba ragasztott
ajándékokat, hirtelen felállt, és megkérdezte, hogy kérünk-e valamit a büféből.
Mindketten nemet intettünk, úgyhogy beszaladt magának egy Túró Rudiért.
Teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor Arnold rám szólt.
– Hol jársz?
– Bocs, csak elgondolkoztam.
– Értem. Szóval holnap színház – ismételte meg, mivel úgy tűnt, elsőre nem
hallottam.
– Ó, oké – biccentettem, és kierőltettem egy mosolyt. Arnold szótlanul
bólintott, aztán összehúzott szemekkel méregetni kezdett.
– Minden rendben? – kérdezte, és őszintén jólesett a reakciója.
Megtehette volna, hogy a fejemhez vágja, hogy ő megmondta, meg ilyesmi, de
nem. Igazi barátként viselkedett.
– Igen. Azt hiszem. Köszi – mosolyogtam rá. Lehet, hogy veszítettem, lehet,
hogy Edina összejött Cortezzel. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy két olyan
barát támogat és áll mellettem, amilyenről csak álmodni lehet.
Infón Tölgyessy tanár úr negyedóra alatt leadta az anyagot, utána elfoglalhattuk
magunkat, ami mindig könnyen megy. J
Arnolddal Honfoglalóztunk, és egy idő után Jacques odaült hozzánk, mert
érdekesnek találta, amit játszunk. Virág mellettem valami termékmintával
kenegette magát, ami egy idő után habzott, úgyhogy kiment a mosdóba lemosni.
Kiderült, hogy testápolónak hitte, pedig tusfürdő volt. (A csodálatos
angoltudásunk, az tehet róla). Andris és Robi autóversenyeztek, a tanár mögéjük
állt, és bíráskodott, mivel folyamatosan veszekedtek, úgyhogy mindenki elvolt.
A délután nagy részét olvasással töltöttem. Hogy a szüleim ne gondolják,
hogy totálisan befordultam, az étkezőasztalnál ülve olvastam, és igyekeztem
vidámnak látszani.
Virág hétkor jött, addig megsétáltatta Robert Pattinsont. A szobámba érve
lerogyott a babzsák fotelembe, és kinyitotta a lila csillagmintás válltáskáját.
– Twilight? – vette ki az A variációjú DVD-csomagot. – Vagy Szívek
szállodája? – ez volt a B, és engem
rögtön meggyőzött. – Oké – mosolyodott el. – Akkor Jess és Dean.
A körülmények miatt most duplán örültem. Mert Cortezről is elvonta a
figyelmem, ami miatt igazán hálás voltam. Egy halom popcornnal, két fél literes
kólával és pizsiben (én Yellow Submarine-es szettben, Virág pedig halálfejes
gatyában és Pete Wentzes, bő fazonú pólóban) kezdtük el nézni a filmet. Éjfél
után kerültünk ágyba, de megérte. Rengeteget nevettünk, és halálra zabáltuk
magunkat popcornnal, így aztán megúsztuk anyu vacsiját is. J
Dvd-zés Virággal: 5/5 – nem aludtam sokat, de nagyon- nagyon klassz volt. J
Arnold 5/5 – Irtó rendes volt Cortezzel kapcsolatban. Igazi barát.
Meg Cabot: 5/5 – Nagyon klassz a könyv. Oké, azt nem akarom, hogy belém
csapjon a villám, de annak örülnék, ha kialakulna valami képességem. J
Cortez és Edina 5/1 – legalább egy estére kivertem őket a fejemből.
Március 30., hétfő
A hétvége oltári volt. A péntek este, a szombati színház Arnolddal,
vasárnap egész nap Sims Virággal. Teljesen megfeledkeztem valamiről. Egy
érzésről, ami reggel, miután apu kirakott minket a sulinál, szinte gyomorszájon
vágott. Hogy mennyire szeretem Cortezt. Ott állt a többiekkel, a szokásos helyén.
Járógipszben. Virág megszorította a karom, és mélyen a szemembe nézve próbált
erőt adni.
– Sziasztok – köszöntem, és Cortezről a lehető leghamarabb kaptam el a
tekintetem. Sajna a következő pillanatban vissza kellett néznem rá, mert hozzám
szólt.
– Elhoztam a füzeteidet.
– Kösz. Hogy vagy? – kérdeztem, mert azért nem akartam bunkónak tűnni.
– Szokatlan, de nem vészes. Kicsit lassú. Nehezebben megy a kick-flip ezzel
– kopogtatta meg a gipszét.
A poénját a fiúk hangos röhögéssel értékelték, én azonban csak bólintottam.
Elvégre poénkodjon a barátnőjével, vagy mi. Oké, mivel már nem tudtam sokáig
játszani a jeges, kíméletlen karaktert, Virággal gyorsan bementünk a suliba.
Bármennyire is szeretném utálni Cortezt, sajnos lehetetlen. A visszatérésének egyébként
(természetesen) nem csak én örültem borzalmasan. A büfésnénitől elkezdve a
végzősökön át, a sulirádiósokig mindenki vele volt elfoglalva. Eléggé népszerű.
Mindegy. Viszont volt, akit annyira nem hatott meg Cortez járógipsze. Kardos
ahogy belépett az osztályba, máris a tárgyra tért.
– Jövő hét szombaton április 11. lesz. Mond ez valakinek valamit? –
kérdezte, miközben csontos arca kemény vonásai egy pillanatra sem enyhültek
meg.
– Anyám szülinapja! – üvöltötte Zsolti.
– Nagy Zsolt, ha még egyszer beleordítasz a tanórámba, leküldelek az
igazgatóhelyetteshez – förmedt Kardos Zsoltira, mire mindenki abbahagyta a
nevetést.
– Reni – szólított fel Kardos, mivel jelentkeztem.
– A költészet napja?
– Köszönöm – biccentett elismerően. – Ez alkalomból a Szent Johannában a
jövő hét irodalmi hét – mondta. Az osztály halkan morogva várta, hogy ez
pontosan mit jelent. Mivel Kardos jelentette be, sok jót nem. – Hétfőre
szabadon választható beadandó feladat egy vers vagy egy novella írása.
– Nee – csúszott ki Dave száján, mire Kardos gyilkos tekintettel elhallgattatta,
megfordult, és felírt egy internetcímet a táblára, amit kétszer alá is húzott.
– A feladat a következő… Oké, szóval az irodalmi hét kapcsán két beadandóból
választhatunk. Egy vers, nincs meghatározva a műfaja vagy stílusa, példának
azonban ajánlott néhányat a szöveggyűjteményből, ami alapján könnyen meg lehet
írni. A másik, ami igazán elnyerte a tetszésem, egy tízoldalas novella, főszerepben
egy állat, egyes szám első személyben elmesélve. Ez szerintem elég érdekes
feladat, úgyhogy én rögtön a novellaírást választottam, és tényleg feldobódtam
tőle. A többiek kevésbé.
– Felmayer? – szólította fel a tanár Dave-et, aki megállás nélkül jelentkezett.
– Tanár úr, minek a netcím?
– A legjobban sikerült munkákat beküldjük az oldalon meghirdetett
pályázatra, hogy képviselje iskolánkat, tehát akit komolyabban érdekel, az
nyugodtan nézzen utána – közölte, mire Kinga fészkelődni kezdett, a többiek
pedig látszólag ellazultak. – Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kap
mindenki osztályzatot! – tette hozzá, mire többen feszengeni kezdtek.
Csengetéskor az osztály egy emberként pattant fel, és akár egy felbolydult
darázsfészek, úgy nyüzsögtünk. Cortez, aki egyébként is szenvedve ült a gipsz
miatt, ezúttal még fájdalmasabb arccal nézett maga elé. Hát igen. Beadandó
Kardosnak. Nyilvánvalóan Cortez rémálma. És amióta Edina a barátnője, ez engem
egy cseppet sem érdekel. Haha!
Elpakoltam a táskámba, és vártam Arnoldra meg Virágra.
Közben a többiek természetesen a beadandókról tanakodtak.
– Á, lekapom a netről – vonogatta a vállát Dave.
– Állatról írni novellát? Ez meg mekkora baromság? Miről írjak? –
töprengett Zsolti.
– Disznóról – szólt oda Kinga. – Az találó.
– Te meg írjál tetűről! – ordította Zsolti, aztán nagyszerű ötlete támadt.
– írjál lótetűről!
Kinga a fejét rázva kiment a teremből, hogy gyorsan megnézze az
infóteremben a Kardos által megadott honlapot. Az udvarra kiérve Arnold hozzám
fordult.
– Melyiket írod?
– A novella tetszik, a vers húzósabb – feleltem.
– Akkor válaszd a novellát, szerintem menni fog – bólintott. – Vettél már
részt pályázaton?
– Nem, még soha – ráztam a fejem, és magamban hozzátettem, hogy Kinga és
Arnold színvonala miatt várhatóan nem is fogok.
– Hé, én tudjátok miről írok? – ébredt fel hirtelen Virág, aki annyira
bambult, hogy már azt hittük, állva elaludt. – Robert Pattinsonról.
– A kutyáról? – kérdeztem.
– Nem, az emberről. A verset róla írom – bólogatott.
Arnold a fejét rázva próbálta felfogni, hogy Virág miről beszél, miközben
én az árkádok alá néztem, ahová addigra ért ki Cortez, akit Ricsi támogatott.
Körülöttük egy csomó felső évfolyamba járó ácsorgott. A sulirádiósok éppen
Cortez visszatérésére küldtek egy dalt.
– Ez mi? – ráncoltam össze a szemöldököm kérdőn.
– Ramones – felelte azonnal Arnold, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki.
Ezen, mondjuk, nem lepődtem meg. Csoda lett volna, ha valamiben egyetértenek.
Más kérdés, hogy a punk dal Máday tetszését sem nyerte el, aki büntetésül
eltiltotta a két stúdióst egy napra (holnap) a rádiótól, ezért ő adja majd a
dalokat. Éljen a sanzon. Jaj. L
A nap pozitívuma, hogy Edina nem volt suliban. A nap negatívuma viszont
egyértelműen a töritézé. Komolyan, még sosem láttam ennyire bepánikolva az
osztályt, mint törióra előtt.
Nemhogy az udvarra, de a folyosóra sem ment ki senki, egész szünetben a
helyükön ültek és készültek. Ez mindenkinek mást jelentett: Kinga, Arnold,
Gábor és én utoljára átfutottuk a füzetünket, a többiek leginkább puskát
gyártottak. Csengetéskor Barka berobogott, a terembe, és azzal a lendülettel
osztani is kezdte a dogákat. Virág, aki a szünetben végig zenét hallgatott a
mobilján, kérdőn nézett fel.
– Ez mi? – csodálkozott.
– Témazáró – suttogtam. Virág olyan arcot vágott, mintha először hallana a
dologról.
– Nem kéne előtte összefoglalnunk?
– Már megvolt – néztem rá értetlenül.
– Jujj – dörzsölte össze a kezét Virág, és kapkodva belelapozott a
füzetébe.
– Virág, tedd el a füzeted – rakta le elé Barka a lapot, aztán felém
fordult és kiosztotta az enyémet. Más csoportban voltunk, úgyhogy ez azt
jelentette, hogy írhatok kétfélét. Óriási.
Barka még a többieknek osztotta a lapokat, miközben Virág a halálfejes
tolla végét rágcsálva nézett körbe.
– Tanultál? – suttogta felém, mire bólogattam. – Mikor? –A hétvégén –
válaszoltam. Látszott rajta, hogy nem érti.
– Mikor? Simseztünk.
– Előtte. Meg utána. Mi az első kérdésed? – nyújtogattam a nyakam a lapja
felé, de Barka rám szólt, úgyhogy csendben kellett maradnom.
Na jó. Az óra síri csendben telt, én igyekeztem a leghamarabb megírni a
dogám, mert Virág némán szuggerált, Jacques folyton hátrafordult, hogy
segítsek, Robi pedig pisszegett, hogy foglaljam le a tanárt, mert így nem tud
puskázni. Kétszer odahívtam Barkát, hogy megkérdezzek tőle valami tök átlátszó
dolgot, addig a többiek, párszor tudtak lesni, de többet nem tehettem.
Jacques-nak előreadtam egy cetlit a válaszokkal, aztán Virág válaszait dolgoztam
ki. Tök jó, negyvenöt perc alatt megírtam három dogát.
Csengetéskor kimerülten kászálódtam fel a helyemről, és csodálkozva néztem
hátra a fiúkra, akik kivételesen egyszer sem pisszegtek rám.
– Hogy ment? – kérdeztem Ricsit.
– Mindent tudtam – válaszolta büszkén. Összehúzott szemmel néztem rá,
elvégre ő sem gondolhatja komolyan, hogy beveszem.
Ekkor Cortez felemelte a pad alól a könyvét, és mosolyogva becsukta. Na
igen. Mivel ő a hiányzása miatt nem írt dogát, lesúgta az egészet Ricsiéknek.
Azt hiszem, tényleg csak én vagyok annyira béna, hogy készülök az órákra. J
Olvasókör előtt Virággal ácsorogtam az aulában, és vártuk, hogy kész legyen
a melegszendvicse (Arnold előrement a könyvtárba, hogy visszavigyen egy
könyvet). A lépcsőről óriási hangzavar és röhögés hallatszott, úgyhogy
odakaptam a fejem.
Ricsiék segítették le Cortezt, aki egyesével szedte a lépcsőfokokat, a
járógipszével láthatóan nem tudott megbarátkozni. Mikor leértek, váltottak pár
szót, aztán Ricsi, Dave és Zsolti kimentek a bejárati ajtón, Cortez pedig
megpihent az aula egyik padján.
– Na, rohantam, mert Vladár elkezdi nélkülem – fogta Virág a tenyerébe a
még gőzölgő melegszendvicset, és elviharzott rajzszakkörre.
Én meg ott maradtam. Esetlenül ácsorogtam, azon tanakodva, hogy most mi
legyen. Cortezzel egyfelé megyünk, a könyvtárba.
Ha elsietek előre, az bunkó dolog. Ha bevárom, az meg ciki, elvégre miért
kísérgessem, ha van barátnője. Még a végén úgy tűnne, mintha nyomulnék, vagy
ilyesmi. Oké, végül győzött a lelkiismeretem, meg a kis lepkék a gyomromban,
úgyhogy megálltam előtte.
– Jössz? – kérdeztem.
– Aha, mindjárt. Menj előre, mondd meg, hogy igyekszem – felelte ráérősen.
Megráztam a fejem.
– Kardos be fog rágni. Szerintem gyere.
Cortez unottan a plafonra nézett, aztán megtámaszkodott a padon, és
megpróbált feltápászkodni. Ösztönösen elkaptam a karját, hogy felsegítsem.
– Kösz – mosolygott rám, és sikerült megtartania magát. A többire nem
nagyon emlékszem, mert a mosolyától zúgni kezdett a fülem, és azon igyekeztem,
hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mielőtt megfulladok.
A lényeg, hogy együtt mentünk olvasókörre. Igaz, tíz percet késtünk, de
Kardos csak Cortezt szidta le.
És hogy a nap teljes legyen, este fogadóóra volt, amin Vladár kedvesen
kipanaszkodta magát anyunak a „minősíthetetlen magatartásom” miatt, úgyhogy
tökmindegy a szerelmi bánatom vagy éppen a többi tantárgyból a kitűnő átlagom,
Vladár beuszította anyut, így büntiből visszacsökkent a netkorlátozásom egy
órára. Pff.
Cortez újra suliban: 5/5* – nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám.
Pedig de. És borzalmasan hiányzott. J
Töritézé: 5/4 – Egy választ tuti elrontottam. L
Msn: 5/2 – a fogadóóra miatt kongott az ürességtől, azt hiszem, otthon
mindenki fejmosást kap éppen.
Virág: 5/1 – az anyukája megtudott pár egyest, amit Virág nem írt be az
ellenőrzőjébe, úgyhogy nem jöhetett a netre. Emiatt telefonon beszéltünk, de
csak pár percet és titokban. L
Vers- és novellaíró pályázat: 5/3 – csekkoltam az irodalmi oldalt a neten.
Elég húzósnak tűnik, de azért kinyomtattam.
Március 31., kedd
Reggel Virág a kapunkban várakozott, fekete csőnadrágot, kockás deszkás
cipőt és vastag, pink kapucnis pulcsit viselt, nyaka köré hatalmas,
fekete-fehér kockás kendő volt tekerve. A haját a szemébe fésülte, úgyhogy
tudtam, befordulós napja van.
– Mi volt? – tértem rá rögtön a fogadóóra témára.
– Ne is mondd! Gazdag és Kardos elég goromba dolgokat állított rólam –
motyogta, miközben beült a hátsó ülésre.
– Én Vladártól kaptam – bólogattam. Apu rosszallóan nézett rám, jelezve,
hogy a jelenlétében ne beszéljünk meggondolatlanul, merthogy ő szülő. Ez igaz,
viszont ahelyett, hogy abbahagytuk volna, szimplán átváltottunk franciára, úgy
diskuráltunk tovább.
Ez egyébként állati jó csel, komolyan beválik akár beszélgetésnél, akár
levelezésnél, a szüleim nem értenek belőle semmit. J
A suli előtti lépcsőhöz érve be kellett látnom, hogy nemcsak Virágnak telt
kellemetlenül az estéje, szinte valamennyi osztálytársammal „komolyan
elbeszélgettek” otthon.
– Érted, Kardos azt mondta anyámnak, hogy vérlázító a magatartásom –
hadarta Zsolti. – Mit akart ezzel mondani? – csodálkozott.
– Talán azt, hogy nem elég, hogy sötét vagy, mint az éjszaka, de még
pofátlan is – állt meg mellettünk Kinga.
– Nyerítést hallottam, ti is? – forgolódott Zsolti, megjátszva, hogy nem
vette észre Kingát. Kinga lenézően legyintett, aztán ott maradt velünk, nem
törődve azzal, hogy a fiúk nem szívesen látták.
– Mit csinál Dave? – kérdeztem Ricsitől.
– Twitterezik – legyintett unottan.
Mint mindig, Dave szokás szerint fontoskodva járkált a telefonjával, a
lehető legnagyobb feltűnést keltve, és alig várta, hogy valaki megkérdezze, mit
csinál. Mivel fél füllel hallotta, amit mondtam, vagányán odaállt mellém, és
magyarázni kezdte, hogy most éppen „mikroblogol”, vagyis helyzetjelentést ad
arról, hogy hamarosan bemegy a suli épületébe.
– Ez tényleg őrülten izgi – bólogattam, óvatos mosolyra húzva a szám.
– Gúnyolódj csak, de mindenki, aki számít, ezt használja.
– Kimaradtam belőle – tettem fel a kezem.
– Ne már, Ren, legalább a Facebookra regelj. Sokkal többet használjuk, mint
az IWiWet.
– Most komolyan, lemaradtam valamiről, mert nem használom?
– kérdeztem unottan, aztán már válaszolni is akartam a saját kérdésemre,
hogy nem, amikor Kinga közbeszólt.
– Igen.
Felé kaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Az más, ha a fiúk
cukkolnak, hogy béna vagyok, meg ilyesmi. De ha Kinga mondja, hogy lemaradok
valamiről, akkor elhiszem. Mert őt ismerve csak egy dologról lehet szó.
Cortezről. Aki egyébként abban a pillanatban érkezett meg, a nagypapája hozta
suliba kocsival, és miközben Ricsi és Zsolti segített neki kiszállni, Kingára
néztem.
– Regisztráljak? – kérdeztem halkan.
– Igen – felelte egyszerűen.
– Oké – bólintottam. Neki elhiszem.
Első óráig egyébként tízen ajánlották fel, hogy meginvitálnak az oldalra,
és bár önként is fel tudok regisztrálni, azért Virágtól elfogadtam. J
Irodalmon Kardos így indított: – A tegnapi fogadóórák okoztak némi
meglepetést. Bernáth, Pósa, Nagy, Felmayer és Bencze – nézett végig a termen. –
Ezentúl minden jegyet én írok be az ellenőrzőtökbe.
A teremben halk nevetés futott végig, aztán Kardos egy szúrós tekintettel
elhallgattatott minket, és Jacques-ot szólította fel, felelésre. Szegény
Jacques negyedórán át állt a helyén, és csúnyán szenvedett egy életrajzzal. Már
azt hittük, hogy sosem lesz vége, amikor nyílt az ajtó, és Arnold lépett be
ráérősen.
– Neményi, most már elég volt, igazolatlan óra, add ide az ellenőrződ! –
förmedt rá Kardos. Arnold maga elé húzta a hátizsákját, ledobta a tanári
asztalra az ellenőrzőjét, aztán egy halom összegyűrődött lapot is.
– Ez mi? – kérdezte Kardos, akit láthatóan sokkal inkább foglalkoztatott a
papírköteg, mint az igazolatlan.
– A beadandó. A novella tizenkét oldalas lett, tisztában vagyok vele, hogy
a tanár úr tíz oldalt kért, de harmadik átírásra sikerült lecsökkentenem az
oldalszámot. Mindamellett elhoztam az eredeti változatot is, ami sokkal inkább
kiteljesedik, felépítés szempontjából pedig… – Jó, értem – bólogatott Kardos. –
Ülj le – hajította vissza az ellenőrzőjét, amibe természetesen ezúttal sem írt
be.
Arnold felvette az asztalról, és a helyére sétált, miközben találkozott a
tekintetünk, és mosolyogva bólintottam neki. Kardos felvette a lapokat, és
érdeklődve beleolvasott.
– Monsieur Kardos – köhintette Jacques, akiről mindenki megfeledkezett, és
aki továbbra is a helyén ácsorgott, a felelése eredményére várva.
Kardos zavartan felnézett rá, aztán legyintve befirkantott neki egy
kettest. Jacques boldog volt. Komolyan. J
Csengetéskor Arnold a padomhoz jött, és megvárta, amíg elpakolom a holmim.
– Hogy sikerült a novellád? – kérdeztem, bár azért sejtettem a választ.
– Könnyen ment – biccentett. – Hoztam neked is – emelt ki egy suliújságot a
táskájából.
– Honnan van? – kaptam ki a kezéből izgatottan az áprilisi számot.
– Akkor töltötték fel a tartót, amikor jöttem.
– Na végre! Ez az új? – állt meg mellettem Kinga, majd szó nélkül kivette a
kezemből, és ellapozott.
Csodálkozva néztem rá, aztán sóhajtva Arnold mellé álltam, és inkább vele
együtt lapoztam át gyorsan.
– Jó lett – futottam át az ajánlóimat, aztán ellapoztunk Arnold négyoldalas
cikkéhez, ami olyan lett, amilyenre számítottam.
Zseniális.
Kinga, aki Arnold írása miatt kisebb rohamot kapott, azonnal heves vitába
kezdett, és mivel úgy láttam, Arnold megbirkózik vele, Virággal együtt lementem
az udvarra. A duplafrancia hamar eltelt, Monsieur Durand maratonit diktált,
föcin Farkas tanárnővel az időjárási frontokról tanultunk (kaptam is egy
óraimunka-ötöst az aktivitásomért), törin pedig továbbmentünk az anyaggal, mert
Barka még nem javította ki a dogákat. Ennek sokan örültek. J
Facebook: 5/3 – regisztráltam, de amíg Cortez nem jelöl vissza, nem látom
az adatlapját.
Suliújság: 5/5 – vidám, színes és nagyon tavaszi lett az áprilisi szám.
Sulirádió: 5/3 – kissé depresszív hangulat lett az egész napos Edith
Piaftól, egyedül Máday élvezte.
Április 2., csütörtök
Már reggel nagyon szép idő volt, úgyhogy tök jó kedvvel indultam suliba.
Oké, mondjuk, kicsit tovább tartott elkészülnöm, mert nem tudtam eldönteni,
hogy mit vegyek fel, végül a bordó bakancsomra esett a választásom sötétkék
trapézfarmerral és bordó kardigánnal. Mivel ehhez a szereléshez egyáltalán nem
megy a kék-fehér Szent Johannás sál, feltettem a kitűzőt a farmerdzsekimre. A
suli előtt a fiúk a szokásos helyen ácsorogtak.
Dave a telefonjával babrált, Zsolti pudingot(!) evett, amihez még kanala is
volt, Ricsi a gördeszkáját tologatta maga alatt, Cortez pedig a zenelejátszóját
nyomkodta. Őrülten helyes volt, a reggeli napsütésben az összevissza álló haja
már nem látszott feketének, hanem nagyon sötét barnának. Fekete-fehér kapucnis
pulcsiban, bő fazonú farmerben (ami eltakarja a gipszét) és hófehér deszkás cipőben
ácsorgott, lazán, mint aki tényleg nincs tudatában annak, hogy már az is
ultramenő, ahogyan áll. Az oldalán pedig kiegészítőként Edina csüngött, aki
mára meggyógyult. A jelenetet látva automatikusan bementünk a suliba, nem
időztünk egy percet sem velük.
Csengetéskor még őrültek háza volt a teremben, Andris és Robi hozzákötöttek
valamit a tévéhez, és Guitar Heróztak, ami egyébként is őrült lármás volt,
Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti a hátsó padban videót néztek Dave telefonján, ami
szintén hangos volt, Jacques Gáborral torpedózott a táblán, Kinga pedig mindenkivel
üvöltött, hogy hallgassanak el. Virág a padján feküdt, és depresszióba zuhant,
amiért a hétvégén az apukája horgászni viszi, én pedig a helyemen olvastam, és
azon tűnődtem, Barka mennyire le fogja szúrni az osztályt, amiért így várjuk.
