6. rész Március 17-ig

Február 21., hétfő

Reggel a kapun kilépve átöleltem Cortezt, aki még mindig kicsit meggyötörtnek tűnt.

- Kiheverted? - kérdeztem mosolyogva.

- Még kell egy kis idő - felelte komolyan, de a szemén láttam, hogy egyébként jól szórakozott.

Nos, igen. Szombatra megbeszéltünk egy DVD-maratont, és felajánlottam, hogy Leonardo DiCaprio-filmmel kezdjük. Ő jóhiszeműen úgy gondolta, hogy az Eredet  című filmet nézzük, úgyhogy amikor betettem a Vasálarcos t,   kissé kiakadt. Jó, hát nem egyezik az ízlésünk, van ez így.

Viszont hozzá kell tennem, utána én szenvedtem végig egy Colin Farrell-mozit, aminek először örültem, mert összekevertem Colin Firth-szel (Colin, Colin ez megtévesztett), aztán amikor sehol nem találtam Mr. Darcy-t rájöttem, hogy egészen másról beszélünk. Így telt tehát a szombat, kompromisszumokkal. Viszont a filmektől függetlenül igen jól éreztem magam.

Cortez egészen a suliig sorolt nekem filmeket, amiket megnézhettünk volna a Vasálarcos  helyett, én meg kezdtem úgy érezni, hogy valószínűleg nem akarja velem megnézni a Büszkeség és

 balítéletet. Úgy tűnik, nem csípi a kosztümös filmeket. Kivéve a horrort, ahol az összes kosztüm a filmben a gyilkos maszkja.

- Csoki. Milyen volt a hétvége? - kérdezte Zsolti, amikor a suli elé értünk.

- Jó - mosolyogtam, Cortez pedig kérdőn körbenézett.

- Mondjatok jó DiCaprio-filmet.

- Eredet - vágta rá Ricsi.

- Úúú, aha, az nagyon jó. Csak nem értem - töprengett Virág.

- Emó, már kétszer elmagyaráztam - sóhajtotta Ricsi.

- De ott, tudod, annál a résznél. Ott akkor mi van? - értetlenkedett tovább Virág, Ricsi pedig (ő érti, hogy Virág ilyenkor mire gondol) megint magyarázni kezdett. A többiek addig Corteznek válaszolgattak.

- Gilbert Grape - mondta Kinga.

- Abban csöki? - vihogott Zsolti.

- Hogy lehetsz ilyen tapintatlan? Fogyatékos, nem „csöki” egyébként ez részben rád is jellemző - fújtatott dühösen, Zsolti pedig bebandzsított, és azt kérdezgette, hogy „mééér?". J

-

 Véres gyémánt - szólt közbe Macu, visszatérve az eredeti témához.

- Ja, az jó volt. Meg a New York bandái-  bólogatott Báliul, aki időközben megérkezett, és beszállt a beszélgetésbe.

- Látod, Reni? - fordult felém mosolyogva Cortez.

- Miért, mit néztetek? - kérdezte Ricsi.

- Vasálarcos -  vágta rá Cortez. Na, kösz. Rögtön megkaptam „de béna vagy”, „az mekkora rossz” és „muhahahaha” beszólást. Utóbbit szigorúan Zsoltitól.

- Meg tudjátok, mi jó? - nézett fel Dave az iPhone-jából, mert időközben kiírta körkérdésnek Twitteren, hogy „melyik a legjobb DiCaprio-mozi?”.

- A Titanic - mondta ki, mire mindenki döbbenten nézett rá.

- Mekkora egy ratyi vagy! - röhögött fel Zsolti.

- Miért? Szerintem jó film - közölte Dave sértetten.

- Hallod. Überciki vagy - veregette meg a vállát Ricsi.

- Fogadjunk, hogy sírtál is rajta - nevette ki Bálint.

- A Titanic szerintem is jó - vettem védelmembe szegény Dave-et, aki totál elvörösödött.

- Na, Ren szerint is jó. Ez már csak jelent valamit - vigyorgott Ricsi, és nem, ez abszolút nem volt pozitív.

- Jól van, hagyjuk a lányokat trécselni. Menjünk a büfébe – indult el Zsolti, és otthagytak négyünket. Mármint Kingát, Virágot, Dave-et.

- Röhögjenek csak - vonogatta a vállát Dave, és felénk fordult. – De a hétvégén is két randim volt, a lányok imádják a romantikus filmeket és az érzékeny fiúkat.

- Ez hülyeség - rázta meg a fejét Kinga.

- Tudom, de legbelül szimpatikusnak találjátok, hogy szeretem azt amit igazából ti is - érvelt Dave.

- Hm - töprengtem. - Ez igaz - értettem végül egyet.

- Engem felidegesít, ha valaki romantikus és gyenge. Főleg, ha egy fiú! - jelentette ki Kinga.

- Igazán? - nézett rá Dave. - Megértem. De egyet ne felejts el. „Ha te ugrasz, ugrom én is” - villantotta meg Dave a mosolyát. Mi pedig Virággal hangosan felröhögtünk.

- Inkább ugorj egyedül - hagyta rá Kinga, és előrement, mi Virággal bevártuk Dave-et, aki egy csomó romantikus filmből idézgetett nekünk, mert szerinte ez „menő randiduma”.

Szegény Dave, egész nap hallgathatta, hogy „ő egy   kislány” a fiúk pedig kifejezetten jól szórakoztak rajta. Az összes szünetben az udvaron fagyoskodtunk, és amíg a többiek top ciki kontra top menő filmeket soroltak, én A katedrálist  olvastam. Nem igazán tudtam hozzászólni a témához, ritkán látok menő filmeket, amiket szeretek, azok automatikusan cikinek számítanak, úgyhogy inkább a könyvemet bújtam, és csak néha néztem fel egy-egy óriási röhögésre. Kiderült, hogy Zsolti kedvenc filmje egy Chuck Norris és Bruce Lee-film, mert azon nagyon sokat szokott röhögni (?),

Macu a Facebook-filmre esküszik, Móni valami Majdnem híres  című mozit istenített, a fiúk mind tudták, miről van szó, én nem. Kinga Az órákat  mondta kedvencének, és kijelentette, hogy annál nincs is jobb film, erre Zsolti benyögte, hogy a világ legunalmasabb mozija. Ezen jól összekaptak, és folyamatosan hülyézték egymást. Andris és Robi Ford Fairlane-fan  állítólag a trágár szinkron

„eszméletlenül jó”, Virág pedig közölte, hogy a Pata-csata  az egyik kedvence, mert „oan nagyon aranyos”. Ricsi a szemöldökpiercingjét felvonva bólogatott.

- Minden héten moziba viszem, és ez a kedvenc filmje - sóhajtotta.

- Ajj már, egy zebra, aki versenyló szeretne lenni! Vííí - mosolygott.

- Emó, sötét vagy - ölelte át Ricsi fél karral, és magához húzva nyomott egy puszit a homlokára.

A beszélgetést Dave folytatta, felsorolta a tíz egyébként kedvenc filmjét (csupa sci-fi), és a tíz „ha lányok kérdezik” kevenc filmjeit is. (Az utóbbi kategóriába tartozott a Forrest Gump,  a A ház tónál, a Szenvedélyek viharában...  stb). Dave kezd belejönni a helyes, szingli fiú szerepébe, és kezd kellően rafinált is lenni. Ajjaj.

Jacques-ról kiderült, hogy szereti a musicaleket (szegény, égett egy sort, mert a fiúk eszméletlenül kiröhögték), Karcsi Harry Potter-fan (őt mondjuk senki nem kérdezte), Kata Tim Burton-mániás (ez kicsit látszik is rajta), Ricsi „trancsír" horrort néz a legszívesebben, Gábor Leslie Nielsentól

 ■

bármit, Cortez pedig simán felsorolt egy 25-ös listát, amire a többiek vadul bólogattak.

- Ren? - kérdezte Ricsi, mire összecsuktam a könyvem.

- Nem is tudom - vonogattam a vállam zavartan, mert mindenki engem nézett.

- Egy nehéz nap ejszakája, Help!, és Állj mellém! A top 3, de mindent megnéz amiben loknis hajú emberek brit angolt beszélnek és hajlonganak egymás előtt – szólt Cortez, mire lélegzetvisszafojtva néztem rá. Egy kicsit ismer. Kicsit. Wow.

- Én ezeket miért nem ismerem? - fintorgott Móni.

- Mert béna - röhögött Macu.

- Nem is béna! - védtem meg magam.

- Kicsit - helyesbített Dave.

- Neked ssss, kislány - szólt rá rögtön Zsolti, mire mindenki felröhögött

Egyébként a nagy, össznépi „kedvenc film” beszélgetés mellett ma tanítás is volt, amit én figyelembe vettem, a többiek azonban nem annyira. Kardostól kaptunk egy beadandót házinak, angolon Mr. O’Realy fordíttatott velünk, tesin pedig a-sok a b-sek ellen kosaraztunk. Azon túl, hogy hátrahajlott a mutatóujjam, és roppant is egyet (aúúú), az óra leginkább azzal telt, hogy Virágnak próbáltam elmagyarázni, mi a különbség a kosár- és kézilabda között. Mert folyamatosan a kapu felé dobta a labdát ahelyett, hogy a kosárba célzott volna.

Órák után elsiettem olvasóra, ahol Kardos Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye?  című művéről beszélt nekünk. Cortezzel kábé egyszerre végeztünk, ő kissé leamortizálódva jött a dilidokitól.

- Hogy ment? - érdeklődtem.

- Ma mindenképp tudni akarta, hogy mit érzek - felelte unottan.

- És mit mondtál?

- Hogy éhes vagyok.

Hangosan felnevettem, és felajánlottam neki a táskámban szétnyomódott Snickerst, amit egyébként elfogadott. Amerikában nőtt fel, tudok rá hatni. J Még az aulában ácsorogtunk, amikor Virág szemét dörzsölve megérkezett.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal, mert nagyon úgy tűnt, Virág sírdogál.

- Á, semmi – szipogta.

- Na – nógattam, és Cortez is fürkészve nézte.

Hazafelé sétálva Virág elpanaszolta, hogy a rajzszakkörön Vladár bejelentette, szeretné, ha Virág részt venne egy országos rajzversenyen az egyik képével (én már láttam, tájkép, eszméletlenül szép), mire az egyik fiú totál kikelt magából, és a többi rajzszakköröst elkezdte Virág ellen uszítani, azzal, hogy

„csókos”, és a képei amúgy „tök hatásvadászok, csak Vladár bírja, ezért nevezteti”…

- És oan nagyon rosz volt ez, mert amúgy örültem, de közben meg tudom, hogy utálnak, és… - dörzsölte meg az arcát szomorúan.

- Virág, ne foglalkozz velük. És téged senki nem utál, mert téged nem is lehet utálni! – simogattam meg a karját.

- De igen, tökre gonoszak, sugdolóznak meg oan csúnyán néznek, és a rajzaimra is rosszakat mondanak mindig. Ott fogom hagyni a szakkört.

- Biztosm hogy nem hagyod ott a szakkört – szólt rá Cortez idegesen. – Amúgy ki volt az?

- Ááá, neeee – riadt meg Virág, és már nyoma sem volt az arcán az iménti sírásnak.

- Jobban jársz ha nekem mutatod meg – mosolygott Cortez.

- Ööö. Izé. Azt tudom. De figyu. Majd én elintézem. Nehogy szóljatok Ricsinek! Akkor csak jobban utálnának. Neee, légyszi. Már így is tök rossz – hadarta.

- Oké, én nem mondom el – ígértem meg. Mindketten Cortezre néztünk, aki megvonta a vállát.

- Felőlem. De ha Ricsi megtudja, hgy valaki bántott…

- Nem fogja megtudni – bólintott Virág, és utoljára letörölte az arcát.

Mi tartottuk a szavunkat. Más kérdés, hogy Virág mindig, mindent megbeszél Ricsivel, így este amikor kivitték megsétáltatni Jonathan Davist (mármint a kutyát), Virág minden bizonnyal elmesélte neki az egészet. Ennek következtében este fél kilenckor Ricsi Facebook-oldalán megjelent a következő üzenet: „Rajzosok, holnap találkozunk!”. Úúú.

Olvasókör: 5/5* - nagyon tetszett! J

Cortez: 5/5 - <3

Virág: 5/2 – szegény, tényleg gonoszak lehetnek vele, ha ennyire kibukott. L

Infó: 5/4 – Macu tartott előadást a Microsoft történetéről.

Vacsora: 5/2 – rántott gombafejek tartárral és rizzsel, jól hangzik. Hangzik…

Flóra: 5/3 – olvasó előtt elmesélte, hogy kicsit bántja, amiért nem kapott Jacques-tól nem kapott láncot a múlt héten. L

Február 22., kedd

Valaki megbántotta Virágot, tehát Ricsi beőrült. De komolyan.

Első óra előtt a teremben mindenki elvolt. Csak a szokásos reggeli őrület, a rockerek Guitat Heroversenyt tartottak, Zsolti a padját ütötte palackkal (nem tudni, miért), Kinga mindenkivel ordított, hogy

„fogja be!”, Virág valami magazint olvasgatott, és teszteket töltött ki, mint pl. „milyen évszak vagyok?”,

Cortez a padján ülve zenét hallgatott, én meg IPM-et olvasgattam, amikor is Ricsi berontott a terembe, egy megszeppent tizedikest rángatva maga előtt. Mindenki odakapta a fejét, Dave azonnal vette mobillal a jelenetet, Macu pedig frissítette az állapotát a neten „balhé kezdődik”-re.

- Na - állította meg Ricsi a diákot Virág előtt. - Bocsánatot kérsz.

- Bocsánat - hebegte a fiú.

- Őszintébben - meredt rá egészen közelről.

- Őszintén sajnálom - ismételte a srác hullafehér arccal.

- Ricsi - pislogott nagyokat Virág. - Ez ki?

- Hogyhogy ki? - rázta meg a fejét értetlenül. - Aki beszólt neked rajzon.

- Nem, én őt nem ismerem. Tuti, hogy nem rajzos - mondta Virág őszintén.

- Ja - engedte el hirtelen Ricsi. - Akkor hol a francban vannak a rajzosok? És ez ki? - kérdezte, azt hiszem, magától.

- Én énekkaros vagyok - szipogta a tizedikes srác, majd észrevette Jacques-ot, és mosolyogva köszönt neki. Jacques kedvesen visszaköszönt, mintha ez a szituáció amúgy tök normális lenne.

- Akkor bocs - legyintett Ricsi.

- Semmi gond. Mehetek? - kérdezte a diák, és látszott rajta, hogy annyira nem érzi kényelmesen magát ebben a helyzetben. Megértem. Ricsi elkapta, Cortez fürkészve nézte, Zsolti pedig idegesen meredt rá. Izzasztó szitu lehetett. A fiú ki is sietett, azt hiszem, hogy nem túlzok, ha azt mondom, többé az osztályunk felé sem néz.

- Elég volt, Emó, mondd meg, ki volt az, különben ideráncigálok mindenkit, egyesével - közölte Ricsi.

- Mi történt? Mi ez a barbár stílus? - lépett be Kinga a terembe és levette a fülvédőjét.

- Virágot kicsinálták a rajzszakkörön - kiáltotta Dave.

- Hogyhogy? - fonta össze a karját Kinga.

- Neem, semmi. Nem is olyan nagy dolog - hebegte Virág zavartan.

- Mert Vladár az ő rajzát küldené versenyre, és a többi szakkörös, főleg egy fiú belázadt, mondván, hogy Virág csókos, és a képei bénák - ismertette Macu a történetet. Hogy ők Dave-vel amúgy honnan ennyire jól informáltak? Hát, nekik lételemük a sztorizgatás, megosztás, kommentelés, közfelháborodás gerjesztése ... úgyhogy ők mindig, mindenről tudnak.

- Micsoda??? - háborodott fel Kinga, és a fejét rázva fejezte ki nemtetszését. - Az egy dolog, ha Virág értelmi szintjét minősítik. Az is egy másik dolog, ha megkérdőjelezik, Virág hogy jutott el tizenegyedikig. Mellesleg ez számomra is rejtély. De! – kiáltotta el magát idegesen. - Kikérem magamnak, hogy az egyetlen dolgot, amiben tényleg tehetséges, ilyen aljas, gusztustalan módon vágják a fejéhez, nem beszélve arról, hogy a rajzszakkörösök viselkedése ezáltal teljes mértékben kimenti a kiközösítés és hátrányos megkülönböztetés fogalmát! Virág, azonnal mondd meg, hogy ki volt az! - üvöltötte. A kitörését mindenki csendben hallgatta. Totálisan ledöbbentünk a reakcióján.

Így hogy Virágot már ketten (Ricsi, Kinga) bámulták idegbetegen, sóhajtva megvonta a vállát, és elmondta, ki volt az.

- Gyerünk, Ricsi, keressük meg! - tapsolt kettőt Kinga, azzal kimentek a teremből.

- Hallod, én komolyan nem tudom, kitől féltem jobban a gyereket - röhögött fel Zsolti. Igazat kellett, hogy adjak, abban a pillanatban én sem tudtam megítélni, hogy a bedühödött raszta vagy az amúgyis labilis idegrendszerű Kinga a keményebb ellenfél.

- Mondtam, hogy nekem mondd el - kacsintott Cortez Virágra, aki elhúzva bólintott.

A „tettes" két perc múlva a termünkben volt, jobb oldalról Ricsi, bal oldalról Kinga fogta közre.

Túl voltunk a nyilvános bocsánat részen és Kinga monológján az „etikus viselkedésről”, a

„rosszindulatról”, és újraértelmeztük a „közösségi morál” fogalmát is.

- Bocs, Virág, tényleg - motyogta a srác kelletlenül. Nem úgy tűnt, mint aki komolyan gondolja, de a helyzet és a józan esze megkövetelte, hogy ezt mondja. Nem szoktam idegen emberekre haragudni, de ezúttal én is szúrós szemmel figyeltem a srácot. Főleg azért, mert Virág tipikusan az az ember, aki a légynek sem tudna ártani, aki mindig, mindenkivel kedves, erre egy közösségen belül, ahol ráadásul eszméletlen teljesítményt nyújt, egy felbujtó egyszerűen kikezdi, és ellene uszítja a többieket is. Irigységből. No comment.

- Jó, ez volt a kulturált része - biccentett Ricsi, arra utalva, hogy Kinga szépen megfogalmazta a mondanivalóját, így most ő következett. - Igazából én teszek a szakkörre, arra, hogy mit pingálgatsz magadban vagy hogy egyáltalán ki a franc vagy. De   ha még egyszer megtudom, hogy Emó miattad vagy a társaid miatt sír, komolyan mondom, beleverlek a festményedbe, hogy közelről tanulmányozd a művészetet - mondta Ricsi. Rövid de hatásos. Ő így intézi a dolgait.

A fiú bólintott, utalva arra, hogy megértette, aztán idegesen a szája szélét rágva kivonult a teremből. Andris és Robi útját állták kicsit, csak a „hecc” kedvéért, mi pedig Virág felé fordultunk, aki megszeppenten, kissé kelletlenül ücsörgött a helyén.

- Köszi - motyogta. - De tökmindegy, ezután is utálni fognak.

- Utáljanak is! - bólintott Kinga. - Az emberek nagy része képtelén feldolgozni és elviselni, ha valaki jobb náluk. Nézd, én nap mint nap szembesülök ezzel a problémával. Az irigyeim száma az egekben, de tudod mit? Csak sajnálni tudom őket. Lehet utánnam csinálni, vagy ha nem tudja, fogja be. Uszítani és támadni azt mindenki tud. Teljesíteni nem - vonta fel a fél szemöldökét.

- Ez igaz - értettem egyet vele.

- Jó, ezt beszéljétek meg, engem nem érdekel. Én csak azt mondom, ha még egyszer kiborít téged valaki, én lefejelem - szólt oda Ricsi Virágnak, aki mosolyogva bólintott. Ők így szeretik egymást.

Ha az egyik sír, a másik lefejel valakit. J

Virág Cortezzel beszélgetett, Kinga pedig a helyére vonult, és levágta magát a székre. Én pedig utánamentem.

- Mi van? Mit akarsz? - nézett fel rám. Viták után mindig indulatos, úgyhogy óvatosan kell közelíteni hozzá.

- Csak azt akarom mondani, hogy rendes tőled, amiért kiálltál Virág mellett.

- Az igazságérzetem megkövetelte - vonta meg a vállát, de a mozdulata laza helyett kissé szaggatottra sikerült. Még tiszta görcs volt a kiakadása miatt.

- Tudom. Szép gesztus volt - mosolyogtam.

- Renáta! Lezártam az ügyet, sem időm, sem kedvem tovább foglalkozni ezzel, mert veled ellentétben én túllépek a dolgokon,nem agonizálok éveket. Mit akarsz hallani? Hogy azért védtem Virágot, mert olyan jó barátom? Hogy érted és Virágért bármikor kiállnék? Ez baromság. Egyedül egy emberrel értek mindig százszázalékban egyet. Magammal. Ezen túl, ha igazságtalannak vélek szituációkat, hangot adok a véleményemnek. Ennyi történt, ne ess túlzásba.

- Tudod mit? - mosolyodtam el. - Annyira hangoztatod mindig, hogy nem vagy a barátunk.

- Igen, ez így igaz.

- Igen én pedig azt mondom, hogy már rég megtörtél. Igenis a barátunk vagy!

- Renáta, szánalmas vagy. Erről szó sincs!

- De, de igen - nevettem fel, és igazán élveztem, hogy kicsit piszkálhatom Kingát. - Nem szereted, ha nélküled csinálunk programot. Nem töröltél ki egy hármunkról készült képet, amin Virág betaggelt. Szövetségnek, sőőőt, triumvirátusnak nevezed a hármasunkat. Kiborít, ha Kata is a társaságunkban van, mert akkor nem hárman vagyunk lányok! Kinga, mi barátok vagyunk! – jelentettem be ünnepélyesen.

- Fejezd be - sziszegte.

- Sőt! Mi szeretünk téged! - fokoztam, miközben őszintén felnevettem. Kinga arca megmegremegett; látványosan kiborította minden elhangzott szó. - És szerintem te is szeretsz minket – tettem hozzá. Na, ez betette a kaput, Kinga teljesen lefehéredett.

- Renáta, sok mindent érzek, de hidd el, a szeretet még csak a közelében sincs.

- Csak úgy mondod - mosolyogtam.

- Meghazudtolsz? - ráncolta össze a homlokát szokásos „mindjárt lecsaplak” nézésével.

- Neem, eszemben sincs. Csak akarom, hogy tudd, jó barátnak tartalak.

- Ennél nyálasabbat még életemben nem hallottam – forgatta a szemét.

Nevetve visszamentem a helyemre, megálltam az asztalon ülő Cortez előtt, és átöleltem.

- Mi van Kingával? Meggyötörtnek tűnik - nézett át a vállam fölött.

- Rájött, hogy van lelke. Eltart egy darabig, amíg ezt feldolgozza.

- Értem - bólintott, én meg elvigyorodtam. Van ez így.

Médiaismereten Tölgyessy egy kis figyelmet kért (az infóteremben mindig nehezen megy a figyelés, mivel mindenki őrült tempóban kezd netezni, mintha csak egy év netkorlátozáson lennének túl), és közölte, hogy osztályfeladat következik.

- Készítsetek egy minimum három-, maximum nyolc perces werkfilmet, amiben bemutatjátok a 11/b életét az iskolában.

- Tanár úr - lóbálta meg a kezét elsőként Dave.

- Tessék?

- Milyen kamerával vegyük fel? Béreljünk? Mert apu cégénél volt egy stáb forgatni, az ő kamerájuk, ugye, profi volt, és cseréltem velük elérhetőséget.

- Dehogy - rázta meg a fejét a tanár, mielőtt Dave túl messze menne. Nála ez előfordul, úgyhogy még időben le kell állítani.

- Jó, ha mobiltelefon vagy digitális fényképezőgép kamerájával készítitek a felvételeket, a lényeg, hogy meg tudjátok vágni.

- Ez jegyre megy?

- Többek között jegyet is kaptok rá, de ami talán fontosabb, hogy verseny - jelentette ki. A szemem sarkából láttam, ahogyan Kinga felkapja a fejét. Számára a verseny szó olyan, mint Andrisnak és Robinak a „Metallica" vagy éppen Dave-nek a „Mac". Akárhol hallják ezeket, kiélesednek az érzékszerveik, és azonnal koncentrálni kezdenek.

- Verseny? - vonta fel Kinga a szemöldökét.

- Bizony. Minden osztály készít egy ilyen videót, amit majd feltöltünk az iskola honlapjára, ahol szavazni lehet a legjobbra.

Tölgyessy még szeretett volna némi instrukciót adni, hogy pontosan mit vár el tőlünk, de pillanatok alatt olyan hangzavar támadt a teremben, hogy egy szavát sem lehetett hallani. Dave a kezébe vette a „projekt irányítását”, Kinga azonnal heves vitába kezdett, mondván, hogy ő lesz a riporter, Ricsi aláfestő zenéket üvöltözött, hogy szerinte mi lenne a legjobb, erre Andris és Robi is beőrültek. Macu filmszerkesztő program után nézett a neten, Virág közölte, hogy behozza Jonathan Davist (mármint a kutyát), hogy benne lehessen a filmben (?), Cortez Zsoltival röhögött, aki bemutatta, milyen arccal fog interjút adni (no comment), Jacques engem kérdezgetett, hogy pontosan mi a feladat, Gábor pedig hunyorogva nézte a tanár száját, hátha le tud olvasni pár infót a nagy hangzavarban. Kábé ilyen, amikor mi feladatot kapunk. Zeng tőlünk a suli.

A határidő egyébként vasárnap este, addigra kell feltölteni a videót a suli honlapjára. Úgyhogy óra végén kezdődhetett is a megbeszélés.

- Na, jó! - csapta össze a tenyerét Kinga. - Szeretném, ha az osztályunkról olyan kép születne a felvétel megnézése után, mintha normálisak lennétek.

- Ez hülyeség - rikoltott Ricsi, aki vonalzóval mérte le éppen az egyik raszta tincsét. - Legyünk olyanok, amilyenek vagyunk.

- Inkább ne - vágta rá Kinga, majd hátba csapta Robit, amiért az mepróbálta leköpni a táblát kólával. - Dave, minden forgatott anyagot látni szeretnék, és csak az én jóváhagyásommal töltheted fel.

- Hogyne - bólogatott Dave komolyan, aztán, amikor Kinga kiment a folyosóra, felénk fordult. -

Akkor két verzió készül. A második, alternatív változatot töltjük fel.

- Oké - bólintott Cortez, és ha ő egyetért, akkor mindenki.

A fiúk hagyták, hogy Kinga meginterjúvolja az osztály többségét, újravetette a felvételt, amikor Jacques beletüsszentett, és szemmel láthatóan élvezte, hogy „riporterkedhet” kicsit.

Bioszon Baranyai becsukta az ajtót, és megkérte Dave-et, hogy tegye el a telefonját.

- Tanárnő, ez a werkfilmünkhöz lesz, Tölgyessy tanár úr kérésére. Mondana pár szót az osztályunkról?

- Értem. Rendben, akkor egy mondat, utána elteszed - mosolygott bele a kamerába, és összeráncolt szemöldökkel töprengett. Gyanítom, bajban volt, hogy mit is mondhatna. - A tizenegy bé, nos - köszörülte meg a torkát. - Azért szeretek ide bejönni… khm. Tehát ez az osztály különösen kedves a szívemnek, mert,… - próbálkozott, aztán félrenézett, és elüvöltötte magát. – Már megint mit műveltetek ezzel a csontvázzal? Az eszem megáll! Hát nem vagytok képesek egy kicsit érettebben viselkedni? Olyanok vagytok, mint az ötévesek! Hol van a karja? És miért van rajta napszemüveg? Ezerszer megmondtam már, hogy ne adjatok rá polót! Tizenegyedik bé, az őrületbe kergettek!

- Köszönjük, tanárnő. Ééés, ennyi! - nyomta ki Dave a mobilját, és eltette a zsebébe.

Végül is, ez is egy vélemény, tiszteletben kell tartani. J

Hazaérve megcsináltam a leckéimet, megírtam az irodalom beadandót, aztán elkezdtem Ricsiét és Virágét is (J), tanultam angolra, végül lazításképpen a gyakorikérdéseken válaszolgattam kultúra kategóriában. Ma Cortez nem jött át (L), mert Ricsivel valami őrült nagy meccset néztek, úgyhogy este kimentem Virággal kutyát sétáltatni. Kifordultunk a sarkon, és Edina „új kiszemeltjéről” beszélgettünk (de tényleg, mostanában Bálintra szállt rá. Aki kilencedikes!!! Na, mindegy), amikor is Kinga jött velünk szemben a sötét utcában.

- Hát te? - csodálkoztam, jobban összehúzva magamon a kabátot.

- Zsolti meccset néz Cortezzel és Ricsivel. Ergo tudtam, hogy ti ketten vagytok. És láss csodát, igazam lett.

- Hívjunk magunkkal kutyit sétáltatni? - kérdezte Virág.

- Nem szorulok rá a társaságotokra - közölte nagyképűen. Ehhez képest most is ő jött. Kinga annyira fura néha.

- Hát, jó. De ha már itt vagy. Nem jössz velünk? - érdeklődtem.

- Végül is. Ha már összefutottunk - ciccegett kelletlenül. Nagyon úgy tűnt, hogy szívességet tesz nekünk. És mi az, hogy összefutottunk? Konkrétan hozzánk jött.

- Szóóóval - vigyorgott Virág. - Edina és Bálint? Az fura, nem? Mármint. Úúú. Ő kilencedikes - tért vissza a sztorizgatáshoz.

- Egy év és négy hónap van köztük, Bálint évvesztes, a tizenhatot tölti. Edinának tetszik, minden bizonnyal járni fognak. Bálintnak jó, mert egy tizenegyedikes lánnyal járhat, Dinának jó, már megint Cortez egyik haverjával járhat - hadarta el könyösen Kinga, véget vetve a találgatásunknak.

- Honnan tudsz ennyi mindent? - csodálkozott Virág.

- Főszerkesztő vagyok, színjátszós, népszerű, és figyelek a részletekre. Mi a következő téma? - kérdezte türelmetlenül.

- Ööö… Nem tudom, csak beszélgetünk. Nincs különösebb koncepciónk - feleltem.

- Ez így nem jó. Beszéljünk ki embereket szisztéma szerint, tematikusan. A következő. Zsolti.

- Ő a barátod - juttattam eszébe.

- Na és? - vonogatta a vállát. - Ti bírjátok?

- Én igen - nevettem el magam.

- Én is - pislogott nagyokat Virág.

- Én is - bólintott Kinga. - Megbeszéltük. Következő. Kata. Vélemények róla? - sürgetett.

Kingával „pletyizni” izzasztó és fárasztó feladatnak bizonyult. Inkább hasonlított felelésre, mint beszélgetésre, de hát ő ilyen, benne van a csomagban, ez hozzá járt. És ha szeretjük, akkor ilyennek szeretjük. Márpedig szeretjük. J

Werkfilmkészítés: 5/5* - nagyon klassz ötlet, kíváncsi vagyok, milyen lesz. A folyosón egy csomóan kameráztak ma, minden osztály lelkesnek tűnik.

Karcsi: 5/3 - már megint bezárták a szekrényébe ebédszünetben. A szünet végén szabadítottam ki.

Egy elemlámpával olvasott arra várva, hogy megmentsék. Leleményes srác, már tett a szekrényébe inni- és ennivalót is, illetve egy plusz pulóvert arra az esetre, ha éjszakára ott felejtik. J

Rajzszakkörösök: 5/1* - elég gonoszak. Szegény Virág. Viszont Ricsitől frászt kaptak. J

Meccs: 5/2 - én nem tudom, mi lehetett, de apu is nézte. Csináltam neki popcornt, aztán felmentem a szobámba, és válaszoltam Arnold e-mailjére.

Cortez: 5/4 - azért félidőben eszébe jutottam, kaptam sms-t. J

 A katedrális:  5/5 - hú, de jó könyv. Megyek is olvasni.

Február 24., csütörtök

- Milyen volt a meccs? - érdeklődtem, amikor reggel Cortez a kapunkban várt.

- Klassz - bólintott.

- Oké. De csak hogy tisztázzuk - néztem a szemébe. – Fociról van szó, ugye?

Cortez felnevetett, aztán bólintott, megfogta a kezem, és elindultunk a suliba. Az idő elég hideg volt, az éjjeli fagytól mindent belepett a dér, és össze-összekoccantak a fogaim. A tél vége mindig bekeményít kicsit, amikor az ember már iszonyatosan unja a hideget, akkor rendszerint kapunk még egy adagot belőle.

- Majd hétfőn kocsival megyünk, és akkor nem fogsz fázni, -mosolygott Cortez. A homlokába lógó tincsek alatt a félelmetesen szép, mélykék szempárra meredtem.

- Milyen kocsi? - ráztam meg a fejem.

- Az enyém.

- Mi? - értetlenkedtem tovább, mert abszolút elvesztettem a fonalat.

- Van kocsid? Vagyis. Van jogsid? - döbbentem le sorozatban.

- Jogsim van, kocsim a hétvégén lesz - felelte.

- Miért nem tudtam, hogy van jogsid? - ámultam, mert ez tényleg nagyon új volt.

- Nem kérdezted.

- Mert azt hittem, nincs.

- De van - nevette el magát.

- Ó. Oké. És most kapsz egy kocsit? - csodálkoztam.

- Szülinapomra.

- Az jövő hét csütörtök. Egy hét múlva - közöltem. Mert természetesen a fejemben volt, már jó ideje agyaltam azon, hogy mit vehetnék neki, de ha kap egy kocsit, akkor nyilván az én ajándékom abszolút mindegy. Azzal nehéz felvenni a versenyt.

- A szüleim elküldték a pénzt előre, hogy vegyük meg. Úgyhogy a hétvégén megvesszük - magyarázta, nekem meg folyamatosan kattogott az agyam.

- A szüléidtől kapod?

- Aha. Kipótolták a pénzem. Végül is a tizennyolc az olyan „vegyünk egy kocsit” év. Nem látszott rajta, de a hangját keserűnek hallottam, és végiggondolva az egészet, totál elszomorodtam.

- Nem jönnek haza? - kérdeztem halkan.

- