Január 28., péntek
Amikor Cortez tegnap a moziban viccből azt kérdezte, jól vagyok-e, amiért
nem kérek enni, telibe trafálta a dolgot. Csak még nem tudtam. Ma reggel
azonban alig bírtam kikelni az ágyból, a végtagjaim zsibbadtak, a torkom
kegyetlenül fájt, és úgy összességében pokoli rémesen festettem.
Lebotorkáltam a lépcsőn, és megálltam anyu előtt, aki szó nélkül átlátta a
helyzetet, csekkolta a homlokom, aztán már hozta is a lázmérőt. 38,2. És ennyi.
Anyu telefonált a munkahelyére, hogy
„vészhelyzet, beteg a gyerek”, én meg közben üzentem Corteznek, hogy ne
jöjjön elém, mert lázas vagyok, és irány a doki. Rögtön visszaírta, hogy
üzenjek, ha végeztem, hogy mit mondott az orvos.
Influenzajárvány, millióan a rendelőben, úgyhogy mire sorra kerültem, ügy
éreztem, ha eddig nem lett volna komoly bajom, most tuti, hogy összeszedtem
valamit, miután vagy öten konkrétan pofán köhögtek. Nagyszerű. Egyébként az
orvos egy alapos vizsgálat után (de utálom, ha lenyomnak a torkomon egy
spatulál és azzal a hideg sztetoszkóppal hallgatnak meg) ágynyugalomra ítélt, és
„találkozunk jövő pénteken” búcsúval egész jövő hétre kiírt. Példás, ha egy
diák annyira kiakad a hiányzás lehetőségén, mint én, de nem volt mit tennem.
Hazafelé gyógyszertár, aztán otthon átöltözés, lefekvés, forró tea, keserű
gyógyszerek, pezsgőtabletta, százas zsepi, száraz köhögés, kiszakadó mellkas.
Csodás nap volt a mai. Közben lestem az órámat, de nem kellett volna, mert szünetekben
folyamatosan csörgött a telefonom. Klassz, hogy a többiek rendszerint
módosítják a csengőhangjaimat, így sose tudom azonnal, hogy ki hív, csak
Cortezét és Kingáét ismerem fel.
Mindkettőnek kilencedik óta ugyanaz a hívója, az előbbi a Basket Case, az utóbbi a Cápa zenéje. :)
Ezenkívül a mobilon rázendített párszor a HS7 Dél-Amerika című dalára
(Virág hívott, most ez az egyik kedvenc dala), nem sokkal később megszólalt a Billionaire (Dave érdeklődött, hogy
átvehetie a fotózást, amíg nem vagyok), aztán a RATM-től aWake up üvöltött a mobilomból (Ricsi közölte, hogy azonnal menjek
suliba, mert nincs biosz házija).
Ezenkívül egész nap szenvedtem, mert totál kiakasztott, hogy nem lehetek a
többiekkel, ráadásul péntek lévén nagyon féltem attól, hogy a délutánt is
magányosan töltöm, tekintettel arra, hogy a
„Ricsi bandát keres” projekt miatt ma is egy halom embert szerveztek be
„meghallgatásra".
Négykor aztán anyu bekopogott a szobámba, mire felültem az ágyamban, bár ez
is elég nagy megerőltetést jelentett. Egy asztalnak több ereje volt, mint
nekem.
- Hoztam még teát. Hogy van a lázad?
- Még veszekszünk - feleltem bágyadtan.
- Vendégképes vagy? - mosolyodott el óvatosan.
- Attól függ - kaptam azonnal a hajamhoz, ami az egész napos fekvéstől
kicsit elállt. Mintha baloldalon fejbe vertek volna egy vasalóval. Kábé.
- Cortez van itt.
- Ó. Egy perc - néztem végig magamon zavartan. Van annál cikibb, mint
amikor az ember barátja megérkezik, és mi béna hajjal, smink nélkül, magunk
körül egy halom elhasznált zsepivel, egy Betty Boop-os pulcsiban fekszünk
otthon? Nem, ez a csúcs. Cortez bejött a szobámba, és le a kalappal, amiért nem
hagyott el azonnal.
- Hogy vagy? - kérdezte kedves mosollyal.
- Hát... - húztam el a számat -, nem túl jól. - Gondolom, ez látszott is
rajtam.
- Ezt Virág küldi, azt üzeni, holnap átjön - húzott elő egy rajzot, és
odaadta. Mosolyogva néztem meg. Virág „gyógyulj meeeeg!XD!<3" mangája
nagyon aranyos volt, és tökre jólesett. - Ez Kingától - nyomott a kezembe egy
lefűzős mappát. A borítóján egy sárga postiten ez állt: „Renáta!
Itt vannak a házik. Davenek adtam a fotózást, amíg szimulálsz! K.”
-Ez kedves - mormoltam, és belenéztem a tanulnivalóba. Egész komoly
jegyzetet készített nekem.
- Mi volt a suliban?
- Zsák és Macu is kidőlt, ma ők sem jöttek. Dave lett ideiglenesen a fotós,
ezért passtartót akasztott a nyakába, amiről egy nyomtatott, fotóval ellátott
kártya lóg. Elég komolyan veszi a dolgát... Karcsi nélküled elég
kiszolgáltatott, Zsolti egész nap „sétáltatta” a folyosón, a többiek meg a
szokásos módon őrjöngtek.
- Szóval káosz és anarchia? - mosolyodtam el fáradtan.
- Kábé - bólintott, aztán maga elé húzta a táskáját. - Hoztam pár filmet.
Hogy ne unatkozz.
- Köszönöm - néztem rá hálásan. De kedves! Gondolt arra, hogy szétszenvedem
az agyam.
Átvettem a DVD-ket, és megnéztem a borítókat. Hosszú jegyesség, Amélie csodálatos élete,
Francia
csók. .. - De jó! - lelkesedtem azonnal, aztán furán néztem Cortezre. -
Ezek a te filmjeid?
- Ezt komolyan kérdezed? - meredt rám. - A nagymamámtól kénem tanácsot, mit
ajánl, úgyis egyezik az ízlésetek...
- Nagyon vicces - fújtam ki az orrom, aztán mindketten elnevettük magunkat.
- Mész Zsoltiakhoz? - érdeklődtem kissé összeszorult szívvel. Elég baj
volt, hogy otthon kellett szenvednem betegen, az már csak hab lett volna a
tortán, ha Cortez a többiekkel együtt tölti a péntek délutánt („Viki-veszély”
ezerrel L).
- Nem - közölte egyszerűen, és leguggolt a tévém elé, hogy megnézze a
földön lévő filmeket.
- Hogyhogy? - csodálkoztam, elhasználva egy újabb zsepit.
- Szerinted hagylak itt szenvedni? - fordult hátra, és egy eszméletlenül
szép mosollyal ajándékozott meg, amitől még lázasabbnak éreztem magam.
- Inkább szenvedsz velem? - kérdeztem olyan kábán, mint akit fejbe vertek.
- Ez nekem nem szenvedés - vonta meg a vállát. - Csak ha azokból a
filmekből kell nézni valamit... - tette hozzá, mire felnevettem. - Ez a tiéd? -
emelt fel csodálkozva egy DVD-t a tévém mellől.
- Nem, az apué. - Én nem nézek Blöfföt.
Azt se tudom, mi az.
- Nem láttad? - döbbent le totálisan.
- Nem - feleltem zavartan. Miért, ez olyan „alap” dolog? Most beégtem, vagy
mi?
Cortez betette a filmet, aztán nyomkodni kezdte a távirányítót, hogy
beállítsa a nyelvet.
Természetesen angolra állította, de gondolt rám is, és tett alá feliratot.
-Ez csak akkor fair, ha utána nézünk egy olyat is, amit én akarok - ittam
bele a teámba.
- És ha belehalok? - nézett rám mosolyogva.
- És ha én ebbe? - böktem a tévé felé. Cortez elröhögte magát, azt mondta,
hogy szereti a Blöfföt, de A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső a kedvence, mert az jobb. Én úgy néztem rá,
mint akinek halvány fogalma sincs, miről beszél, úgyhogy legyintve hozzátette,
majd „megnézzük azt is". Wow.
Anyu bejött a szobámba, és a homlokomra tette a kezét, csekkolva, hogy
mennyi lehet a lázam.
Aztán, mintha csak ötéves lennék, megvárta, hogy bevegyem a gyógyszert,
majd kisimította a hajam a homlokomból. Á, nem ciki, hogy ezt mind Cortez előtt
tette. Pfff.
- Jól van, nézzetek csak filmet... - bólintott, aztán némi töprengés után
folytatta. - Mivel az esti ácsorgásotoknak és csellengéseiteknek köszönhetően
fáztál meg - bökött felém szigorúan -, örülnék neki, ha erről sürgősen
leszoknátok. Nem mondom, nagyon bájos dolog órákig beszélgetni a mínusz hét-nyolc
fokban, de mi lenne, ha ezután ezt a házban tennétek? - kérdezte, ügyet sem
vetve arra, hogy ez nekünk nem éppen kellemes téma. Mármint anyuval. - Cortez,
szívesen látunk a kapun belül is. Nem kell ott megállni - tette hozzá. Cortez bólintott, mire
anyu szemmel láthatóan megnyugodott, hisz elmondta, amit akart. -Apádat meg
bízd rám - legyintett felém, és kiment a szobámból, becsukva az ajtót maga
mögött az ajtómat (!).
- Hát, ez ciki volt - suttogtam, a tenyerembe temetve az arcom. Cortez nem
reagált, csak a tévét nézte, de a szemén láttam, hogy nagyon is szórakoztatja a
dolog. A film végénél jártunk (jó lett volna, ha minimálisan tetszik), amikor
apu hazaért. Hát, ő kicsit hevesebben reagált arra, hogy Cortez nálunk van,
ráadásul a szobámban, úgyhogy hallottam amint jön felfelé a lépcsőn, miközben anyu
magyaráz neki: „Cortez áthozta a leckét, és most filmet néznek. Ne csinálj
jelenetet!"
Cortez leállította a filmet, mert azt hiszem, ráérzett arra, hogy apu
pillanatokon belül beront a szobámba. Így is tett. A csukott szobaajtóm némileg
frusztrálta, és külön köszönet, amiért nem ránk rúgta, hanem egyszerűen
benyitott. Mindketten felé néztünk. Én az ágyamon ültem, a falnak dőlve,
Cortez pedig a babzsák fotelemen. A képernyőn kimerevedett Brad Pitt
bokszmeccs közben, mire apu felvonta a szemöldökét.
- Blöff? - érdeklődött,
megfeledkezve arról, hogy éppen „ki akarta nyírni a lánya barátját”.
- Igen - biccentett Cortez.
- Hú, most jön a meccs? - ült le a másik babzsák fotelemre, Cortez pedig
lenyomta a gombot, és ment tovább a film.
Így, hármasban DVD-ztünk (ez azért elég kínos), amikor anyu ismét bejött a
szobámba, és diszkréten (hagyd már őket békén!!!) kirángatta a szobámból. Mikor
a szüleim végre kimentek,
Cortezzel kínosan összenéztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Ezt nem
lehetett máshogy lereagálni.
- Hogy tetszett? - kapcsolta ki a DVD-t, amikor véget ért a film.
- Hááát - kezdtem. - Annyira nem.
- Mi nem tetszett ezen? - értetlenkedett.
- Minek kellett volna tetszenie? - kérdeztem vissza, és felé tartottam a
saját dvd-imet. A fájdalmas arckifejezése láttán hozzátettem: - De te
választhatsz.
- Hát, jó, legyen ez - emelte fel az Amelie-t.
- Miért pont ez? - kíváncsiskodtam.
- Ez a legrövidebb - vágta rá. Na, ezt megkaptam. J
Miután megnéztük (Cortez olyan látványosan szenvedett, hogy tulajdonképpen
végigröhögtük a filmet), bekapcsoltam a gépem, mert élő közvetítés volt
Zsoltiék garázsából. Szerencse, hogy Dave MacBookja mindenhol ott van, így a
többiek beletömörültek a kis ablakba, és egymást lökdösve sztorizgattak.
- Mikor oldják fel a karantént? - kérdezte Kinga tapintatosan.
- Jövő héten végig itthon vagyok - szomorkodtam.
- Átmehetek elkapni? - vihogott Zsolti.
- Nem olyan klassz dolog ez... - csóváltam a fejem.
- Úúú, egész héten nem leszel? - biggyesztette le a száját Virág.
- Nem.
- Ajj már.
- Tudom - mosolyogtam csalódottan, aztán megígértem Ricsinek, hogy többé
„nem hagyom cserben". Ugyanis nélkülem lesz Gondos óráin. Huppsz.
Beteg vagyok: 5/1* - LLL
Az orrom: 5/2 - piros és fáj a sok fújástól.
Blöff:
5/? - nem is tudom. Biztos klassz
film, csak nem jöttem rá, mitől.
Cortez: 5/5* - fél kilencig nálam volt, vacsora előtt ment csak el. Wow.
Megmentette a napom. És mázlista, mert nem kellett ennie anyu sajttal töltött
pulykamelléből. Szegény apu és én.
Szerelmes vagyok: 5/5* - nagyon. J
Február 7., hétfő
Az egész múlt hetet végiglábadoztam. Először száraz köhögés, majd hurutos,
végül felszakadt, a mellkasom meg szinte kiszakadt. Így tudnám jellemezni
szezonális meghűlésemet. A délelőttöket végigtanultam és olvastam (Kardos
küldött nekem könyvet, így kiolvastam Fitzgeraldtól A nagy
Gatsbyi
©), délután meg vártam. Hogy mire? Természetesen Cortezre. Aki hétfő
kivételével (első alkalom a sulipszichológusnál) mindennap pontban fél négykor
átjött. Rendszerint vele tartott Virág és Ricsi, szerdán pedig Kinga és Zsolti
is, de ők csak „gyors" vizitre érkeztek. Cortez azonban kitartó volt, és
egész héten, minden délután nálam lógott. A többiekkel a neten tartottam a kapcsolatot,
a Facebookomra két „jobbulást" üzenetem is érkezett (Karcsi és Kata),
Dave, Macu
(aki meggyógyult) és a szintén beteg Jacques msn-en vártak mindennap. Az
előbbi kettő órák alatt is. J Ha van valami, ami jó volt abban, hogy beteg lettem
(ez hülyén hangzik, de tényleg), akkor az az, hogy Cortez bebizonyította, a
világon ő a legjobb barát. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen díj, de ha mty nem,
megalapítom, és neki adom az elsőt. Simán megérdemli. Napközben, amíg egyedül voltam
otthon, azon töprengtem, hogy elmúlt években úgy szerettem Cortezt, hogy
egyáltalán nem is ismertem. És most, hogy végre igazán megismertem,
rádöbbentem, a régi érzéseim eltörpülnek amellett, amit most érzek. Eddig
leragadtam ott, hogy mennyire menő, hogy mennyire észvesztően helyes, hogy
mennyire iszonyatosan kúl, meg ilyesmi, Azonban rájöttem, a felszínes dolgokon
túl van egy olyan oldala, amit igazán kevesen ismernek. Ricsi. Talán Dave és
Zsolti. Egy kicsit Virág.
És én. Az, hogy ő milyen barát, a napokban derült ki számomra. Múlt
karácsony óta voltak olyan pillanatok, amikor éreztem, hogy Cortez az a fajta
srác, aki ha szeret valakit, akkor érte bármikor, bármit megtenne... De az
„ablakba kiállós" jelenet óta ezek a pillanatok folyamatossá váltak, és nincs
nap, amikor ne éreztetné velem, hogy fontos vagyok neki. És ennek nem
feltétlenül az a tanúbizonysága, hogy hozott nekem filmet, meg elcipelte A nagy Gatsbyt, mert Kardos megkérte rá. Ezt azzal
bizonyította, hogy egy hétig minden délután átjött hozzám (és nem tíz percre),
közben pedig nagyon úgy tűnt, eszében sincs más programot keresni, evidens volt
számára, hogy ott van.
Velem. Így tehát most azon kell munkálkodnom, hogy ne legyen szörnyű
önértékelési zavarom amiatt, hogy „én egész egyszerűen nem érdemlem meg
őt!". Így állunk tehát most. J
A pénteki kontroll után a doki úgy döntött, ma már mehetek suliba. Már
éppen belehülyültem az otthon pihenésbe, és mivel nem köhögtem fel többé undorító
dolgokat, hivatalosan is „iskolaképes" lettem. Éljen! J
Cortez a
kapuban várt, én meg boldogan léptem ki a házból, afféle „üdv, világ, üdv,
levegő, üdv, utca, üdv, minden” hangulatban.
Miközben lesétáltunk a dombon, még egyszer kifaggattam, hogy pontosan miről
maradtam le.
Nincs mese, a Szent Johannában zajlik az élet, és ügy tűnik, sajnos
nélkülem is. Két dolgozatról csúsztam le, megjelent a suliújság száma (amit
egyébként Cortez elhozott nekem; a címlapfotó zseniális lett), ráadásul pénteken
lezárták a farsangi szavazást. Kinga állítólag egész múlt héten a
„reneszánsz farsangért" kampányolt, ahogy az elmúlt években is, de nem
lett belőle semmi, mert Zsolti kitalálta, hogy legyen inkább „kult. filmek
karakterei” farsang. Az ötlete tarolt, fölényenyesen nyert a „híres filmes
karakterek" farsangtéma, Kinga és Zsolti pedig állítólag végigveszekedték
az egész pénteket.
Mondjuk, kár, mert egyszer én is szívesen öltöznék valami klassz ruhába,
olyan fura, csigás hajtincsekkel, de pechünkre a Szent Johannába sokkal több
fiú jár, így az ilyesfajta szavazás általában már a kihirdetés előtt eldől. Ami
még fontos a múlt hétről: Andris és Robi azt játszották, fegyver van náluk, így
mindenkire banánt fogtak (J), Virág meg szánhúzó kutyává akarta avatni Jonathan
Davist, de a cocker spániel nem bírta elhúzni őt és Ricsit. Az esetről tudomást
szerezve Kinga be akarta jelenteni őket a PETA-nál, állatkínzás miatt. Zsolti
véletlenül lefejelte az ajtófélfát
(?), amitől felrepedt a homloka, és két napig ragtapasszal volt
leragasztva. Szóval csak a szokásos.
Az épülethez érve Virág rohanva a nyakamba ugrott. Olyan tempóban érkezett,
hogy mindketten szinte elestünk.
- Na, végre mááár! - szorongatott, ahogy csak bírt.
- Szemmel láthatóan a többiek is örültek nekem, bár kevésbé hevesen
reagáltak, mint Virág, ők inkább csak hagyományosan köszöntöttek.
- Ren, annyira nagyon hiányoztál - közölte Ricsi, mire előszedtem a
matekfüzetem, és a kezébe nyomtam. Én voltam beteg egy hétig, és neki nincs
házija. Hogy is van ez?
Amíg Zsolti és Ricsi körbeállták a füzetem és vadul másoltak a hidegben,
váltottam pár szót Dave-vel a suliújság fotóiról.
- Iszonyatosan jók lettek, gratulálok! - dicsértem meg újra. Megtettem már
telefonon, msn-en, sms-ben, de Dave szereti hallani, hogy „ügyes”, úgyhogy
addig kell mondogatnom, amíg rá nem un. Mondjuk, arra várhatok.
- Köszi-köszi - bólogatott. - Most, hogy visszajöttél, gondolom, erre már
nem lesz szükségem - húzta ki a kabátja alól a pass-tartót. Közelebb lépve
elkaptam a műanyag tasakot, és megnéztem a tartalmát. Egy kis alakú kártya Dave
fényképével, mellette a felirat „Szent Johanna gimi fotósasszisztens”.
- Nyugodtan hordhatod továbbra is - mosolyodtam el. Azt hiszem, ezt akarta
hallani, mert elégedetten ejtette vissza. Mintha nem tudnám, hogy egész múlt
héten azt játszotta, hogy a terembe lépve felmutatja mint „VIP” belépőt. Nincs
mese, mi érett, tizenhét éves diákok vagyunk.
Kivéve Ricsit és Cortezt. Akik hamarosan hivatalosan is nagykorúak lesznek,
választhatnak, legálisan vehetnek bármit, bemehetnek a szórakozóhelyekre... Nem
is tudom. Elnézve Ricsit, aki éppen az egyik raszta tincsének a végét égette le
öngyújtóval (?), kissé elbizonytalanodtam. J
Az aulában a Muse Hysteria című dala üvöltött, és azt hiszem, ez burkolt
célzás volt Mádayra, aki a szokásos helyén, a Jeanne d'Arc-szobor mellett állt,
és minden érkező diákkal ordítani kezdett. Van, ami nem változik.
Visszafojtott nevetéssel mentünk fel a lépcsőn, és csak akkoi tört ki
belőlünk a röhögés, amikor befordultunk a folyosóra. A suliboxok mellett
elhaladva elengedtem Cortez kezét, és megálltam a szekrényemnél. Amikor
kinyitottam az ajtaját, egy halom cetlit találtam benne.
- Ez mi? - kérdeztem Virágot.
- Jobbulást űzik. Bedugdosták a résen - mondta mosolyogva.
- Kik? Nem is ismerem őket - olvastam le pár nevet.
- Nemtom' - vonta meg a vállát.
- De miért írták? - csodálkoztam. Legalább tizenöt papírfecnit llilllain a
szekrényemben.
- Renáta, mi lenne, ha egyszer nem értetlenkednél? - állt meg mellettem
hirtelen Kinga. Na, erről beszéltem. Mindig a frászt hozza rám. Elég
tanácstalanul meredtem rá, úgyhogy pontosított.
- Cortezzel jársz. Ő menő. Az imádói így akarnak bevágódni nála.
- Hogy nekem kívánnak jobbulást? - döbbentem le totálisan.
- Igazából magasról tesznek arra, hogy ki vagy és élsz-e még. De mivel a
barátnője vagy, ez felszínes gesztus...
- Ööö... - röhögtem el magam kínosan. - Klassz.
- Na. Milyen érzés menőnek lenni?
- Ha az pár szakadt papírdarabot jelent, akkor... szuper – erőltettem
mosolyt az arcomra.
Az a-s lányok tekintetét állva (éppen a szokott helyükön tartottak
terepszemlét, az ajtajuk előtt) mentem be a terembe. A rutinom a régi, így
ügyesen elhajoltam a felém hajított palack elől, és mielőtt Robi újra célzott
volna, a helyemre siettem.
- Ésszel! - szólt oda Cortez, mire a két rocker szófogadón bólintott. Nem
vitás, ha Cortez szól valamit, még a két „überlázadó” is visszavesz egy kicsit.
Leültem a padomra, és beleittam a forrócsokimba.
- Jobbulást cetlik - nyújtottam Cortez felé, mire kérdőn kivette a kezemből
és átfutotta őket, aztán egy „aha” bólintással le is reagálta.
- Itt egy Karcsi! Na, gyere csak beljebb! - ragadta meg Zsolti Karcsi
nyakát, aki eredetileg csak belesett az ajtón, hogy megnézze, itt vagyok-e.
- Engedd el! - kérleltem, mert Karcsi görnyedten araszolt Zsolti után aki
továbbra is a hóna alá szorította a fejét.
- Ez így nem poén. Múlt héten senki nem szólt - szomorkodott Zsolti és
végül félrelökte Karcsit, aki így kis híján nekem esett.
- De örülök, hogy jobban vagy! - tolta fel az orrán a szemüvegét Karcsi, és
hálásan pillantott rám.
- Szörnyű volt? - kérdeztem együtt érzően.
- Szerdán nem. Akkor elbújtam - nosztalgiázott, közben meg Virág lépett
mellénk.
- Úúú, elkérhetlek olvasóról? - kérdezte Karcsit, aki zavart dadogott
valami „miért, mit csináltam?”-félét.
- Ma híres karaktt kell rajzolnunk, és én Harry Pottert választottam.
Léééégyszi segíts! - vigyorgott Virág.
Szegény Karcsi abszolút nem mert nemet mondani. Na, ne Virágtól félt, ő
kedves volt, mint mindig. Mögötte azonban Ricsi elhúzta az ujját a nyaka előtt,
amivel egyértelműen jelezte, mit tervez Karcsival, ha nem engedelmeskedik a
barátnőjének. :)
A nap egyébként jól telt, a legtöbb órán továbbmentünk anyaggal, a tanárok
pedig egytől egyig megdicsértek, amiért nemcsak pótoltam a lemaradást, hanem
rendesen készültem az órákra. Ami a többiekre egyáltalán nem volt jellemző.
Oké, még mindig előbb vagyok „stréber", mint „menő", de hát ez van.
Olvasókörre tehát Karcsi nem jött, így Flóra, Kata és én vitáztunk egyet
Coelho műveiről. Nem nagyzolás, de Kardos az én pártomat fogta, mert elmondása
szerint „remekül érveltem”. :) A szakkör végén gyorsan kikölcsönöztem egy
könyvet (Ken Follett A katedrális), és
az aulában várakozva el is kezdtem olvasni.
- Mi a pálya, Ren? - lépett mellém hirtelen Ricsi, mire kicsit összerezzentem, mert éppen belemerültem
a könyvbe.
- Cortezt várom - feleltem. - Te?
- Emó - mondta. - Meglátogatjuk az öccsét.
- De jó! Ezer éve nem láttam Benit - szomorkodtam, aztán hozzátettem, hogy
a neten azért nyomon követem a „növekedését”, mert Virág kétnaponta feltölt
róla egy képet. A kisöccse galériájában lassan több fotó van, mint egy
rocksztáréban. Amúgy Ricsi előszeretettel vásárol Beninek mindenféle fura
bébicuccot, úgyhogy ez a rocker dolog nem is olyan túlzás. Az biztos, hogy több
menő együtteses pólója van „bébiméretben", mint amennyit én eleve ismerek.
:)
Cortez és Virág szinte egyszerre jöttek meg, az utóbbi a rajzszakkörről,
egy óriási Harry Potterportréval a kezében (kicsit hasonlított Karcsira), az
előbbi pedig a sulipszichológustól.
- Milyen volt az olvasó? - érdeklődött Cortez, miközben megfogta a kezem.
- Vitát nyertem Coelhóról. És a dilidoki? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Képeket nézegettem, és meg kellett mondanom, hogy mit látok rajtuk -
Cortez kedvesen átölelte a vállam, és magához húzva megpuszilta a fejem. Ha
valaha is kételkedtem az érzéseiben, most már nem tehetem. Ha miattam hétfő
délutánonként egy dokinak kell bizonyítania, hogy
„normális", akkor biztos, hogy szeret. :)
Négyen indultunk hazafelé, aztán Virágék leváltak, mi pedig gyorsan
elbúcsúztunk a kapuban
(nem akarok visszaesni a náthába), miután megbeszéltük, hogy Cortez később
hív.
Suliban: 5/5* - stréber vagy nem, nem érdekel, hiányzott a suli. És nemcsak
a többiek, hanem maga az iskola. Az órák, a tanárok, a könyvek, a folyosón lévő
nyüzsi, a forrócsoki, meg eleve minden. Na, ezt nem hangoztatom.
Vacsora: 5/2 - szezámmagos csirke (?), fura állagú krumplipürével.
Pótvacsora apuval: 5/5* - gyümölcsjoghurt. Közben pedig megbeszéltük az
élet nagy dolgait, mint pl. mikor lesz már jó idő vagy kinek van több
gyümölcsdarab a joghurtjában.
Farsang: 5/4 - klassz ötlet, de tippem sincs, minek öltözzek. Mi számít
kultnak? Ki kell gugliznom.
Jókívánság cetlik: 5/? - Na, ez fura volt. Csak mert Cortez barátnője
vagyok? Eddig azt se tudták, hogy élek. Bár lehet, hogy most se, csak
tippeltek, hogy ott egy árva szekrény.
Csörög a telefonom: 5/5* - Oké, de ez nem a Basket Case. Hanem Doors. Te jó ég! Arnold
hív!!!!
J
Február 8., kedd
Utálom a
februári havazást. Olyan igazságtalan. A tél csak csak decemberben poén, akkor
van hangulata. Ott vannak az ünnepek, a fenyőillat, a várakozás, a bóklászás
ajándék után, a frissen hullott hó ropogása a cipők alatt, a fehérbe öltözött
táj... Na, de mindez februárban? Ááá, de unom már. A kapun kilépve egyáltalán
nem kerített hatalmába a „havazik, de jóóó" érzés, helyette boszankodva
megtekertem a nyakam körül a sálam, és sajnáltam anyut, akit ilyenkor már konkrétan
bombáznak a „mikor lesz jó idő/tavasz/napsütés/nyár/strandidő” szintű
kérdésekkel. Az egyetlen pozitívum a hóesésben Cortez, akinek még az is jól
áll, ha fázik.
-Szia -
pattantam oda hozzá egészen megfeledkezve arról, hogy gyűlölöm a februári
időjárást.
Amikor
megláttam, már nem is zavart sem a hóesés, sem a hideg, meg úgy általában
semmi. Klassz dolog ez a szerelem, mindent képesek vagyunk pozitívan látni.
Vagy valami ilyesmi.
Kézen fogva
indultunk le a dombon a gyér havazásban, közben meg a tegnap estéről beszélgettünk.
Illetve megemlítettem, hogy vártam, hogy hívjon, merthogy mondta.
- Foglalt
voltál - vonta meg a vállát közömbösen.
- Ja, igen.
De utána...
- Kábé húsz
perc múlva hívtalak, még akkor is foglalt úgyhogy nem hívogattalak többet.
Gondoltam, elvagy.
- Aha -
bólintottam kicsit kelletlenül. Nem tudom, valamiért féltem megemlíteni, hogy
kivel beszéltem, mégis úgy éreztem kötelességem elmondani neki. - Amúgy Arnold
hívott – tettem hozzá kínosan.
- Sejtettem
- biccentett totál normálisan. Csak a suliról mesélt, meg megkérdezte, itt mi
újság.
Meg
megemlítette, hogy merre volt, mert volt egy hosszú hétvége, amikor…
- Reni -
nézett rám Cortez mosolyogva. - Nem kell beszámolnod arról, hogy ki hív és miért.
- Óó. Oké -
nyögtem ki, miután belém fojtotta a szót. Aztán átgondoltam. Na, most vagy
ennyire jó fej, és tényleg nem izgatja magát ilyen apróságokon, mint hogy én
kivel telefonálok... Vagy!
Ahha! Vagy
ő is egy csomót beszél mindenkivel, és ezzel azt akarja közölni, hogy nekem
sincs közöm ahhoz. A fenébe. Pedig az ő hívásai valószínűleg sokkal érdekesebbek, mint
az
aki engem
még csak nem is szoktak hívni! Vajon Cortezt hányan? És hányszor? És kik? Totál
leblokkoltam.
- Na, most
mi van? - kérdezte nevetve, miután valószínűleg üvöltött rólam, hogy megállás
nélkül kattogok.
- Szóval
akkor nem beszéljük meg, hogy kit ki hívott? Ez olyan megvan a „saját
életem” dolog, ugye? Merthogy magánügy? - érdeklődtem. Egyértelmű,
„kapcsolatból" még igencsak bukásra állok. Mellettem szól, hogy sose
tudtam „készülni” rá. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán
elröhögte magát, és kivette a zsebéből a BlackBerryjét.
- Mit csináljak vele? - kérdeztem értetlenül.
- Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejedben, de az arcodat látva húsz
másodperc alatt kész összeesküvés-elméletet hozhattál össze. Úgyhogy fogd, nézd
meg, ha akarod.
- Ja, neeem - ráztam meg a fejem. Nem fogok kutakodni a mobiljában, az nem szép
dolog. Akkor sem, ha amúgy majd' megölt a kíváncsiság. Úú, vajon sms-ei is
vannak? Oké, le kéne állnom.
- Azért nem érdekel, hogy ki hívott és mit beszéltetek, mert nem érdekel -
jelentette ki, aztán, amikor látta, hogy ez kicsit ledöbbentett, gyorsan
hozzátette. - Nem te nem érdekelsz, hanem aki hív.
- Óóó. Oké
- haraptam be a számat. Tehát Arnold nem érdekli. Vettem. Felfogtam. Nem mesélek
többet semmit. Naaa, kérek egy kettes alát „kapcsolatból”, hiszen annyira
igyekszem.
-Tessék -
nyújtottam vissza a telefonját.
- Na, mi
az, nem akarsz nyomozni? - mosolyodott el.
- Nem
tudom, hogy működik! - vágtam rá tehetetlenül, mire mindketten felröhögtünk.
Hülye, bonyolult telefon, még a zárat sem tudom kioldani.
A suli
előtt a többiek éppen a havazást illették mindenféle jelzővel (cenzúra), aztán
amikor odaértünk, velünk is megosztották gondolataikat, miszerint „menjen ez az
idő most már a...".
- Anyu
szerint még marad a hideg - mondtam, de kár volt, mindenki hozzám vágott
valamit. Pedig csak jót akartam, gondoltam, ne reménykedjenek, amikor fix infóm
van, bennfentesként. Nem jött össze. Mindegy.
Mire
Virággal a teremhez értünk, négy diák köszönt nekem előre, akikkel eddig
semmilyen kapcsolatban nem voltam. Gyanítom, hogy Cortez miatt. A suliboxba
pakolva Virág elmesélte, hogy amikor összejöttek Ricsivel, egy halom ember
jelölgette be mindenféle közösségi oldalon.
Olyanok,
akiket egyébként azóta sem ismer, de mivel menő barátja van és Ricsinek irtó
sok az ismerőse, elkezdték jelölgetni. Amikor becsuktam a szekrényajtó mat, fel
voltam készülve rá, hogy Kinga mögötte lesz, úgyhogy nem lepődtem meg.
Természetesen ott állt, és eszelős tekintettel meredt rám.
- Renáta!
Minek öltözöl be?
- Nem tudom
még. Egyelőre azt próbálom kideríteni, mi számit kultfilmnek.
- Hát, nem
az, amiket te nézel - alázott le azonnal.
- Kösz -
sziszegtem. - Te minek öltözöl?
-
Flashdance
- vonta fel a szemöldökét, afféle „na, ehhez hozzá, ha tudsz!"
stílusban.
- Úúú, az
tök jó - bólogatott Virág.
- Tudom. És
természetesen megnyerem vele a farsangi jelmezversenyt - közölte totálisan meggyőződve
arról, hogy ez nem is kérdés.
- Ez
tényleg jó ötlet - mondtam, és igyekeztem elképzelni Kingát hegesztősisakban.
Hihí, na mindegy. - Virág? - fordultam felé, hátha az ő ötlete ad valamiféle
ihletet.
- Ijj,
szörnyen sokat filóztam. De megvan! - vigyorgott.
- És el is
mondod, vagy érjük be annyival, hogy idiótán örülsz neki? - fonta össze a
karját Kinga.
Virág
nagyokat pislogva nézett rá, végül megértette, hogy Kinga ezzel mit akar
mondani, és csillogó szemmel nézett ránk.
- A Bolond
Kalaposnak az Alice Csodaországban
ból.
- Az egy férfi karakter - forgatta a szemét Kinga,
én meg közben azon töprengtem, hogy mi az, hogy „csodaországbanból?” J
- Nem baj,
már megrendeltem a piros parókát és kalapot. Annyira naon jó. Meg rendeltem zöld
hajspray-t is - ujjongott.
- Az minek?
- kérdeztem, mert emlékeim szerint a Kalapos csak vörös hajú.
- Ricsinek
lesz – mosolygott.
- Nem
öltözhetsz Kalaposnak! - förmedt Kinga Virágra hirtelen.
- Miért?
- Mert túl jó ötlet!
- Kingaa - szóltam rá finoman. - Annak öltözik be, aminek akar.
- Renáta, maradj ki ebből, még ötleted sincs - legyintett egy laza
mozdulattal. - Virág, öltözz másnak!
- Virág, ne foglalkozz vele, maradj Kalapos! - álltam azonnal mellé, mert
Kinga elég igazságtalan volt.
- Nem marad! - kontrázott Kinga.
- Már a sminket is kipróbáltam hozzá a hétvégén – szomorkodott Virág.
- A filmben
lévő Johnny Depp-smink? Na, felejtsd el! Ezzel egyértelműen esélyes lennél! – üvöltött
rá Kinga.
- Fejezd már
be! Akkor találj ki jobbat, nehogy már Virágnak kelljen változtatnia! Ez nem
fair! – vitáztam tovább.
Á
körülöttünk lévők csak azt érzékelték, hogy Kinga és én egymás szavába vágva
veszekszünk,
Virág pedig
csalódottan csóválja a fejét, és azt sérelmezi, hogy mi lesz a parókájával.
Végül
sikerült annyira összekapnunk, hogy duzzogva, egymásra sem nézve mentünk be a terembe.
Virág szomorúan leült az asztalához, és maga elé bámulva merengett, Kinga
lecsapta magát a székre, és fújtatva pakolgatta a mappáját hol a jobb, hol a
bal oldalra. Én meg idegesen felültem az asztalomra, és látványosan fortyogtam.
- Mi
történt? - kérdezte szinte egyszerre Cortez, Ricsi és Zsolti. Mindhárman
valamelyikünk előtt álltak, és hol ránk, hol pedig egymásra néztek.
Mi persze
egyszerre kezdtünk el panaszkodni, Kinga, Virág én is elhadartuk, hogy pontosan
min vesztünk össze a folyosón, Kábé egy időben végeztünk, úgyhogy mindannyian
kérdőn néztünk fel, megerősítést várva, hogy a fiúk azt mondják: „neked van
igazad". Ehelyett Cortez, Ricsi és Zsolti összeráncolt szemöldökkel
összenéztek, aztán kitört belőlük a röhögés. Na, ez egyikünknek sem esett túl
jól.
- Mi van
itt? - lépett be a terembe Dave, és levette a szövetkabátját, majd elegáns
mozdulattal felakasztotta a falon lévő akasztóra. Laptoptáskáját kitette az
asztalára, és miközben felnyitott a MacBookot, ide-oda pillantgatott, mert
erősen az az érzése támadt, hogy lemaradt valamiről.
- Beőrültek
a csajok - ordította Andris, a mellette PSP-ző Robi pedig vadul bólogatott.
- Miért? -
kérdezte Dave, és onnan tudom, hogy felkeltettük az érdeklődését, hogy
lehajtotta a gépe fedelét, és teljes figyelmét nekünk szentelte.
- Mittom'
én - vonta meg a vállát Robi. - Mi csak arra várunk, hogy összeverekedjenek.
Kéne ide iszap - tűnődött. Elég furán nézhettünk rá, de nem zavartatta magát,
továbbra is valami
nói
pankrációról fantáziált. Ilyenek a tizenhét, éves fiúk. Általában két dolog
érdekli őket. A hülyülés és a lányok. Ez van. Mivel Dave továbbra sem tudta,
hogy miről van szó, legyintettem a két rockerre, és elhadartam.
- Mert
Virág Kalapos akar lenni, Kinga Flashdance-ötlete
meg n ennyire eredeti, ezért azt
akarja, hogy Virág öltözzön másnak, ami nevetséges, hiszen már kitalálta az
egészet...
- Hm -
töprengett Dave. - A Kalapos tényleg nagyon jó ötlet. - mosolygott Virágra, aki
a szemét dörzsölve bólogatott.
- Látod? -
csapott Kinga egy hatalmasat az asztalára. – Öltözz másnak!
- De nem akarok... - motyogta Virág szomorúan.
- Hagyjátok már abba. Csak egy hülye farsang – vihogott Zsolti.
- Kinga, ez tényleg csak egy buli, ahol jól kéne éreznünk magunkat -
próbáltam nyugtatni, de természetesen eszelős tekintettel frdult felém, és
szokás szerint lealázott.
- Renáta, téged meg ki kérdezett? Amúgy, javaslom, öltözz láthatatlan
embernek, az találó. Hopp, ahhoz be sem kell öltöznöd.
- Naaa! - szólt rá Zsolti, mert ez szerinte is kicsit erős volt.
- Na, mi van? Te is melléjük álltál? - támadt rá Kinga.
- Zsolti, üsd már le - kiáltotta Macu, akit, azt hiszem, zavartunk a zenehallgatásban,
mert egy idő után kirántotta a füléből a fülhallgatót.
- Matsuda, ne idegesíts még te is! - üvöltötte Kinga.
Hát, így történt, hogy összevesztünk Kingával, illetve Kinga összeveszett
velünk. Kezdetét vette tehát a Kinga vs. Virág balhé, ami kitartott egész nap.
És mindez egy hülye farsangi jelmezötlet miatt. Az sem segített sokat a
helyzeten, hogy a kilencedikeseknek hála (ők mindig rácsodálkoznak az
újdonságokra) szinte mindenki a pénteki farsangról diskurált a suliban. Egy
halom ötletet hallottam, úgyhogy azon túl, hogy frusztrált Kinga viselkedése
(meglökött vállal, beszedette a francia röpdolit, amikor még mindenki írta
stb.), még amiatt is elszomorodtam, hogy nincsjelmezötletem.
Hazaérve, amikor kész lettem a leckéimmel meg megtanultam holnapra, az
ölembe vettem a laptopom, és ráálltam a témára. Kigugliztam, hogy mi az a
kultfilm egyáltalán, aztán szenvedtem filmes oldalakkal (mind angolul volt), és
próbáltam kiigazodni rajtuk a fordító segítségével. Az msn-em be volt
kapcsolva, de teljesen megfeledkeztem róla, úgyhogy jól meglepődtem, amikor bevillant
egy ablak. Másolom.
Peti
üzenete: Beatles lány! J
Reni
üzenete: Szia! J
Peti
üzenete: Nagyon eltűntél...
Reni
üzenete. Beteg voltam.
Peti
üzenete: L
Reni
üzenete: De már jól vagyok.
Peti
üzenete: J
Reni
üzenete: Mi újság?
Peti
üzenete: Megvagyok. Ott minden oké?
Reni
üzenete: Nagyon. J
Peti
üzenete: Szépfiú?
Reni
üzenete: Cortez is jól van. J
Peti
üzenete: Ennek örülök!
Reni
üzenete: Köszönöm.
Peti
üzenete: Ha pénteken eléd megyek és
elrabollak, leüt?
Reni
üzenete: J Nem, dehogy. Csak a péntek nem jó. Sulifarsang.
Peti
üzenete: Oké, akkor szombat?
Reni
üzenete: A szombat jó.
Peti
üzenete: Szépfiú nem haragszik érte?
Reni
üzenete: Biztos, hogy nem.
Peti
üzenete: Szupi. J Akkor
szombat, cukrászda, süti, sztorizgatás...
Reni
üzenete: J
Függetlenül attól, hogy ez így kissé „lányos" programnak tűnt, eléggé
vártam már, hogy találkozzunk. Peti az egyetlen sulin kívüli barátom, a
megismerkedésünk körülményeit leszámítva
(ominózus szilveszteri koncert, te jó ég, de rég volt!) minden vele töltött
alkalomra szívesen emlékszem vissza. Egyszerűen kedves és jó társaságnak
tartom. És többek között ő az egyik legjobb indokom arra, hogy olyannyira
elítélem a megkülönböztetést. Csak mert emós és kicsit máshogy néz ki, meg
érzékenyebb típus, attól még egy nagyon értékes ember, sőt!
Petinek sajnos mennie kellett, úgyhogy elköszöntünk, ő kijelentkezett, én
meg próbáltam tovább böngészni, de a többiek is felfedeztek msn-en, úgyhogy
sorban rám írtak. Virág, hogy nem akarja, hogy Kinga haragudjon, ezért új
jelmezt keres (sürgősen lebeszéltem róla), Dave, hogy lájkoljak pár dolgot a
profilján, Jacques, hogy nem tudom-e, honnan lehet olyan kalapot szerezni,
amilyen d’Artagnannak volt (?), és Kata, hogy meghallgatnám-e ezt a számot
(linket küldött)...
Éppen a Cure üvöltött Kata jóvoltából, és minden ablakom narancssárgán
villogott, amikor megérkezett Cortez.
- Minden oké? - kérdezte mosolyogva, amikor látta, hogy megtámadott a
laptopom.
- Nem nagyon. Kilépek, egy pillanat - feleltem. Mindenkitől elköszöntem
(volt, akitől nehezen tudtam, mert nem hagyta abba írást, Dave-re gondolok),
aztán lehajtottam a laptopom fedelét,
Cortezre néztem.
A gitárommal volt elfoglalva, leemelte az állványról, és a babzsákfotelembe
ülve megpengette a húrokat.
- Tehetséged van ahhoz, hogy elhangold - közölte, amikor a hangszerem
kegyetlenül hamisan szólalt meg.
- Nem bántottam. Tényleg! - győzködtem. Jó, kifelé menet párszor
megbotlottam benne, olyankor eldőlt, de hát attól csak nem hangolódik el. Vagy
igen?
Cortez a gitáromat hangolgatta, aztán, amikor végzett vele, játszani
kezdett pár számot. Ámulva néztem, mert mielőtt lett volna gitárom, mindig azt
hittem, hogy ez valami baromi könnyű dolog.
Az ember pengeti, erre felismerhető dalok formájában szólal meg. Nos. Ez
nem egészen így van, és ezt az is bizonyítja, hogy még mindig nem tudom
eljátszani, hogy Megfogtam egy szúnyogot.
J
- Ez mi volt? - kérdeztem, amikor úgy ítéltem meg, vége a dalnak.
- Clash: IFougbt the Law - felelte.
- Nem
ismerem.
- Tudom -
bólintott mosolyogva, aztán lefogta a húrokat, és belekezdett egy új dalba.
Anyu
benyitott a szobámba, majd elismerően bólintott.
- Már azt hittem,
Reni tanult meg egy dalt.
- Ááá -
feleltük Cortezzel egyszerre, aztán elnevettük magunkat. A lényeg, hogy
mindketten tehetségesnek tartanak.
-
Böngésztem kicsit - fordult felém anyu. - És találtam egy nagyszerű
jelmezötletet a kis iskolai mókához.
- Igen? -
húztam el a számat, kissé félve.
- Lehetnél
Scarlett! Zöld virágos ruha, szép kalap...
- Anyuu -
hőköltem vissza. Oké, az Elfújta a szél az egyik kedvenc könyvem, de mivel nem kedvelem
a nyilvános mégsemmisülést, ezt nem gondolhatta komolyan. Cortez lehajtott
fejjel, rázkódó vállal tanulmányozta a gitárom húrjait, szemmel láthatóan
szórakoztatta az ötlet. Haha! De vicces.
- Jó, akkor
még tovább gondolkozom. - értette meg anyu a „kizárt dolog, hogy úgy menjek a suliba"
pillantásomat.
Miután
becsukta az ajtót, Cortez a homlokába lógó tincsei alól továbbra is vigyorogva
nézett rám.
- Nem!
Akkor sem öltözöm Scarlettnek, ha jó poénnak tartod - ráztam a fejem.
Cortez
felém nyújtotta a kezét, mire odamentem, leültem a másik babzsák fotelre, és
hagytam, hogy magához húzva megcsókoljon. A gyomromban lévő pillangók azonnal
vad ujjongásba kezdtek, egész egyszerűen nem tudnak leszokni erről. J
Kinga: 5/1
- olyan hülyeségeken tud kiakadni! És néha annyira igazságtalan! L
Virág: 5/4
- szegény, annyira nem akar konfliktust, hogy képes lenne más ötletet
kitalálni, csak hogy Kinga lenyugodjon. Azért ezt nem hagyhatjuk.
Dave: 5/5*
- osztályunk szabad prédája. És ez nem túlzás, mára mindenkiben tudatosult,
hogy a menők közül neki nincs barátnője, így egymás után keresték fel a lányok,
hogy elhívják péntekre. Senkinek nem mondott igent, még „átgondolja”.
Töri 5/2 -
szegény Barka tanárnő, próbált rendesen órát tartani, bár némileg zavarta, hogy
Robi Csontváz Carlos kezét feltartva jelentkezett. Megunhatatlan poén, egész
órán ezzel szórakozott.
Peti: 5/5 -
Cortez tényleg lazán vette, hogy szombaton találkozom Petivel. Konkrétan
megvonta a vállát, és áldását adta arra, hogy „együtt vegyünk
sminkcuccokat". Jó, ez tényleg jó poén volt, úgyhogy megnyugodtam, nem
zavarja az emós haverom. J
Farsangi
jelmezötlet: 5/? - nem tudom, minek öltözhetnék, a suliban már hallottam
Supermant,
Tarantino-filmeket,
Gladiátort... passzolom.
Február 9., szerda
Mára
kezdett kicsit zavarni, hogy nincs még jelmezötletem. Este pótvacsoránál apu
ajánlotta, hogy legyek Rocky Balboa, és még bokszkesztyűt is felajánlott hozzá.
Udvariasan elutasítottam az jánlatát, mert nem hinném, hogy hasonlítok
Stallonére. Legalábbis nagyon remélem. Reggel Dave is kijelentette, hogy
megtalálta a nekem való jelmezt. Elmondása szerint sokat gondolkozott, és én fotós
vagyok. Mint Péter Parker. Ergo, legyek én a Pókember. Csak bámultam rá, végül
szó nélkül bementem a suliba, nem tudtam, mit is mondhatnék erre.
A suliújság
termében diktátor főszerkesztőnk, Kinga igen rossz passzban volt, emiatt osztott
minket rendesen. Kiadta az utasításokat a márciusi cikkekre vonatkozóan, aztán
rám förmedt
„elvárja,
hogy értékelhető képeket készítsek a farsangról". Ezek után kirúgta Macut
az újságtól, aki egyébként pont ezt akarta elérni, csak hát nem számított rá,
hogy Kingánál ez nem megy olyan egyszerűen. Úgyhogy szinte lekéstük az első
órát, mert Kinga nem hagyta abba az ordítást, szegény Macu meg némán tűrte
remélve, hogy megszabadul ettől az egésztől.
Emelt
franciával kezdtünk, Monsieur Durand feleltetett (Robi négyest kapott, Jacques
ötöst), aztán továbbmentünk az anyaggal. Baromi hideg volt kint, úgyhogy bent
maradtunk szünetre a teremben, és miközben Ricsi Slipknotot üvöltetett a telefonján,
Andris meg Robi ugráltak rá. Dave iPadon csekkolta azoknak a lányoknak a
profilját, akik meghívták a farsangi bulira, Macu pedig segített neki
„szanálni”. Kinga a folyosón hallgatózott, hogy ki milyen jelmezt talált ki
magának,
Virág a
padjánál rajzolt magát, Cortez zenét hallgatott, Jacques átment a
kilencedikesek termébe
(Flórához J), Gábor a tévében stand up műsort
nézett, Zsolti pedig megpróbált kézen állni a széken, így megúszta a dupla
matekot, mert miután óriásit borult, lenézett az orvosiba. Hogy pontosan mit
csinált ott másfél óráig, azt nem tudom, gyanítom, hogy Gazdag elől menekült
oda, mindenesetre, miután „kilábadozta” magát, visszatért hozzánk.
- Lógós -
nézett rá Kinga szúrós szemekkel.
- Csitu -
szólt rá Zsolti.
- Megütötted
magad? - vonta fel a fél szemöldökét Kinga, és az aggódás parányi szikráját
véltük felfedezni a tekintetében
- A fejem –
válaszolta.
- Hát,
örülnék, ha megtartanád azt a három agysejtedet, amid van, úgyhogy ne törd össze
magad. Így elvisellek valahogy, de ha ennél hülyébb leszel, feladom - közölte
Kinga szárazon, ami valami olyasmit jelent, hogy „nem szeretné, ha Zsoltinak
baja esne”.
- A fenébe.
Nem tudom, hogy mondjam el - nézett Zsolti bűntudatosan. - A három agysejtemből
az egyik öngyilkos lett az éjjel. Ketten maradtak. Muhahaha! - röhögött fel
hangosan. Kinga rezzenéstelen arccal nézett rá, aztán sóhajtva megfordult, és
szó nélkül leült a helyére. Ilyenkor, azt hiszem, azt mérlegeli, hogy Zsolti
külseje némileg ellensúlyozza a stílusát. Vagy valami ilyesmi.
Móni lépett
be a terembe, és idegesen körbenézett.
- Hol van
Dave?
- Egy
műholdon - bökött hátrafelé Ricsi, túlüvöltve a Slipknotot. Dave felpillantott
a netezésből.
- Igen? -
kérdezte gyanútlanul.
- Te
szemétláda! - kezdte Móni, mire én is felnéztem A katededrálisból. Ez
balhészagú volt.
- Khm.
Köszi - vigyorgott Dave, és úgy tűnt, ezt is bóknak veszi.
- Elhívlak
erre a baromságra, és megversenyeztetsz másokkal?
- Móni,
hogy is mondjam - állt fel Dave, és megigazította a zakóját. – Kedves lánynak
tűnsz. A bájos stílusodról már ne is beszéljünk - mondta, mire mindenki
felröhögött. - De meg kell értened, hogy nem egyedül te hívtál meg, és szoros a
mezőny.
- Ja, a
nagymellű kilencedikes is vele akar menni! – üvöltötte
- Te barom,
annak a lánynak van neve is! - szidta le rögtön Kinga.
- Csak
akkor érdekel, ha a pólójára van tűzve, bal oldalon, szíve fölé - közölte Robi.
Beszólását taps és füttyögés követte, Kinga pedig egyszerűen „idiótáknak”
nevezte a rockereket.
- Felejtsd
el, Dave, én most már tuti, hogy nem megyek veled! – tért vissza az eredeti
témához Móni. - A franc fog versengeni érted. Macu, jössz velem pénteken?
Macu
összevont szemöldökkel, értetlenül nézett rá.
- Ha nincs ló, jó a szamár is?
- Hát, kábé - bólintott Móni. Macu átgondolta a dolgokat,végül
mindannyiunkat meglepve bólintott.
- Felőlem.
Móni kiviharzott a teremből (útközben fellökte az éppen belépő Karcsit),
mire Dave Macura nézett.
- Amúgy is átpasszoltam volna. A top tízben sincs benne - legyintett.
- Kösz. Nekem kapóra jön, már csak csúnya lányok maradtak. Móni legalább
jól néz ki.
- Szégyelljetek magatokat! Fejezzétek be a cserekereskedelmet, lányokról
beszéltek! - szólt rájuk Kinga a fejét csóválva.
- Aha, jó, persze - intette le Dave, aztán tovább magyarázi Macunak arról,
hogy szombatra két randit is beszervezett magának. Dave kapós lett, nincs mese.
Hátrafordultam Cortezhez.
- Na, jó - kezdtem. - Segíts. Te minek öltözöl be?
- Félelem és Reszketés Las Vegasban
- Az egy Thompson-könyv - csodálkoztam.
- Ja. Ő
amúgy is kult, a film is az lett - magyarázta.
- Nem láttam.
- Nem is neked való - mosolyodott el.
- Hát jó. Akkor kihagyom - vontam meg a vállam. Úgysem láttam semmilyen
kult filmet, kibírom, ha ezt sem ismerem. Jelmezem viszont továbbra sincs.
- Minek öltözzek be? – szenvedtem tovább.
- Csak ismersz alapfilmeket.
- Nem igazán - húztam el a számat. - Illetve - csillant fel a szemem - a Jurassic Parkol láttam. Az kult?
- Igazad van, Reni, öltözz dinoszaurusznak - röhögött ki Cortez, mire
rádöbbentem, ez valóban nem túl jó ötlet. De el tudtam mondani egy kultfilmet. J
A szünetekben a diákok lázasan szervezkedtek, mindenki meghívott valakit,
készült meghívni valakit, várta, hogy meghívja valaki, közben meg ment az
ötletelés a jelmezekkel kapcsolatban.
Utolsó óra infó volt, Tölgyessy közölte, hogy adminisztrálnia kell, úgyhogy
„kulturáltan” foglaljuk el magunkat, mire mindenki boldogan kezdett netezni.
Jacques msn-ezett, Virág lájkolt,
Ricsi Korn-videókat nézett, Cortez az imdb-n olvasott valami filmhírt
(angolul, én nem értettem),
Andris és Robi egymást lőtték egy online játékoldalon, Gábor a tévéműsort
nézte a porton, Dave emailt írt valami lánynak, Macu Dave e-mailjét olvasta,
Kinga meg blogot szerksztett. Én pedig, bár honfoglalózni akartam, inkább
rámenmentem gyakorikérdésekre, és jelmezötlet után kutakodtam.
Otthon, tanulás után aztán megelégeltem a bénázást, és megnéztem a kevés
DVD-m borítóját. Az nem létezik, hogy nem tudok egy filmből sem jelmezötletet
szerezni! Végighúztam az ujjam a bóítók gerincén, majd megakadt a szemem a Baz
Luhrman-féle Rómeó és Júliá n . És már meg is voltam. Kultikus
történet, kultikus film, kultikus szerepek. Wow. Lesiettem a lépcsőn, és
közöltem anyuval az elképzelésem, miszerint kéne nekem egy fehér ruha és
angyalszárny. Az előbbire bólintott, utóbbinál azonban felszaladt a szemöldöke.
Így megmutattam neki a DVD-borítót, közben meg azért nem nagyon tudtam
elfojtani romantikus énem, aki képzeletben egy erkélyen támaszkodott...
- Ez remek ötlet, megoldjuk - bólintott anyu, és már le is ült a laptpoja
elé, hogy kiguglizza, honnan szerezhetne nekem szárnyakat.
- Minek örülünk? - lépett mellém apu.
- Júliának öltözöm.
- A kollégámnak, Júliának? - ráncolta össze a szemöldökét értetlenül.
- Nem. Shakespeare Júliájának.
- Az logikusabb - értett egyet. Igen, szerintem is.
Megszólalt a zsebemben a Basket Case,
mire a szüleim mindketten közölték,
hogy „Cortez hív”.
Nyilván elég sokat telefonátunk ahhoz, hogy anyuék felismerjék a
csengőhangját. J
- Mit csinálsz? - kérdezte, amikor felvettem a telefont.
- Anyuval szárnyakat keresünk a neten - feleltem gondolkodás nélkül. Némi
csend után Cortez beleszólt.
- Ezt értenem kéne?
- Nem fontos - nevettem el magam.
- Jó. Mindegy. Tanultál?
- Igen, kész vagyok - feleltem.
- Házi?
- Megírtam mindent.
- Oké, akkor fél óra múlva átmegyek - mondta, én meg ösztönösen
elmosolyodtam.
- Rendben.
Cortez komolyan veszi, hogy nem borítja fel a délutánjaimat, úgyhogy szó
sem lehet arról, hogy azelőtt találkozzunk, hogy tanulnék vagy leckét írnék. És
ezt tudva, anyuék is mindig elismerően bólintanak, simán megajánlva Corteznek a
„szülők kedvence” díjat. Konkrétan totál odavannak érte.
Na, de most komolyan. Ki nincs?
Ebédszünet: 5/5 - a tesiterembe mentem fotózni, mert a diákok ott
gyakorolták a farsangi közös nyitótáncot. Persze két perc után átadtam a gépem
Dave-nek, mert simán beálltam Virág és Kinga mellé (még mindig nem beszélnek egymással),
hogy én is gyakoroljak. Végül is ez tökre jópofa dolog.
Jelmez: 5/5 - szerintem baromi jó lesz, és anyu talált is egy kölcsönzőt,
ahol vannak „szárnyak”.
Hurrá.
Sulirádió: 5/3 - Prodigy-nap. Máday a Breathenél
beőrült, és ritmusra ordított a diákokkal. J
Virág: 5/5* - S.O.S. rám üzent, hogy menjek msn-re. Lélekszakadva huppantam
le a gép elé, annyira rohantam, mert azt hittem, baj van. Amikor rányomtam a
videóhívás egy pillanatig értetlenül néztem, aztán kitört belőlem a röhögés.
Megjött a parókája és a kalapja. Ezt akarta megmutatni. Iszonyat nagyot
nevettünk
Oasis: Stand by me: 5/5* - leckeírás közben folyamatosan ezt a
számot hallgattam. Az egyik kedvencem.
Mennem kell: 5/5 - Cortez mindjárt itt van. J
Február 11., péntek
Hihetetlenül klassz nap! A diákok csak a farsangról tudtak beszélni, a
tanárok meg alig tudtak órát tartani, mivel mindenki túlpörgött. Szünetekben
aki akart, a közös táncra gyakorolhatott a torateremben (Kinga, Virág és én is
mentünk), a kilencedikesek a folyosón sugdolóztak arról, hogy ki kivel jön
(tizediktől már ciki, ha egy lányt nem hívnak meg és egyedül jön), meg úgy
általában vártuk az estét. Ofőórán Haller büszkén jelentette be, hogy alig
érkezett ránk panasz.
- Nagyszerű. Szeretném, ha ez a ma esti rendezvényen sem változna, és akkor
a tanév eddigi legjobb hetét zártuk. Még szaktanárit sem kapott senki -
pislogott meghatottan. Wow. Ez nem semmi eredmény.
- Tanár bácsi! - jelentkezett Zsolti. Újabban mindenkit „néni-bácsizik”,
amin mindig szakadunk a nevetéstől.
- Tessék, Zsolti.
- Az panasznak számít, ha Dave nőnek öltözik? - kérdezte. Mindenki
felröhögött, Dave pedig a fejét rázva esküdözött, hogy „Ezt még visszakapja”.
- Ööö…Nos. Ezt pontosan nem tudom - töprengett az ofő.
- Nem is igaz! - kiáltotta Dave dühösen. Erre óriási hangzavar keletkezett,
Haller pedig riadtan nézett körbe, mert nem tudta, mikor lett a csendből káosz.
Nálunk ez egy pillanat alatt megtörténhet, úgyhogy mindig erősen kell
koncentrálni.
- Gyerekek! Csendesen - próbált csitítani minket. - Mielőtt kimenne, még
szeretném kérni pár diák jelmezötletét. Andris, Robi, Zsolti, Ricsi és Cortez.
Idejönnétek, hogy ezt megbeszéljük? Csak hogy elkerüljük az esetleges
házirendszegést - motyogta. Sejtettem, mire gondolt. Hogy esetleg hiányos
öltözetben (Andris és Robi) vagy durva filmek karaktereinek jelmezében (Ricsi,
Cortez), netalán ízléstelen szerkóban (Zsolti) jelennek meg.
Amíg mi elpakoltunk, a fiúk a tanári asztalnál beszélgetlek ofővel, aki
hatalmasakat nevetett rajtuk. Végül egy „ebből nem lesz gond” biccentéssel
elengedte őket. Úgyhogy az este viccesnek ígérkezett.
Hazaérve elkészültem, felvettem a fehér, ujjatlan ruhámat, dobtam magamra
egy „épphogy” sminket, ami totál natúr, csak egy kis púder (havi
rendszerességgel még meglátogatnak régi barátaim, a pattanások),
szempillaspirál, szájfény és ennyi. A szárnyamat külön terveztem vinni, mert a
kabátom alá nem fért volna úgyhogy tulajdonképpen én kész voltam. Virág hívott,
hogy majd a suliban találkozunk, mert még sminkeli Ricsit (?), Kinga nem vette
fel nekem a telefont, úgyhogy nagyon úgy tűnt, Cortezzel ketten megyünk.
Sulirandi, tök jóóó. J
Fél hatra jött át, és ahogy ajtót nyitottam, totál megdubbant a szívem.
Pilóta napszemüveg, zöld Las Vegas-os osztó sapka, a dzsekije alatt pedig
pólóra vett színes ing. Kúl fiúnak kultkarakter jelmez. Így van ez rendjén.
- Klassz a sapkád - jegyeztem meg mosolyogva.
- Kösz - biccentett, és a szemüvege mögül fürkészve nézett rám. - Rá kéne
jönnöm, hogy minek öltöztél?
- Várj, ez is hozzá tartozik - emeltem meg a kezem, amiben a szárnyaimat
tartottam.
- Bocs, de így se - közölte röhögve.
- Júlia! - mondtam sóhajtva.
- A tizenkettedikes, színjátszós lány? - kérdezte furán.
- Nem, nem az! Shakespeare Júliája! - ráztam a fejem csalódottan.
- Én se értettem - szólt apu a hátam mögül, mire Cortez széttárta a karját.
- Anyu, te ugye felismered a jelmezem? - kérdeztem anyutól tipikus „mi
nők/lányok értjük az ilyesmit, ugye?” hangsúllyal.
- Hogyne! - bólogatott elég meggyőzően, bár amikor elfordultam a szemem
sarkából láttam, hogy óvatosan megrázza a fejét Cortez felé. Jó dolog, amikor
az embert a barátja és a szülei együtt röhögik ki. No comment.
Anyu csinált rólunk egy képet (visszanézve a kijelzőt, Cortez azonnal
felismerhető, én meg egy fehér ruhás lány, szárnnyal a kezében. Mindegy.),
aztán elindultunk. A dombon lefelé Cortez hirtelen befordult az utcájukba, amit
nem igazán értettem.
- Otthon hagytam a telefonom, beugrunk érte, jó? - kérdezte, miután elég
értetlen fejet vágtam.
- Ööö. Oké. De én kint megvárlak – hebegtem.
- Miért is? - ráncolta a szemöldökét.
- Mert. Mert én nem megyek be.
- Soha? - röhögte el magát.
- Hát. Lehet.
- Oké. Miért? - állt meg, és a hidegben zsebre dugta a kezét.
- Nem szeretnék találkozni a nagyszüleiddel.
- Már találkoztál velük - emlékeztetett szórakozottan.
- Tudom, de...
- De mi?
- Amióta volt az ablak sztori, azóta nem, és tuti, hogy haragszanak rám.
- Rád? Miért haragudnának rád?
- Mert miattam volt. És igazgatóit kaptál, plusz ez a pszichológus dolog.
Inkább most nem mennék be.
- Reni - nézett a szemembe. - Senki nem haragszik rád, és nem akarom, hogy
a ház előtt állj.
- Álltam már párszor - szaladt ki a számon, mert eszembe jutott, amikor még
nem jártunk, és vittem a leckét, de nem mertem bemenni, vagy amikor oda
tartottam, de végül nem mertem bemenni. Tulajdonképpen egy csomószor nem mertem
bemenni.
- Oké, ezekről jobb, ha nem tudok – vágta el a témát.
- Igen, szerintem is - nevettem kínosan. Cortezékhez érve megmakacsoltam
magam, és megállt a kapuban, mire röhögve visszajött értem, és megfogta a
kezem.
- Ne hülyülj már. Gyere!
- Nem, megvárlak. Csak siess.
- Hülyén nézne ki, ha berángatnálak, úgyhogy gyere. Hirtelen kinyílt az
ajtó, mire ösztönösen elengedtem Cortez kezét, és zavartan néztem a
nagymamájára.
- Itthon hagytam a telefonom - indult befelé Cortez az ajtón és jól
otthagyott engem.
Köszöntem a nagymamájának, aki kedvesen beinvitált, amit természetesen nem
utasíthattam vissza.
- Régen láttunk, Reni. Kólát vagy gyümölcslevet?
- Köszönöm, gyümölcslevet - mondtam halkan, és leültem a konyhában lévő
székre. A szárnyaimat meg az ölembe tettem. Azt hiszem, furán nézhettem ki.
- Ezek szerint csak Cortez kólafüggő.
- Igen, de szerintem ő iszik helyettem is - feleltem, mire elnevettük
magunkat. A nagymamája teljesen kedvesen fogadott, megkérdezte, hogy megy a
tanulás, hogy vannak anyuék, mikor jön a jó idő (J), szóval nem tűnt
mérgesnek, de azért mégsem bírtam megállni, hogy ne említsem meg, ami bánt. Az
olyan volna, mintha direkt kerülném a témát. - Szeretnék bocsánatot kérni kérni
a múltkori miatt - mondtam hirtelen. A nagymamája kérdőn nézett rám, úgyhogy
folytattam. - Cortez miattam kapott igazgatóit, és a hétfő délutánjai is
miattam alakultak így. Nagyon sajnálom.
- Reni - mosolyodott el Cortez nagymamája, mire kissé könnyebbültem. -
Lehet, hogy neked akart bizonyítani, de az ő hibája, hogy ezt így tette. Nem
tehetsz róla. Senki nem haragszik rád, emiatt ne aggódj. Mellesleg a legjobb
dolog, ami vele történhetett, az te vagy. És őt ismerve, egy igazgatói vagy a
hétfői pszichológushoz járás még véletlenül sem érdekli. - mondta, én pedig
csodálkozva hallgattam. - Régóta drukkolok nektek, és most, hogy Cortezt
boldognak látom, kicsit megnyugodtam. Amióta visszaköltözött hozzánk, még nem
láttam ilyennek.
- Tényleg? - kérdeztem, és folyamatosan próbáltam elfojtani a vigyoromat.
Nehezen ment.
- Tényleg - bólintott kedvesen. - Ne tévesszen meg a róla kialakult kép.
Összesen négy ember van, akihez ragaszkodik, az összes többi csak felszínes
kapcsolat, illetve haverság.
- Négy ember? - csodálkoztam, és fejben számolgattam, de nem jött össze.
- A nagyszülei, te és Ricsi – sorolta.
- És a szüle? - kérdeztem félve.
- Nem, ők nem
- mondta komoran.
- Értem - biccentettem, felismerve, hogy ez kényes téma.
- Nagyon sokat jelentesz neki - tette hozzá, én pedig a gyomromban csapkodó
pillangók tombolását figyelmen kívül hagyva elmosolyodtam. Hűűű.
Cortez belépett a konyhába, és kérdőn nézett felváltva a nagymamájára meg
rám.
- Mehetünk?
- Persze álltam fel. - Köszönöm a baracklevet.
- Reni, ha további ciki sztorikat szeretnél hallani Cortezról, szívesen
látlak! - szólt utánam a nagymamája, erősen azzal a szándékkal, hogy
idegesítse. Elég haveri a viszonyuk, ami nagyon klassz.
- Mindenképpen - nevettem fel.
- Kiléptünk a házból, és sietve elindultunk a suli felé.
- Nem is érdekel, hogy miről beszéltünk? - kérdeztem, mert az ő helyében én
majd meghaltam volna a kíváncsiságtól.
- Nem különösebben – felelte.
- És ha tényleg ciki sztorikat mesélt rólad?
- Nincsenk ciki sztorijaim.
- Mindenkinek vannak - ráztam meg a fejem.
- Pár deszkás baleset, max.
- Az nem ciki, hanem menő. Más. Tuti, hogy van – nógattam.
- Kilencszer láttam A téglát. Volt, amikor egymás után is megnéztem.
- Fogalmam sincs, mi az, de amennyiben nem Sparks írta nem lehet ciki, hogy
ennyiszer megnézted.
- Nem láttad A téglát - döbbent
le.
- Nem.
- Pótoljuk - bólintott.
- Rendben. Naa - váltottam vissza -, tuti, hogy van valami ciki sztorid.
- Neked? - kérdezett rá hirtelen.
- Beatlest hallgatok, olvasókörre járok, és szeretnék iskolaelső lenni.
Soroljam még? - nevettem el magam.
- Nem, ez elég - röhögött fel.
- Te jössz - néztem rá. Cortez csendben gondolkodott, aztán megvonta a
vállát.
- Jó, van egy.
- Na, végre! - sóhajtottam hálásan, remélve, hogy Corteznek is van egy LL
(Lőjetek Le!) szituja, és végre rajta is nevethetnénk.
- Életem összes kosarát tőled kaptam, úgy, hogy a felérjől még csak nem is
tudsz - nézett a szemembe, mire annyira ledöbbtem, hogy levegőt is
elfelejtettem venni. Hirtelen leblokkoltam, nem tudtam, mit szóljak. Úgyhogy az
első dolgot mondtam, eszembe jutott. Kár volt.
- Van egy Cortez-dobozom - szaladt ki a számon, afféle „mondok valamit,
hogy oldjam a feszültséget" stílusban. Cortez rám meredt.
- Mi van?
- Semmi - sütöttem le a szemem.
- Milyen doboz?
- Semmilyen - legyintettem.
- Nem, nem - ragadta meg a karom, és visszahúzott, mert előresiettem. - Ezt
meg kell magyaráznod.
- Csak, ha ezzel megnyertem a „ciki" versenyt.
- Nem tudom, miről van szó, de előre megajánlom.
- Kösz - sziszegtem kínosan.
Gyorsan elhadartam Corteznek, hogy van egy doboz, amibe begyűjtöttem minden
vele kapcsolatos cuccot. Levelezés, puskák, rágópapír (pff), ajándék, szilikon
karkötő, a rá emlékeztető dalok CD-je, mozijegy... Minden. Miután végeztem,
Cortez hallgatott, én meg nagyon nagyon vártam, hogy reagáljon valamit.
Mi vannakk a CD-n? - kérdezte hirtelen.
- Top sírós számok.
- Sírtál? - nézett mélyen a szemembe, és az arcán láttam, hogy ez
érzékenyen érinti: totál elkomorodott.
- Csak egy kicsit - füllentettem. Azt azért mégsem mondhattam, hogy
kiszáradtak a könnycsatornáim.
Cortez magához húzott, szorosan átölelt, és hosszasan megcsókolt. Ha
esetleg ezzel a csókkal el akarta feledtetni velem az elmúlt évek
szenvedéseit... Nos, sikerült. J Kit érdekel már az?
Kicsit késésben voltunk, úgyhogy besiettünk a portán, betettük a kabátokat
a suliboxba, átrohantunk az udvaron, egyenesen a tesiterembe. Én szaladás
közben felvettem a szárnyaimat, így a tesiterem ajtajában álló két stúdiós elé
már komplett jelmezben érkeztem.
- Cortez oké - szólt az egyikük, mert az ő jelmezét azonnal felismerték.
Engem azonban feltartottak.
- Pillangó, te ki lennél?
- Nem pillangó! - kértem ki magamnak. - Egyébként pedig Júlia.
- Júlia? A könyvtárosnő?
- Nem! Shakespeare Júliája! Rómeó és
Júlia! Ah! – sóhajtottam - Tök
mindegy, fotós vagyok, engedjetek be - adtam fel a próbálkozást.
- Mérnem' ezt mondod, Juli?
- Reni vagyok! Júliának csak beöltöztem - hadartam. A két stúdiós
összenézett, és betessékeltek a terembe.
Cortez röhögve bevárt, aztán együtt indultunk a lelátóhoz, li<
megkeressük a többieket. Útközben szembe jött Indiana Jones, két
Sikoly-maszkos diák hosszú, fekete köpenyben és a Holló.
- Szia, Kata! - köszöntöttem.
- Szia. Kinek öltöztél? - csodálkozott.
- Hosszú - legyintettem. Úgyse tudja senki. - Klassz a sminked – dícsértem
meg.
- Köszi.
- Köszi.
A lelátó harmadik sorából hangos füttyögés hangzott fel, mire odanéztünk.
Kétségtelenül megtaláltuk a társaságunkat. Andris és Robi Wayne világa-karaktereknek öltöztek, Jacques d'Artagnannak, a
mellette ülő Gábor zöldre festett arccal ült, ő a Maszkot választotta
kultfilmnek.
Macu sárga alapon fekete csíkos ruhában Bruce Lee klasszikusa mellett
döntött, Dave pedig szmokingban egy üres poharat tartva a kezében, a lányok
között menőzött.
- Bond.
James Bond - emelte felém a poharát, mire felnevettem.
- Találó.
És ők? - mutattam a lányokra, akik hűségesen támaszkodtak Dave-nek. Mellesleg
egytől egyig estélyiben voltak.
-
Bond-lányok - magyarázta Dave.
- Ööö. De
Bondnak filmenként egy partnere volt - utaltam arra, hogy a frissen kialakult
hárem nem feltétlen egyezik a filmmel.
- Tudod,
sok Bond-film készült, sok Bond-lánnyal...
- Aha.
Értem. Kinga tud a dologról?
- Ó, már az
érkezésemkor tartott egy feminista kiselőadást, aztán adott egy zsibit a
karomba.
- Mi az a zsibi? - nevettem fel.
- Hirtelen ütés, ami az ideget érve hosszú zsibbadást okoz. Zsibi -
magyarázta.
- Megérdemelted - mosolyogtam.
- Angyalka, már te is ellenem fordultál? - rázta a fejét.
- Nem angyal, Júlia! - kiáltottam.
- Az ki? - kérdezte Macu.
- A menzás nő, nem? - vágta rá Macu. Erre Jacques közölte, hogy a menzás nő
valóban „Juliette”, én meg úgy döntöttem, feladom, nem magyarázok többet.
Zsolti lépett mellénk, aki szintén szmokingot viselt, rózsával a zsebében.
Az arca olyan furának tűnt: valami nem stimmelt az állával.
- Veled mi van? - kérdeztem folyamatosan röhögve.
- Keresztapa - felelte helyette Dave. - Kitömte alul a száját, hogy
hitelesebb legyen. Azóta nyáladzik.
- Pfúúj - fogtam a fejem nevetve. Zsolti felém tartotta a kezét, azt
hiszem, azt szerette volna, hogy kezet csókoljak neki, de én inkább adtam egy
zsepit, hogy törölje le az állát.
- Ott jönnek Ricsiék! Rohadt jól néznek ki! - szólt Macu, mire mindannyian
odakaptuk a fejünket.
Virágék belépőjét óriási taps és füttyögés követte, mindenki őket nézte, és
mosolyogva, többen nevetve kiáltottak oda nekik. Nos, valóban eszméletlen lett
a szerkójuk. Virág a filmmel megegyező smiminkben, vörös, göndör parókában és
kalapban lépkedett, bársonyfelsőben és csíkos gatyában, mellette Ricsi pedig
lila öltönyben, fehérre mázolt arccal, festett monoklikkal a szeme körül szétkent
rúzzsal a száján és zöld (!!!) hajjal. Joker a Batman ből. Elképesztően néztek ki.
- Héé - pattant hozzám Virág. - Hogy festünk? - mosolygott, és őt látva én
sem bírtam abbahagyni a vigyorgást, annyira zseniálisan festett.
- Ti néztek ki a legjobban - mondtam őszintén.
- Annyit szenvedtünk a sminkkel. Csak Ricsiét egy óráig csináltam.
- Megérte. Mindjárt készítem a fotókat, oké? - szedtem elő a fényképezőgépem.
A tornaterembe folyamatosan érkeztek a diákok (Zorro, Jack Spahow, William
Wallace a
Rettenthetetlenből,
szigorúan kék-minkkel, egy komplett Mátrix csapat stb.), és mindeni a belépő jelmezeseket
fürkészte. Aztán megjöttek az a-s lányok is, akik kísérő híján négyesben
érkeztek.
Tarantino-karakternek öltöztek, volt ott fekete bubi paróka fehér blúzzal a
Ponyvaregény ből (Tami), a másik
három a Kill Bill t választotta. Legnagyobb bánatomra jól
festettek, bár Edina ruháján Macu kissé felháborodott. Ugyanis ő is sárga
alapon fekete csíkos ruhában jött, ahogyan Urna Thurman viselte az első
részben. Hm. Ez kicsit kínos.
- Kinga merre van? - kérdeztem Zsoltit.
- Mmmm jmm mmm ö mmmba - mondta. Furán néztem, ahogyan letörli az állát,
majd segítségkérőén Dave-re pillantottam.
- A Don azt próbálta mondani, hogy mindjárt jön, csak tupírozza a haját a
mosdóban.
- Ó, oké, kösz - nevettem fel.
Az egész terem nyüzsgött a klasszikus filmkarakterek jelmezeibe öltözött
diákoktól, én pedig a gépemet kattintgatva álltam meg egy-egy társaság előtt,
hogy lefotózzam őket. A Gyűrűk urá sok
egymást átölelve műkardokat nyújtogattak felém, legalább három Darth Vader állt össze egy csoportkép
erejéig, a horror részleget fotózva kicsit féltem (mindenféle hokimaszkos,
műkéssel felszerelt kesztyűs, égett maszkos tag meredt rám), aztán az ajtó felé
fordulva megláttam Kingát.
Tornacipő, fekete leggings, letolt térdzokni, szürke, bő fazonú pamutpóló,
ami lecsúszott a fél vállán, és a legjobb, a haja! Göndör, tupírozott, óriási
térfogatú.
- Kinga, állati jó a jelmezed! Csinálok képet, jó? - szóltam mosolyogva.
- Jó - nézett rám szúrósan.
Kattintgattam párat, majd még egyszer megdicsértem, mert nagyon klasszul
nézett ki.
- A tiéd sem annyira rossz. Unalmas, de ez jellemző rád.
- Felismerted? - csodálkoztam őszintén.
- Minek nézel engem? Persze hogy felismertem!
- Örülök. Virágékkal találkoztál?
- Igen - mondta, a tekintetét az enyémbe fúrva. - Nézd - túrt bele a
hatalmas hajába -, ha esetleg nem én nyerek, akkor nyerjen ő.
- Hűű - bólintottam elismerően.
- Mondom, ha esetleg nem én nyerek! Esetleg.
- Értettem.
- Akkor legalább az osztályból valaki, és ne az a-sok.
- Jogos. Amúgy nem láttad Karcsit? Csinálnék róla képet – forgolódtam.
- A kis barátod hozta a formáját, és hobbitnak öltözött. Emiatt cipő nélkül
jött be a terembe. Két perc után ráléptek a lábára. Ha jól tudom, röntgenre
vitték a szülei - magyarázta.
- Sajnálom - szomorodtam el. Szegény Karcsi.
- Na, megyek, a tánc előtt még megnézem Zsoltit. Legutóbb, mikor láttam,
inni próbált, de nem tudott a kitömött állától. Lehet, hogy azóta szomjan halt
- sóhajtotta.
A stúdiósok felmentek az ideiglenesen kialakított színpadra, aztán mondták,
hogy Máday kéri a tizenkettedikes Mónit, haladéktalanul jelenjen meg nála. Móni
lakkcsizmában és miniruhában botorkált a lépcsőn, és röhögve elindult
megkeresni az igazgatóhelyettest. A Micsoda
nő! style kissé kiverte a
biztosítékot Mádaynál. Előfordul.
Gépemet odaadtam Dave-nek, aztán a táncparketten beálltam Virág és Kinga
közé. A Rockafeller
Skank
tánca indította a bulit, amit előre
begyakoroltunk ebédszünetekben. Körülbelül húszan táncoltuk, de óriási sikerünk
volt, a végén hatalmas ovációt kaptunk. Aztán elkezdődött a farsangi buli, a
diákok a tánctérre özönlöttek. Macskanő táncolt Willy Wonkával, Freddy Krueger
Trinityvel, szóval mindenki megtalálta a helyét. Mi a lelátó harmadik sorában
tömörültünk, és eszméletlenül sokat röhögtünk Ricsin, aki Zsolti állát
ütögette, meg Cortezen és Dave-en, akik folyamatosan Andrisékat szívatták. A
két rocker az udvarra járt ki sutyiba bagózni, Dave pedig folyamatosan
hívogatta őket, hogy „most dobd el, azonnal!!!”. Persze végig vaklárma volt. Az
eredmnyhirdetésnél a két stúdiós a mikrofon elé állva bejelentette a
jelmezverseny győztesét. Virág és Ricsi nyert. Ahogy kimondták a két nevet,
óriási tapsvihar tört ki, én pedig elkaptam Kinga tekintetét, aki egy
pillanatra megfeledkezett magáról, és őszintén örült. Ez csak egy ezredmásodpercig
tartott, rögtön utána adott egy „zsibit” Zsoltinak, aki szájtátva lenyálazta
véletlenül Kinga pul- csijának az ujját.
A fényképezőgépemet felkapva gyorsan leszaladtam a színpad elé, és
csináltam pár felvételt Ricsiről meg Virágról, aztán átmentünk a büfébe, hogy
vegyünk valami kaját. Amikor visszaértünk éppen a Sum 41 Still Waiting című dalára
ugráltak a diákok, mi meg felmentünk a sorunkba, és kiosztottuk a vásárolt
ételeket, italokat. A székekre felpakolt lábbal, nem kis szemetet csinálva magunk
körül (Andris és Robi ropival dobálóztak), lazán ücsörögtünk, és az eseményeket
figyelve röhögtünk, nem keveset. Arról nem is beszélve, hogy kissé
összekeveredtek a jelmezeink. Virág vörös parókája természetesen Zsoltira
került, Jacques kalapjában Dave fotózta magát. Én Cortez zöld sapkájában
ücsörögtem (J), az angyalszárnyaim pedig Macuhoz kerüllek, ( azokkal mászkált, fogalmam
sincs, miért. És a legjobb az egészben, hogy Kata felajánlotta, csinál rólunk
pár fotót, úgyhogy lett egy halom csoportképünk.
Farsang: 5/5* - szuper volt, annyit nevettem.
Közös tánc: 5/4 - kicsit rontottunk, amitől Kinga ideges lett de
összességében viccesre sikerült.
Cortez: 5/5* - J
Karcsi: 5/1 - este üzent, eltört a lábujja. L
Ricsi: 5/5 - annyit mondogatta, hogy „why so serious”, hogy most már meg
kéne néznem a Sötét
lovagot,
ugyanis így nem értettem, hogy miért
jó, hogy ezt mondta. És amúgy mit jelent? J
Jelmezek: 5/5* - A Szent Johannában mindenki komolyan veszi a bulik
témáját, így a legkülönbözőbb ruhákkal és sminkekkel találkoztam ma este. A
fotókat átnézve (204 készült) folyamatosan mosolyogtam, szenzációs képek
lettek.
Máday: 5/2 - egész este rajtunk tartotta a szemét, bár csak háromszor jött oda, hogy fejbe csapja a
vonalzójával Zsoltit és Dave-et. J
Bálint: 5/1 - beteg volt, ezért nem tudott jönni. Sajnálhatja, jó buli
volt.
Február 14., hétfő
Ricsi tizennyolcadik szülinapja!
Amúgy a hétvége klassz volt, szombaton Petivel találkoztam, este Cortez
átjött, és filmet néztünk
(megnéztük A téglát. Hát, nem túlra nem tetszett), vasárnap meg anyuval
voltam a Meterológiai Intézetben, utána pedig elmentünk vásárolni. Ma ébredés
után az első dolgom volt, hogy üzenjek Ricsinek, mert bár tudtam, hogy
nemsokára találkozunk, gondoltam, jólesik neki, hogy azonnal eszembe jutott,
ahogy felkeltem.
Egész hamar elkészültem (garbó pulcsi, farmer, bakancs, kabát, sapka, sál,
kesztyű), és az uzsonnámat elrakva kimentem a házból. Cortez a kapunkban várt,
és üdvözlésképpen kaptam egy „tegnap nem is találkoztunk” csókot.
- Hoztam neked valamit - kezdte, én pedig elhúztam a számat.
- Ööö. Azt hittem, hogy mi nem tartunk ilyen dolgokat... – nyögtem ki
zavartan.
- Milyen dolgokat? - csodálkozott.
- Valentin nap, meg ilyesmi...
- Miért, Valentin-nap van? - kérdezte csodálkozva.
- Aha.
- Ja. Jó. Mindegy - emelt ki a táskájából egy filmet. – Nézd meg, ha
akarod.
- Hú, A sötét lovag - mosolyodtam
el. Egyrészt a megkönnyebüléstől , hogy nem ajándékot hozott, másrészt meg, mert
nem felejtette el, hogy említettem pénteken, hogy jó lenne megnézni. - Tetszeni
fog ez nekem?
- Nem, de nézd meg - mosolyodott el.
- Akkor nekünk nincs Valentin-nap?
- Nincs.
- Örülök - ismertem be. - De a suliban kapok Valentin-heti ajándékot?
- Szeretnél?
- Azt igen - vigyorodtam el.
- Akkor kapsz.
- Köszönöm.
A Szent Johannához érve már messziről láttuk Ricsit, egyrészt, mert a
raszta hajából péntek óta sem tudta kimosni a zöld színezőt (huppsz), másrészt,
egy papírkorona volt a fején. Természetesen ezt Virágtól kapta, a „Birthday
boy" és az „I'm 18" kitűzőkkel együtt.
- Boldog szülinapot! - léptem hozzá, és szorosan megöleltem.
- Kösz. És
az sms-t is.
- Na és,
milyen érzés? 18. Nagykorú. Felnőtt... – töprengtem
- Klassz.
Berúghatok legálisan - vihogott.
- De nem
fogsz, mert példamutató diák vagy, és csak azért, mert nagykorú lettél, nem
kezdesz el idiótán viselkedni, mivel tisztában vagy vele, hogy az iskola egyik
legnépszerűbb tanulójaként azonnal követőid akadnának. Tehát maradsz absztinens
- jelentette ki Kinga, ahogy mellénk lépett.
- Milyen
szinens? - forgolódott Ricsi.
- Az meg a
másik fele, hogy papíron nagykorú vagy, de majd ha itt is megérsz - kopogtatta
meg Kinga Ricsi halántékát - jelezni fogom neked. Addig maradsz hülyegyerek,
teljesen mindegy, hány éves vagy.
- Éééés
tegye fel a kezét, aki hallott már ennél szebb szülinapi köszöntőt - mondta
Dave, mire felnevettünk.
A fiúk
azonnal témát váltottak, és Ricsi nagykorúságán röhögtek, Virág pedig mélyen
Kinga szemébe nézett, és suttogott egy „köszi"-t. Értettem, hogy miért.
Kingának totálisan igaza volt.
Ricsi
ugyanúgy példakép a suliban, mint Cortez és Zsolti vagy akár Dave. A négy fiú
viselkedése kihat az összes tanulóra, ami nagy felelősség, ráadásul ők ezt
észre sem veszik. Mi viszont igen.
Amíg ők
normálisak, a többi diák is az. Ez van. Az a-s lányok csapata érkezett meg,
mindannyian elnyávogták Ricsinek, hogy „boldog szülinapot", aztán a menő
csizmájukkal és derékban húzott kabátjukkal becsörtettek az épületbe, hogy
terepszemlét tartsanak.
Dave mesélt
a hétvégi randijairól (egyik sem nyerte el a tetszését, de legalább látott két
jó filmet), aztán mindannyian bementünk a portán. A belépőkártyánkat felmutatva
beléptünk az aulába és kissé hátrahőköltem. A sulirádióból üvöltött a Korn, ha
jól tudom, éppen a Blind című száma ment.
- Pósa! -
próbálta Máday túlordítani a zenét. - Megértem, fiam, hogy nagy nap ez a mai, de csak neked. Megoldható,
hogy a rádióból ne a te kedvenceid szóljanak? Megőrülök tőlük!
- Máday néni, ne tessék már ilyet mondani. Ricsi ma tizennyolc! Inkább
tessék megölelni - tanácsolta Zsolti. Az egész aula zengett a röhögéstől.
- Na, tűnés - intett le minket az igazgatóhelyettes, és ráförmedt az érkező
tizedikesekre, akik, mondjuk, semmiről nem
tehettek, de mindegy.
Valentin-hét kezdetével a diákok totál lázba jöttek, és a lépcsőn felfelé
lépkedve idegtépő csörgésre lettem figyelmes. Amikor a második tanuló ment el
mellettem műanyag gyöngy nyaklánccal a nyakában, rájöttem, idén minden
bizonnyal ez a menő. A suliboxom résébe dugott papírt kihúzva leolvastam a
felhívást. Valentin-hét a Szent Johannában. Ajándékozz barátaidnak gyöngysort,
és gyűjts be te is minél többet, hogy a te nyakadban lógó láncok csörögjenek a
leghangosabban.
- Húúú - kerekedett el Virág szeme.
- Pontosan. Agybajt fogunk kapni péntekig - bólintottam.
- Veszünk? - vigyorgott Virág.
- Naná - értettem egyet azonnal, és egymás kezét fogva leszaladtunk a
büfébe. A színes, műanyag gyöngysorokat abszolút jelképes összegért árulták
(ahogyan a karkötőket és a post iteket az elmúlt években), úgyhogy Virággal
felvásároltunk egy rakás láncot, és a terembe lépve azonnal osztogatni kezdtük.
- Szülinapos kéket kér - tette fel a kezét Ricsi, én meg a tanári asztaltól
odahajítottam neki.
- Szent Johanná-s Mardi Gras - tűnődtem, miközben összevissza dobáltam a
vásárolt darabokat.
- Kösz - biccentett Dave, és feltette a nyakába.
- Hé - léptem Cortez elé, remélve, hogy én adom neki az elsőt. Már volt a
padján négy.
- Ezek kitől vannak? - csodálkoztam.
- Páran bejöttek, hogy ideadják - legyintett.
- Ó. Oké. Válassz - nyújtottam felé a kezem, amiben még lógtak láncok.
Cortez elvett egy feketét, és kérdőn nézett rám, mint aki azt mondja: „ezt most
tényleg fel kell vennem?”. - Igen. Ez a Valentin-hét.... - vonogattam a vállam,
mert olyan jópofa szokott lenni. Legalábbis az elején mindig.
- Na, végre! - ivott bele Zsolti a szénsavmentes ásványvizébe, majd
felemelve az üveget, Dave felé bökött. - Végre Dave hordhat gyöngysort
nyilvánosan.
- Elmész a fenébe - dobott Dave Zsoltinak egy tollat, aki megállás nélkül
vihogott.
A teremben óriási röhögés hangzott fel, mindenki mondta a magáét, Cortezhez
meg sorban érkeztek a diákok, hogy adjanak neki egy láncot. Csengetésig
tizenkettőt kapott. Hű.
- Réni - fordult hozzám Jacques, és egy rózsaszín láncot tartott felém.
Mosolyogva megköszöntem, és én is adtam neki egyet, miközben meghallgattam,
hogy Zsák hogyan tervezi odaadni Flórának, vagy ahogy ő mondja, „Flörának” a
vásárolt gyöngysort. Kinga lépett be a terembe, nyakában öt lánc csörgött.
- Tessék - nyomtam a kezébe az utolsót, mert már csak neki nem adtam oda.
- Köszönöm. Felteszem a többi közé - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Nincs mit - vontam meg a vállam, és a nyakamhoz érintettem a kezem. Virág
és Jacques gyöngysora volt csupán rajtam, csak tőlük kaptam. L
Első szünetben már kezdett csörögni az egész folyosó, miközben a
sulirádióból továbbra is Ricsi tiszteletére üvöltöttek a kedvenc számai. Senki
nem mert szólni érte, de őszintén, csupán a fiúk élvezték a Korn-maratont, a
lányoknak konkrétan megfájdult a fejük a sok hörgéstől. Nyelvtanon Kardos
becsapta maga mögött az ajtót, és köszönés nélkül közölte az osztállyal, hogy
„csapnivaló a helyesírásunk”. Zsolti benyögte, hogy „mer???”, mire Kardos
kikelt magából.
- Nagy Zsolt a táblához, a többi némán figyel. A nyakláncokat levenni az
óráimon, mert akit azon kapok, hogy csörgeti, azonnal elővesz egy lapot, és
röpdolgozatot ír. Antai-Kelemen, ez főleg rád vonatkozik. Vedd le a kilónyi
bizsut magadról. Elég volt ebből! - tett rendet az osztályban Kardos azonnal.
Cortezez lerángatta magáról a láncokat, és az asztalára csapta. Nagyon sokat
kapott, de tényleg.
Ricsi is kibújt a gyöngykötegből, és Cortezhez hasonlóan nagy zajjal
félretette. A többiek még alig kaptak úgyhogy viszonylag csendesen szabadultak
meg a csörgő daraboktól. Ilyen jó hangulatban telt a magyaróra, Zsolti egyest
kapott a feleletére, amitől Kardos még idegesebb lett, úgyhogy csengetésig
lapítottunk.
Ebédszünetben Kinga odalépett Cortezhez, és suttogva megszólalt.
- Vidd ki Ricsit.
- Jó. Lehívom a büfébe.
- Nem, az nem jó, meglátja a tortáját! - rázta a fejét.
- Akkor hová hívjam? - kérdezte Cortez.
- Hívd ki magaddal a mosdóba.
- Kinga! Lehet, hogy a lányok együtt járnak mosdóba, de mi általában
megoldjuk egyedül is - közölte.
- Nem érdekel! Hívd el!
Cortez zavartan beletúrt a hajába, aztán elröhögte magát.
- Felőlem - mondta, majd Ricsi felé nézett. - Megyek a mosdóba. Jössz?
- Mi van? - kérdezte Ricsi elképedve.
Én visszafojtott nevetéssel néztem őket, majd segítségkérőn Zsoltihoz
fordultam, aki szerencsére kapcsolt.
- Én megyek veled.
Ricsi összevissza kapkodta a fejét, végül feltápászkodott.
- Akkor menjünk együtt - hagyta rájuk.
- Kell még valakinek? - kiáltotta Zsolti. Az egész osztály felröhögött,
mire mindhárman kimentek a teremből.
Kinga azonnal akcióba lépett, leküldte Jacques-ot a büféb tortáért (Jacques
készítette tegnap, direkt Ricsinek), Virág kirohant a folyosóra a szekrényéhez,
amiben a rajzát rejtette el, Dave pedig a táskájában turkált, végül elővett két
gyertyatartót, ezen totál ledöbbentünk, Kingával együtt értetlenül néztünk.
- Dave, mi a fenét csinálsz? - kiáltotta Kinga idegesen.
- Hoztam gyertyát - felelte tök természetes arccal.
- Ezek hanuka gyertyatartók!
- Azt mondtad, hozzak tizennyolc gyertyát. Ez annyi!
- Te akkora idióta vagy! Gyertyát, a tortára! - fogta a fejét Kinga.
- Óóó - esett le Dave-nek. - Ezt találtam otthon. Bocs - vonogatta a
vállát.
- Mindegy. Jó lesz ez is - sóhajtotta Kinga idegesen. Megrezgett a
zsebemben a telefonom, mire előkaptam, és megnéztem az sms-t.
- Cortez kérdezi, hogy meddig kell a vécében lenniük Ricsivel,
mert már kicsit kellemetlen…
- Jöhetnek - biccentett Kinga, amikor befutott Jacques a tortával.
Gábor az ajtóban állt, majd amikor a három fiú visszaért, becsukta utánuk
az ajtót, hogy senki ne jöhessen be. Ricsi, amikor meglátott minket, totál
leblokkolt, és kérdőn nézett körbe. Az egész osztály ott volt, és boldog
szülinapot kívánt neki, majd Jacques az orra elé nyomta a tortát.
- Kösz - bólintott Ricsi zavartan. - Mindent - tette hozzá, majd megölelte
Virágot ölelte át, aztán sorban engem és Kingát, végül megköszönte a többieknek
is (őket értelemszerűen nem ölelte meg) -
Amúgy - kérdezte, felocsúdva a döbbenetből - mi ez a két hanuka gyertyatartó?
- Tudtam! Tudtam, hogy észreveszi! Dave, te akkora hülye vagy! - gyilkolta
meg Kinga a meghitt hangulatot azonnal, és vitába kezdett Dave-vel, aki
továbbra is azzal védekezett, Kinga gyertyát kért, ő pedig hozott.
- Tortaaaaa! - üvöltötte hirtelen Andris, aztán odaugrott a padon lövő kis,
kerek tortához, és teljes arccal belefejelt. Macu az egészet vette kamerával,
bár kicsit remegett a keze a röhögéstől.
- Ne, már, azt Jacques készítette! - szóltam szomorúan, amikor példáját
követve Robi is belenyomta az arcát a sütibe.
Jacques annyira nevetett, hogy a szemét törölgette közben, úgyhogy nem
viseli meg túlságosan, hogy tönkrement a sütije. A két rocker viselkedése után
nem volt kérdés, hogy megindul a kaja csata. Még este, fésülködésnél is találtam
piskótadarabot a hajamban. Na mindegy. A lényeg, hogy Ricsi örült, sikerült
meglepnünk, és őszintén jólesett neki, hogy gondoltunk rá. Más kérdés, hogy pont
úgy sikerült az egész, ahogy az osztályunktól várható. Este a laptopomra
feltöltött képeket átküldtem Ricsinek és Davenek, közben meg belelestem a
felvételekbe. Kábé ilyenek lettek: Andris tejszínhabos arccal. Virág Ricsit
öleli át, az utóbbin papírkorona van. Kinga gyertyatartóval kergeti Dave-et.
Cortez és Ricsi nyakláncokkal dobálózik. Zsolti Csontváz Carlost eteti
tortával. Cortez és Macu röhögnek Robin, aki két kézzel tömi magába a piskótát.
Jacques mosolyog, mögötte Zsolti készül megdobni őt. Jacques már nem mosolyog,
mert megijedt a találattól, a háttérben Zsolti röhög. Én, ahogy letörlöm A katedrális fedeléről a tejszínhabot (L). Cortez, Ricsi,
Virág és én ülünk a padokon, a háttérben Kinga és Zsolti veszekszik. Karcsi
benyit a terembe, de felé repül egy tortaszelet. Karcsi becsukja az ajtót,
kívülről. J Hát, valahogy így telt a nap.
Ricsi: 5/5* - tizennyolc lett. Wooow. J
Valentin-hét: 5/4 - a kilencedikesek izgatottan susognak, nekik ez nagyon
üj. Mi csak vásároltunk egymásnak egy-egy darabot, így nap végére nekem lett 13
darab. Az osztályon kívül még Karcsi és Kata vett nekem, én pedig nekik.
Sulirádió: 5/2 - a Korn-nap megtette a hatását, szétmegy a fejem. Fogalmam
sincs, hogy tudja ezt Ricsi ennyit hallgatni, de le a kalappal előtte. Én
harmadik szünetben kibuktam, pedig még messze volt a nap vége.
Olvasókör: 5/5* - Karcsi a Narnia
krónikáit olvassa, úgyhogy ő
tartotta a mai szakkört. Érdekes volt, nekem nagyon tetszett.
Sötét
lovag: 5/2 - pech, apu kora este
meglátta a szobámban a filmet, és azonnal meg akarta nézni.
Én A katedrálist akartam olvasni, de annyira odavolt, hogy
szeretné látni, hogy végül megnéztem vele. Nos, neki nagyon tetszett. Ennek
örülök. A többi no comment.
Február 15., kedd
A mai nap címe hivatalosan is: „Dave kontra Barka". Azon túl, hogy a
többiek remekül szórakoztak az órán, sajna totálisan elvágtuk magunkat,
szerintem egész évre. Természetesen én nem tehettem semmiről, de ez általában
így van. Viszont az osztály tgjaként rám is vonatkozott az „elegem van belőletek”,
„hogy képzelitek?”, vagy éppen a „11/b, szégyelljetek magatokat!” szidalom.
Csengetéskor a tanárnő bejött a terembe, és kezdésnek feltett pár ismétlő
kérdést. Ez így rendben is volt, csak aztán kezdett kissé monoton lenni, hogy
minden kérdésre Kinga és én tettük fel a kezünket és adunk választ, a többiek
pedig kulturáltan unatkoznak. Ezért Barka taktikát váltott, és elkezdett név
szerint kérdezgetni. Zsoltitól a „passz”, Corteztől a „fogalmam sincs”,
Ricsitől „he?”,
Macutól pedig a „miért én kaptam a japán kérdést? Ez diszkrimináció!
Hahaha” feleleteket hallhattunk, amin már eleve jól szórakozott az osztály,
aztán a tanárnő Dave-re nézett.
- Felmayer, mikor volt a Rákóczi-féle szabadságharc?
Dav felnézett a telefonjából (!) , és indulatosan megrázta a fejét.
- Azt nem tudom, de egy biztos. Nem kaptam róla értesítést!
- Tessék? - kerekedett el a tanárnő szeme.
- Így van - bólogatott Dave, mi pedig visszafojtott nevetéssel hallgattuk.
- Nem tudom, mikor lehetett, de nem hívtak meg rá, márpedig igen sok meghívást
kapok. Úgyhogy utánanézek ennek a Rákóczi tagnak, és ha bebizonyosodik, hogy
szándékosan nem küldött értesítést, én egész egyszerűen kitörlöm az ismerőseim
közül - magyarázta Dave. Az egész osztály röhögött, a tanárnő arcszíne pedig
kezdett váltakozni. Először elfehéredett, aztán bevörösödött. Hú, elég ijesztő
volt.
- Felmayer! Kifelé!
- Tessék? - csodálkozott Dave.
- Kifelé az órámról!
Dave értetlenül felállt, aztán a telefonjával együtt kisétált a teremből.
Barka becsapta utána az ajtót, és dühösen meredt ránk.
- Hallatlan! - csóválta a fejét megbántva. A következő pillanatban Zsolti
előszedte a zsebében rezgő mobilt, és körbenézett.
- Dave azt kérdezi, hogy kérünk-e valamit a büféből - mondta.
- Én egy kakaós csigát - tette fel a kezét Virág, megfeledkezve arról, hogy
éppen óra van, és a tanárnő már így is kiborult.
- Kóla - tette fel a kezét Cortez.
- Én egy tejeskávét - kiáltotta Macu, Zsolti pedig lázasan sms-t írt.
- Mindennek van határa! - csapta le a naplót hirtelen Barka az asztalra,
aminek hatására elcsendesedtünk.
A tanárnő kirontott a teremből, gyanítom, Dave után sietett, aki, mivel nem
kapott instrukciót, hogy mit tegyen a szabad idejével (Mádayhoz kellett volna
mennie), egyenesen a büfébe indult.
Szünetben természetesen a teremben kellett maradni, mert érkezett egy
meglepetésvendégünk.
Tadamm, és
már be is lépett Máday.
- 11/b! -
kiáltotta, és az éppen nyíló ajtó felé nézett. Karcsi bedugta az orrát, majd
látva, hogy ez most annyira nem alkalmas, sebesen vissza is csukta az ajtót. -
Elegem van belőletek! - közölte Máday szigorúan. - Mindenki elővesz egy papírt,
és leírja „Órán fegyelmezetten viselkedem, és nem szemtelenkedem a
szaktanárokkal!”.
- Kész van - nézett fel Kinga, aki már sebesen le is firkantotta a
mondatot. Én még csak el sem kezdtem.
- Nagyszerű. Akkor folytasd - meredt rá Máday.
- Meddig? - horkant fel Zsolti unottan.
- A héten - húzta el a száját gúnyosan az igazgatóhelyettes.
- Miii? - kapkodta a fejét Andris, én meg közben halkan súgtam Jacques-nak,
hogy miről van szó.
- Így van. Szünetekben a teremben maradtok, és írtok. Pénteken beszedem.
Lehet kezdeni - tapsolt egyet Máday, afféle „gyerünk, mire vártok?” stílusban.
- Máday néni, és aki analfabéta? - nyújtogatta a karját Zsolti.
- Nagy Zsolt, biztosan magadra gondoltál. - vetett rá lesajnáló pillantást
Máday. - Ez esetben javaslom, hogy minél előbb kezdj el írni tanulni. Akinek
nincs péntekre minimum egy teleírt füzete az hétfőn nálam kezdi a napot, és
garantálhatom, megtanulja leírni ezt a mondatot!
Az igazgatóhelyettes kiment, mi pedig riadtan néztünk össze. Teremfogság.
Pfff. Előszedtem egy spirálfüzetet, és írni kezdtem, a többiek pedig hőzöngtek,
mert mindenképp ki akartak menni szünetre. Az a-s lányok néztek be hozzánk (a
fiúknak hoztak nyakláncokat), Dave pedig azonnal üzletelni kezdett.
- Tami - ölelte át a vállát azzal a tipikus „kéne egy kis segítség”
mozdulattal. - Nincs kedved írogatni?
- Nincs - felelte egyszerűen.
- Akkor hasztalan az ittléted - legyintett, mire mindenki felnevetett.
Eközben Virág két tollat fogott a kezében, és megpróbált „duplán írni”,
hogy rögtön két sora teljen be, Zsolti Kingát győzködte, indigó papírra írjon,
és a másolt oldal lehetne az övé (J), Andris és Robi elkapták Karcsit, és befogták
„dolgozni”, Jacques és Gábor sebesen írtak, Cortez zenét hallgatott, Macu
akkora betűkkel írt, hogy egy oldalra csupán egy fél mondat fért ki, Ricsi úgy döntött,
hogy majd délután fénymásol. J
Hát, így jártunk ma. Eközben a suliban tombolt a Valentin-hét. A diákok
minden lépése őrült csörgéssel járt, de mi ebből nem sokat érzékeltünk. Az új
teremfogság miatt nem mehettünk ki szünetre, így az osztályban maradtunk, és
elfoglaltuk magukat. Üvöltött a tévé, a telefonokból üvöltött a zene, Andris és
Robi is üvöltött (ők szoktak csak úgy), üvöltött a sulirádió is, meg időnként
Kinga. Klassz nap.
Utolsó óra után Cortezzel indultam haza, a kapunkban pedig elbúcsúztunk
holnapig, mert ma már nem találkoztunk. L Ugyanis Virág megkért,
hogy menjek át hozzá kora este, vigyázni az öccsére amíg az apukája és Kriszta
elmennek valahová. Persze örömmel mondtam igent, egyrészt, mert Virággal mindig
nagyon szívesen lógok együtt, másrészt, elég régen láttam Benit. Éppen elindultam,
amikor megcsörrent a Cápa zenéje a zsebemben.
- Renáta! - szólt bele Kinga köszönés nélkül. - Úton vagyok feléd. Kell a
memóriakártyád.
- Miért? Átküldőm e-mailben a képeket - válaszoltam zavartan.
- Márpedig nekem az nem felel meg. Gondolkoztam, és vagy el kéne küldened mindet, ami az esetedben egy
évig is eltarthat, tekintettel arra, hogy műszaki analfabéta vagy, a másik
variáció, hogy csak pár fotót küldesz, de akkor azt te választottad ki. Ami
természetesen nekem nem jó. Így kérem a memóriakártyád.
- Jó. De éppen Virághoz megyek, odajönnél érte?
- Miért mész Virághoz? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy megdöbbent.
- Mert áthívott? - kérdeztem vissza.
- Mond neked az a fogalom valamit, hogy tapintatlanság?
- Most mi bajod? - csodálkoztam. Kinga totál kiszámíthatatlan, sose tudom
pontosan, hogy mi baja van.
- Az, hogy hárman vagyunk a szövetségben! És ha megpróbáltok kihagyni,
akkor kizárlak titeket!
- Akkor egyedül lennél a „szövetségedben” – nevettem el magam önkéntelenül
is.
- Nem vagy vicces! Nézd, én a népszerűségemet teszem kockára azzal, hogy
veletek mutatkozom.
Az a minimum, hogy engem is hívtok, ha programotok van!
- Kinga, ez nem egy program. Vigyázunk Benire, kábé másfél óra...
- Hát jó - duzzogott tovább. - Ezennel hivatalosan is feloszlatom a
triumvirátus!
- Ááá, még neve is volt a szövetségünknek? – mosolyogtam.
- Ne humorizálj, Renáta, nem áll jól!
- Kinga, állj le - sóhajtottam a telefonba, miközben becsuktál magam mögött
a kaput. - Gyere át Virághoz, ott megbeszéljük.
- Nem szívesen megyek. Engem nem bír az a gyerek – közölte.
- Beni? Még nincs egyéves. Hogy érted, hogy nem bír?
- A múltkor olyan furán méregetett. Nem tetszett a tekintete.
- Kinga. Te őrült vagy - jelentettem ki, aztán ismét megkértem, hogy jöjjön
át Virághoz, ahol majd mindent megbeszélünk.
Kinga természetesen jött, és kiselőadást tartott arról, hogy ha már úgy
alakult, hogy nap mint nap kénytelen velünk együtt mutatkozni, akkor meg ne
próbáljuk kihagyni a programokból. Ez tőle valami olyasmit jelenthet, hogy
megszokta a társaságunkat, és bár sose vallaná be, még magának se, de talán
kedvel is minket, úgyhogy rosszulesik neki, ha őt nem hívjuk. Ha ezt így
vesszük, akkor pozitív. Ha úgy vesszük, ahogy mondta, akkor persze negatív, de
szerencsére nekem már van Kingához egy autómatikus fordítóm, így a hallott
szöveget azonnal konvertálja az agyam. Az pedig, hogy Beni miért sírja el magát
Kinga közelében… Nos, talán a kisgyerekek nem szeretik, ha eszelős tekintettel
vizslatják őket vagy ha kockacukrot akarnak adni nekik. Mert bár Kinga igazán
jól ért a lovakhoz, az emberi kapcsolatok terén még nem remekel. J
Teremfogság: 5/2 - már megint. L
Írás: 5/4 - jól haladok, becsületesen írtam minden szünetben.
Valentin-nyaklánc: 5/3 - ma kaptam két újabb darabot, fogalmam sincs,
kiktől, még sose beszéltem velük. De a két lány adott Corteznek is, úgyhogy
gondolom, azért kaptam én is.
Beni: 5/5* - csoda aranyos kissrác, és minden bizonnyal masszív
idegrendszere lesz, ha felnő, ugyanis a kedvenc játéka egy Ricsitől kapott
Slipknot gumibaba, amit gyanútlanul rágcsál.
Érdekes.
E-mail: 5/5 - Justine írt, volt síelni a sulijával, küldött egy csomó
képet. J
Bálint: 5/5 - hozott nekünk élelmet a büféből, mivel mi csak i mosdóig
mehettünk ki. Pfff.
Február 16., szerda
Cortez a kapunkban várt, úgyhogy sietve mentem ki a házból. Tegnap kora
délután láttam utoljára, ami már tizenhét és fél órája volt. Majdnem egy nap!
Jó, persze este beszéltünk telefonon, de az mégsem olyan. A kapcsolatunkat
egyébként nehéz egészségesen kezelni, legalábbis nekem, mert szívem szerint
huszonnégy órát töltenék vele, és szinte fizikai fájdalmat érzek, ha nem lehetek
mellette, de persze az agyam okosabb fele ezt abszolút ellenzi. Főleg azért,
mert amúgy helytelenítem a „fojtsuk meg egymást” típusú együtt járást, hiszen a
kapcsolatunk előtt is mindkettőnknek teljes élete volt, és amióta együtt
vagyunk, próbáljuk öszszepasszítani a régit az újjal. Ami, mellesleg, remekül
működik, csak hát ott van az agyam kevésbé okos fele, ami folyton folyvást azt
sulykolja belém, hogy Cortez nélkül egyszerűen nem vagyok egész. Kettőnk közül egyébként,
azt hiszem, ő irányítja jobban a dolgokat, ragaszkodik ahhoz, hogy suli után
tanuljak, hogy az együtt töltött idő ne legyen „káros az életemre”, hogy
szünetekben olvassak, ahogy szoktam, és hogy a barátaimra is maradjon elég időm.
Ennek tudatában Cortezről kijelenthete, hogy elképesztően önzetlen ember,
amitől csak még inkább szeretem. Mindig azt helyezi előtérbe, hogy nekem mi a
jó, akkor is, ha ezzel egyébként nem mindig értek egyet. Hát, így csattanok ki a
boldogságtól, kábé.
-Mit csináltál tegnap? - érdeklődtem, miután elindultunk a suliba.
-
Entourage-t
néztem. - felelte.
- Az mi?
- Sorozat. Törtetők - mondta,
majd amikor látta, hogy életemben nem hallottam még róla, elmesélte, hogy miről
szól, meg hogy ez az egyik kedvenc sorozata. Cortez egyébként kábé úgy van a filmekkel
és sorozatokkal, mint én a könyvekkel. Van vagy ezer kedvence, és mindig az a
legjobb, amit éppen néz. J
Amikor befejezte és tudomásul vette, hogy nem kaptam kedvet hozzá (nincs
időm sorozatokra, mert akkor mikor olvasnék?) már szinte odaértünk a sulihoz. A
Szent Johanna felé igyekvő diákok hangosan csörögtek, a nyakakban lógó
nyakláncmennyiség összekoccanva igen nagy zajt csapott.
És még csak a Valentin-hét harmadik napja van.
- Na, végre - csapta össze a kezét Dave, amikor meglátott minket. - Hol
voltatok eddig?
- Mindig ilyenkor jövünk - feleltem csodálkozva.
- Tudom, de küldtem egy fontos üzenetet Facebookon. Miért nem reagáltok? -
idegeskedett.
- Én nagyon rég nem néztem - vontam meg a vállam, aztán Cortez felé
fordultam.
- Ha fontos, hívj fel - mondta, szerintem jogosan.
- Mi az, törölni fogjátok magatokat? - döbbent le totálisan mert ez számára
olyan lehetett, mintha azt mondtuk volna, „áramszünet”. Dave köztudottan ettől
a szótól retteg a legjobban.
- Nem, de nem nagyon használjuk - válaszolt Cortez, a nevemben is.
- Miééért? - dramatizálta túl Dave a helyzetet.
- Mert akivel akarok, beszélek. Pár naponta belépek, visszajelölöm aki
bejelölt, és ennyi. Nem fogok ott lógni egész nap. Minek?
- Mert lemaradsz!
- Miről? - nevettem el magam hitetlenül.
- Mindenről.
- Ez hülyeség - ráztam meg a fejem. - Nekem alig van ismerősöm, a neten sem
gyűjtök többet, csak hogy legyen egy jól hangzó szám. Nem játszom virtuális
játékkal, nem lájkolgatok, nem szeretnék fotókat megosztani mindenkivel, nem
akarok helyzetjelentést adni arról, hogy éppen mit csinálok, mert akit érdekel,
az megkérdezi.
- Kétlem, hogy bárkit is érdekelne - lépett hozzánk Kinga Zsoltival. - De
valójában van valami abban, amit Renáta mond. Én sem használom már egyik
közösségit sem, mert nem látom értelmét.
Akárhányszor belépek, Virág értelmetlen kiírásaival van tele a fal, ha
akadna is egy fontos információ, az bizonyára eltűnne a sok lájkolás és
szivecske meg idióta taggelés miatt. Ráadásul, és ez a legfontosabb, nem
másoknak élem az életem, hanem magamnak, ergo nem osztom meg a napom legapróbb
pillanatát is egy halom emberrel, mint egyesek.- nézett Dave-re és Macura, akik
Kinga beszéde alatt is mobilról Twittereztek.
- Hát ezért nem jeleztetek vissza a flashmob meghívásora - csóválta a fejét
Dave, miután észrevette, hogy már senki nem beszél.
- Lesz flashmob? - kérdezte Ricsi, egy raszta tincsét tanulmányozva.
- Lesz bizony. Én szerveztem. Péntek reggel, háromnegyed nyolc. Helyszín,
Szent Johanna-aula.
Szigorúan titkos, összesen tizenöt embert hívtam résztvevőnek.
- De jóóóó! Lefagyóós lesz? - ugrándozott Virág, és szemmel láthatóan
mindenkit feldobott a téma. Én meg értetlenül kapkodtam a fejem. Mi van???
- Mi az a flashmob? - suttogtam Corteznek.
- Villámcsődület - magyarázta, fél karral átölelve a vállam.
- Tessék, itt van egy - nyomta Dave elém az iPhonját, mire mindenki körénk
állt, és a kijelzőt figyelte.
Aha! Most már értem. Szóval ez ilyen csoportos megmozdulás, amikor egy
pillanat alatt hirtelen mindenki megáll, abban a pózban, amiben éppen van, és
úgy marad. Mintha leállítanának egy filmet vagy éppen lefagyna a rendszer. A
mutatott videó iszonyúan tetszett, tök jópofa volt, ahogyan a résztvevők tényleg
megdermednek, és nem mozdulnak.
- A legfontosabb, hogy komolyságot kérek! Virág, ezt főleg neked mondom.
Nem röhögheted el!
- közölte Dave.
- Úúú, megpróbálom, de olyan vicces - töprengett Virág.
- A többieknek szerintem menni fog. Két kamerával vesszük és toljuk fel a
netre. Úgyhogy készüljetek. Klassz lesz - mosolygott Dave.
Szóval péntekre megint kitaláltak valamit, amivel döbbenetet kelthetnek és
vélhetően kiboríthatják Mádayt. Szép tervek. J
Emelt franciával kezdtünk, Monsieur Durand egész órán diktált, aztán
következett a várva várt duplamatek, amikor is Gazdag tanárnő úgy döntött,
megkérdezi Virágot, mit tud a gráfokról. A válasza igen egyszerű volt,
visszakérdezett, hogy „giráf?", mire mindenki felröhögött. Sajna Gazdag nem
volt humoránál, úgyhogy a táblánál folytatódott a felelés. Minden energiámmal és
idegszálammal Virágra koncentráltam, mutogattam, súgtam, kalimpáltam, tátogtam,
ééééés! Kettest kapott! Éljen, éljen!
Szünetekben Bálint, Karcsi és Kata is látogatást tett a termünkben, az előbbi
a fiúkkal ökörködött, az utóbbi kettő pedig az én padom köré gyűlt, és nézték,
ahogyan írok. A többiek annyira nem erőltették meg magukat, a büntetésből
kapott feladattal, azonban remekül haladtak. Naná, Cortez a nagymamájával
íratott pár oldalt tegnap este, Dave az apukája titkárával(!), Ricsi és Virág nyomtatgattak
maguknak jó pár oldalt, Andris és Robi befogták Karcsit, Zsolti pedig közölte,
hogy
„ő beadja Kinga füzetét". Amiből persze őrült nagy vita lett, de hát
tőlük ezt már megszoktuk.
Utolsó órán, infón Tölgyessy kiadta az anyagot házinak, aztán elfoglaltuk
magunkat. 21. századi diákok lévén mindenki megtámadta a netet, a szokásos WoW,
YouTube, Facebook, jójáték és blogok megnyitása közben én rámentem a
gyakorikérdésekre, és válaszolgattam. Büszkén jelentettem be a többieknek, hogy
az oldal látogatói szerint kilencvenhat százalékban hasznos válaszokat adok, de
nem hatotta meg őket. Pedig szerintem ez tök jó. De, mindegy. Azért két válaszírás
közben időt szakítottam arra, hogy meghallgassam Virág számát, Amy McDonaldtól
a
This
isthe Life-ot. Egyébként tényleg klassz dal, majd megnézem a szövegét, hogy
miről szólhat.
Hazaérve megcsináltam a házikat, meg mindent megtanultam etikára (Vladár
szeret feleltetni), aztán segítettem anyunak, mert gofrit próbált sütni. A
mindmegette oldaláról leszedett recept és kép egyáltalán nem hasonlított arra,
amit anyu produkált, de ha lekentük nutellával, akkor legalább nem látszott,
hogy mennyire nem tűnik gofrinak az a dolog, ami elkészült. Cortez fél hat
körül jött át, úgyhogy sietve ajtót nyitottam.
- Ez mi? - kérdezte, a kezemben tartott, „fegyvernek minősülő tárgyat"
fürkészve.
- Gofri. Kérsz?
- Nem baj, ha nem? - mosolyodott el.
- Nem. Megértem - bólintottam.
A szobámban leültem a babzsák fotelembe, Cortez pedig felemelte a másikra
dobott könyvem, és felém nyújtotta.
- Ó, köszi - vettem el A katedrálist,
és felnyújtózva az asztalomra tettem.
- Nem nagyon haladsz vele - jegyezte meg.
- De, csak most szünetekben írni kell, nincs időm rá.
- Nyugodtan olvass.
- Nem fogok olvasni, amikor átjöttél!
- Miért?
- Mert az... fura lenne.
- Tehát szerinted muszáj beszélni. Mindig.
- Nem, csak... - tűnődtem el.
- Reni, átjöttem, hogy együtt legyünk.
- Tudom - mosolyodtam el.
- Úgyhogy felőlem olvashatsz.
- És akkor te mit csinálsz? - csodálkoztam.
- Ne aggódj - mutatott fel egy DVD-t. Szóval én is és ő is azt csinálja,
amit akkor tennénk, ha külön lennénk. De ha megy együtt is, akkor miért ne.
Cortez betette a sorozatot a DVD-lejátszómba, én meg fellapoztam A katedrális.. Talán nem túlzás, hogy számomra ez a
legideálisabb délután. Cortez és könyv. Hűű. J
Teremfogság: 5/3 - ebédszünetben a fél suli nálunk lógott. Mondtam is
Virágnak, hogy „ha Mohamed nem megy a hegyhez...”. Erre ő csak azt kérdezte,
hogy az ki, Zsolti pedig rávágta, hogy akkor „tengerszinten” marad. Na,
mindegy.
Gofri: 5/2 - fáj a gyomrom. Létezik, hogy gumi került bele? Elég nyúlós
volt.
Apu: 5/4 - délután, amikor Cortez itt volt, rutinszerűen „csekkolt” minket,
de miután látta, mit csinálunk, megnyugodott és kiment. J
Nyaklánc: 5/1 - na, most már fáj a fejem a csörgéstől.
A
katedrális: 5/5 - nagyon jó könyv.
Az egyik kedvencem.
Cortez: 5/5*** - azt hiszem, őrülten szerelmes vagyok.
Február 18., péntek
Az előre meghirdetett és titokban megszervezett flashmob regle.
Hihetetlenül vicces volt, és ami a legfontosabb, sikerült komolyan
megcsinálnunk, és senki nem nevette el magát! A suli előtt még egyszer utoljára
megbeszéltük, hogy mi lesz a feladat, aztán együtt, mindannyian bementünk az aulába,
és szétszóródtunk. Pontban hét óra negyvenötkor Dave belefújt a sípjába, mire a
Jeanne d’Arc-szobor mellett álló Máday odakapta a fejét.
- Felmayer, mi volt ez? - kérdezte, de addigra már mindegy volt. Dave
síppal a szájában megmerevedett, és úgy maradt, Macu felé fordulva fagyott le
teljesen.
Vele egy időben a büfében álló Zsolti megtorpant, és bár végeztek, ő nem
mozdult. Mellette Kinga a táskájában matatott, a sípszó hallatán pedig úgy
maradt. Az aulában ácsorgó Gábor és Jacques egymás felé fordulva beszélgettek,
és egyszer csak „lefagytak”, mögöttük Andris Robival rángatták egymást, majd
úgy ahogy voltak, megtorpantak. Bálint egy alufólia labdát dobott a kukába, ő
így állt meg, félig lehajolva. Ricsi Virággal egymást átölelve merevedett meg. J Móni az egyik
végzős fiúnak (István, alias Sztív) adott át egy füzetet, ők is leblokkoltak,
csakúgy, mint
Cortez és én. Mi egymás kezét fogva vágtunk át az aulán amikor meghallottuk a
sípszót, így lépés közben megálltunk és nem mozdultunk többet.
- Mi van itt? - kapkodta a fejét Máday, a többi diák pedig csodálkozva
forgolódott. A két stúdiós telefonnal járkált körülöttünk (az egészet vették),
én meg nagyon erősen koncentráltam, hogy ne érezzék késztetést arra, hogy
megvakarjam az orrom.
Mindannyian, akik részt vettünk a flashmobban, totálisan lefagytunk,
mindenki egy pózban ragadt, és a pislogáson kívül semmilyen életjelet nem
adott. A suliba érkezők csodálkozva figyelték, hogy mi történik. Farkas tanárnő
mosolyogva megbökte Zsoltit, aki továbbra sem mozdult,
Monsieur Durand elismerően lintott, Karcsi pedig a szemüvegét megtörölve
ellenőrizte, hogy jól látja-e, hogy tizenöt ember, úgymond, „megdermedt”. Az
a-s lányok susogtak, a kilencedikesek a láncaikat csörgetve forgolódtak, Kardos
maga előtt összefont karral állt, és nézett minket. Máday pedig folyamatosan
üvöltött, hogy „fejezzük be”. A két perc leteltével (ennyit tervezett az akcióra
Dave) újból megfújta a szájában lévő sípot, mire mindenki egyszerre megmozdult,
mintha mi sem történt volna, folytattuk, amit éppen abbahagytunk. Zsolti
előrébb ment a büféablakhoz, Kinga kivette a táskájából a szőlőzsírját, Macu
Dave után indult, Gábor és Jacques felmentek a lépcsőn,
Bálint kidobta a szemetet, Andris és Robi tovább ráncigálták és lökdöstek
egymást, Móni odaadta az osztálytársának a füzetet, Ricsi elengedte Virágot,
Cortez pedig a kezemet fogva elindult fel, a terembe. A Szent Johannába
visszatért az élet, mire mindenki hangos tapsban és fütyülésben tört ki, a
tanárok közül is sokan elismerően tapsoltak, sőt a gondnok, aki kijött a
fülkéjéből, hogy megnézze, mi történik, szintén mosolyogva bólogatott. Máday a
szemét forgatva közölte, hogy
„elege van belőlünk”, majd ráförmedt a stúdiósokra, hogy azonnal fejezzék
be a kamerázást. J
A terembe felérve szakadtunk a nevetéstől, Dave pedig mindenkit megdicsért,
amiért sikerült komolyan vennünk a feladatot.
- Viccelsz? Színjátszós vagyok, és pantomimművészetet tanulok. A minimum,
hogy két percig mozdulatlan tudok maradni - vágott fel Kinga, mi pedig szó
nélkül hagytuk, hogy erősködjön csak.
Nem ez a lényeg. Hanem, hogy megcsináltuk, és a felvételeket visszanézve
hihetetlenül klassz volt az egész.
Ofőórára Haller eredetileg mérgesen jött volna (egész sok panasz érkezett
ránk), de a reggeli villámcsődület feledtette vele. Ugyanis az ofő totál
odavolt értünk.
- Gyerekek, ez zseniális volt. Komolyan mondom, ha a tanulásba és a
viselkedésbe fektetnétek ennyi energiát... – álmodozott.
Hát, ha ez a közeljövőben nem is fog megtörténni, azért klassz, hogy a
flashmob elnyerte sok ember tetszését, köztük az igazgatóét, Monsieur Borrelét
is, aki állítólag tökre odavolt azért, hogy feldobtuk a reggelt. J
Kicsengetéskor Máday bejött a terembe, és összehúzott szemmel mért végig
minket.
- Füzeteket! A reggeli akciótok sem feledteti, hogy büntetésben vagytok -
nyújtotta a kezét, és egy önkéntes (Kinga) gyorsan körbejárt, hogy összeszedje
a lapokat/füzeteket.
Máday összeráncolt szemöldökkel meredt a feltűnően gyanús sorokra (majdnem
mindenki csalt egy kicsit), végül nem tehetett mást, felololdott minket a
teremfogság alól, és kattogó aggyal (mihez kezdjen velünk) hagyta el a termet.
Ezzel egy időben véget ért a Valentin-hét, a kilencedikeseket Kardos színházba
vitte, úgyhogy az iskolai Valentin-buli elmaradt, mi pedig végre levehettük a csörgő
nyakláncokat. Az előttem ülő Jacques szomorúan meredt az egész héten magánál
tartott darabra, amit végül nem tudott odaadni Flórának. Annyira megsajnáltam,
hogy felajánlottam, gyorsan elszaladok és odaadom neki. Tényleg szívesen
megtettem volna, csak az a baj, hogy Flóra már egy órája elment. Szegény
Jacques, ez most nem jött össze. L
A többiekkel megbeszéltük, hogy délután ötkor találkozunk garázsában,
úgyhogy otthon segédkeztem kicsit (a jó gyerek elmosogat és betesz egy adag
ruhát a mosógépbe, mielőtt lelép) aztán indultam is.
Amikor megérkeztem, Virág éppen a kis tévét bámulta (a Disney csatornán a
kedvenc sorozata, a
Varázslók
ment, azt hiszem), Andris és Robi a
dobszerkót ütötték (a rockerek táskával voltak, gyanítom, ők haza sem mentek
suli után), Ricsi pedig Dave-et nyaggatta, hogy mégis hol hirdeti, hogy bandát
keres.
- A megfelelő fórumokon - közölte Dave „profi" arckifejezéssel.
- Hát, azt nem tudom - rázta meg a raszta tincseit Ricsi - Olyan maileket
kapok, hogy nem igaz.
Tízéves hegedűs kölyök, egy csellista nő, két énekeslány...
- Hőőőő! - hagyta abba a dobolást Andris. - Hogy néznek ki?
- Mint Britney és Christina '99-ben - röhögött Ricsi.
Andris és Robi vigyorogva bólogattak, Ricsi pedig figyelmen kívül hagyta
őket, és visszafordult Dave-hez.
- Most komolyan. Ugye nem felejtetted el megemlíteni a hirdetésben, hogy nu
metál bandáról van szó...
- Ööö - vakargatta meg az állát Dave. - Talán ez az apróság nem került
bele.
- Dave, ne szórakozz már - vihogott Ricsi. - írd át azonnal. - A
klarinétost is rúgd ki.
- Ő már kilépett magától - felelte Dave a telefonját nyomkodva. - Itt is
van. Azt írja, elnézést kér, de talált egy másik együttest.
- Behalok. Még a debil klarinétosnak is előbb lett bándája, mint nekem...
- Megoldjuk. Bízd rám. Menedzserként a maximumra törekszem.
- Maximum hülye vagy - hagyta rá Ricsi, és odaült Virág mellé a kanapéra,
hogy kiröhögje, amit néz.
Cortez utánam öt perccel érkezett meg, én éppen Andrisnak és Robinak
gitároztam. Mármint próbáltam lejátszani nekik a Megfogtam egy szúnyogot, de
elektromos gitáron még borzalmasabban ment. Viszont kedvesek a fiuk, azt
mondták, „dögösen áll” nekem a gitár, függetlenül attól, hogy egy hang sem
passzolt. Jó, mondjuk, ez is olyan, hogy Andris és Robi hormontúltengésben szenvednek,
és konkrétan a csocsóasztalt is dögösnek találják, de mindegy, azért ezt is
beteszem a
„bók dobozomba”. Már van vagy négy. (J) Cortez odaült mellém, és
mosolyogva nézte, ahogy a gitárral szenvedek.
- Hogy állsz? - kérdezte, és megigazította az ujjaimat a húrokon, mivel
amit éppen lefogtam, az természetesen rossz akkord volt.
- Alakul - bólogattam.
- Őszintén azt akarom, hogy fogj már meg egy szúnyogot – mondta, mire
hangosan felnevetettem, és inkább odaadtam neki a gitárját. Cortez az ölébe
vette, mire Andris és Robi ugrálni kezdtek örömükben, mert szerintük most végre
„hallhatnak is valamit”.
Úgyhogy Cortez gitározott, Virág tévézett, Dave és Macu az „irodában”, az
asztal mögött, egyegy MacBookon pötyögtek, Ricsi beült a dobok mögé, a két
rocker pedig vagy ugrált, vagy cigizni.
Ahhoz képest, hogy Zsoltiék garázsában voltunk, Zsolti és Kinga érkezett
meg legkésőbb. Még szerencse, hogy Zsolti apukája beenged minket, és nem kell a
kapuban csöveznünk. J
- Csoki - köszönt Zsolti, Kinga pedig felakasztotta a kabátját, és leült az
egyik fotelbe, azzal a tipikus „annyi dolgom van, hogy ki sem látszom a
munkából” arccal.
- Zsolti, nincs itt valami kaja? Éhen halok - kiáltotta Ricsi.
- Van egy csomag extrudált kölesgolyóm - felelte. Mindannyian kérdőn
néztünk rá. - Emberek, én teszek azért, hogy jól nézzek ki. - tette hozzá, a
kijelentését követően pedig mindenki megdobta valamivel. Repült felé dobverő,
csocsólabda, táska, és egy bakancs is. Amit egyébként Andris szerencsére vissza
is ért. J
- Akkor pizza - bólintott Ricsi. - Hogy rendeltünk legutóbb?
- Frnaciául - kiáltotta Macu. Nos, igen. Egyesek szerint jó poén
megizzasztani a telefonos diszpécsert azzal, hogy nem magyarul kérünk enni.
- Akkor most spanyol. C, ez a te reszortod - dobta Ricsi Corteznek a
mobilt, amit már benyomott, úgyhogy Cortez csak a füléhez emelte, és bele is
szólt. Hogy mennyire félelmetesen menő amikor Cortez spanyolul beszél, az
szinte leírhatatlan, úgyhogy totál odavoltam, a gyomromban lévő nemzetközi
lepkék pedig vadul csapkodni kezdtek. J
A pizzarendelés így majdnem nyolc percet vett igénybe, Cortez spanyolul
beszélt, a telefonban a nő félig angolul, félig pedig magyarul próbált szót
érteni vele, mi pedig röhögve figyeltük a jelenetet. Diákok, ha unatkoznak. J
Aztán jött az este húzós fele. Egyszer csak visszajött Andris és Robi a
cigizésből, a nyomukban pedig Viki lépett be.
- Cső - intett mosolyogva körbe, és levette a kabátját. A mosoly az arcomra
fagyott, pedig már rég túl voltunk a flashmobon.
A többiek visszaköszöntek, Viki pedig lazán besétált közénk. Átkozottul
menőn nézett ki, és mint mindig, most is feszengtem a közelében. Füstös smink,
csíkos pulcsi, levágott ujjú kesztyű és hosszú, festett szőke haj, amibe
rózsaszín csíkok voltak húzva. Aúúú.
Már megszoktam, hogy Cortez meg én együtt vagyunk, de Viki jelenléte
ráébresztett, hogy milyen volt, amikor vele járt. Enyhén fájt, a gyomromban
lévő pillangócsoportból kettő öngyilkos is lett, ők nem bírták a nyomást.
A jelenet a következőképpen zajlott. Virággal találkozott a kintetem, ő
csak biccentett egyet, afféle „nyugi” stílusban, Kinga meredt rám, és valami
olyasmit üzent a szemével, „könyörgöm, szedd már össze magad!”. Aztán Zsolti
mosolygott rám kedvesen, végül Ricsi fürkészett, hogy megbizonyosodjon róla,
nem zuhantam szét. Nem tudom, Cortez a többiek reakcióját vette észre, vagy
egyszerűen csak úgy gondolta, mellettem a helye ebben a kínos szituban, de
leült mellém a kanapéra, átkorolva magához húzott, én pedig a vállán
pihentettem a fejem. Egy ezredmásodperc alatt történt, hogy Viki észrevette. És
kötört a cirkusz.
- Pfff - kezdte kulturáltan. - Ez most komoly? - nézett rám annyira
lesajnálóan, hogy egyszerűen megsemmisültem.
Mindenki minket nézett, még Macu és Dave is lehajtották a laptop fedelét,
és felénk pillantgattak.
- Mi van, Cortez, elment az eszed? - kérdezte Viki annyira gonosz
vigyorral, hogy kínosan fészkelődni kezdtem. Tényleg. Vajon Corteznek elment az
esze? Ja, és ennyit az önbizalmamról.
Búcsút intettünk egymásnak.
Viki annyira sértettnek tűnt, hogy Cortez nem szólt semmit, mert tudta, a
lány csak arra vár.
Helyette inkább mosolyogva nézte (úúú, ez egy kicsit idegesftó lehetett),
és továbbra sem engedett el engem, pedig úgy terveztem, hogy kifutok a
világból.
- Ez kész - fortyogott tovább Viki, saját magát hergelve. – Tudjátok mit?
Le vagytok ejtve. Azt se tudom, minek járok ide - rázta meg a fejét
indulatosan.
- Ööö. Bocs, de ezt egyébként mi se tudjuk - szólalt
meg Ricsi. Ezt kár volt. Viki pislogás nélkül meredt rá, aztán kitört.
Alapszabály, hogy ne idegesíts fel egy punk lányt, főleg, ha bakacsban van,
úgyhogy én lapítottam, ő meg tombolni kezdett.
- Franc kíváncsi rátok! Annyira nem vagy jó fej Ricsi, hogy ezért
elviseljem az ostoba barátnődet.
Zsolti, te meg azért gyúrsz, hogy ez a pszichopata elfogadjon? - nézett
Kingára és Zsoltira, akik összeráncot szemöldökkel meredtek a tomboló lányra. -
És itt van ez a két idióta! Rockerek! Pff.
Hallod, ébredjetek már fel, olyan cikik vagytok, hogy a neten lenne a
helyetek. Metallica? Jézusom!
- forgatta a szemét, és egyértelműen Andrisra és Robira célzott. - A két majomról a gép mögött meg már ne is
beszéljünk. Mit hisztek, hol vagytok, egy sci-fiben? - vágta oda Dave-nek, aki
Macuval együtt, elkerekedett szemmel nézte. - És te, Cortez! Te vagy mindközül
a legszánalmasabb. Utánam egy ilyennel állsz össze? Gondolkozzál már! Na, jó,
lúzerek, én elhúztam innen. Menjetek a fenébe
- rángatta magára a kabátját, és idegességében felhúzta a cipzárba egy
hajtincsét.
Viki a dührohamával együtt kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót.
Mi totál döbbenten meredtünk magunk elé, és fejünkhöz vágott sértéseket
ízlelgettük. Keserű volt. Kábé fél percig.
Mert utána Virággal összenéztünk, és teljesen váratlanul, absolút indirekt
módon kitört belőlünk a nevetés.
- Szerintetek ez vicces? Engem pszichopatának nevezett - hüledezett Kinga.
Ezen még inkább nevettünk, Virág a szemét törölgette, én meg Cortez vállába
fúrtam a fejem, és nem bírtam abbahagyni a röhögést, majd Kinga is átgondolta a
hallottakat, és hitetlenül felvihogott.
Végül a többiek is kapcsoltak, és először csak mosolyogva néztek minket, majd
kész, talált, és mindenki szakadni kezdett a nevetéstől. Sokkal jobb volt ez
így, hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni, mintsem elgondolkodtunk volna
igazat mondott-e. Egy sértett lány rádöbbent, hogy vesztett, és kibukott belőle
minden indulat. Ránk zúdította. Ennyi. Ezt tovább se kellett gondolni.
Nem kellett veszekedni, mert arra várt, nem kellett reagálni, mert arra
várt. Hagytuk, hogy elmenjen, és senki nem ment utána. Pedig biztosan arra
várt.
-Megjött a pizza - pattant fel Macu, és mindenki nyomta a kezébe pénzt,
hogy rendezze a számlát.
Amikor visszaért (a rockerek segítettek neki, addig is „szívtak egy kis
friss levegőt”), szétosztottuk a dobozokat meg a nagyrendelés miatt kapott
ajándék üdítőket, és vacsizni kezdtünk.
- Csereszelet? - kérdeztem, az olasz kolbászos pizzámat az ölemben tartva.
- Jöhet. Hawaii? - nézett rám Virág.
- Oké - nyújtottam előre a dobozt, és átcseréltük Virággal a megbeszélt
szeleteket.
A többiek is cserélgettek (a felnőttek szerint fontos a változatos étkezés,
erre mi is nagyon figyelünk J).
Talán Vikinek igaza van, és lúzerek vagyunk. Én erre csak azt tudom
mondani, hogy mindenkinek ilyen délutánt kívánok, ilyen „lúzerekkel". Mert
a szétjárt szőnyegen, törökülésben ülve, kaját cserélgetve, együtt vacsorázva
úgy éreztem, még soha nem voltam még ennyire boldog. És az sem szegte kedvem,
hogy miután Zsolti meghúzta a light kólát, megpróbálta elbüfögni az ábécét, vagy
hogy Andris és Robi kukoricát nyomtak a fél orrlyukukba, és a másikat befogva
megpróbálták
„kilőni”, vagy hogy Virág bekapott egy erős paprikát (Macu pizzájáról) és a
száját legyezve sikongatni kezdett. Klassz este volt, az egyik kedvencem.
Flashmob: 5/5* - Dave feltöltötte a videómegosztóra. Már egy csomóan
megnézték. J
Az a-s lányok: 5/4 - rengeteg nyakláncot szereztek, büszkék is voltak rá.
Hát, gratulálok. L
Cortez: 5/5* - szó nélkül, némán állt ki mellettem Viki ellen, és ez nekem
többet ért minden szónál. Az utolsó kérdéses személy is le van rendezve. Most
már mindenki tudja, hogy együtt vagyunk. Ki így, ki úgy reagált erre, de egy
biztos. Cortez és én nagyon is együtt vagyunk.
Pótvacsora apuval: 5/3 - hazacsempésztem neki a két megmaradt
pizzaszeletemet. Igencsak fájlalta, hogy őt nem hívtuk meg. Az azért fura lett
volna, de mindegy.
Megyek olvasni: 5/5* - J
Yaaaas
VálaszTörlésYaaaas
VálaszTörlésSzia
VálaszTörlésyaaas
VálaszTörlés