Szerencsénkre az ajtócsapódás után Barka helyett a fiúk tesitanára, Szekeres
jött be, és összeráncolt szemöldökkel nézett végig a teremben.
– Ma én helyettesítem Barka tanárnőt – közölte.
– Igeeeeen! Teljesült a kívánságom! Barka elment a suliból, és a témazárók
nem érvényesek! – üvöltötte Zsolti. Mindenki röhögve fordult felé.
– Először is ne ordíts! – szólt rá a tanár. – Másodszor pedig, a tanárnő ma
nincs bent, jövő hétfőn azonban a kijavított dolgozatokkal jön órára.
– Erősebben kell koncentrálnom… – bólogatott Zsolti, mint aki mindent ért.
– Vagy tanulnod kéne – vágta rá Kinga, aztán unottan a helyettesítő tanárra
nézett, hátha kiderül, hogy mit csinálunk az órán.
– Tanár úr, folytathatjuk a Guitar Herót? – kérdezte Robi izgatottan.
– Eleve nem értem, hogy kerül a tévéhez ez a… – nézett Szekeres kérdőn a
kábelekre.
– Ja, az semmi – ugrott oda azonnal Andris, és pillanatok alatt szétkapta
az egészet.
– Na jó! Mivel ennyire szép idő van, menjünk ki az udvarra – állt fel a
tanár. Az osztály egyöntetű morgással fejezte ki nemtetszését. – Nem kérés
volt, na gyerünk! – tapsolt kettőt Szekeres, mi pedig komótosan
feltápászkodtunk.
A könyvemmel a kezemben mentem le az udvarra, és felültem a pad támlájára.
És csendben olvastam, Virág a nap felé fordulva, behunyt szemmel meditált,
Kinga pedig valamit jegyzetelt, úgyhogy elvoltunk.
Rajzon Vladár kiosztotta a feladatot, ami csendélet volt. Amíg a tanári
asztalon rendezgette a szivacsot, krétát és egyéb „csendéletkelléket”, eszembe
jutott, hogy megmutatom neki a tegnapi korrep. rajzom. Elvégre az is
csendéletnek készült. Elvileg.
Feltápászkodtam, kivettem a táskámból, aztán kimentem a tanári asztalhoz.
Hiba volt, mert állítólag jelentkeznem kellett volna előtte. Hoppá.
– Rentai, talán ha felszólítalak… – nézett rám Vladár szúrósan.
– Ó, elnézést – húztam el a számat, és zavartan visszamentem a helyemre.
Leültem, és feltettem a kezem. Vladár nem igazán foglalkozott velem, csendben
rendezgette az asztalt, talán kicsit tovább is, mint kellett volna, én meg
addig, mint valami béna, folyamatosan jelentkeztem. Oltári kínos volt. Mikor
befejezte, felnézett.
– Igen?
– Tanár úr, kivihetném megmutatni a rajzom, amit korrepetáláson
készítettem?
– Nem – jött az egyszerű és tömör válasz.
Értetlenül néztem rá, aztán megvontam a vállam és eltettem a rajzom. Ha
nem, nem. Szótlanul ücsörögtem a helyemen, aztán elkezdtem rajzolni. Na jó, a
végeredmény katasztrofális lett, a csendéletben szereplő kréta úgy nézett ki,
mint egy bab, pedig komolyan nem olyanra terveztem. A lapom fölé hajolva
próbáltam javítgatni a munkámon, ügyelve arra, hogy a körbe járkáló Vladár semmit
ne láthasson belőle. Kingánál elidőzött egy darabig, mert szerinte Kinga
rajzolt szivacsa nem valósághű, mire Kinga kikérte magának, úgyhogy
elvitatkoztak. Halk pisszegésre figyeltem fel, és óvatosan hátrafordultam.
Egyenesen Cortez mélykék szemébe néztem, amitől egyébként is görcsbe rándult a
gyomrom, és akkor még nem tudtam, hogy mit akar. Egy pillanat alatt kihúzott a rajzlapja
alól egy másikat, amin egy béna, de felismerhető csendéletkép volt, sok
javítással, maszattal.
– Vedd már el! – sürgetett, én pedig hirtelen észhez tértem, kikaptam a
kezéből, és visszafordultam vele.
A saját lapomat begyűrtem a táskámba, és vadul zakatoló szívvel meredtem
Cortez munkájára. Direkt béna volt, direkt pontatlan, de direkt nekem. A fejem
zúgott, hirtelen két nagyon erős érzés kezdett fojtogatni. Az egyik a Cortez
iránt táplált szerelem, a másik meg a csalás okozta adrenalinhullám, amitől begörcsölt
a gyomrom. A kettő kicsit soknak tűnt egyszerre.
– Rendben, kérem a rajzokat – tapsolt kettőt Vladár. Persze mindenki ötöst
kapott, én meg vártam, hogy mikor bukunk le a hamis rajzom miatt. Vladár
hirtelen megakadt egy lapnál, tudtam, hogy az csak én lehetek, úgyhogy idegesen
lesütöttem a szemem, és vártam, hogy mikor küld le Mádayhoz.
– Rentai, a korrepetálás, úgy látszik, hasznos, már csak a hozzáállásodon
és a viselkedéseden kéne csiszolni, bár úgy érzem, ez az, amit nem lehet
korrepetálni – semmisített meg a gúnyos megjegyzésével, aztán tovább értékelte
a rajzokat. Mindegy, a lényeg, hogy túl lettem a rajzórán. Nem is akárhogy.
Csengetéskor hálásan fordultam hátra Cortezhez.
– Köszönöm – mosolyodtam el.
– Nincs mit – bólintott.
Egy csomó mindent akartam hirtelen mondani meg kérdezni.
Hogy segítsek-e az irodalom beadandóban, meg hogy hogy van, és egyébként
is, már őrülten hiányzott, hogy nem beszélgetünk, és a rajzóra után úgy
éreztem, talán kisebb lett a szakadék köztünk, vagy ilyesmi… Aztán bejött a
terembe Edina, felült Cortez padjára, és miközben almát evett, beszélgetni
kezdtek. Nekem már nem volt ott keresnivalóm. Csalódottan mentem le az udvarra.
Cortez: 5/5* – rajzon… még mindig nem tértem magamhoz.
Facebook: 5/1 – még mindig nem jelölt vissza, nem értem, miért. L
Virág: 5/3 – tudtunk webkamerázni, de csak egy negyedórát.
Vacsora: 5/2 – tonhalas-zöldséges
rizs. No comment. L
Április 3., péntek
Reggel apu kitett minket a sulinál, közben jó hétvégét kívánt Virágnak,
akiért tanítás után jött az apukája, hogy elmenjenek egész hétvégére horgászni.
Sajna Virág apu megjegyzésétől totál befordult, mert eszébe jutott, hogy
mennyire nincs kedve az egészhez, úgyhogy amíg a lépcső előtt ácsorgó fiúkhoz
mentünk, próbáltam feldobni Virágot. Sikertelenül.
– Emo, citromba haraptál? – kérdezte Ricsi, amikor odaértünk hozzájuk.
– Hogy érted? – pislogott Virág álmosan.
– Rossz kedved van… – segítettem megérteni, mire Virág bágyadtan
megrántotta a vállát.
– Ja, kicsit – bólintott. – De mi van a citrommal? – kérdezett vissza.
Ricsi legyintve kiröhögte, és tovább tologatta a bal lábával a deszkáját. Dave
megkérdezte, hogy miért rosszkedvű Virág, aki panaszosan elmesélte a hétvégi
programját.
– Az tényleg gáz – bólintott Zsolti. – A válás után az én szüleim is
versenyben voltak, hogy ki tud nekem elképesztőbb programokat szervezni –
magyarázta, miközben a fogával felbontott egy m&m zacskót, és körülbelül
tíz csokigolyót szórt a szájába. – Kértek? – fordította körbe.
– Kösz, nem – ráztam a fejem. A következő percekben minden a péntek
délutánról szólt, a többiek egymásnak ecsetelték, hogy kinek mi a programja.
Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, akinek semmi tippje nincs, úgyhogy csendben
hallgattam őket. Virág az apukájával horgászik, Dave valami videót fog
szerkeszteni, Ricsi pár ismerősével deszkázni megy, Cortez pedig átugrik
Zsoltihoz zenélni.
– Mit zenéltek? – érdeklődtem, egyrészt mert tényleg kíváncsi voltam,
másrészt pedig reméltem, hogy elhívnak magukkal.
– Hát, csak úgy jammelünk egyet – vonta meg a vállát Zsolti.
– Klassz – bólintottam. Jammelnek. Jól hangzik. Akármit is jelentsen.
A suliboxokba pakolva Virág aztán elmagyarázta, hogy ez azt jelenti,
spontán játszanak dalokat. Így már értettem. Óriási, hogy Virág az ilyen
dolgokba be tud avatni, őszintén, fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle.
Francia kultúrán Monsieur Durand-nal a Diadalívről néztünk dokumentumfilmet.
Magyaron Kardossal nyelvtanoztunk, közben páran beadták a beadandót. Csak
hétfőre kell, de volt, aki már megírta (Kinga, mert túlbuzgó, Zsolti, mert
lekapta a netről, Jacques, mert érdekesnek találta a feladatot, és Gábor, mert
volt rá ideje.) Csengetéskor a teremben egy pillanat alatt őrült lárma keletkezett,
így Kardos összecsapta a tanári zsebkönyvét, és körbenézett.
– Reni, Arnold – szólt.
Kimentünk a táblához, és miközben Robi bekapcsolta a tévét, amitől még
nagyobb lett a hangzavar, Kardos megpróbált beszélni velünk.
– A jövő heti irodalmi hét kapcsán… – kezdte, de miután rájött, hogy
képtelen túlüvölteni a tévét, Robira förmedt. – Haraszti, nem zavar, hogy itt
vagyok? – kérdezte.
– Nem, tanár úr, csak nyugodtan – bólogatott Robi. Kardos elképedt arccal
nézett rá, mire Robi zavartan elnevette magát. – Á, úgy érti a tanár úr, hogy
hangos. Elnézést, máris lehalkítom – magyarázta.
Kardos a fejét csóválva fordult vissza hozzánk, és ezúttal normál
hangsúllyal mondta, hogy nekünk mint olvasókörösöknek, mi lesz a feladatunk a
jövő héten. Oké, az ötlet klassz volt, csak a megvalósítása… Szóval arról van
szó, hogy az irodalmi hét alkalmából az olvasókörösök mindennap, ebédszünetben a
könyvtárban lesznek, ahol előadásokat tartanak. Arnold rögtön a hétfőt kapta,
én pedig a szerdát. És akkor elvileg a többi diák majd beül és meghallgat
minket. Az elképzelés jó, a bökkenő csupán, hogy a Szent Johanna könyvtárába az
olvasókörösökön kívül csak az jár, aki nagyon eltévedt. L
Arnolddal az udvarra menet megbeszéltük, hogy mivel Virág úgyis elmegy, én
pedig a délutánt az előadás előkészítésével fogom tölteni, Arnold átjön
segíteni. Ennek igazán örültem, úgyis halálra untam volna magam. Vagyis
eredetileg ezt hittem.
Ofőóra első tíz percében Hallerrel megbeszéltük a „borzalmasan fontos”
megbeszélnivalókat, ami olyasmi volt, mint hogy ki és miért rajzolt
gondolatbuborékot a teremben lévő lovas plakátra, aminek következtében a képen
szereplő ló feje fölötti buborékban egy „nyihaaaaa” felirat szerepelt. (Zsolti
nem ismerte be, de mindenki tudta, hogy ő volt). Meg például megbeszéltük, hogy
senki nem tud semmilyen Guitar Heróról, az osztály egy emberként állította,
hogy sosem láttunk a teremben ilyesmit. J
Ezzel Andris és Robi megúszta, legalábbis egy időre. Szó volt még a jövő
pénteken kezdődő tavaszi szünetről, amikor is a Szent Johanna elég sok
programot kínál az „unatkozó” diákoknak (én is feliratkoztam a Fővárosi Szabó
Ervin Könyvtár meglátogatására Kardossal és a Szépművészeti Múzeum kiállítására
Barka tanárnővel). Az ofő az óra hátralévő részét adminisztrációval töltötte,
ehhez Arnold segítségét kérte, aki odaült a tanári asztalhoz, és ellenőrizte az
ofő diktálását. Mi pedig elfoglalhattuk magunkat.
Ricsi, aki éppen szendvicset evett, odahúzta hozzánk a székét, és miközben
a foga közt fogta a szendvicset, két szabad kezével lerángatta magáról a
cipzáros adidas pulcsiját, és feltette a fejére a hatalmas fejhallgatóját.
– Mit hallgatsz? – érdeklődtem.
– Korn.
Bólintottam, de nem lehettem túl meggyőző, mert Ricsi azonnal levette a
fejhallgatót, és hitetlenkedve rám nézett.
– Ne mondd,
hogy nem ismered!
– Hát… –
néztem körbe, hátha valaki kiment a helyzetből.
Sajna a
többiek mind ugyanolyan furán néztek rám. – Nem nagyon – ismertem be végül.
– Ren, totál
béna vagy! A Korn az alap! – közölte Ricsi.
– Úgy
látszik, nekem nem – vágtam vissza kicsit sértetten.
Ezután
Ricsi még kínosabb helyzetbe hozott, mert elkezdett felsorolni mindenféle fura
bandát, hogy hátha valamit ismerek, miközben folyamatosan ráztam a fejem.
– Most
komolyan, te mi a bánatot hallgatsz? – tárta szét a karját.
– Beatlest
– szólalt meg hirtelen Cortez, aki befejezte a fordítást. Találkozott a
tekintetünk, és igyekeztem kideríteni, hogy ezt most gúnyból mondta vagy csak
tényként, amikor is fülsüketítő röhögésre lettem figyelmes. Zsolti, Dave és
Ricsi éppen a zenei ízlésemen szórakozott. Óriási. Kínomban a tanári asztal felé
néztem, de az egyetlen ember, aki ebben a témában meg tudna védeni – Arnold –, totál el volt foglalva. L
– Ez ciki! – szólt Dave.
– Nem, nem az! – ráztam meg a fejem automatikusan.
– A Beatles igenis nagyon klassz! – próbálkoztam, de sajna a többiek
túlerőben voltak.
– Majd én mutatok neked klassz zenét! Korn – Twist – húzta elő Ricsi a telefonját. A következő pillanatban a
készülék hörgő, értelmetlen, kivehetetlen hangot hallatott, mire Ricsi ritmusra
mozgatni kezdte a fejét.
– Akárki hörög, azonnal hagyja abba! – szólt oda hozzánk az ofő, Ricsi
pedig kinyomta a telefont.
– Na, ez klassz zene! – magyarázta. Kinga, aki unottan lapozgatta mellettem
a határidőnaplóját, felvont szemöldökkel nézett fel.
– Ez nem zene!
– Köszönöm! – sóhajtottam megkönnyebbülten, mert végre valaki a pártomat
fogta. Legalábbis ezt hittem.
– Attól, hogy az ész nélküli hörgést nem tartom zenének, még nem mondom,
hogy gimiben nem vérciki Beatlest hallgatni – alázott meg egy pillanat alatt.
Ricsi Kingának magyarázott tovább a „Nu Metálról”, akit, mondjuk, nem
igazán hatott meg a dolog, Virág belefolyt a beszélgetésbe, és erősködött, hogy
a FOB-nál nincs jobb, mire Cortez és Zsolti kiröhögte, úgyhogy összességében
lármásan, de jól elvoltak. Én pedig a könyvemet olvasva, mint valami kívülálló,
fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. A repkedő együttesnevekből egyébként
egyet sem ismerek. Komolyan, több időt kéne fordítanom arra, hogy megtudjam, mi
érdekli a korosztályomat. Akkor talán nem Cortez nagymamájával lenne azonos az
ízlésem. Jaj. L
Csengetéskor aztán felálltam és elpakoltam a könyvem, miközben azon
agyaltam, hogy délutánonként egy kicsit néznem kéne a zenetévét, hogy jobban képben
legyek.
– Reni, figy – állt meg mellettem Zsolti, miközben kibontott egy csomag
ropit. – Gyere át délután, mutatunk pár kúl zenét.
Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán Cortezre. Meghívtak!
Áthívtak, hogy amíg zenélnek, legyek ott! Wow! Mosolyogva bólintottam,
aztán hirtelen levert a víz.
– Bocs, de ma nem tudok menni – közöltem összeszorított fogakkal.
– Oké – vonta meg a vállát Zsolti, aki, úgy látszik, hamar túltette magát
azon, hogy nem megyek. Arnold lépett a padomhoz, fél vállán rántott egyet, hogy
megigazítsa a katonai hátizsákját.
– Még beugrom a könyvtárba, találkozzunk nálad, jó? – kérdezte, mire
elvörösödve bólintottam. A többiek felvont szemöldökkel meredtek felém.
– A költészet hetére készülünk, előadást tartok… – magyarázkodtam, bár elég
kellemetlenül éreztem magam.
– Rém érdekesen hangzik. Mehetek? Mostanában rosszul alszom, hátha ettől
megjön a kedvem – röhögött Dave, Ricsi pedig vállon veregette, amiért „ennyire
jó poént” eresztett meg.
Zavartan motyogtam valami „de viccesek vagytok”-félét, aztán Cortezhez
fordultam, aki engem nézett, látszólag komolyan, de a szeme sarkában összefutó
apró ráncok egyértelműen azt mutatták, hogy mosolyog. Rajtam. Jaj!
És természetesen, hogy teljes legyen a történet, suli után láttam, hogy
Cortez és Zsolti társaságához Edina csatlakozott.
Felszabadultan, vihorászva indult el a fiúkkal, gondolom, ő ráért.
Ő péntek délután nem készül a jövő hétre. Ő péntek délután nem foglalkozik
a sulival. Ő péntek délután olyan, amilyennek nekem is lennem kéne. Normális
diák. L
Cortez és Zsolti: 5/1 – meghívtak, nemet mondtam!
Menthetetlenül nyominak tartanak. L
Ez van.
Edina: 5/1 – remélem, cseng a füle a dobolástól!
Arnold: 5/5 – sikeresen megírtuk az előadásokat, ő Victor Hugo mellett
döntött, én pedig hosszas töprengés után Dickenst választottam. Természetesen. J
Sulirádió: 5/3 – Máday utasítására ma egész nap bemondták a jövő heti
irodalmi hetet. Jaj.
Vacsora: 5/3 – a tészta összeragadt, a szósz pedig csomós volt, de
összességében meg lehetett enni. Vagyis még jól vagyok. J
Virág: 5/1 – késő este üzent egyet, az sms rövid volt, de találó: „Halszagú
vagyok. L
L
Szegény.
Április 5., vasárnap
Ma vért izzadtam az irodalombeadandóval, konkrétan az egész napom ráment.
Arnolddal webkameráztunk, elmondta, hogy miről szól az ő novellája. Ezzel
segíteni akart, de utána még nehezebbnek éreztem, hogy elkezdjem. Kingát
sikerült elcsípnem msn-en, ráírtam, hogy mit tanácsol, hogy álljak neki, mire
annyit reagált, hogy az ő novellája tökéletesen sikerült, pályázatra való.
Ezt gondoltam, úgyhogy rá akartam térni arra, hogy elakadtam, de közölte,
edzésre megy, és kilépett. Hát, ennyit a segítségről.
Összegyűrt lapok, félbetépett oldalak, papírgalacsinok tucatjai hevertek
körülöttem, én pedig percenként ötvenszer túrtam bele a hajamba, és kezdtem
szétesni.
Újra megnyitottam a könyvesbolt honlapját, és átolvastam a feladatot, az
elvárásokat, a karakterszámot, a betűtípust, a követelményt, a szabályzatot… És
akkor begőzöltem.
Kikapcsoltam a notebookom, lehajtottam a fedelét, és egy spirálfüzetet a
kezembe véve lerogytam a babzsák fotelembe.
Elegem lett, és úgy döntöttem, nem érdekel a pályázat, nem akarok senkinek
és semminek megfelelni! Teljesen kiiktattam az agyamból mindent, és egyedül egy
dolog lebegett a szemem előtt, hogy mindenféle görcsölés nélkül leadjak
Kardosnak egy dogát, amit szimplán le tud osztályozni. Ennyi! Viszont így lazán,
szabadon engedve a fantáziám, két óra alatt összehoztam a kért novellát.
Április 6., hétfő
Reggel gyorsan elkészültem, aztán sietve
kimentem a kapuhoz, hogy ott várjam meg, amíg apu kiáll. Persze azért siettem,
mert mielőbb látni akartam Virágot, akiről az egész hétvégén csak annyit
tudtam, hogy halszagú lett meg hogy befordult. Úgyhogy amikor találkoztunk,
egymást megölelve ugráltunk egy sort.
– Na? – kérdeztem mosolyogva.
– Ne is mondd! Rémes volt az egész – legyintett. – Viszont mivel sok időm
volt… – Megírtad az irodalmat – fejeztem be helyette. Virág összeráncolt
szemöldökkel legyintett.
– Azt negyedóra alatt összedobtam. Nem az a lényeg. Hanem valami más –
biccentett.
– Mi? – csodálkoztam.
– Azt nem mondhatom meg – titokzatoskodott.
Virág mosolyogva, amolyan „majd meglátod” arckifejezéssel bólogatott,
úgyhogy ráhagytam a dolgot. Emós, úgyhogy a hangulatváltozásaihoz már
hozzászoktam, gondoltam, majd biztos beavat a dologba, ha akar. J
Apu kitett minket a sulinál, mi pedig odasétáltunk a lépcsőnél ácsorgó
fiúkhoz.
– Irodalom? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Nyugi. Zsír lett – bólintott Ricsi. A többiek is motyogtak valamit,
úgyhogy félve néztem Cortezre.
– Itt van – mosolyodott el. Látszólag szórakoztatta, hogy ennyire aggódom.
– Megírtad? – kérdeztem fürkésző tekintettel méregetve. – Maradjunk
annyiban, hogy itt van – ismételte meg. Jaj, ne.
Tuti, hogy plagizált.
– Megnézhetem?
– Persze – húzta maga elé a táskáját. Kihalászott belőle egy füzetet,
kinyitotta és felém tartotta.
A versírást választotta, gyorsan átfutottam a sorokat, és elgondolkodtam.
Nem volt jó, de kifejezetten rossz sem. Igazából nem rímelt, de értelmes volt,
olyan, amit az ember elolvas, aztán el is felejt. Tipikusan kettes.
– Ööö – néztem rá félve. – Kivel írattad meg? Cortez elképesztően szép
mosolyra húzta a száját.
– Senkivel.
– Te írtad?
– Ezt így nem mondanám.
– Oké – bólintottam. – Honnan van? Úgy éreztem, ez a megfelelő kérdés.
– Ez egy harmadrangú banda egyik dalszövegének a második része.
– Ügyes – nevettem fel önkéntelenül. El kell ismernem, Cortez lusta, meg
nem sok mindennel foglalkozik, mármint tanulás szempontjából, viszont elég jól
vág az esze. Egy ismeretlen angol dalszöveget lefordítani. Kardos sose jön rá.
Nem akartam elvörösödve Cortezt bámulni, úgyhogy inkább Dave-re figyeltem,
aki állítása szerint három perc alatt írta meg a versét. Erre kíváncsi voltam.
– Facebookon semmi? – kérdezte Virág, amikor leültünk a helyünkre a nyelvi
előadóban.
– Már mindenki visszajelölt, csak Cortez nem.
– Tippem sincs, mi lehet. Tegnap este megnéztem, és majdnem mindennap fent
van. Kérdezd meg, miért nem jelöl vissza.
– Nem kérdezem – ráztam meg a fejem. – Lehet, hogy nem akar felvenni, és
akkor jól beégek. Egyébként írogatnak egymásnak?
– Hát, ahogy megnéztem, Edina Cortez összes képét kommentálja, meg a
bejegyzéseit is… – Óriási.
– Figyi. Lépj be az enyémmel, és akkor meg tudod nézni.
– Nem. Azt hiszem, nem akarom látni – zártam le a témát, és előszedtem az
angolfelszerelésem.
Csengetéskor Mr. O’Realy bejött az előadóba, és felvetette velünk a
fülhallgatót, hogy meghallgassunk, aztán lefordítsunk egy párbeszédet, ami a
reptéren játszódik. Arnold húszperces késéssel jött órára, ledobta magát
mellém, én pedig félretoltam a fejemen a fülhallgatót.
– Kész lett a beadandód? – kérdezte, miközben elővett egy könyvet. Persze
nem az angolt, hanem egy Ian Fleming-regényt.
– Aha – bólintottam. – Érdekel?
– Persze.
Kihalásztam a táskámból a lapokat, aztán átadtam Arnoldnak, aki az első óra
végéig olvasgatta, ha jól láttam, többször is, ráadásul kicsit feszengtem, mert
néha mosolygott rajta, amit én alapból negatívumnak vettem. Csengetéskor
letettem a fülhallgatót, mire Arnold felém nyújtotta a lapokat.
– Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.
– Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.
– Oké, igen. De azért úgy, hogy ne akarjam elégetni.
– Ha megkérdezel, akkor őszintén mondom, ahogy gondolom. – Na jó, legyen.
Ne kímélj – bólintottam, felkészülve a legrosszabbra. Kicsit féltem, mert
Arnold véleményére nagyon adok, és ha ő lehúzza az írásom, akkor attól tuti
kikészülök.
– A novellád… Nagyot nyelve figyeltem Arnold arcát, hátha le tudok olvasni valami
reakciót, de ő csak összeráncolt szemöldökkel gondolkozott.
– A novellád zseniális.
– Komolyan? – kerekedett el a szemem. Azért erre nem számítottam.
– Komolyan. Nem is tudok mást mondani róla, azt majd megteszi Kardos.
– Hű – dőltem hátra a székemben. – Kösz.
– Magadnak köszönd.
Arnold szavai tényleg számítottak, és így, hogy ő ilyen véleménnyel volt az
írásomról, már vártam, hogy beadhassam.
Kémián Gondos a táblánál oldatta meg a házit, és erre kedvenc tanítványát,
Ricsit kérte meg. Kapott egy ötöst, de nem ez a lényeg. Hanem hogy Ricsi
újabban annyira nem zavartatja magát, hogy le sem másolja rólam a házit,
egyszerűen kiviszi magával a füzetem, és kap egy ötöst. Nem semmi. J
Miután visszaült mellém, Gondos továbbhaladt az anyaggal, így Ricsi
nyugodtan hátradőlhetett és relaxálhatott.
Ebédszünetben a diákok többségét nem érdekelte a könyvtárban tartott
előadás A párizsi Notre-Dame-ról, pedig valamennyi sulibox oldalába
becsúsztattak egy szórólapot. Mi Virággal természetesen mentünk, egyrészt, mert
olvasókörös lévén nekem mindenképp részt kellett vennem benne, meg egyébként
is, Arnold tartotta.
Az egész könyvtárban maximum húszan voltunk, de legalább minket tényleg
érdekelt az irodalmi hét, így Arnold előadását hangos taps követte, aztán
mindenki sietett órára.
Irodalmon Kardos beszedte a maradék beadandó dolgozatokat, és megígérte,
hogy holnapra mindet kijavítva hozza. Igazából ennek csak páran örültünk.
Olvasókör után Arnolddal és Virággal (aki fura módon semmit nem mesélt a
rajzszakkörről, sőt, még azt sem mutatta meg, hogy mit készített, pedig mindig
meg szokta) indultunk haza, közben pedig olyan dolgokról beszélgettünk, mint
például a töri témazáró eredménye. Ami elég elkeserítően alakult, 11
dolgozatból (Cortez nem írt) két ötös lett (Arnold és Gábor), egy 4/5 (Kinga,
óra végéig számoltatta újra a pontokat Barkával, de végül maradt a két jegy, amitől
totál kibukott), egy négyes (az enyém), a többi pedig kettes vagy egyes. Nem
túl jó arány.
Hazaérve megcsináltam a házim, aztán leültem anyuval szemben az
étkezőasztalhoz, és amíg ő vihartérképet szerkesztett, én lehajtottam a fejem
az asztalra, és sóhajtoztam.
– Elképesztő, a ciklonok csak úgy… – kezdte, majd felnézett a képernyőről,
hogy ellenőrizze, ott vagyok-e még. – Mi volt a suliban? – váltott témát.
– Hát, irodalmi hét, rettenetes töri jegyek, punk-ska számok a sulirádióban…
Csak a szokásos.
– Értem. És mi van a hősünkkel? – kérdezte, mire megvontam a vállam. Persze
rögtön tudtam, hogy Cortezről van szó, gúnyos nevekkel csak anyu és Arnold
illeti.
– Semmi. Szó szerint.
– Azzal a kislánnyal még mindig?
– Edina? Igen, úgy tűnik, járnak.
– Értem. Ez nem jó hír – bólintott anyu azzal az „én megértem, kamasznak
lenni a világ legnehezebb dolga” nézéssel.
– És ráadásul Cortez nem jelöl vissza Facebookon, amitől megőrülök – ráztam
a fejem. Na, ezt nem kellett volna. Anyu rögtön rákapott a témára, de
természetesen őt egyáltalán nem érdekelte, hogy Cortez visszajelöl-e, vagy sem.
Őt az érdekelte, hogy regisztráltam egy közösségi oldalra, amit azonnal
csekkolni akart.
Félórán keresztül mutogattam neki, hogy összesen egy kép van rólam
feltöltve, semleges helyszínen készült, tetőtől talpig felöltözve, tehát semmi
komprommittáló nincs a fotón, sőt, nem derül ki belőle a címem, a házunk, a
környék, de még a magasságom sem.
– Anyu, ez csak egy fotó, ami a suli előtt készült Virág mobiljával –
magyaráztam, úgy ezredszer.
– És kik ezek az ismerősök?
– Mind a suliból vannak. Senki más!
– Nem jelölsz be idegent.
– Nem jelölök.
– Nem fogadsz el idegen barátokat.
– Nem, nem fogadok. Se idegeneket, se alieneket, se pszichopatákat… – Ne
gúnyolódj, ez komoly dolog. El sem tudod képzelni, milyen megdöbbentő számban
vannak kiskorú áldozatok, akiket az interneten zaklatnak… – Anya, ez csak a
Facebook. Olyan, mint az iWiW. Virág MySpace-oldala is oké… – Nem tudom. –
rázta a fejét anyu. – Az lesz a legjobb, ha felhívom Virág anyukáját.
– Jaj, ne!
– Csak a biztonság kedvéért.
– Óriási.
– Reni, tudom, hogy most lázadsz, és cikinek, sőt olykor fojtogatónak
tartod a szülői aggódást, de meg kell értened, ez csakis a… – Az én érdekemben
történik. Tudom – bólogattam a betanult szöveget skandálva.
Virág ki fog nyírni. L
Vacsora után felmentem msn-re, ahol Virág már várt a webkamerán.
– Anyu begőzölt – kezdte, mire a szám szélét rágva bólintottam.
– Bocs, én voltam.
– Semmi gond, csak totál ciki. Az előbb fejezte be a MySpace- oldalam
ellenőrzését.
– Hát, igazából csak csekkolják, nehogy zaklassanak – vontam meg a vállam.
– Ja, anyu mondta, hogy nem érdekli a privát levelezésem meg a zenekarok,
csak a fotóim meg az ismerőseim.
– Aha – bólintottam.
– Cortez még mindig nem jelölt vissza?
– Nem – ráztam a fejem.
– Megnézem, mikor írt legutóbb.
Láttam Virágon, hogy most éppen nem rám figyel, úgyhogy addig megnéztem az
msn-listám. Aki online volt, az is elfoglaltat jelzett, Cortez neve szürkén
maradt.
– Tíz perce írt a Facebookra, Edina két perce kommentálta – tért vissza
Virág.
– Akkor örüljenek egymásnak – tártam szét a karom, közben pedig Virág
„elfoglaltra” váltott, így inkább elköszöntem tőle, mert úgy tűnt, most
zavarom.
Töritézé: 5/4 – Sejtettem, hogy nem lesz ötös, mert rontottam.
Irodalmi hét: 5/5 – hát, sok mindenkit nem érdekel, pedig szerintem klassz
dolog. Mindegy, legalább nem lesz lámpalázam szerdán.
Cortez: 5/1 – semmi kapcsolatom vele, még olvasókörön is elvolt a félretolt
asztalánál, valamit rajzolgatott. L
Arnold: 5/5 – az előbb üzent, hogy az ismeretterjesztő csatornán
Beatles-dokumentumfilm kezdődik. Megyek nézni.
Oké, talán emiatt nem vagyok túl népszerű. L
Április 7., kedd
Ma reggel egy csomót vacakoltam, hogy mit vegyek fel, végül azt a
szülinapomra kapott, térdig érő, kantáros kordruhát választottam, amit a
Kanadában élő nagyiék küldtek csomagban a hétvégén. Kicsit korábban érkezett
meg (csütörtökön leszek 15), de még így is nagyon örültem, egyrészt, mert pont
eltalálták az ízlésem, meg legalább már ma fel tudtam venni. Ezt később ezerszer
megbántam, de reggel még jó ötletnek tűnt. Aztán amikor odaértünk a suli előtt
ácsorgó fiúkhoz, rögtön zavarba hoztak.
– Jó a tanítónőszerkód – közölte Zsolti.
– Tanítónő? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. Jaj, ne. Hülyén nézek ki,
és ezt Cortez előtt beszélik meg! Óriási.
– Szerintem kúl – védett meg Ricsi, bár kétlem, hogy szándékosan, mert
hozzátette: – A Korn énekese is fellépett egy hasonló szoknyában.
– Oké – bólintottam elfehéredve. – Váltsunk témát.
– Jó, csak hülyülünk. Tényleg jól néz ki – legyintett Ricsi.
Cortez abbahagyta a zenelejátszója nyomkodását, és a ruhámra pillantott. Én
idegesen ácsorogtam, és próbáltam elkapni a tekintetét, hogy vajon ő mit
gondol, de teljesen kifejezéstelen maradt az arca. Ami ebben az esetben nem
feltétlenül jó.
Mindenesetre a fiúk megadták az alaphangulatot reggel, hála nekik, szinte
egész nap feszengtem a ruhámban. No comment.
Mivel Dave ritkán viseli el, ha nem róla szól az élet, megmutatta a vadiúj
külső adattárolóját (ami nem tudom, miért volt nála reggel háromnegyed
nyolckor), úgyhogy a többiek azt tanulmányozták, mi pedig Virággal bementünk a
suliba.
A teremben ülve a Meg Cabot-sorozat harmadik részét olvastam, és igyekeztem
kikapcsolni az agyam, hogy ne görcsöljek a szerkómon. Csengetéskor Kardos
belépett.
– Bernáth, kapcsold ki a tévét – mondta, mire Andris egy távirányítóval
kinyomta.
– Nem is tudtam, hogy kaptatok távirányítót a készülékhez – csodálkozott
Kardos.
– Nem, ez az enyém – süllyesztette a zsebébe Andris, Robi pedig riadtan
figyelte az eseményeket.
Kardos nem foglalkozott tovább a témával, de nem azért, mert eltűri az
engedetlenséget, hanem mert volt más baja. Illetve az osztálynak.
– Tehát a beadandók – csapta le az asztalra a vaskos mappát. Az osztály egy
pillanat alatt elcsendesedett, a teremben vágni lehetett a feszültséget.
– Mielőtt kiosztanám, hadd mondjak pár szót.
– Rosszul hangzik – motyogta Dave. Kardos odakapta a fejét, és szikrát
szórt a tekintete.
– Igen, Felmayer, rosszul – hagyta helyben, és pár pillanatig keresgélt a
papírköteg között, majd felemelt egyet, maga elé tartotta, és hunyorogva a
lapra meredt. – Nos, Felmayer szerint ez vers – köhintett egyet, majd
folytatta. – „Ma délután rossz az idő, ezért nincs jó kedvem, úgy döntöttem,
unalmamban felmegyek a netre.” Az osztályban mindenki felröhögött, még Dave is
büszkén körbefordult, és mosolyogva bólogatott. Egyedül Kardos arca maradt
rezzenéstelen, így hamar elcsendesedtünk.
– Felmayer, az osztálytársaid szeretik a humorod. Én kevésbé.
Elégtelen – dobta le a padra a papírt.
Dave egyese után már senkinek nem volt kedve nevetgélni, hirtelen nem tűnt
túl szórakoztatónak a dolog. Kardos sorban kiosztotta a házidogákat, a legtöbb
jegy egyes, kettes, esetleg hármas lett.
– Kinga – nyújtotta felé. – Szép munka. Ötös.
– Köszönöm – pattant fel Kinga, és vidáman kiment a lapokért.
– A pályázat?
– Hamarosan rátérünk – biccentett a tanár. Arnold nyitott be a terembe.
– Neményi,
ha már itt vagy – fordult felé Kardos, és ez esetben is eltekintett attól, hogy
tizenkét percet késett. – A novellád igen elgondolkodtató, a csapdába esett
szarvas vergődését sikerült rendkívül életszerűen bemutatnod. Hangulatában
leginkább Poe köszön vissza, sötét, borús, depresszív világot társz fel az
olvasó előtt, gratulálok, ötös – nyújtotta felé a lapokat.
– Köszönöm
– sétált a helyére Arnold.
– Csapdába
esett szarvas? Ugyan már, ez annyira elcsépelt? – fújtatott Kinga.
– Nos –
vakargatta meg az állát Kardos –, ha a történetek eredetiségét nézzük, akkor
valóban, a legtöbben merítettek valahonnan, ami természetesen nem probléma –
bólintott a tanár. – Kivéve Nagy és Pósa esetében, akik nemcsak mentettek, de
szó szerint másoltak. Ellenőrzőket! Most!
Ricsi és
Zsolti a nyakukat behúzva vitték ki az ellenőrzőjüket, sajna lebuktak, Kardos
megtalálta a neten a versüket. L
– Virág, a
versed nagy jóindulattal kettes – emelte fel a következő lapot Kardos, mire
Virág boldogan tapsikolva ment ki érte. – Pontosan nem értettem, hogy ki az a –
lesett bele a tanár papírba – Robert Pattinson, de mivel két rím is szerepelt a
költeményedben, megadtam az elégségest – legyintett lemondóan.
– Köszönöm
– ujjongott Virág, és miközben visszaült a helyére, odaadta nekem a lapot, hogy
olvassam el.
Miközben a
tanár a többiek házidogáját értékelte, átfutottam Virág hat sorát, és
akaratlanul is elmosolyodtam. J
Már szinte
mindenki maga előtt tudhatta a dogáját, egyedül én forgolódtam értetlenül, mert
Kardos nem szólított. Jaj. Kérdőn hátranéztem, Arnold az utolsó padban
széttárta a karját, Kinga összehúzott szemmel méregetett, Virág pedig biztatóan
mosolygott. Pár pillanat múlva zavartan feltettem a kezem, mire Kardos
bólintott.
– Tudom,
Reni, a te novelládról szeretnék kicsit bővebben beszélni – közölte, én pedig
ösztönösen lejjebb csúsztam a széken.
Mit
csináltam? Jaj nekem! Lehet, hogy Kardos csalódott bennem? Lehet, hogy elveszítettem
a bizalmát? De hát nem csináltam semmit, csak ami a feladat volt! Egy állatról írtam, egyes
szám első személyben, ahogy kérte! Hevesen zakatoló szívvel vártam, amíg Kardos
beírogatja a jegyeket a naplóba, és közben mindenféle rémes gondolat cikázott
az agyamban. Őrülten sok időnek tűnt, mire a tanár becsukta a naplót és végre
felnézett.
– Jó. Tehát. Reni, megtennéd, hogy kijössz, és felolvasod, amit írtál?
– Tessék? – kerekedett el a szemem, és azt hiszem, annyira megszorítottam a
padom szélét, hogy elfehéredtek az ujjaim.
– Csak nyugodtan, gyere – biztatott Kardos.
A fenébe! Pont akkor, amikor a kordszerkómban amúgy is feszengek! Ilyen
nincs! Komótosan feltápászkodtam, és kábé mintha halálsoron lennék, olyan
arccal vonultam ki a tanári asztalhoz.
– Akkor nem megyünk tovább az anyaggal? Éljen! – röhögött fel Zsolti.
Kardos egy gyilkos pillantással elhallgattatta, aztán még egyszer
biztatott, hogy jó hangosan olvassam fel. A kezem és a hangom remegett,
hirtelen fojtogatóvá vált a légkör, és az sem könnyített a helyzeten, hogy
minden osztálytársam némán figyel.
Elképesztően kellemetlen volt az egész, úgy éreztem, a többiek unják, én
meg csak monoton hangon ledaráltam az egészet.
Próbáltam figyelni a hangsúlyra, de annyira izgultam, hogy nem is emlékszem,
egyáltalán hogy jött ki hang a torkomon. A második oldalnál jöttem rá, hogy a
többiek valószínűleg figyelnek, mert hárman felnevettek. Azon, amit olvastam.
Az írásomon. Felnéztem a lapokból, mire Kardos óvatosan biccentett egyet.
Sóhajtva folytattam, és végig azon görcsöltem, hogy legyen már vége! Az utolsó
oldalnál annyira remegett a kezem, hogy alig láttam a sorokat, de végül,
keservesen hosszúnak tűnő percek után befejeztem. Lesütöttem a szemem, és
megvontam a vállam.
– Ennyi – közöltem természetellenesen vékony hangon.
Virág, Arnold, Jacques és Gábor kezdett el tapsolni, és egy pillanat múlva
mindenki beszállt. Kivéve Kingát. Kardos is tapsolt egy keveset, aztán
elcsendesítette az osztályt.
– Köszönjük – fordult felém, és mutatta, hogy a helyemre mehetek.
– Reni, ez baromi vicces volt! Elolvashatom megint? – nyújtotta a kezét
felém Virág.
– Persze!
– Hé, Ren, ez jó volt! – dobott meg Ricsi egy összegyűrt alufólia labdával.
Zavartan megköszöntem a többieknek, akik, megfeledkezve az irodalomóráról, mindenfelől
kiabáltak pár kedves szót.
– Csendet! – csapott Kardos az asztalra. – Reni novelláját két okból
olvastattam fel. Az első, hogy lássátok, ilyen egy eredeti ötlet, szellemesen,
humorosan megírva, egyszerű, mégis szép nyelvezettel, mindenfajta mesterkéltség
nélkül. Kiváló munka! – jelentette ki, én pedig egyre kelletlenebbül
fészkelődtem a helyemen. – A másik ok, amiért végighallgattattam veletek, hogy ismerjétek
a művet, amely a novellaíró pályázaton képviseli az iskolánkat.
– Mi? – kérdeztük egyszerre Kingával. Mindketten megdöbbentünk és
lesápadtunk. Csak nem ugyanazért.
Úgy éreztem, megfordul velem a világ. Jaj, ne! Így is ultrastrébernek
tartanak, most meg még pályázatra is küldik a firkálmányomat. No comment. L
Az osztály nagy része nem foglalkozott a dologgal, mert ránk csengettek,
így mindenki ment a dolgára, pár diák kivételével. A tanári asztalnál lapokat
rendezgető Kardoshoz négyen rohantunk oda egyszerre. Arnold, Kinga, Virág és
én.
– Tanár úr – kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót.
– Miért Renáta gyenge sztorija megy a pályázatra? – fonta össze maga előtt
a karját.
– Kösz – sziszegtem.
– Kinga! – rázta a fejét Kardos. – A beadott írások közül Reni novelláját
tartom olyannak, ami egy pályázaton is megállja a helyét!
– És Arnoldé? – csodálkoztam.
– Neményi írása nem gyermek és ifjúsági kategória – mondta a tanár, Arnold
pedig egyetértően biccentett. Talán tényleg nem jó ötlet a vergődő, haldokló
szarvasát ebben a kategóriában nevezni… Kinga nem hagyta annyiban a dolgot,
visszatért az eredeti témához, és magából kikelve dühöngött.
– Én is akarok pályázni! Ez így nem fair! A novellámmal semmi gond!
Egyre kínosabban feszengtem az asztal mellett állva, és próbáltam figyelmen
kívül hagyni azt a tényt, hogy éppen úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék.
A vitába beszállt Arnold is, aki Kingát oltotta, amiért a „versenylóról” írt
novellája szerinte rémesen elcsépelt. Kardos nem szó szerint, de egyetértett,
így pillanatok alatt óriási cirkusz lett. Kinga azt fújta, hogy az én írásom
béna, unalmas és még csak nem is vicces, mire Virág és Arnold egymás szavába
vágva vettek a védelmükbe, Kardos pedig próbált rendet tenni közöttük. Végül
közölte, hogy velem majd később beszél, és gyorsan kiment a teremből. A
sírógörcs kerülgetett, próbáltam beleszólni az egyre elfajuló vitába, de esélyem
sem volt, Kinga és Arnold szó szerint üvöltöttek egymással, a sértő
megjegyzések csak úgy záporoztak. Tehetetlen düh kerített hatalmába, úgyhogy
fogtam magam, és ott hagytam őket. Visszasétáltam a padomhoz, és komótosan
elrámoltam a cuccaim, miközben fél füllel hallottam, hogy nem zavartatva magukat,
tovább vitáznak.
– Hé – szólt Cortez, aki a mögöttem lévő padban ült, és gipszelt lábát
feltéve egy székre, a zenelejátszóját nyomkodta.
– Igen? – fordultam felé, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
– Tényleg jót írtál – bólintott.
– Kösz – mosolyodtam el halványan, és gondterhelten lehuppantam a székemre.
Hihetetlenül jólesett, hogy ezt mondta.
Tuti akaratlanul, de megmentette a napom.
Oké, az újult erőm összesen ötven másodpercig tartott, mert Edina
beviharzott a termünkbe, és egy fánkot tett le Cortez elé, miközben mosolyogva
magyarázott valamiről. Arra nem figyeltem, hogy mit mondott, mert el voltam
foglalva a kockás szoknyájával, fehér, V nyakú pulóverével és fehér csizmájával,
ami úgy állt rajta, mintha egy magazinból lépett volna ki. Kábé úgy festettünk
egymás mellett, mint a magazinokban szereplő Menő kontra Ciki ruharovat. És nem
én voltam a menő. L
Ja, és ha ez még nem lenne elég, Kinga csengetéskor odarohant hozzám, és
ész nélkül olyanokat üvöltött, hogy „nyalis vagyok, kibuliztam a pályázatot,
úgysem nyerek a béna írásommal, ami annyira unalmas, hogy elaludt rajta”. Á,
nem volt megalázó. Dehogy.
Utálom ezt a napot: 5/1 – L
Pályázat: 5/3 – igazából örülnék neki, csak sajna nem hagytak rá időt. L
Vacsora: 5/2 – annyira elkeseredtem, hogy végül megettem, de őszintén nem
tudom, mi volt az. Valami főzelék. L
Cortez: 5/2 – aha. Hát, lehet, hogy ma kedves volt, amikor megdicsért, de
ez eltörpült amellett, hogy Facebookon még mindig semmi, ráadásul Edinával ment
haza suli után. Áááá. L
Kinga: 5/1 – Azt hiszem, elmérgesedett a kapcsolatunk.
Próbáltam msn-en ráírni, de letiltott. Hihetetlen!!! L
Április 8., szerda
Pocsék éjszakám volt, álmomban mindenki kiközösített, egyedül álltam a
tornateremben felállított színpadon, miközben az egész suli kifütyült. Aztán
egy réten rohantam, nyomomban egy megvadult ló szaladt, azt hiszem, veszett
volt, mert habzott a szája.
Te jó ég, ez a balhé Kingával tuti, hogy az agyamra fog menni.
A nap további része sem telt valami jól, de a csúcspont Vladár volt, aki
szünetben bejött, és kijelentette, hogy a holnapi óra elmarad, így most
kiosztja a házit a tavaszi szünetre. A feladat a következő: a Naprendszer modellezése.
Komolyan, Vladár kissé túlértékeli a tantárgyát. Egy halom házit kaptunk
mindenből a szünetre, egy csomót kell javítani minden tárgyból, erre rajzból feladatul
kapjuk a Naprendszert. Óriási. Ricsi megállt a padomnál, és gondterhelten
nézett rám. Merthogy természetesen közös munkáról volt szó, névsor szerint
pedig mi állandóan összekerülünk.
– Ren, az jó, ha lekapom a netről a sablont, aztán kinyomtatom, és max
átmegyek, és együtt összeragasztjuk?
– Aha, persze.
– Oké, tuti van valami csillagászati oldal, ahonnan le lehet szedni a
bolygókat – töprengett.
– Én már megtaláltam – lépett hozzánk Dave, kezében a mobilját szorongatva.
A fiúk rögtön elfoglalták magukat Dave telefonjával, én pedig összepakoltam
a felszerelésem, miközben a sulirádiósok két nagyon fontos információt mondtak
be. Az egyik a könyvtárban történő előadás (ma az enyém, hurrá L
, a másik a holnapi tavaszköszöntő buli. Az előadásom egyébként egész jól
sikerült, bár kicsit többen voltak, mint az elmúlt két napon, mert Kinga az a-sokkal
együtt szintén kíváncsi volt rá. Persze nem azért, mert érdekelte, hanem hogy
egész idő alatt összehúzott szemöldökkel szuggeráljon, hátha belerontok. Miután
megtartottam a kiselőadást Dickensről, a könyvtárban lévők megtapsoltak (egy
páran nem, de ez várható volt), aztán Kinga megállt előttem, elzárva a
kijárathoz vezető utat.
– Csak hogy tudd, Máday beleegyezett, hogy Kardos mégis beküldje az én
novellámat is – sziszegte felszegett állal.
– Örülök – mondtam őszintén, mert reméltem, hogy ezzel megnyugodott.
Tévedtem.
– Remélem, tudod, hogy ezzel vetélytársak lettünk.
– Kinga, én nem akarok versenyezni. Nem is akartam ezt az egész pályázat
dolgot! Engem nem érdekel! – mondtam fáradtan: Kinga csípőre tette a kezét.
– Na, persze. Tudod, Renáta, esélyed sincs a gyerekes novelláddal. A
selejtezőből kiesel. Túlértékelték a munkád.
– Na jó, tudod mit? – förmedtem rá, ő pedig a hangsúlyom hallatán kissé
ledermedt. – Nem érdekel! Kibuliztad, hogy beküldjék? Jó, és akkor mi van?
Sírtál Mádaynak, hogy részt akarsz venni, és megengedte! Attól még egy
versenylóról írtál, és a pályázatbeküldők között még körülbelül ezren fognak
erről írni!
Tudod, miért? Mert a versenyló téma populáris! Ezért nem akarta Kardos
beküldeni! Mert nem eredeti! – közöltem. Kinga arca elfehéredett, a szája
megremegett. Oké, eredetileg békét akartam, de kezdett tényleg kiborítani.
– Azt hiszed, a te történeted egy ostoba hangyáról eredeti? – tért magához,
és rögtön támadni kezdett.
– Igen – vontam meg a vállam. – Lehet, hogy nem a legjobb, és tudom, hogy
nem fogok vele nyerni. De az enyémet választották, te csak kikönyörögted a
sajátod! – mosolyodtam el. Kinga kinyitotta a száját, és mondani akart valamit,
de nem tudott.
Sértődötten megpördült, és kiviharzott a könyvtárból.
Még akkor is remegtem, amikor Virág és Arnold mellém értek.
– De jól megmondtad neki! – tapsikolt Virág.
– Azt hiszem, megbántottam – suttogtam, és már emészteni kezdett a
bűntudat.
– Csak az fáj neki, hogy igazad van – vonta meg a vállát Arnold. Igen,
lehet, hogy Arnold jól látja a dolgokat, csak ez rajtam nem segített. Kinga
kikészült attól, hogy elvileg „legyőztem”, és ott rúgott belém, ahol a
legjobban fáj.
– Remélem, tudod, hogy Cortez és Edina hivatalosan nem járnak! – közölte
összehúzott szemöldökkel, amikor utolsó óra után megállt a szekrényem mellett.
Ez az infó teljesen új volt számomra, eddig azt hittem, Cortez és Edina már
régóta együtt vannak! Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Sajna csak pár
másodpercig tartott, mert Kinga csípőre tett kézzel hozzátette.
– Még.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan, szinte némán.
– Hát, ha azt vesszük, igen nagy szerepem volt abban, hogy Edina ne legyen
sokat kettesben vele. A tavaszi szünetben azonban elég sok dolgom akad, így
járkálhatnak együtt, egy kis mozi, egy kis séta… Bármi megeshet. Sajnos
mostantól nem érdekel a téma – vonta meg a vállát.
Tátott szájjal néztem rá, aztán mindent bedobtam a táskámba, és dühösen
becsaptam a szekrényajtóm. Jacques megállított a folyosón, és magyarázni
kezdett, de nem igazán tudtam figyelni rá, csak odavetettem, hogy holnap
visszatérünk rá, és már rohantam volna, de megragadta a karom. Értetlenül
néztem rá, aztán egy kis csomagot nyújtott felém.
– Ó! – mosolyodtam el boldogan. Szülinapi ajándék! Hurrá!
Jacques motyogott valamit arról, hogy holnap reggel utazik Párizsba, és már
nem lesz alkalma odaadni… Virág és Arnold a lépcsőnél várakoztak, úgyhogy
gyorsan megköszöntem Jacques- nak a figyelmességét, aztán rohantam is
Virágokhoz.
– Mit kaptál? – kérdezte Virág csillogó szemmel.
– Nem tudom, valamit a szülinapomra – mutattam.
– Aha – bólintott Arnold és Virág, aztán kimentünk a suliból. A dombon
felfelé ballagva a szülinap maradt a téma, mert Virág mindenféleképpen meg
akart győzni arról, hogy maradjak fent éjfélig, hogy kívánhassak.
– Mi? Ez ostobaság! – rázta a fejét automatikusan Arnold.
– Nem! Ezt így kell! A szülinap előtti éjjel, pont éjfélkor kívánni kell,
és teljesül!
– Te már csináltad? – kérdeztem.
– Aha, múlt évben – bólogatott Virág.
– És bejött?
– Na jó, nem, de csak azért nem, mert nem volt rá lehetőség!
– Mit kívántál? – kérdezte Arnold.
– Hogy Bill Kaulitz szeressen belém!
– A Tokio Hotel-es tag? – nevettem fel.
– Aha. De jobb is, hogy nem jött össze. Nem tudok németül… – vonta meg a
vállát. – Most inkább… – Tudjuk. Pattinson vagy Wentz – folytatta Arnold, és
gúnyosan rám mosolygott.
– A lényeg, hogy ne felejtsd el! Éjfélkor! Pontban!
– Oké, oké – legyintettem. – De mit csinálok éjfélig? Megvárod velem
msn-en? – kérdeztem Virágot.
– Nem – felelte egyértelműen. – Bocs, de dolgom van.
– Ó. Oké – bólintottam kissé csalódottan.
Hazaérve olvastam meg vártam anyuékat, meg leginkább unatkoztam, aztán
mikor anyu végre megérkezett, segítettem vacsorát csinálni. Na jó, ez annyi
volt, hogy a konyhapulton ülve panaszkodtam Kingára. De jelen voltam. J
Egyébként az éjfélt kivárni nem volt túl szórakoztató, ráadásul Virág
üzent, hogy mindenképp nézzem meg az e-mailem, mert küldött valamit, amit
00:02-kor fogok megkapni, és állítása szerint fontos, hogy ő legyen az első,
aki boldog szülinapot kíván.
Úgyhogy duplán várhattam. Mindegy, végül is eltelt az idő, mert olvastam,
aztán a karórámat figyeltem, és két halk csipogás után végre szülinapos lettem.
Gyorsan lehunytam a szemem, és kívántam valamit (szupertitkos, de azért nem
nehéz kitalálni), aztán benyomtam a notebookom, hogy csekkoljam az e-mailem.
Miközben befrissítettem az oldalt (mert még nem kaptam meg a mailt), az msn
magától bejelentkezett, úgyhogy gondoltam, akkor benézek. Csak két név volt
online, Dave (ZZZZzzzz) állapota nincs a gépnél, és Cortez (Hey Ho Let’s Go)
állapota elfoglalt. A szívem a torkomba ugrott, az elmúlt időkben annyira
hittem, hogy együtt jár Edinával, hogy teljesen megfeledkeztem róla, milyen érzés
reménykedni. J
Cortez állapota elérhetőre váltott, és pár másodperc múlva rám írt.
Cortez
üzenete: ???
Reni
üzenete: E-mail Virágtól….
Cortez
üzenete: Aha, fontos lehet. Twilight
tribute? lol J
Reni
üzenete: Nem, szülinapi mail.
Cortez
üzenete: Mikor van?
Reni
üzenete: Ma.
Cortez
üzenete: Ja ok. boldog szülinapot.
Reni
üzenete: J
Köszi.
Totál remegő gyomorral olvastam a sorokat, közben pedig megnyitottam a
mailem, amire megérkezett az elektronikus képeslap. Pink háttér előtt egy
fekete kiscica, akinek masni volt a hajában(?), énekelni kezdett egy szülinapi
dalt, miközben fekete csillagok potyogtak az égből. Az üzenetben ez állt:
„Hepiiii börszdéj!!! Én vagyok az elsőőő. Cupp.Virág” Mosolyogva néztem a
megjelent képeslapot, közben pedig összeszorult a torkom. Mert mégsem Virág
volt az első. De tuti meg fogja érteni. J
Az msn-ablak újra villogni kezdett, másolom: Cortez
üzenete: Na léptem.
Reni
üzenete: Oké.
Cortez
üzenete: Jó8.
Reni
üzenete: Neked is.
Egy pillanatig vártam, aztán mielőtt kijelentkezett volna, gondolkodás
nélkül írtam. Másolom.
Reni
üzenete: Várj.
Cortez
üzenete: ?
Reni
üzenete: Haragszol, vagy ilyesmi?
Cortez
üzenete: ???
Reni
üzenete: Tudod, a Facebook miatt… Cortez
üzenete: Nem értem.
Reni
üzenete: Bejelöltelek Facebookon, és
még nem jelöltél vissza. Tudod.
Cortez
üzenete: Nem láttam. Várj, nézem.
Pár pillanatig vártam, aztán Cortez megint villogni kezdett.
Cortez
üzenete: Nem jelöltél.
Reni
üzenete: De.
Cortez
üzenete: Mondom, hogy nem.
Reni
üzenete: Pedig tényleg. Ott vagy
függőben.
Cortez
üzenete: Én biztos nem. Lépj be.
Beléptem a Facebookra, és rögtön láttam, hogy van egy felkérésem.
Corteztől.
Reni
üzenete: Oké, most látlak, de hidd
el, én is bejelöltelek, csak akkor még másik kép volt fent.
Cortez
üzenete: Okos, két hónapja ez a
képem. Tippem sincs, kit jelöltél, de nem engem, az biztos. :D Reni
üzenete: Ó. Óóó. Jaj.
Cortez
üzenete: Na mi van? J
Reni
üzenete: Semmi, semmi.
Cortez
üzenete: Na. Mondd.
Reni
üzenete: Oké, vmi mexikói Cortezt
jelöltem be.
Cortez
üzenete: ******* J
Reni
üzenete: Jó, tudom. J
Cortez
üzenete: De béna vagy!
Reni
üzenete: Jólvanna… Cortez
üzenete: 88 Reni
üzenete: Neked is.
Cortez kilépett, én pedig mosolyogva néztem a képernyőt. Huh.
Nemcsak visszajelölt Facebookon, hanem ő is jelölt be! Na jó. De ki a bánat
az a másik Cortez? Mindegy, majd megírom neki, hogy „hola, bocsi, téves volt”. J
Cortez: 5/5* – wooow. Wow.
Kinga: 5/1* – jajj.
Előadás: 5/4 – Kinga és az a-sok kivételével a többiek élvezték, úgyhogy
nem volt gáz.
Jacques: 5/5* – igazán nagyon kedves, egy párizsi minialbumot kaptam tőle,
könyvjelzővel!!! J
Küldtem neki még egy mailt, amiben újra megköszöntem.
Rajz korrep: 5/? – Tomi lemondta, vizsgázott ma.
Szülinap: 5/5 – mivel bulim nem lesz, a szüleim elkérték Virágot és
Arnoldot a tavaszköszöntő buli utánra, hogy elmehessünk vacsizni. Szolid, de
mégiscsak valamiféle ünneplés.
J
15: 5/5 – már negyedórája tizenöt éves vagyok. J
Április 9., csütörtök
Szülinaaaaap! Reggel anyu és apu keltett, és amíg félálomban bámultam a
szüleimet, akik mindenféle történeteket meséltek a „híres tizenötödik
szülinapról”, azon töprengtem, hogy mióta gyakorolják ezt a kisebb stand-up
előadást. Mindegy, szórakoztató volt attól függetlenül, hogy az éjjeli titkos
netezésem miatt igen fáradt és nyúzott voltam. Szokásomtól eltérően már reggel bekapcsoltam
a gépem, mert reméltem, hogy valaki írt. Igaz, az elmúlt években soha nem
köszöntött fel egyik osztálytársam sem, de mivel úgy gondoltam, a Szent
Johannában szert tettem néhány barátra, reménykedve nyitottam meg a mailem.
Húú. Tizenöt üzenet jött, a legtöbb a közösségin, plusz Ricsitől és Arnoldtól egy-egy
videólink. Az előbbit kinyomtam, amikor valami maszkos tag (Slipknot vagy
kicsoda) hörögni kezdett, Arnold videóját azonban végigengedtem, és öltözködés
közben meghallgattam a Lucy In The Sky With Diamond ot. J
Amikor lementem a lépcsőn, csodálkozva néztem Virágra, aki nem a kapuban
várakozott, hanem az étkezőasztalnál.
– Boldog szülinapot! Tetszett a képeslap? Megnézted? Én választottam a
cicát, mert olyan ari! – hadarta izgatottan, a haja pedig oldalra volt
csatolva, amiből sejtettem, hogy jó kedve van.
– Igen, köszönöm szépen! – öleltem át, mert időközben a nyakamba ugrott.
– Figyi. Az van, hogy az ajándékod nem lett tökéletes, nem így akartam, de
a színes nyomtatómmal szenvedtem egész éjjel, és végül sikerült, de nem tudtam
teljesen összeilleszteni, mondjuk, annyira nem látszik, de azért bánt a dolog,
mert… na mindegy. – Matatott a táskájában, végül előhúzott egy füzet alakú csomagot,
és a kezembe nyomta.
Teljesen meghatottan szorongattam a Twilight-
poszterrel bekötött ajándékot, és fürkészve nyitottam ki. A döbbenettől szó szerint
pislogni is elfelejtettem.
