2. rész 03.02-04.14

Március 2., hétfő

 Feldobódva ébredtem, részben a tudat miatt, hogy március van, részben pedig, mert a hétvégém nagyon klasszul sikerült. Pénteken hamburgerezés, szombaton a délutáni zárásig könyvtár Arnolddal, vasárnap pedig „lányos nap” anyuval, ami abból állt, hogy délelőtt bementem vele dolgozni a meteorológiai intézetbe, utána vásároltunk, késő délután pedig DVD-ztünk, elkezdtük nézni a  Szívek szállodájá t,   ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Úgyhogy a hétvége klassz volt, ráadásul a suliba érve leemeltem a porta előtti állványról a suliújság márciusi számát, és Virággal együtt átböngésztük a cikkemet.

– Hű, ez nagyon menő lett – csapta össze a magazint Virág, és elsüllyesztette a táskájában, aztán beálltunk a büfé sorába. – Láttad a közösségit ma? – váltott témát hirtelen.

– Nem, reggel nem szoktam netezni. Miért? – kérdeztem vissza.

Virág közelebb hajolt hozzám, és szinte suttogva válaszolt.

– AKÁ. Szülinap. Holnap – bólogatott sokat sejtetően. Gyorsan megnéztem az órám számlapján a dátumot. Tényleg.

Cortez tizenhatodik szülinapja. Holnap. Jaj.

– Szerinted? – töprengtem miközben sorra kerültünk, és kértünk egy citromos minyont, két forró csokit, egy sajtos rolót és a büfésnéni dünnyögése miatt két almát is.

– Küldj neki képeslapot. Van egy menő oldal, mindenféle animációs képeslappal – gondolkozott Virág. – Jujj, van is egy jó, egy kiscica énekel, közben pedig pink csillagok váltakoznak a háttérben, totál menő – csillant fel Virág szeme.

– Öö – húztam el a számat. – Kizárt, hogy Cortez értékelné.

– Jó, de az enyémre küldesz majd egy olyat?

– Jobbat is – nevettem el magam, Virág pedig hálásan elmosolyodott.

Duplaangolon szabadfoglalkozás volt Mr. O’Realy hiányzása miatt. Én az Esőisten t   olvastam, Virág mangát rajzolt.

– Hogy haladsz a könyvvel? – lépett oda hozzánk Arnold.

Meglepődve nézett rám, amikor meglátta, hogy hol tartok.

– Izé – vakargattam meg a homlokom, és mentséget kerestem.

Arnold mosolyogva megrázta a fejét, mielőtt bármit mondhattam volna.

– Tedd le.

– Nem! – ráztam a fejem automatikusan. Könyvet félbehagyni?

Totál ciki.

– Komolyan mondom. Ez nem fog menni – erősködött.

– Dehogynem! Nem teszek félre könyvet!

– Reni – mosolyodott el halványan, miközben a keze között forgatta a regényt. – Nincs semmi baj azzal, ha nehéz a nyelvezete, és nem birkózol meg vele azonnal. Majd pár év múlva visszatérsz rá, nem kell erőltetni.

– Nem nehéz a nyelvezete! Oké, tény, hogy nem haladok vele olyan gyorsan, mint szeretnék, de attól még érdekes. Meg jó. Csak mindig elalszom közben.

– Pont ezért hagyd. Lehet, hogy most egyszerűen nem érdekel.

Olvass mást.

– Nem, nem.

– Te tudod. De csak azért ne kínozd magad, mert éppenséggel a Cortez név feltűnően sokszor szerepel a műben. Attól még unod – közölte szárazon, én pedig azonnal elvörösödtem. Ilyen nincs.

Arnold hallja a gondolataimat!

Irodalom után (Kardos berágott az osztály „csapnivaló” helyesírása miatt, és emiatt inkább nyelvtanoztunk) ismét az udvarra készültünk, de a folyosón észrevettem, hogy nem szól a sulirádió. Érdeklődve néztem körbe, mert ilyet még nem tapasztaltam, amióta a Szent Johannába járok.

– Mi van a zenével? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan döbbenten nézett rám.

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy betegek a stúdiósok.

– Mindketten? Nem, itt más van – ráztam meg a fejem, és a folyosón minket kikerülő tizenegyedikes lány után szóltam. Meg sem várta a kérdésem végét, közbeszólt.

– Énekkar-hét van. Az ebédszünetben nincs zene, mert előadás van az étkezőben – hadarta, és már ott is hagyott minket.

– Megnézzük?

– Meg – vágta rá Virág és Arnold is.

Az ebédlőben páran ácsorogtak, és az énekkar műsorát figyelték. Érkezésünkre a második sorban éneklő Jacques elmosolyodott, és alig észrevehetően biccentett. Éppen a  Kóristák ból   adtak elő egy dalt, egész szép volt, legalábbis nekem tetszett, csak éppen bejött pár végzős fiú (köztük az ultramenő, Valentin-héten sok karkötőt viselő Zoli is), és egészségesen kiröhögték az egészet. Máday azonnal intézkedett és kiküldte őket, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy összezavarják szegény kórust.

Suli után Cortez unottan ücsörgött az aulában, mi pedig Virággal és Arnolddal a büfénél álltunk sorba.

– Menj, most egyedül van, majd én kérek neked – sziszegte Virág, én pedig óvatosan hátranéztem a vállam felett.

– Miért kell odamenni? – kérdezte Arnold mellékesen.

– Hát, Corteznek holnap szülinapja van… – kezdte Virág.

– Mondd, hogy nem vettél semmit! – nézett Arnold mélyen a szemembe, és a tekintetéből azonnal láttam, hogy lesajnál.

– Nem, dehogy. Csak, gondoltam, boldog szülinapot kívánok, mert holnap úgyis mindenki rajta fog lógni – vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne a dolog.

Arnold a fejét csóválva mosolygott, én pedig úgy döntöttem, hagyom az egészet. Nem akartam nevetségesnek tűnni, hogy egy nappal előbb boldog szülinapot kívánok, amikor holnap úgyis egész nap látni fogom. Az azért ciki lenne.

Olvasókör: 5/5 – Arnold Beckett Murphy  című művéről beszélt. Zseniális volt!

Cortez: 5/3 – Elaludt olvasókörön, Kardos keltette fel a végén úgy, hogy lecsapott egy szöveggyűjteményt az asztalára. J

Vicces volt.

Kórushét: 5/2 – klassz ötlet, de a diákok lázonganak a sulirádió ,miatt. Ijesztő a csend ebédszünetben.

Vacsora: 5/1 – borjúnak tűnt. De többet nem mondhatok. L

Közösségi oldal: 5/1 – az üzenőfalon ma estig tizenketten írtak Corteznek a szülinapja alkalmából. Azt hiszem, a java még hátravan. L

Március 3., kedd

Rémesen indult a nap. Reggel izgatottan ébredtem, és egy csomót görcsöltem azon, hogy hogy kívánjak Corteznek boldog szülinapot. Laza akartam lenni, de azért határozott, olyan, aki tudja, hogy ma van, de csak épphogy eszébe jutott, emlékezetes, de feledhető is… Úgyhogy totál káosz.

A suli előtt Cortez, Ricsi és Dave a szokásos helyükön ácsorogtak és jókedvűen beszélgettek.

– Ügyesen – suttogta Virág, mire a gyomorgörcsömmel együtt elindultam feléjük.

– Sziasztok – köszöntem, és Cortezre néztem. Most vagy soha alapon vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondtam volna, Zsolti lépett hozzánk.

– Hé. Anyu küldi. Boldog szülinapot – tartott a kezében egy torta alakú csomagolást. Ami minden bizonnyal egy tortát rejtett.

– Kösz – röhögött Cortez, és átvette a csomagot.

– Megnézzük, mi az? Remélem, Fekete-erdő. Tuti, hogy Feketeerdő. Nézzük meg, hogy Fekete-erdő-e – türelmetlenkedett Zsolti.

– Tudod mit? Visszaadom, és nézd meg – vigyorgott Cortez, és már meg is szabadult a reggel fél nyolckor kapott tortájától. Zsolti, mintha csak erre várt volna, azonnal elkezdte leszedni a csomagolást.

– Aha! Fekete-erdő! Kértek? – nézett körbe.

– Nem, kösz – ráztam a fejem kicsit furán. Zsolti egyetértően bólintott, aztán előszedett a táskájából egy villát.

– Miért van nálad villa? – ásított Virág.

– Hogyhogy miért? Hát ezért – pislogott értetlenül. Nem tudom.

Szerintem fura reggel fél nyolckor Fekete-erdő tortát enni a suli előtt, de biztos én látom rosszul.

Virág megszorította a karom, én pedig feleszméltem, és újabb kísérletet tettem arra, hogy Cortezhez szóljak. Sajna megint nem sikerült, mert egy csapat tizenkettedikes fiú lépett hozzánk, úgyhogy Virággal együtt bementünk a suliba, és miközben Máday rászólt az érkező diákokra, szomorúan bámultam magam elé.

– Hosszú még a nap – vigasztalt Virág.

– De én akartam az első lenni. Nem mintha jelentene valamit, de azt megjegyezte volna. Így én leszek az ezredik, aki boldog szülinapot kíván – vonogattam a vállam. Virág töprengve bólintott.

– Az van, hogy a közösségin tegnap óta mennek Corteznek az üzenőfalas jókívánságok, ma reggelre már szinte csak erről szólt az egész, úgyhogy gáz.

– Edina? – kérdeztem szomorúan.

– Reggel 5:50-kor írt neki – bólintott Virág.

– A fenébe.

– Hát ja.

Ezt megbeszéltük. Egyébként Cortez szülinapjáról tényleg minden diák tudott, popularitása eddig sem volt kétséges, ma azonban tényleg minden róla és neki szólt. Összességében klassz volt, de a legtöbben, mint például én is, valamilyen szinten keserűen figyeltük az eseményeket. Mert hát, valljuk be, kevés ember ennyire menő, és valahol, a szíve mélyén minden diák elképzelte már azt a szituációt, hogy a szülinapja tömegeket érdekel, neki szól a sulirádió, a felsőbb évesek együtt lógnak vele a szünetben, meg ilyesmi. Legtöbbünknek ez persze csak illúzió.

Hiába görcsöltem egész nap azon, hogy boldog szülinapot kívánjak Corteznek, egész nap nem sikerült. Az ebédszünet után pedig már nem is akartam. Az volt a napom mélypontja. Virággal és Arnolddal az udvaron álltunk, és az erőlködő napsütésben Virág csacsogását hallgattuk, aki nem tudta eldönteni, hogy simám Robert Pattinson vagy egy Twilight- kép   legyen az új layoutja a MySpace-en. Esetleg Pete Wentz. Szóval komoly dilemmában volt. Arnold némán olvasott, én pedig hébe-hóba odanéztem az árkádok alá, ahol Cortez elég nagy társaságban ácsorgott. Mint mindig. Csakhogy ezúttal kicsapódott az ajtó, és Edina a három a-s lány kíséretében kicsörtetett rajta. Automatikusan odafordultam, Virág félbehagyta az érvelést, és az eseményeket figyelte, de még Arnold is lejjebb engedte a könyvét, és néha odapillantott.

– Cortez – szólt Edina, és maga elé húzta a táskáját.

– Jaj, ne – szaladt ki a számon halkan, és találkozott a tekintetem Virágéval. Ajándék. Ez ajándék lesz. A fenébe!

– Boldog szülinapot – halászott ki Edina a táskájából egy kis csicsásan becsomagolt ajándékot, és átnyújtotta Corteznek.

– Kösz – mosolygott zavartan Cortez, a körülötte állók pedig „húúú”-ztak egy sort. Edina megnyerő vigyorral Cortez felé hajolt, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy puszit adjon, mire Cortez elsőre kissé hátrahőkölt, de aztán gyorsan két puszit nyomott az arcára.

Éreztem, ahogy lesápadok és minden vér kifut a fejemből. A térdeim totál megremegtek, egy pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy állva maradok. Virág segítőkészen mellém pattant, és megszorította a karom.

– Ne foglalkozz velük. Megérdemlik egymást – mondta dühösen.

– Aha – bámultam még mindig Cortezék irányába, és minden erőmmel azon voltam, hogy el ne bőgjem magam.

Edina a puszit követően Cortezék társaságában maradt, én pedig lesütött szemmel hátat fordítottam nekik, és nagyot sóhajtva elhatároztam, hogy összeszedem magam. Vagy ilyesmi.

– Minden rendben? – lapozott a könyvében Arnold, és folytatta az olvasást anélkül, hogy rám nézett volna.

– Persze – feleltem nagyot nyelve, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Szerintem legyen Twilight  a layout – szóltam oda Virágnak, aki mosolyogva bólintott, és látszott rajta, hogy örül neki, hogy figyeltem rá attól függetlenül, hogy éppen megszakadt a szívem. Na igen, van ez így.

Francia kultúrán Monsieur Durand feleltetett, először Cortezt hívta ki, aki ugyan felállt, hogy kimenjen, de egy csomóan bekiabálták, hogy szülinapja van, így a tanár mosolyogva felköszöntötte, és azonnal visszaültette a helyére. Utána Zsoltit hívta ki, aki kérte, hogy ne feleltessék, mert Corteznek szülinapja van. Ezen ugyan mindenki jót röhögött, de sajna az érvelése nem állta meg a helyét, úgyhogy kiszenvedett egy hármast. Elég nehezen. Az óra további részét fordítással töltöttük, de mivel hamar végeztünk vele, elfoglalhattuk magunkat kicsengetésig.

– Mit kaptál? – kérdezte Virág Corteztől, miközben előszedte a tükrét a táskájából, és megigazította a pink-fekete pillangós csatját.

Erre én is felkaptam a fejem, és a felszerelésemet elpakolva félig hátrafordultam.

– Nem tudom, nem néztem meg – vonta meg a vállát Cortez.

– Ha valami twilightos, nekem adod? – mosolygott Virág.

– Ha valami twilightos, neked adom – bólintott Cortez mosolyogva.

– Nem nyitod ki? – érdeklődött tovább Virág.

– Tényleg, nyisd már ki. A csomagolás „full lávos” – röhögött fel Ricsi, mire Cortez zavartan megrázta a fejét. Késő bánat, mert Dave, aki már a táskájával a vállán előrejött, felült Ricsi padjára, és a lábát lógatva kezdte piszkálni Cortezt.

– Nyisd már ki! Tuti valami ciki dolog, hadd röhögjünk egy jót.

– Aha, élveznéd, mi? – vigyorgott Cortez, és előhalászta a táskájából az ajándékát. Kitette a padjára a rózsaszín szívecskés papírba csomagolt dobozt, és összeráncolt szemöldökkel nézte.

Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.

– Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.

– Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi.

– Ki ajándékoz halat becsomagolva?

– Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?

– Ez kész – dobta meg Ricsi egy tollal, Virág pedig lehajolt érte, felvette és visszaadta.

Zsolti letette az ajándékot Cortez elé, aztán felült Virág padjára, és onnan fürkészte tovább a dobozt. Ekkor már én is hátrafordultam, egyrészt, mert kíváncsi lettem, másrészt pedig, bár gonosz dolog, de sokkal jobban éreztem magam attól, hogy a fiúk így kiröhögik Edina ajándékát. És akkor még be volt csomagolva.

– Én tudom, mi van benne – lépett hozzánk Kinga, de Monsieur Durand rászólt, hogy üljön le, így felpattant az én padomra, és a vonalzójával az ajándék felé bökött. – Én nem nyitnám ki a többiek előtt.

– Miért? – kérdeztük szinte egyszerre Zsoltival és Ricsivel.

– Ciki? – nézett fel rá Virág.

– Inkább úgy fogalmaznék, vérciki – suhant át az arcán egy gonosz vigyor. Szegény Cortez, esélye sem volt, ezek után Dave és Zsolti követelte, hogy azonnal bontsa ki, Ricsi pedig azt mondta, ha Cortez nem, akkor majd ő.

– Nyugi – tárta szét a karját Cortez, és felbontotta az ajándékot.

A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a kezét figyeltem, ami alól lassan eltűnt a csicsás csomagolás, és… Na jó. Több dolog történt egyszerre. Cortez összeráncolt szemöldökkel félrehúzta a száját, és kivett a csomagolásból egy… Egy plüsst! A többiek őrült hangos röhögésben törtek ki, a tanár felkapta a fejét, és próbált csitítani minket, de képtelenség volt. Szakadtunk a röhögéstől.

Cortez automatikusan odadobta Ricsinek a plüsst, aki a keze között fogva szemügyre vette, és tovább dobta Dave-nek. Ő Zsoltinak, aki Kinga fejéhez, aki Virágnak, aki örült neki.

– Ez egy kiskutya! – mosolygott a fehér plüsst szorongatva, amin piros póló volt, „I Love You” felirattal.

– Te jó ég – törölgette a szemét Dave. Ő konkrétan sírt a röhögéstől.

– Tessék – adta vissza Corteznek Virág a plüsst, aki ösztönösen összerázkódott.

– Nekem ne.

– Akkor mit csináljak vele? – csodálkozott Virág.

– Várj – kérte el Zsolti. – Szedjük le a fejét.

– Ne már! Hogy lehetsz ennyire barbár? – förmedt rá Kinga.

– Akkor tartsd meg, ha annyira tetszik.

– Nekem nem kell – rázta a fejét Kinga.

– „Ájlávjús” kutya. Ez kész – röhögte el magát Ricsi újra, és szinte mindannyian követtük.

– Hé, még van ott más is! – mutatott Zsolti az ajándékra. Cortez félve elővett még a csomagból egy doboz csokit, ezt azonnal lepasszolta Zsoltinak (szívecskés Milka praliné), aki csengetésre be is falta.

– Belehaltál volna, ha mást is megkínálsz? – kérdezte undorodva Kinga. Zsolti megtörölte az arcát, és teli szájjal körbenézett.

– Kértetek volna?

– Nem – feleltük automatikusan.

Monsieur Durand kiment a teremből, mi pedig pakolni kezdtünk. Az ajtóban Edina állt meg, és odaszólt Kingának.

– Kész vagy?

– Jövök – kapta fel Kinga a vállára a táskáját, és az ajtó felé igyekezett.

Edina jókedvűen ácsorgott, és rámosolygott az ajtón éppen kilépő Cortezre.

– Tetszett az ajándék?

– Aha, kösz – intett Cortez, és már el is tűnt a folyosón. Ricsi, Dave és Zsolti lehajtott fejjel, rángó vállal követte. Edina mit sem értve az egészből belépett a terembe, és magabiztos arccal Kingára nézett.

– Tudtam, hogy tetszeni fog neki – vigyorgott, és egy pillanatra rám és Virágra meredt, mintha csak bizonyítani akarna valamit.

– Hát persze – bólintott Kinga kétszínűen, aztán kifelé indult a teremből. Edina is megfordult, hogy kövesse, de megtorpant. Mi, Virággal lesütöttük a szemünket, és próbáltunk nem nevetni. Edina határozatlan léptekkel a táblához ment, és csípőre tett kézzel nézte a plüsskutyát, ami a szivacs helyén hevert, krétaporosan, összekoszolva.

– Ez meg mi? – rikácsolta Edina hisztérikusan, miközben Jacques elindult a tábla felé.

– Pardon – lökte félre Edinát, aztán megragadta a plüsskutyát, és letörölte vele Monsieur Durand írását.

Arnolddal és Virággal együtt kispuriztunk a teremből, és hazáig az esetet elemeztük. Oké, nem kedvelem Edinát, de tényleg nem, viszont ezúttal kicsit megszántam. Na de hogy lehet valaki annyira béna, hogy egy tizenhat éves, ultramenő fiúnak plüsskutyát ajándékoz a szülinapjára? Sejthette volna, hogy így reagálnak. Jó, mondjuk, Zsoltinak nem kellett volna a szivacs helyére tennie, mert ez elég durva, de akkor is. A plüss, az tabu. Ezt még az olyanok is tudják, mint én. Edinát ennél okosabbnak, vagy legalábbis rafináltabbnak gondoltam. Hát, ez van.

Otthon megcsináltam a házim, aztán olvastam, teljesen belemerültem a Passuth-könyvbe, meg azért minél előbb szerettem volna elolvasni Beckettet is, így be se kapcsoltam a gépem.

Minek? Cortezt úgyis elárasztják a szülinapi mailek és üzenetek, vagy talán otthon sincs, Arnold nem mondta, hogy vár Honfoglalón, Virág pedig a MySpace-oldalával szórakozott.

Úgyhogy hagytam az egészet, és inkább olvastam. Aztán vacsora közben megcsörrent a zsebemben egy Paramore-szám (Virág megint átállította a telefonom, hogy máshogy csörögjön), és megkért, hogy mindenképp csekkoljam le az oldalát, mert megszületett élete első blogbejegyzése. Biztosítottam róla, hogy megnézem, aztán gyorsan letettem, mert anyuék nem szeretik, ha vacsora közben telefonálok, meg egyébként is, akkor tudni akarják, hogy mit mondott, minek, mi az a blog, miért, mi értelme, hol… Szóval egy rakás kérdés. Ezért inkább rendesen befejeztem a vacsit, aztán jaj nekem, mert jól megfeledkeztem az egészről.

Majdnem este 11 óra volt, amikor az ágyamban fekve, félálomban eszembe jutott, hogy Virágnak mennyire fontos ez az izé, úgyhogy felkászálódtam, benyomtam a notebookom, és a legnagyobb titokban és csendben adtam magamnak négy percet arra, hogy netezzek. Ami egyébként tilos, hétköznap, tanítási időben ilyen késő este… Gyorsan megnyitottam Virág MySpace-oldalát, elolvastam a blogját, ami egyébként öt sor volt, leginkább arról írt, hogy mennyire klassz a Twilight és ő egy igazi twilighter, aztán már be is zártam volna, amikor betöltött az msn, és automatikusan bejelentkezett. Mintha csak látna valaki, óvatosan körbenéztem a szobámban, és az éjjeli lámpám fényében, a szám szélét rágva elhatároztam, hogy legalább megnézem, ki van online ilyen későn.

Az egész msn-lista szürke volt, kivéve egy zöld nevet. Cortez.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, aztán épp kijelentkeztem volna, amikor felugrott egy ablak. Másolom.

 Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete: ?

 Cortez üzenete:  Mit csinálsz? Késő van.

 Reni üzenete:  Megnéztem vmit.

 Cortez üzenete:  Aha.

 Reni üzenete: És te?

 Cortez üzenete:  Várok.

 Reni üzenete:  Mire?

 Cortez üzenete:  A szüleim… msn… meg kell várnom őket, kábé egy óra múlva jönnek.

 Reni üzenete:  A szülinapod miatt?

 Cortez üzenete:  Ja. Reni üzenete: Értem.

 Cortez üzenete:  Na tűnés aludni. J

 Reni üzenete: J

Megvárjam veled?

 Cortez üzenete:  Nem kell, de azért kösz.

 Reni üzenete:  Oké.

 Cortez üzenete:  Jó8.

 Reni üzenete:  Neked is.

Mosolyogva néztem az egymásnak írt sorokat meg a képét az ablak sarkában, aztán hirtelen elhatározással felpattantam a babzsák fotelből, lekapcsoltam a lámpám, a sötétben az ölembe vettem a földön világító notebookom, és megint írtam. Másolom.

 Reni üzenete: És meddig beszéltek?

 Cortez üzenete:  Változó. Van, amikor 1 órát, néha többet. Ma tuti többet.

 Reni üzenete: Álmos leszel holnap.

 Cortez üzenete:  Te is.

 Reni üzenete:  Lehet. J

 Cortez üzenete:  Akarsz egy jó számot hallani?

 Reni üzenete:  Jöhet.

Cortez megosztotta velem a hallgatott zenéjét (Less Than Jake), és miközben a fülhallgatómat bedugtam a fülembe és hallgattam, folyamatosan írogattunk egymásnak. Zenéről, meg kérdezte, hogy mit olvasok, meg mondta, hogy néz valami új sorozatot, meg ilyesmi. Totál boldog voltam, az álmosság kiment a szememből, és azt kívántam, bárcsak ne telne olyan gyorsan az idő. 11:57-kor aztán jött az az üzenet, amit annyira el akartam kerülni. Másolom:  Cortez üzenete:  Léptem.

 Reni üzenete:  Oké, jó beszélgetést.

 Cortez üzenete:  Kösz szépen. Ha elalszol reggel, ne engem hibáztass, én mondtam, hogy menj.

 Reni üzenete: J

Tudom. Szia.

 Cortez üzenete:  Szia Reni üzenete:  Hé  Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete:  Boldog szülinapot.

 Cortez üzenete: J

Aztán az állapota elfoglaltra váltott, én pedig zakatoló szívvel lehajtottam a notebook tetejét. Wow.

Cortez: 5/5* – no comment. J

Elmúlt éjfél, és én még mindig nem alszom: 5/1 – no comment. J

Március 4., szerda

Hihetetlenül, borzalmasan és kimondhatatlanul álmos voltam reggel. Komolyan, a Cortezzel való msn-ezés után legalább másfél óráig csak feküdtem az ágyamban, és próbáltam elaludni, leginkább sikertelenül. Emiatt bedagadt szemekkel ébredtem, nyűgösen, hisztisen, ráadásul kétpercenként könnybe lábadt szemmel ásítottam.

– Mitől vagy ennyire fáradt? – kérdezte anyu folyamatosan engem fürkészve.

– Nem tudom – füllentettem, és uralkodni próbáltam magamon, hogy ne aludjak el beszélgetés közben.

– Influenzás leszel? Lázad van? Gyere ide – húzott magához, és már a homlokomat ellenőrizte. – Semmi.

– Csak álmos vagyok. Tavaszi fáradtság – improvizáltam, de anyu megrázta a fejét.

– Az korai lenne. Mindegy. Reni, ma iskola után jön Tamás rajz korrepetálásra.

– Ki az a Tamás? – ásítottam.

– Aki korrepetálni fog.

– Miért ma?

– Mert holnap rajzóra. És holnap jelzed Vladár tanár úrnak, hogy mindent megteszel a jobb jegy érdekében, valamint hogy korrepetálnak.

– Nee – nyafogtam a hűtőnek dőlve.

– Sajnálom, a bukást el kell kerülni – közölte anyu ellentmondást nem tűrő hangon, én meg amúgy sem voltam olyan állapotban, hogy nagyon vitatkozzak. Kivonszoltam magam a kocsiig, aztán amikor Virág beszállt a hátsó ülésre, azonnal felébredtem kicsit.

– Miért ilyen karikás a szemed? – fürkészett.

– AKÁ – közöltem.

– Mármint?

– AKÁ, msn – fordultam hátra.

– Hű – döbbent le Virág.

Apu lassított, és kérdőn felém nézett, majd a visszapillantóból Virágra is.

– Az én időmben a titkosírás volt a menő. Gondolom, azóta sok minden változott.

– Kicsit – mosolyodtam el, és gyorsan kiszálltunk a sulinál.

A kapuig mindent elhadartam Virágnak, aki lázasan bólogatott, meg néha közbeszűrt egy „hűűt” vagy egy „uhht”.

A tanítás egyébként laza volt, infón például Tölgyessy közölte, hogy foglaljuk el magunkat, úgyhogy szót fogadtunk. Andris és Robi játszottak (egymás ellen, valami autóverseny dolog), Cortezék YouTube-oztak, Zsolti legújabb feltöltött dobszólóját nézték, Kinga valami lóbarát oldalon szörfölt, Virág a MySpace- oldalát szerkesztette, mi pedig Arnolddal Honfoglalóztunk.

Hazaérve gyorsan átvettem egy másik farmert (ami rajtam volt, annak sáros lett az alja), meg felvettem egy cipzáros kapucnis pulcsit, és felgumiztam a hajam, szóval olyan „otthoni style”-ba rendeződtem, ha már ilyen korrepetálós délután van. Anyu a konyhában főzött (?), és amikor meglátott, a fakanállal belenyúlt a lábosba.

– Kóstold meg – nyomta a számba.

Egy pillanat múlva éreztem, hogy szétmarja valami a torkom. – Ez mi? – kérdeztem köhögve.

– Chili con carne. Erős?

– Meghalok – köhögtem vörös fejjel, és egy pohár vízért nyúltam, de anyu a kezembe adott egy szelet kenyeret.

– Tessék, edd meg – legyintett, és témát is váltott. – Remélhetőleg Vladár tanár úr értékelni fogja az igyekezeted, mindenesetre holnap jelezned kell neki, hogy korrepetálnak. Ez nagyon fontos.

– Még mindig nem kapok levegőt – krákogtam. Anyu megveregette a vállam, és folytatta a prédikációt a rajzjegyemmel kapcsolatban. Közben csengettek.

– Menj, nyisd ki, ez biztosan Tamás.

Hurrá. Tamás bácsi megérkezett. Blah. L

Köhögve, könnyező szemmel botorkáltam az ajtóhoz, felkészülve a legrosszabbra. Más se hiányzott nekem, mint hogy valami grafitfoltos, türelmetlen öregember kapjon szívrohamot, ha meglátja a firkáimat.

Kinyitottam az ajtót, és bár még mindig köhögtem, ezúttal félre is nyeltem. Tamás bácsi helyett egy huszonkét év körüli, kábé száznyolcvan centi magas, állig érő hajú, bőrkabátot viselő, iszonyatosan helyes srác állt velem szemben, egy mappával a kezében.

– Reni? – nyújtotta a kezét, én pedig ösztönösen kirántottam a hajgumit a hajamból, és széles vigyorral megrángattam a karját.

Oké, van, hogy a korrepetálás is jól sül el.

Tomi (ezután már nem Tamás bácsi) bejött, váltott pár szót anyuval, aztán kipakolta a holmiját az asztalra.

– Chili con carne? – érdeklődött anyu mosolyogva.

– Köszönöm, inkább csak egy pohár üdítőt – közölte Tomi, én pedig a pulcsimat húzogattam meg a hajam rendezgettem, afféle lányos zavaromban. Anyu persze rögtön észrevette, és rám szólt, hogy üljek le és figyeljek. Jaj.

Tomi egyébként a képzőművészetire jár (már csak miatta is meg kéne gondolnom, hogy biztos nem akarok-e tehetségesebb rajzos lenni). Elmondása szerint nem sokan szorulnak rajz korrepre, így megörült, amikor szóltak neki. Ja, mondjuk, ez rám nézve ciki, de mindegy.

– Mielőtt elkezdjük, megnézném pár rajzodat – mondta, mire automatikusan elhúztam a számat.

– Nem elég, ha csak azt mondom, rosszak?

– Jobb lenne felmérni, hogy mennyire.

– Hát jó.

Szerencsémre Tomi jó fejnek bizonyult, és miután feleszmélt a rajzaim okozta sokkból, biztosított róla, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Ezután viszont komolyra vette a figurát, és kíméletlenül rajzoltatott, rám szólt, javított, újrarajzoltatta, rám szólt, megint lerajzoltatta, aztán végre letelt az idő.

– Na? – mutattam fel anyunak a szétmaszatolt rajzlapot.

– Aha! Egy dió! – jelentette ki anyu büszkén.

– Tulajdonképpen egy falevél. De haladunk – feleltem szomorúan.

– Nem reménytelen – állt fel Tomi az asztaltól.

– Tényleg? – kérdeztük anyuval egyszerre.

– Mármint a kettes. A kettes nem reménytelen – bólintott.

– Ó. Hát jó.

– Ezt vidd el a tanárodnak holnap, hadd lássa, hogy igyekszel.

És akkor jövő szerdán.

– Oké.

Kikísértem Tomit, azt hiszem, ábrándos vigyorral a fejemen, még integettem is neki, aztán felrohantam a szobámba, és S. O. S.

hívtam Virágot. Ha valamire eddig nem gondoltam, az az, hogy egy rajz korrep is lehet klassz dolog. Oké, többet figyeltem Tomi művésztekintetére meg a hajára, meg az arca éles vonásaira, mint arra, amit mondott, de összességében rajzoltam egy diónak tűnő falevelet. Ez is több mint a semmi. Virág egy percen belül lecsekkolta a „tanáromat” a közösségin, aztán kijelentette, hogy borzalmasan szívesen jön jövő héten ő is a korrepemre. Ezen nem lepődtem meg. J

Hosszú nap: 5/2 – mindjárt elalszom.

Rajz korrep: 5/5 – ilyen tanárral nem nehéz J

Énekkar-hét: 5/3 – szegény énekkarosok, mindenki szidja őket, amiért ebédszünetben nincs zene. J

Chili con carne: 5/1 – no comment.

 Március 5., csütörtök

A tegnapi korrepetálás némileg jól sült el. Gazdag tanárnő komolyan gondolta a dolgokat, a duplamatek első óráján szinte végig Ricsi felelt, vért izzadt a táblánál, már-már kínosan hosszú ideig szenvedett, miközben én ész nélkül próbáltam súgni neki. A tanárnő kétszer rám is szólt, de mindegy. A lényeg, hogy a felelés végén Ricsi kapott egy kettest, ami mindenképp haladás. Legalább nem totál bukásra, hanem 1,2-re áll. Wow. J

Rajz előtt a tegnapi dió/levél alkotásomat szorongatva vártam, hogy Vladár lealázzon. Meg is történt. A folyosón ácsorogtam, hogy legalább ne az egész osztály előtt szívja a vérem.

– Rentai, csengetés után mit keresel a folyosón? Vagy úgy döntöttél, hogy már be se fáradsz a tanórámra?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és bizonytalanul felé indultam. Azért megtartottam a két lépés távolságot, és óvatosan átnyújtottam a rajzlapom.

– Ez mi? – kapta ki a kezemből, és egy pillanat alatt szemügyre vette, majd leengedte a kezét. Ezzel éreztette, hogy nem igazán érdekli.

– Korrepetáláson rajzoltam – feleltem halkan. Vladár felvonta a szemöldökét, és ismét vetett egy pillantást a lapra.

– Lenyűgöző – adta vissza. Azt hiszem, nem értettük meg egymást, úgyhogy újra megpróbáltam.

– Szerdánként jár hozzám egy végzős a képzőművészetiről, hogy ki tudjam javítani a jegyeimet.

Vladár összehúzott szemmel méregetett, mintha valami cselt gyanítana.

– Rentai, nem te vagy az első diák, aki beijed a közelgő évvégétől. Ennél azért többre lesz szükséged, noha értékelem a szüleid igyekezetét.

– Értem – rágtam a szám szélét csalódottan, mire Vladár gúnyosan elmosolyodott.

– Ha azt gondoltad, meghatódom egy gyors firkától, rosszul ítélted meg a helyzetedet.

– Ez nem egy gyors firka! Másfél óráig rajzoltam! – közöltem felháborodottan.

– Nos, ha ez igaz, akkor csak annyit mondhatok, szedd össze magad, mert ez a dió nem elég a ketteshez!

– Ez egy falevél! – motyogtam sírógörccsel küszködve.

– Pláne.

Vladár maga elé mutatott, jelezve, hogy húzzak be a terembe, tehát vége a beszélgetésünknek. Óriási. Lehajtott fejjel somfordáltam a helyemre, és egész órán a rajzlapomra borulva igyekeztem teljesíteni a feladatot, lehetőleg úgy, hogy ne legyen rám panasz azon kívül, hogy nem tudok rajzolni. Szünetben az udvaron Virág és Arnold próbált lelket önteni belém. Mindketten úgy gondolják, hogy „átcsúszom” rajzból. Klassz.

– Mindegy. Majd lesz valahogy – váltottam témát, és az árkádok alatt álló Cortezékre néztem, akik mellett Edina köszönés nélkül vonult el.

– Hű, fasírt van – nézett oda Virág is.

– Ja, a szülinapi ajándék óta nem is láttam, hogy beszélnének – bólintottam.

– Hát, én se örülnék, ha az ajándékba adott plüsskutyával fociznának a folyosón – vigyorgott Virág.

– Robi és Andris? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

Virág vihogva bólogatott. Hát, ha más nem, az totál feldobott, hogy Edina berágott Cortezre, és látszólag felhagyott a próbálkozással. Ez is több mint a semmi.

Suli után Virág átjött hozzám, és építettünk egy új Sims-házat.

Vladár: 5/1 – kegyetlen.

Cortez: 5/5 – irodalmon elkérte a szöveggyűjteményem. J

TeveClub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém.

Énekkar: 5/1 – ebédszünetben megnéztük az ebédlőben a kórust, de három tizenegyedikes fiú köpőcsövezte őket. Jaj. L

Zsolti: 5/3 – megint feltöltött egy új dobszólót a videó- megosztóra, úgyhogy majd regisztrálok és kommentelek valamit neki.

 Március 6., péntek

Ofőórán Haller bekérte azoknak az ellenőrzőjét, akik valamilyen tárgyból bukásra állnak. Sajna én is közéjük tartozom a rajz miatt. Mentségemre legyen mondva, összesen Arnold, Kinga és Gábor maradt ki a névsorból. Kinga, mondjuk, ezen totál kiakadt, és óra után komoly prédikációt tartott az osztálynak a „felháborító és megdöbbentő” osztályátlagról. Elég nehéz volt komolyan venni, merthogy a színjátszó próbák miatt Petőfi-bajuszt viselt, úgyhogy senki nem bírta ki nevetés nélkül. Végül egy „szörnyen gyerekesek vagytok” kijelentéssel kiviharzott a teremből, és elsietett a próbára.

Ebédszünetben az étkezőben rengetegen voltak, a kórus utolsó előadását szinte mindenki látni akarta. Sajna nem azért, mert olyan érdekes lett volna, hanem mert mikor befejezték, a diákok üdvrivalgásban törtek ki, és örömmel üvöltöztek arról, hogy most egy évig megint nem hallják a „béna nyávogásukat”. Szegény Jacques totál megviselten lépett ki az étkezőből, nehéz hete volt, kifütyülték, köpőcsövezték, félbeszakították, és tükörrel a szemébe villogtatva zavarták az előadást.

Suli után Cortezék elmentek deszkázni (nem hívtak, csak a beszélgetésüket hallottam), én pedig úgy döntöttem, hogy ha már ők deszkáznak, akkor otthon én is megpróbálkozom vele. Megint.

Virág automatikusan bólintott, hogy akkor átjön segíteni, és legnagyobb meglepetésemre Arnold is velünk tartott.

Hazaérve előkerestem a térd- és könyökvédőket, a bukósisakot meg a deszkát, ami egész télen magányosan hevert a szekrényemben. Virág a kocsibehajtón ácsorgott, állig felhúzta a pink kockás, cipzáros pulcsiját, Arnold pedig leült egy kis kertészszékre (félretéve találta a bokrok mellett, azt hiszem, anyuval felejtettük ott még ősszel) és olvasott. Amikor meglátott a bukósisakban és a farmeremre húzott térdvédőkben, gúnyosan elmosolyodott.

– Na jó – tapsoltam, jelezve, hogy kezdődik a produkció. – Tessék, Virág, add az instrukciókat – nyomtam a kezébe a kinyomtatott lapokat, amiken a trükkök szerepeltek.

– Oké. Akkor most állj rá!

Ekkor estem el először. Aztán még egypárszor. Végül is a délután tökre jól eltelt, Virág tologatott a deszkán, aztán cseréltünk, felvette a védőfelszerelést, és én tologattam őt, közben pedig Arnold csendben olvasott, csak néha nézett fel, amikor valamelyikünk borult egy hatalmasat. Anyu hazaérve még mindig a kocsibehajtón talált minket, láthatóan örült, hogy jól elvagyunk.

– Játsszatok csak, gyerekek – nézett ránk mosolyogva.

Hát, ez annyira nem játék, merthogy az egész szenvedés azért volt, hogy imponáljak Corteznek a gördeszkatudásommal, akkor is, ha ez jópár kék és lila foltba került. Mindegy.

Kórushét: 5/1 – végre vége. Jacques aranyos, meg minden, de az egész hetes kornyikálás sok volt. J

Cortez: 5/5 – ma a deszkájával a suli előtt… wow.

Virág: 5/4 – holnap nálunk alszik, mert az anyukája moziba megy késő este. J

 Esőisten siratja Mexikót:  5/3 – Akkor is kiolvasom! Valahogy.

Valamikor. J

Március 9., hétfő

 A hétvége tökre jól sikerült, Virággal deszkáztunk a kocsibehajtón, meg megsétáltattuk Robert Pattinsont, aztán este csináltunk egy halom popcornt, és későig néztük a Szívek  szállodájá t.   Vasárnap pedig ugyanez, azzal a különbséggel, hogy miután Virágért jött délután az anyukája, megcsináltam a leckéimet, tanultam meg olvastam. Az msn-t elkerültem egész hétvégén, de mint utóbb kiderült, ez iszonyatosan nagy hiba volt.

A suli előtti lépcsőn Ricsi, Dave és Zsolti ácsorgott.

Összeszorult gyomorral lépkedtem feléjük, borzasztó rossz érzés kerített hatalmába.

– Sziasztok – köszöntem, és összevissza kapkodtam a fejem közöttük. – Cortez? – kérdeztem.

A fiúk úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna.

– Nem hallottad? – kérdezte Zsolti.

– Mit? Mit kellett volna hallanom?

– Cortez repült egyet – bökte ki Ricsi, én pedig úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Repült? Mi az, hogy repült? Hova?

Mármint mi van? Elrepült a szüleihez? Vagy elrepült a suliból?

Kirúgták? Vagy mi?

– Nem értem – ráztam a fejem, és ez volt az egyetlen, amit ki tudtam préselni magamból.

– Cortez elszállt – magyarázta Dave idegesen.

– Beszéljetek már érthetően! Mi történt? – förmedtem rájuk, mire a fiúk először furán néztek, aztán Ricsi bólintott.

– Cortez iszonyút borult a hétvégén.

– Mármint megsérült? – kérdeztem, és éreztem, hogy kifut a vér a fejemből.

– Ja – bólintott Zsolti.

– Te jó ég! És hogy van? Mi történt? – kaptam a szám elé a kezem.

– Őszintén? Én ilyet még nem láttam. Dave elhányta magát – felelte Zsolti.

– Mert nem bírom a vért! – vágta rá Dave védekezően, velem pedig forogni kezdett a világ.

– Vér? Milyen vér? Mondjátok már el, mi volt! – üvöltöttem rájuk hisztérikusan, Virág pedig riadt „mindjárt elbőgöm magam” nézéssel ácsorgott mellettem.

– Korláton volt, rosszul számította ki, lecsúszott, és borult.

Négy bordája repedt, széttört a sípcsontja, zúzódások a karján, és beverte a fejét. Mentő vitte el – hadarta Ricsi idegesen. Pislogás nélkül meredtem rá. Képtelen voltam felfogni, amit hallok.

– Kórházban van?

–Ja – biccentett Ricsi. – A héten tuti bent tartják az agyrázkódás miatt, aztán fekvőgipsz.

– Úristen – néztem magam elé riadtan, és fojtogatott a zokogás.

– De… de jól van? – dadogtam, bár be kell vallanom, a kérdés elég hülyén hangzott.

– Hát, ezektől függetlenül, ja. De komolyat borult.

– A nagyszülei? – kérdeztem kábán.

– Eléggé kiakadtak. Tegnap bementem velük – bólintott Ricsi. – Bemehettél a kórházba?

– Aha, de csak pár percre. Ma is megyek délután.

– Megmondanád neki, hogy… – gondolkoztam. – Hogy jobbulást?

– Ja, de írhatsz neki sms-t. Nála van a mobilja. Mármint az enyém, mert az övé széttört, de átraktam a kártyát, úgyhogy a saját száma él.

– Széttört a telefonja? – kérdeztem gombóccal a torkomban, és próbáltam magam elé képzelni, hogy mégis mekkora esés következtében törik szét Cortez csúcsszuper telója.

– Aha, darabokra tört a Blackberry. Meg a zenelejátszója. Meg a feje – bólogatott Zsolti.

– Te jó ég! – ráztam a fejem hitetlenül, és otthagytam a fiúkat a suli előtt. Virággal együtt felmentünk a lépcsőn, és miközben remegő kézzel pakoltam a suliboxomba, folyamatosan azon agyaltam, hogy mit írjak neki. Edina és a három a-s lány elvonult mellettünk, és a beszélgetésükből azonnal kivettem, hogy Cortezről folyik a szó.

– Óriási szívás. Az előbb hívtam, de vizsgálatra vitték, majd a következő szünetben újra próbálom… – hallottam Edinát, én pedig eltorzult arccal meredtem utána.

– Nem írok – ráztam meg a fejem végül, és visszacsúsztattam a telefonom a zsebembe.

– Pedig biztos örülne – fésülte a szemébe a haját Virág.

– Ezren hívogatják, lehet, hogy pihennie kéne. Inkább hagyom – legyintettem idegesen.

Nem akartam úgy csinálni, mintha Cortez balesete csak engem érintene vagy hogy engem jobban érintene, mint másokat, de totál kiborultam. És láthatóan mások is. Rögtön az első szünetben a sulirádiósok neki küldtek „jobbulást” dalt, egy csomóan sms-eztek vele, az ofő bejött második óra után, hogy sajnálatát fejezze ki, és buzdított minket, hogy amint Cortez jobban lesz, látogassuk meg, meg ilyesmi. Úgyhogy az egész nap róla szólt. Komolyan, egy pillanatra sem emlékszem egyik tanórából sem, sőt, még az olvasókörön is bambán meredtem magam elé, csak néha néztem a félretolt, üres pad felé, ahol normál esetben Corteznek kéne ülnie.

Totál szívás az egész.

Hazaérve anyu rögtön látta rajtam, hogy nagy a gáz, úgyhogy beszámoltam neki a helyzetről.

– Te jó ég! Mindjárt felhívom a nagymamáját. Bemész hozzá a kórházba? Mert akkor sütök valamit. De hogy történt? És mikor?

És miért nem volt rajta bukósisak? És miért gördeszkázik ilyen veszélyesen?

Anyunak ilyen és ehhez hasonló kérdései voltak, körülbelül háromezer, és igazából egyikre se tudtam válaszolni. Csak ültem a konyhapulton bambán, és azon agyaltam, hogy miért történhetett ez.

A mai nap: 5/1 – utálom! Ez volt életem egyik legrémesebb napja. L

Cortez: 5/1 – nem mertem neki sms-t írni. L

Gördeszka: 5/1 – hülye gördeszka, amiatt történt az egész. L

Március 10., kedd

Virág szerint a közösségi oldal üzenőfalán legalább ezer „jobbulást” üzenet szólt Corteznek ma reggelig. Persze ez nem meglepő, csak logikátlan, mert tuti, hogy ő nem olvasta őket.

Merthogy kórházban van. Mindegy. Reggel kedvetlenül ballagtam oda a csonka társasághoz. Mármint Ricsihez, Dave-hez és Zsoltihoz.

– Hogy van Cortez? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Hát, nem sok változott. Fekszik összetört fejjel és végtagokkal – ecsetelte Ricsi nem túl kíméletesen Cortez állapotát. Elhúztam a számat, és megráztam a fejem. Valahogy nélküle az egész olyan fura volt.

– Mész ma hozzá? – kérdeztem.

– Aha. Suli után – bólintott.

– Megmondanád neki, hogy jobbulást? – kérdeztem, mire Ricsi automatikusan bólintott.

– Ja, most én vagyok az üzenetkézbesítő, annyi hívása meg sms-e volt tegnap, hogy a dokik letiltották róla, a nagyanyja el is vette tőle. Úgyhogy most csak rajtam keresztül üzenhetnek neki.

– Gondoltam – feleltem, és tényleg nem lepődtem meg. – Ti is mentek? – kérdeztem Dave-et és Zsoltit.

– Nem, a nagyszülei kérték, hogy egy ideig csak Ricsi járjon be hozzá. Viszont – turkált a zsebében Dave – ezt el ne felejtsd elvinni neki – adott át Ricsinek egy zenelejátszót. – Rátöltöttem pár zenét, amit szeret, így nem unja halálra magát.

– Oké, viszem – tette el a táskájába Ricsi.

– Figyu – szólt Virág, és ő is a táskájában kezdett matatni. – Ezt bevinnéd neki? Mondd, hogy tőlem van – adott át egy rajzlapot.

Ricsi összeráncolt szemöldökkel nézte a mangafigurát, és mosolyogva bólintott.

– Még valaki valamit? – fordult körbe Ricsi poénból.

Aztán hamar kiderült, hogy ez nem is annyira poén. Igazából egy csomóan üzentek meg küldtek mindenféle dolgot Corteznek, például a büfésnéni egy kókuszkockát, a tizenkettedikes fiúk képregényeket, Jacques keresztrejtvényt, meg ilyesmi. Virággal és Arnolddal ebédszünetben az udvaron ittuk meg a forró csokinkat, miközben a sulirádióból egy régi No Doubt-szám szólt.

– Szerinted mikor fog jönni? – kérdeztem Virágtól, sokadszorra.

– Á, tippem sincs. A fekvőgipsz tök gáz. Még a kórházból sem engedték ki. Szerinted mikor rajzolhatok a gipszére?

– Fogalmam sincs. De remélem jól van. Meg nem fáj neki – motyogtam erőtlenül.

– Biztos, hogy nincs jól – szólt közbe Arnold, aki kezdte unni a Cortez-témát.

– Gondolod?

– Fekvőgipszben van, ergo nem tud felkelni, a folyamatos fekvés miatt fennáll a vérrög kialakulásának kockázata, azt megelőzendő minden bizonnyal injekciózzák véralvadásgátlóval – jelentette ki, mire Virággal automatikusan a szánk elé kaptuk a kezünket. Ez azért elég rosszul hangzik. Arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, Arnold miért van ennyire képben. Mindennel.

Foci előtt Farkas tanárnő szólt, hogy öt percet késik az óráról, úgyhogy várjuk csendben. Ebből persze nem lett semmi, mindenki összevissza kiabált, lehetőleg a legtávolabb ülő emberrel próbált kommunikálni.

– Hé, Ricsi, ezt add oda Corteznek – dobott Ricsi padja felé Andris egy újabb képregényt.

– Oké – süllyesztette Ricsi a fullig pakolt táskájába az ajándékot. Kinga némán olvasott a padjában, aztán felpattant és dühösen körbenézett.

– Oké, rémesen tragikus, ami Cortezzel történt, de nem áll meg a világ! Majd felépül, és újra beül a padjába, hogy bambán nyomkodja a zenelejátszóját és rontsa az átlagot. De amíg nincs itt, foglalkozhatnátok mással is – közölte feldúltan. Páran értetlenül felé fordultunk.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Cortez kórházban van – csodálkozott Virág. Kinga csípőre tette a kezét.

– Na és? Gördeszkázott felszerelés nélkül, elesett, majd meggyógyul. Van ilyen. Felelőtlen volt, így járt. Viszont az élet megy tovább. Például pénteken az ünnepség alatt én vagyok a darab főszereplője, nem kis energiámba került, rengeteget próbáltam, és mi a hála érte? Semmi, senkit nem érdekel, mert mindenkit leköt az, hogy valaki bénázott és elesett – hadarta.

– Kit érdekel a színjátszókör? Ha Cortez nem lenne kórházban, akkor se foglalkoznánk vele – rázta a fejét értetlenül Ricsi.

– Csak a magad nevében beszélj! – zsörtölődött Kinga.

– Hidd el, a többiek nevében is beszélek – vágta rá Ricsi.

– Jó. Én csak azt mondom, hogy kiváló eredményeket érek el szinte mindenben, mégsem kapok elegendő figyelmet vagy legalábbis annyit, amennyi járna. Bezzeg, ha valaki eltöri a lábát egy béna gördeszkán… – nézett unottan a plafonra.

– Kinga, messzire mész – szólaltam meg, mert úgy éreztem, most tényleg nem jó az időzítése.

– Renáta, te csak maradj ki ebből. Neked aztán tökmindegy, kiről szól a nap, mivel rólad úgysem fog soha – alázott le ezzel a klassz mondattal, aztán tovább fújta, hogy ő mennyi mindent tesz azért, hogy kiemelkedően teljesíthessen, blablabla.

Farkas tanárnő becsapta maga mögött az ajtót, mire az osztályban csend lett.

– Először is, Richárd, kérlek, add át Corteznek, hogy jobbulást kívánok – kezdte a tanárnő együttérzően.

– Ez nem igaz! – csapta le Kinga az asztalára a lovas mappáját.

– Kinga, valami gond van? – fordult felé hirtelen Farkas.

– Kimentem a mosdóba – pattant fel Kinga, és szó nélkül az ajtó felé igyekezett.

– Ez az, hűtsd le magad! – ordította Zsolti, Dave pedig egy összegyűrt alufólia labdát dobott utána.

Szóval ezt megbeszélték. Kinga pechére valamennyi tanár azzal kezdte az órát, hogy sajnálja, ami Cortezzel történt, úgyhogy nap végére még jobban kiakadt. Én nem igazán foglalkoztam vele, mert minden órán őrült tempóban jegyzeteltem, mivel két példányban kellett. Egy magamnak, egy pedig Corteznek, mert bár mindenki a szívén viseli a sorsát, az valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy a lemaradásában segítsen. Csak nekem. Mindegy.

Hazaérve anyu ismertette az álláspontját a „veszélyes, kegyetlen és őrült” gördeszkázásról, aztán „kis időre” elkobozta a deszkámat, ami kábé azt jelenti, hogy soha többet nem látom.

Mikor kérdőn néztem rá, annyit mondott: „Inkább te sírj a játékod miatt, mint én a kórházi ágyad szélén.” Mindegy, Tony Hawk utóda már nem leszek. Azt viszont nem mondanám, hogy megviselt a döntés, Cortez balesete után valószínűleg egyébként sem próbálkoztam volna.

Cortez: 5/1 – nélküle borzalmas a suli, állandóan a mögöttem lévő üres padot figyelem. L

Francia: 5/4 – Monsieur Durand dogát íratott, szerintem jól sikerült. J

Edina: 5/1 – küldött Corteznek levelet Ricsin keresztül.

Ráadásul úgy csinál, mintha járnának, túlaggódja a dolgokat, és besavanyodott fejjel vonul a folyosón. Nevetséges. L

Március 11., szerda

A suliban szép lassan kezd lecsengeni Cortez balesete. Ricsitől még mindig sokan kérdezősködnek meg érdeklődnek, de összességében visszatért az élet a Szent Johannába. Csakhogy Cortez nélkül. Mondjuk, az én figyelmemet még mindig lekötötte, hogy mennyire sajnálom és hogy mennyire végtelenül hiányzik, de azért koncentrálnom kellett másra is. Például a délutáni rajz korrepemre. Ahogy a múlt héten megbeszéltük, Virág kijelentette, hogy mindenképp jön hozzánk délután. Arnold becsukta a könyvét, és kérdőn nézett fel ránk, a megosztott figyelme mindig jól működött, hiába olvas, akkor is hallja és képes követni a körülötte zajló beszélgetést.

– Virág, minek mész Renihez rajz korrepetálásra?

– Hát izé. Hogy ne legyen olyan unalmas neki – mosolygott Virág, én pedig zavartan piszkáltam a hajamat.

– Aha. Értem – bólintott Arnold, de látszott rajta, hogy egy szavunkat sem hiszi.

Oké, tény és való, hogy a „nem mindennapi rajztanáromat” meg kellett mutatnom Virágnak. J

Alighogy hazaértünk Virággal, Tomi már meg is érkezett.

Megigazítottam a hajam, és kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem.

Ugyanolyan helyes volt, mint múlt héten, csak most hátra volt fogva a haja, meg kissé borostás volt, amitől még „művészibb” lett a külseje.

– Azta’. Mint Viggo Mortensen… – suttogta Virág, amikor beengedtem a „rajztanárom”.

– Ki? – kérdeztem értetlenül.

– Gyűrűk ura.  Aragorn – magyarázta. Kérdőn Tomi felé néztem, aki éppen kipakolta az étkezőasztalra a felszerelését.

– Tényleg – bólintottam.

Tomi bemutatkozott Virágnak is, és biztosította róla, nem zavarja, hogy ott van, örül neki, ha több embert korrepetálhat.

Aztán amikor meglátta Virág rajzait, hüledezve megjegyezte, hogy ilyen munkákat rég látott. Virág vigyorogva, a csatját igazgatva vonogatta a vállát a bókok hallatán, aztán neki is látott egy új mangafigura kidolgozásának, mi pedig Tomival megpróbáltunk lerajzolni egy faágat. Mármint én próbáltam, ő pedig drukkolt.

Nos, az eredmény nem lett egyértelmű, a korrep végén mindhárman mást láttunk a rajzomban: Virág egy kart, Tomi egy kígyót, én pedig egy villát, de a lényeg, hogy fenyőágnak készült.

J

Korrep végén Virággal igazi lányos viselkedést produkáltunk, ami kábé annyit jelent, hogy a szobámba vonultunk, és visongva, egymás szavába vágva magyaráztunk arról, hogy mennyire helyes a „rajztanárom”.

– Oké, továbbra is Robert Pattinson és Pete Wentz a fav – bólogatott Virág.

– Nekem pedig Cortez – tettem fel a kezem mentegetőzve.

– De a rajztanárod… Hűű.

– Hát igen – nevettem el magam.

Anyu pár perc után bekopogott az ajtómon.

– Nyugodtan visongjatok és ugráljatok kamaszosan, csak szólni akartam, hogy kész a vacsora.

– Megyünk.

Mindig szeretem, ha Virág nálunk vacsorázik, mert valamilyen különös okból kifolyólag meg bírja enni anyu főztjét, így nem tűnik fel, hogy én csak összeturkálom. J

Cortez: 5/1 – tuti tök szomorú egyedül a kórházban. Lehet, hogy el kéne törnöm valamimet, és akkor én is ott lehetnék. Oké, ez rossz ötlet volt. J

Rajz korrep: 5/5 – bár utálok rajzolni, de valamiért ez a heti másfél óra elszalad. Vajon miért? J

Kémia: 5/1 – Gondos szétszívatta Jacques-ot, szegény, vért izzadt a kettesért. L

Tesi: 5/4 – elmaradt, a színjátszósok próbáltak. Hurrá. J

Március 12., csütörtök

Laza nap, a színjátszósok próbáltak a tesiteremben, ezért Kinga egy órán sem vett részt, ami, mondjuk, nem olyan nagy baj.

Egyébként semmi extra, még a rajzóra is viszonylag gyorsan eltelt, Vladár „jobbulást” képeslapot rajzoltatott velünk Corteznek.

Komolyan odatettem magam, próbáltam valami szépet, de végül csengetéskor csak ráírtam a lapra, hogy „gyógyulj meg hamar”, és firkantottam egy smileyt is, hogy rajz is legyen a dologban. Nem gáz, ha megkapja, akkor tuti érteni fogja, hogy tőlem ez is több, mint ami elvárható.

Óra végén Ricsi összeszedte a képeslapokat, és amikor hozzám ért, mosolyogva megnézte.

– Eredeti.

– Jobb, mintha rajzoltam volna – vágtam rá.

– Ez biztos.

– Hogy van? ' – Unatkozik – felelte.

– Elhiszem. És hogy viseli a kórházat? Mikor mehet haza?

– Tegnap fájt a feje, úgyhogy még megfigyelik. A hétvégét tuti bent tölti.

– Hű. És mit fog csinálni?

– Unatkozni – vonta meg a vállát, és továbbment, hogy összeszedje a képeslapokat.

Virággal és Arnolddal az udvarra igyekeztünk, miközben folyamatosan azt hajtogattam, hogy mennyire sajnálom Cortezt.

– Lehet, hogy küldeni kéne neki valamit. Tök hosszú a hétvége egy kórházban. Ráadásul fekve. Bah – ráztam a fejem.

– Cortezt ismerve öt giga zene megfelelő elfoglaltság. Más nem hiszem, hogy lekötné – zsörtölődött Arnold.

– Talán, ha könyv… – Felejtsd el. Az sem biztos, hogy tud olvasni – kontrázott azonnal Arnold.

– Jaj ne már! – löktem meg viccesen Arnoldot, hogy fejezze be a morgást. Nem kedveli Cortezt, ez oké, de totál lenézi, holott Cortez nem buta. Sőt. Három nyelven beszél… ekkor jutott eszembe, hogy tök jó lenne, ha küldenék neki valami idegen nyelvű könyvet.

– Menjünk a könyvtárba – váltottam irányt hirtelen.

Virág unottan várakozott az egyik polcsor mellett, Arnold a fejét csóválva, összefont karokkal állva fürkészte, hogy mit gondoltam ki, én pedig az ujjamat végighúzva a könyvek gerincén, kerestem.

– Megvan!

– Don Quijote  spanyolul? Kissé túlértékeled a képességeit – közölte Arnold.

– Miért? Spanyolul szerintem jobban leköti. És egyébként is rövidített, meg vannak benne illusztrációk.

– Inkább nem mondok semmit – rázta a fejét Arnold.

– Szerintem értékelni fogja – vontam meg a vállam zavartan.

Ricsit az aulában kaptam el, pont a büfébe igyekezett. –Figyelj.

Elvinnéd ezt Corteznek?

– Aha – vette át a könyvet, és kérdőn nézte a borítót. – Azt akarod, hogy az intenzívre kerüljön?

– Vicces – vigyorogtam erőltetetten. – Ha van kedve és unatkozik, elolvassa.

– Te tudod – nyomta bele a táskájába, és már el is tűnt a büfébe.

Azért reméltem, hogy örülni fog. Legalább egy kicsit.

Suli után Virág átjött, és mivel holnap nincs tanítás, csak a délelőtti ünnepség, egész délután Simseztünk. J

Cortez: 5/5 – remélem, örült a könyvnek, és nem néz totál bénának. L

Msn: 5/4 – full ház volt, egyszerre beszéltem Jacques-kal, Virággal, Arnolddal, Zsoltival és Dave-vel. J

Sims: 5/5 – Virág hozzáment Robert Pattinson simhez, ami miatt Pete Wentz sim összeverekedett vele. Izgi volt. J

Március 13., péntek

A márc. 15-i ünnepség – mint minden Szent Johannás esemény – a tornateremben volt. Virággal és Arnolddal együtt ültünk fel a lelátó harmadik sorába, és unottan vártuk a műsort. A tesiteremben felállított színpadon már felállt az énekkar, előttük pedig a színjátszósok próbálgatták az utolsó beállást.

– Azt hittem, Kinga ló lesz a műsorban – közölte Zsolti, miközben kibontott egy csomag ropit. A kijelentése természetesen nagy röhögést váltott ki, ami miatt Máday odajött hozzánk, a vonalzójával rácsapott Zsolti fejére, ráadásul elvette a ropiját.

Szerencsére Zsolti felkészült: még egy halom kaja volt a zsebeibe rejtve.

Kilenckor Borrel igazgató úr megkezdte az ünnepséget, ezt követően egy órán keresztül forradalmi műsort néztünk a színjátszósok előadásában. Mármint, azt hiszem, csak én néztem, mert Arnold a félhomályban olvasott mellettem, Virág bealudt, Ricsi zenét hallgatott, Zsolti evett, Dave a telefonjával játszott, a többiek pedig kulturáltan unatkoztak. Szóval csak egy tipikus sulis ünnepség. J

Viszont tízkor szabadok lettünk, úgyhogy valamennyi diák boldogan – és egyszerre – indult ki a suliból.

– Hogy van Cortez? – léptem Ricsi mellé, miközben átvágtunk az udvaron.

– Alakul. Hétfőn még lesz pár vizsgálata, aztán elvben hazamehet – bólintott.

– Az tök jó. Örülök. Figyelj, megmondanád neki, hogy jobbulást? – kérdeztem, Ricsi pedig vigyorogva rám nézett.

– Miért nem mondod meg neki te?

– Hogy érted?

– Mivel szétunja az agyát, a nagymamája megengedte a látogatást, csak azt kérte, egyszerre ne menjen öt főnél több. Mi most megyünk – magyarázta, én pedig totál feldobódtam.

Bemehetek Cortezhez a kórházba? Hű, az olyan totál romantikus, viszek virágot, meg váltok pár szót az orvosokkal, iszom a kávéautomatából. Tisztára, mint egy film. J

– Oké, mehetek veletek? Mármint hárman vagytok, Virággal szívesen csatlakozunk, és akkor az öt fő… – töprengtem. Ricsi röhögve megrázta a fejét.

– Ja, nem, ez így necces – húzott ki egy lapot a zsebéből, széthajtogatta, és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozni kezdte. –Most megyünk Dave-vel és Zsoltival, Zoli jön velünk meg Edina.

– Edina? – csuklott el a hangom.

– Ja, már reggel jelezte, hogy jönne, így felírtam.

– Felírtad? Mit? – csodálkoztam, és átálltam mellé, hogy belelessek a papírba. Nem hittem a szememnek. Vasárnap délutánig konkrétan ötfős turnusokba voltak osztva a diákok!

– Te jó ég! Kórházlátogatásról van szó, nem városnézésről? – döbbentem le.

– Nekem mondod?! – röhögött kínosan Ricsi. – Én csak megemlítettem, hogy lehet látogatni, mire mindenki jönni akart!

Be kellett osztanom, ez milyen már?

– Gáz – motyogtam.

– Beférsz szombaton egyedül, vagy ha Virággal akarsz jönni, akkor csak vasárnap délután van két hely, mert a stúdiósok… – bökött a táblázatra a papíron. Sajnálkozó vigyorral az arcomon megráztam a fejem.

– Kösz, nem. Csak add át neki, hogy… – gondolkoztam totál kiakadva. – Ne adj át semmit – legyintettem, és visszamentem Virágokhoz.

Ünnepség: 5/2 – unalom.

Zsolti: 5/4 – még medvecukor is volt nála, azt ettük, miközben Kinga szavalt a színpadon.

Virág: 5/5 – suli után átmentem hozzá, és miközben a zenetévé ranglistáját hallgattuk, én a Passuth-könyvet olvastam, Virág pedig Tivilight- plakátokat ragasztott a falára.

Cortez: 5/1 – totál kiakasztott a csoportos időpontos látogatás.

A tanulság: ne zúgj bele menő srácba, mert amikor már azt hinnéd, semmi nem lephet meg, kiderül, hogy mégis.

 Március 18., szerda

Annyira lekötöttem magam a hét elején, hogy még naplót sem írtam. Na, nem mintha olyan elfoglalt lettem volna, inkább szándékosan eltereltem a figyelmem, és megpróbáltam nem foglalkozni Cortezzel, a kórházzal, a látogatóival, Edinával, az „össznépi aggódással”, szóval úgy az egész történettel. Így is eléggé kiakasztott, hogy Cortez balesete óta az összes Szent Johannás diák úgy csinált, mintha „besztfrendek” lennének, még azok is meglátogatták a kórházban, akik egyébként két szót sem váltanak vele a hétköznapokban. Úgyhogy jobbnak láttam kimaradni a felszínes, „hű, most aztán jól aggódom érte” viselkedésből, és inkább Virággal és Arnolddal lógtam a hétvégén és suli után. A többiek meg játszhatták a „látszatbarátot” meg „látszatbarátnőt”. Utóbbi leginkább Edinára vonatkozik, aki a szokottnál is jobban tette az agyát. Ja, és mellesleg az egész suliból négyen nem látogattuk meg, illetve nem kommunikáltunk semmilyen formában a balesetet szenvedett Cortezzel. Arnold, aki elvből nem, hiszen nincsenek jóban. Kinga, aki elvből nem, hiszen szerinte mindenki „túlreagálja” a dolgot. Virág, aki elvből nem, mert nélkülem nem akart. És én, aki elvből nem. Mert nem állok be a sorba akkor se, ha szinte belehaltam, annyira szerettem volna látni, és igen sok zsebkendőm fogyott esténként, amikor az élet igazságtalan dolgairól elmélkedtem. Nem biztos, hogy számít, de tartom magam az elveimhez.

Virággal elsétáltunk Ricsiék mellett, akik szokás szerint a lépcső előtt ácsorogtak.

– Sziasztok – köszöntem, és meg sem álltam a társaságukban, mert Edina már ott volt. A beszélgetésből kihallottam, hogy Cortezről van szó.

– Reni – szólt utánam Ricsi.

– Az asztalodon hagyom – vetettem oda, meg sem várva, hogy mit akar kérdezni, mert biztos voltam benne, hogy a kémiaházival kapcsolatos.

– Kösz – röhögte el magát. – De most pont nem ezt akartam. De ha már felajánlottad… Visszasétáltam hozzájuk, és igyekeztem türelmetlennek látszani. Borzasztóan frusztrált Edina látványa, aki olyan görcsösen kapcsolódott Cortez barátaihoz, mintha csak az élete függne tőle.

– Igen? – néztem Ricsire, aki lehajolt a táskájához, és előrelógó hajjal kutatott benne. Pár pillanat múlva feltápászkodott, és a kezembe nyomta a Don Quijoté t.  –  Cortez küldi.

– Oh. Oké. Kösz. – biccentettem, és keserű mosollyal elvettem a könyvet.

Virággal együtt bementünk az aulába, ahol a Jeanne d’Arc-szo- bor mellett állva Máday csekkolta a belépő diákokat.

– Virág, vedd le a kapucnid, egy épületben vagy, ha mégis megáznál, az komoly problémát jelentene – hadarta, mire Virág rosszkedvűen lerángatta a homlokába húzott kapucniját, és kócos hajjal meredt maga elé. – Renáta, a szerkesztőség termébe – intett felém Máday, és már tovább is siklott a tekintete, hogy rászóljon egy magas sarkú csizmában érkező tizenkettedikesre.

– Megvárlak a suliboxnál – köszönt el Virág, én pedig bementem a suliújság termébe.

Kinga már ott volt, fontoskodva magyarázott Timinek az áprilisi számmal kapcsolatban.

– Nem, Kinga nem veheted át Neményi rovatát.

– Csak megpróbálom. Én is írok róla, ő is, és akié jobb, az kerül bele az újságba – erősködött Kinga.

– Felejtsd el. Megkapod az Események  rovatot – zárta le Timi.

Kinga duzzogva vonogatta a vállát, aztán meglátott, és felcsillant a szeme. Ez rám nézve nem jelentett sok jót.

– Renáta! Jó, hogy jössz.

– Ide járok – vágtam rá gúnyosan, Kinga azonban elengedte a füle mellett. – Te hatással vagy Neményire… – Nem kérem meg semmire! – vágtam közbe.

– Csak gondoltam, jobb belátásra bírhatnád… – Kinga – néztem mélyen a szemébe. Fáradt voltam, szomorú, dühös és csalódott. Nem volt kedvem harcolni vele. – Arnold cikkei a legnépszerűbbek a suliújságban.

– Tudom. Pontosan ezért akarom a rovatát.

– Ő tette népszerűvé. A stílusával, a fogalmazásával, az intelligens humorával. Érdekesen ír, ezért szeretik olvasni. Ha elveszed a rovatát, senki nem fogja olvasni a tiédet, hacsak nem tartod a szintjét. Ami nem könnyű.

Kinga hosszasan hallgatott, aztán csípőre tett kézzel méregetni kezdett.

– Mi van? Védőügyvédet játszol, vagy mit érvelsz ennyire?

Neked nem mindegy, ki írja a dupla oldalt?

– Kinga, ehhez most nincs kedvem. Találj ki valamit. Csak hagyjál – legyintettem erőtlenül. Kinga csodálkozva nézett rám.

– Veled meg mi van?

– Semmi, csak nincs kedvem vitatkozni.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nincs – zártam le, és felültem a padra. Pechemre Kinga nem tágított, sőt, egyre kíváncsibb lett.

– Olyan nincs, hogy nincs kedved vitatkozni! Magyarázd meg!

– méregetett szúrós szemmel. – Cortez miatt savanyodtál be ennyire? Nyugi, jól van, biceg egy darabig, aztán majd megint összetörheti a képét. Ezért kár ennyire kiborulnod… – közölte.

– Nem érdekel, hogy mi van vele. És nem borultam ki.

Kinga hosszasan nézett rám, végül sóhajtva felült mellém a padra.

– Nem járnak.

– Kik?

– Kik? Mégis kik?

– Edina és Cortez? – kérdeztem, mire Kinga bólintott.

– Nekem nagyon úgy tűnik. A közösségi üzenőfala, a látogatás, Edina fátyolos tekintete… Tök olyan, mintha a barátnője lenne – suttogtam szomorúan.

– Na és? Edina rájátszik a szerepére. Ha ebből ítéled meg a helyzetet, akkor elég béna vagy!

– Kösz.

– De komolyan. Játszod itt a megbántottat, árnyéka vagy önmagadnak, holott körülbelül annyi közöd van Cortezhez, mint Edinának. Vagyis semmi.

– Te mindig tudod, hogy mivel dobj fel – motyogtam kelletlenül.

– Nem tehetek róla, ha fáj az igazság. Szedd össze magad, suli után menj át hozzá, nézd meg, hogy van.

– Nem tehetem.

– Miért? Az egész suli bent lógott nála a kórházban… – Nem azért – szakítottam félbe. – Virággal délután rajz korrepem lesz.

– Virág korrepetál rajzból?

– Nem, egy tanár jár hozzám.

– Akkor mit keres ott Virág? – nézett rám furán.

– Hát, ööö… Csak úgy átjön – vontam meg a vállam. Kinga összehúzott szemmel nézett rám, és amolyan „határozottan kihagynak valamiből” tekintettel méregetett.

– Neményi szokás szerint késik, úgyhogy Reni, majd add át neki a rá vonatkozó részeket – csapta le az asztalra Timi a mappáját, és tapsolt párat, hogy mindenki figyeljen rá. – Tehát az áprilisi szám… Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az árkádok alatt lévő padokból egyet kicipeltünk az udvar közepére, és felültünk a támlájára. Arnold olvasott, Virág lehunyt szemmel, a nap felé fordulva, mozdulatlanul ült, én pedig a kezem közt forgattam a Corteztől visszakapott könyvet, és folyamatosan agyaltam.

Butaság volt könyvet küldenem neki, valószínűleg egyszer se nyitotta ki, emiatt bénának, eminensnek és könyvmolynak tart.

Hurrá.

Utolsó óra után Virág és Arnold az aulában várt, amíg elszaladtam a könyvtárba, hogy visszavigyem a könyvet. A könyvtáros néni elvette a kezemből, és amíg én nézelődtem a sorok között, regisztrálta.

– Egy pillanat! – szólt rám élesen, mire azonnal odamentem a pulthoz.

– Igen?

– Utoljára mondom, a könyvtári könyvre ugyanúgy vigyázni kéne, mint a sajátunkra.

– Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.

– A könyvjelző használata luxus? Mégis miért kell minden alkalommal elmagyaráznom, hogy… – Bocsánat – szóltam közbe. – Én használok könyvjelzőt. És vigyázok a könyvekre – magyaráztam, mire a könyvtárosnő a szemüvege mögött gúnyosan összehúzta a szemét.

– Igazán? Akkor nyilván én hajtogatom be az oldalak sarkát, mert unatkozom. Tessék – lapozta fel a könyvet, és megmutatta a behajtott oldalakat. Mosolyogva néztem, és úgy éreztem, a boldogságtól szinte kicsattanok. Sajna a könyvtáros nem örült velem.

– Szerinted ez vicces? – förmedt rám.

– Nem, dehogy. Elnézést kérek, többé nem fordul elő.

– Bejegyzem a gépbe.

– Értem.

– Többé ne forduljon elő!

– Ígérem – rohantam ki a könyvtárból, és szinte Virág nyakába ugrottam.

– Ilyen jó móka a könyvtár? – kérdezte furán.

– Elolvasta. Elolvasta a könyvet, amit küldtem neki!

– Honnan veszed? – kérdezte Arnold.

– Behajtotta az oldalak alján, ahol tartott – ecseteltem boldogan.

Arnold fintorogva megrázta a fejét.

– Miért pont a lába tört el? A karja tanulságosabb lett volna.

– Jaj! – ráztam a fejem automatikusan.

– Behajtani a lapok sarkát? – förmedt rám.

– Jó, én is utálom, ha valaki ezt csinálja, de most nem érdekel!

– Persze. Világos.

Arnold elköszönt a kapunkban, mi pedig Virággal hazamentünk, hogy várjuk a „rajztanáromat”.

Cortez: 5/5 – elolvasta a könyvet. Hűű. J

Rajz korrep: 5/4 – még mindig irtó helyes a srác. Ma gyümölcsöket rajzoltunk, csak épp az én almáim láttán Virág majdnem lefejelte az asztalt, úgy nevetett.

 Esőisten:  5/1 – feladom. Belekezdek egy másik könyvbe, ezt pedig félrerakom. Egyszerűen nem megy, mindig elalszom közben. L

Tesi: 5/1 – Edina halálra idegesít, ráadásul tornateremköröket futottunk, és beszorult a levegő, ami miatt még mindig szúr az oldalam. L

Március 19., csütörtök

A tökéletes csütörtök. Vladár hiányzott! J

Konkrétan ez volt életem legjobb rajzórája. Az ofő jött helyettesíteni, és amíg ő átmásolta a naplóból az ellenőrzőkbe a jegyeket (érdekes, sokan „elfelejtettek” beírni pár egyest), mi elfoglalhattuk magunkat.

Suli után Virággal és Arnolddal együtt indultunk haza, és a hétvégéről beszélgettünk, mármint arról, hogy ki mit fog csinálni.

Virág az apukájával lesz, a program mozi és mexikói étterem, Arnold pedig fotókiállításra megy a szüleivel.

– Anyu szerint jó idő lesz a hétvégén, úgyhogy én kiülök a kertbe, és olvasok. Csak úgy, egész nap – ecseteltem én is a hétvégi programom.

– Passuth? – mosolyodott el Arnold.

– Nem. Letettem. Majd kiolvasom. Tényleg. Csak most nem megy – vontam meg a vállam.

Felfelé baktattunk a dombon, amikor Virág kérdőn körbefordult, és a tekintete megállapodott rajtam.

– Green Day szól a zsebedben – mondta.

Zavartan előkerestem a mobilom, és közben azon tanakodtam, hogy ki állíthatta be a telóm a Basket Case-re,  és egyáltalán ki csörög arra, mert csak egy embert ismerek, aki szereti… A kijelzőn Cortez neve villogott, alatta egy menő deszkás képpel.

– Cortez – suttogtam, és megtorpantam az úton.

– Vedd fel! És lélegezz. De előbb vedd fel. Vagy ne! Előbb lélegezz – ugrált körülöttem Virág.

– Mit mondjak? – kapkodtam a levegőt.

– Elsősorban ne mondj semmit, várd meg, hogy mit akar. De ha beszélni akarsz vele, javaslom, hogy vedd fel – tanácsolta Arnold.

Hatalmas sóhajjal még egyszer a kijelzőre néztem, aztán benyomtam a gombot.

– Igen? – kérdeztem, de a hangom túl vékonynak és bizonytalannak tűnt.

– Szervusz, Reni – szólt egy hang, de határozottan nem Cortezé.

– Én Cortez nagymamája vagyok.

– Csókolom – makogtam kínosan, mire Virág és Arnold kérdőn nézett rám.

– Ne haragudj, hogy csak így felhívlak, de a segítségedet szeretném kérni.

– Igen?

– Mint bizonyára hallottad, Corteznek volt egy balesete, ami miatt nem tud iskolába menni… – Igen, hallottam. Remélem, jobban van.

– Persze, már kutya baja azonkívül, hogy azt hiszi, a fekvőgipsz arra kötelezi, hogy napi tizenkét órában videójátékokkal üsse el az időt… – Ösztönösen elnevettem magam. – Ami pedig a tanulást illeti, gondolom, nem leplek meg azzal, ha azt mondom, hiába kérdezem Ricsit, állítja, hogy semmiből nincs házi vagy tanulnivaló. Dave pedig egyenesen azt mondta, tanítás sincs… Mosolyogva hallgattam Cortez nagymamáját, miközben apró lepkék repkedtek a gyomromban. Életemben először beszéltem vele, de rögtön iszonyúan szimpi lett, egyrészt, mert lazán beszélt, mindenfajta szigor vagy fontoskodás nélkül, másrészt pedig mindenkit a becenevén hívott, még Cortezt is!

– Ami azt illeti, akadna tanulnivaló… – mondtam, mire Cortez nagymamája elnevette magát.

– Igen, sejtettem, ezért is hívtalak. Most még nagyon vicces fekvőbeteget játszani, de a felhalmozott lemaradást kétlem, hogy pár nap alatt pótolni tudja. Folyamatosan kéne.

– Hát, én lemásoltam Corteznek az anyagot minden tárgyból, szívesen odaadom Ricsinek.

– Nagyon köszönöm, Reni, ez igazán kedves dolog. Viszont attól tartok, hogy ha Ricsinek adod oda, a jegyzeteid még útközben elvesznek, aztán mehet tovább a videójáték.

– Igen, ez elképzelhető – mosolyodtam el. Virág és Arnold érdeklődve nézett, én pedig bólintottam egyet, jelezve, hogy minden oké.

– Arra gondoltam, bár tudom, hogy elfoglalt vagy, iskolaújság, olvasókör… de ha lenne egy kis időd és áthoznád neki.

– Persze! – vágtam rá automatikusan, és úgy éreztem, megfordult velem a világ. Cortez mesélt rólam? Te jó ég! Fel sem fogtam, hogy mi történik, amikor Cortez nagymamája áthívott holnap, suli utánra, hogy segítsek tanulni.

Szédülve tettem le a telefont, és beletelt pár percbe, mire normálisan el tudtam mondani, hogy átmegyek Cortezhez. Wow.

Anyu a laptop előtt ült, amikor hazaértem.

– Nézd csak, mekkora viharfelhő! – bökött a monitorra, én pedig oda se nézve lerogytam a székre, és hatalmasat sóhajtottam.

Anyu továbbra is a laptoppal foglakozott, úgyhogy elejtettem még öt hasonló méretű sóhajt, mire végre lecsapta a notebook tetejét, és rám nézett.

– Mi történt?

– Cortez nagymamája megkért, hogy vigyem át holnap, suli után a házit.

– Ez igazán jó ötlet, az ilyen lemaradást folyamatosan kell pótolni, hetekig is eltarthat, mire iskolába tud menni – bólintott anyu, aztán felnyitotta a notebook fedelét, és tovább kergette a felhőket.

Furán néztem rá, azt hiszem, nem értette a helyzet komolyságát.

Én? Corteznél? Hűű.

Msn: 5/5 – Virággal másfél órát webkameráztunk, próbáltuk megbeszélni, hogy mi lesz.

Rajzóra: 5/5 – Vladár nem volt. Hurrá. J

Lepkék a gyomromban: 5/3 – Remélem, lassan elalszanak, mert én már fáradt vagyok… Beckett: 5/5 – Arnold tanácsára nekikezdtem a Godot-ra várva című drámának, eddig hihetetlenül tetszik.

 Esőisten siratja Mexikót:    5/1 – ott hever az éjjeliszekrényemen, és mintha nevetne azon, hogy kifogott rajtam. L

Március 20., péntek

Az egész napot végigizgultam, hogy vajon mi lesz délután.

Reggel a szokottnál is körülményesebben készültem el, totál nehezen választottam ki a ruhám, legalább háromszor átöltöztem, mire végül megállapodtam egy garbónál, vastag kötött pulcsival és a szövetkabátommal. Már-már jól éreztem magam a bőrömben, amikor anyu meglátott, és az uzsonnám csomagolása közben, csak úgy mellékesen közölte, hogy tök jó idő lesz ma, és meg fogok sülni. Oké, akkor vissza a gardróbomba, le a vastag téli göncöket, elő a tavaszi holmikkal, és kezdhettem elölről. Végül egy hosszú ujjú póló, farmer, kardigán és farmerdzseki lett a dologból, de a sok átöltözés miatt a hajszálaim feltöltődtek elektromossággal, és egyáltalán nem akartak visszalapulni a fejemre. Úgyhogy kénytelen voltam begumizni.

– Csinos vagy – mosolygott anyu, amikor másodszorra is csekkolta a kinézetem.

– Utálom így a hajam. Túl magas a homlokom! – zsörtölődtem.

– A homlokod normál méretű – vágta rá anyu, és a kezembe nyomta az uzsim. – Feta sajtos szendvics kapribogyóval és jégsalátával – mosolygott. Összeráncolt szemöldökkel néztem a kezemben tartott szendvicsekre, és próbáltam rájönni, hogy miért csomagol nekem görög ételt.

– Jó, majd eljárom a szirtakit, miután megettem – vágtam rá, anyu pedig elnevette magát.

Az uzsim egyébként hét perccel később Zsolti kezében várta a megsemmisülést.

– Ez elég jó kaja. Kösz – bólogatott Zsolti.

– Nincs mit.

Ricsi és Dave éppen valami „nagyon komoly” sorozatepizódról beszélgetett, amikor Dave telefonja megcsörrent.

– Elnézést, belső hívás – szólt titokzatosan, és kissé félrevonult, hogy felvegye. – Jack Bauer. Szia, apu! – sétálgatott fontoskodva, belőlünk meg kitört a nevetés. A fiúk meg a fura sorozataik!

– Ez kész – röhögött Ricsi, aztán megragadta a karom. – Tűnés be.

– Miért? Mi van? – csodálkoztam.

– Menjünk már! Dina jön. Ha itt talál minket, soha nem rázzuk le.

Virág álmosan körbefordult, aztán megigazította a haját, hogy két szemmel is lássa a dolgokat.

– Tényleg, ott jönnek az a-s lányok – bólintott.

Még reagálni sem tudtam, Ricsi elindult a suliba, mi meg utána.

A portán felmutattuk a belépőkártyát, közben próbáltam megkérdezni Ricsit, hogy mi ez az egész.

– Semmi, csak az agyunkra megy.

– Miért?

– Miért? Láttál minket az elmúlt két hétben egyszer is nélküle?

Úgy tapad, mint egy pióca.

– Cortez miatt – motyogtam, és mosolyogva Ricsire néztem.

– Hát, ja. Csakhogy Cortez nincs itt, mi meg el kell hogy viseljük a nyávogását – magyarázta, miközben bementünk az aulába. Máday éppen feltápászkodott a földről (egy végzős lány szoknyáját mérte le a vonalzójával), és összehúzott szemöldökkel felénk fordult.

– Felmayer, azonnal tedd le a telefont!

– De ez belső hívás! CTU! – magyarázta Dave, az ig. helyettes azonban megrázta a fejét.

– Engem az sem érdekel, ha CIA! Ez egy iskola, tedd le a telefont! – közölte könyörtelenül, aztán átnézett rajtam, és a többiekhez szólt. – Virág, vedd le a halálfejes kendőd, a házirend tiltja! Zsolt, vagy elteszed az uzsonnád, vagy én teszem el! – hadarta. – Pósa, te pedig kezdj valamit a hajaddal, mert ha így folytatod, átrakatlak tornaórán Korponay tanárnőhöz – szólt rá Ricsire is, jelezve, hogy az állig érő haja nem túl „fiús”.

Szóval ilyen szokásos módon érkeztünk meg a suliba.

Egyébként laza nap volt, Monsieur Durand-nal a Louvre-ról tanultunk francia kultúrán, de Dave rákérdezett A da Vinci-kód ra, úgyhogy erről beszélgettünk inkább, ofőn Haller felhívta a figyelmünket a közelgő fogadóórára (L

, a sulirádióból vidám, tavaszi punk-pop számok szóltak (mint Sum41, Avril meg ilyesmi), úgyhogy hamar eltelt a nap. Aztán azon kaptam magam, hogy kicsengetnek infóról, és mennem kell Cortezhez. Jaj.

Virággal ezerszer átrágtunk minden lehetséges variációt, mégis totál gyomorgörccsel pakoltam be a táskámba, és baktattam le a lépcsőn.

– Jó hétvégét. Reni, holnap beszélünk msn-en – indult el sietve Arnold.

– Egyfelé megyünk. Egy darabig. Nem vársz meg? – szóltam utána. Arnold töprengve megrázta a fejét.

– Menj Virággal. Úgyis végigcsacsogjátok az utat, és olyan komoly témákról diskuráltok, mint hogy milyen lehet Cortez szobája vagy mennyire leszel zavarban. Ezek a dolgok félórán belül kiderülnek, úgyhogy, ha nem gond, nem témáznék róla feleslegesen… – jelentette ki, én pedig mosolyogva szakítottam félbe: – Oké. Szia!

Mellesleg Arnoldnak teljesen igaza volt. Virággal a dombon felfelé baktatva tényleg ilyesmikről beszéltünk, viszont mi nem tartottuk feleslegesnek. Sőt. Cortez utcájánál Virág megállt, és megragadta a kezem.

– Sok sikert! Apu félóra múlva jön értem, úgyhogy msn-en nem leszek már, amikor hazaérsz, de írj sms-t! Várni fogom.

– Oké – bólogattam, hatalmas sóhajjal elköszöntem Virágtól, és elindultam Cortezék háza felé..

A házuk előtt olyan fejjel álltam, mintha a fogamat húznák.

Megigazítottam a hajam, húzogattam a pulcsim alját, rántottam párat a vállamon, ami szinte leszakadt a táskám súlya alatt, és leginkább húztam az időt. Aztán kis lepkékkel a gyomromban, kissé félve benyomtam a csengőt, és igyekeztem mosolyogva belenézni a kamerás kaputelefonba. Gondolatban ezerszer végigmondtam, hogy mutatkozom be, de erre nem volt szükség, mert berregő hangot hallatva kinyílt a kapu. A bejárati ajtón Cortez nagymamája sietett ki elém.

– Gyere nyugodtan, Reni.

– Csókolom – mosolyodtam el zavartan, és félve igyekeztem a ház felé. Jaj nekem.

Cortez nagymamája egyébként egyáltalán nem úgy festett, mint vártam. Mármint semmi „nagymamás” nem volt benne. Laza volt, mosolygós, kedves, közvetlen és fiatalos.

– Gyere be – csukta be az ajtót mögöttem, miközben beléptem a házba. – Örülök, hogy látlak – köszöntött. – Cortez a szobájában van, felkísérlek. Nem fogod kitalálni, videójátékot játszik – közölte unottan a plafon felé nézve, én pedig automatikusan elmosolyodtam.

Cortez nagymamája elindult a lépcsőn, én pedig zavartan, a hajamat piszkálva követtem. Elég abszurdnak ítéltem meg a helyzetet, és igyekeztem úgy felfogni, hogy csak átugrottam a leckével egy osztálytársamhoz. Ki kellett zárnom az agyamból, hogy az éppen Cortez.

Az emeleten aztán megálltunk egy Ramones-poszterrel díszített ajtó előtt, Cortez nagymamája pedig kopogott kettőt, aztán benyitott.

Lesütött szemmel sóhajtottam, és beléptem utána. Az elmúlt hetekben próbáltam lelkiekben felkészülni arra, hogy milyen lesz újra látni őt, mert iszonyatosan hiányzott, és bár esténként előszeretettel nézegettem a fényképeit, ez mégis más volt.

Egyrészt, mert élőben mégiscsak jobb találkozni, másrészt meg gondolatban mindig „normális” emlékként élt bennem, és valahogy sosem gondoltam rá összetörve. Így amikor beléptem a szobájába, automatikusan a szám elé kaptam a kezem. A fekvőgipsz még oké, az „ápol és eltakar”. Viszont a karja csupa kék-zöld folt volt, az arcán gyógyulófélben lévő sebek és hegek éktelenkedtek, és ahogy ott ült, félig fekve, felpolcolt lábakkal, összetörve és sérülten, hirtelen majdnem elbőgtem magam.

– Szia! – intett, fél szemmel elszakadva a videójátéktól, aztán mikor látta a sokkolt képemet, mosolyogva magára mutatott. – Így jártam.

– Te jó ég! Ricsiék mondták, hogy rossz a helyzet, de nem gondoltam, hogy ennyire! – hüledeztem tovább.

– Nem gáz – rázta meg óvatosan a fejét.

– Nem gáz – csettintett a nagymamája rosszallóan. – Nem gáz, ha valaki felelőtlenül, felszerelés nélkül megy a korlátra, és egy balul sikerült kick-flip után darabokban hever a földön. Ugye?

– Jól vagyok, nem? – nézett unottan a plafonra Cortez.

– Fogjuk rá. Viszont aki ilyen hősiesen viseli a balesetet, annak meg se kottyan a házit bepótolni.

– Ne már – dobta félre Cortez a joysticket, és hitetlenül meredt rám. – Tanulnivalót hoztál?

Mosolyogva megvontam a vállam.

– Olyasmi.

– Óriási.

– Jól van, Tony Hawk, szedd össze magad, egy kis leckeírásba még senki nem halt bele – vigyorgott Cortez nagymamája.

– Még – vágta rá Cortez.

A nagymamája mosolyogva intett nekünk, aztán becsukta a szobaajtót, és ott hagyott minket. Hirtelen megint eluralkodott rajtam a pánik, zavartan, esetlenül ácsorogtam az ajtó mellett, és nem tudtam, hova nézzek, ezért kapkodtam a fejem. Ami elég bénán nézhetett ki.

– Nem ülsz le? Mert felőlem állhatsz is – mosolygott Cortez, mire feleszméltem és körbenéztem. Ezúttal rendesen.

Na jó! A szobája állati menő, ami persze nem meglepő, mert Cortezzel kapcsolatban szinte minden menő, de akkor is. Sok ablak, amitől tök jó világos van, klassz bútorok, a polcokon elképesztő mennyiségű DVD, képregény, PC és PS játék (oké, könyv egy darab se, de mindegy). Az LCD tévével szemben az ágya, mellette a sarokban egy ülőgarnitúra, üvegasztallal. Némi töprengés után az egyik fotelbe ültem le, és feszengve, egyenes háttal nézelődtem tovább. Cortez összeráncolt szemmel meredt rám, találkozott a tekintetünk. A sebes arcától függetlenül is a világ leghelyesebb fiúja, úgyhogy a kis lepkék azonnal bomolni kezdtek a gyomromban.

– Jól vagy? – méregetett furcsálkodva.

– Aha, persze. Klassz a szobád – dicsértem meg, és lányos zavaromban a pulcsim ujját húzogattam.

– Most komolyan, látnod kéne magad. Úgy ülsz ott, mint egy váróteremben.

– Ó – bólintottam, és kicsit kényelmesebbre vettem a figurát.

Ami azt jelenti, hogy nem görcsösen merev háttal ültem, hanem kicsit begörnyedtem. Micsoda luxus. J

Cortez még nézett egy darabig, aztán jól kiröhögött.

– Te tudod. De azért megmozdulhatsz, meg vehetsz levegőt – gúnyolódott.

– Jól van már! – tártam szét a karom, és hátradőltem meg keresztbe raktam a lábaim.

Cortez továbbra is jól szórakozott rajtam, aztán előhalásztam a füzetem, amitől egyből elment a kedve az élettől is.

– Figyelj. Próbáltam röviden jegyzetelni, meg csak a lényeget, Barkánál, mondjuk, ez nehéz volt.

– Maratonit diktált?

– Rosszabb. De megoldottam, a könyvből kiszedtem a lényeget.

Igazából vagy átfutod párszor, vagy megnézed a Trójá t.   Persze az nem teljesen hiteles, meg csak egy film, de Dave is az alapján felelt, és hármast kapott – magyaráztam mosolyogva.

– Oké, ezt túltárgyaltuk – bólintott megkönnyebbülten.

– Matek – álltam fel, és odavittem neki a füzetem. Miközben a példákat tanulmányozta, én érdeklődve néztem körbe a szobájában, alaposan szemügyre véve mindent.

– Gitározol? – kérdeztem, amikor megakadt a szemem két gitáron. Egy elektromos, mellette erősítővel, meg egy akusztikus, ami összevissza volt matricázva.

– Ja – bólintott, még mindig a matekot fürkészve.

– Megnézhetem?

– Nem, ott kell ülnöd, nem állhatsz fel – vágta rá fel sem nézve, mire mosolyogva feltápászkodtam, és közelebb mentem az akusztikus hangszerhez.

– Szép – közöltem, mert nem igazán tudom, hogy mit szokás mondani egy gitárra.

Cortez a leckéket másolta, én pedig csak úgy nézelődtem a polcán lévő filmek között, amikor a nagymamája benyitott, és hozott nekünk üdítőt.

– Na, hogy megy a tanulás? – kérdezte mosolyogva, miközben letette a tálcát Cortez mellé.

– Sok lesz mára. Még csak lábadozom – motyogta Cortez a füzetemben lapozva.

– Ha van energiád hat részt megnézni a sorozatodból, akkor egy kis matek sem fog ki rajtad – jelentette ki Cortez nagymamája, és kiment a szobából. Cortez röhögve megrázta a fejét, és segítséget kért, mert nem tudta elolvasni az írásom.

Odamentem, és felolvastam neki a példát.

– Kösz – bólintott.

– Nagyon jó fej a nagymamád – mondtam pár pillanat csend után.

– Ja, elég jól kijövünk. Meg bírja a többieket is, sokat lógunk itt. Most meg főleg – mutatott a gipszére.

– Értem.

Cortez becsülettel, némi fintorgással meg erőlködéssel, de azért lemásolta a házikat, meg átnézte, amit odaadtam neki, úgyhogy addig a fotelben ülve előszedtem a könyvem, és olvastam – illetve úgy tettem, mintha olvasnék.

– Kösz a könyvet – szólalt meg hirtelen, mire felkaptam a fejem.

– Szívesen. Tetszett?

– Aha. Klassz, hogy spanyolul volt.

– Gondoltam, miért ne… – vontam meg a vállam. – Nem volt nehéz?

Legyintett, mire ösztönösen elmosolyodtam. Cortez iszonyat menő!

Csendben ültünk tovább, legközelebb akkor beszéltünk, amikor Cortez közölte, hogy az angol jegyzeteim olyan szinten hibásak, hogy inkább nem másolja le, majd odaadja ő nekem. Zavartan bólintottam, és úgy tűnt, lassan végeztünk is.

– Kösz, hogy áthoztad – nyújtotta felém a füzetem, én pedig felkászálódtam, hogy elvegyem tőle.

– Szívesen.

Ahogy ránéztem, és találkozott a tekintetünk, hirtelen annyi mindent akartam mondani. Hogy totál kiakasztott a balesete, meg hogy legszívesebben bementem volna hozzá, de annyian akartak menni… Meg hogy szörnyen aggódtam, meg hogy akartam, hogy tudja, ha bármi kell, számíthat rám. Meg ilyesmi. Sajna egy hang nem jött ki a torkomon, egyrészt, mert a lepkék megvadultak a gyomromban, másrészt pedig nyílt az ajtó, és hatalmas röhögés közepette Ricsi, Zsolti és Dave csörtetett be.

– Mi van, eminens lettél? – kérdezte Zsolti az ölében jegyzetekkel ülő Cortezre röhögve.

– Ja, úgy tűnik – dobta félre automatikusan a lapokat Cortez.

– Sziasztok – mosolyogtam a fiúkra, akik, ellentétben velem, baromira otthon érezték magukat.

Ricsi felkapta a gitárt, keresztbe feküdt vele a kanapén, és vadul pengetni kezdte, Dave bekapcsolta a tévét, majd ösztönösen benyomta a játékkonzolt, Zsolti pedig Cortez CD-gyűjteményéből kiemelt egyet, és a DVD lejátszóba tette. Kábé három pillanat alatt olyan hangzavar lett, mintha nem öten, hanem legalább ezren lennénk a szobában. Üvöltő punk zene a hangfalakból, Ricsi ész nélküli gitározása és a gördeszkás játék alapzenéje. És mindehhez még pluszban hozzájött a fiúk folyamatos kiabálása, ahogy próbálták túlüvölteni a hangzavart meg egymást. Hát, kábé így kell hangulatot csinálni. Éreztem, hogy baromira nem vagyok odavaló, úgyhogy gyorsan elpakoltam a táskámba, és a Beckett-könyvvel a kezemben az ajtó felé indultam.

– Sziasztok! – intettem.

– Cső – emelte meg a fejét a kanapén fetrengő Ricsi, aztán vissza is ejtette, és tovább gitározott.

– Szia – intett felém hanyagul Cortez, és már bele is kezdett a játékba.

Behúztam magam mögött az ajtót, és lesiettem a lépcsőn.

Mindenképp el akartam köszönni Cortez nagymamájától, mielőtt még keresne, a nappali azonban üres volt. Tétlenül ácsorogtam, amikor kinézett a konyhából.

– Akkor jól hallottam, hogy lejött valaki – mosolygott.

– Igen, már megyek is, befejeztük a tanulást. Meg a többiek úgyis jöttek – vontam meg a vállam.

– Melegszendvicset készítek, nem várod meg? Pár perc.

– Köszönöm, nem, anyu vár vacsorára – feleltem. Cortez nagymamája kedvesen bólintott, és megakadt a szeme a kezemben tartott könyvön.

– Mit olvasol?

– Godot-ra várva –  feleltem.

– Hát, az nagyszerű darab. De kilencedikben nem korai Beckett? Nem láttam Cortez kötelezői között, bár a listát többször is átjavította… – Nem, olvasókörön beszéltünk róla. Ez tényleg nem kötelező.

– Ó – biccentett döbbenten. – Értem. Na, rohanok, mert megégnek a szendvicsek, és a végén csak Zsolti eszik belőle.

Nevetve elköszöntem, aztán hazaindultam. A fújdogáló szélben összehúztam magamon a farmerdzsekim, és azt hiszem, egész úton mosolyogtam.

Cortez: 5/5* – összetört arccal és gipsszel is borzasztóan helyes, a sebhelyei ráadásul elég menők, olyan vagány vele. J

Cortez szobája: 5/5* – teljesen kúl, PC és PS játékok, tévé, hangfalszett, gitárok, erősítő, gördeszka, Tony Hawk-plakát… wow.

Virág: 5/3 – este sikerült háromnegyed órát beszélnünk telefonon, úgy, hogy mindig visszahívtuk egymást, de még így is lement mindkettőnk kártyája. Jaj. J

Vacsora: 5/1 – Cortez nagymamájának a melegszendvicse helyett borjúbécsit ettem petrezselymes krumplival. Ez jól hangzik, de a borjú fura ízű volt, a petrezselymes krumpli meg inkább krumplis petrezselyem volt… Bah.

Pótvacsora apuval: 5/5 – késő este összefutottunk a konyhában, ő mogyorókrémet evett, én meg találtam islert. J

Március 23., hétfő

 Virággal egész hétvégén nem találkoztam, mert az apukája csak vasárnap este vitte haza, így ma reggel ugrálva, visongva köszöntöttük egymást a kapuban. Apu összeráncolt szemöldökkel nézte a „lányos” üdvözlést, aztán megkopogtatta az óráját, hogy idő van. Pár perccel később kirakott minket a Szent Johanna előtt, úgyhogy gyorsan berohantunk, és a suliboxba pakolászva tovább örülhettünk egymásnak.

– Komolyan. A mozi után egy mexikói étteremben vacsoráztunk apuval, ahol a pincér totál úgy nézett ki, mint Pete Wentz! – mesélte Virág a hétvégi élményeit. – És amikor kihozta a burritóm, rám mosolygott – tette hozzá.

– És erre te? – kérdeztem mosolyogva.

– Nemtom, mert ráharaptam valami erősre, úgyhogy egész este folyt az orrom és zokogtam – vonta meg a vállát.

– Ó. Sajnálom. De! – néztem rá csillogó szemmel. – Akkor is rád mosolygott „majdnem Pete Wentz”!

– Ki mosolygott kire? – állt meg mellettünk Kinga, és miközben a vadiúj, totál menő, világoskék horgolt kardigánját simítgatta magán, kérdőn nézett ránk.

– Virágra egy Pete Wentz-klón – vontam meg a vállam.

– Ó, értem. Hát, szóljatok, ha felnőttetek – vigyorgott gúnyosan.

– Mi van a hősünkkel? – kérdezte Arnold, amikor beálltunk a büfé előtti sorba, és azonnal tudtam, hogy kire gondol. Ilyen maró gúnnyal csak Cortezről beszél.

– Hát, elég rosszul néz ki, de gyógyul. Elvittem a házit, meg talán holnap is beugrom… – Reni, kihasznál… – Önként vállaltam.

– Naiv vagy.

– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire Arnold mosolyogva csóválta a fejét.

– A végén sírni fogsz.

– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.

Tény, hogy Arnold nem bírja Cortezt, meg baromira nem lelkesedik azért, hogy ennyire odavagyok érte, mert szerinte „nem érdemli meg”, viszont az is tény, hogy ha eljön a sírás ideje, ott lesz mellettem, és nem fogja a fejemhez vágni, hogy megmondta.

Nem az a típus.

Vacsora után olvasni kezdtem, már csak pár oldalam maradt a  Godot-ból ,  amikor apu bekopogott, majd bejött a szobámba.

– Olvasol?

– Igen – bólintottam, kissé feltápászkodva a babzsák fotelemben. –Mit?

– Beckett.

– Az jó, nagyon jó – biccentett apu, és téblábolni kezdett a szobámban. Megállt az íróasztalom fölötti tükör előtt, és megnézte, hogy mik vannak ráragasztva. Az osztálykép, Virággal egy közös „felfelé nézünk emósan” fotó, egy Beatles Abbey Road-matrica, egy Cortezt ábrázoló manga, amit Virágtól kaptam, és egy  Twilight- kép.

– Ki ez a tag? – bökött apu Robert Pattinsonra.

– A Twilight ból   Edward. Vámpír.

– Vámpír? És az menő?

– Eléggé – biccentettem. Apu láthatólag elraktározta a friss információt, aztán sétálgatott még a szobámban, én pedig felvont szemöldökkel követtem minden lépését.

– Újabban keveset beszélgetünk. Tudom, kamasz vagy, a szülő az ellenség, ciki elmesélni a dolgokat, meg ilyesmi.

– Nem, dehogy. Csak semmi extra nem történik mostanában – vontam meg a vállam.

– Értem. Hát, akkor jó olvasást – indult kifelé apu a szobámból, én pedig sóhajtva becsuktam a könyvem.

– Láttam fagyit a hűtőben – szóltam utána. Apu mosolyogva nyitva hagyta az ajtót, én pedig csendben követtem.

Olvasókör: 5/5 – Németh László műveiről beszéltünk, nagyon klassz volt.

Edina: 5/1 – talán a kitartása miatt, de mindenhol ott van, ahol akar, sőt, ott is, ahol nem szívesen látják (lásd Ricsiék). L

Msn: 5/3 – Virággal beszéltünk, Cortez neve meg szürke maradt. Offline volt. L

Beckett Godot-ra várva:  5/5 – életem egyik legjobb könyve.

Oké, mindenre ezt mondom, de ez most tényleg. J

Március 24., kedd

Igaz, némiképp meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de anyu reggel mondta, hogy ma igazi tavaszi idő lesz, úgyhogy ez eléggé feldobta a kedvem. És tényleg! Ragyogó napsütésben érkeztek a Szent Johannába a diákok, és jó időben mindig hajlamosabbak vagyunk lazábbra venni a tanítási napot. Sajna rögtön az első órán lelombozódtunk, amikor Kardos becsapta maga mögött az ajtót, és egy pillanat alatt csend lett az osztályban.

– Tanár úr! – jelentkezett Andris, ami meglepő, irodalmon leginkább behúzott nyakkal szokott ülni.

– Igen?

– Nem lehetne, hogy a mai órán beszélgessünk? – kérdezte, mire összeráncolt szemöldökkel fordultam felé. Megőrült?

Kardossal akar tanulás helyett beszélgetni?

– Bernáth – nyitotta ki a naplót Kardos. – Pontosan 1,8-ra állsz irodalomból, úgyhogy gyere a táblához, beszélgessünk – közölte, és miközben Andris falfehér arccal kibotorkált a táblához, a többiek lehajtott fejjel bámulták a padot, mintha csak valami érdekes lenne rajta. Óra végéig fel sem mertek nézni.

Csengetéskor egy emberként sóhajtottunk fel, Kardos pedig felvette a tanári zsebkönyvét, és kifelé indult. Aztán eszébe jutott valami, és felénk fordult, mire többen visszasüllyedtek a székükre, és félve néztek rá.

– Antai-Kelemennel mi van?

– Lábadozik – üvöltötte Ricsi, mire Zsolti elkezdett röhögni azon, hogy „lábadozik, szó szerint lábadozik, merthogy eltört a lába, hahaha”. Kardos értetlenül meredt rá, aztán legyintett.

– Valaki látogatja?

– Persze! – vágta rá Zsolti. Kardos körbenézett a teremben.

– Valaki értelmes látogatja? – javította ki magát, mire mindenki kiröhögte a lealázott Zsoltit.

– Én viszem neki a tanulnivalót – feleltem halkan. Kardos némán bólintott, nem volt több kérdése, úgyhogy kiment a teremből. Zsolti – Kardos távozása után felbátorodva – hőbörögni kezdett.

– Mi az, hogy értelmes? Én nem vagyok értelmes?

– Muszáj válaszolni? – pattant fel Kinga, és összepakolta a cuccait.

– Hallgass, ló – förmedt rá Zsolti. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és kiviharzott a teremből. Zsolti, aki úgy érezte, megbántották, nem akart leszállni a témáról. – Én igenis értelmes vagyok! Kardos milyen alapon mond rám ilyet? Beperelem!

Arnold odasétált a padomhoz, és rám várt, miközben unottan Zsoltira nézett.

– Nem perelheted be, a vád nem állja meg a helyét, ráadásul te fizeted a perköltséget, és visszaperelhet rágalmazásért – közölte szárazon.

– Akkor is beperelem! – szólt Zsolti egy perc hatásszünet után.

Arnold a fejét rázva legyintett, aztán lementünk az udvarra.

Suli után Virággal és Arnolddal hazafelé indultunk, illetve ők haza, én pedig Cortezhez. Nem terveztem túl hosszúra a látogatást, mert egy halom házim meg tanulnivalóm volt, a cikkeimhez pedig még hozzá se kezdtem, úgyhogy eléggé sietősre vettem a dolgokat.

Legalábbis elméletben. Aztán amikor Cortez nagymamája beengedett, és felértem Cortez szobájába, már el is felejtettem, hogy van más dolgom is azon kívül, hogy segítsek neki pótolni a lemaradást.

– Ez minden? – kérdezte cinikusan, amikor a kezébe nyomtam egy halom jegyzetet.

– Aha – mosolyodtam el. – Mikor jössz suliba? Kardos hiányolt ma.

– Akkor megpróbálok minél előbb, már nekem is baromira hiányzik – közölte, én meg elnevettem magam.

Leültem a fotelbe, ezúttal sokkal természetesebben, mint a múltkor, és miközben másolta a leckét, én csendben figyeltem.

– Egyébként hogy vagy? – törtem meg a csendet pár perc múlva.

– Egyébként jól – bólintott mosolyogva. Természetesen a mosolyától zavartan lesütöttem a szemem, és koncentráltam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt.

– Klassz – motyogtam.

Cortez tovább firkálta a házit, én pedig felálltam, hogy kicsit megmozgassam magam.

– Elzsibbadtam, járkálok egy kicsit, nem gond? – kérdeztem felnyújtózva, mire Cortez pislogás nélkül meredt rám. Egy ideig kérdőn néztem vissza, nem értettem, hogy mi baja. Aztán leesett, és rögtön elvörösödtem. Hetek óta feküdnie kell, gondolom, már agybajt kap tőle, én meg félóra ücsörgés után közlöm, hogy elzsibbadtam és járkálnom kell… jaj.

– Nem úgy értettem, bocs – ültem vissza a fotelbe, és zavartan igazgattam a hajam.

– Nem gáz, jó poén volt. Tessék, kész vagyok – nyújtotta felém a füzetem, én pedig elvettem. – Kösz.

– Nincs mit. Szerintem lassan megyek is – néztem rá fájó szívvel.

– Oké. Ideadnád a gitárt, mielőtt elmész?

– Persze. Melyiket?

– Azt – bökött az akusztikus felé.

Levettem az állványról a hangszert, és odavittem neki. Cortez lazán az ölébe vette, aztán nyújtózva elemelte az éjjeliszekrényéről az egyik pengetőt.

– Jó gitározást – vettem fel a táskám a fotelből, aztán visszaejtettem. – Mit fogsz játszani?

– Még nem tudom, csak úgy összevissza. Valami tipp?

– Hát, valami olyat, amit ismerek – szóltam bátortalanul.

– Oké, nézzük.

Cortez elkezdett gitározni, én pedig visszaültem a fotelbe, és a térdemre könyökölve figyeltem. Igyekeztem megörökíteni a pillanatot, amikor a világ legmenőbb fiúja csak úgy, spontán játszik pár dalt nekem a gitárján. No comment. J

– Na? – nézett fel a szám végén.

– Klassz volt.

– De felismerted?

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Macy’s Day Parade.  Green Day – bólintott.

– Ó, nem ismertem – hebegtem zavartan, a szám szélét rágva.

– Oké – legyintett, és újra a gitár fölé hajolt. – És ezt?

Hát, Cortez kábé öt dalba játszott bele, én pedig folyamatosan a fejemet ráztam.

– De béna vagy! – mondta hitetlenkedve. – Nirvána, Ramones… Ezeket mindenki ismeri!

– Nem vagyok béna! – vágtam rá sértődötten.

Cortez hangosan felröhögött, én pedig felálltam és a táskámért nyúltam. Kicsit megviselt, hogy lebénázott, és azt hiszem, bármennyire próbáltam megjátszani, hogy nem bántott meg, az arcomra lehetett írva, mert amikor átvetettem a táskám vállpántját, Cortez mosolyogva visszatartott.

– Ülj le, még egyet mutatok – szólt, és láthatóan szórakoztatta a sértettségem.

– Jó – huppantam vissza a fotelbe. – De nem vagyok béna? – ismételtem, mire Cortez a fejét rázva felröhögött, és a gitárjára nézett.

Lefogta az akkordot, és pengetni kezdte a húrokat, én pedig négy másodperc múlva közbeszóltam.

– Ticket To Ride,  Beatles! – kiáltottam a felismeréstől boldogan.

– Az – bólintott, és tovább játszotta, én pedig ámulva néztem. A kedvenc bandám egyik kedvenc számát gitározta nekem Cortez.

Valaki ébresszen fel!

– Nem is tudtam, hogy szereted a Beatlest – mosolyogtam, amikor végigjátszotta a dalt.

– Nem is – rázta a fejét automatikusan. – A nagyi miatt ismerem, totál odavan érte.

– Ó – húztam el a számat. Van annál cikibb, mint hogy az imádott, nem mellesleg hihetetlenül kúl srác kedvenc bandáiról fogalmam sincs, de a nagyanyjával megegyezik az ízlésem? Jaj. L

Zavartan megvontam a vállam, Cortez pedig a gitárja húrjait tanulmányozta, amikor szinte mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Valahol abszurd és vicces volt az egész párbeszédünk, úgyhogy jót szórakoztunk rajta. Még mindig nevettünk, amikor megcsörrent Cortez mobilja. Odanyúlt a rezgő és egyre hangosabban zenélő telefonért az éjjeliszekrényhez, és a kijelzőre meredve elhúzta a száját, aztán unottan a füléhez emelte.

– Igen?

A hirtelen beállt csendben tisztán hallottam a készülékből kiszűrődő csacsogó, élénk hangot, és azonnal az arcomra fagyott a mosoly, mert tudtam, hogy Edina az. Komótosan felálltam és felvettem a táskám, miközben Cortez vadul „aházott” a telefonba, és a szemével az én mozgásomat követte.

– Megyek – suttogtam szinte némán, hogy épp csak leolvashassa a számról, aztán lenyomtam a kilincset, és mosolyogva intettem neki. Fél kézzel lefogta a telefont.

– Szia – biccentett mosolyogva. – Nem, figyelek, csak elköszöntem Renitől – közölte, mire a készülékből őrült hangos nyivákolás hallatszott, és miközben kiléptem az ajtón, hallottam, hogy Cortez azt magyarázza, hogy átvittem neki a házit. Azt hiszem, Edina begőzölt.

Cortez: 5/5* – Wow. J

Edina: 5/1 – minden próbálkozása ellenére Cortez unja. Ez most már tuti. J

Időjárás: 5/5 – anyu szerint marad a tavaszias idő, ami már nagyon hiányzott. J

Március 26., csütörtök

Törin Barka kíméletlenül összefoglaltatott velünk, és bejelentette, hogy hétfőn témazárót írunk. Erre Dave jelezte, hogy úgy érzi, hétfőre megbetegszik. A bejelentését az osztály röhögve díjazta, Barka kevésbé értékelte. Dave tuti kiemelt figyelmet kap a dolgozatírás közben.

J

Kicsengetéskor mindenki megkönnyebbülten kászálódott fel.

– Milyen óra jön? – üvöltötte Zsolti teli szájjal; éppen egy máj- krémes szendvicset fogyasztott, nem túl kulturáltan.

– Rajz. Végre valami könnyű – dobálta be a tancuccait Ricsi a táskájába, aztán, mivel a kijelentése után összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, röhögve megvonta a vállát. – Bocs, a többségnek könnyű – javította ki magát.

– A mai órán a színekkel fogunk foglalkozni – lépett a terembe Vladár, mire a többiek örömmel bólintottak. Én meg ültem ott bénán a helyemen, és azon töprengtem, hogy mi van a színekkel.

Kérdőn a mellettem lévő padban ülő Virághoz fordultam, és széttártam a karom, mire Virág felmutatott egy doboz temperát.

A szám szélét rágva hallgattam, aztán, mivel nem volt nálam tempera (tényleg véletlenül felejtettem el kiszedni a suliboxból óra előtt), felemeltem a kezem, és közöltem Vladárral, hogy kimennék a felszerelésemért. Amikor kiléptem az osztályból, utánam szólt, hogy ha megelégszem egy igazolatlan órával, vissza se kell mennem. Ez elég durva volt, és bár szívesebben lófráltam volna a folyosón vagy a könyvtárban rajzóra helyett, tudtam, hogy vissza kell mennem. Óra végéig a padom fölé görnyedve próbáltam kikeverni a Vladár által megadott színeket, de ötből csak kettő jött össze, mert a lila helyett állandóan feketét sikerült varázsolnom, emiatt pedig a többire nem maradt időm. Kettőt is csak úgy sikerült elérnem, hogy súgtak. A narancssárgát Virág szájáról olvastam le, a barnát pedig Arnold suttogta, amikor elsőként lett kész, és kivitte a tanárnak. A két színre egyébként kettest kaptam.

De milyen áron?

Duplamatekon Gazdag tanárnő rossz passzban jött órára, úgyhogy maratonit feleltünk, a fél osztály egyest kapott, ráadásul pont takarásban voltam, amikor Zsolti felelt, így hiába keresett engem a tekintetével. Kingára pedig hiába nézett, ő ahelyett, hogy súgott volna, csak némán jelentkezett. Tudta a választ. Persze hogy tudta! De nem segített. Óra végére eléggé felment az agyamban a pumpa, úgyhogy ahogy a tanárnő kitette a lábát, dühösen Kingára néztem.

– Belehaltál volna, ha súgsz?

– Igen – közölte durván, és felpattanva meghúzta a copfját. – Miért kéne segítenem? Ugyanabba az osztályba járunk, ugyanabba az iskolába. Ha én meg tudom tanulni, akkor más is!

– Most ne azzal foglalkozz – ráztam meg a fejem. – Ötösre feleltél, ügyes vagy, de utána miért kellett végigjelentkezned az órát? Mindenki tudja, hogy tudod a választ, ez annyira rád vall!

– Renáta! – szólt rám ridegen. – Te is ötöst kaptál. Pontosan mi a problémád?

– Az, hogy a viselkedésed… – Milyen? Milyen a viselkedésem? Szánjam meg Zsoltit, aki a fél életét a videómegosztón tölti, ahelyett, hogy tanulna? Vagy Virágot, aki a MySpace-en lóg egész nap, de képtelen felismerni egy egyismeretlenes egyenletet? – fújtatott.

– Nem kell megszánnod senkit. Csak ne provokálj – vontam meg a vállam, érezve, hogy ez egy véget nem érő vita kettőnk között, és úgy döntöttem, inkább Virágot vigasztalom, aki megint egyest kapott matekból. Jaj. L

Suli után Arnolddal és Virággal komótosan ballagtunk fel a dombos utcán. Délutánra annyira kisütött a nap, hogy a dzsekinket a kezünkbe fogtuk, és pulcsiban gyalogoltunk.

– Az előző egyest anyu írta alá, akkor a mostanit apunak kell – tűnődött Virág magában, mi pedig Arnolddal a fejünket csóválva hallgattuk.

– Holnap úgyis nálam alszol, ne gyakoroljunk egy kicsit matekra? – próbálkoztam, de Virág hallani sem akart róla.

Elmondása szerint a holnapi este olyan lesz, amilyenre terveztük, popcorn, DVD és Fall Out Boy-CD-hallgatás (az utóbbiról egyébként nem tudtam, de mindegy), és szerinte ebbe a tökjó programba nem fér bele a matek.

– Virág, a jegyeid alapján már most javítanod kéne, hogy az átlagod stabillá váljon, és ne az utolsó pillanatokban kelljen hajtanod – tanácsolta Arnold. Virág elhúzta a száját, és rávágta, hogy tök szép idő van. Ő így vált témát.

Szívesen hallgattam volna őket tovább, de megérkeztünk Cortez utcájához, úgyhogy lassítottam a lépteimen, végül pedig teljesen megálltam. Virág mosolyogva intett, Arnold azonban kérdőn nézett felém.

– A házi… – hadartam, és mielőtt Arnold bármi rosszallót mondott volna, inkább befordultam az utcába.

Cortez nagymamája beengedett, megkérdezte, hogy vagyok, meg ilyesmi, úgyhogy pár szót váltottam vele, aztán mondta, hogy menjek fel nyugodtan. A Ramones-plakát előtt megálltam, és mély lélegzetet véve bekopogtam, miközben próbáltam az agyamba vésni, hogy otthon csekkoljam le ezt az együttest, mert ciki, hogy semmit nem tudok róla.

– Szia – léptem be az ajtón, és mint mindig, amikor Cortez közelében vagyok, őrülten verni kezdett a szívem.

Cortez félretette a játékkonzolt, és fájdalmasan nézte, ahogy kiveszem a táskámból a tancuccaimat.

– Már megint ilyen sok? – vonta fel a szemöldökét.

– Csak hogy ne unatkozz a hétvégén – feleltem mosolyogva. – Vicces – nyúlt a jegyzetekért visszafojtott vigyorral, aztán belelapozott.

Pár másodperc ácsorgás után leültem a fotelbe, és éppen előszedtem volna a könyvemet, hogy olvassak, amíg Cortez átmásolja a dolgokat, amikor kopogtak az ajtón. Annyira biztos voltam abban, hogy Cortez nagymamája jött fel, hogy csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Cortez köszönt és a belépő visszaköszönt. Edina volt. Szinte minden vér kifutott a fejemből, és ösztönösen visszacsúsztattam a könyvem a táskámba.

Edina bejött, odahajolt Cortezhez, hogy puszit adjon, aztán fél szemöldökét felvonva valami köszönésfélét morgott felém is.

Kelletlenül visszaköszöntem, aztán kínos csöndben néztem, amint letesz az asztalra egy tálca sütit.

– Gondoltam, jólesne – magyarázta mosolyogva.

– Kösz, de még a tegnapiból is van – vonta meg a vállát Cortez.

Edina nem zavartatta magát, leült Cortez mellé, és megsimította a karját. Én meg pislogás nélkül meredtem rájuk. Oké, Edina sütit visz neki, sőt, mint kiderült, nem is első alkalommal, leül, csacsog, igazgatja a haját, aggodalmasan fontoskodik, puszival köszön, és úgy ül le mellé, mintha csak összetartoznának. Mintha csak… Teljesen ledöbbentem. Mintha járnának! Zavartan felkászálódtam és felvettem a táskám. Szinte egyszerre néztek fel rám, úgyhogy a hajamat csavargatva, totál bénán kezdtem magyarázni arról, hogy elfelejtettem, hogy fontos dolgom van.

– És a füzeted? – kérdezte Cortez.

– Maradhat, most nem kell – legyintettem, és kierőlködtem egy mosolyt, ami baromira nehezen, de sikerült.

– Biztos?

– Aha. Sziasztok – köszöntem el gyorsan, és már be is csuktam magam mögött az ajtót.

Hogy én mekkora balek vagyok! Ők telefonálnak, msn-eznek, sms-eznek, Edina átmegy hozzá, sütit visz, puszi… Én meg azt hittem, valami baromi különleges van abban, hogy naponta rohanok a házival, mint valami lúzer. Jaj. Lesiettem a lépcsőn, és már épp a bejárati ajtón menekültem volna, amikor Cortez nagymamája meglátott.

– Reni, már mész is?

– Igen, most csak odaadtam a jegyzeteket – hadartam sietve, mert szerettem volna kint lenni a házból, mielőtt kiszakad belőlem a bőgés.

– Ó, értem. Köszönöm, hogy elhoztad – bólogatott Cortez nagymamája, én pedig újra az ajtóra néztem, remélve, hogy pillanatokon belül a másik oldalán tudhatom magam. Cortez nagymamája (talán csak elkapta a pillantásom, talán tényleg elhitte, hogy sietek) kedvesen elköszönt tőlem, én pedig mehettem.

Az utat gyorsan tettem meg hazáig, és piros pont jár azért, amiért csak a szobaajtóm becsukása után tört rám a zokogás. Igaz, akkor annyira, hogy nem bírtam abbahagyni. Mikor anyu hazaért, még mindig a babzsák fotelemben ülve bőgtem, körülöttem egy halom zsepi volt szétdobálva, és kicsit nehezemre esett elmagyarázni, hogy mi a bajom, mert folyamatosan belebőgtem a beszámolómba. Anyu a másik babzsák fotelemen fészkelődve hallgatott, és próbálta a szaggatott beszédemből kivenni, hogy mégis mi történt. Aztán magamra hagyott, mert sürgősen meg kellett keresnie egy kamaszkezelő könyvben, hogy ilyenkor pontosan mi a teendő. Vacsorára már összeszedtem magam, azt hiszem, elfogytak a könnyeim, de a szüleim tolerálták az „éppen megszakad a szívem” dolgot, és engedték, hogy a szobámban egyek. Ami azért volt jó, mert webkameráztam Virággal. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy Edina és Cortez tuti, hogy járnak, Virág majdnem annyira kiakadt, mint én.

Cortez: 5/1 – minden hiába. L

Edina: 5/1 – áááá. L

A mai napom: 5/1 – no comment.

Rajzóra: 5/2 – rémes, de mégis, a délutánomhoz képest még az is jó volt.

 Március 27., péntek

Rémesen kezdődött a nap. A sok sírástól meg álmatlan forgolódástól buci fejjel ébredtem, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak, és úgy éreztem magam, mint akit kimostak.

Virág a kapuban várt ránk, és figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy apu a kocsiban ül, az egész utat végigmagyaráztuk, egymás szavába vágva. Szegény apu, a kora reggeli órában tuti el tudott volna képzelni jobb társaságot két begőzölt kamaszlánynál, de mindegy.

Az aulában Máday rászólt Virágra, hogy vegye le a fekete-fehér csíkos sapkáját.

– Jaj, ne, háromnegyed órán át igazgattam, hogy félreálljon, és kilógjon alóla a hajam… – mutatta Virág az emós sapiját, de Mádayt nem hatotta meg, így kénytelen volt levenni, alatta totál lelapult a haja, így mehettünk a mosdóba zselézni.

Amíg Virág a tükör előtt bíbelődött a hajával, én a falnak dőlve leguggoltam, és várakoztam. Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirtelen eszébe jut, és egy pillanat alatt befordul, így volt ez velem is. Egyszer nézem Virágot, amint a haját tupírozza, aztán nyílik az ajtó, és Edina a három a-s lány kíséretével becsörtet. És akkor végem is lett.

– Nekem jó a nyolc, addig úgyis átugrom Cortezhez – magyarázta Edina a szabad tükör elé állva, és ellenőrizte a szájfényét.

Megsemmisülten néztem rájuk. Átugrik hozzá. Az mit jelent?

Miért ugrál? Kihez ugrunk csak úgy át? A barátunkhoz? Jaj. L

Virág csendben igazgatta az ujjaival a haját, én a csempének dőlve guggoltam, miközben az a-sok továbbra is beszélgetve kivonultak a mosdóból.

Virág a tükörből rám nézett, az arca szomorú volt, és kicsit talán dühös is.

– Annyira sajnálom – mondta.

– Tudom – biccentettem. – Én is.

A folyosóra kilépve szinte belebotlottam Kingába. Ahogy a szemébe néztem, összetalálkozott a tekintetünk, és egy pillanatig hezitáltam azon, hogy megkérdezzem, mit tud. Ha valaki, akkor ő biztosan tisztában van a dolgokkal.

– Bocs – kerültem ki, miközben elkaptam a fejem. Nem, gondoltam, ő a másik oldalon áll, és most nem bírnám ki, ha megalázna.

A tanítás egyébként klasszul telt, a péntek mindig laza, úgyhogy hamar elment az idő. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvaron lévő padon ültünk és a sulirádiót hallgattuk, miközben Virág valami újságból szedegette ki a termékmintákat, Arnold meg én pedig olvastunk. Ő Rejtőt, én pedig Meg Cabotot.

– Milyen? – kérdezte egy idő után, a könyvemre utalva.

– Jópofa – vontam meg a vállam, és felmutattam neki a  Hívószám  sorozat borítóját. – És a tiéd?

– Zseniális – mondta. Virág, miután kiszedegette az újságba ragasztott ajándékokat, hirtelen felállt, és megkérdezte, hogy kérünk-e valamit a büféből. Mindketten nemet intettünk, úgyhogy beszaladt magának egy Túró Rudiért.

Teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor Arnold rám szólt.

– Hol jársz?

– Bocs, csak elgondolkoztam.

– Értem. Szóval holnap színház – ismételte meg, mivel úgy tűnt, elsőre nem hallottam.

– Ó, oké – biccentettem, és kierőltettem egy mosolyt. Arnold szótlanul bólintott, aztán összehúzott szemekkel méregetni kezdett.

– Minden rendben? – kérdezte, és őszintén jólesett a reakciója.

Megtehette volna, hogy a fejemhez vágja, hogy ő megmondta, meg ilyesmi, de nem. Igazi barátként viselkedett.

– Igen. Azt hiszem. Köszi – mosolyogtam rá. Lehet, hogy veszítettem, lehet, hogy Edina összejött Cortezzel. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy két olyan barát támogat és áll mellettem, amilyenről csak álmodni lehet.

Infón Tölgyessy tanár úr negyedóra alatt leadta az anyagot, utána elfoglalhattuk magunkat, ami mindig könnyen megy. J

Arnolddal Honfoglalóztunk, és egy idő után Jacques odaült hozzánk, mert érdekesnek találta, amit játszunk. Virág mellettem valami termékmintával kenegette magát, ami egy idő után habzott, úgyhogy kiment a mosdóba lemosni. Kiderült, hogy testápolónak hitte, pedig tusfürdő volt. (A csodálatos angoltudásunk, az tehet róla). Andris és Robi autóversenyeztek, a tanár mögéjük állt, és bíráskodott, mivel folyamatosan veszekedtek, úgyhogy mindenki elvolt.

A délután nagy részét olvasással töltöttem. Hogy a szüleim ne gondolják, hogy totálisan befordultam, az étkezőasztalnál ülve olvastam, és igyekeztem vidámnak látszani.

Virág hétkor jött, addig megsétáltatta Robert Pattinsont. A szobámba érve lerogyott a babzsák fotelembe, és kinyitotta a lila csillagmintás válltáskáját.

– Twilight? –  vette ki az A variációjú DVD-csomagot. – Vagy  Szívek szállodája? –  ez volt a B, és engem rögtön meggyőzött. – Oké – mosolyodott el. – Akkor Jess és Dean.

A körülmények miatt most duplán örültem. Mert Cortezről is elvonta a figyelmem, ami miatt igazán hálás voltam. Egy halom popcornnal, két fél literes kólával és pizsiben (én Yellow Submarine-es szettben, Virág pedig halálfejes gatyában és Pete Wentzes, bő fazonú pólóban) kezdtük el nézni a filmet. Éjfél után kerültünk ágyba, de megérte. Rengeteget nevettünk, és halálra zabáltuk magunkat popcornnal, így aztán megúsztuk anyu vacsiját is. J

Dvd-zés Virággal: 5/5 – nem aludtam sokat, de nagyon- nagyon klassz volt. J

Arnold 5/5 – Irtó rendes volt Cortezzel kapcsolatban. Igazi barát.

Meg Cabot: 5/5 – Nagyon klassz a könyv. Oké, azt nem akarom, hogy belém csapjon a villám, de annak örülnék, ha kialakulna valami képességem. J

Cortez és Edina 5/1 – legalább egy estére kivertem őket a fejemből.

 Március 30., hétfő

A hétvége oltári volt. A péntek este, a szombati színház Arnolddal, vasárnap egész nap Sims Virággal. Teljesen megfeledkeztem valamiről. Egy érzésről, ami reggel, miután apu kirakott minket a sulinál, szinte gyomorszájon vágott. Hogy mennyire szeretem Cortezt. Ott állt a többiekkel, a szokásos helyén. Járógipszben. Virág megszorította a karom, és mélyen a szemembe nézve próbált erőt adni.

– Sziasztok – köszöntem, és Cortezről a lehető leghamarabb kaptam el a tekintetem. Sajna a következő pillanatban vissza kellett néznem rá, mert hozzám szólt.

– Elhoztam a füzeteidet.

– Kösz. Hogy vagy? – kérdeztem, mert azért nem akartam bunkónak tűnni.

– Szokatlan, de nem vészes. Kicsit lassú. Nehezebben megy a kick-flip ezzel – kopogtatta meg a gipszét.

A poénját a fiúk hangos röhögéssel értékelték, én azonban csak bólintottam. Elvégre poénkodjon a barátnőjével, vagy mi. Oké, mivel már nem tudtam sokáig játszani a jeges, kíméletlen karaktert, Virággal gyorsan bementünk a suliba. Bármennyire is szeretném utálni Cortezt, sajnos lehetetlen. A visszatérésének egyébként (természetesen) nem csak én örültem borzalmasan. A büfésnénitől elkezdve a végzősökön át, a sulirádiósokig mindenki vele volt elfoglalva. Eléggé népszerű. Mindegy. Viszont volt, akit annyira nem hatott meg Cortez járógipsze. Kardos ahogy belépett az osztályba, máris a tárgyra tért.

– Jövő hét szombaton április 11. lesz. Mond ez valakinek valamit? – kérdezte, miközben csontos arca kemény vonásai egy pillanatra sem enyhültek meg.

– Anyám szülinapja! – üvöltötte Zsolti.

– Nagy Zsolt, ha még egyszer beleordítasz a tanórámba, leküldelek az igazgatóhelyetteshez – förmedt Kardos Zsoltira, mire mindenki abbahagyta a nevetést.

– Reni – szólított fel Kardos, mivel jelentkeztem.

– A költészet napja?

– Köszönöm – biccentett elismerően. – Ez alkalomból a Szent Johannában a jövő hét irodalmi hét – mondta. Az osztály halkan morogva várta, hogy ez pontosan mit jelent. Mivel Kardos jelentette be, sok jót nem. – Hétfőre szabadon választható beadandó feladat egy vers vagy egy novella írása.

– Nee – csúszott ki Dave száján, mire Kardos gyilkos tekintettel elhallgattatta, megfordult, és felírt egy internetcímet a táblára, amit kétszer alá is húzott.

– A feladat a következő… Oké, szóval az irodalmi hét kapcsán két beadandóból választhatunk. Egy vers, nincs meghatározva a műfaja vagy stílusa, példának azonban ajánlott néhányat a szöveggyűjteményből, ami alapján könnyen meg lehet írni. A másik, ami igazán elnyerte a tetszésem, egy tízoldalas novella, főszerepben egy állat, egyes szám első személyben elmesélve. Ez szerintem elég érdekes feladat, úgyhogy én rögtön a novellaírást választottam, és tényleg feldobódtam tőle. A többiek kevésbé.

– Felmayer? – szólította fel a tanár Dave-et, aki megállás nélkül jelentkezett.

– Tanár úr, minek a netcím?

– A legjobban sikerült munkákat beküldjük az oldalon meghirdetett pályázatra, hogy képviselje iskolánkat, tehát akit komolyabban érdekel, az nyugodtan nézzen utána – közölte, mire Kinga fészkelődni kezdett, a többiek pedig látszólag ellazultak. – Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kap mindenki osztályzatot! – tette hozzá, mire többen feszengeni kezdtek.

Csengetéskor az osztály egy emberként pattant fel, és akár egy felbolydult darázsfészek, úgy nyüzsögtünk. Cortez, aki egyébként is szenvedve ült a gipsz miatt, ezúttal még fájdalmasabb arccal nézett maga elé. Hát igen. Beadandó Kardosnak. Nyilvánvalóan Cortez rémálma. És amióta Edina a barátnője, ez engem egy cseppet sem érdekel. Haha!

Elpakoltam a táskámba, és vártam Arnoldra meg Virágra.

Közben a többiek természetesen a beadandókról tanakodtak.

– Á, lekapom a netről – vonogatta a vállát Dave.

– Állatról írni novellát? Ez meg mekkora baromság? Miről írjak? – töprengett Zsolti.

– Disznóról – szólt oda Kinga. – Az találó.

– Te meg írjál tetűről! – ordította Zsolti, aztán nagyszerű ötlete támadt. – írjál lótetűről!

Kinga a fejét rázva kiment a teremből, hogy gyorsan megnézze az infóteremben a Kardos által megadott honlapot. Az udvarra kiérve Arnold hozzám fordult.

– Melyiket írod?

– A novella tetszik, a vers húzósabb – feleltem.

– Akkor válaszd a novellát, szerintem menni fog – bólintott. – Vettél már részt pályázaton?

– Nem, még soha – ráztam a fejem, és magamban hozzátettem, hogy Kinga és Arnold színvonala miatt várhatóan nem is fogok.

– Hé, én tudjátok miről írok? – ébredt fel hirtelen Virág, aki annyira bambult, hogy már azt hittük, állva elaludt. – Robert Pattinsonról.

– A kutyáról? – kérdeztem.

– Nem, az emberről. A verset róla írom – bólogatott.

Arnold a fejét rázva próbálta felfogni, hogy Virág miről beszél, miközben én az árkádok alá néztem, ahová addigra ért ki Cortez, akit Ricsi támogatott. Körülöttük egy csomó felső évfolyamba járó ácsorgott. A sulirádiósok éppen Cortez visszatérésére küldtek egy dalt.

– Ez mi? – ráncoltam össze a szemöldököm kérdőn.

– Ramones – felelte azonnal Arnold, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki. Ezen, mondjuk, nem lepődtem meg. Csoda lett volna, ha valamiben egyetértenek.

Más kérdés, hogy a punk dal Máday tetszését sem nyerte el, aki büntetésül eltiltotta a két stúdióst egy napra (holnap) a rádiótól, ezért ő adja majd a dalokat. Éljen a sanzon. Jaj. L

A nap pozitívuma, hogy Edina nem volt suliban. A nap negatívuma viszont egyértelműen a töritézé. Komolyan, még sosem láttam ennyire bepánikolva az osztályt, mint törióra előtt.

Nemhogy az udvarra, de a folyosóra sem ment ki senki, egész szünetben a helyükön ültek és készültek. Ez mindenkinek mást jelentett: Kinga, Arnold, Gábor és én utoljára átfutottuk a füzetünket, a többiek leginkább puskát gyártottak. Csengetéskor Barka berobogott, a terembe, és azzal a lendülettel osztani is kezdte a dogákat. Virág, aki a szünetben végig zenét hallgatott a mobilján, kérdőn nézett fel.

– Ez mi? – csodálkozott.

– Témazáró – suttogtam. Virág olyan arcot vágott, mintha először hallana a dologról.

– Nem kéne előtte összefoglalnunk?

– Már megvolt – néztem rá értetlenül.

– Jujj – dörzsölte össze a kezét Virág, és kapkodva belelapozott a füzetébe.

– Virág, tedd el a füzeted – rakta le elé Barka a lapot, aztán felém fordult és kiosztotta az enyémet. Más csoportban voltunk, úgyhogy ez azt jelentette, hogy írhatok kétfélét. Óriási.

Barka még a többieknek osztotta a lapokat, miközben Virág a halálfejes tolla végét rágcsálva nézett körbe.

– Tanultál? – suttogta felém, mire bólogattam. – Mikor? –A hétvégén – válaszoltam. Látszott rajta, hogy nem érti.

– Mikor? Simseztünk.

– Előtte. Meg utána. Mi az első kérdésed? – nyújtogattam a nyakam a lapja felé, de Barka rám szólt, úgyhogy csendben kellett maradnom.

Na jó. Az óra síri csendben telt, én igyekeztem a leghamarabb megírni a dogám, mert Virág némán szuggerált, Jacques folyton hátrafordult, hogy segítsek, Robi pedig pisszegett, hogy foglaljam le a tanárt, mert így nem tud puskázni. Kétszer odahívtam Barkát, hogy megkérdezzek tőle valami tök átlátszó dolgot, addig a többiek, párszor tudtak lesni, de többet nem tehettem. Jacques-nak előreadtam egy cetlit a válaszokkal, aztán Virág válaszait dolgoztam ki. Tök jó, negyvenöt perc alatt megírtam három dogát.

Csengetéskor kimerülten kászálódtam fel a helyemről, és csodálkozva néztem hátra a fiúkra, akik kivételesen egyszer sem pisszegtek rám.

– Hogy ment? – kérdeztem Ricsit.

– Mindent tudtam – válaszolta büszkén. Összehúzott szemmel néztem rá, elvégre ő sem gondolhatja komolyan, hogy beveszem.

Ekkor Cortez felemelte a pad alól a könyvét, és mosolyogva becsukta. Na igen. Mivel ő a hiányzása miatt nem írt dogát, lesúgta az egészet Ricsiéknek. Azt hiszem, tényleg csak én vagyok annyira béna, hogy készülök az órákra. J

Olvasókör előtt Virággal ácsorogtam az aulában, és vártuk, hogy kész legyen a melegszendvicse (Arnold előrement a könyvtárba, hogy visszavigyen egy könyvet). A lépcsőről óriási hangzavar és röhögés hallatszott, úgyhogy odakaptam a fejem.

Ricsiék segítették le Cortezt, aki egyesével szedte a lépcsőfokokat, a járógipszével láthatóan nem tudott megbarátkozni. Mikor leértek, váltottak pár szót, aztán Ricsi, Dave és Zsolti kimentek a bejárati ajtón, Cortez pedig megpihent az aula egyik padján.

– Na, rohantam, mert Vladár elkezdi nélkülem – fogta Virág a tenyerébe a még gőzölgő melegszendvicset, és elviharzott rajzszakkörre.

Én meg ott maradtam. Esetlenül ácsorogtam, azon tanakodva, hogy most mi legyen. Cortezzel egyfelé megyünk, a könyvtárba.

Ha elsietek előre, az bunkó dolog. Ha bevárom, az meg ciki, elvégre miért kísérgessem, ha van barátnője. Még a végén úgy tűnne, mintha nyomulnék, vagy ilyesmi. Oké, végül győzött a lelkiismeretem, meg a kis lepkék a gyomromban, úgyhogy megálltam előtte.

– Jössz? – kérdeztem.

– Aha, mindjárt. Menj előre, mondd meg, hogy igyekszem – felelte ráérősen. Megráztam a fejem.

– Kardos be fog rágni. Szerintem gyere.

Cortez unottan a plafonra nézett, aztán megtámaszkodott a padon, és megpróbált feltápászkodni. Ösztönösen elkaptam a karját, hogy felsegítsem.

– Kösz – mosolygott rám, és sikerült megtartania magát. A többire nem nagyon emlékszem, mert a mosolyától zúgni kezdett a fülem, és azon igyekeztem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mielőtt megfulladok.

A lényeg, hogy együtt mentünk olvasókörre. Igaz, tíz percet késtünk, de Kardos csak Cortezt szidta le.

És hogy a nap teljes legyen, este fogadóóra volt, amin Vladár kedvesen kipanaszkodta magát anyunak a „minősíthetetlen magatartásom” miatt, úgyhogy tökmindegy a szerelmi bánatom vagy éppen a többi tantárgyból a kitűnő átlagom, Vladár beuszította anyut, így büntiből visszacsökkent a netkorlátozásom egy órára. Pff.

Cortez újra suliban: 5/5* – nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám. Pedig de. És borzalmasan hiányzott. J

Töritézé: 5/4 – Egy választ tuti elrontottam. L

Msn: 5/2 – a fogadóóra miatt kongott az ürességtől, azt hiszem, otthon mindenki fejmosást kap éppen.

Virág: 5/1 – az anyukája megtudott pár egyest, amit Virág nem írt be az ellenőrzőjébe, úgyhogy nem jöhetett a netre. Emiatt telefonon beszéltünk, de csak pár percet és titokban. L

Vers- és novellaíró pályázat: 5/3 – csekkoltam az irodalmi oldalt a neten. Elég húzósnak tűnik, de azért kinyomtattam.

 Március 31., kedd

Reggel Virág a kapunkban várakozott, fekete csőnadrágot, kockás deszkás cipőt és vastag, pink kapucnis pulcsit viselt, nyaka köré hatalmas, fekete-fehér kockás kendő volt tekerve. A haját a szemébe fésülte, úgyhogy tudtam, befordulós napja van.

– Mi volt? – tértem rá rögtön a fogadóóra témára.

– Ne is mondd! Gazdag és Kardos elég goromba dolgokat állított rólam – motyogta, miközben beült a hátsó ülésre.

– Én Vladártól kaptam – bólogattam. Apu rosszallóan nézett rám, jelezve, hogy a jelenlétében ne beszéljünk meggondolatlanul, merthogy ő szülő. Ez igaz, viszont ahelyett, hogy abbahagytuk volna, szimplán átváltottunk franciára, úgy diskuráltunk tovább.

Ez egyébként állati jó csel, komolyan beválik akár beszélgetésnél, akár levelezésnél, a szüleim nem értenek belőle semmit. J

A suli előtti lépcsőhöz érve be kellett látnom, hogy nemcsak Virágnak telt kellemetlenül az estéje, szinte valamennyi osztálytársammal „komolyan elbeszélgettek” otthon.

– Érted, Kardos azt mondta anyámnak, hogy vérlázító a magatartásom – hadarta Zsolti. – Mit akart ezzel mondani? – csodálkozott.

– Talán azt, hogy nem elég, hogy sötét vagy, mint az éjszaka, de még pofátlan is – állt meg mellettünk Kinga.

– Nyerítést hallottam, ti is? – forgolódott Zsolti, megjátszva, hogy nem vette észre Kingát. Kinga lenézően legyintett, aztán ott maradt velünk, nem törődve azzal, hogy a fiúk nem szívesen látták.

– Mit csinál Dave? – kérdeztem Ricsitől.

– Twitterezik – legyintett unottan.

Mint mindig, Dave szokás szerint fontoskodva járkált a telefonjával, a lehető legnagyobb feltűnést keltve, és alig várta, hogy valaki megkérdezze, mit csinál. Mivel fél füllel hallotta, amit mondtam, vagányán odaállt mellém, és magyarázni kezdte, hogy most éppen „mikroblogol”, vagyis helyzetjelentést ad arról, hogy hamarosan bemegy a suli épületébe.

– Ez tényleg őrülten izgi – bólogattam, óvatos mosolyra húzva a szám.

– Gúnyolódj csak, de mindenki, aki számít, ezt használja.

– Kimaradtam belőle – tettem fel a kezem.

– Ne már, Ren, legalább a Facebookra regelj. Sokkal többet használjuk, mint az IWiWet.

– Most komolyan, lemaradtam valamiről, mert nem használom?

– kérdeztem unottan, aztán már válaszolni is akartam a saját kérdésemre, hogy nem, amikor Kinga közbeszólt.

– Igen.

Felé kaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Az más, ha a fiúk cukkolnak, hogy béna vagyok, meg ilyesmi. De ha Kinga mondja, hogy lemaradok valamiről, akkor elhiszem. Mert őt ismerve csak egy dologról lehet szó. Cortezről. Aki egyébként abban a pillanatban érkezett meg, a nagypapája hozta suliba kocsival, és miközben Ricsi és Zsolti segített neki kiszállni, Kingára néztem.

– Regisztráljak? – kérdeztem halkan.

– Igen – felelte egyszerűen.

– Oké – bólintottam. Neki elhiszem.

Első óráig egyébként tízen ajánlották fel, hogy meginvitálnak az oldalra, és bár önként is fel tudok regisztrálni, azért Virágtól elfogadtam. J

Irodalmon Kardos így indított: – A tegnapi fogadóórák okoztak némi meglepetést. Bernáth, Pósa, Nagy, Felmayer és Bencze – nézett végig a termen. – Ezentúl minden jegyet én írok be az ellenőrzőtökbe.

A teremben halk nevetés futott végig, aztán Kardos egy szúrós tekintettel elhallgattatott minket, és Jacques-ot szólította fel, felelésre. Szegény Jacques negyedórán át állt a helyén, és csúnyán szenvedett egy életrajzzal. Már azt hittük, hogy sosem lesz vége, amikor nyílt az ajtó, és Arnold lépett be ráérősen.

– Neményi, most már elég volt, igazolatlan óra, add ide az ellenőrződ! – förmedt rá Kardos. Arnold maga elé húzta a hátizsákját, ledobta a tanári asztalra az ellenőrzőjét, aztán egy halom összegyűrődött lapot is.

– Ez mi? – kérdezte Kardos, akit láthatóan sokkal inkább foglalkoztatott a papírköteg, mint az igazolatlan.

– A beadandó. A novella tizenkét oldalas lett, tisztában vagyok vele, hogy a tanár úr tíz oldalt kért, de harmadik átírásra sikerült lecsökkentenem az oldalszámot. Mindamellett elhoztam az eredeti változatot is, ami sokkal inkább kiteljesedik, felépítés szempontjából pedig… – Jó, értem – bólogatott Kardos. – Ülj le – hajította vissza az ellenőrzőjét, amibe természetesen ezúttal sem írt be.

Arnold felvette az asztalról, és a helyére sétált, miközben találkozott a tekintetünk, és mosolyogva bólintottam neki. Kardos felvette a lapokat, és érdeklődve beleolvasott.

– Monsieur Kardos – köhintette Jacques, akiről mindenki megfeledkezett, és aki továbbra is a helyén ácsorgott, a felelése eredményére várva.

Kardos zavartan felnézett rá, aztán legyintve befirkantott neki egy kettest. Jacques boldog volt. Komolyan. J

Csengetéskor Arnold a padomhoz jött, és megvárta, amíg elpakolom a holmim.

– Hogy sikerült a novellád? – kérdeztem, bár azért sejtettem a választ.

– Könnyen ment – biccentett. – Hoztam neked is – emelt ki egy suliújságot a táskájából.

– Honnan van? – kaptam ki a kezéből izgatottan az áprilisi számot.

– Akkor töltötték fel a tartót, amikor jöttem.

– Na végre! Ez az új? – állt meg mellettem Kinga, majd szó nélkül kivette a kezemből, és ellapozott.

Csodálkozva néztem rá, aztán sóhajtva Arnold mellé álltam, és inkább vele együtt lapoztam át gyorsan.

– Jó lett – futottam át az ajánlóimat, aztán ellapoztunk Arnold négyoldalas cikkéhez, ami olyan lett, amilyenre számítottam.

Zseniális.

Kinga, aki Arnold írása miatt kisebb rohamot kapott, azonnal heves vitába kezdett, és mivel úgy láttam, Arnold megbirkózik vele, Virággal együtt lementem az udvarra. A duplafrancia hamar eltelt, Monsieur Durand maratonit diktált, föcin Farkas tanárnővel az időjárási frontokról tanultunk (kaptam is egy óraimunka-ötöst az aktivitásomért), törin pedig továbbmentünk az anyaggal, mert Barka még nem javította ki a dogákat. Ennek sokan örültek. J

Facebook: 5/3 – regisztráltam, de amíg Cortez nem jelöl vissza, nem látom az adatlapját.

Suliújság: 5/5 – vidám, színes és nagyon tavaszi lett az áprilisi szám.

Sulirádió: 5/3 – kissé depresszív hangulat lett az egész napos Edith Piaftól, egyedül Máday élvezte.

 Április 2., csütörtök

Már reggel nagyon szép idő volt, úgyhogy tök jó kedvvel indultam suliba. Oké, mondjuk, kicsit tovább tartott elkészülnöm, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel, végül a bordó bakancsomra esett a választásom sötétkék trapézfarmerral és bordó kardigánnal. Mivel ehhez a szereléshez egyáltalán nem megy a kék-fehér Szent Johannás sál, feltettem a kitűzőt a farmerdzsekimre. A suli előtt a fiúk a szokásos helyen ácsorogtak.

Dave a telefonjával babrált, Zsolti pudingot(!) evett, amihez még kanala is volt, Ricsi a gördeszkáját tologatta maga alatt, Cortez pedig a zenelejátszóját nyomkodta. Őrülten helyes volt, a reggeli napsütésben az összevissza álló haja már nem látszott feketének, hanem nagyon sötét barnának. Fekete-fehér kapucnis pulcsiban, bő fazonú farmerben (ami eltakarja a gipszét) és hófehér deszkás cipőben ácsorgott, lazán, mint aki tényleg nincs tudatában annak, hogy már az is ultramenő, ahogyan áll. Az oldalán pedig kiegészítőként Edina csüngött, aki mára meggyógyult. A jelenetet látva automatikusan bementünk a suliba, nem időztünk egy percet sem velük.

Csengetéskor még őrültek háza volt a teremben, Andris és Robi hozzákötöttek valamit a tévéhez, és Guitar Heróztak, ami egyébként is őrült lármás volt, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti a hátsó padban videót néztek Dave telefonján, ami szintén hangos volt, Jacques Gáborral torpedózott a táblán, Kinga pedig mindenkivel üvöltött, hogy hallgassanak el. Virág a padján feküdt, és depresszióba zuhant, amiért a hétvégén az apukája horgászni viszi, én pedig a helyemen olvastam, és azon tűnődtem, Barka mennyire le fogja szúrni az osztályt, amiért így várjuk.

Szerencsénkre az ajtócsapódás után Barka helyett a fiúk tesitanára, Szekeres jött be, és összeráncolt szemöldökkel nézett végig a teremben.

– Ma én helyettesítem Barka tanárnőt – közölte.

– Igeeeeen! Teljesült a kívánságom! Barka elment a suliból, és a témazárók nem érvényesek! – üvöltötte Zsolti. Mindenki röhögve fordult felé.

– Először is ne ordíts! – szólt rá a tanár. – Másodszor pedig, a tanárnő ma nincs bent, jövő hétfőn azonban a kijavított dolgozatokkal jön órára.

– Erősebben kell koncentrálnom… – bólogatott Zsolti, mint aki mindent ért.

– Vagy tanulnod kéne – vágta rá Kinga, aztán unottan a helyettesítő tanárra nézett, hátha kiderül, hogy mit csinálunk az órán.

– Tanár úr, folytathatjuk a Guitar Herót? – kérdezte Robi izgatottan.

– Eleve nem értem, hogy kerül a tévéhez ez a… – nézett Szekeres kérdőn a kábelekre.

– Ja, az semmi – ugrott oda azonnal Andris, és pillanatok alatt szétkapta az egészet.

– Na jó! Mivel ennyire szép idő van, menjünk ki az udvarra – állt fel a tanár. Az osztály egyöntetű morgással fejezte ki nemtetszését. – Nem kérés volt, na gyerünk! – tapsolt kettőt Szekeres, mi pedig komótosan feltápászkodtunk.

A könyvemmel a kezemben mentem le az udvarra, és felültem a pad támlájára.

És csendben olvastam, Virág a nap felé fordulva, behunyt szemmel meditált, Kinga pedig valamit jegyzetelt, úgyhogy elvoltunk.

Rajzon Vladár kiosztotta a feladatot, ami csendélet volt. Amíg a tanári asztalon rendezgette a szivacsot, krétát és egyéb „csendéletkelléket”, eszembe jutott, hogy megmutatom neki a tegnapi korrep. rajzom. Elvégre az is csendéletnek készült. Elvileg.

Feltápászkodtam, kivettem a táskámból, aztán kimentem a tanári asztalhoz. Hiba volt, mert állítólag jelentkeznem kellett volna előtte. Hoppá.

– Rentai, talán ha felszólítalak… – nézett rám Vladár szúrósan.

– Ó, elnézést – húztam el a számat, és zavartan visszamentem a helyemre. Leültem, és feltettem a kezem. Vladár nem igazán foglalkozott velem, csendben rendezgette az asztalt, talán kicsit tovább is, mint kellett volna, én meg addig, mint valami béna, folyamatosan jelentkeztem. Oltári kínos volt. Mikor befejezte, felnézett.

– Igen?

– Tanár úr, kivihetném megmutatni a rajzom, amit korrepetáláson készítettem?

– Nem – jött az egyszerű és tömör válasz.

Értetlenül néztem rá, aztán megvontam a vállam és eltettem a rajzom. Ha nem, nem. Szótlanul ücsörögtem a helyemen, aztán elkezdtem rajzolni. Na jó, a végeredmény katasztrofális lett, a csendéletben szereplő kréta úgy nézett ki, mint egy bab, pedig komolyan nem olyanra terveztem. A lapom fölé hajolva próbáltam javítgatni a munkámon, ügyelve arra, hogy a körbe járkáló Vladár semmit ne láthasson belőle. Kingánál elidőzött egy darabig, mert szerinte Kinga rajzolt szivacsa nem valósághű, mire Kinga kikérte magának, úgyhogy elvitatkoztak. Halk pisszegésre figyeltem fel, és óvatosan hátrafordultam. Egyenesen Cortez mélykék szemébe néztem, amitől egyébként is görcsbe rándult a gyomrom, és akkor még nem tudtam, hogy mit akar. Egy pillanat alatt kihúzott a rajzlapja alól egy másikat, amin egy béna, de felismerhető csendéletkép volt, sok javítással, maszattal.

– Vedd már el! – sürgetett, én pedig hirtelen észhez tértem, kikaptam a kezéből, és visszafordultam vele.

A saját lapomat begyűrtem a táskámba, és vadul zakatoló szívvel meredtem Cortez munkájára. Direkt béna volt, direkt pontatlan, de direkt nekem. A fejem zúgott, hirtelen két nagyon erős érzés kezdett fojtogatni. Az egyik a Cortez iránt táplált szerelem, a másik meg a csalás okozta adrenalinhullám, amitől begörcsölt a gyomrom. A kettő kicsit soknak tűnt egyszerre.

– Rendben, kérem a rajzokat – tapsolt kettőt Vladár. Persze mindenki ötöst kapott, én meg vártam, hogy mikor bukunk le a hamis rajzom miatt. Vladár hirtelen megakadt egy lapnál, tudtam, hogy az csak én lehetek, úgyhogy idegesen lesütöttem a szemem, és vártam, hogy mikor küld le Mádayhoz.

– Rentai, a korrepetálás, úgy látszik, hasznos, már csak a hozzáállásodon és a viselkedéseden kéne csiszolni, bár úgy érzem, ez az, amit nem lehet korrepetálni – semmisített meg a gúnyos megjegyzésével, aztán tovább értékelte a rajzokat. Mindegy, a lényeg, hogy túl lettem a rajzórán. Nem is akárhogy.

Csengetéskor hálásan fordultam hátra Cortezhez.

– Köszönöm – mosolyodtam el.

– Nincs mit – bólintott.

Egy csomó mindent akartam hirtelen mondani meg kérdezni.

Hogy segítsek-e az irodalom beadandóban, meg hogy hogy van, és egyébként is, már őrülten hiányzott, hogy nem beszélgetünk, és a rajzóra után úgy éreztem, talán kisebb lett a szakadék köztünk, vagy ilyesmi… Aztán bejött a terembe Edina, felült Cortez padjára, és miközben almát evett, beszélgetni kezdtek. Nekem már nem volt ott keresnivalóm. Csalódottan mentem le az udvarra.

Cortez: 5/5* – rajzon… még mindig nem tértem magamhoz.

Facebook: 5/1 – még mindig nem jelölt vissza, nem értem, miért. L

Virág: 5/3 – tudtunk webkamerázni, de csak egy negyedórát.

Vacsora: 5/2 – tonhalas-zöldséges rizs. No comment. L

Április 3., péntek

Reggel apu kitett minket a sulinál, közben jó hétvégét kívánt Virágnak, akiért tanítás után jött az apukája, hogy elmenjenek egész hétvégére horgászni. Sajna Virág apu megjegyzésétől totál befordult, mert eszébe jutott, hogy mennyire nincs kedve az egészhez, úgyhogy amíg a lépcső előtt ácsorgó fiúkhoz mentünk, próbáltam feldobni Virágot. Sikertelenül.

– Emo, citromba haraptál? – kérdezte Ricsi, amikor odaértünk hozzájuk.

– Hogy érted? – pislogott Virág álmosan.

– Rossz kedved van… – segítettem megérteni, mire Virág bágyadtan megrántotta a vállát.

– Ja, kicsit – bólintott. – De mi van a citrommal? – kérdezett vissza. Ricsi legyintve kiröhögte, és tovább tologatta a bal lábával a deszkáját. Dave megkérdezte, hogy miért rosszkedvű Virág, aki panaszosan elmesélte a hétvégi programját.

– Az tényleg gáz – bólintott Zsolti. – A válás után az én szüleim is versenyben voltak, hogy ki tud nekem elképesztőbb programokat szervezni – magyarázta, miközben a fogával felbontott egy m&m zacskót, és körülbelül tíz csokigolyót szórt a szájába. – Kértek? – fordította körbe.

– Kösz, nem – ráztam a fejem. A következő percekben minden a péntek délutánról szólt, a többiek egymásnak ecsetelték, hogy kinek mi a programja. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, akinek semmi tippje nincs, úgyhogy csendben hallgattam őket. Virág az apukájával horgászik, Dave valami videót fog szerkeszteni, Ricsi pár ismerősével deszkázni megy, Cortez pedig átugrik Zsoltihoz zenélni.

– Mit zenéltek? – érdeklődtem, egyrészt mert tényleg kíváncsi voltam, másrészt pedig reméltem, hogy elhívnak magukkal.

– Hát, csak úgy jammelünk egyet – vonta meg a vállát Zsolti.

– Klassz – bólintottam. Jammelnek. Jól hangzik. Akármit is jelentsen.

A suliboxokba pakolva Virág aztán elmagyarázta, hogy ez azt jelenti, spontán játszanak dalokat. Így már értettem. Óriási, hogy Virág az ilyen dolgokba be tud avatni, őszintén, fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle.

Francia kultúrán Monsieur Durand-nal a Diadalívről néztünk dokumentumfilmet. Magyaron Kardossal nyelvtanoztunk, közben páran beadták a beadandót. Csak hétfőre kell, de volt, aki már megírta (Kinga, mert túlbuzgó, Zsolti, mert lekapta a netről, Jacques, mert érdekesnek találta a feladatot, és Gábor, mert volt rá ideje.) Csengetéskor a teremben egy pillanat alatt őrült lárma keletkezett, így Kardos összecsapta a tanári zsebkönyvét, és körbenézett.

– Reni, Arnold – szólt.

Kimentünk a táblához, és miközben Robi bekapcsolta a tévét, amitől még nagyobb lett a hangzavar, Kardos megpróbált beszélni velünk.

– A jövő heti irodalmi hét kapcsán… – kezdte, de miután rájött, hogy képtelen túlüvölteni a tévét, Robira förmedt. – Haraszti, nem zavar, hogy itt vagyok? – kérdezte.

– Nem, tanár úr, csak nyugodtan – bólogatott Robi. Kardos elképedt arccal nézett rá, mire Robi zavartan elnevette magát. – Á, úgy érti a tanár úr, hogy hangos. Elnézést, máris lehalkítom – magyarázta.

Kardos a fejét csóválva fordult vissza hozzánk, és ezúttal normál hangsúllyal mondta, hogy nekünk mint olvasókörösöknek, mi lesz a feladatunk a jövő héten. Oké, az ötlet klassz volt, csak a megvalósítása… Szóval arról van szó, hogy az irodalmi hét alkalmából az olvasókörösök mindennap, ebédszünetben a könyvtárban lesznek, ahol előadásokat tartanak. Arnold rögtön a hétfőt kapta, én pedig a szerdát. És akkor elvileg a többi diák majd beül és meghallgat minket. Az elképzelés jó, a bökkenő csupán, hogy a Szent Johanna könyvtárába az olvasókörösökön kívül csak az jár, aki nagyon eltévedt. L

Arnolddal az udvarra menet megbeszéltük, hogy mivel Virág úgyis elmegy, én pedig a délutánt az előadás előkészítésével fogom tölteni, Arnold átjön segíteni. Ennek igazán örültem, úgyis halálra untam volna magam. Vagyis eredetileg ezt hittem.

Ofőóra első tíz percében Hallerrel megbeszéltük a „borzalmasan fontos” megbeszélnivalókat, ami olyasmi volt, mint hogy ki és miért rajzolt gondolatbuborékot a teremben lévő lovas plakátra, aminek következtében a képen szereplő ló feje fölötti buborékban egy „nyihaaaaa” felirat szerepelt. (Zsolti nem ismerte be, de mindenki tudta, hogy ő volt). Meg például megbeszéltük, hogy senki nem tud semmilyen Guitar Heróról, az osztály egy emberként állította, hogy sosem láttunk a teremben ilyesmit. J

Ezzel Andris és Robi megúszta, legalábbis egy időre. Szó volt még a jövő pénteken kezdődő tavaszi szünetről, amikor is a Szent Johanna elég sok programot kínál az „unatkozó” diákoknak (én is feliratkoztam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár meglátogatására Kardossal és a Szépművészeti Múzeum kiállítására Barka tanárnővel). Az ofő az óra hátralévő részét adminisztrációval töltötte, ehhez Arnold segítségét kérte, aki odaült a tanári asztalhoz, és ellenőrizte az ofő diktálását. Mi pedig elfoglalhattuk magunkat.

Ricsi, aki éppen szendvicset evett, odahúzta hozzánk a székét, és miközben a foga közt fogta a szendvicset, két szabad kezével lerángatta magáról a cipzáros adidas pulcsiját, és feltette a fejére a hatalmas fejhallgatóját.

– Mit hallgatsz? – érdeklődtem.

– Korn.

Bólintottam, de nem lehettem túl meggyőző, mert Ricsi azonnal levette a fejhallgatót, és hitetlenkedve rám nézett.

– Ne mondd, hogy nem ismered!

– Hát… – néztem körbe, hátha valaki kiment a helyzetből.

Sajna a többiek mind ugyanolyan furán néztek rám. – Nem nagyon – ismertem be végül.

– Ren, totál béna vagy! A Korn az alap! – közölte Ricsi.

– Úgy látszik, nekem nem – vágtam vissza kicsit sértetten.

Ezután Ricsi még kínosabb helyzetbe hozott, mert elkezdett felsorolni mindenféle fura bandát, hogy hátha valamit ismerek, miközben folyamatosan ráztam a fejem.

– Most komolyan, te mi a bánatot hallgatsz? – tárta szét a karját.

– Beatlest – szólalt meg hirtelen Cortez, aki befejezte a fordítást. Találkozott a tekintetünk, és igyekeztem kideríteni, hogy ezt most gúnyból mondta vagy csak tényként, amikor is fülsüketítő röhögésre lettem figyelmes. Zsolti, Dave és Ricsi éppen a zenei ízlésemen szórakozott. Óriási. Kínomban a tanári asztal felé néztem, de az egyetlen ember, aki ebben a témában meg tudna védeni – Arnold –, totál el volt foglalva. L

– Ez ciki! – szólt Dave.

– Nem, nem az! – ráztam meg a fejem automatikusan.

– A Beatles igenis nagyon klassz! – próbálkoztam, de sajna a többiek túlerőben voltak.

– Majd én mutatok neked klassz zenét! Korn – Twist – húzta elő Ricsi a telefonját. A következő pillanatban a készülék hörgő, értelmetlen, kivehetetlen hangot hallatott, mire Ricsi ritmusra mozgatni kezdte a fejét.

– Akárki hörög, azonnal hagyja abba! – szólt oda hozzánk az ofő, Ricsi pedig kinyomta a telefont.

– Na, ez klassz zene! – magyarázta. Kinga, aki unottan lapozgatta mellettem a határidőnaplóját, felvont szemöldökkel nézett fel.

– Ez nem zene!

– Köszönöm! – sóhajtottam megkönnyebbülten, mert végre valaki a pártomat fogta. Legalábbis ezt hittem.

– Attól, hogy az ész nélküli hörgést nem tartom zenének, még nem mondom, hogy gimiben nem vérciki Beatlest hallgatni – alázott meg egy pillanat alatt.

Ricsi Kingának magyarázott tovább a „Nu Metálról”, akit, mondjuk, nem igazán hatott meg a dolog, Virág belefolyt a beszélgetésbe, és erősködött, hogy a FOB-nál nincs jobb, mire Cortez és Zsolti kiröhögte, úgyhogy összességében lármásan, de jól elvoltak. Én pedig a könyvemet olvasva, mint valami kívülálló, fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. A repkedő együttesnevekből egyébként egyet sem ismerek. Komolyan, több időt kéne fordítanom arra, hogy megtudjam, mi érdekli a korosztályomat. Akkor talán nem Cortez nagymamájával lenne azonos az ízlésem. Jaj. L

Csengetéskor aztán felálltam és elpakoltam a könyvem, miközben azon agyaltam, hogy délutánonként egy kicsit néznem kéne a zenetévét, hogy jobban képben legyek.

– Reni, figy – állt meg mellettem Zsolti, miközben kibontott egy csomag ropit. – Gyere át délután, mutatunk pár kúl zenét.

Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán Cortezre. Meghívtak!

Áthívtak, hogy amíg zenélnek, legyek ott! Wow! Mosolyogva bólintottam, aztán hirtelen levert a víz.

– Bocs, de ma nem tudok menni – közöltem összeszorított fogakkal.

– Oké – vonta meg a vállát Zsolti, aki, úgy látszik, hamar túltette magát azon, hogy nem megyek. Arnold lépett a padomhoz, fél vállán rántott egyet, hogy megigazítsa a katonai hátizsákját.

– Még beugrom a könyvtárba, találkozzunk nálad, jó? – kérdezte, mire elvörösödve bólintottam. A többiek felvont szemöldökkel meredtek felém.

– A költészet hetére készülünk, előadást tartok… – magyarázkodtam, bár elég kellemetlenül éreztem magam.

– Rém érdekesen hangzik. Mehetek? Mostanában rosszul alszom, hátha ettől megjön a kedvem – röhögött Dave, Ricsi pedig vállon veregette, amiért „ennyire jó poént” eresztett meg.

Zavartan motyogtam valami „de viccesek vagytok”-félét, aztán Cortezhez fordultam, aki engem nézett, látszólag komolyan, de a szeme sarkában összefutó apró ráncok egyértelműen azt mutatták, hogy mosolyog. Rajtam. Jaj!

És természetesen, hogy teljes legyen a történet, suli után láttam, hogy Cortez és Zsolti társaságához Edina csatlakozott.

Felszabadultan, vihorászva indult el a fiúkkal, gondolom, ő ráért.

Ő péntek délután nem készül a jövő hétre. Ő péntek délután nem foglalkozik a sulival. Ő péntek délután olyan, amilyennek nekem is lennem kéne. Normális diák. L

Cortez és Zsolti: 5/1 – meghívtak, nemet mondtam!

Menthetetlenül nyominak tartanak. L

Ez van.

Edina: 5/1 – remélem, cseng a füle a dobolástól!

Arnold: 5/5 – sikeresen megírtuk az előadásokat, ő Victor Hugo mellett döntött, én pedig hosszas töprengés után Dickenst választottam. Természetesen. J

Sulirádió: 5/3 – Máday utasítására ma egész nap bemondták a jövő heti irodalmi hetet. Jaj.

Vacsora: 5/3 – a tészta összeragadt, a szósz pedig csomós volt, de összességében meg lehetett enni. Vagyis még jól vagyok. J

Virág: 5/1 – késő este üzent egyet, az sms rövid volt, de találó: „Halszagú vagyok. L

L

 Szegény.

 Április 5., vasárnap

Ma vért izzadtam az irodalombeadandóval, konkrétan az egész napom ráment. Arnolddal webkameráztunk, elmondta, hogy miről szól az ő novellája. Ezzel segíteni akart, de utána még nehezebbnek éreztem, hogy elkezdjem. Kingát sikerült elcsípnem msn-en, ráírtam, hogy mit tanácsol, hogy álljak neki, mire annyit reagált, hogy az ő novellája tökéletesen sikerült, pályázatra való.

Ezt gondoltam, úgyhogy rá akartam térni arra, hogy elakadtam, de közölte, edzésre megy, és kilépett. Hát, ennyit a segítségről.

Összegyűrt lapok, félbetépett oldalak, papírgalacsinok tucatjai hevertek körülöttem, én pedig percenként ötvenszer túrtam bele a hajamba, és kezdtem szétesni.

Újra megnyitottam a könyvesbolt honlapját, és átolvastam a feladatot, az elvárásokat, a karakterszámot, a betűtípust, a követelményt, a szabályzatot… És akkor begőzöltem.

Kikapcsoltam a notebookom, lehajtottam a fedelét, és egy spirálfüzetet a kezembe véve lerogytam a babzsák fotelembe.

Elegem lett, és úgy döntöttem, nem érdekel a pályázat, nem akarok senkinek és semminek megfelelni! Teljesen kiiktattam az agyamból mindent, és egyedül egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy mindenféle görcsölés nélkül leadjak Kardosnak egy dogát, amit szimplán le tud osztályozni. Ennyi! Viszont így lazán, szabadon engedve a fantáziám, két óra alatt összehoztam a kért novellát.

 Április 6., hétfő

 Reggel gyorsan elkészültem, aztán sietve kimentem a kapuhoz, hogy ott várjam meg, amíg apu kiáll. Persze azért siettem, mert mielőbb látni akartam Virágot, akiről az egész hétvégén csak annyit tudtam, hogy halszagú lett meg hogy befordult. Úgyhogy amikor találkoztunk, egymást megölelve ugráltunk egy sort.

– Na? – kérdeztem mosolyogva.

– Ne is mondd! Rémes volt az egész – legyintett. – Viszont mivel sok időm volt… – Megírtad az irodalmat – fejeztem be helyette. Virág összeráncolt szemöldökkel legyintett.

– Azt negyedóra alatt összedobtam. Nem az a lényeg. Hanem valami más – biccentett.

– Mi? – csodálkoztam.

– Azt nem mondhatom meg – titokzatoskodott.

Virág mosolyogva, amolyan „majd meglátod” arckifejezéssel bólogatott, úgyhogy ráhagytam a dolgot. Emós, úgyhogy a hangulatváltozásaihoz már hozzászoktam, gondoltam, majd biztos beavat a dologba, ha akar. J

Apu kitett minket a sulinál, mi pedig odasétáltunk a lépcsőnél ácsorgó fiúkhoz.

– Irodalom? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Nyugi. Zsír lett – bólintott Ricsi. A többiek is motyogtak valamit, úgyhogy félve néztem Cortezre.

– Itt van – mosolyodott el. Látszólag szórakoztatta, hogy ennyire aggódom.

– Megírtad? – kérdeztem fürkésző tekintettel méregetve. – Maradjunk annyiban, hogy itt van – ismételte meg. Jaj, ne.

Tuti, hogy plagizált.

– Megnézhetem?

– Persze – húzta maga elé a táskáját. Kihalászott belőle egy füzetet, kinyitotta és felém tartotta.

A versírást választotta, gyorsan átfutottam a sorokat, és elgondolkodtam. Nem volt jó, de kifejezetten rossz sem. Igazából nem rímelt, de értelmes volt, olyan, amit az ember elolvas, aztán el is felejt. Tipikusan kettes.

– Ööö – néztem rá félve. – Kivel írattad meg? Cortez elképesztően szép mosolyra húzta a száját.

– Senkivel.

– Te írtad?

– Ezt így nem mondanám.

– Oké – bólintottam. – Honnan van? Úgy éreztem, ez a megfelelő kérdés.

– Ez egy harmadrangú banda egyik dalszövegének a második része.

– Ügyes – nevettem fel önkéntelenül. El kell ismernem, Cortez lusta, meg nem sok mindennel foglalkozik, mármint tanulás szempontjából, viszont elég jól vág az esze. Egy ismeretlen angol dalszöveget lefordítani. Kardos sose jön rá.

Nem akartam elvörösödve Cortezt bámulni, úgyhogy inkább Dave-re figyeltem, aki állítása szerint három perc alatt írta meg a versét. Erre kíváncsi voltam.

– Facebookon semmi? – kérdezte Virág, amikor leültünk a helyünkre a nyelvi előadóban.

– Már mindenki visszajelölt, csak Cortez nem.

– Tippem sincs, mi lehet. Tegnap este megnéztem, és majdnem mindennap fent van. Kérdezd meg, miért nem jelöl vissza.

– Nem kérdezem – ráztam meg a fejem. – Lehet, hogy nem akar felvenni, és akkor jól beégek. Egyébként írogatnak egymásnak?

– Hát, ahogy megnéztem, Edina Cortez összes képét kommentálja, meg a bejegyzéseit is… – Óriási.

– Figyi. Lépj be az enyémmel, és akkor meg tudod nézni.

– Nem. Azt hiszem, nem akarom látni – zártam le a témát, és előszedtem az angolfelszerelésem.

Csengetéskor Mr. O’Realy bejött az előadóba, és felvetette velünk a fülhallgatót, hogy meghallgassunk, aztán lefordítsunk egy párbeszédet, ami a reptéren játszódik. Arnold húszperces késéssel jött órára, ledobta magát mellém, én pedig félretoltam a fejemen a fülhallgatót.

– Kész lett a beadandód? – kérdezte, miközben elővett egy könyvet. Persze nem az angolt, hanem egy Ian Fleming-regényt.

– Aha – bólintottam. – Érdekel?

– Persze.

Kihalásztam a táskámból a lapokat, aztán átadtam Arnoldnak, aki az első óra végéig olvasgatta, ha jól láttam, többször is, ráadásul kicsit feszengtem, mert néha mosolygott rajta, amit én alapból negatívumnak vettem. Csengetéskor letettem a fülhallgatót, mire Arnold felém nyújtotta a lapokat.

– Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

– Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.

– Oké, igen. De azért úgy, hogy ne akarjam elégetni.

– Ha megkérdezel, akkor őszintén mondom, ahogy gondolom. – Na jó, legyen. Ne kímélj – bólintottam, felkészülve a legrosszabbra. Kicsit féltem, mert Arnold véleményére nagyon adok, és ha ő lehúzza az írásom, akkor attól tuti kikészülök.

– A novellád… Nagyot nyelve figyeltem Arnold arcát, hátha le tudok olvasni valami reakciót, de ő csak összeráncolt szemöldökkel gondolkozott.

– A novellád zseniális.

– Komolyan? – kerekedett el a szemem. Azért erre nem számítottam.

– Komolyan. Nem is tudok mást mondani róla, azt majd megteszi Kardos.

– Hű – dőltem hátra a székemben. – Kösz.

– Magadnak köszönd.

Arnold szavai tényleg számítottak, és így, hogy ő ilyen véleménnyel volt az írásomról, már vártam, hogy beadhassam.

Kémián Gondos a táblánál oldatta meg a házit, és erre kedvenc tanítványát, Ricsit kérte meg. Kapott egy ötöst, de nem ez a lényeg. Hanem hogy Ricsi újabban annyira nem zavartatja magát, hogy le sem másolja rólam a házit, egyszerűen kiviszi magával a füzetem, és kap egy ötöst. Nem semmi. J

Miután visszaült mellém, Gondos továbbhaladt az anyaggal, így Ricsi nyugodtan hátradőlhetett és relaxálhatott.

Ebédszünetben a diákok többségét nem érdekelte a könyvtárban tartott előadás A párizsi Notre-Dame-ról,   pedig valamennyi sulibox oldalába becsúsztattak egy szórólapot. Mi Virággal természetesen mentünk, egyrészt, mert olvasókörös lévén nekem mindenképp részt kellett vennem benne, meg egyébként is, Arnold tartotta.

Az egész könyvtárban maximum húszan voltunk, de legalább minket tényleg érdekelt az irodalmi hét, így Arnold előadását hangos taps követte, aztán mindenki sietett órára.

Irodalmon Kardos beszedte a maradék beadandó dolgozatokat, és megígérte, hogy holnapra mindet kijavítva hozza. Igazából ennek csak páran örültünk.

Olvasókör után Arnolddal és Virággal (aki fura módon semmit nem mesélt a rajzszakkörről, sőt, még azt sem mutatta meg, hogy mit készített, pedig mindig meg szokta) indultunk haza, közben pedig olyan dolgokról beszélgettünk, mint például a töri témazáró eredménye. Ami elég elkeserítően alakult, 11 dolgozatból (Cortez nem írt) két ötös lett (Arnold és Gábor), egy 4/5 (Kinga, óra végéig számoltatta újra a pontokat Barkával, de végül maradt a két jegy, amitől totál kibukott), egy négyes (az enyém), a többi pedig kettes vagy egyes. Nem túl jó arány.

Hazaérve megcsináltam a házim, aztán leültem anyuval szemben az étkezőasztalhoz, és amíg ő vihartérképet szerkesztett, én lehajtottam a fejem az asztalra, és sóhajtoztam.

– Elképesztő, a ciklonok csak úgy… – kezdte, majd felnézett a képernyőről, hogy ellenőrizze, ott vagyok-e még. – Mi volt a suliban? – váltott témát.

– Hát, irodalmi hét, rettenetes töri jegyek, punk-ska számok a sulirádióban… Csak a szokásos.

– Értem. És mi van a hősünkkel? – kérdezte, mire megvontam a vállam. Persze rögtön tudtam, hogy Cortezről van szó, gúnyos nevekkel csak anyu és Arnold illeti.

– Semmi. Szó szerint.

– Azzal a kislánnyal még mindig?

– Edina? Igen, úgy tűnik, járnak.

– Értem. Ez nem jó hír – bólintott anyu azzal az „én megértem, kamasznak lenni a világ legnehezebb dolga” nézéssel.

– És ráadásul Cortez nem jelöl vissza Facebookon, amitől megőrülök – ráztam a fejem. Na, ezt nem kellett volna. Anyu rögtön rákapott a témára, de természetesen őt egyáltalán nem érdekelte, hogy Cortez visszajelöl-e, vagy sem. Őt az érdekelte, hogy regisztráltam egy közösségi oldalra, amit azonnal csekkolni akart.

Félórán keresztül mutogattam neki, hogy összesen egy kép van rólam feltöltve, semleges helyszínen készült, tetőtől talpig felöltözve, tehát semmi komprommittáló nincs a fotón, sőt, nem derül ki belőle a címem, a házunk, a környék, de még a magasságom sem.

– Anyu, ez csak egy fotó, ami a suli előtt készült Virág mobiljával – magyaráztam, úgy ezredszer.

– És kik ezek az ismerősök?

– Mind a suliból vannak. Senki más!

– Nem jelölsz be idegent.

– Nem jelölök.

– Nem fogadsz el idegen barátokat.

– Nem, nem fogadok. Se idegeneket, se alieneket, se pszichopatákat… – Ne gúnyolódj, ez komoly dolog. El sem tudod képzelni, milyen megdöbbentő számban vannak kiskorú áldozatok, akiket az interneten zaklatnak… – Anya, ez csak a Facebook. Olyan, mint az iWiW. Virág MySpace-oldala is oké… – Nem tudom. – rázta a fejét anyu. – Az lesz a legjobb, ha felhívom Virág anyukáját.

– Jaj, ne!

– Csak a biztonság kedvéért.

– Óriási.

– Reni, tudom, hogy most lázadsz, és cikinek, sőt olykor fojtogatónak tartod a szülői aggódást, de meg kell értened, ez csakis a… – Az én érdekemben történik. Tudom – bólogattam a betanult szöveget skandálva.

Virág ki fog nyírni. L

Vacsora után felmentem msn-re, ahol Virág már várt a webkamerán.

– Anyu begőzölt – kezdte, mire a szám szélét rágva bólintottam.

– Bocs, én voltam.

– Semmi gond, csak totál ciki. Az előbb fejezte be a MySpace- oldalam ellenőrzését.

– Hát, igazából csak csekkolják, nehogy zaklassanak – vontam meg a vállam.

– Ja, anyu mondta, hogy nem érdekli a privát levelezésem meg a zenekarok, csak a fotóim meg az ismerőseim.

– Aha – bólintottam.

– Cortez még mindig nem jelölt vissza?

– Nem – ráztam a fejem.

– Megnézem, mikor írt legutóbb.

Láttam Virágon, hogy most éppen nem rám figyel, úgyhogy addig megnéztem az msn-listám. Aki online volt, az is elfoglaltat jelzett, Cortez neve szürkén maradt.

– Tíz perce írt a Facebookra, Edina két perce kommentálta – tért vissza Virág.

– Akkor örüljenek egymásnak – tártam szét a karom, közben pedig Virág „elfoglaltra” váltott, így inkább elköszöntem tőle, mert úgy tűnt, most zavarom.

Töritézé: 5/4 – Sejtettem, hogy nem lesz ötös, mert rontottam.

Irodalmi hét: 5/5 – hát, sok mindenkit nem érdekel, pedig szerintem klassz dolog. Mindegy, legalább nem lesz lámpalázam szerdán.

Cortez: 5/1 – semmi kapcsolatom vele, még olvasókörön is elvolt a félretolt asztalánál, valamit rajzolgatott. L

Arnold: 5/5 – az előbb üzent, hogy az ismeretterjesztő csatornán Beatles-dokumentumfilm kezdődik. Megyek nézni.

Oké, talán emiatt nem vagyok túl népszerű. L

Április 7., kedd

Ma reggel egy csomót vacakoltam, hogy mit vegyek fel, végül azt a szülinapomra kapott, térdig érő, kantáros kordruhát választottam, amit a Kanadában élő nagyiék küldtek csomagban a hétvégén. Kicsit korábban érkezett meg (csütörtökön leszek 15), de még így is nagyon örültem, egyrészt, mert pont eltalálták az ízlésem, meg legalább már ma fel tudtam venni. Ezt később ezerszer megbántam, de reggel még jó ötletnek tűnt. Aztán amikor odaértünk a suli előtt ácsorgó fiúkhoz, rögtön zavarba hoztak.

– Jó a tanítónőszerkód – közölte Zsolti.

– Tanítónő? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. Jaj, ne. Hülyén nézek ki, és ezt Cortez előtt beszélik meg! Óriási.

– Szerintem kúl – védett meg Ricsi, bár kétlem, hogy szándékosan, mert hozzátette: – A Korn énekese is fellépett egy hasonló szoknyában.

– Oké – bólintottam elfehéredve. – Váltsunk témát.

– Jó, csak hülyülünk. Tényleg jól néz ki – legyintett Ricsi.

Cortez abbahagyta a zenelejátszója nyomkodását, és a ruhámra pillantott. Én idegesen ácsorogtam, és próbáltam elkapni a tekintetét, hogy vajon ő mit gondol, de teljesen kifejezéstelen maradt az arca. Ami ebben az esetben nem feltétlenül jó.

Mindenesetre a fiúk megadták az alaphangulatot reggel, hála nekik, szinte egész nap feszengtem a ruhámban. No comment.

Mivel Dave ritkán viseli el, ha nem róla szól az élet, megmutatta a vadiúj külső adattárolóját (ami nem tudom, miért volt nála reggel háromnegyed nyolckor), úgyhogy a többiek azt tanulmányozták, mi pedig Virággal bementünk a suliba.

A teremben ülve a Meg Cabot-sorozat harmadik részét olvastam, és igyekeztem kikapcsolni az agyam, hogy ne görcsöljek a szerkómon. Csengetéskor Kardos belépett.

– Bernáth, kapcsold ki a tévét – mondta, mire Andris egy távirányítóval kinyomta.

– Nem is tudtam, hogy kaptatok távirányítót a készülékhez – csodálkozott Kardos.

– Nem, ez az enyém – süllyesztette a zsebébe Andris, Robi pedig riadtan figyelte az eseményeket.

Kardos nem foglalkozott tovább a témával, de nem azért, mert eltűri az engedetlenséget, hanem mert volt más baja. Illetve az osztálynak.

– Tehát a beadandók – csapta le az asztalra a vaskos mappát. Az osztály egy pillanat alatt elcsendesedett, a teremben vágni lehetett a feszültséget.

– Mielőtt kiosztanám, hadd mondjak pár szót.

– Rosszul hangzik – motyogta Dave. Kardos odakapta a fejét, és szikrát szórt a tekintete.

– Igen, Felmayer, rosszul – hagyta helyben, és pár pillanatig keresgélt a papírköteg között, majd felemelt egyet, maga elé tartotta, és hunyorogva a lapra meredt. – Nos, Felmayer szerint ez vers – köhintett egyet, majd folytatta. – „Ma délután rossz az idő, ezért nincs jó kedvem, úgy döntöttem, unalmamban felmegyek a netre.” Az osztályban mindenki felröhögött, még Dave is büszkén körbefordult, és mosolyogva bólogatott. Egyedül Kardos arca maradt rezzenéstelen, így hamar elcsendesedtünk.

– Felmayer, az osztálytársaid szeretik a humorod. Én kevésbé.

Elégtelen – dobta le a padra a papírt.

Dave egyese után már senkinek nem volt kedve nevetgélni, hirtelen nem tűnt túl szórakoztatónak a dolog. Kardos sorban kiosztotta a házidogákat, a legtöbb jegy egyes, kettes, esetleg hármas lett.

– Kinga – nyújtotta felé. – Szép munka. Ötös.

– Köszönöm – pattant fel Kinga, és vidáman kiment a lapokért.

– A pályázat?

– Hamarosan rátérünk – biccentett a tanár. Arnold nyitott be a terembe.

– Neményi, ha már itt vagy – fordult felé Kardos, és ez esetben is eltekintett attól, hogy tizenkét percet késett. – A novellád igen elgondolkodtató, a csapdába esett szarvas vergődését sikerült rendkívül életszerűen bemutatnod. Hangulatában leginkább Poe köszön vissza, sötét, borús, depresszív világot társz fel az olvasó előtt, gratulálok, ötös – nyújtotta felé a lapokat.

– Köszönöm – sétált a helyére Arnold.

– Csapdába esett szarvas? Ugyan már, ez annyira elcsépelt? – fújtatott Kinga.

– Nos – vakargatta meg az állát Kardos –, ha a történetek eredetiségét nézzük, akkor valóban, a legtöbben merítettek valahonnan, ami természetesen nem probléma – bólintott a tanár. – Kivéve Nagy és Pósa esetében, akik nemcsak mentettek, de szó szerint másoltak. Ellenőrzőket! Most!

Ricsi és Zsolti a nyakukat behúzva vitték ki az ellenőrzőjüket, sajna lebuktak, Kardos megtalálta a neten a versüket. L

– Virág, a versed nagy jóindulattal kettes – emelte fel a következő lapot Kardos, mire Virág boldogan tapsikolva ment ki érte. – Pontosan nem értettem, hogy ki az a – lesett bele a tanár papírba – Robert Pattinson, de mivel két rím is szerepelt a költeményedben, megadtam az elégségest – legyintett lemondóan.

– Köszönöm – ujjongott Virág, és miközben visszaült a helyére, odaadta nekem a lapot, hogy olvassam el.

Miközben a tanár a többiek házidogáját értékelte, átfutottam Virág hat sorát, és akaratlanul is elmosolyodtam. J

Már szinte mindenki maga előtt tudhatta a dogáját, egyedül én forgolódtam értetlenül, mert Kardos nem szólított. Jaj. Kérdőn hátranéztem, Arnold az utolsó padban széttárta a karját, Kinga összehúzott szemmel méregetett, Virág pedig biztatóan mosolygott. Pár pillanat múlva zavartan feltettem a kezem, mire Kardos bólintott.

– Tudom, Reni, a te novelládról szeretnék kicsit bővebben beszélni – közölte, én pedig ösztönösen lejjebb csúsztam a széken.

Mit csináltam? Jaj nekem! Lehet, hogy Kardos csalódott bennem? Lehet, hogy elveszítettem a bizalmát? De hát nem csináltam semmit, csak ami a feladat volt! Egy állatról írtam, egyes szám első személyben, ahogy kérte! Hevesen zakatoló szívvel vártam, amíg Kardos beírogatja a jegyeket a naplóba, és közben mindenféle rémes gondolat cikázott az agyamban. Őrülten sok időnek tűnt, mire a tanár becsukta a naplót és végre felnézett.

– Jó. Tehát. Reni, megtennéd, hogy kijössz, és felolvasod, amit írtál?

– Tessék? – kerekedett el a szemem, és azt hiszem, annyira megszorítottam a padom szélét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

– Csak nyugodtan, gyere – biztatott Kardos.

A fenébe! Pont akkor, amikor a kordszerkómban amúgy is feszengek! Ilyen nincs! Komótosan feltápászkodtam, és kábé mintha halálsoron lennék, olyan arccal vonultam ki a tanári asztalhoz.

– Akkor nem megyünk tovább az anyaggal? Éljen! – röhögött fel Zsolti.

Kardos egy gyilkos pillantással elhallgattatta, aztán még egyszer biztatott, hogy jó hangosan olvassam fel. A kezem és a hangom remegett, hirtelen fojtogatóvá vált a légkör, és az sem könnyített a helyzeten, hogy minden osztálytársam némán figyel.

Elképesztően kellemetlen volt az egész, úgy éreztem, a többiek unják, én meg csak monoton hangon ledaráltam az egészet.

Próbáltam figyelni a hangsúlyra, de annyira izgultam, hogy nem is emlékszem, egyáltalán hogy jött ki hang a torkomon. A második oldalnál jöttem rá, hogy a többiek valószínűleg figyelnek, mert hárman felnevettek. Azon, amit olvastam. Az írásomon. Felnéztem a lapokból, mire Kardos óvatosan biccentett egyet. Sóhajtva folytattam, és végig azon görcsöltem, hogy legyen már vége! Az utolsó oldalnál annyira remegett a kezem, hogy alig láttam a sorokat, de végül, keservesen hosszúnak tűnő percek után befejeztem. Lesütöttem a szemem, és megvontam a vállam.

– Ennyi – közöltem természetellenesen vékony hangon.

Virág, Arnold, Jacques és Gábor kezdett el tapsolni, és egy pillanat múlva mindenki beszállt. Kivéve Kingát. Kardos is tapsolt egy keveset, aztán elcsendesítette az osztályt.

– Köszönjük – fordult felém, és mutatta, hogy a helyemre mehetek.

– Reni, ez baromi vicces volt! Elolvashatom megint? – nyújtotta a kezét felém Virág.

– Persze!

– Hé, Ren, ez jó volt! – dobott meg Ricsi egy összegyűrt alufólia labdával. Zavartan megköszöntem a többieknek, akik, megfeledkezve az irodalomóráról, mindenfelől kiabáltak pár kedves szót.

– Csendet! – csapott Kardos az asztalra. – Reni novelláját két okból olvastattam fel. Az első, hogy lássátok, ilyen egy eredeti ötlet, szellemesen, humorosan megírva, egyszerű, mégis szép nyelvezettel, mindenfajta mesterkéltség nélkül. Kiváló munka! – jelentette ki, én pedig egyre kelletlenebbül fészkelődtem a helyemen. – A másik ok, amiért végighallgattattam veletek, hogy ismerjétek a művet, amely a novellaíró pályázaton képviseli az iskolánkat.

– Mi? – kérdeztük egyszerre Kingával. Mindketten megdöbbentünk és lesápadtunk. Csak nem ugyanazért.

Úgy éreztem, megfordul velem a világ. Jaj, ne! Így is ultrastrébernek tartanak, most meg még pályázatra is küldik a firkálmányomat. No comment. L

Az osztály nagy része nem foglalkozott a dologgal, mert ránk csengettek, így mindenki ment a dolgára, pár diák kivételével. A tanári asztalnál lapokat rendezgető Kardoshoz négyen rohantunk oda egyszerre. Arnold, Kinga, Virág és én.

– Tanár úr – kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót.

– Miért Renáta gyenge sztorija megy a pályázatra? – fonta össze maga előtt a karját.

– Kösz – sziszegtem.

– Kinga! – rázta a fejét Kardos. – A beadott írások közül Reni novelláját tartom olyannak, ami egy pályázaton is megállja a helyét!

– És Arnoldé? – csodálkoztam.

– Neményi írása nem gyermek és ifjúsági kategória – mondta a tanár, Arnold pedig egyetértően biccentett. Talán tényleg nem jó ötlet a vergődő, haldokló szarvasát ebben a kategóriában nevezni… Kinga nem hagyta annyiban a dolgot, visszatért az eredeti témához, és magából kikelve dühöngött.

– Én is akarok pályázni! Ez így nem fair! A novellámmal semmi gond!

Egyre kínosabban feszengtem az asztal mellett állva, és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy éppen úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék. A vitába beszállt Arnold is, aki Kingát oltotta, amiért a „versenylóról” írt novellája szerinte rémesen elcsépelt. Kardos nem szó szerint, de egyetértett, így pillanatok alatt óriási cirkusz lett. Kinga azt fújta, hogy az én írásom béna, unalmas és még csak nem is vicces, mire Virág és Arnold egymás szavába vágva vettek a védelmükbe, Kardos pedig próbált rendet tenni közöttük. Végül közölte, hogy velem majd később beszél, és gyorsan kiment a teremből. A sírógörcs kerülgetett, próbáltam beleszólni az egyre elfajuló vitába, de esélyem sem volt, Kinga és Arnold szó szerint üvöltöttek egymással, a sértő megjegyzések csak úgy záporoztak. Tehetetlen düh kerített hatalmába, úgyhogy fogtam magam, és ott hagytam őket. Visszasétáltam a padomhoz, és komótosan elrámoltam a cuccaim, miközben fél füllel hallottam, hogy nem zavartatva magukat, tovább vitáznak.

– Hé – szólt Cortez, aki a mögöttem lévő padban ült, és gipszelt lábát feltéve egy székre, a zenelejátszóját nyomkodta.

– Igen? – fordultam felé, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

– Tényleg jót írtál – bólintott.

– Kösz – mosolyodtam el halványan, és gondterhelten lehuppantam a székemre. Hihetetlenül jólesett, hogy ezt mondta.

Tuti akaratlanul, de megmentette a napom.

Oké, az újult erőm összesen ötven másodpercig tartott, mert Edina beviharzott a termünkbe, és egy fánkot tett le Cortez elé, miközben mosolyogva magyarázott valamiről. Arra nem figyeltem, hogy mit mondott, mert el voltam foglalva a kockás szoknyájával, fehér, V nyakú pulóverével és fehér csizmájával, ami úgy állt rajta, mintha egy magazinból lépett volna ki. Kábé úgy festettünk egymás mellett, mint a magazinokban szereplő Menő kontra Ciki ruharovat. És nem én voltam a menő. L

Ja, és ha ez még nem lenne elég, Kinga csengetéskor odarohant hozzám, és ész nélkül olyanokat üvöltött, hogy „nyalis vagyok, kibuliztam a pályázatot, úgysem nyerek a béna írásommal, ami annyira unalmas, hogy elaludt rajta”. Á, nem volt megalázó. Dehogy.

Utálom ezt a napot: 5/1 – L

Pályázat: 5/3 – igazából örülnék neki, csak sajna nem hagytak rá időt. L

Vacsora: 5/2 – annyira elkeseredtem, hogy végül megettem, de őszintén nem tudom, mi volt az. Valami főzelék. L

Cortez: 5/2 – aha. Hát, lehet, hogy ma kedves volt, amikor megdicsért, de ez eltörpült amellett, hogy Facebookon még mindig semmi, ráadásul Edinával ment haza suli után. Áááá. L

Kinga: 5/1 – Azt hiszem, elmérgesedett a kapcsolatunk.

Próbáltam msn-en ráírni, de letiltott. Hihetetlen!!! L

Április 8., szerda

Pocsék éjszakám volt, álmomban mindenki kiközösített, egyedül álltam a tornateremben felállított színpadon, miközben az egész suli kifütyült. Aztán egy réten rohantam, nyomomban egy megvadult ló szaladt, azt hiszem, veszett volt, mert habzott a szája.

Te jó ég, ez a balhé Kingával tuti, hogy az agyamra fog menni.

A nap további része sem telt valami jól, de a csúcspont Vladár volt, aki szünetben bejött, és kijelentette, hogy a holnapi óra elmarad, így most kiosztja a házit a tavaszi szünetre. A feladat a következő: a Naprendszer modellezése. Komolyan, Vladár kissé túlértékeli a tantárgyát. Egy halom házit kaptunk mindenből a szünetre, egy csomót kell javítani minden tárgyból, erre rajzból feladatul kapjuk a Naprendszert. Óriási. Ricsi megállt a padomnál, és gondterhelten nézett rám. Merthogy természetesen közös munkáról volt szó, névsor szerint pedig mi állandóan összekerülünk.

– Ren, az jó, ha lekapom a netről a sablont, aztán kinyomtatom, és max átmegyek, és együtt összeragasztjuk?

– Aha, persze.

– Oké, tuti van valami csillagászati oldal, ahonnan le lehet szedni a bolygókat – töprengett.

– Én már megtaláltam – lépett hozzánk Dave, kezében a mobilját szorongatva.

A fiúk rögtön elfoglalták magukat Dave telefonjával, én pedig összepakoltam a felszerelésem, miközben a sulirádiósok két nagyon fontos információt mondtak be. Az egyik a könyvtárban történő előadás (ma az enyém, hurrá L

, a másik a holnapi tavaszköszöntő buli. Az előadásom egyébként egész jól sikerült, bár kicsit többen voltak, mint az elmúlt két napon, mert Kinga az a-sokkal együtt szintén kíváncsi volt rá. Persze nem azért, mert érdekelte, hanem hogy egész idő alatt összehúzott szemöldökkel szuggeráljon, hátha belerontok. Miután megtartottam a kiselőadást Dickensről, a könyvtárban lévők megtapsoltak (egy páran nem, de ez várható volt), aztán Kinga megállt előttem, elzárva a kijárathoz vezető utat.

– Csak hogy tudd, Máday beleegyezett, hogy Kardos mégis beküldje az én novellámat is – sziszegte felszegett állal.

– Örülök – mondtam őszintén, mert reméltem, hogy ezzel megnyugodott. Tévedtem.

– Remélem, tudod, hogy ezzel vetélytársak lettünk.

– Kinga, én nem akarok versenyezni. Nem is akartam ezt az egész pályázat dolgot! Engem nem érdekel! – mondtam fáradtan: Kinga csípőre tette a kezét.

– Na, persze. Tudod, Renáta, esélyed sincs a gyerekes novelláddal. A selejtezőből kiesel. Túlértékelték a munkád.

– Na jó, tudod mit? – förmedtem rá, ő pedig a hangsúlyom hallatán kissé ledermedt. – Nem érdekel! Kibuliztad, hogy beküldjék? Jó, és akkor mi van? Sírtál Mádaynak, hogy részt akarsz venni, és megengedte! Attól még egy versenylóról írtál, és a pályázatbeküldők között még körülbelül ezren fognak erről írni!

Tudod, miért? Mert a versenyló téma populáris! Ezért nem akarta Kardos beküldeni! Mert nem eredeti! – közöltem. Kinga arca elfehéredett, a szája megremegett. Oké, eredetileg békét akartam, de kezdett tényleg kiborítani.

– Azt hiszed, a te történeted egy ostoba hangyáról eredeti? – tért magához, és rögtön támadni kezdett.

– Igen – vontam meg a vállam. – Lehet, hogy nem a legjobb, és tudom, hogy nem fogok vele nyerni. De az enyémet választották, te csak kikönyörögted a sajátod! – mosolyodtam el. Kinga kinyitotta a száját, és mondani akart valamit, de nem tudott.

Sértődötten megpördült, és kiviharzott a könyvtárból.

Még akkor is remegtem, amikor Virág és Arnold mellém értek.

– De jól megmondtad neki! – tapsikolt Virág.

– Azt hiszem, megbántottam – suttogtam, és már emészteni kezdett a bűntudat.

– Csak az fáj neki, hogy igazad van – vonta meg a vállát Arnold. Igen, lehet, hogy Arnold jól látja a dolgokat, csak ez rajtam nem segített. Kinga kikészült attól, hogy elvileg „legyőztem”, és ott rúgott belém, ahol a legjobban fáj.

– Remélem, tudod, hogy Cortez és Edina hivatalosan nem járnak! – közölte összehúzott szemöldökkel, amikor utolsó óra után megállt a szekrényem mellett.

Ez az infó teljesen új volt számomra, eddig azt hittem, Cortez és Edina már régóta együtt vannak! Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Sajna csak pár másodpercig tartott, mert Kinga csípőre tett kézzel hozzátette.

– Még.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan, szinte némán.

– Hát, ha azt vesszük, igen nagy szerepem volt abban, hogy Edina ne legyen sokat kettesben vele. A tavaszi szünetben azonban elég sok dolgom akad, így járkálhatnak együtt, egy kis mozi, egy kis séta… Bármi megeshet. Sajnos mostantól nem érdekel a téma – vonta meg a vállát.

Tátott szájjal néztem rá, aztán mindent bedobtam a táskámba, és dühösen becsaptam a szekrényajtóm. Jacques megállított a folyosón, és magyarázni kezdett, de nem igazán tudtam figyelni rá, csak odavetettem, hogy holnap visszatérünk rá, és már rohantam volna, de megragadta a karom. Értetlenül néztem rá, aztán egy kis csomagot nyújtott felém.

– Ó! – mosolyodtam el boldogan. Szülinapi ajándék! Hurrá!

Jacques motyogott valamit arról, hogy holnap reggel utazik Párizsba, és már nem lesz alkalma odaadni… Virág és Arnold a lépcsőnél várakoztak, úgyhogy gyorsan megköszöntem Jacques- nak a figyelmességét, aztán rohantam is Virágokhoz.

– Mit kaptál? – kérdezte Virág csillogó szemmel.

– Nem tudom, valamit a szülinapomra – mutattam.

– Aha – bólintott Arnold és Virág, aztán kimentünk a suliból. A dombon felfelé ballagva a szülinap maradt a téma, mert Virág mindenféleképpen meg akart győzni arról, hogy maradjak fent éjfélig, hogy kívánhassak.

– Mi? Ez ostobaság! – rázta a fejét automatikusan Arnold.

– Nem! Ezt így kell! A szülinap előtti éjjel, pont éjfélkor kívánni kell, és teljesül!

– Te már csináltad? – kérdeztem.

– Aha, múlt évben – bólogatott Virág.

– És bejött?

– Na jó, nem, de csak azért nem, mert nem volt rá lehetőség!

– Mit kívántál? – kérdezte Arnold.

– Hogy Bill Kaulitz szeressen belém!

– A Tokio Hotel-es tag? – nevettem fel.

– Aha. De jobb is, hogy nem jött össze. Nem tudok németül… – vonta meg a vállát. – Most inkább… – Tudjuk. Pattinson vagy Wentz – folytatta Arnold, és gúnyosan rám mosolygott.

– A lényeg, hogy ne felejtsd el! Éjfélkor! Pontban!

– Oké, oké – legyintettem. – De mit csinálok éjfélig? Megvárod velem msn-en? – kérdeztem Virágot.

– Nem – felelte egyértelműen. – Bocs, de dolgom van.

– Ó. Oké – bólintottam kissé csalódottan.

Hazaérve olvastam meg vártam anyuékat, meg leginkább unatkoztam, aztán mikor anyu végre megérkezett, segítettem vacsorát csinálni. Na jó, ez annyi volt, hogy a konyhapulton ülve panaszkodtam Kingára. De jelen voltam. J

Egyébként az éjfélt kivárni nem volt túl szórakoztató, ráadásul Virág üzent, hogy mindenképp nézzem meg az e-mailem, mert küldött valamit, amit 00:02-kor fogok megkapni, és állítása szerint fontos, hogy ő legyen az első, aki boldog szülinapot kíván.

Úgyhogy duplán várhattam. Mindegy, végül is eltelt az idő, mert olvastam, aztán a karórámat figyeltem, és két halk csipogás után végre szülinapos lettem. Gyorsan lehunytam a szemem, és kívántam valamit (szupertitkos, de azért nem nehéz kitalálni), aztán benyomtam a notebookom, hogy csekkoljam az e-mailem.

Miközben befrissítettem az oldalt (mert még nem kaptam meg a mailt), az msn magától bejelentkezett, úgyhogy gondoltam, akkor benézek. Csak két név volt online, Dave (ZZZZzzzz) állapota nincs a gépnél, és Cortez (Hey Ho Let’s Go) állapota elfoglalt. A szívem a torkomba ugrott, az elmúlt időkben annyira hittem, hogy együtt jár Edinával, hogy teljesen megfeledkeztem róla, milyen érzés reménykedni. J

Cortez állapota elérhetőre váltott, és pár másodperc múlva rám írt.

 Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete:  E-mail Virágtól….

 Cortez üzenete:  Aha, fontos lehet. Twilight tribute? lol J

 Reni üzenete:  Nem, szülinapi mail.

 Cortez üzenete:  Mikor van?

 Reni üzenete:  Ma.

 Cortez üzenete:  Ja ok. boldog szülinapot.

 Reni üzenete: J

Köszi.

Totál remegő gyomorral olvastam a sorokat, közben pedig megnyitottam a mailem, amire megérkezett az elektronikus képeslap. Pink háttér előtt egy fekete kiscica, akinek masni volt a hajában(?), énekelni kezdett egy szülinapi dalt, miközben fekete csillagok potyogtak az égből. Az üzenetben ez állt: „Hepiiii börszdéj!!! Én vagyok az elsőőő. Cupp.Virág” Mosolyogva néztem a megjelent képeslapot, közben pedig összeszorult a torkom. Mert mégsem Virág volt az első. De tuti meg fogja érteni. J

Az msn-ablak újra villogni kezdett, másolom:  Cortez üzenete:  Na léptem.

 Reni üzenete:  Oké.

 Cortez üzenete:  Jó8.

 Reni üzenete:  Neked is.

Egy pillanatig vártam, aztán mielőtt kijelentkezett volna, gondolkodás nélkül írtam. Másolom.

 Reni üzenete:  Várj.

 Cortez üzenete: ?

 Reni üzenete:  Haragszol, vagy ilyesmi?

 Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete:  Tudod, a Facebook miatt…  Cortez üzenete:  Nem értem.

 Reni üzenete:  Bejelöltelek Facebookon, és még nem jelöltél vissza. Tudod.

 Cortez üzenete:  Nem láttam. Várj, nézem. Pár pillanatig vártam, aztán Cortez megint villogni kezdett.

 Cortez üzenete:  Nem jelöltél.

 Reni üzenete:  De.

 Cortez üzenete:  Mondom, hogy nem.

 Reni üzenete:  Pedig tényleg. Ott vagy függőben.

 Cortez üzenete: Én biztos nem. Lépj be.

Beléptem a Facebookra, és rögtön láttam, hogy van egy felkérésem. Corteztől.

 Reni üzenete:  Oké, most látlak, de hidd el, én is bejelöltelek, csak akkor még másik kép volt fent.

 Cortez üzenete:  Okos, két hónapja ez a képem. Tippem sincs, kit jelöltél, de nem engem, az biztos. :D  Reni üzenete: Ó. Óóó. Jaj.

 Cortez üzenete:  Na mi van? J

 Reni üzenete:  Semmi, semmi.

 Cortez üzenete:  Na. Mondd.

 Reni üzenete:  Oké, vmi mexikói Cortezt jelöltem be.

 Cortez üzenete: ******* J

 Reni üzenete:  Jó, tudom. J

 Cortez üzenete:  De béna vagy!

 Reni üzenete:  Jólvanna…  Cortez üzenete:  88  Reni üzenete:  Neked is.

Cortez kilépett, én pedig mosolyogva néztem a képernyőt. Huh.

Nemcsak visszajelölt Facebookon, hanem ő is jelölt be! Na jó. De ki a bánat az a másik Cortez? Mindegy, majd megírom neki, hogy „hola, bocsi, téves volt”. J

Cortez: 5/5* – wooow. Wow.

Kinga: 5/1* – jajj.

Előadás: 5/4 – Kinga és az a-sok kivételével a többiek élvezték, úgyhogy nem volt gáz.

Jacques: 5/5* – igazán nagyon kedves, egy párizsi minialbumot kaptam tőle, könyvjelzővel!!! J

Küldtem neki még egy mailt, amiben újra megköszöntem.

Rajz korrep: 5/? – Tomi lemondta, vizsgázott ma.

Szülinap: 5/5 – mivel bulim nem lesz, a szüleim elkérték Virágot és Arnoldot a tavaszköszöntő buli utánra, hogy elmehessünk vacsizni. Szolid, de mégiscsak valamiféle ünneplés.

J

15: 5/5 – már negyedórája tizenöt éves vagyok. J

Április 9., csütörtök

Szülinaaaaap! Reggel anyu és apu keltett, és amíg félálomban bámultam a szüleimet, akik mindenféle történeteket meséltek a „híres tizenötödik szülinapról”, azon töprengtem, hogy mióta gyakorolják ezt a kisebb stand-up előadást. Mindegy, szórakoztató volt attól függetlenül, hogy az éjjeli titkos netezésem miatt igen fáradt és nyúzott voltam. Szokásomtól eltérően már reggel bekapcsoltam a gépem, mert reméltem, hogy valaki írt. Igaz, az elmúlt években soha nem köszöntött fel egyik osztálytársam sem, de mivel úgy gondoltam, a Szent Johannában szert tettem néhány barátra, reménykedve nyitottam meg a mailem. Húú. Tizenöt üzenet jött, a legtöbb a közösségin, plusz Ricsitől és Arnoldtól egy-egy videólink. Az előbbit kinyomtam, amikor valami maszkos tag (Slipknot vagy kicsoda) hörögni kezdett, Arnold videóját azonban végigengedtem, és öltözködés közben meghallgattam a  Lucy In The Sky With Diamond ot. J

Amikor lementem a lépcsőn, csodálkozva néztem Virágra, aki nem a kapuban várakozott, hanem az étkezőasztalnál.

– Boldog szülinapot! Tetszett a képeslap? Megnézted? Én választottam a cicát, mert olyan ari! – hadarta izgatottan, a haja pedig oldalra volt csatolva, amiből sejtettem, hogy jó kedve van.

– Igen, köszönöm szépen! – öleltem át, mert időközben a nyakamba ugrott.

– Figyi. Az van, hogy az ajándékod nem lett tökéletes, nem így akartam, de a színes nyomtatómmal szenvedtem egész éjjel, és végül sikerült, de nem tudtam teljesen összeilleszteni, mondjuk, annyira nem látszik, de azért bánt a dolog, mert… na mindegy. – Matatott a táskájában, végül előhúzott egy füzet alakú csomagot, és a kezembe nyomta.

Teljesen meghatottan szorongattam a Twilight- poszterrel bekötött ajándékot, és fürkészve nyitottam ki. A döbbenettől szó szerint pislogni is elfelejtettem.

– Ez egy… – Manga! Igen! Én rajzoltam mindent, a karaktereket, a helyszíneket, Photoshoppal színeztem… – mutatta, miközben mellém állt és lapozgatni kezdte.

– Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé. A képregény eszméletlenül szép lett, a színek, a szerkesztés, a gondolatbuborékok, a karakterek, a helyszínek. Minden felismerhető volt, a suli épülete, a saját mangafigurám, Virágé, Cortezé… – Csak az a baj, hogy nem mutathatom meg senkinek – nevettem fel, amikor az utolsó oldalra lapoztam, ahol Cortez és az én mangafigurám a sulilépcsőn, egymást átölelve ül.

– Hát, ja – vonta meg a vállát Virág. – De tetszik?

– Hülyéskedsz? Ez a világ legszuperebb ajándéka! Virág, el sem tudom mondani, mennyire örülök! – öleltem át újra, a kezemben szorongatva az ajándékom.

– Nézd, itt van Pete Wentz is. A tornateremben lépnek fel – lapozgatott, én pedig még mindig könnyekkel küszködve, mosolyogva bólintottam.

Sajna késésben voltunk, a suliba meg nem vihettem magammal, így gondosan eltettem az ajándékom. Útközben Virág elmesélte, hogy egy hete éjjel-nappal ezt csinálja, még rajzszakkörön is nekem rajzolt, ezért volt olyan titokzatos, és ezért rázott le a neten mindig. Elmondása szerint baromi nehéz volt titkolóznia, de megérte, mert szerinte „tök meglepett és őszintén viruló fejem volt”. Hát igen.

A sulinál a fiúk azonnal boldog szülinapot kívántak, aztán jól kiröhögtek, mert Cortez elmesélte nekik, hogy valami mexikói tagot jelöltem be a Facebookon. Szerintük ez vicces. Szerintem kínos. A tavaszi szünet előtti utolsó nap egyébként tök jól telt, egyik órán sem tanultunk, úgyhogy összességében a szülinapom szuper lett. A sulirádiósok két szám között folyamatosan bemondták az esti tavaszköszöntő bulit, plusz a suliboxokba is becsúsztatták a szórólapot róla. A költészet hete az ebédszünetben véget ért, amikor is az utolsó olvasókörös is megtartotta az előadását, akit mind a nyolc ember megtapsolt (hét végére eltűntek az érdeklődők). Mivel a rajzóránk elmaradt, az ofő helyettesítette, aki megengedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Hát, Robi, Andris és Gábor tévézett, Kinga azzal töltötte az idejét, hogy levegőnek nézett, Arnold a padomnál olvasott, Ricsi a hajával szórakozott, tincsekre szedte és csavargatta, Zsolti fánkot evett, Dave Twitterezett a mobiljával, Virág pedig addig nyaggatta Cortezt, amíg beleegyezett, hogy rajzolhasson a gipszére. Ezt az egész osztály jó ötletnek tartotta, úgyhogy a nap végére mindenki hozzátett egy keveset a műhöz. Amikor Cortez felém nyújtotta az alkoholos filcet, nyomatékosan megkért rá, hogy maximum egy smileyt rajzoljak. Ezen egyébként jót nevettünk. J

Nem mellesleg még azt a mosolyt is sikerült elrontanom, Virág javította ki.

Suli után otthon átöltöztem az esti bulira, közben pedig visszaírogattam a neten a sok „boldog szülinapot” üzenetemre, meg beszélnem kellett telefonon a nagyiékkal (anyu szülei), akik bár max. félórára laknak tőlünk, úgy érzik, bőven elég telefonon felköszönteni. Egyébként ezzel egyetértek.

Fél hatkor Arnold jött át.

– Mehetünk? – kérdezte. Láthatólag nem volt sok kedve a tavaszköszöntéshez.

– Még Virágra várunk.

– Jó. Egyébként boldog szülinapot – nyújtott át egy nagyon könyv formájú ajándékot.

– Köszönöm.

Azonnal letéptem róla a csomagolást, ami mellesleg Arnold stílusát tükrözve egyszínű csomagolópapírral volt bekötve, mindenféle csilivili dísz nélkül. A kezemben tartott könyv egy megsárgult lapú, nagyon régi kiadásnak tűnt, de a címe alapján azonnal felcsillant a szemem.

– Zabhegyező?

– Igen. Első kiadás.

– Hűű – lapoztam bele, és közben megszagoltam a lapokat.

Könyvillat. Imádom. J

– Hol találtad?

– Online aukción – legyintett.

– Nem lehetett könnyű, ez állati ritka!

– Ne aggódj. Két hete viaskodom egy licitálóval.

– Két hete? Két hete készülsz a szülinapomra? – döbbentem le.

– Meg akartam venni neked ezt a könyvet!

– Hogy csináltad? – nevettem el magam meghatottan.

– A másik félnek esélye sem volt. Mint mondtam, akartam ezt a könyvet!

Simán el tudtam képzelni, ahogy Arnolddal próbál valaki szórakozni. Nem irigylem a tagot.

– Én tényleg nagyon… nem is tudom… – tekergettem egy hajtincsem zavartan. – Honnan tudtad, hogy még nem olvastam? – kérdeztem végül.

– Mert ha ezt olvastad volna, arról tudnék.

– Annyira jó? – csodálkoztam. Arnold mosolygott.

– Körülbelül negyvennyolc óra múlva túl leszel rajta, és meglátod.

– Oké.

Virág megérkezett, gyorsan megmutattam neki az ajándékom, amire azt mondta, hogy szép, de eléggé oldschool… Ezt Arnold nem hagyhatta szó nélkül, úgyhogy ők az este nagy részét végigveszekedték.

A tavaszköszöntő buli a Szent Johanna tornatermében egyébként klassz volt. A zenék leginkább vidám punk-pop dalok voltak, a sulirádiósok kitettek magukért, és tényleg tök jó hangulatot varázsoltak. Cortez Edinával érkezett, de táncolni természetesen nem tudtak, és bár nem vagyok rosszindulatú, ezúttal örültem Cortez gipszének. Virággal és Arnolddal vettünk a büfében sajtos pogit, aztán a tesiterembe visszaérve felmentünk a lelátón ücsörgő Ricsiékhez, akik Cortezt körbeülve beszélgettek.

– Emó Kitty, veled meg mi van? – röhögött fel Dave, amikor meglátta, hogy Virág pink pólóján Hello Kitty kacsint rájuk.

– Emó Kitty, ez jó! – vihogott Zsolti, közben kiesett a szájából egy darab… valami. Talán chips.

– Fúj, de undorító vagy! – pattant fel előle Kinga, és átült egy másik székre, mielőtt Zsolti leeszi. Csendben mosolyogva hallgattam őket, közben pedig a szemem sarkából Edinát figyeltem, aki Cortez mellett ült, és nevetgélés közben feltűnően sokszor érintette meg a kezét. Hurrá.

– A fenébe, ott jön a dömper – csúszott lejjebb Zsolti, mi pedig egyszerre fordultunk a felénk tartó végzős Tarr Zsófi felé, aki, miután odaért, elhívta Zsoltit táncolni.

– Fáj a lábam – sziszegte Zsolti.

– Nem is fáj! – közölte Kinga.

– De fáj!

– Mondom, hogy nem!

A végzős lány a fejét kapkodta a vitázó Kinga és Zsolti között, végül sértődötten leviharzott a lépcsőn. Nem nagyon számított, ők tovább veszekedtek. A következő pillanatban Máday állt meg mellettünk, és a vonalzójával Zsolti fejére csapott.

– Nagy Zsolt, vagy kulturáltan eszel, vagy itt maradsz takarítani!

– Elnézést – törölte le a száját Zsolti.

– Pósa, neked meg hányszor mondjam, hogy csinálj valamit a hajaddal? – förmedt az ig. helyettes Ricsire, aki tincsekbe álló haját egy pánttal fogta hátra.

Máday mindenkihez szólt pár nem túl kedves szót, aztán otthagyott minket, mi pedig jó diákokhoz méltó módon kiröhögtük. Ez van.

Mivel Kinga a társaságunkban ült, próbáltam kedves lenni vele vagy beszélgetni, mert gondoltam, az elmúlt napokban megenyhült, de mikor mosolyogva ránéztem, ő csak összefont karral és résnyire szűkült szemekkel, elég gorombán méregetett.

Zavartan elkaptam a fejem, mert ennél többet tényleg nem tudtam tenni! Csendben hallgattam a többieket, akik a tavaszi szünetet tervezték, és magamban mosolyogtam Edinán, aki láthatóan szétunta az agyát, nem igazán tudott hozzászólni a beszélgetésekhez, viszont semmi pénzért nem hagyta volna egyedül Cortezt. Így neki kissé kellemetlenül telt az estéje. Meg aztán nekem is, mert a Kings Of Leon Use Somebody  című szám alatt Edina ráhajtotta a fejét Cortez vállára, amitől én félrenyeltem a pogit, és kis híján megfulladtam. Miközben Virág a hátamat csapkodta, nehogy már elhalálozzak a tizenötödik szülinapomon, a tekintetem találkozott Kingáéval, aki bár kifejezetten utál, de… De mégis, átfutott az arcán valami, ami emlékeztetett egy emberi reakcióra. Hirtelen felpattant.

– Dina, gyere velem a mosdóba – közölte parancsoló hangon.

– De én… – Most! – nyomatékosított Kinga, mire Edina értetlenül feltápászkodott.

– Miért jártok együtt ki? Én ezt nem értem – rázta a fejét Zsolti.

–Többek között azért, hogy kibeszéljünk – felelte őszintén Kinga, és megragadva Edina karját, elhúzta tőlünk.

Így történt, hogy bár Kinga nem kívánt boldog szülinapot, és még mindig le vagyok tiltva az msn-listájáról, továbbá indulás előtt a fülembe súgta, hogy „ha harc, legyen harc, győzzön a jobbik a pályázaton!”, mégis, úgy érzem, tett valamit értem a mai napon. Azt, hogy az összevissza mászkálás, chipskínálgatás, felbontatlan üdítőcsere, egymásnak való kiabálások és helyezkedés következtében úgy alakult, hogy a Use Somebody  végére én ültem Cortez mellett. J

A tavaszköszöntő buli végén Virággal és Arnolddal sietve kimentünk a Szent Johannából. A lépcső előtt a szüleim vártak kocsival, mindannyian beszálltunk hátra, és miközben apu elindult, anyu mosolyogva hátrafordult.

– Na, milyen volt a buli?

Virág és Arnold válaszolt, én pedig köztük ülve, a nyakamat tekergetve forogtam, hogy még egyszer vissza tudjak nézni az épületre. A suli előtt megláttam Cortezéket, akikhez akkor ért oda Edina. Kissé szomorúan fordultam vissza, és igyekeztem kiverni őket a fejemből, mert úton voltam egy pizzéria felé, hogy megünnepeljem a szülinapomat a szüleimmel és a két legjobb barátommal.

Tavaszköszöntő: 5/4 – jópofa volt, klassz zene, és szinte végig a lelátón ültünk, elvileg Cortez miatt, de azért egyikünk sem bánta nagyon, hogy nem táncolunk.

Tavaszi szünet: 5/2 – az jó, hogy szünet lesz, csak a többiek… Cortez… Jaj.

Szülinapi vacsi: 5/5 – minestrone leves, négysajtos pizza, profitéról. Minden szuper volt, és így, hogy Virág és Arnold velünk volt, együtt égett a fejünk, amiért anyuék énekeltettek a pincérrel. J

Ajándék: 5/5* – Vacsora végén kaptam meg anyuéktól a  Beatles Antológiá t.  Állításuk szerint egy csomót gondolkodtak rajta, végül rájöttek, hogy minden tekintetben ez a legideálisabb ajándék számomra, egyrészt, mert egy „százkilós” könyv, plusz a Beatlesről szól. Egyetértek. J

Antológia, Zabhegyező,  saját manga! Hihetetlenül örülök!

Facebook: 5/1 – Késő este titokban bekapcsoltam a gépem, hogy csekkoljak pár dolgot. Oké, igazából csak egyet akartam, Cortezt a Facebookon. Kár volt. Az utolsó üzenete este 11 után ment, Edinától, kábé ennyi: „Holnap ne felejtsd el, hatkor mozi!!!

Dina xxx” Óriási, éljen a tavaszi szünet! Ja, és mivel éjfél utánig sírdogáltam, elmondhatom, hogy bőgtem tizenöt évesen is. Hurrá!