6. rész Április 9-ig

Március 18., péntek

Hát, az egészen biztos, hogy többet nem megyünk ilyen szórakozóhelyre! Ááá, azt se tudom, minek mentünk. Mindenesetre tuti, hogy Dave és Macu is lemondott arról, hogy igazi partiarcok legyenek.

Az utóbbi főleg. És hogy végül mit kerestünk Zsoltiék garázsában este tíz körül? Azt hiszem, nekünk ott a helyünk. Ott legalább nem ér minket atrocitás.

A nap egyébként klasszul indult, a suliban minden oké volt, bioszon Baranyai akarata ellenére a

„hol a csontváz bal lába” játékot játszottuk, duplaangolon a királyi családról néztünk dokumentumfilmet eredeti nyelven, angol felirattal (kábé három szót értettem belőle), ofőin pedig egyeztettük a naplóban lévő jegyeket az ellenőrzőbe beírtakkal. Érdekes eredmények születtek.

Zsolti például a napló szerint bukásra áll töriból, az ellenőrzőjébe azonban bekerült pár ötös.

Virágnak az ellenőrzője szerint februárban és márciusban nem volt jegye (?), Dave pedig hibajavítóval tüntetett el pár matekjegyet. A rockereknek ezzel szemben egy hónapja nincs ellenőrzőjük. Kissé megizzasztottuk Hallert. Tesin Korponaynál tollasozni kellett, jegyre, és mivel páratlanul voltunk (négy a-s lány és mi hárman), én Kingával kerültem párba, Virág pedig a tanárnővel. Miután kiment a válla, kapott egy kettest, és a lelátón ücsörögve nézte a fiúk focizását.

Így telt kábé a nap értékelhető része. Aztán jött az este.

Fogalmam sem volt, hogy mit kell felvenni, úgyhogy még kora este konferenciahívásban voltam a skype-on Kingával és Virággal. A neten megnéztük, hogy hová megyünk, és olyan romkocsmaszerű helynek tűnt, így megfogadtam Kinga tanácsát, és „átlagosan” öltöztem fel. Ami az én esetemben farmer, blúz, kardigán, bakancs, sál és kabát. Kábé, mint a sulicuccom, azzal a különbséggel, hogy most nemcsak szempillaspirált használtam, hanem szemceruzát is. Hát nem vagyok eszméletlenül bevallós? Hihi.

Cortez átjött értem, ami azért is fontos, mert így a szüleimnek alkalmuk nyílt beszélni vele. A lelkére kötötték, hogy vigyázzon rám, időben hozzon haza, ne tévesszen szem elől, figyelje, hogy üveges üdítőt kapjak, ne poharasat... stb.

- És van egy kis póráz, amit a csuklómra kell erősíteni, és egy méterre tudok csak elkószálni - tettem hozzá. Cortez mosolyogva nézett rám, apu is jópofának tartotta a beszólásom, anyu azonban nem volt humoránál.

- Renáta, ez nem vicces. Éjfélre itthon vagy. És hívj, ha odaértetetk.

- Persze. Csak a kártyám... - húztam el a számat, arra utalva, hogy még nincs feltöltve.

- Már megint lebeszélted? Hogy indulhatsz el lemerült egyenleggel? Komolyan mondom, néha megdöbbent a felelőtlenséged! - rikácsolta anyu, és egyáltalán nem volt égő, hogy Cortez előtt kezel úgy, mint egy ötévest.

- Útközben feltöltjük - ajánlotta fel Cortez.

- Rendben - sütötte le a szemét anyu azzal a tipikus „most haragszom rád” arckifejezéssel.

Mire végre kiszabadultunk a házból, már annyi kedvem sem volt az egészhez, mint azelőtt. Ricsi és Virág a buszmegállóban vártak ránk, a többiekkel mind a Moszkván találkoztunk.

Pechünkre éppen az orrunk előtt ment el a busz, Ricsiék nélkülünk nem szálltak fel rá, úgyhogy tizenkét perc várakozás. Éljen. Szemmel láthatóan egyikünk sem volt túlzottan feldobva attól, hogy rendhagyó programunk van, ráadásul szóba se hoztuk, amíg a buszra vártunk, majd a buszon is teljesen másról beszélgettünk. Mire a Moszkvára értünk, már mindenki ott volt. Zsolti, Kinga, Dave és Macu, valamint az a-s lányok, Bálint és négy   végzős (köztük Móni is). A 6-osra felszállva egészen harsány társaságot alkottunk, ami részben azért van, mert sokan voltunk, részben meg azért, mert Edina irtóra hangosan, szinte visítva röhögött mindenen.

- Mi az, rossz kedvetek van? - kérdezte István (aki Stív) tosunk felé biccentve. Tény és való, hogy Kinga szótlanul ült az ülésen, előtte én huppantam le féloldalasan, előttem állt (utálom, ha egymás ölében ülnek az emberek, és azt hiszem, ő is), mellette Zsolti, egy kettes ülésen pedig Ricsi és Virág is megosztva a fülhallgatót, zenét hallgattak. Jó, nem voltunk valami fergeteges hangulatban.

- Nem, csak... - legyintettem, mert ahhoz sem volt kedvem, hogy befejezzem a mondatot.

- Engedj, engedj - furakodott át köztünk Ricsi, és rohant lyukasztani. Terve, miszerint jót bliccel, meghiúsult, ugyanis az ellenőrök a második megállóban felszálltak. Mindannyian odaadtuk a jegyeket (közel van a sulink, szinte egyikünknek sincs bérléte), aztán tovább utaztunk.

A csapatunk másik fele hangosan és jókedvűen vihorászott, mi meg halkan beszélgettünk, mert gondoltuk, attól, hogy este villamoson ülünk, még nem kell feltűnési viszketegséget szenvedni. Még Zsolti is tök normálisra vette a figurát, ami tőle igencsak szokatlan.

- Idejöhetek hozzátok? - kérdezte Tami, miután bocsánatkrések közepette odanyomult hozzánk.

- Ez egy villamos. Szerintem oda állsz, ahova akarsz - mondta Cortez, miközben fél szemmel Dave-éket figyelte, akiknek a hangoskodása elég sok utas figyelmét felkeltette.

Edina Bálint ölében vihogott, Móni és a végzős fiúk fel-le röhögtek, Dave és Macu pedig folyamatosan Twitteren lógtak, hogy képeket és posztokat töltsenek fel. Mivel ez az egész miattuk volt igazán eldönthették volna, hogy szórakozni akarnak vagy csak felvágni a neten azzal, hogy komoly programjuk van. Mert nem mindegy. Tami egyébként csendben utazott velünk, aztán, amikor Móni elkurjantotta magát, hogy „leszállunk”, mindannyian a nyíló ajtóhoz léptünk, és az utasok nagy örömére elhagytuk a villamost.

Cortez megfogta a kezem, és biztatóan rám mosolygott, aztán mentünk. A fél csapat persze átrohant a piroson, az érkező autók dudálására meg ordibálni kezdtek.

- Értelmi szint? - kérdezte Kinga unottan.

- Hagyjuk – legyintettem.

- Dave, hová rohantok? - kiáltotta Zsolti.

- Ezeknek elment az eszük - motyogta Ricsi.

A környéken egyébként igen sok tizenhét-tizennyolc éves bóklászott, kettesével vagy csapatostól, úgyhogy hamar megtaláltuk, hová kell menni. Ritkán járok sötétedés után a városban, sőt, eleve a városban is ritkán járok, úgyhogy csodálkozva néztem körbe. Jé, más nem otthon olvas vagy a barátaival lóg egy próbateremnek berendezett garázsban péntek este? De fura!

És megérkeztünk a szórakozóhelyre. Ami áááá, de nem tetszett, levegőtlen, zsúfolt és nem túl tiszta. Nem akarok kényeskedni, vagy ilyesmi, de akkor is.

- Hát, itt vagyunk - néztem Kingára, aki levette a kabátját, a karjára akasztotta, és sorban elkérte a miénket is, hogy együtt akassza be a ruhatárba.

- Látod, ez egészen biztos - forgolódott.

- Szar a zene - közölte Ricsi, és félretolt egy gyereket, hogy odaférjen hozzánk.

- Tömeg van - feszengett Virág.

- Ne rinyáljatok már! Érezzétek jól magatokat! - vihogta Móni, és a szájában lógó cigit egy idegen srác gyújtotta meg neki.

- Ha ma nem fulladok meg, akkor soha. Sajnálom a tüdőm, hogy idehoztam - morogta Kinga.

- Kikísérlek a ruhatárba - indultam utána, de Cortez továbbra is fogta a kezem. - Csak a ruhatárba megyek Kingával - mondtam, jelezve, hogy „minden oké, nem kell komolyan fognia a kezemet egész este”.

Átnyomultunk a tömegen, megkerestük a ruhatárat, és nagy lendülettel feldobtuk a pultra a dzsekiket. A bilétákat a zsebünkbe mélyesztettük, és indultunk vissza a többiekhez. Akik nem ott voltak, ahol hagytuk őket, hanem egy félreeső helyen ácsorogtak és az őrült lármában próbálták megérteni egymást.

- Tessék. Kóla - nyomott Cortez a kezembe egy üveges kólát.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, aztán elé állva nekidöntöttem a fejem a vállának, ő meg félkézzel átölelte a derekam.

- Kicsi ez a hely - csóválta a fejét Virág, aki továbbra sem tudott felengedni, mert nem érezte jól magát a tömegben.

- Emó, ha nem bírod, szólj, és kimegyünk – kiálltotta neki Ricsi.

- Oki - bólintott, afféle „még elvagyok egy darabig” jezéssel.

Egy társaság nyomult el mellettünk, de közben megrekedtek, mert megálltak előttük, úgyhogy ők sem tudtak haladni. Így égett ki a kardigánom ujja. Aztán sikerült megindulniuk, és nagy lendülettel elhúztak mellettünk. Így került a gatyámra egy korsó sör. Éljen a kulturált szórakozás.

- Jól vagy? - dulakodta oda magát hozzám Kinga.

- Tiszta sör a gatyám - simítottam végig a combomon, aztán fintorogva a nedves tenyeremre néztem. - Van egy zsepid?

- Kend belém - nyújtotta Ricsi a karját, mire felröhögtem.

- Dehogy.

- Komolyan mondom.

- Nyugodtan - erősködött Cortez is. – Igénytelenül menőbb.

Röhögve beletöröltem a kezem Ricsi pulcsijába, aki bólintott. Komolyan gondolta. Hát, köszönöm, mert nem találtam zsepit.

- Dave-ék merre vannak? - kapkodtam a fejem.

- A másik teremben szeletelnek valami idegtépő - közölte Zsolti.

- Klassz - bólintottam.

Ahogy körbenéztem, egy csomó fiatal üdvözölt nagy örömmel másokat, úgy tűnt, ismerik egymást. Mások cigivel hadonászva, műanyag korsós sört lötyögtetve sztorizgattak, megpróbálva túl üvölteni a zenét. Az érkezők afféle „mekkora buli” arckifejezéssel konstatálták a hangulatot, a pultnál tömegnyomor volt, mindenki inni akart venni.

- Engem kicsit deprimál ez a hely - néztem körbe feszengve.

- Ren, pedig idevaló vagy. Itt sokan használnak ilyen szavakat – röhögött Ricsi, Cortez meg inkább nem mondott rám semmit, csak szorosabban átölelte a derekam, és belepuszilt a hajamba.

- Á, itt vagytok? - állt meg mellettünk Dave. Szakadt róla a víz.

- Basszus, te úsztál? - nézett rá Zsolti értetlenül.

- Nem, csak levegőtlenség van bent.

- Akkor ne menj be - tanácsolta Cortez.

- Igen, szerintem is elég volt - bólogatott Dave.

- Fél óra? Fél óra alatt kitomboltad magad? Ezért jöttünk ide? - hüledezett Kinga.

- Tulajdonképpen - törölte le a homlokát Dave - én ezt egyáltalán nem élvezem.

- Te most szívatsz? - kérdezte Ricsi.

- Jó, elnézést. Azt hittem, jópofa lesz. Nem az. Izzadt emberek értek hozzám. Bőrgyógyászhoz kell mennem. Most.

- Péntek este van. Örülök, hogy rajtad most jött ki a hipochondria, Virágon pedig a klausztrofóbia

- állapítottam meg. Egy zsúfolt, fülledt, tömeggel teli helyen mindkét eset szerencsés.

A következő pillanatban egy srác megállt mellettünk (totál be volt nyomva), és vigyorogva felemelt egy pohár... valamit.

- Egészségetekre! - üvöltötte. Fogalmunk sincs, ki volt az.

- Jó, persze, neked is - nyúlt előre Cortez, és a srác vállát fogva megfordította, hogy „örüljön tovább másoknak”. Igazából annyira részeg volt, hogy azt sem tudta, hogy tett egy 180 fokos fordulatot, lazán beszélt tovább egy másik csapatnak.

- Oké, ki jön velem, hogy vegyünk valamit inni? - kérdezte Macu, aki hirtelen felbukkant mellettünk.

- Én - tette fel a kezét Kinga. Nem tudom, miért jelentkezett, valószínű, ő sose lazít.

- Én is - mondtam.

- Hallod, kiviszem Emót a levegőre, mert lefehéredett – szólt Ricsi.

- Jól vagy? Vegyek neked valamit inni? - hajoltam le Virághoz, aki tényleg sápadt volt, és annyira kiszáradt a szája, hogy tiszta fehér színű volt.

- Ijjj, nem, csak levegő kéne - motyogta.

- Na, gyere - ragadta meg Ricsi a karját, és utat törve a tömegben, kifelé rángatta Virágot.

- Mindjárt jövünk, hozunk inni - szóltam Corteznek, és ott hagytam Dave-vel és Zsoltival.

Iszonyatosan sokan voltak a pultnál, és a sorban a sorban állás úgy működött, hogy mindenfelől emberek nyomultak, a pulthoz préselődött tagok a kiszolgálásra vártak, és ha valaki tudott rendelni, alig bírt kijönni a tömegből, mert a mögötte állók azonnal a helyére pályáztak. Ezért szerencsés, hogy mi hárman mentünk, mert így csapatot alkotva próbálkoztunk azzal, hogy egymást segítve a pulthoz tolakodtunk.

- Ha még egyszer valaki nekem jön... - sziszegte Kinga, és nem félt használni a könyökét.

- Ezt nem a legjobb helyen mondod - jegyeztem meg, és örültem, hogy valaki leszállt a lábamról, mert kicsit terhesnek éreztem már.

- Megyek - szólt Macu, és betolakodott a frissen felszabadult helyre.

- Hé! - szóltak rá durván, de azt hiszem, nem hallotta meg, hanem rögtön rendelt, mert a pultos éppen ott volt.

Hátraadta az italokat, aztán fizetett, és kinyomultunka tömegből.

- Hü, ez durva volt. Lelapult a tarajom? - kérdezte tőlünk ziláltan.

- Teljesen - mosolyogtam rá.

- A fenébe, pedig annyit szenvedtem a beállításával

- Hallod! - kiáltott valaki a hátam mögül. Macu tovább beszlgetett velünk a hajáról, amikor megint hallottam, hogy valaki kiabál, úgyhogy megfordultam.

- Igen, te. Szólj a sárgának, hogy neki ugatok! - üvöltötte nekem egy srác, mire döbbenten megráztam a fejem.

- Tessék? - kérdeztem, mert abszolút nem értettem, hogy mi van. A fiú egyébként egy hatfős társaságban állt, és nem voltak józanok.

- Jól hallottad. Küldd ide a sárgát!

- Milyen mit? - néztem Kingára értetlenül. Kinga szeme akkor már tikkelt, és csípőre tett kézzel tett egy lépést a társaság felé.

- Ne haragudj, de „sárga” alatt a barátomat értetted? - kérdezte „mindjárt ordítok” hangsúllyal, amit én már elég jól ismertem, új „barátaink” azonban nem.

- Ja, a kínai. Sárga. Ferdeszemű.

- Bocs, de japán származású vagyok - helyesbített Macu félénken.

- Rohadtul nem érdekel! Hogy mersz elém állni a sorba, te kutya? - szólt rá dühösen a provokáló tag, mire Macu elhallgatott, én pedig ösztönösen elé álltam, mintha csak el tudna bújni mögöttem, vagy ilyesmi.

- Tudod, mindig megmosolyogtat az emberi butaság. Akik a határait keresik, azoknak szívesen bemutatnálak, mert te vagy az élő példa arra, hogy az emberi butaság határtalan. Gratulálok, ez egyébként nem semmi teljesítmény - bólogatott Kinga tettetett elismeréssel.

- Mi a francot magyarázol? - förmedt rá a fiú, akinek a haverjai továbbra is Macut fürkészték.

Akkor, ott tényleg azt hittem, hogy pillanatokon belül agyonverik.

- Bőrszín és származás alapján megítélni valakit? Óriási teljesítmény. Bravó - tapsolt Kinga kettőt, én pedig éreztem, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt.

- Inkább csak menjünk - mondtam kétségbeesve.

- Nem, nem - rángatta ki a karját a szorításomból, és még egy lépéssel közelebb lépett a társasághoz. - Te ilyen vizuális alkat vagy? Látsz valakit és elítéled? - tette csípőre a kezét Kinga. –

Tudod milyen, ha első látásra véleményt alkotnak rólad? Na figyelj! Kinga szeme szikrát szórt. -

Körülbelül százhetvennégy centi magas, hetvenöt-nyolcvan kilogramm súlyú, világos bőrű, középbarna hajú fiú vagy. A röhögésedből ítélve rosszak a fogaid, aminek köze lehet ahhoz, hogy most is savanyú sörszagot árasztasz. Az öltözéked márkásnak tűnik, de te csak hiszed, hogy nem tudja mindenki, hogy replika, ráadásul nem is az igényes fajta. Koszos a cipőd, pedig reggel óta nem esett, ergo nem tisztítottad ki. A fejeden lévő zselé láttatni engedi, hogy ritka a hajad és hamar fogsz kopaszodni. Talán ez genetika. A tekinteted arról árulkodik, hogy erősen illuminált állapotban vagy, nem keveset ittál ma este, ami csak még nevetségesebbé teszi a fellépésed. Megszólalásod és véleményed pedig ezeknél bőven többet árul el rólad. Összességében, első hallásra és látásra te egy kisebbségi komplexusokkal küzdő, unintelligens, rasszista elvekkel rendelkező fiatal vagy, aki a saját kudarcát rávetíti a világra, mert nem képes szembenézni vele - fejezte be Kinga, én pedig lesütöttem a szemem. Tudtam, ha a társaság megérti, mit mondott, elsza badul a pokol. - Nos.

Ilyen érzés, ha az embert első látásra elítélik. Ha a barátom sárgának tűnik, akkor te olyannak, amilyennek elmondtalak. Mindkettő igaz. Csak az ő esetében külsőségekről van szó, amin egy normál gondolkodású ember abszolút nem akad fenn, a te esetedben viszont komplexebb a dolog.

Ez van - tárta szét a karját Kinga.

- Azta - motyogta Macu. Benne ekkor tudatosultak a hallottak. A srác Kingával szemben állt, meg-megremegett a szemhéjja, és láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Ezt Kinga is azonnal észrevette, és gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Ha tetézni szeretnéd, akkor emelj kezet egy lányra. Bátran. Na - röhögte ki, és annyira gúnyos volt, hogy már én éreztem magam kínosan. A srác keze elernyedt, és mondott valamit, ami igazán csúnya, úgyhogy nem írom le. Kinga nem reagált, csak megragadta Macu karját, és miközben maga előtt tolta (nehogy bántódása essen hátulról), elindultunk vissza, Cortezékhez.

- Menjünk innen. Elég volt - mondta Kinga, és Zsolti kezébe nyomta a szénsavmentes ásványvizet.

- Hozzuk a kabátokat - biccentett Cortez, és Kingával együtt elment, én pedig Zsoltival és Macuval a kijárat felé igyekeztem.

A szabadba érve éreztem, hogy mennyire fülledt volt a levegő odabenn. Virág és Ricsi az épület oldalában ácsorogtak, amint észrevettek minket, odasiettek hozzánk.

- Megyünk – mondtam.

- Vííí, de jó. Utálom ezt a helyet - bólintott Virág, és Ricsi vállára hajtotta a fejét.

- Én is - felelte Macu.

- Én is - intettem.

- Zsolti! Kinga őrületes - szólt Macu.

- Mer’? - kérdezte Zsolti.

- Simán szembeszállt hat fiúval, akik lesárgáztak engem – mondta.

- Muhahahaha! - röhögött fel Zsolti. Azt hiszem, a „lesárgázós” rész szórakoztatta ennyire.

- Ez nem vicces - böktem oldalba.

- Jó már, na - törölgette a szemét Zsolti. - De akkor is. Sárga? Kinek jut eszébe ekkora baromság?

- Sajnos sok mindenkinek - mondtam, és bátorítóan Macura mosologtam, aki kedvesen visszamosolygott.

Cortez és Kinga jöttek ki, és szétosztották a kabátokat.

- Halljátok - vakarta meg az állát Ricsi -, van arra esély, hogy a részeg, beszólós társaság lassan megérti, amit Kinga mondott?

- Előfordulhat - bólintottam.

- Akkor húzzunk innen, mielőtt betörik a fejünket!

- Elérjük? - nézte Cortez a nyitott ajtóval álló villamost, ami a piros lámpánál várakozott.

- El. Futás! - indult meg Kinga, aztán mindannyian rohanni kezdtünk.

Szinte felestünk a villamosra, ami Zsolti mögött csukódott be. Vagyis inkább odacsukta a kabátját.

- Húzd! - kapta el Kinga, és teljes erejével cibálni kezdte. Végül kiszabadult, és mindketten elveszítették az egyensúlyukat. Óriási röhögés hangzott fel, a többi utas pedig kérdőn forgolódott hátra felé, hogy mit művelünk.

Mikor feltápászkodtak, odaálltak hozzánk, és hangosan felszabadultan beszéltük meg a történteket. Cortez vállára hajtottam a fejem, hallgattam a többieket, és őszintén örültem, hogy viszafelé tartunk. Fájt a fejem a dnb zenétől, tele volt az orrom füsttel, berekedtem a kiabálástól, mindennél jobban szerettem volna kezet mosni, lefolyt a sminkem a párától, sör- és cigiszag áradt a ruhámból, és a hátam közepére nem kívántam beszólogató, részeg fiatalokat. Odafelé nyomottan és kínosan feszengve utaztunk, valójában azért, mert egyáltalán nem volt kedvünk az egészhez.

Visszafelé már egészen más volt a helyzet. Nevettünk, picit talán hangosabbak voltunk a kelleténél, és Zsolti is újra formába jött, miután megsimogatta az előtte ülő néni kalapját (?). És hogy hová mentünk? Természetesen a szokásos helyünkre.

Üzentem anyunak, hogy rendben vagyok és ne aggódjon, számunkra véget ért a buli, és Zsoltiéknál leszek, ahogy szoktam. Azt írta vissza, hogy sajnálja, amiért nem sikerült egy jót szórakoznom, de tudom, hogy ez nem igaz. Nem sajnálta, örült, hogy nem jött be a dolog, és nem kezdek el minden héten eljárni. Ez egyébként tuti. Eszemben sincs.

Amúgy a két rocker tényleg Zsoltiék garázsában volt, amikor megérkeztünk, éppen csocsóztak.

- Mi van, tré volt a buli? - vigyorgott Andris.

- Olyasmi - mosolyogtam, a rockerek pedig „mi megmondtuk” bólintással néztek össze.

- Megettétek a hűtőben lévő kaját? - állt fel Zsolti a guggolásból.

- Csak egy alma volt ott.

- De megettétek?

- Meg.

- Az volt a vacsorám.

- A csutkán még van egy kicsi. Lerághatod - ajánlotta fel Robi.

- Pfuj - fintorgott Virág nevetgélve.

- Rendeljünk pizzát - javasolta Cortez.

Ezt mindannyian jó ötletnek tartottuk.

- Hogy kérjük? - mosolygott Macu.

- Add, majd Vader Zsolti - fogta be a száját Zsolti, és szörcsögve, Darth Vader stílusban vette a levegőt.

- Nem mered - cukkolta Dave. Zsolti azzal a tipikus „miről beszélsz? Ezt figyeld” nézéssel kapta el Cortez Blackberryjét, majd a füléhez emelte. És tényleg megcsinálta, horkantva, szörcsögve, hangosan lélegezve kérte a pizzát, a „milyen névre?” kérdésre pedig a Sötét Nagyür nevet diktált be! Szakadtunk a röhögéstől. De szerintem a diszpécser is.

Amíg a pizzát vártuk, Andris és Robi faggattak minket, hogy zene volt-e szörnyű a buliban, vagy úgy minden.

- Hogy egyeseknek mi a jó abban, ha öntudatlanra isszák magukat és részegen fetrengenek!

Szánalmas - forgatta a szemét Kinga. És ebben egyébként mindannyian egyetértettünk. Jó, Andris és Robi vihogtak, hogy ők „imádnak piálni”, de pár sörön kívül még ők sem nagyon találkoztak alkohollal.

Igazából tökre belemerültünk a témába, mindannyian érveltünk egy kicsit, hogy miért nem motivál minket a „kamaszos züllés”. Cortez indoka első osztályú volt, ő Amerikában nőtt fel, ott nem divatos tizenévesen berúgni (legalábbis az ő ismeretségi körében), ráadásul még három évig nem is nagykorú ott, úgyhogy az ő felfogása ilyen szempontból elég „amcsis”. Kinga, aki határozottan és teljes meggyőződéssel küzd a családon belüli erőszak ellen, azt magyarázta, hogy éppen elég családban probléma, ha a szülő iszik, legalább a fiatalok lehetnének normálisak. Ő száz százalékig absztinens. Zsolti azon vihogott, hogy ő „pia nélkül is überjó fej”. J Ricsi úgy érzi, neki józanul kell vigyáznia Virágra, mert néha így is nehéz, hát még, ha nem lenne tudatánál. Dave és Macu nem látják értelmét, én meg csak megvontam a vállam és közöltem, én „nyomi” vagyok, nem iszom. Ezen mindannyian felröhögtünk.

- Én biztos, hogy soha többet - tette fel a kezét végül Virág, és fintorogva elhúzta a száját.

- Soha többet? Mi az, nyomtál már be? - röhögte ki Zsolti. Virág kínosan körbenézett, aztán megvonta a vállát.

- Ühüm. Még tizedikben. És fúúú, soha nem voltam még annyira rosszul...

- Váá, hánytál is? - kérdezte vihogva Andris.

- Ühüm - bólogatott Virág, és látszott rajta, nem büszke magára. Mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez akkor történt, amikor Doriánnal és a barátaival lógott. Nos, azokra az időkre senki nem emlékszik vissza szívesen.

- Ezért még egyszer lefejelem azt a szemetet - idegeskedett Ricsi.

- Már megtörtént - mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy a „Dorián-ügyet” már lerendezte.

- Ezért kettő jár - vágta rá Ricsi. Hát, van, aki nem felejt és bocsát meg egykönnyen. Ricsi ilyen. Tulajdonképpen a világon szinte mindennel kapcsolatban közömbös, de ha Virágról van szó, akkor ugrik. És attól függetlenül, hogy ilyenkor elég ijesztő, ez iszonyat nagy igazolás Virág felé.

Szörnyen összetartoznak.

- Hohó. Itt a pizza - ugrott fel Zsolti. - Melyik birodalmi segít behozni?

- Majd én - pattant fel Dave fontoskodva.

Vannak, akik partiznak, buliznak, isznak és züllenek hétvégén, mert az olyan „trendi”. Lehet, hogy anno igaza volt Vikinek és lúzerek vagyunk. De mit számít, amikor van egy helyünk, ahol lóghatunk, ahol nem bántanak minket, nem ér sértés és sérelem, ahol együtt vagyunk, és együtt tölthetjük az időt. Hülyék lennénk innen elmenni. És még pizzánk is volt. J

Szórakozóhely: 5/1* - örülök, hogy mind negatív érzelmekkel távoztunk. Legalább nem kell többet mennünk.

Darth Vader: 5/5 - a pizzafutár tök jó fej volt, egy csomót röhögtünk vele a rendelésünkön.

Cortez: 5/5* - miután hazakísért, kábé negyedórát ácsoorogtunk a kapuban. Mondanám, hogy beszélgettünk, de ez így nem feltétlen igaz. J (L) (L) (L).

Peti: 5/4 - írtam neki mailt, mert most meg ő tűnt el. Remélem, kiheverte az emós lányt.

Quimby: 5/5 - Virág küldött vagy öt linket, hogy hallgassam meg, mert tök jó, és ezek a kedvenc számai. Tényleg jók.

Facebook: 5/5*** - Ricsi kitette a falára, hogy „Rakd ki ezt a linket, ha elítéled a rasszizmust!

Veled vagyunk, Macu-san!” Megnyitottam a videót, ahol a Body Counttól a Born Dead kezdődött el. Függetlenül attól, hogy nekem brutál durva volt a dal, gondolkodás nélkül kitettem a falamra, Ricsi szövegével együtt. És jó érzés volt látni, hogy mennyien cselekedtek ugyanígy és hogy mennyi lájk ment a kiírásra. Vannak még jó emberek. A mai incidens láttán ez azért kicsit megnyugtató.

Március 21., hétfő

Reggel elég bénán állt a hajam, úgyhogy miután sikertelenül kísérleteznem, egyszerűen összegumiztam. Észrevehetetlen, mégis sokat számító smink, kardigán, farmerdzseki és sál (szeles idő), valamint napszemüveg, mert sütött a nap. Végre! Tavaszszerű idő. Beszálltam Cortez mellé a kocsiba, és miközben megcsókoltam, kedvenc lepkéim összevissza vergődtek a gyomromban. Ha lehet, akkor a tavasz közeledtével még jobban szeretem.. Bár már egy ideje nem mérem különböző skálákon, hogy mennyire vagyok oda érte. Úgyis mindig leverem a mércét. Ez van.

- Miért van az, hogy ha mondok egy színészi, akkor a legbénább filmjét akarod megnézni? - mosolygott rám, pillanatra elszakítva tekintetét az útról.

- Ez nem így van - védtem magam rögtön. Persze a hétvégére gondolt, merthogy szombaton Jonny Depp-estét tartottunk. Ami, ugye, annyit tesz, hogy egy színésztől két film, egyet ő választ, egyet én. Ez afféle bevett dolog nálunk, ami egyébként annyira nem nagy ügy, engem mégis majd szétvetett a boldogság tőle. Mert negyedévi együttjárás után igenis vannak bevett dolgaink!

Woooow. Szóval Johnny Depp. Ő hozta a Közellenségek  című filmet, én pedig az Én, Pán Péter t.

Egyébként nem volt fair tőle, hogy amíg én viszonylag viselkedtem az ő filmje közben (nem szenvedtem látványosan. Na, jó csak néha), addig ő végighülyülte az egyébként nagyon szép filmet.

Persze ehhez hozzátartozik, hogy egy ideig csiúnyá néztem rá, meg pisszegtem, hogy figyeljen, végül feladtam, és elnevettem magam. Nincs mese, nem lehet nem szeretni. J

A sulihoz érve láttam, hogy Zsolti Karcsi kapucniját fogja, Dave pedig telefonnal fotózza őket, úgyhogy amíg Cortez leparkolt, én sietve Karcsi segítségére indultam.

- Jó reggelt, ne szadizzátok Karcsit - kezdtem köszönésképpen.

- Áá, mindig elrontod a bulit - engedte el Zsolti a tizedikest, aki hálásan pislogott rám, és azonnal mellém állt, tudva, hogy én megvédem.

- Hogy telt a hétvége? - érdeklődött Dave. Már mindannyian mondani akartunk valamit, amikor feltette a kezét, jelezve, hogy előbb ő  meséli el. Dave-nél ez előfordul. Csupán udvariasságból kérdez valamit, ami abszolút nem érdekli, mert ezzel csak bevezeti a saját sztoriját. - Mert nekem nagyon jó volt. – kezdett bele.

Tettetett érdeklődéssel meghallgattuk, hogy egy végzős lánnyal volt sétálni a Várban.

- Menj már, ez mekkora ratyi program - hőkölt hátra Zsolti.

- Hát barátom, kérdezzük meg erről a lányokat. Talán ők jobban tudják - vágott vissza sértetten Dave. Kinga felnézett a jegyzeteiből, és unottan meredt Dave-re.

- Mi vagyok én, kutya? Ne sétáltasson engem senki - közölte, majd Zsolti röhögve feltartotta a tenyerét, Kinga pedig belecsapott, aztán már vissza is tért a jegyzeteihez. Egyébként éppen az áprilisi cikkeket húzta át, elég kíméletlenül.

- Kinga nem számít, ő maga az „antiromantika” - legyintett Dave, és felénk fordult. Virággal kínosan összenéztünk, és megvontuk a vállunkat. - Na, ne csináljátok már! Egy séta a Várban... – nógatott minket Dave.

- Izé. Van ott póni? - pislogott Virág.

- Póni? Hogy jön ide a póni? - csodálkozott Dave.

- Hát, a póni az aranyos. Szeretem a pónikat. Vagy úúú. Szeretnék egy pónit! - nézett Ricsire kérlelően, aki csak sóhajtva bólintott.

- Persze, kapsz egy pónit - legyintett. Ha Virágon múlna, már lenne kis zsiráfja, kismajma, kisbáránya és egy halom kis állata. Szerencsére nem rajta múlik. Így a PETA is fellélegezhet. J

- Reni? - kérdezett meg Dave engem is, mire tanácstalanul megvontam a vállam.

- Szerintem klassz program. Mármint... a Vár szép – motyogtam össze-vissza, mert Cortez elég furán nézett rám. Szerintem ő nem az a „sétáljunk a Várban, mert miért ne” srác.

- Na, ugye? Megmondtam - bólogatott Dave elégedetten. – Értek a nők nyelvén.

- Ez hülyeség - vágta rá Ricsi. - Ren mindenért odavan, ami unalmas, több mint százéves, és mást nem érdekel.

- Ja, ezért bírja Kardost is - tette hozzá Zsolti. Mindenki felröhögött, én meg rosszallóan megráztam a fejem, jelezve, hogy „ez nem volt szép”.

A többiek elindultak befelé, én meg éppen azt bizonygattam magamnak, hogy a Vár nem is unalmas, mert szép, és a panoráma is csodálatos, meg amúgy is, amikor Cortez. Megragadta a karom, és visszahúzott.

- Te olyan „Várban sétálós lány” vagy? – kérdezte és magához húzott.

- Miért, te olyan „eljössz velem, ha szeretném?” fiú vagy? - kérdeztem vissza, és a nyaka köré fontam a karom. Tekintetét az enyémbe fúrta.

- Ha nagyon akarod.

- Köszönöm - néztem rá totál megbabonázva.

- És pontosan mit kell ott csinálni? - simította végig a karom aztán megfogta a kezem, és ujjait az enyémre kulcsolni

- Hát. Sétálni.

- Aha. És az jó? Jobb, mint máshol sétálni?

- Nem tudom, hogy jobb-e, mint máshol, de ott jó. És van kürtös kalács is - tettem hozzá.

- A kalács fontos - bólogatott cinikusan.

- Eléggé - fojtottam vissza a nevetésem, és a belépőkártyánkat felmutatva beléptünk az aulába.

Máday a Jeanne dArc-szobor mellől ránk förmedt.

- Tizenegyedik bé, a terembe, most! Gyerünk, gyerünk!

Az osztályunkba lépve mindenki éppen vadul találgatta, hogy mi lehet a baj. Andris és Robi volt a legjobban ledöbbenve, mert állításuk szerint ők most „tényleg nem csináltak semmit”. Csengetéskor Monsieur Durand helyett Máday lépett be az ajtón. Na, ekkor már mindenki tudni akarta, hogy ki és mit művelt már megint. A legtöbb tipp arra érkezett, hogy az ig. helyette hogy Macu remekül hamisít szülői aláírást, és „lájkokért” cserébe előszeretettel segít a kilencedikeseknek. De nem, nem ez volt a probléma.

- Sajnálatos módon Haller tanár úr kórházba került... - kent Máday.

- Mi??? - kaptuk fel a fejünket páran.

- Máris felhívom - emelte fel Dave a telefonját.

- Felmayer, azonnal elrakod, a többi csendben marad, és Bencze, áruld már el, miért sírsz??? - kiáltotta Máday. Virág szipgva megtörötlte a szemét.

- A tanár úr meg fog halni? - kérdezte, közben meg elcsuklott.

- Ne gyerekeskedj! - förmedt rá Máday. - A tanár úrnak vesegyulladása van.

- Ijj. Nem akarom, hogy meghaljon - bömbölt Virág, én meg széttárt karral fordultam körbe. Ricsi legyintett, hogy majd ő elintézi, és előrehajolva megveregette Virág vállát.

- Senki nem fog meghalni! Fejezd már be! - üvöltött rá Máday, Virág pedig összerezzent, és a döbbenettől még sírni is elfelejtett.

- A mondandóm a következő. Amíg Haller tanár úr kórházban az osztályfőnök-helyettes veszi át a helyét.

- Az meg kiaz? - kurjantotta be Zsolti.

- Nos, fiam, az én vagyok. És ha még egyszer jelentkezés nélkül ordítasz, kimosom a szádat szappannal - förmedt rá. Mindkét hír letaglózott minket. Az ofő kórházban, Máday helyettesíti.

Fekete hétfő. Így neveztük el.

Az igazgatóhelyettes elvette Gábortól a keresztrejtvényét, és idegesen a kukába dobta, aztán körbenézett a teremben.

- Egy panaszt se halljak rátok! Csendben van órán, nem használ kütyüt, kiköpi a rágót, nem felesel a tanárnak, és ha csak egyszer is fegyelmezési problémáról panaszkodnak nekem, garantálom, hogy együtt töltjük a délutánokat! - tépte fel az ajtót, és csörtetett ki rajta. Abban a pillanatban megérkezett Durand, és fáradtan kérdezte tőlünk, hogy már megint mit műveltünk.

A pech, hogy most semmit.

Ahogy vége lett az emelt franciának, Dave már hívta is az ofőt, mi pedig körbeálltuk a készüléket, ami kihangosítva csengett ki.

- Tanár bácsi! - ordította Zsolti elsőként, amikor Haller felvette a telefont.

Ezen mindenki elröhögte magát, aztán az értelmesebb diákok (Kinga, Gábor és hát én is) az állapotáról érdeklődtünk, a többiek meg egymás szavába vágva magyarázták, hogy micsod i I van a suliban. Virág végig azt akarta tudni, hogy Haller ugye jobban lesz, ő többször is könnyezett a telefonbeszélgetés alatt. A jó hír, hogy az ofő nincs nagyon rosszul, a rossz hír viszont, hogy a héten bent kell maradnia a kórházban.

- Beszélhetnék az orvossal? - kérdezte Dave, kicsit túljátszva a szerepét.

- Kétlem, Dave, de nagyon kedves vagy, hogy aggódsz az ellátásomért - hangzott az ofő hangja, és biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Tessék már meggyógyulni és suliba jönni, mert Máday a helyettes! - magyarázta Zsolti.

- Máday igazgatóhelyettes asszony - javította ki Haller.

- Nekem mindegy - vonogatta a vállát Zsolti.

- Gyerekek, arra kérlek titeket, hogy viselkedjetek rendesen. Ne hozzatok szégyent rám.

- Okidoki - bólogatott Virág szomorúan.

- Cortez - szólt az ofő.

- Igen? - kérdezte, összeráncolt szemöldökkel nézve a készüléket.

- Figyelnél a többiekre?

- Persze.

- Miért ő? Miért nem én? - háborodott fel Kinga azonnal.

- Te is figyelhetsz - tanácsolta az ofő.

- Fogok is! - fonta össze a karját maga előtt Kinga dühösen.

- Jól hallom, hogy csengetnek?

- Ja, de mindegy - vágta rá Ricsi reflexből, mire felneveltünk. Az ofő nem tartotta annyira viccesnek, úgyhogy elbúcsúzott tőlünk.

- Jobbulást - mondtam.

- Köszönöm, hogy hívtatok.

- Nincs mit. És szeretjük! - köszönt el Zsolti.

- Hogy te mekkora idióta vagy - csapta mellkason Kinga.

- Me’r? - röhögött Zsolti.

Durand visszajött a szünetről, és belekezdtünk a franciakultúra órába. Tulajdonképpen az egész napunkra rányomta a bélyegét, hogy Haller kórházba került, egészen más jelentőséggel bírt Baranyai „leküldelek az osztályfőnökhöz” figyelmeztetése vagy éppen Kardos és Dave vitája, aminek az lett a vége, hogy az irodalomtanár a szünetben felkereste az „ofőnket”. Úgyhogy Mádaynak mint friss osztályfőnökünknek már ma elege volt belőlünk, pedig még csak most indul a hét.

Olvasókörön Kata tartott előadást Darren Shan démonkönyvéről (elég nagy fan), mi pedig Flórával, Karcsival és Kardossal érdeklődve hallgattuk. Annyira klasszul beszélt róla, hogy Karcsi ki is kölcsönözte az első részt. A vállamra kaptam a táskámat, és már kifelé indultunk, amikor Kardos kért még egy percet.

- Meg, szeretnélek kérdezni titeket, hogy érdekelnek-e színházjegyek.

- Persze - bólogatott Karcsi, aki még azt sem tudta, hogy miről van szó.

- Iskolánk kedvezményes jegyeket kapott musical előadásokra. Volna kedvetek? Rómeó és Júlia,

 Macskák, Elizabeth.

- Én mennék - bólogatott Karcsi.

- Rendben, akkor egy - írta fel a tanári zsebkönyvébe Kardos.

- Hívhatunk mást is? - pirosodott el Flóra.

- Attól függ. Kiről lenne szó?

- Jacques Chatelain, 11/b - motyogta totál zavarban.

- Őt igen - bólintott Kardos. Van egy olyan érzésem, hogy nem mond mindenkire igent. Vajon miért? J - Tehát Flórának kettő - firkálta le. - Reni?

- Egy - mondtam büszkén. Cortez kompromisszumképes, na de Macskák???  Próbára tenné a kapcsolatunkat, az tuti.

- Hm - vonta fel a szemöldökét Kardos. Nem tudom, ez a hümmögés minek szólt, de nem is akartam rákérdezni. Nincs oda Cortezért, így valószínűleg, az sem tetszik neki, ha „annyira nem képes”, hogy eljöjjön velem színházba, az meg pláne nem tetszene neki, ha jönni akarna. Ebben az esetben nem létezett jó döntés. Úgyhogy hagytam.

- Kata? - nézett Kardos a gót lányra.

- Nem hinném, hogy... - húzta el a száját, és azt hiszem, neki musicalből maximum a Rocky

 Horror Picture Show  tetszene. De aztán meglátott engem, ahogy bólogatva invitálom, „gyere, jó lesz” stílusban, és megvonta a vállát. - Nem bánom. Elmegyek.

- Örülök! - mondtam őszintén. Legalább nem megyek egyedül. Mármint Karcsi ott lesz, de ő nem olyan, mint, mondjuk Kata. Már csak azért sem, mert Karcsi tuti, hogy megkönnyezi a darabokat,

Katával meg legalább tudok majd utána beszélgetni. Annyira rég voltam színházban, hogy totál feldobódva mentem át az aulán, ahol Cortez várt rám.

- Jó hír! - ugrottam a nyakába, mire mosolyogva nézelt rám.

- Van A skarlát betű 2 - kérdezte szemtelen mosollyal.

- Ez nem vicces. Színházjegyek! - mondtam boldogan. Cortez rezzenéstelen arccal meredt rám.

- Nem vagyok gonosz, úgyhogy elmondom, neked nem kell jönnöd. De néztem volna még ezt az arckifejezést egy ideig - vigyorogtam rá. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, és lazán átölelte a vállam.

- Kösz.

- Nem jönnél velem színházba? - tettettem felháborodást.

- Nem.

- Pedig Macskák.

-Azért nem.

- És Elizabeth.

- És azért sem.

- És... és... Rómeó és Júlia.

- Pláne.

- Elénekeljem neked a Szívből szeretni t?  - kérdeztem.

- Semmiképp.

- Pedig tudom.

- Tudom, hogy tudod. De ne.

- Hát, jó. De ha meggondolnád magad...

- Reni, ha ezt most elénekelnéd nekem, vissza kéne mennem a pszihológushoz - röhögött fel, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Ez sértő volt - tettem úgy, mintha megbántott volna. Pedig nem, mert vicces volt.

- Á, anniyra nem.

- Jó ez igaz. De majdnem megsértődtem.

- Énmeg majdnem bocsánatot kértem - vágta rá. Cortez elég kúl. (L)

Ricsi érkezett meg, köbö Virággal egy időben, úgyhogy megvoltunk mind a négyen. Aztán rohanhattunk, mert Virág látni akarta az  Interaktív végét,  mert AFC Tomit lehetett telefonon kérdezni és Virág nem akart lemaradni róla. Úgyhogy hazaérve, miközben   tanultam, benyomtam a Vivát. És igen. Virág bekerült a műsorba, ahogy meghallottam a hangját, azonnal elmosolyodtam és a tenyerembe temettem az arcom, amíg elmondta élő adásban, hogy „úúúú de nagyon várja az új klipet”.

Ofő: 5/1* - LLL

Máday: 5/1 - jaj nekünk.

Sulirádióó: 5/5 - Kings of Leon-nap. Szeretem! J

Dave: 5/4 - a randigurunk megkapta első megbízatását (Macu és a nagy mellű kilencedikes nem számít, az komolytalan). Egy tizedikes fiú kereste fel ebédszünetben Dave-et, hogy segítsen neki kideríteni pár dolgot egy kilencedikes lányról. És Dave már rajta is volt az ügyön. Meg a Facebookon.

Lecke: 5/2 - megkértem anyut, hogy kérdezze ki a törit, de vihartérképet szerkesztett, és nem igazán tudott rám figyelni. Apu pedig késő estig nem ért haza, úgyhogy magamnak mondtam fel.

Március 22., kedd

Mivel ideiglenesen Máday lett az ofőnk, a fiúk úgy döntöttek, bevágódnak nála, ha már így alakult.

Nos, a tervük, miszerint az aulában Cortez gitárkíséretével és Ricsi tapsolásával Zsolti elénekli neki a „Máday néni, úgy szeretjük önt” című dalt, nem igazán jött össze. Pedig egészen jó kis szám volt, a dallama klassz, a szöveg, amit Zsolti szerzett (kész költő) meg tökre találó volt. Sajnos a refrénig nem jutottak el, mert az ig. helyettes vörös fejjel, torkán kidagadó érrel ordított rájuk, miközben az összes diák szakadt a nevetéstől. Hogy is van a refrén? Valami olyasmi, hogy

„Máday néni, Máday néni, akkor is jön, ha senki nem kéri,

Szigorúan néz, és vonalzóval méri

A diákokat a Máday néni”.

Én úgy gondolom, hogy Zsolti tehetséges dalszerző. Sajnos Máday nem gondolta úgy. Azért a teremben sikerült előadni az egész dalt, amit Dave és Macu is rögzített, és nyolc óra ötven perckor már fent volt a neten. Második órára pedig igen sok lájkotkot kapott a videó. Amúgy pedig, így, hogy Cortez behozta a gitárját, és szünetekben az udvaron elkezdődött a „jammelés”, a társaságunk megint felhívta magára a figyelmet. Az a-s lányok az udvar végében bandáztak, és Bálinttal, valamint pár végzős színjátszóssal együtt néztek felénk igen sűrűn, a kilencedikesek sugdostak rólunk, az ablakon kinéző, teremben maradtak diákok csodálkozva könyököltek a párkányon, és a zenét hallgatták. Mert, hogy, ugye, mondanom sem kell, ha Cortez, Ricsi és Zsolti úgy döntenek, ma gitározni van kedvük, akkor a sulirádió is halkabb. No comment.

A padon ülve olvastam, és bár kicsit hűvös volt a szél, erölködő napsütés felmelegítette az arcomat. A többiek pedig a zenéléssel voltak elfoglalva. Egyébként Cortez + pilóta fazonú napszemüveg + fekete dzseki + gitár = Úristen, de imádom. És ezzel nem voltam egyedül.

Valamennyi Szent Johanná-s lány epekedve figyelte a csoportunkat, a legtöbb szempár Cortezt és Ricsit leste, és ahogy a két fiúhoz tudták kötni Virágot meg engem, az arcukon olvashatóvá vált pár

„a francba” kifejezés. Meg sok más, de azt inkább nem írom le.

- Akkor most játssz Tankcsapdát! - üvöltötte ki az ablakon Andris, aki mellett Robi hajolt ki derékig. Ők sose jönnek le az udvarra, mert a teremben szeretnek vandálkodni, de az ablakból nyomon követik a tevékenységünket. Cortez szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok, lehajtotta a fejét, és megpengtett egy akkordot.

- „Ülj le mellém, valamit mondok” - kezdte Macu elsőként, Cortez röhögve bólintott egyet. A következő sort mindenki, de mindenki tudta, úgyhogy össznépi éneklés kezdődött.

- Hé - néztem Virágra, aki szintén énekelgetett. - Ennek miért ismeri midenki a szövegét?

- Mert ez a Mennyország Tourist -  felelte mosolyogva. - Alap.

- Váááá! - jött a termünk felől az ordítás, és az ablakon át láttuk hogy Andris és Robi a padokat borogatva kezdtek tombolni, ők így örülnek a zenének.

Dave kamerázott a mobiljával, Cortez gitározott, Zsolti a pad támláján dobolt két üdítős flakonnal, mindenki más pedig énekelt. Még Kata is tudta a szövegét, csak hárman nem vettünk részt a dzsemboriban. Kinga, akit nem érdekelt, és Karcsi meg én, akik nem tudtuk a szöveget. A

 skarlát betűben  nagy A betűvel vannak megjelölve az emberek. Mi, Karcsival a láthatatlan L betűt

(lúzer) viseljük. Van ez így.

Az udvar ajtaja kicsapódott, mire Cortez lefogta a húrokat, a többiek félbehagyták az éneklést,

Zsolti pedig a háta mögé rejtette a palackokat. Máday összehúzott szemmel nézett felénk. Mindenki észrevette. Illetve majdnem.

- „Majd rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó, aki a pokolba kíván jutni, annak balra a második ajtó” - üvöltötte Macu, teljesen belefeledkezve a dalba. Észre sem vette, hogy körülötte mindenki leállt. Máday lassan odalépkedett felé.

- A Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nnyúúújtja” - énekelte tovább.

- Nem mondod, fiam - szólt rá Máday, megállva mellette. Macu kinyitotta a szemét, és egyszerre észrevette, hogy nemcsak egyedül énekel, hanem egyenesen Mádaynak is.

- Ööö. Elnézést. Elkalandoztam - motyogta.

- Azt látom. Kulturált dalokat! - nézett szigorúan Cortezre.

- Hogyne - bólintott. Máday összefont karral körbenézett, hogy mindenki érezhesse egy pillanatig a bájos tekintetét, majd visszament a suliba.

- Legyen az izéé. Ha az életben -  tapsikolt Virág. Na, ezt a Kispál és a Borz-számot legalább én is tudtam kívülről.

Azon túl, hogy jópofa volt a kora tavaszi napsütésben gitározgatni, meg énekelgetni, egyébként volt ma tanítás is. Irodalmon Kardosnál írtunk, törin páros felelés volt, Kingával ötöst kaptunk, de csapattag helyett ellenfélnek gondolt, így kicsit megnehezedett a dolgom. Francián pedig öten jeleztük, hogy ez most baromira nehéz anyag, úgyhogy lassítsunk kicsit. Sajna ebben az ötben én   is benne voltam, úgyhogy rá kell állnom a több tanulásra, mert le fogok maradni. L

Suli után megbeszéltük Cortezzel, hogy ötre átjön hozzám, de annyira be voltam havazva leckével és tanulnivalóval, hogy észre sem vettem, és már öt óra volt.

-Bocs, mindjárt befejezem, csak... - lapozgattam a szótáram.

- Nyugi. Ha még nem vagy kész, akkor lépek.

- Nem, nehogy elmenj! Már a végén vagyok.

- Segítsek?

- Mármint... - néztem rá furán, aztán kapcsoltam. Cortez Jacques után a legjobb franciás az osztályban. Simán tudna segíteni.

- Hát... van itt ez a rész. Egyáltalán nem értem – mutattam felé a füzetem.

Előrehajolva elvette, és beleolvasott. Aztán elolvasta még egyszer. Végül megrázta a fejét.

- Nem jól fordítottad.

- Gondoltam - dörzsöltem meg idegesen az arcom.

- Nyugi, az elején elrontottad, ezért rossz az egész. Javítsd ki.

- Utálom, ha franciából rontok - ráztam a fejem csalódottan.

- Kinga jó hatással van rád - röhögte el magát arra utalva, hogy kicsit túlreagáltam a házim elrontását.

- Á, ez nem Kinga hibája - legyintettem, és kitéptem a füzetből a lapot, aztán idegesen összegyűrtem és elhajítottam. - Megírom, oké? – hajoltam az asztalom fölé, és a tollat kissé mélyen nyomtam a füzetembe.

Cortez szórakozottan nézett, aztán előszedte a zenelejátszóját, és bedugta a fülébe a fülhallgatót, hogy ne zavarjon. Fél óra alatt írtam meg újra, odafigyelve a fordításra, a nyelvtanra és arra, hogy ne rontsak! Kicsit kifáradtam, mire végre felnéztem a füzetemből és visszaolvastam az egészet.

- Kész - mondtam.

- Mutasd - rántotta ki a fülhallgatókat, és felém nyújtotta a kezét.

Felállva kihúztam magam (kábé három ízületem roppant, éljen az ülőmunka), és lehuppantam mellé a másik babzsák fotelbe. Cortez olvasta, én az arcát néztem, és próbáltam leolvasni róla valamit. Pechemre totál profi a pókerarcban, úgyhogy várhattam, hogy reagál bármit is, a szeme sem rebbent. Kezdtem ideges lenni. Tuti, hogy elrontottam, és akkor én vagyok a legbénább franciás. Ááá!

- Na? - kérdeztem egy idő után, amikor úgy ítéltem meg, hogy eltelt annyi idő, hogy egy analfabéta is megtanult volna olvasni.

- Igazából már vagy öt perce elolvastam. Csak vicces, hogy szétgörcsölöd magad egy franciaházin

- nézett rám a füzetem felett.

- Szerinted ez vicces? - kérdeztem idegesen.

- Aha. Egyébként hibátlan - csapott rá egy aprót a fejemre a füzetemmel, mire kikaptam a kezéből, és mosolyogva belenéztem.

- Tényleg? Az jó - könnyebbültem meg.

- Őrült vagy - húzott magához, én meg felnevettem, és lazán nekidőltem a mellkasának, miközben ő átölelte a derekam.

- Nem vagyok. Csak fontos, hogy jó legyen a házim.

- Alap. Mindenki így gondolja, ez tök normális – cukkolt tovább, én meg csak mosolyogtam rajta.

Oké, talán kicsit tényleg túlpörögtem a franciaházim. De ő ezt nem érti. Talán ezt mégis Kingával kéne megbeszélnem. Elképzelhetö, hogy mélyen, nagyon mélyen és igen kis százalékban van valami hasonlóság köztünk.

Anyu kopogott be a szobámba, és mire benyitott én már nem Corteznek dőlve ültem, hanem tőle fél méterre, a „rendes” helyemen. A szülők szeretik azt hinni, hogy szerelmünk kiteljesedik egy mély pillantásban, nem igazán kedvelik a csók/ölelés variációkat.

- Itt vagyok, kikérdezem a történelmet, ahogy kérted - mondta anyu.

- Az tegnap volt. És ma ötösre feleltem belőle.

- Ó. Óóó. Hát. Örülök, ügyes vagy - bólogatott. Anyu kiment, Cortez pedig kérdőn nézett rám.

- Sokat dolgoznak, kicsit szét vannak esve – magyaráztam meg egy legyintéssel.

A felnőttek időnként furán állnak az időhöz. Legtöbbször nincs nekik, amikor pedig hirtelen van, akkor mindent be akarnak pótolni, lehetőleg azonnal, mert utána megint nincs rá idejük.

Jacques és Flóra: 5/5* - kézen fogva járkálnak a suliban. Annyira édik!

Színházjegy: 5/5 - jövő kedden van az első darab. Alig várom!

Gyakorikérdések: 5/4 - este kikapcsolódásként válaszolgattam szórakozás/könyvek kategóriában.

Ajánlottam jó sok mindent, és véleményeztem is párat. J

Facebook: 5/? - ezer éve nem jártam ott. Viszont ma beléptem, mert Peti üzent nekem. És tizenhét barát jelölésem volt. Ezt abszolút nem értettem, mert én nem ismerek ennyi embert, úgyhogy megnéztem, honnan jöhettek. Minddel egy közös barátom van. Cortez. Fogalmam sincs, hogy miért kezdtek bejelölgetni az ismerősei, de egyelőre senkit nem jelöltem vissza.

Március 24., csütörtök

Virág nagyon izgatott volt, de mindenképp úgy akarta elmondani „örömének tárgyát”, hogy mindannyian ott vagyunk. Úgyhogy egyik lábáról a másikra állva szökdécselt, mire végre Dave is megérkezett. Teljes volt a csapat. Zsolti kölesgolyőt rágcsált (íztelen, szagtalan izé, amit állítása szerint korlátlanul fogyaszthat), Kinga riportokat szerkesztett (kihúzófilccel megtámadta a jegyzetfüzetét), Macu Twitterezett, Ricsi a szemöldökpiercingjét forgatta (?), Cortez a BlackBerryjén zenét szanált, én meg köszöntem Dave-nek, aki odalépett hozzánk.

- Úúúú, nagy hírem van - kezdte Virág türelmetlenül.

- Jonathan Davis végre megtanult egy trükköt? Muhahaha - röhgött Zsolti. Ezen mindannyian jót szórakoztunk, mert nem titok, Virág még mindig nem adta fel, és szeretné megtanítani a nem túl okos spánieljét néhány trükkre. Legutóbb ott tartott a dolog, hogy Ricsivel eldobtak neki egy botot, mire a kutya végre utánnarohant, viszont nem jött vissza. Másfél órán keresztül keresték Millenárisnál találták meg. Pozitívum, hogy nem reménytelen az ügy, mert a kutya szájában ott volt a bot. J

- Neeem, mást akarok mondani - tapsikolt Virág mosolyogva, mert közben szerintem eszébe jutott a kutyája, úgyhogy kicsit elkalandozott.

- Reméltem, mert amit azzal a szerencsétlen állattal műveltek... Egyáltalán hallgat az bármilyen névre? - csóválta a fejét Kinga, lelkes állatvédőként.

- Szinte mindenre - bólintott Ricsi.

- És a bohóchala még él?

- Peace is jól van - nyugtatta meg Ricsi.

- Engedjük, hogy elmondja, amit szeretne – tereltem vissza a témát, mert szegény Virág alig bírt magával.

- Halljuk - nézett rá Dave.

- Feltették a festményem a verseny oldalára! Vííííí – lelkesedett fülig érő szájjal.

- Szavazhatunk? Ráállok a témára, annyi lájkod lesz, hogy simán nyered - kapta elő a telefonját Dave.

- Nem, nem - rázta meg a fejét Virág. - Zsűri dönt. Csak izé. Felkerült a versenyrajzok közé.

- Gratulálok - simítottam meg a vállát büszkén.

- Köki - vigyorgott, mint a vadalma.

- Nem lehet lájkolni? Akkor mi értelme van? – bosszankodott Macu. Dave is hasonló véleményen volt, a „lájkmenek” felfogása szerint amit nem lehet lájkolni, az nincs is. Próbáltam nekik meg magyarázni, hogy ez így sokkal nagyobb dolog, mert nem az nyer, akinek sok az ismerőse, hanem komoly, szakmai zsűri bírálja el a munkákat. Na, ez végképp nem tetszett a két fiúnak.

- Zsűri, he? - ciccegett Dave. - Keressek kontaktot!

- Dave! - nevettem fel. - Csak hagyományos módon kell drukkolni Virágnak. Semmi más dolgunk nincs ezzel kapcsolatban - győzködtem.

- Ó. Az más - értette meg, illetve úgy tett, mintha megértette volna, aztán összenézett Macuval, és csak vonogatták vállukat.

Amúgy azt, hogy mennyire nagy dolog, amit Virág elért (beválasztották az ötven legjobb közé), az is bizonyítja, hogy Kinga kimérten gratulált neki, továbbá sok sikert kívánt. Hű, is megéltük.

Elképesztő dolgok ezek. A suliba beérve Máday, az ideiglenes ofőnk azonnal ránk förmedt, hogy ma nem szeretne panaszt hallani (tegnap kiosztott három osztályfőnökit Corteznek, Ricsinek és Macunak, mert elkéstek angolról), úgyhogy amíg felmentünk a lépcsőn, megbeszéltük, hogy baromira hiányzik Haller. És nemcsak azért, mert Máday árgus szemekkel figyeli minden lépésünket, hanem mert szeretjük az ofőt.

A teremben Andris és Robi éppen egy új plakátot tett fel a teremben lévő tartóba (bikinis modell elektromos gitárral, kinyújtott nyelvvel), úgyhogy Kinga azonnal vitába szállt velük, mert szerinte

„pejoratív értelemben gondolnak a nőkre”. Andris és Robi nem vették sértésnek, főleg, mert egyikük visszakérdezett, hogy „pejoratív? Kösz, nem, már reggeliztem”. Fogalmuk sincs, mit jelent.

Úgyhogy ők elvoltak, én meg csütörtök lévén leültem a helyemre, és csendben vártam Vladárt, aki csengetéskor meg is érkezett, és lecsapta a naplót az asztalra.

- Rentai a táblához - kezdte üdvözlésképpen. Nem lepődtem meg, kedvenc tanárom lelke akkor nyugszik meg, ha megalázhat. Úgyhogy becsuktam a füzetem, feltápászkodtam, és sóhajtva nekikezdtem a felelésnek.

Totál megszokott dolog, hogy az etikát (ami durván töltelék tantárgy) még csütörtök reggel, indulás előtt átnézem. Ez afféle megérzés. Ráadásul nem is rossz.

- Nagyszerű, szokás szerint bevágtad az anyagot. A magolás tehát megy - nézett rám Vladár. És ez tőle még csak nem is volt sértő. - Most nézzük a filmelemzést.

- Tessék? - kerekedett el a szemem.

- Múlt hét csütörtökön kiadtam, hogy nézzétek meg az Esőember t, hogy tudjatok válaszolni a kérdésekre. Első kérdés. Hogyan jellemeznéd a karakterfejlődést? - fúrta a tekintetét az enyémbe.

Én meg totál leblokkoltam. Mi van? Milyen film? Hogy jön ez az etikaórához?

- Elnézést, de én nem... Nem tudtam, hogy meg kell nézni ezt filmet - motyogtam.

- Nem tudta! Hát persze hogy nem tudta! - röhögött fel erőltetetten Vladár. - Sejtettem. Ülj le, elégtelen.

- De - kerekedett el a szemem - az elméleti részt elmondtam, miért kapok elégtelent?

- Megkérnélek, hogy ne feleselj - förmedt rám, szikrát szórva a tekintetével.

- Én sem tudtam, hogy meg kell nézni - szólt be Cortez, mire Vladár gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Csodálkoztam volna, ha nem így van. Érdekes. Ti keten nem tudtátok. Egy pillanat, hadd találgassak még. Virág, Ricsi, Dave, Zsolti és talán Macu. Érzésem szerint ők sem hallották a feladatot. Szép dolog a barátság, de ez esetben jobb lenne, ha nem erőltetnétek a dolgot, mert bár Rentai kétségkívül kivételen ember - nézett rám lesajnálóan -, kétlem, hogy helyes miatta meghazuttolni egy pedagógust - fejezte be.

- Elnézést - tette fel a kezét Kinga. - De én sem hallottam a feladatot. Bár láttam a filmet régebben, a mai órára nem készültem belőle - mondta, én pedig döbbenten bámultam. Vladár összeráncolta a homlokát.

- Na, ez kezd érdekes lenni! Jacques, te hallottad a feladatot.

- Non - rázta meg a fejét kissé hevesen.

- Gábor? - fordult Vladár Gábor felé, aki felnézett a füzetből.

- Milyen film? - kérdezte ártatlanul.

A tanár beharapta a száját, és az osztályra meredve gondolkozott. Andrist és Robit meg sem kérdezte, ők úgysem látnak/hallanak soha semmit. Mindenki más pedig egyöntetűen állította, hogy nem hallottuk a házit.

- Rentai, az agyamra mész! - nyitotta fel újra a naplót, és kihúzta az egyesem, majd szignózta, hogy ő javított bele.

Vadul dobogó szívvel meredtem a padomra, és egy pillanatra sem néztem fel, mert nem akartam újabb összetűzésbe kerülni a tanárral. Annyira vártam az óra végét, hogy már azt hittem, egyszerűen megállt az idő, amikor végre megszólalt a csengő.

- HÁZI FELADAT! - kiáltotta Vladár kissé túljátszva a szerepét és a nyomaték kedvéért még a táblára is felírta. - A jövő órán veled kezdek - nézett vissza rám. Fenyegetés volt? Naná. De kár volt bejelentenie, úgy is tudom.

Ahogy Vladár kiment az ajtón, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hálásan néztem körbe.

- Mindenkinek köszönöm - mondtam meghatottan.

Gábor mosolyogva rávágta, hogy „bármikor”, Ricsiék füttyögtek, hogy „nem igaz, hogy ennyire utáljon engem egy tanár”, Jacques pedig forgolódott, hogy „most komolyan, milyen filmről van szó?”. Ő sem hallotta. Erős a gyanúm, hogy egymással beszélgettünk, amikor csengetés után Vladár még kiadta ezt feladatnak.

- Renáta - állt meg előttem Kinga -, soha, semmilyen körülmények között nem hazudnék miattad, főleg nem egy tanárnak, és talán elment az eszem, mert ha most megkapod azt az egyest, megint én lennék az évfolyamelső... de ez most már annyira leplezetlen gyűlölet irántad, hogy közbe kellett lépnem. Legrosszabb esetben is közepest érdemelt volna a feleleted, hiszen az első felét tökéletesen elmondtad. És semmit nem gyűlölök jobban az igazságtalanságnál.

- Kösz, hogy kiálltál értem - néztem a szemébe.

- A megaláztatás ellen álltam ki - vágta rá, nehogy úgy tűnjön, hogy csakis miattam tette.

- Persze - értettem egyet.

- Akkor ezt megbeszéltük.

- Meg - mosolyodtam el.

- Egyébként szégyen, hogy még nem láttad a filmet - oltott le, csak hogy ne hazudtolja meg önmagát.

- Pótolni fogom.

- Helyes.

És túl is voltunk az első órán. Innen mindig csak jobb lehet a csütörtök. L

Szünetben az udvaron a többiek próbáltak feldobni, mert bár hozzászoktam az elmúlt években a Vladárral való kapcsolatomhoz, azért az önérzetemen erős csorba esik egy-egy ilyen alkalommal.

Ráadásul a legnagyobb ciki, hogy mások rendszerint a kémia/fizika/matek/magyartanárral kerülnek negatív kapcsolatba, én meg pechemre kifogtam a rajz/etikatanárt, akinek a tárgya finoman szólva sem túl fontos.

- Hagyd a fenébe, Ren! Meg se nézd - lázított Ricsi, miközben meghúzta a dobozos üdítője alját, aztán letörölte a száját.

- Az egész film lényege, hogy egy csöki számolja a kártyalapokat - tette hozzá Dave.

- Te láttad? - csodálkoztam.

- Ááá - nevette el magát Dave. - A durván vágott verziót csekkoltam.

Dave a „durván vágott verzió” alatt azt érette, hogy mivel sokszor „nincs ideje” teljes filmet nézni, ehelyett inkább a videómegosztókon a vicces, „filmek pár másodpercben” verziót választja.

Így egy óra alatt valamennyi klasszikust letudja.

- Megnézem, azzal nincs gond - magyaráztam, utlva arra, hogy nem feltétlenül azzal van problémám, hogy Vladár filmet nézet velünk. Nekem magával Vladárral van bajom.

- Figyelj. Van az a retardált... - kezdte mesélni Zsolti az Esőember t ,  mire Kinga elkerekedett szemmel meredt rá.

- Az autisták nem „retardáltak"! - szólt ingerülten. – Az maximum te vagy!

- Most mit nyerítesz? - csóválta a fejét Zsolti. – Csak egy vígjátékról beszélünk.

- Az Esőember  nem vígjáték! - csattant fel Kinga.

- Ja... pedig én végigröhögtem - vonogatta a vállát, és azonnal összeröhögött a többiekkel.

Amíg Kinga és Zsolti elvitatkoztak, mi tovább beszélgettünk.

- Ki akarja megnézni velem? - kérdeztem körbe. Cortez passzolt, elmondása szerint egyszer elég volt végigszenvednie, Ricsi marad annál, hogy megnézi az előzetest, és majd következtet,

Dave-nek nincs ideje ilyesmire, mert „randiszervezésben” van, Macu nem bírja Tom Cruise-t (?),

Kata pedig egyszer el kezdte megnézni, de elaludt rajta. Virágon állapodott meg a tekintetem, aki a napocskás bakancsának orrát tanulmányozta. - Virág?

- Oki - bólintott kedvesen. - A hét végén átmegyek, és csinálunk popit meg megnézzük a filmet - tervezgetett, aztán eszbe jutott valami, és elhúzta a száját. - Ijjj, mégse jó. A hétvégén apunál vagyok.

- Nézzétek meg ma... - javasolta Ricsi.

- De ma csütörtök van, a mozinapotok - ellenkeztem, mert Virágék csütörtöki programja szent.

- Ja, de ma amúgy se mennénk, mert mára kaptam időpontot. Itt a tavasz. Szervizbe viszem a Járművet - magyarázta Ricsi.

- Mi az, kicserélik benne az aksit? - kérdezte Zsolti, és a poénját óriási röhögés követte. Én is elmosolyodtam, mert bár tudom, hogy Ricsinek a szíve csücske a robogója, ez viccesen jött ki.

Ricsi előrehajolt, hogy beleüssön Zsolti vállába, aki büszkén befeszítette az izmait, és szó nélkül állta az ütést. Nevetve figyeltem őket a napszemcsim mögül, aztán fellapoztam a könyvem. Egy pillanatra megakadt a szemem az udvaron sétáló kilencedikeseken és tizedikeseken, akik kettesévelhármasával beszélgettek, és gyakran pillantgattak felénk. Összeráncolt szemöldökkel meredtem feléjük, és bár látszólag úgy tűnt, rajtuk gondolkozom, ez nem így volt.

- Mi az? - kérdezte Cortez, és a pad támláján ülve kibontotta a kóláját

- Semmi - feleltem, és mosolyogva felé fordultam, elszakítva a tekintetem a többi diákról.

Cortez visszamosolygott rám, aztán félrekapta a fejét, és egy óriásit röhögött Ricsivel, aki éppen Zsoltira mondott valamit. Mindenki szakadt a nevetéstől, zajosak voltunk, jókedvűek és a többi diák szemével nézve ultramenők. Hirtelen rádöbbentem, mennyire birka voltam az elmúlt években.

Hányszor lestem, hogy az árkádok alatt ácsorgó társaság milyen menő. Hányszor kívántam, bárcsak köztük lehetnék, hogy halljam, miről beszélnek. Hányszor hittem, hogy nekem semmi keresnivalóm köztük. Mennyire naív, gyerekes és nem utolsó sorban előítéletes voltam. Ha tudtam volna, hogy a legtöbbször filmekről, sorozatokról és focimeccsről beszélgetnek. Ha tudtam volna, hogy a röhögésük tárgya legtöbbször valamelyikük, és nem pedig egy olyan diák, aki nincs a társaságukban... Mindig azt hittem, hogy mindenkit kibeszélnek, lesajnálnak meg kiröhögnek másokat, és témának maximum azt tudtam elképzelni, hogy ők mennyire jó fejek, mi meg nem.

Sokat tévedtem már sok mindennel kapcsolatban Az egyik például ez. Minden közhiedelemmel ellentétben nem kellett meghívó a társaságukba, nem kell két-három naponta sziporkáznom, hogy ki ne zárjanak, vagy ilyesmi. Az esetek többségében ott ülök köztük, és olvasok, de ha véletlenül felnézek akönyvemből és elkapok egy-egy beszólást vagy poént, akkor mosolyogva várják a reakciómat. A társaságunkon kívüli diákok ugyanúgy félreértik a helyzetet, mint ahogy én is tettem.

Ők azt hiszik, itt mindenki el van szállva magától, egocentrikus nagymenők gyülekezete ez, akik egymást überelve próbálnak a gimis hierarchia élére kerülni. Remélem, egyszer ők rájönnke, hogy ez hülyeség. Addig pedig mondhat nekik bárki bármit. És őszintén, ha most találkozhatnék a kilencedikes énemmel, és megmondhatnám neki, hogy „ébredj fel, ne bámuld őket, hanem menj oda, mert jó fejek és szeretnek, és nem cikiznek ki. És Cortez nem bunkó, majd meglátod, csak állj fel, és indulj!”, azt hiszem, semmi esélyem nem lenne. A kilencedikes énem, attól függetlenül, hogy frászt kapna, amiért a tér-idő kontinuum megváltoztatásával a jövőbeli énjével találkozhat (?), biztos, hogy nem hinné el, amit mondok. Mert a kilencedikes énem az elérhetetlen Cortezt szerette, szerinte őrülten. Ma már erre csak annyit tudok mondani, hogy a kilencedikes énem csak hitte, hogy szereti. A tizenegyedikes énem már más tészta. Ő tényleg nagyon szerelmes egy nagyon is elérhető Cortezbe. J

Duplairodalmon Kardos számon kért, Robi, Dave és Kinga feleltek. És a jegyeket is így szép sorban kapták. Egyes, kettes, ötöts. Törin Barka tanárnő diktált (azt hittem, csengetésig leszakad a kezem), dupla emelt francián pedig Monsieur Durand közkívánatra ismételtetett velünk. Egész órán figyeltem és jegyzeteltem, meg egy csomót jelentkeztem is, a tanár pedig igazán türelmes volt, figyelem be vette, hogy sokan nehéznek találtuk az elmúlt órák anyagait, úgyhogy mindent visszanéztünk. Ezért is szeretjük annyira Monsieur Durand-t. Észreveszi, ha megakadunk, ha kínlódunk vagy ha valamit nem értünk, és inkább újra átveszi, csak hogy mindenkinek tiszta legyen.

Ellentétben Barkával, aki akkor is diktál, ha tudja, hatan lemaradtak, ketten el se kezdték, három aki közben ledobta a tollát és hátradőlt, mondván „írjon a fene ebben a tempóban”. És akkor Gondos tanárnőt meg sem említette, aki azt sem veszi észre, ha két, egymást követő órán ugyanazt az anyagot diktálja, és amikor szólunk neki, ad egy egyest (?) és csöppet sem zavarja, ha a hetes lecke után a tízesbe kezd bele.

Suli után érzékeny búcsút vettem Corteztől (hüpp-hüpp), aki elkísérte Ricsit és a robogóját szervizeltetni, Virág meg jött velem Esőember t nézni.

Vladár: 5/1 - váááá!

 A skarlát betű:  5/5 - nagyon jó könyv.

Fotózás: 5/4 - ebédszünetben összevissza mászkáltam a suliban, és az Életképek  rovatomhoz lőttem képeket, tökre jók lettek.

 Esőember.-  5/5 - én megkönnyeztem, Virág nem értette. J

Arnold: 5/3* - hú, még nem válaszoltam a mailjére. Rohanok.

Március 25., péntek

Kinga szülinapja! Amire semmivel nem készültünk, mert ő ezt komolyan így akarta. Ő nem az az ember, aki mondogatja, hogy „nem kérek semmit, ne szervezzetek semmit, nem fontos”, és a szíve mélyén bízik benne, hogy mindenki meglepi. Nem. Kinga vaóban úgy gondolja, ez is csak egy nap, úgyhogy hagyjuk a felszínes dolgokat... Ezért én is csak egy sms-t küldtem neki, miután felkeltem, amire összesen egy „k” betűt válaszolt. Ez, azt hiszem köszönömöt jelentett. Szóval semmifajta meglepi buli vagy össznépi szórakozás nem volt várható, annyi történt, Zsoltival előre, már hetekkel ezelőtt közölte, mi az a két dolog amit kér. Az egyik, két jegy az Operába, a másik, hogy Zsolti csak ma egy-egyszeri alkalommal, viselkedjen normálisan és kísérje el őt. És Zsolti tartotta a szavát, minden hülyülése és komolytalansága ellenére Kingáért hajlandó áldozatot hozni. Úgyhogy elmegy az Operába. Hát mi ez, ha nem szerelem??? J

Reggel anyu mondta, hogy hűvös, de napos idő lesz, úgyhogy ennek kifejezetten örültem, aztán mondtam, hogy suli után Cortezzel elmegyünk a Várba. Anyu mosolyogva valami olyamit mondott, hogy ez „milyen aranyos”. Nem tudom, mire gondolt, mi olyan ari? A Vár? Passz. Na, mindegy.

Viszont az esőmentes, enyhe idő végre kis változást hozott az öltözködésben, simán előkerült mára a zöld Converse-em, és a nagykabátot a szekrény mélyére süllyesztve felvettem a farmerdzsekim.

Éljen a tavaaaaasz! És ha már tavasz, akkor éljenek a túlcsordult érzelmek, a gyomorban repkedő lepkék, a „napsütésben minden szebb és boldogabb” látszat, és végül, de nem utolsósorban, éljen

„imádom Cortezt” intenzív, csillapíthatatlan, sőt, egyre csak erősödő érzés. Hát, belőlem ezt hozza ki a tavasz. Miért, másból nem?

A sulinál Dave nagyon fontos dolgot akart velem megvitatni, úgyhogy amíg a többiek a lépcső előtt állva beszélgettek, diszkréten félrevont.

- Van még hely az áprilisi apró rovatban? - kérdezte.

- Ööö - gondoltam át. - Nem tudom, lapzárta van, Kinga már szerkeszt. Miért?

- Be kéne nyomni egy hirdetést.

- Megpróbálom. Neked?

- Tulajdonképpen Ricsinek. Bandatagtoborzás.

- A suliból? - döbbentem le.

- Innen sem jelentkezhetnek durvább arcok, mint a netes hirdetőoldalról. Ma reggel utasítottam vissza egy hastáncost.

- Ő mit akart Ricsi bandájában? - nevettem el magam.

- Gondolom, hastáncolni - tárta szét a kezét, amolyan „ez rajtam is kifogott” stílusban.

- Most megpróbáltam elképzelni Korn-dalokra egy hastáncot - hunyorogtam a távolba meredve.

- És sikerült? - kérdezte Dave.

- Nem igazán.

- Szerencséd van. Nekem igen.

Hangosan felnevettem, és együtt érzőn megveregettem Dave vállát, közben meg biztosítottam róla, hogy megpróbálok segíteni. Ami egyébként nem ment olyan könnyen. Első óra előtt Kingát a szerkesztőség termében találtuk (Dave természetesen jött velem), Kinga éppen a haját tépte dühében, mert elszállt a gép, amin dolgozott, úgyhogy a lehető legrosszabbkor léptünk be az ajtón.

- Vacak, ócska, szemét! - csapkodta a billentyűzetet.

- Mi történt? - léptem mellé, aztán rájöttem, ez meggondolatlan gesztus volt. Ha Kinga ideges, jobb ütőtávolságon kívül lenni.

- Hogy mi történt? Mi történt? - üvöltötte bele az arcomba. - Mondd, Renáta, te ezt minek neveznéd? Áthúzott jegyzetek, elsötétült képernyő és egy billentyűzetet csapkodó főszerkesztő.

Talán eregesd arrébb az agyadból a rózsaszín vattacukor felhőket, és meglátod, hogy a való életben vannak valós problémák - fömedt rám bájosan. Annyira szeretem, amikor Kinga rajtam tölti ki a dühét. Olyankor egyszerűen élvezem a társaságát.

- Sajnálom. Segíthetek valamiben?

- Igen, persze - bólogatott hevesen. - Kérlek, ölelj át, mert egy szoros baráti ölelés most segítene.

Mi a fenét akarsz csinálni? Mit tudsz te csinálni??? - ordította kivörösödött fejjel.

- Ööö. Semmit - hátráltam ösztönösen. Ez most már éles. Hatástanítani késő. Mindenképpen robbanni fog. Inkább futáááás!

- Mutasd - lépett oda Dave, és félretolta a tomboló Kingát.

- Ne nyúlj hozzá, még jobban elrontod!!! - visította.

- -Vidd már innen - nézett rám Dave, én pedig megkértem Kingát, hogy hagyja Dave-et, mert hátha tud segíteni. Talán egy habzó szájú, véreres szemű kutyát hamarabb megsimogatok, mintsem Kingával ilyenkor megpróbáljak szót érteni, de mindegy.

Dave kattogott a klavin, összevissza nyomkodta a dolgokat, (ha akarnám, se tudnám leírni, hogy mit művelt), a lényeg, hogy rekordidő alatt visszajött a kép. A monitoron pedig ott volt a szerkesztett szöveg, ahogy Kinga hagyta.

- Nagyon szívesen - mondta Dave, megelőzve Kinga köszönetét. Aki egyébként nem tervezett megköszönni semmit.

- Suliújságtag vagy, az a minimum, hogy megpróbálsz segíteni - dobta hátra a válla fölött dús, barna haját, és már le is ült a székre, hogy folytassa a munkát. Dave-vel egymásra néztünk, és szó nélkül egyetértettünk abban, hogy eljött a cselekvés ideje.

Én összefont karral álltam meg Kinga előtt, Dave pedig a géphez lépett, és rátette az ujját a Reset gombra.

- Mit művelsz? - hüledezett Kinga.

- Tudom, hogy még nem mentetted - mosolygott Dave.

- Mit akarsz? - tért a tárgyra Kinga.

- Nem azért segített, hogy megköszönd, de úgy érzem, nem leszel kevesebb ettől a szótól, és Dave nélkül tényleg nagy bajban lennél - mondtam.

- Renáta, te sürgősen maradj ki ebből - mondta Kinga szárazon, és úgy döntött, mostantól ez

„Dave és az ő ügye”.

- Mit akarsz? Hogy megköszönjem?

- Nem - vonta meg a vállát Dave. - Szívesség kéne.

- Hallgatlak.

- Az apróba vegyél bele még egy hirdetést.

- Betelt.

- Üresedjen meg.

- Levennéd a kezed a gombról? - fújtatott Kinga idegesen.

- Igen - lépett el Dave a géptől. Kinga gyorsan mentett aztán felállt, és a papírkötegek között kikeresett egy oldalt.

- Lássuk - futotta át Kinga a sorokat. - Rendben, ki tudom szedni, hogy Karcsi matricaalbumba keres cseréket.

- Nagyszerű. Akkor ezt megbeszéltük. Reni mondja a többit. Nekem dolgom van - sietett ki Dave a teremből.

- Milyen hirdetés? - sóhajtotta Kinga.

- Ricsi bandát keres.

- Még ma add le, maximum két sor, és kérek hozzá egy kisméretű képet.

- Rendben. Köszi - indultam ki a teremből. - De... – torpantam meg -, mi lesz fgy Karcsival és a cserematricáival?

- Renényeim szerint felnő - forgatta unottan a szemét.

Szegény Karcsi. Pedig annyi cseréje van. L

És Haller még ma sem jött. Titkon mindannyian bíztunk benne, hogy ofóórára benyit, és vége az egész „Máday-rémálomnak”, de pechünkre az ofő továbbra is kórházban van. Így osztályfőnökin Máday becsapta maga mögött az ajtót, lecsapta a naplót az asztalra, és rácsapott Jacques asztalára, afféle „tedd el, vagy én teszem el” mozdulattal. Jacques szó nélkül elrakta a táskájába a képregényét, Máday meg elkezdte a „csapkodós” ofőórát.

- Bencze, Haraszti, Bernáth és Szatmáry kihozza az ellenőrzőjét, a többi csendben ül, és számolgatja a kicsengetésig fennmaradó perceket.

- Tanárnő, pontosan miért kell kivinni az ellenőrzőnket? - tápászkodott fel Kinga a helyéről.

- Aki a nevét hallotta, osztályfőnöki figyelmeztetésben részesül.

- Tessék? - kerekedett el Kinga szeme.

- Jól hallottad. Virág Gazdag tanárnő szerint harmadszorra nem hozott felszerelést...

- Ajj már, nem találom a füzetem - nyöszörögte Virág a padra lehajtott lejjel.

- Akkor újat kezdesz. Baranyai tanárnő panaszkodott Bernáth Haraszti felháborító magatartására...

- folytatta, amire senki nem reagált, ez tényleg így volt. - Gondos tanárnő pedig felkéresett, és azt mondta, egyszerűen nem hallgattál el az óráján. Ezért a figyelmeztetés.

- Már elnézést! - támaszkodott Kinga két kézzel a padjára, és felvette a „rettegett” pózt, amit a suliújságnál is gyakran alkalmaz. - Gondos tanárnő elszámolta a fizika pontjaimat, és amikor szóvá tettem, akkor sem akarta átjavítani a jegyem. Márpedig én ötöst írtam, ő pedig nem volt hajlandó átnézni és újraszámolni a pontjaimat, azt mondta, csaltam, most írtam bele. Ezt kikértem magamnak, a tanárnő azt kérte ki magának, hogy én kikérem magamnak, én pedig kikértem magamnak, hogy ő ki meri kérni magának, amiért én kikértem magamnak! - üvöltötte Kinga Mádaynak. Huppsz.

- Én pedig az ellenőrződet kérem ki magamnak. Most – szólt Máday nyugodt, szinte veszélyesen nyugodt stílusban.

Kinga fdjtatva kivitte a tanári asztalhoz az ellenőrzőjét, ledobta (húúú), és visszament a helyére.

Levágta magát a székre, és idegesen rágta a szája szélét. Zsolti előrehajolt, és rátette a kézét a vállára, mire Kinga félig hátranézve egy pillanatra mosolyt erőltetett magára, aztán tovább dühöngött. Mindenki csendben ült a helyén, és amíg az ig. helyettes beírt az ellenőrzőkbe, mi összeösszenéztünk, és csupán szemkontaktussal megállapítottuk, hogy ez a világ legpocsékabb ofőórája.

-Tessék, érte lehet jönni - nézett fel a beírásokból.

- Máday néni! - jelentkezett Zsolti. - Akkor most játszunk?

- Parancsolsz? - szaladt fel Máday szemöldöke, elég magasra. Szinte a plafonig.

- Mittomén', valami játék, ofőórán szoktunk - vonogatta a vállát Ricsi.

- Ó, elnézést, nem tudtam - biccentett Máday. - Mint tudjátok a héten többször is előfordult, hogy valakik dohányoztak a mosdókban.

- Pfuuuj - ingatta a fejét Andris.

- Ja. Az igénytelenek - bólogatott Robi.

- Ugye? - vigyorgott Máday. Vagy inkább vicsorgott. - Ezért úgy döntöttem, most játszunk egy kicsit. A játék neve: „Mi van a szekrényedben?”. Mindenki feláll, és néma csendben kimegy a folyosóra. Most!

Szekrényrazzia. A fenébe. Kérdőn néztem Andrisra és Robira, akik a szájukat.

- Hol van a cigitek? - suttogtam, szinte némán. Csak mutattak, az ajtó irányába. Vagyis a folyosó felé. A szekrényekben. Annyi panasz van rájuk, annyi intőjük és figyelmeztetésük van már ebben az évben, hogy ha Máday rájuk bizonyítja, hogy ők bagóznak a fiúvécében, akkor végük. Márpedig Máday tuti, hogy rendelkezik egy két bizonyíték csikkel.

Gyorsan és precízen kellett cselekednünk. Amíg Máday Gábor szekréynét kutatta, mi néma csendben ácsorogtunk a folyosón, ahova kiszűrődött a csukott ajtón át hallatszó tanítás.

- Rrendben, köszönöm, bezárhatod - bólintott Máday. – Chatelain - nézett Jacques-ra, aki felnyitotta a saját suliboxát. Az ajtaján Párizs poszter, francia matrica, osztályfénykép (J) és filmes plakátok.

Mivel Máday minden neszre felkapta a fejét, esélyünk sem volt, Andris és Robi szekrényéből észrevétlenül ki tudjuk csempészni a cigit. Úgyhogy más terv kellett. Egy csali. Zsolti, ki más...

Lazán elsétált a csendes folyosón, megállt az a-sok ajtaja előtt, felnyitotta, és mosolyogva benézett.

- Csókolom, tanár néni! Hogy tetszik lenni?

- Nagy Zsolt, kifelé! - hallottam Baranyai hangját.

- Itt sétálgattam, gondoltam, beköszönök - indult be a terembe.

Baranyai az osztályból, Máday pedig a folyosóról indult meg Zsolti felé, aki, szegény, két tűz közé került. Viszont így volt időnk arra, hogy a két rocker gyorsan kivegye a gyújtót és a cigit a szekrényből. Én önként nyúltam érte, arra gondolva, hogy nálam úgyse keresik. És legnagyobb döbbenetünkre Kinga volt a másik, aki azonnal eltette. Ő egy kicsit berágott a figyelmeztetéséért, úgyhogy eldöntötte, nem érdeklik a szabályok.

- Mégis, mit képzelsz magadról? - rángatta ki Máday Zsoltit az a-sok terméből.

- Elnézést, Máday néni. Ne tessék haragudni rám - pislogott Zsolti ellenállhatatlanul édes stílusban. Máday csak morgott valamit, Zsolti pedig megúszta egy intővel. Azt hiszem, neki ez tényleg nem számít.

Visszatértünk a szekrényrazziához. Virág szekrénye után (tele volt festékkel, ecsettel, képekkel, az ajtajára pedig Ricsi, kinyomtatott fotója volt ragasztva) én következtem. Hamar végeztünk, tancuccok, könyvek, csak a szokásos. Kinga suliboxán is túlestünk, utána a két lájkmen jött, Macu és Dave. Nos, előkerült úgy egy kilométernyi kábel, usb csatlakozók, telefon- és MacBook-töltők, mindenféle bigyó és kütyü.

- Ez mégis mi? - egyenesedett fel Máday Dave szekrényéből és egy szivacs iPhone-t tartott a kezében.

- Relaxációs nyugitelefon. Tessék összenyomni. Megnyugtatja az embert - magyarázta Dave.

Mindenki felröhögött, Máday ránk förmedt, hogy azonnal fejezzük be, mert máshol óra van.

Zsolti szekrényét felnyitva az igazgatóhelyettes kissé ledöbbent. Egyrészt, mert szembetalálta magát a saját fotójával (Zsolti Máday képével plakátolta ki az ajtaja belsejét J), másrészt mert egy karton ásványvíz és több csomag puffasztott rizs volt a szekrényben.

- Diéta - vonogatta a vállát Zsolti, és ha már eszébe jutott és kivett egy darab „rágcsálnivalót”, és beleharapott. A csendes folyosón fülsüketítően visszhangzott a csámcsogás.

Ricsi kérésre felnyitotta a szekrényét, és csodálkozva maga elé.

- Jé! Megvan a gördeszkám - bólogatott elismerően.

- Nem tudtad, hogy itt van? - kérdeztem mosolyogva.

- Elfelejtettem - röhögött hitetlenül. - Basszus, november óta nem láttam. De jó! - vette ki, és örömmel forgatta a keze között. Cortez következett, forgatta a számkombinációt, aztán kinyitotta az ajtaját. A szekrényajtajára semmi nem volt ragasztva (nem is feltételeztem róla), belül pedig a tesicucca és a gitártokja volt.

- Abban mi van? - mutatott Máday a szekrényben lévő tokra. Cortez behajolt érte, kivette, és az ig. helyettesre nézett.

- Nem tudom, hogy mondjam el, hogy elkerüljem a döbbenetet - kezdte, és óvatosan lehúzta a cipzárt. - Ebben a gitártokban - folytatta, és a hatás kedvéért kissé lassabban nyitotta ki. Máday összehúzott szemmel, afféle „most megvagy!” nézéssel figyelte az eseményeket. - Senki ne ijedjen meg - figyelmeztetett Cortez -, de ebben egy gitár van - mondta ki, és felnyitotta a tokot.

Mindenkiből kitört a nevetés, Máday pedig idegesen rázta a fejét.

- Tűnés, a következő jöjjön ide - legyintett, befejezve „Cortez razziát”.

A két rocker maradt a végére, Máday pedig biztos sikerben bízva magabiztosan kopogtatta meg a sulibox ajtaját.

- Ezzel kezdjük.

Robi odament, és kinyitotta. Máday nagyon sokat matatott, talált gumicsirkét (???), összetekert Metallica plakátot, párnát, amire, ha ráül az ember, kissé kellemetlen hangot ad ki (Gondos sem nevetett rajta, és ezt meg is értem), egy csomó játékot (PSP, Nintendo DS stb.), és Csontváz Carlos jobb lábfejét. De semmi olyat nem talált, amiért Robit kicsaphatta volna.

- Az ajtón lévő képeket szedd e, felháborító! - utasította idegesen, mert minden, amibe bele tudott kötni, az pár metálos kép. Ez így elég gyenge.

- Bernáth! Nyisd a szekrényed - szólt oda Andrisnak, aki összepacsizott Robival, amikor elhaladtak egymás mellett.

Andris kinyitotta a szekrényét, Máday pedig behajolt. Két másodperc múlva felegyenesedett, és kirángatott valamit, ami... ami egy leszóródott fenyőág volt, rajta díszekkel és szaloncukorpapírral.

- Ez meg mi? - hüledezett az ig. helyettes.

- Az osztályunk karácsonyfája - magyarázta, mintha ez nem lenne egyértelmű.

- Te barom! Azt mondtam, dobd ki! – csapott a homlokára Kinga.

- Honnan tudjam, hol a szemetes? - tárta szét a karját Andris.

- És ezért betetted a szekrényedbe? Március vége van.

- Jólvanna' - bólintott Andris. - Akkor kidobom. Szabad kérnem? - kérte el Mádaytól, aki szó nélkül odaadta neki. - Várj, van rajta szaloncukor? - nyúlt felé Robi.

- Csak a papír - mondta Andris, aztán, ahogy tapogatta az üres csomagolásokat, felcsillant a szeme.

- Itt van egy.

- Pfuj, meg ne egyétek - vihogott Virág.

- Mér? - bontotta ki Robi, aztán lazán bekapta a kissé régi csokit. Érdeklődve néztük, ahogy megrágja.

- Milyen? - fintorogtam.

- Zselés. Asszem' - mondta teli szájjal, aztán úgy döntött, ha nem hisszük, hát megmutatja.

Úgyhogy kinyitotta a száját, hogy jól lássuk. Bah.

Máday közölte, hogy elege van belölünk és hogy hétfőn találkozunk. Elmondása szerint a fegyelmezetlenségünk miatt „jobban odafigyel” majd ránk. Ööö. Szerintünk pedig eddig is eléggé figyelt...

Ofőóra után kissé meggyötörten álltunk meg a suli előtt. Szinte valamennyien beszélni akartunk Hallerrel. Dave kihangosította a telóját, amit körbeálltunk, és miután megkérdeztük az ofőt hogy van, egymás szavába vágva kezdtünk panaszkodni. Követeltük, hogy hétfőn jöjjön, mert nem bírjuk tovább.

- Én kaptam egy figyelmeztetést! - dühöngött Kinga. Ezt nem bírta lenyelni.

Haller azonban rossz hírekkel szolgált. A jövő héten még biztosan nem jön. Marad a Mádayterror. Hatalmas no comment.

Viszont a nap további része őrületesen klassz volt. Cortez tartotta a szavát, és nem sokkal suli után „kimozdultunk” kicsit. Mármint kimentünk a második kerületből. A Várba. Hurrá.

Igazából én már attól tökre odavoltam, hogy elméletileg beleegyezett a sétába, de hogy gyakorlatilag sem volt kifogása ellene, az tényleg tök sokat jelentett nekem. Miután leparkoltunk,

Cotze kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.

- És most?

- Keressünk kürtös kalácsot - mosolyogtam rá, mert az, hogy „most sátáljunk”, olyan hülyén hangzott volna.

Cortez elküldte az sms parkolást (vagy valami ilyesmit csinált, ehhez nem nagyon értek), aztán megfogta a kezem (J), és csak úgy elindultunk. Jó, giccsesen hangzik, meg minden, de szerintem a Várban sétálni tökre romantikus (szinte hallom Kinga hangját, ahogy pfujol, de nem érdekel), és Cortezzel meg amúgy is bárhol szeretek lenni, úgyhogy összességében majd kicsattantam a boldogságtól. Ja, és még kürtös kalácsot is találtunk. Hurrá. Leültünk egy szabad padra úgy, hogy átvetettük a fél lábunkat a pad támlája alatt, így egymással szembe kerültünk. Közénk raktam a beatleses válltáskám és a zacskót, aztán letéptem egy darabot a kalácsból.

- Te nem eszel? - kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy nem igazán nyúl hozzá.

- Nem szeretem - mosolyogott, és a napszemüvege miatt nem tudtam a szemébe nézni.

- Hogy lehet nem szeretni a kürtös kalácsot? - csodálkoztam, mert ez számomra tényleg érthetetlen volt.

- Hogy lehet szeretni? - kérdezett vissza. Oké, ott a pont, neki ugyanolyan fura, hogy én szeretem, mint nekem az, hogy ő nem. Megvontam a vállam, és tovább ettem, Cortez pedig mosolyogva nézett. Tavasz, szerelem, Cortez... ez ilyen mosolygós dolog. Cortez csendben nézegette a táskámon lévő kitűzőket (Eiffel-torony, Beatles, I luv reading, Paris, Louvre, Help! stb.), közben pedig megszólalt a mobilom.

- Bocsi - vettem el előle a táskát, és belenyúltam, hogy megkeressem. Miközben matattam (hol máshol, mint az alján van a mobil), mindenféle dolgot nyomtam Cortez kezébe, hogy fogja meg.

Könyvet, pénztárcát, fél literes ásványvizet (kürtős kalács után kell), ilyesmit.

Anyu hívott, hogy megkérdezze, mikor megyek haza, mert otthon elfelejtettem kiírni suli után

(siettem). Biztosítottam róla, hogy nem megyek későn és hogy az országban vagyok, Cortez nem szöktetett meg. Ezt anyu egyébként nem tartotta viccesnek. Na, mindegy. Összecsuktam a telefonom, és elhúztam a számat, mert Cortez kezében a személyim volt, amin természetesen überbénán nézek ki.

- Azt ne! - nyúltam a kártyáért, remélve, hogy nem látta a fotót. Persze hogy látta.

- Miért?

- Mert gáz.

- Így ismertelek meg - mutatta felém, hogy szembesüljek vele. Na, igen. De erre miért kell emlékeznem?

- Tudom... - motyogtam kínosan. Mivel utálom, ha egy lány a barátjának hisztizik, hogy „csúnya vagyok”, „hogy néztem ki”, meg Jézus, ocsmány ez a kép rólam”, inkább nem mondtam rá semmit, gondoltam, ezt majd Virággal és Kingával megvitatom. Lányos téma, a fiúk úgysem értik, plusz, ha már velem jár, gondolom, egy kép miatt nem fog dobni. Inkább elkértem Cortezét, mert úgy döntöttem, ez akkor fair, ha az ő régi énjét is csekkoljuk.

Kaptam személyit és jogsit is, mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tudtam röhögni rajta, róla jól sikerült képek voltak. Bár van egyáltalán Cortezról rosszul sikerült kép? Kétlem. Viszont fura volt látni, hogy más volt a haja, meg minden. Régen volt, na. Így, hogy átcseréltünk mindenféle iratot, automatikusan az következett, hogy a telefonjainkban is megnéztük, hogy mik vannak. Az enyémmel kezdtük, és mindketten a készülék fölé hajolva figyeltük, ahogy a menüvel bénázok.

Tény, hogy a telefonom ősrégi és ultracikinek számít, de én attól még szeretem. Viszont kicsit fáradt néha. Van, hogy ellenszegül. Olyankor veszekszünk. De összeségében jól kijövünk egymással. J Sikerült megnyitnom a galériát, és direkt a legrégebbi képekkel kezdtem.

- Te jó ég - sütöttem le a szemem, amikor megláttam Virágot emósként. Cortez levette a napszemüvegét, és összeráncolt szemöldökkel nézte a képeket. Egy csomó van a telómban, úgyhogy ezzel elvoltunk egy darabig.

- Párizs? - kérdezte, amikor Kingával a reptéren állunk a fotón, és én mosolyogva nézek a kamerába, Kinga pedig ideges. (A csomagjai később érkeztek meg a szalagon, mint az enyéim, ezért akkor azért rágott be, mert „én nyertem”.)

- Igen - bólintottam mosolyogva.

Az utolsó képek közt egy csomó készült rólunk, azok voltak a frissek. Miután eltettem a telefonom, Cortez a kezembe nyomta a sajátját, de mivel nem tudom kezelni a BlackBerryt, inkább felém mutatva nyomkodta. Neki több mappája volt, és velem ellentétiben alig volt sulis képe, inkább akkor készített sok fotót, amikor elutazott. Ezzel kapcsolatban pedig minden érdekelt, úgyhogy egy csomót kérdezgettem. (Ez hol van? Ki ez? Mikor volt? Ez pontosan hol van? Ez melyik nyár? Ez szilveszterkor van?... stb.).

- Tényleg érdekel? - nézett rám kicsit furán.

- Persze - vágtam rá teljesen őszintén.

- Oké - röhögte el magát, és miután meggyőződött róla, hogy valóban kíváncsi vagyok, tovább mutogatta a fényképeket. Naná, hogy minden érdekelt.

Miután egy csomó mappát átnézegettünk, Cortez kilépett a menüből. Csak egy pillanat volt, mielőtt elrakta volna a telefonját, de az pont elég volt arra, hogy lássam a háttérképét. Illetve a háttérképének a helyét. Semmi nem volt ott, egy szimpla sablonháttér. Nem voltam ott, vagy ilyesmi. Persze nem várhatom el tőle, hogy én legyek a telefonjában, meg hogy állítson be háttérképnek, csak mégis. Emiatt önkéntelenül is kicsit csalódott lettem.

- Nincs háttérképed... - jegyeztem meg, és magamban azonnal meg is bántam.

- Nincs - vonta meg a vállát.

- Volt, hogy volt - vágtam rá, mert ezt viszont nem tudtam lenyelni. Emlékszem rá, hogy volt...

Nagyon jól emlékszem.

- Azt nem én állítottam be.

- Aha... - néztem félre, és kissé beharaptam a számat.

- Na, most mi történt? - mosolyodott el, és közelebb húzott magához.

- Semmi.

- Látom rajtad.

- Nem, tényleg semmi - legyintettem. Cortez már nem mosolygott, hanem sóhajtva bólintott, és megkért, hogy vegyem elő a telefonom.

- Minek?

- Csak - mondta.

- Oké - kerestem ki megint a táskámból, és kérdőn tartottam felé.

- Hívj fel.

- Mármint hívjalak fel? Most?

- Igen.

- Jó - vontam meg a vállam, és benyomtam a hívás gombot. Cortez végig engem nézett, a telefonjára rá sem pillantoll, csak az arcomra figyelt, miközben a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. A BlackBerryje rezegni kezdett (mindig némára van állítva), a kijelzőn pedig megjelent a nevem (Reni), és fölötte egy kép. Lélegzet-visszafojtva meredtem a fotóra. Együtt vagyunk rajta. December 20-án. A suli udvarán. Dave készítette rólunk. Akkor csókolt meg hivatalosan először (a nem hivatalosról nincs kép). Ez a fotó nekem is megvan. És ezek szerint neki is.

- Nincs jelentősége, hogy van-e háttérképem - mondta, amikor kinyomta a saját telefonját.

- Tudom - bólintottam, százszázalékosan meggyőzve, mire Cortez felém hajolt, és megcsókolt.

Hosszan. Jó, ezt nem részletezném. A lepkéim tomboltak, a mellkasom bizsergett, a gyorom pedig őrült tempóban liftezett. J

Még üldögéltünk kicsit, de azért kezdett hüvi lenni, meg amúgy is elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.

- Nem fázol? - kérdezte.

- De kicsit. Ez most egy olyan pillanat, mint a filmekben? A lány fázik, a fiú odaadja a dzsekijét...

- kérdeztem nevetve. Cortez kérdőn meredt rám.

- Nem, ez egy olyan pillanat, hogy a lány fázik, ezért indulnak, és a fiú benyomja a fűtést a kocsiban - állt fel a padról, én meg hangosan röhögve tápászkodtam fel.

- De még nem láttuk a panorámát - jutott hirtelen eszembe, és megtorpantam, de Cortez a kezemet fogva húzott maga után.

- Jártál a várban, kaptál kalácsot, a panorámát majd megnézed a neten. Húzzunk, mert megfázol - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Hát, jó.

Amikor beültünk a kocsiba, rájöttem, hogy tényleg fázom. Jaj, csak megfázast ne! Bármit, csak azt ne. Cortez felnyomta a fűtést, pedig összehúztam magamon a farmerdzsekimet, és önkéntelenül elmosolyodtam.

- Egyébként... - mondtam némi töprengés után -, az a kép nekem is megvan.

- TUDom - hajolt hozzám, és nyomott egy gyors puszit. - A gáz az, hogy egy csomó mindenki másnak is, mert a hülye Dave felnyomta a Twitterre.

- Gondolod, hogy más is letöltötte? - kérdeztem őszinte döbbenettel.

- Fogalmam sincs - vont vállat. Aztán összehúzott szemöldökkel rám nézett, és ahogy szinte egyszerre végiggondoltuk ennek az egésznek az abszurditását, egy pillanat alatt kitört belőlünk a röhögés. Annyira nevettünk, hogy pár percig el sem indultunk, csak röhögtünk a kocsiban.

Ez az egyik, amit olyan nagyon szeretek Cortezben. Minden más mellett, természetesen. Hogy nagyon jól érzem magam vele. Valahogy így ez az egész olyan flottul működik, nincs benne semmi mesterkélt. Mindig úgy töltjük az időt, ahogy kedvünk van, nem erőltetjük a dolgokat. Egyszer órákig beszélgetünk. Máskor totál csendben vagyunk. És van, hogy alig bírjuk abbahagyni a röhögést. Néha tényleg vicces dolgokon nevetünk, néha azonban csak úgy, magunkon.

Apróhirdetés: 5/5 - Ricsiről nagyon klassz képet csináltam ebédszünetben. Tuti sokan jelentkeznek majd.

Karcsi: 5/2 - szegény, hogy lesz így tele a matricaalbuma. Vagy segítek neki összegyűjteni, vagy megmondom kerek-perec, hogy elmúlt ötéves, és ne gyűjtsön ilyeneket. Magamat ismerve inkább az előbbi.

A-sok: 5/1 - a tesiöltözőben meghallgattuk, hogy ki mit vesz fel a hétvégi partira. Szörnyen izgin hangzott…

Máday: 5/1* - hiányzik Haller. Brühü. LLL

Kinga szülinapja: 5/5 - késő este rácsörögtem, hogy megkérdezzem, milyen volt az Opera és hogy Zsolti él-e még. Kinga sosem volt egy trécselős lány, úgyhogy lerendezte egy „nagyon jól éreztem magam, és Zsolti is hamar felépül a sokkból” válasszal. Akkor jó. J

Jármű: 5/5 - Ricsi és Virág megint robogóval közlekednek. Tök jóó.

Cortez+én: 5/5*** - luv. Nagyon. (L) (L) (L).

Április 7., csütörtök

Az elmúlt majd' két hét annyira kemény volt, hogy sem időm, sem kedvem nem volt írni. Még soha nem volt olyan, hogy az osztályunk minden tagja ki lenne borulva idegileg, de most megtörtént.

Haller első heti hiányzása, mondhatni, jópofa voll, még néha nevettünk is azon, hogy Máday lett az ofőhelyettesünk. Aztán a „szekrényrazziás” pénteken pont elég is lett volna belőle, de sajna Haller nem gyógyult meg. Úgyhogy a következő hét hétfőjén elszabadult a pokol. Máday pokla. Nemcsak az idő romlottel (nyirkos, esős, szeles, pfuj), hanem a hangulatunk is. Az igazgatóhelyettes úgy bekeményített, hogy még a legcsendesebb, legproblámamentesebb diákok is kaptak intőt (pl.

Gábor). Máday ránk szállt, ami azt jelentette, hogy minden szünetben meglátogagatott minket, átkísért a tesiórákra az udvaron (nem vicc, kettesével kellett mennünk), és amikor Andris és Robi a feszültség levezetéseképp lógtak egy napot, Máday azonnal hívta a szülőket, úgyhogy már második órára lebuktak. A balhés ötöst (Cortez, Ricsi, Macu, Dave, Zsolti) állandó felügyelet alatt tartotta, mindenért rájuk szólt, úgyhogy igazából totál kibuktunk. Máday kiosztott egy halom figyelmeztetést és intőt, begyűjtött egy halom kütyüt tanórákról (telefonok, zenelejátszók...), és figyelemmel követte a Facebookot, így amikor páran (Virág, Macu, a rockerek) kiposztolták, hogy mennyire elegük van az igazgatóhelyettes terrorjából, Máday is feltűnt a kommentelők között. Na, ettől aztán mindenki frászt kapott, és S. O. S. kezdte visszamenőleg kitörölgetni a tanórák alatt küldött bejegyzéseket... Mindemellett a tanulás sem volt könnyű, a legtöbb tárgyból gigantikus tézéket írtunk, közben volt egy fogadóóra, ami után majdnem minden osztálytársam kibukott, mert otthon állt a cirkusz. Rám is jött panasz, Vladár egészen durva sztorikat mesélt rólam anyunak, úgyhogy hivatalosan is rám ragadt a „szemtelen” jelző. Pedig nem is vagyok az. Mindegy. A délelőttök tehát így teltek.

Ami pedig a délutánokat illeti, hát, volt mit csinálnom. A szívem azt súgta, töltsek vele annyi időt, amennyit csak lehet. És akkor itt van a dolog másik oldala, ami egészen húzós döntések elé állított.

Mert bár nem vagyok híve a „fojtsuk meg egymást a szeretetünkkel” kapcsolatnak, azért nyilván minden szabad gondolatom Cortez körül forog, és ha önként mondok is le a közös délután lehetőségéről, ettől függetlenül még szomorú vagyok, ha nem látom, plusz őrületesen hiányzik.

Csakhogy azért mindkettőnknek volt élete a másik előtt is, és ez az a vékony vonal, amin baromi nehéz egyensúlyozni. Mármint a „mikor sok az együtt töltött idő?", és ha változtatunk, mikor lesz belőle „sosem találkozunk!” szintű probléma. A féltékenységet leküzdve (nem volt könnyű, de muszáj) hagytam, hogy legyen olyan délután, amikor nem találkozunk suli után. Erre azért is szükség volt, mert észrevettem magamon, hogy kezdek elhanyagolni bizonyos embereket. Totál önkéntelenül, mert sosem bántanám meg a barátaimat, még is beleestem abba a tipikus hibába, amikor magával ragad a „boldog vagyok, teszek a világra” érzés. Így az elmük idöszakban gyakrabban írtam Justine-nek, többször mentem ki Virággal este megsétáltatni Jonathan Davist, ilyenkor Kinga is velünk tartott, és tudtunk beszélgetni olyan dolgokról, amire máskor a fiúk jelenléte miatt nincs lehetőség. Nem nagy ügy, de nekünk fontos. Mint például gyantázás utáni kipattogzás a bőrön (én dobtam fel témának), ki a helyesebb a Vámpírnaplókban (Virág kérdése), vagy éppen az a-s lányok kibeszélése (Kinga tartja fontosnak). Felhívtam Petit, és jeleztem, hogy levehet az „eltűnt személyek listájáról”, mert megvagyok, és találkozzunk, amikor csak mondja.

Emós barátom örült nekem, és el is mentünk plázázni. A parfümériában fújkálgattunk (új illatot kerestünk neki), közben meg sokat beszélgettünk. Peti igazi barát, nem jegyezte meg, hogy milyen gálád módon hanyagoltam az elmúlt időben, csak örült, mert boldognak látszom, és jólesik neki, hogy gondoltam rá és elhívtam. J Ezenkívül voltam színházban az olvasókörösökkel és Jacqueskal, vasárnap futni Kingával és Virággal, utána elkísértem anyut a Meteorológiai Intézetbe, péntekenként Zsoltiék garázsában lógtunk, hétköznaponként délután pedig tanulás után vagy olvastam, vagy Cortez átjött, és akkor együtt töltöttük az idő!

Apropó, még három fontos dolog. Az első, hogy Cortez kezd komolyan aggódni az angolom miatt, úgyhogy azon túl, hogy letiltott a magyar feliratról (csak eredeti nyelven, angol felirattal DVD-zünk, azóta nem értem, miről szólnak a filmek), elmentünk a Váci utcában lévő idegen nyelvű könyvesboltba, és miután átnézte nekem a rövidített könyveket, vettem is hármat, amit ajánlott. Penguin kiadás, CD-vel. J

A másik fontos dolog, hogy a suliújságban megjelent apróhirdetés hatására pénteken egy halom diák jött el a „Ricsi bandát keres” válogatásra. Komolyan, nem is tudtam, hogy a Szent Johannások ennyire muzikálisak. Na jó, nem is azok, de megpróbálták, iszonyatosan vicces volt, mert a

„felvételi dal” az Ill Nino This Time’s for Real, és én még ennyi hamis, félreintonált hangot életemben nem hallottam. Dave persze mindent felvett, szerinte egy-két „produkciónak” a neten van a helye, mert nem lenne fair megfosztani a világot ezektől a gyöngyszemektől. Gondolt itt például Karcsira, aki nagyon szeretett volna bekerülni az együttesbe, ettől remélve változást a sorsában, vagy Jacques-ra, aki, énekkaros révén, a számot kicsit musicalesen adta elő. Arik voltak, mert Flóra elkísérte, és nagyon drukkolt neki, de sajnos Ricsi nem egészen őt keresi. Délután öttől fél nyolcig annyi változatban hallottuk a dalt, hogy már agybajt kaptam tőle, és ezek után esély sincs arra, hogy megszeretem az eredetit. Már kezdtük feladni a próbálkozást, mert erősen úgy tűnt, Ricsi egyedüli basszgitárosként marad az egytagú együttesében, amikor Kata érkezett meg Zsoltiék garázsába.

Amíg Andris és Robi azon vihogtak, hogy „itt a Kaszás”, Kinga pedig hangosan fújtatva fejezte ki nemtetszését, amiért állítása szerint Kata „állandóan kapcsolódik”, én felpattanta, és odamentem hozzá, mert gondoltam, engem keres. Nos, tévedtem, ő is zenekari tagnak jelentkezett. A többiek kicsit szkeptikusan álltak a dologhoz, ami totál érthető, mert annyi borzalmas próbálkozáson voltunk túl, hogy már szétment a fejünk. De persze úgy fair, ha mindenkit meghallgatunk. Kata megigazította a csatos, fekete kesztyűjét (ujjaknál levágva, természetesen), beállt mikrofon elé, lehunyta a szemét, és énekelni kezdett. Hű. Mit is mondhatnék. Hát, az eredeti daltól ő is eltért, de javára vált, Amy Lee stílusában énekelte, és óriási megdöbbenést keltett. Merthogy megtörtént, amire nem is számítottunk már. Jött egy szép hang!!! Ricsi azonnal lecsapott rá, mondván, tök jó, ha a dalokat áthangszerelik és akusztikusán „feltolják” a YouTube-ra. Úgyhogy ketten lettek a bandában, Dave pedig vállalta a menedzselésüket. Nemcsak azért örültem Kata sikerének, mernedzselésüket. Nemcsak azért örültem Kata sikerének, mert tényleg tök eredeti, ahogy saját stílusára formálja a dalokat, hanem mert igazán kedvelem, és örülök, ha a társaságunkban átom.

Úgyhogy ez megoldva. Csak Karcsit sajnáltam kicsit, ő tényleg mindent megtett, de hát, valljuk be, nem az a rocksztár alkat.

A harmadik, és talán a legfontosabb megemlítendő dolog az elmúlt időszakból, Arnold. Miután észrevettem magam, és rádöbbentem, hogy talán kicsit ritkábban, rövidebben és összecsapottabban válaszolok vagy írok neki, megpróbáltam elérni, hogy beszéljünk. Hát, a telóját nem vette fel, ennek már vagy ötödik napja, és a mailemre is csak röviden válaszolt. Ahogyan én is tettem az utóbbi időben. Ez a dolog kicsit bánt. Na, jó valójában totál kikészít, de nem tudok mit tenni, ráadásul jogos, ha megsértődött rám. Persze megírtam neki, hogy „tényleg nagyon sok dolgom volt”, meg hogy a „suli most kicsit kemény”, és hogy „nem akartam elhanyagolni, csak ez így nehéz, mert, ugye, nincs napi kapcsolatunk, és mire leírom, amit mondanék neki, szinte elveszíti az aktualitását”.

Nehéz dolog ez a távbarátság. L

Reggel lesiettem a lépcsőn, és az uzsonnámat felkapva már rohantam volna, amikor anyu megállított. Mivel a szüleim tisztában vannak vele, hogy reggel egyetlen dolog érdekel, mégpedig, hogy minél előbb lássam Cortezt, csak indokolt esetben tartanak fel.

- A nagyiék megkértek, hogy adjam át a születésnapi ajándékodat.

- Ó. Köszönöm - bólintottam zavartan, amikor anyu a pénztárcájában matatott. - Megkapom a személyidet tőlük? - kérdeztem furán. Anyu egy „ne szemtelenkedj” pillantást vetett rám, aztán pénzt vett elő.

- Hát, ez nagyon megható - találtam meg a megfelelő szavakat.

- Úgy gondolják, hogy jobb, ha megveszed magadnak, amire vágysz, így nem vásárolnak feleslegesen semmit.

- Vagy - szakítottam félbe - úgy gondolják, hogy semmi kedvük ezzel vesződni, inkább lerendezik az egyszerűbb verzióval.

- Reni, ne butáskodj, a nagyiéknak ez nem vesződés. Csupán így helyesnek.

- Ahhhha - bólintottam. - Nagyon köszönöm - sziszegtem kelletlenül.

Miért van az, hogy apu szülei, akik Kanadában élnek, veszik a fáradságot, összeállítanak nekem egy csomagot, és érdekes módon ők mindig azt küldik, aminek borzalmasan örülök. Most is kaptam tőlük francia nyelvű regényeket meg egy tök jó dzsekit, pont a hét elején jött meg a dobozom. Az anyai nagyszülők meg, akik itt laknak egy köpésre (szerencsére egy nagyobb lépésre) két nappal a szülinapom előtt megdobnak egy kis pénzzel. Ha már látni nem akarnak (nem tudom, és nem is érdekel, miért) legalább aznap fizetnének le, amikor ténylegesen születtem. És a legdurvább, hogy anyunak erről nem mondhatok semmit, mert hát mégiscsak a szülei. Az hogy hangzana, hogy „én nem szeretem a nagyiékat”. Inkább csendben maradtam, és azt hiszem ez bölcs dolog volt tőlem.

Még mindig döbbenten gondolkoztam, amikor kimentem a kapun.

- Minden oké? - fürkészett Cortez.

- Aha - bólintottam. - Pénzt kaptam a nagyiéktól.

- Valamit el kell hallgatnod? - kérdezte mosolyogva.

- Nem - nevettem fel. - Szülinapomra.

- Szombaton lesz.

- Előre megajánlották. Ezek szerint biztosak benne, hogy megélem - mondtam, Cortez meg elröhögte magát.

- Kiakadtál?

- Kicsit - biccentettem. - Ez mennyire személytelen! Legalább utalvány lenne, vagy ilyesmi. De kápé? - méltatlankodtam, miközben beültem a kocsiba.

- Hát - csapta be Cortez az ajtaját, és beindította a kocsit. - Az én szüleim is állandóan pénzt küldenek. Pont azért, mert fogalmuk sincs arról, ki vagyok, mit vennék, ilyesmi. A kanadai nagyszüleid nem ismernek, szóval szeri... – magyarázta.

- Anyu szülei küldték a pénzt... - szakítottam félbe. Cortez összeráncolta a szemöldökét a napszemüvege mögött.

- Akik itt laknak? - mutatott fel az egyik utcára, amerre egyébként laknak.

- Aha.

Cortez továbbra is hallgatott, és azt hiszem, ezzel mondta a legtöbbet. Megvolt a véleménye.

Nekem is.

- És mit veszel rajta? - kérdezte némi töprengés után.

- Megnézem az ujnagyszuloketvennek.hu oldalt. Hátha találok kedves, idős embereket - mondtam dühösen, Cortez nevetve bólintott.

- Sok sikert.

- Köszi - mosolyodtam el én is, mert ahogy elmeséltem neki a dolgot, már sokkal inkább tűnt viccesnek, mint bántónak. Cortez igazán jó hatással van rám. Amúgy pedig, át tudja érezni a helyzetet (az övé sokkal durvább), és ha ő lazán kezeli, akkor én miért görcsölnék, ráadásul pont a nagyiék miatt.

A suli előtt a fiúk a tegnap esti fociról beszéltek (állítólag nagy meccs volt, a valaki és a valaki játszottak, felrúgták a nemtudomkit, a büntető meg, na az iszonyat volt. Fogggggalmam sincs, miről van szó, de nem baj), mi meg Virággal és Kingával melletük állva figyeltük, ahogyan az a-s lányok megérkeznek. Tippem sincs, hogy mit képzeltek, hol vannak, de kábé úgy vonultak, mintha egy kifutón vagy legalábbis a vörös szőnyegen lépkednének. Szokás szerint menő ruhák (tavaszi magas sarkú csizma - határértéken belüli sarokmagassággal -, szoknya, vékony pulóver), belőtt haj és tökéletes smink. A belépőjük olyan volt, mint valami rossz tinivígjáték kezdőjelenete, és komolyan nem vicc, nemcsak egyszerre lépkedtek, hanem a napszemüvegüket is ugyanakkor vették le, tökéletes szinkronban egymással.

- Ezek mégis mit képzelnek magukról? - tolta fel a napszemüvegét Kinga, mintha csak rosszul látna. Nem, nem látott.

Az a-s lányok így, ahogy voltak, szerepelhettek volna valami poénekes háttértáncosaiként, mi meg csak néztük őket. Nagyon máshogy festettünk. Kinga derékban övvel behúzott tavaszi kabátjában, ahogy szokott, totál konzervatív, de baromi csinos stílusban. Virág maga volt a boldogság, mindenféle minta szerepelt a szerkójában, színes bakancs, valami zöld kockás gatya és mintás pulcsi, aminek volt kapucnija meg két bojtja is. Szeribte igen fontos a bojt. Sötét, hullámos haja lazán kiengedve omlott a vállára (emós korszaka után nem vasalta többet, akkor jöttük rá, hogy eredetileg ilyen). Én pedig. Hát, a szokásos. Converse, farmer, a csíkos pulcsim (ez kivételesen egy menő darab, láttam az egyik újságban is!!!), vékony sál és mellény. Semmi extra. De az a-s lányok divatbemutatóját látva úgy érzem, a kevesebb néha több. És ezt nem irigységből vagy ilyesmiből mondom. Dehogy! Csak üvölt róluk, hogy azért veszik ezeket a cuccokat, mert divatos. Egyetlen olyan darabot sem hordanak, ami passzolna az egyéniségükhöz. Komolyan, minden évszakban tök más stílusban, az éppen trendi cuccokban menőznek. Ahogy odaértek elénk, mindenki csekkolt mindenkit csupán pár pillantással. Velük a tavaszi kollekció, velünk a suli három legmenőbb fiúja.

A-s vs. b-s lányok. Mi hárman az ő négyesük ellen. Illetve három ellen, mert amíg Dina és két csatlósa szó nélkül fellépkedtek a lépcsőn, addig Tami mondott egy laza „sziasztok”-ot, és gyorsan Dináék után sietett.

- Lotyók - rázta a fejét Kinga.

- Gyáá, de nem szeretem őket - húzta el a száját Virág.

Én csak sóhajtva megcsóváltam a fejem. Egy hete történt, hogy Bálint, a kilencedikes srác dobta Dinát, aki azóta újra szingli. És azóta újra minden szabad pillanatában Cortezt lesi. Mondjuk, előtte is, csak akkor titokban, most meg már megint élesben megy. Ennyit róla. Ami pedig Bálintot illeti.

Hát, miután ejtette Dinát (komolyan, azt a lányt mindenki dobja), megpróbált kapcsolódni Cortezékhez, mintha mi sem történt volna, de a fiúk nem foglalkoztak vele. A lányok még csakcsak megbeszélik az ilyesmit, de ha egy srác dobja a haverjait egy lány miatt... Ők ezt mésképp élik meg. És azt hiszem, ilyen téren náluk nincs bocsánat…

Mivel mára egészen szép idő lett, elég sokáig nem mentünk be a suliba, hanem kint ácsorogtunk, és Dave sztoriját hallgattuk, akit megint megkerestek azzal, hogy „hozzon össze valakiket”. Mivel Dave biznisze virágzik, és Ricsiék menedzselése is sok idejét elveszi, plusz ott van még a suliújság, a hobbijai, meg úgy általában az ő élete, Macu lett a személyi aszisztense. Tehát Dave-nek, aki amúgy személyi asszisztensnek lett egy személyi asszisztense. Ez így jópofa, meg minden de komolyan, most már, tizenegyedik második félévében meg kell kérdeznem: a többiek mikor tanulnak???

Az aulában esélyünk sem volt elsunnyogni Máday előtt, már jó ideje rajtunk tartja a szemét, úgyhogy fájdalmas arccal vártuk, hogy ma mit kapunk, amikor csoda történt. Ránk nézett, összehúzta a szemöldökét, kidagadt egy ér a homlokán, és a következőket mondta:

- Tizenegyedik bé. Haller tanár úr a tanáriban van, ha szeretnétek vele beszélni!

Éljen! Hurrá! Wow! Az ofő meggyógyult, ma először jött suliba, és ezzel véget ért nyomorúságos két és fél hetünk, világ legkegyetlenebb igazgatóhelyettese volt az ál-ofőnk. Természetesen mindannyian a tanárihoz rohantunk, és folyamatosan magyaráztunk Hallernek, aki csak a fejét kapkodva nézett mindenkire, mert totál egyszerre panaszkodtunk. Amikor becsöngettek, még mindig az ofő visszatérését ünnepeltük a folyosón, mit sem törődve azzal, hogy kezdődik az óra.

Ami azt illeti, talá kellett volna figyelnem olyan részletekre, mint hogy ma csütörtök és ha tizenegy ember elkésik az óráról, Vladár akkor is legyint és a helyére ülteti őket. De ha a tizenkettedik diák én vagyok, akkor állok a táblánál huszonhárom kellemes percig. Előfordult már máskor is, úgyhogy kibírtam.

A többiek állították, hogy Haller érkezése hozta meg a jó időt is, mert érdekes módon, amíg Máday helyettesítette, végig esett és be volt borulva. A kedvünkről már nem is beszélve. Mára pedig megjött Haller, mi fellélegezhettünk, a nap kisütött, az udvaron töltöttük a szüneteket, és a tanórák is könnyebben teltek, szóval, ha bárki (mondjuk, a rockerek) beszól valamit, akkor a

„szólok az osztályfőnökötöknek” megint azt jelenti, hogy a pénteki ofőórán Haller mosolyogva megpróbál fegyelmezni minket, legtöbbször eredménytelenül. Kemény időszakon vagyunk túl, nincs mese. A fiúk pedig sajátos módon reagáltak arra, hogy visszatért kedvenc ofőnk. Kitettek az ajtóra egy Máday-fotót, ami át van húzva. Amolyan „Mádaynak belépni tilos”-féle tábla, csak a rend kedvéért.

Utolsó óra után Ricsi és Virág moziba mentek, Kinga és Zsolti konditerembe, Dave és Macu rohantak egy elektronikai szaküzletbe, mert ma akciós valami kütyü (?), a rockerek siettek haza, egymás ellen játszanak PC játékkal, Jacques és Flóra kézen fogva sétáltak el a sulitól, Gábor pedig egyedül baktatott fel a dombon hazafelé. Szokásos csütörtök délután.

Még nem voltam teljesen kész a házimmal, amikor Cortez átjött, úgyhogy mondtam, hogy kicsit foglalja el magát, amíg végzek. Nos, gondoltam, addig netezik, vagy ilyesmi, de mivel nála volt a PS (???), beüzemelte és játszott. Hogy miért hordja ezt át hozzám rendszeresen, azt nem tudom, de tényleg elvan vele. Annyira, hogy amikor befejeztem a bioszházit (nemcsak a sajátomat, hanem végül is mindenkiét), még mindig játszott.

- Ebben mi a jó? - kérdeztem, a babzsák fotelemre huppanva, Móra Ferenc Aranykoporsólyát fellapozva.

- Mármint a játékban? - nézett rám egy pillanatra.

- Aha - bólintottam. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ez olyan fiús dolog, mert Virág is képes éjszakákat végigjátszani.

- Tessék - nyújtotta felém.

- Ööö. Nem, köszi. Azt se tudom, mit kell nyomni.

- Gondold végig, hogy azok közül, akiket ismersz, kik játszanak vele. Szerinted nehéz megtanulni? - kérdezte mosolyogva, én meg elnevettem magam. Jó, ebben van valami.

- Hát, jó - tettem félre a könyvem. - Mivel játszunk?

- Mivel szeretnél? - húzta magához a táskáját, és kivett belőle pár játékot.

Valami autósra böktem rá, fogalmam sincs, miért, talán az volt a legszimpibb. És akkor mondanom sem kell, hogy milyen volt a többi. No comment.

Cortez kábé elmondta, hogy mit nyomjak, de végül azt az instrukciót adta, hogy nyomkodjam, majd ráérzek.

- Mehet? - kérdezte, én meg furán nézegettem a kontrollert a kezemben.

- Igen - bólintottam. - Vagyis várj. Melyik vagyok én? Melyik kocsit kell néznem?

- A zöldet.

- Jó. Melyik a tiéd?

- A fekete.

- És mit csináljak? - kérdeztem, amikor kezdődött a játék.

- Először is, ne gyere nekem - röhögte el magát, és tök rutinosan nyomkodta azt az izét.

- Bocs. Hol vagyok? - kérdeztem pár pillanat után.

- Az biztos, hogy nem a pályán - nézett a tévére, aztán leállította a PS-t, és odahajolt hozzám, ismét megmutatta,hogy mit nyomjak, aztán adott egy puszit, és mosolyogva megkért arra, hogy

„kanyarban kanyarodjak”.

- Megpróbálok - bólogattam, Cortez meg tök rendes volt, újra indította a játékot. Párszor.

Mondhatni, amíg bele nem jöttem.

Egyébként egész megtetszett ez az autóversenyző izé, sőt volt, hogy nem utolsóként értem célba!

Olyankor elöntött a böüszkeség.

- Ez alapján sose kapsz jogsit - röhögött ki Cortez kábé ezredszerre a délután folyamán.

- Miért? - nyomkodtam a kontrollert, és az erős koncentrálástól folyamatosan a szám szélét harapdáltam.

- Max. Angliában. Reni, jobb oldal, ott vezess! – figyelmeztett sokadszorra.

- Jóó, tudom - mondtam, és mivel nem figyeltem, összetörtem maga négy másik autóval együtt.

- Reénytelen - nézett rám Cortez, és a szeme sarkában ott bujkált a mosoly.

- Nem, nem. Belejövök. Kocsit váltok - erősködtem.

- Oké, mutatom, mik vannak - biccentett.

- Azt, azt kérem - mutattam a képernyőre, mire Cortez megállt a menüben, és röhögve megrázta a fejét.

- Az egy busz.

- Jó lesz az. Mehet.

Hát, a busszal sem jártam túl jól, és csak remélni tudom, hogy utasok nem voltak rajta, mert akadt néhány kocc. Jó, totálkárosra törtem, de nem az én hibám volt, hanem egy piros kocsié, ami mellettem erősködött. Kopogtak a szobaajtómon, mire mindketten felnéztünk a tévéről. Apu dugta be a fejét.

- Vacsora - mondta, és az arckifejezése nem árult el túl sok jót.

- Mi az? - kérdeztem félve.

- Zöldbabos valami.

- Bah - húztam el a számat, apu pedig megértően bólintott, és érdeklődve Cortezre nézett.

- Cortez, maradsz vacsorára?

- Á, köszönöm, de... - mentegetőzött.

- Mi megértjük - mondta apu, aztán észrevette a kezemben lévő kontrollert, és ösztönösen a tévé felé nézett. Mint egy gyerek, úgy csillant fel a szeme. Cortez is észrevette, úgyhogy letette a babzsák fotelemre a másik kontrollert.

- Nem, ne! Vidd haza a Playstationt - kérleltem.

- Maradhat, nekem ma már nem kell.

- Nekem sem - tettem fel a kezem. Apu már a tévé előtt álldogált, és a játék menüjét nézegette.

Gyanítottam, őt érdekli a dolog.

Kikísértem Cortezt, aki aljas módon otthagyta nálam a konzolt, ellehetetlenítve az estémet.

Merthogy apu rekordidő alatt megette a vacsorát, engem is erre buzdított, aztán már rohant is fel a szobámba.

- Filmet néztek? - érdeklődött anyu, amikor segítettem elmosni a tányérokat.

- Rosszabb. Játék.

- Videójáték? Nem is tudtam, hogy érdekel az ilyesmi - csodálkozott anyu.

- Nem is - sóhajtottam. Mivel apu kiabált, hogy „indítja a játékot”, mennem kellett.

Nagyiék: 5/1* - az ajándékuk meglehetősen... hm. Khm. Szóval annyira nem tetszett.

Virág: 5/4 - este hívott, hogy elmesélje, milyen „szupi” filmet láttak, de sajna hamar le kellett tennem, mert apu lelökte a kocsimat egy hídról. Ez nemcsak sportszerűtlen volt, de nem is szabályos.

 Aranykoporsó:  5/5 - Nagyon tetszik, és már a felénél tartok. Csak szégyenszemre ma inkább játszottam olvasás helyett. Lelkiismeret-furdalásom is van, szörnyen érzem magam.

Oasis Songbird:  5/5* - ebédszünetben hallgattam, miközben átlapoztam az IPM-et. Ez az egyik kedvenc számom. J

PS: 5/3 - klassz, mert elvan vele az ember, meg többen játszva vicces, de egyrészt hosszú távon unalmas, másrészt annyira telik vele az idő, hogy őrület. És én erre sajnálom az időt. Főleg, hogy tíz perce tudtam leküldeni aput, mondván „a gyereknek holnap iskola van”. Még duzzogott is, és most ott tartunk, hogy negyed kettő van. Hétköznap. Suliidőben. OMG!!!

Április 8., péntek

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy Arnold ennyire meg tud bántani. Pedig sikerült neki.

És én ehhez csak gratulálni tudok. Pfff.

Reggel álmosan ébredtem, az éjszakába nyúló PS-ezés eddig kimaradt az életemből, és őszintén remélem, hogy ez egyszeri alkalom volt, mert amikor a telefonom szundi módban rákezdett a Here

 Comes the Sunra,  kénytelen voltam kinyitni a szemem. Ráadásul, a hülye videójáték miatt álmomban Monté Carlo utcáin száguldoztam, az anyósülésen pedig Gondos tanárnő ült. Na, ez van, ha a gyereket erős impulzusok érik, és éjszakára összezavarodik. Talán Kingának igaza van abban, hogy a videójátékok rossz hatással vannak a fiatalokra. Tüntetni nem fogok vele, de kezdek erősen egyetérteni.

- Ne mondj semmit - szóltam oda Corteznek, mielőtt bármit mondhatott volna a begyűrődött fejemre, a kialvatlanságtól és folytonos ásítástól csillogó szememre vagy a hangulatomra.

Csak szórakozottan nézett, és az arcán ott bujkált az a tipikus mosoly, amit annyira, de annyira imádok. Amikor kialudtam magam. Jó, kialvatlanul is imádom. Beszálltam a kocsiba, és lehajtottam a napellenzőt, megnéztem magam a tükörben. Nos, a halvány smink némileg segített, de azért még így is totál gyűrött voltam.

- Ki nyert? - kérdezte, csak úgy mellékesen.

- Az álmosság - vágtam rá kapásból.

- Mikor aludtál el?

- Kettőkor - néztem a Casiómra. Jé, az még csak most volt, nemrég.

- Felhívhattál volna.

- Miért voltál ébren kettőkor? - csodálkoztam.

- Egy barátommal beszéltem skype-on.

- Egy inszomniás barátoddal? - kérdeztem arra utalva, hogy normális ember alszik hétköznap éjjel.

- Nem, de nem mondhatom neki, hogy aludjon el este hétkor. Az kicsit fura lenne.

- Óóó - értettem meg. Szóval amerikai barátja. Az időeltolódás, logikus. Gondoltam, témát váltok, mielőtt tovább égnék és megkérdeztem, mit tervez estére. Zsoltiékhoz megyünk vagy DVD, esetleg majdnem szülinaposként választhatok én programot, meg ilyesmi. Cortez megrázta a fejét, ami nem jelentett semmi jót.

- Bocs, de megígértem Ricsinek, hogy elkísérem valahova - mondta. Először csalódottan bólintottam, aztán felcsilant a szemem.

- A szülinapi ajándékomat veszed meg?

- Nem - mosolyodott el.

- De tuti… - erősködtem boldogan.

- Reni. Már megvan az ajándékod - kezdte, mire nyitottam a számat, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta -, amit csak holnap kapsz meg.

- Jó, értem - bólintottam. - Mit kapok?

- Nem mondom meg.

- Találgathatok?

- Nem mondok semmit.

- Oké, abbahagytam.

- Örülök.

- De könyv alakú?

- Reni! - nézett rám nevetve.

- Rendben, nem kérdezősködöm - ígértem meg. - Virág tudja, mi az?

- Kiraklak - fenyegetőzött mosolyogva.

- Mindegy, már úgyis itt vagyunk - vigyorogtam, és azon túl, hogy tökre érdekelt, mit vehetett nekem (első szülinapi ajándékom a barátomtól! Wooow), kicsit kétségbe is estem. Mit csinálok péntek este Cortez nélkül?

Alig tíz perc múlva a kérdésem módosult. Mit csinálok péntek este tök egyedül? Merthogy hamar kiderült, a többiek sem terveztek bandázni ma, mindenki abban maradt, hogy mivel holnap szülinapom van, majd akkor töltjük együtt az időt. Így Cortez és Ricsi deszkás boltba készültek, kereket venni, Virág az öccsére vigyát   este, Kinga és Zsolti squash-olni mennek (?), Dave-nek randija van egy tizedikes lánnyal, Macu pedig újratelepíti a gépét. Na, jó, neki a legfurább a pénteki programja. Vagyis majdnem, A legfurább az enyém, mert én azt terveztem, hogy otthon majd kiolvasom az Amnykoporsó t. L

A tanórák jól teltek, azon túl, hogy Andris és Robi beültették Csontváz Carlost a tanári asztalhoz, egy papírt lógatva a nyakába, amin az szerepelt, hogy „íme, az utolsó tanár, aki megpróbált minket tanítani”, semmi extra nem volt. A sulirádió vidám pop-punk dalokat játszott (Wheatus Teenage

 Dirtbag,  Ali American Dirty Little Secret,  Sum 41 Over my Head,  New Found Glory Kiss me,  stb.), az a-s lányok vonultak a folyosón, a kilencesek a Csodák Palotájába mentek harmadik óra után.

Csak a szokásos. Aztán utolsó órára jött a mi igazi ofőnk, amitől totál feldobódtunk, és hosszasan megtapsoltuk. El sem tudta képzelni, mit éltünk át a távollétében.

- Köszönöm, elég lesz, nagyon köszönöm - csitított minket zavartan, de a mondat második fele alig hallatszott, mert Ricsi belefütyült. Szép lassan azért elcsendesedtünk, és vigyorogva meredtünk Hallerre, aki meghatódottan állt előttünk. - Először is szeretném megköszönni, hogy gondoltatok rám, igazán jólesett. Köszönöm a sok sms-t, amit küldtetek, illetve az mms-eket Macu-nak, bár jobb lett volna nem látni azokat a képeket - kezdte, mire mindaannyian felnevettünk. - Továbbá köszönöm az mp3 fájlokat Andrisnak és Robinak, remélem, nem baj, hogy nem tudtam meghallgatni azokat a dalokat. Kinga, neked köszönöm a desszertet és virágcsokrot, amit beküldettél a kórházba, Zsolti, kedves vagy, hogy gondoltál rám és teleraktad a közösségi falamat videókkal. Valamint köszönöm, Dave, hogy a recepción érdeklődtél az állapotom felől minden reggel pontban hétkor, bár mikor hazaengedtek, úgy láttam, a főorvos megnyugodott. Remélem, többet nem hívod - mosolygott ránk az ofő, mi pedig mind visszamosolyogtunk rá. Jó volt újra vele lenni ofőórán. Ami a viselkedéseteket illeti - tért át egy másik, kicsit kínosabb témára -, hogy szedtetek be ennyi intőt? Gábor, Kinga! Mondanátok valamit erről?

És ekkor, csakúgy, mint a „Máday-terror” előtt, óriási hangzavar keletkezett, mindenki fújta a magáét, Kinga csapkodott, a fiúk kiabáltak, Andris kiesett a padjából (nem tudjuk, mi történt, csak úgy elzuhant), Jacques folyamatosan franciául duruzsolt (Mádayt kritizálta), Ricsi Simpson

 családot  nézett a telefonján (nem halkan), Zsolti meg kölesgolyóval próbált beletalálni a csontváz szájába.

-Gyerekek, kicsit halkabban - kérlelt az ofő. - Szeretném kiosztani az osztályfényképeket.

Na, ekkor még inkább elszabadult a pokol, ugyanis a múlt heti osztályfényképezést Máday egész egyszerűen nem volt hajlandó eltolni, hiába magyaráztuk egyszerre legalább nyolcan, hogy Haller nélkül nem akarunk képet, őt ez abszolút nem érdekelte, úgyhogy a fotón ő szerepelt velünk.

Aminek mi nem örültünk. Olyannyira nem, hogy amikor Haller kiosztotta a képeket, páran (na vajon kik?) azonnal elkezdték kipingálni az igazgatóhelyettest a képen, kapott szarvakat, szakállat, agyarakat, valaki pedig egséz egyszerűen levágta a kép széléről (Zsolti, neki terve volt ezzel, elkért tőlem egy kitűzőt, és azzal erősítette fel a pulcsijára a kis   képet). Még javában tomboltunk, amikor ránk csöngettek, Haller pedig megtörölgette a homlokát, és megpróbálva túlüvölteni a társaságot, szimplán „jó hétvégét” kívánt nekünk.

Átpakoltam a suliboxomból a táskámba, aztán a többiekkel együtt indultam le a lépcsőn.

- Akkor jó gördeszkakerék vásárlást - néztem Cortezre szomorúan, amikor áthaladtunk az aulán.

- Kösz.

- Azért még beszélünk ma, ugye?

- Persze - ölelte át a vállam fél karral, és kilökte előttünk az ajtót.

Ahogy kiértünk a suliból, a többiek a lépcső előtt egy kis csoportot alkotva, kínosan néztek ránk.

Már akartam kérdezni, hogy mi a baj, amikor észrevettem valakit, és tátva maradt a szám. A járdán ácsorgott, kezében nyitott könyvet tartott, és amikor észrevette, hogy nézem, összecsukta és leengedte maga mellé. Bőrkabár, szürke farmer, bakancs, fürkésző tekintet.

- Arnold! - kiáltottam fel boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon azonnal lerohantam a lépcsőn, és odasiettem hozzá.

- Na, basszus - hallottam magam mögött Ricsit, de nem néztem vissza, elengedtem a fülem mellett, és megálltam Arnold előtt.

- Te jó ég! - kezdtem, és a gondolataim totál összekuszálódtak Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Arnold óvatosan elmosódott, aztán megölelt, amit viszonoztam, gondolván, ha egy régi barát hirtelen felbukkan, természetes, hogy köszöntöm. – Hogy vagy? Mikor jöttél? Meddig maradsz? Miért nem mondtad, mikor jössz haza? És mióta vagy itt? Kardossal találkoztál? A töbiekkel beszéltél? - hadartam, ami hirtelen eszembe jutott.

- Mindent meg fogunk beszélni, mindent elmesélek, és mindent részletezek, miután nyugodt körülmények között tudunk szót váltani, mert némileg frusztrál a volt osztálytársaim gyilkos pillantása, amivel percek óta, energiát nem kímélve, ostromolnak – mondta, én pedig zavartan hátrafordultam.

Való igaz, a többiek ott álldogáltak, és nem túl kedvesen néztek felénk, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy nekik bőven elég Arnoldot öt méterről látni, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy odajöjjön. A fiúk sosem rajongtak Arnoldért, az ő esetük talán érthető, Kinga mindig is versenyzett vele, Virág azonban egész jóban volt Arnolddal. Mégsem jött oda. Nem mozdult Ricsi mellől, csak mosolyogva integetett párat. Arnold visszaintett, aztán, mint akit a kialakult helyzet egyáltalán nem zavar, üjra rám nézett.

- Elmegyünk valahova? - kérdezte.

- Persze, csak váltok pár szót Cor... - haraptam el a mondatvégét. - Szóval mindjárt jövök - javítottam ki magam, és épp indultam vissza, amikor Cortez megelőzött, és odalépett mellém.

-Neményi - biccentett, és nyújtotta a kezét. Arnold állta a tekintetét (még napszemüvegen át sem lehetett könnyű), és kezet fogott vele. Mindketten viszonylag gyorsan visszakapták a kezüket,

Arnold leengedte maga mellé, Cortez pedig megfogta a karom, és rákulcsolta az ujjait az enyémre.

Arnold tekintete követte a mozdulatot, aztán a szemembe nézett. Olyan lesajnáló volt a nézése, hogy szinte zavarba jöttem tőle. Aúúú.

- Ööö... - néztem Cortezre, akiről csak sejtettem, hogy engem néz, a sötét napszemüvege mögül nem lehettem egészen biztos benne. - Arnold elém jött, úgyhogy elmegyünk valamerre - modtam, szerintem tök normálisan.

- Persze - bólintott Cortez, szintén tök normálisan.

- Reni, ugye nem gondolod komolyan, hogy el kell kéredzkedned? - kérdezte Arnold, egyáltalán nem normálisan.

- Mi? - kaptam oda a fejem. - Nem, dehogy, csak megbeszéltük. Mármint. Csak mondtam.

Hogy tudja. Vagyis - makogtam összevissza, mert szerettem volna elkerülni, hogy Cortez válaszoljon. Nem sikerült.

- Mi a probléma? - kérdezte Cortez.

- Talán arról is számoljak be, hogy hová tervezünk menni, miután Párizsból jöttem ide csak azért, hogy Renit felköszöntsem a születésnapján? Esetleg szeretnél látni egy programfüzetet, hogy követni tudd, éppen merre járunk és miről beszélgetünk? Van egy enyhe birtoklási problémád, nemde? - kérdezte Arnold gúnyos mosollyal.

- Te birtoklási problémának hívod - biccentett Cortez. - Én úgy mondanám, „tudni akarom, hová viszi a seggfej a barátnőmet" - mondta, én pedig lesütöttem a szemem. Te jó ég.

- Kulturált vagy, mint mindig - mondta Arnold tettetett elismeréssel.

- Zavarsz, mint mindig - vágta rá Cortez gondolkodás nélkül.

- Oké - szólaltam meg, mert nagyon itt volt az ideje, hogy véget érjen a kettejük párbeszéde. - Egy fél perc, és jövök - mondtam Arnoldnak, aztán Cortez kezét fogva kicsit arrébb sétáltam, magammal rángatva őt is.

- Figyelj... - kezdtem, de Cortez megrázta a fejét -, nem akarok ebből problémát. Arnold a barátom, tényleg miattam jött haza…

- Ez teljesen rendben van - bólintott Cortez. - De vidd a közelemből, mert annyira idegesít, hogy...

- Tudom - fojtottam belé a szót. Kábé sejtem, hogyan fejezte volna be, úgyhogy majd továbbgondolom magamtól, hátha úgy kedvesebb a mondat vége. - Akkor rendben vagyunk?

- Rendben vagyunk - mosolygott rám.

- Örülök. Beszélünk később?

- Majd hívj te.

- Jó. Hívlak - néztem mélyen a szemébe. Cortez felém hajolt, mire kicsit hátráltam. Ez teljesen ösztönös volt, és már a mozdulet közben meg is bántam, de egyszerűen úgy éreztem, Arnold előtt nem csókolhat meg. Óriási hiba volt, már akkor tudtam, de késő volt. Cortez felvonta a fél szemöldökét, aztán félrenézve lun elröhögte magát.

- Bocs, csak... - túrtam idegesen a hajamba, Cortez pedig gúnyos rnosolyra húzta a száját, és ellépett tőlem.

- Cortez - szóltam halkan, mire megint rám nézett -, szeretlek.

- Aha. Jó - ragozott idegesen, és visszasétált a többiekhez.

Senkinek nem kívánom azt az érzést, ami akkor öntött el. A barátom berágott, mert én, barom, nem csókoltam meg egy régi ismerősöm előtt, az osztálytársaim messziről figyeltek, és rájuk volt írva a döbbent elítélés, Arnold pedig unottan várakozott, tekintetéből csak úgy sugárzott a lenézés.

Én pedig ott álltam a kör középpontjában, záporoztak rám a negatív érzések, és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy még én is olyan negatívnak láttam a viselkedésemet, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam.

- Mehetünk - mondtam Arnoldnak olyan lelkesen, mintha csak a fogamat húznák.

Szó nélkül indultunk el, és nem bírtam megállni, még egyszer visszanéztem. Kár volt.

Hazafelé sétálva Arnold úgy döntött, kicsit segít, és eltereli a gondolataimat, úgyhogy a sulijáról kezdett mesélni. Bár figyeltem rá, olyan nyomást éreztem a mellkasomban, hogy szinte megfulladtam tőle. Rég éreztem ilyet, és őszintén nem hiányzott.

Otthon felmentünk a szobámba, hogy lepakoljam a cuucom, és amíg én kiraktam a táskámból a tankönyveimet, Arnold körül nézett. Mindenen elidőzött a tekintete, szemügyre vette a Ps-t, a tévém előtt lévő DVD-kupacot (Cortez filmjei), az astalom feletti tükrön lévő fényképeket (csoportképek a teremben, Cortezzel ketten egy rakás felvételen, Kinga, Virág, én egy fotón, majd kérdőn felém fordult.

- Olvasol még?

Annyira ledöbbentett a kérdése, hogy elröhögtem magam.

- Nem, Arnold, elfelejtettem, hogy kell, most tanulom újra - mondtam mosolyogva.

- Cinizmus? - vonta fel a szemöldökét.

- Igyekszem - bólintottam. - Viccen kívül, persze hogy olvasok. Miért ne olvasnék?

- Csak érdeklődtem. Jó képek - mutatott a tükrömr.

- Köszönöm - mondtam, aztán átgondoltam, hogy ez mennyire lehet őszinte tőle, és megráztam a fejem. – Cinizmus?

- Én is igyekszem - vágta rá. Ahha. Gondoltam.

Kiírtam a hűtőre, hogy Arnolddal vagyok (zárójelben megmagyaráztam, hogy ő van itt, és nem én léptem Párizsba. Anyu szokott fejben kombinálni, így megelőztem a fejtörést), aztán indulhattunk is.

Ahogy megérkeztünk a könyvesboltba (Arnolddal hová máshova hova is mehetnék?) kezdtem kicsit felengedni, és függetlenül attól, hogy szörnyen nyomasztott a suli utáni incidens, tudtam Arnoldra figyelni, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt arról, pontosan milyen élete is van Párizsban. Több, mint két órát böngésztünk a könyvek között, aztán megkaptam szülinapomra a

 Virágot Atgernonnak ot  (Arnold választotta nekem), magának meg megvette Gerlóczy Igazolt

 hiányzását.

- Tessék, ez még hozzá jár - vett le Arnold a pultról egy könyvjelzőt, és azzal együtt fizette ki az egészet.

- Köszönöm - mosolyodtam el hálásan. Még egy könyvjelző! Már egészen sok van a gyűjteményemben.

A könyvesbolti ténfergés után Arnold azt javasolta, menjünk ki a plázából, mert Párizsban nem jár ilyen helyekre, és „indiszpnált lesz tőle”. Úgyhogy megbeszéltük, hogy egy közeli teázóba megyünk. Amikor kiléptünk a plázából, szakadt az eső. Még egy meteorológus lányát is meglepi néha az időváltozás. Tényleg nem tudtam róla. Nahát. A buszmegállóba húzódtunk az eső elől, két megálló múlva le is szálltunk, és besiettünk a helyre, így megúsztam pár nagyobb sötét esőfolttal a dzsekimen. Mármint akkor megúsztam ennyivel.

Leültünk egy, a sarokban lévő kerek asztalhoz, és amíg Arnold az itallapot nézte át, én próbáltam hozzászokni a füstölő jellegzetes és számomra kissé büdös illatához. Arnold hosszú kávét kért, én meg egy forrócsokit (ezért megérte kifejezetten „teázóba” menni) és az italunkat kavargatva beszélgettünk tovább. Ő mesélt Párizsról, a sulijáról, pár ismerőséről, arról, hol tölti a legtöbb idejét, merre járkál, mit csinál a hétvégéken, meg ilyesmi. Én beszéltem a tanulásról, hogy miből hogy állok, miket olvasok, mit hallgatok, hogy van Karcsi, meg hasonlók, és ha kívülről néztem volna magam, tuti azt mondom, ez az egész tök felszínes. Mármint valahogy úgy éreztem, Arnoldot nem érdekli, hogy kikkel vagyok, legfőképp nem érdekli, Cortezzel milyen a kapcsolatom, de ő és a többiek annyira részesei az életemnek, hogy anélkül szinte smmit nem tudok mondani. Már így is elég baj, hogy Arnold jelenlétében nem csókoltam meg Cortezt (!!!!!), és ha róla konkrétan nem is mondok semmit, a többieket csak megemlíthetem, hiszen a barátaim. Úgyhogy hirtelen felindulásból elkezdtem mesélni. Túl a sablonos dolgokon, elmeséltem, hogy Ricsivel és Virággal mennyi időt töltök, hogy Kinga enyhén szólva szerves része lett az életemnek, hogy Zsoltiéknál a péntek este fix, ott szoktunk lógni, hogy Dave-et mennyire közeli barátomnak tartom, elmeséltem, hogy Macu mennyire beilleszkedett, hogy Karcsi is sok időt tölt velünk, akkor is, ha ez neki gyakran fáj. Beszéltem Jacques-ról, hogy van barátnője, Gáborról, hogy csendben szórakozik a körülötte lévő őrületen, és a két rockkert is megemlítettem, hogy ők rendszerint szétszedik az iskolát.

- Szóval egyébként zajlik az élet - mondtam szórakozottan, mert még így is elnevettem magam néhány sztorin, attól függetlenül, hogy ezt nap mint nap átélem.

- Nagyon sokat változtál - jegyezte meg Arnold.

- Jó vagy rossz értelemben? - mosolyodtam el óvatosan.

Arnold nem mosolygott, csak némán töprengett.

- Is-is - szólt végül.

- Ezt hogy érted? - csodálkoztam. Ez az „is-is" semmiképp nem pozitív, akkor sem, ha az egyik

„ist” elvileg annak szánta. A másik „is” mindig fontosabb.

- Ahogy mondom.

- Nem értem - ráztam a fejem. Lehet, hogy hülye vagyok, de akkor sem értettem.

- Szeretném, ha tudnád, örülök annak, hogy boldognak látlak.

- Jó, jó persze - legyintettem türelmetlenül, átugorva a szép gondolatokat, rátérve a

„de/csak/ellenben...” részre.

- Az lettél, akit régen olyan nagyon elítéltél.

- Mi? Egyrészt nem is ítélkezem, nem szokásom. Másrészt mi az, hogy lettem? Én én vagyok, nem váltam semmivé - háborodtam fel.

- Miért veszed támadásnak a megjegyzésem? Nem akarlak bántani, ne érezd sértésnek.

- Mert tudom, hogy bántó - nevettem el magam kínosan.

- Vagy tudod, hogy ez az igazság. Reni, nézz magadba. Hol van az a lány, akit én ismertem?

- Itt ül veled szemben. Azt nem tudom, hol van a legjobb barátom, mert őt nem látom sehol - vágtam vissza sértetten.

- Ez az élet rendje, a dolgok változnak.

- Én nem változtam, nem is értem, miért mondod.

- Nagy társaságba jársz, az iskola nagymenőjével jársz együtt, barátnőid vannak, elkéredzkedsz a barátodtól, hogy eljöhess velem, programok, házibulik, nyilvánvalóan nincs nagyon időd e-maileket írni, telefonálni...

- Nem kéredzkedtem el senkitől - mondtam halkan, csupán egy pillantással jelezve, hogy másodszor mondja ezt, és kezd dühíteni.

- Csak megjegyeztem, régen mindig azt hangoztattad, soha nem akarsz ilyen lenni. Nem tudhattad, hogy talán a szíved mélyén végig erre vágytál.

- Mire? Arnold, mit akarsz mondani, milyen embernek látsz fél év után, csupán pár együtt töltött órát véve alapul, amikor az idő nagy részében könyveket nézegettünk, ahogyan régen is!

- Miért hiszed, hogy csak azt tudom elképzelni, amit elmesélsz?

- Mert csak ahhoz van jogod. Ne kreálj történeteket, főleg ne rólam.

Arnold mosolyogva beleivott a kávéjába, de a szemét nem vette le rólam. Tudom, hogy a reakciómat leste, közben meg analizált, és minél idegesebb lettem, annál jobban megbizonyosodott a saját igazáról.

- Elnézést, nem akartalak felbosszantani, váltsunk inkább témát - ajánlotta fel, de én nem akartam.

- Tudom, hogy mi a bajod. Tudom, hogy ritkán írok e-mailt, és ritkán telefonálok.

- Reni, ez a te dolgod, én ebbe a legcsekélyebb mértékben sem akarok beleszólni. Tudomásul veszem, sőt felfogom, hogy van egy fontossági sorrended.

- Neked talán nincs? Már bocs, de te sem törted annyira magad, kéthetente, ha írsz.

- Itt ülök, kétezer kilométerre attól a helytől, ahol lennem kéne, a születésnapod miatt. Nem hinném, hogy vádolhatsz bármivel.

- Nem, nem is foglak. Köszönöm, hogy ideáig utaztál azért, hogy elmondhasd, mennyire csalódtál bennem, és mennyire megváltoztam - csóváltam a fejem szomorúan.

- Ne mártírkodj - mosolyodott el. - Én tudtam, hogy Cortez nagy hatással van az emberekre, téged is a saját képére formált, erre neki elég volt pár hónap, nyilván ez jellemtől függ.

- Rendben - néztem rá. - Megértem, ha engem bántasz, megértem, ha mérges vagy rám, csalódott vagy, de még azt is megértem, ha utálsz. Nem baj. De Őt nem bánthatod, mert nem ismered.

- Ha hallanád magad...

- Hallom magam - vágtam rá. - Fogalmad sincs róla, hogy ki ő. És az a legszomorúbb az egészben, hogy nem is érdekel. Nem mesélek róla, mert tudom, hogy nem kedveled. Nem írok róla, mert tudom, hogy nem akarod olvasni. Nem köszönök el tőle normálisan, mert szem előtt tartom, hogy ez talán neked nem tetszik. De attól még van. Attól még Ő a legfontosabb dolog az életemben, és mindennéljobban szeretem.

- És most jönnek a nagy szavak... - dőlt hátra a székében, elkerekedett szemmel néztem rá, és elröhögtem magam.

- Ez gúnyos volt - mondtam, és nem vicc, a sírás kerlgetett.

- Félre ne érts, a világért sem akarom elbagatellizálni a kapcsolatodat, de én kicsit szkeptikus vagyok.

- Tizenhét éves vagyok, most van itt az ideje, hogy a világon mindennél jobban szeressek valakit.

- Nyilván - vonta meg a vállát cinikusan.

- Tudod - forgattam az ujjaim közt egy kockacukrot, amit már kissé szétmorzsoltam, kupit csinálva az asztalon -, azon gondolkozom, mitől is voltunk mi olyan baromi nagy barátok...

- Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz, ez nem véleményed, csak a düh beszél belőled - állított le, illetve megróbálta.

- Ó, szerinted Cortez ellened uszít?

- Megfordult a fejemben, igen - bólintott.

- Szerencsére ő erre sajnálja az energiát, abszolút nem beszél rólad, és az sem érdekli, ha levelezünk, találkozunk, telefonon beszélünk. Úgyhogy ne legyen üldözési mániád.

- Megfogadom a tanácsodat - bólintott. És kezdett átmenni a beszélgetésünk egy egyre jobban elfajuló vitába. De már nem lehetett visszatáncolni, nyakig benne voltunk. - Felfogtad annak a súlyát, hogy min veszekszünk?

- Te felfogtad? - kérdeztem vissza.

- Nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolsz.

- Arnold, ez őrület. Komolyan eljöttél csak azért, hogy péntek este velem veszekedj?

- Sajnálom, netán bezavartam a programodba? Hogy is mondtad? Péntek este Zsoltiaknál, fix program. Elnézést, legközelebb időpontot kérek és bejelentkezem, hogy ne húzzam keresztül a számításaidat.

- Oké, most úgy érzem, nem ismerlek - röhögtem fel kínosan.

- Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten. Ez már sosem lesz ugyanaz, Reni. Mi már nem vagunk ugyanazok. Te sem vagy ugyanaz. Én sem.

- Én ugyanannak érzem magam, csak lemaradtál fél évről, ami fontos része az életemnek.

- Lemaradtam - biccentett helyeslően. - Talán ez így van jól. Talán nem hagytam volna szó nélkül sok mindent.

- Például?

- Nem való hozzád, rossz hatással van rád, irányít téged, és vakon követed, miközben játszik veled. Reni, ő ilyen, mindig is ilyen volt, csak régen ezt beláttad, most pedig már késő.

- Ha tudnád, mekkorát tévedsz - pislogtam felfelé, nehogy kibuggyanjon az első könnycsepp. Ha egy jön, jön a többi is. – Fogalmad sincs a kapcsolatunkról. Pár percből állapítottad ezt meg, vaamint abból, hogy ritkán írok levelet. Rendben - bólogattam idegesen. - Nem fogok Cortezről ódákat zengeni, de örülnék, ha tudnád, két ember nem akkor jön ki igazán jól egymással, amikor egy az érdeklődési körük és baromi sokat tudnak könyvekről beszélni. Ennyit erről. A másik. Azért nem írtam gyakrabban, mert nem tudtam, mit. Téged az érdekel, mi van, de velem egyedül ritkán van valami, ha érdekes történik, abban biztos, hogy benne van Cortez, illetve a többiek is. Akik a barátaim. Akiktől ma még csak el sem köszöntem, annyira megörültem neked. Azt hiszem, kár volt.

- Sajnálom, ha így gondolod.

- Igen, így gondolom - álltam fel, mert ügy döntöttem percig nem bírok tovább maradni. - És még valami – néztem le rá, mire Arnold, mintha csak szívességet tenne, a szemembe nézett. - Nem mondhatod, hogy irányít, rossz hatással van rám, de még csak azt sem, hogy nem való hozzám.

Nem tudhatod. Fogalmad sincs semmiről. Viszont az, hogy vakon követem, az igaz. De hogy játszana velem? Gondold végig, ki játszik velem - mondtam, és felvettem a dzsekim.

Ahogy felmentem a lépcsőn, nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás. Azt hiszem, soha nem csalódtam még emberben akkorát, mint Arnoldban. Megálltam a szakadó esőben és hagytam, hogy összekeveredjenek az arcomon a könny- és esőcseppek. Az elmúlt fél év olyan törést okozott a kapcsolatunkban ami, szerintem, már soha nem jön helyre. Az, hogy eközben Cortezzel kezdtem járni, csak még jobban szétválasztott minket. Való igaz, régen egy véleményen voltunk. Az udvaron ülve, az árkádok alatt álló csoportot nézve gyakran hangoztattuk, hogy mi vagyunk a baromi eredeti emberek, saját stílussal és világnézettel, és Cortezék pedig az erőltetettek, akik nagy csoportban menőznek. Ma már tudom, az, hogy én akkor nem tartozhattam közéjük, az nagyrészt Arnold hibája. Ami nem azt jelenti, hogy ezért hibáztatnám, dehogy. Csak tudom, hogy így van. És az, hogy ő elment, én pedig nélküle is megtaláltam a helyem, végérvényesen falat húzott kettőnk közé.

Talán rám haragudhat, hiszen tényleg változtam, bár kétlem, hogy annyira negatívan, mint ahogy ő beállítja. De hogy Cortezt bántsa? Nem, azt még neki sem engedem. Kapucni híján álltam a szakadó esőben, és gondolkoztam. Igaz barát az ,  akivel soha nem beszélhettem az érzéseimről, akivel közös a zenei ízlésünk meg szeretünk olvasni, de egyszer sem mondhattam el neki, hogy mit és miért érzek valójában? Vagy Virág az igaz barát, aki egy S. O. S. üzenet elküldése után tíz perc alatt nálam van, Ricsi, aki végigdrukkolta, hogy Cortezzel végre összejöjjünk. Zsolti, akit ha most felhívok, hogy bajban vagyok, zokszó nélkül rohanna, hogy segítsen. Kinga, aki többet segített az elmúlt években, mint bárki, úgy, hogy még csak meg sem kellett köszönnöm. Dave, aki, ha már az eredetiségénél tartunk, kilencedik óta, amióta csak ismerem, totál renitens, egyszerűen más dimenzióban él. Vagy Cortez. Aki órákat vár rám egy könyvesboltban, szó nélkül, csak mert tudja, hogy nekem ez fontos. Aki nem jön át addig, amíg nem tanultam meg mindent. Aki képes megnézni velem a béna, nyálas filmeket, csak hogy ne mindig azt nézzük, amit ő akar. Aki kiáll az ablakba, vállalva minden következményt, hogy mindenki előtt bejelentse, a barátnője vagyok, és szeret. Ők a legfontosabbak számomra, és ma úgy jöttem el tőlük, hogy senkitől nem köszöntem el. Arnold miatt. Aki vérig sértett, letámadott, megbántott, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami őt zavarja, nekem pedig a boldogságomat jelenti. Megázva, könnyezve meredtem magam elé, majd rohanni kezdtem a szakadó esőben. Nem is gondolkoztam, csak futottam, beletrappoltam a pocsolyába, azonnal beázott a Converse-em, folyt az arcomon az eső, a hajam tincsekben állt össze, a ruhám csuromvíz volt. Úgy futottam, hogy szinte alig kaptam levegőt, és Kinga edzése ellenére is szűrt az oldalam, mert túl nagy tempót diktáltam bemelegítetlenül. Cortezék utcájába érve kezdtem csak lassítani, és a házuk előtt megtámaszkodtam a térdemen, úgy ziláltam. Benyomtam a videótelefont, és kicsit megigazítottam a hajam, hogy ne tűnjek annyira eszelősnek.

- Reni? Jól vagy? - kérdezte a telefonban Cortez nagymamája, gondolom, kicsit megrémült attól, ahogy kinézek.

- Igen, persze - bólintottam, még mindig a levegőt kapkodva. - Cortez?

- Már elment.

- Ó, értem - sütöttem le a szemem. Most melyik plázában keressem? Hol van deszkás bolt?

- Zsoltiékhoz ment - mondta.

- Ma? - csodálkoztam.

- Persze.

- Köszönöm.

- Megáztál? Nem jössz be, hogy kicsit megszáradni?

- Köszönöm, de rohannom kell - intettem idétlenül a kaputelefonba, és fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem.

A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam, mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, a ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim pedig a hátamra ragadt. Úgy érkezte meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljesen. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számította rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, éa fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem.

- Sajnálom - tártam szét a karom - Ne haragudj.

Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt.

- Jól vagy? - suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja.

- Most már igen - fúrtam bele az arcom a vállába, és egysezerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.

- Történt valami? - kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” katagóriába tartozott.

- Megbántott. Ennyi - motyogtam.

- Azt túléled - simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt még Neményi is".

Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam saját magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak.

- Nektek nem volt programotok mára? - kérdeztem csodálkozva.

- Kamu volt - legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában.

- Hogyhogy?

- Meglepetésbulid lett volna - mondta Virág szomorúan.

- De holnap lesz a szülinapom - töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem.

- Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna - magyarázta Zsolti.

- Szerveztetek nekem bulit? - sírtam el magam, egy percen belül sokadszorra.

- Tulajdonképpen én szerveztem - kezdte Dave. - Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak, ugye, délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemomdtuk az embereket meg a kaját is... A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek.

- Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el - csóváltam a fejem, őrült lelkiismeretfurdalástól gyötrődve.

- Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés - magyarázta Cortez.

- Annyira sajnálom - néztem végig rajtuk könnyes szemmel. - És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok - törölgettem az arcom.

- Na, jó, emberek, szedjük össze magunkat – tapsolt kettőt Kinga, és felállt. - Ti, ketten, azonnal hagyjátok abba a torta zabálást, megjött a szülinapos - förmedt rá Andrisra és Robira. - Dave, intézd a pizzát, lehetőleg gyorsan. Cortez, vidd haza a depressziós barátnődet, hogy félóra alatt szedje össze magát, és vegyen föl valami száraz ruhát. Virág, te kísérd el, neked pityereghet, mert nekem nincs hozzá idegrendszerem. Most van hat óra huszonhárom. Hétre mindenki itt van, és megtartjuk a bulit, ahogy eredetileg terveztük - adta ki az utasításokat, mire mindenki szedelődzkodni kezdett.

- Hívjam vissza azokat, akik jöttek volna? - emelte fe a telefonját, és kérdőn nézett rám.

- Ne. Mindenki itt van, aki számít - mondtam. És ez így is volt. Majdnem. - Ööö... Petit hívta valaki?

- A barátnőd elutazott a hétvégére, nem tud jönni - mondta Ricsi.

- Sajnálom. És amúgy barát. Ő egy fiú.

A többiek mind felröhögtek, Virág kiment a kocsihoz, mi pedig Cortezzel utána indultunk. A kapuban aztán megtorpantam és   hátrafordultam hozzá, majd a nyaka köré fonva a karomat, hosszasan megcsókoltam.

- Ezzel lógtam - mondtam.

Cortez mosolyogva kifésüite az arcomból a vizes hajat, és még egyszer megcsókolt. Aztán megszólalt a kocsi riasztója, mire mindketten odakaptuk a fejünket.

- Virág, ne rongáld, zárva van, mindjárt nyitom - emelte fel Cortez a kulcsát.

- Gyááá, de megijedtem. Bocsi, azt hittem, be lehet ülni. Fúú, de hangos - visongott Virág.

És igen. Ez volt életem legjobb szülinapja. Illetve előszülinapja. A barátaimmal. Tortával. És persze Cortezzel.

Arnold: 5/1*** - nem tudok mit mondani, valami eltört bennem.

Szülinapi buli: 5/5* - még mindig elsírom magam, ha eszembe jut, mennyire rendesek a többiek.

Virág: 5/5* - hozott egy csomó partikelléket, volt kifújható dudánk meg színes papírkalapok, rajtam pedig egy papírkorona, merthogy én vagyok a „börszdéj görl”. J

Cortez: 5/5* - nem tudok mit mondani. Egyszerűen (J)

Éjfél: 5/5*** - tizenhét éves lettem. Nincs meglepetés, a tizenhatot is sírással búcsúztattam, de ehhez már hozzászoktam. Viszont óra egy perckor megcsörrent a telefonom. A Basket Case szólt.