– Ez egy… – Manga! Igen! Én rajzoltam mindent, a karaktereket, a helyszíneket,
Photoshoppal színeztem… – mutatta, miközben mellém állt és lapozgatni kezdte.
– Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé. A képregény eszméletlenül szép
lett, a színek, a szerkesztés, a gondolatbuborékok, a karakterek, a helyszínek.
Minden felismerhető volt, a suli épülete, a saját mangafigurám, Virágé, Cortezé…
– Csak az a baj, hogy nem mutathatom meg senkinek – nevettem fel, amikor az
utolsó oldalra lapoztam, ahol Cortez és az én mangafigurám a sulilépcsőn,
egymást átölelve ül.
– Hát, ja – vonta meg a vállát Virág. – De tetszik?
– Hülyéskedsz? Ez a világ legszuperebb ajándéka! Virág, el sem tudom
mondani, mennyire örülök! – öleltem át újra, a kezemben szorongatva az
ajándékom.
– Nézd, itt
van Pete Wentz is. A tornateremben lépnek fel – lapozgatott, én pedig még
mindig könnyekkel küszködve, mosolyogva bólintottam.
Sajna
késésben voltunk, a suliba meg nem vihettem magammal, így gondosan eltettem az
ajándékom. Útközben Virág elmesélte, hogy egy hete éjjel-nappal ezt csinálja,
még rajzszakkörön is nekem rajzolt, ezért volt olyan titokzatos, és ezért
rázott le a neten mindig. Elmondása szerint baromi nehéz volt titkolóznia, de megérte,
mert szerinte „tök meglepett és őszintén viruló fejem volt”. Hát igen.
A sulinál a
fiúk azonnal boldog szülinapot kívántak, aztán jól kiröhögtek, mert Cortez
elmesélte nekik, hogy valami mexikói tagot jelöltem be a Facebookon. Szerintük
ez vicces. Szerintem kínos. A tavaszi szünet előtti utolsó nap egyébként tök
jól telt, egyik órán sem tanultunk, úgyhogy összességében a szülinapom szuper
lett. A sulirádiósok két szám között folyamatosan bemondták az esti
tavaszköszöntő bulit, plusz a suliboxokba is becsúsztatták a szórólapot róla. A
költészet hete az ebédszünetben véget ért, amikor is az utolsó olvasókörös is
megtartotta az előadását, akit mind a nyolc ember megtapsolt (hét végére
eltűntek az érdeklődők). Mivel a rajzóránk elmaradt, az ofő helyettesítette, aki
megengedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Hát, Robi, Andris és Gábor
tévézett, Kinga azzal töltötte az idejét, hogy levegőnek nézett, Arnold a
padomnál olvasott, Ricsi a hajával szórakozott, tincsekre szedte és
csavargatta, Zsolti fánkot evett, Dave Twitterezett a mobiljával, Virág pedig
addig nyaggatta Cortezt, amíg beleegyezett, hogy rajzolhasson a gipszére. Ezt az
egész osztály jó ötletnek tartotta, úgyhogy a nap végére mindenki hozzátett egy
keveset a műhöz. Amikor Cortez felém nyújtotta az alkoholos filcet,
nyomatékosan megkért rá, hogy maximum egy smileyt rajzoljak. Ezen egyébként jót
nevettünk. J
Nem mellesleg
még azt a mosolyt is sikerült elrontanom, Virág javította ki.
Suli után
otthon átöltöztem az esti bulira, közben pedig visszaírogattam a neten a sok
„boldog szülinapot” üzenetemre, meg beszélnem kellett telefonon a nagyiékkal
(anyu szülei), akik bár max. félórára laknak tőlünk, úgy érzik, bőven elég
telefonon felköszönteni. Egyébként ezzel egyetértek.
Fél hatkor
Arnold jött át.
– Mehetünk?
– kérdezte. Láthatólag nem volt sok kedve a tavaszköszöntéshez.
– Még
Virágra várunk.
– Jó.
Egyébként boldog szülinapot – nyújtott át egy nagyon könyv formájú ajándékot.
– Köszönöm.
Azonnal
letéptem róla a csomagolást, ami mellesleg Arnold stílusát tükrözve egyszínű
csomagolópapírral volt bekötve, mindenféle csilivili dísz nélkül. A kezemben
tartott könyv egy megsárgult lapú, nagyon régi kiadásnak tűnt, de a címe alapján
azonnal felcsillant a szemem.
– Zabhegyező?
– Igen.
Első kiadás.
– Hűű –
lapoztam bele, és közben megszagoltam a lapokat.
Könyvillat.
Imádom. J
– Hol
találtad?
– Online
aukción – legyintett.
– Nem
lehetett könnyű, ez állati ritka!
– Ne
aggódj. Két hete viaskodom egy licitálóval.
– Két hete?
Két hete készülsz a szülinapomra? – döbbentem le.
– Meg
akartam venni neked ezt a könyvet!
– Hogy
csináltad? – nevettem el magam meghatottan.
– A másik félnek esélye sem volt. Mint mondtam, akartam ezt a könyvet!
Simán el tudtam képzelni, ahogy Arnolddal próbál valaki szórakozni. Nem
irigylem a tagot.
– Én tényleg nagyon… nem is tudom… – tekergettem egy hajtincsem zavartan. –
Honnan tudtad, hogy még nem olvastam? – kérdeztem végül.
– Mert ha ezt olvastad volna, arról tudnék.
– Annyira jó? – csodálkoztam. Arnold mosolygott.
– Körülbelül negyvennyolc óra múlva túl leszel rajta, és meglátod.
– Oké.
Virág megérkezett, gyorsan megmutattam neki az ajándékom, amire azt mondta,
hogy szép, de eléggé oldschool… Ezt Arnold nem hagyhatta szó nélkül, úgyhogy ők
az este nagy részét végigveszekedték.
A tavaszköszöntő buli a Szent Johanna tornatermében egyébként klassz volt.
A zenék leginkább vidám punk-pop dalok voltak, a sulirádiósok kitettek
magukért, és tényleg tök jó hangulatot varázsoltak. Cortez Edinával érkezett,
de táncolni természetesen nem tudtak, és bár nem vagyok rosszindulatú, ezúttal
örültem Cortez gipszének. Virággal és Arnolddal vettünk a büfében sajtos pogit,
aztán a tesiterembe visszaérve felmentünk a lelátón ücsörgő Ricsiékhez, akik
Cortezt körbeülve beszélgettek.
– Emó Kitty, veled meg mi van? – röhögött fel Dave, amikor meglátta, hogy
Virág pink pólóján Hello Kitty kacsint rájuk.
– Emó Kitty, ez jó! – vihogott Zsolti, közben kiesett a szájából egy darab…
valami. Talán chips.
– Fúj, de undorító vagy! – pattant fel előle Kinga, és átült egy másik
székre, mielőtt Zsolti leeszi. Csendben mosolyogva hallgattam őket, közben
pedig a szemem sarkából Edinát figyeltem, aki Cortez mellett ült, és nevetgélés
közben feltűnően sokszor érintette meg a kezét. Hurrá.
– A fenébe, ott jön a dömper – csúszott lejjebb Zsolti, mi pedig egyszerre
fordultunk a felénk tartó végzős Tarr Zsófi felé, aki, miután odaért, elhívta
Zsoltit táncolni.
– Fáj a lábam – sziszegte Zsolti.
– Nem is fáj! – közölte Kinga.
– De fáj!
– Mondom, hogy nem!
A végzős lány a fejét kapkodta a vitázó Kinga és Zsolti között, végül
sértődötten leviharzott a lépcsőn. Nem nagyon számított, ők tovább veszekedtek.
A következő pillanatban Máday állt meg mellettünk, és a vonalzójával Zsolti
fejére csapott.
– Nagy Zsolt, vagy kulturáltan eszel, vagy itt maradsz takarítani!
– Elnézést – törölte le a száját Zsolti.
– Pósa, neked meg hányszor mondjam, hogy csinálj valamit a hajaddal? –
förmedt az ig. helyettes Ricsire, aki tincsekbe álló haját egy pánttal fogta
hátra.
Máday mindenkihez szólt pár nem túl kedves szót, aztán otthagyott minket,
mi pedig jó diákokhoz méltó módon kiröhögtük. Ez van.
Mivel Kinga a társaságunkban ült, próbáltam kedves lenni vele vagy
beszélgetni, mert gondoltam, az elmúlt napokban megenyhült, de mikor mosolyogva
ránéztem, ő csak összefont karral és résnyire szűkült szemekkel, elég gorombán
méregetett.
Zavartan elkaptam a fejem, mert ennél többet tényleg nem tudtam tenni!
Csendben hallgattam a többieket, akik a tavaszi szünetet tervezték, és magamban
mosolyogtam Edinán, aki láthatóan szétunta az agyát, nem igazán tudott
hozzászólni a beszélgetésekhez, viszont semmi pénzért nem hagyta volna egyedül
Cortezt. Így neki kissé kellemetlenül telt az estéje. Meg aztán nekem is, mert
a Kings Of Leon Use Somebody című szám alatt Edina ráhajtotta a fejét
Cortez vállára, amitől én félrenyeltem a pogit, és kis híján megfulladtam. Miközben
Virág a hátamat csapkodta, nehogy már elhalálozzak a tizenötödik szülinapomon, a
tekintetem találkozott Kingáéval, aki bár kifejezetten utál, de… De mégis,
átfutott az arcán valami, ami emlékeztetett egy emberi reakcióra. Hirtelen
felpattant.
– Dina, gyere velem a mosdóba – közölte parancsoló hangon.
– De én… – Most! – nyomatékosított Kinga, mire Edina értetlenül feltápászkodott.
– Miért jártok együtt ki? Én ezt nem értem – rázta a fejét Zsolti.
–Többek között azért, hogy kibeszéljünk – felelte őszintén Kinga, és
megragadva Edina karját, elhúzta tőlünk.
Így történt, hogy bár Kinga nem kívánt boldog szülinapot, és még mindig le
vagyok tiltva az msn-listájáról, továbbá indulás előtt a fülembe súgta, hogy
„ha harc, legyen harc, győzzön a jobbik a pályázaton!”, mégis, úgy érzem, tett
valamit értem a mai napon. Azt, hogy az összevissza mászkálás, chipskínálgatás,
felbontatlan üdítőcsere, egymásnak való kiabálások és helyezkedés következtében
úgy alakult, hogy a Use Somebody végére én ültem Cortez mellett. J
A tavaszköszöntő buli végén Virággal és Arnolddal sietve kimentünk a Szent
Johannából. A lépcső előtt a szüleim vártak kocsival, mindannyian beszálltunk
hátra, és miközben apu elindult, anyu mosolyogva hátrafordult.
– Na, milyen volt a buli?
Virág és Arnold válaszolt, én pedig köztük ülve, a nyakamat tekergetve
forogtam, hogy még egyszer vissza tudjak nézni az épületre. A suli előtt
megláttam Cortezéket, akikhez akkor ért oda Edina. Kissé szomorúan fordultam
vissza, és igyekeztem kiverni őket a fejemből, mert úton voltam egy pizzéria
felé, hogy megünnepeljem a szülinapomat a szüleimmel és a két legjobb barátommal.
Tavaszköszöntő: 5/4 – jópofa volt, klassz zene, és szinte végig a lelátón
ültünk, elvileg Cortez miatt, de azért egyikünk sem bánta nagyon, hogy nem
táncolunk.
Tavaszi szünet: 5/2 – az jó, hogy szünet lesz, csak a többiek… Cortez… Jaj.
Szülinapi vacsi: 5/5 – minestrone leves, négysajtos pizza, profitéról.
Minden szuper volt, és így, hogy Virág és Arnold velünk volt, együtt égett a
fejünk, amiért anyuék énekeltettek a pincérrel. J
Ajándék: 5/5* – Vacsora végén kaptam meg anyuéktól a Beatles
Antológiá t. Állításuk szerint egy csomót gondolkodtak rajta,
végül rájöttek, hogy minden tekintetben ez a legideálisabb ajándék számomra,
egyrészt, mert egy „százkilós” könyv, plusz a Beatlesről szól. Egyetértek. J
Antológia, Zabhegyező, saját manga! Hihetetlenül örülök!
Facebook: 5/1 – Késő este titokban bekapcsoltam a gépem, hogy csekkoljak
pár dolgot. Oké, igazából csak egyet akartam, Cortezt a Facebookon. Kár volt.
Az utolsó üzenete este 11 után ment, Edinától, kábé ennyi: „Holnap ne felejtsd
el, hatkor mozi!!!
Dina xxx” Óriási, éljen a tavaszi szünet! Ja, és mivel éjfél utánig sírdogáltam,
elmondhatom, hogy bőgtem tizenöt évesen is. Hurrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése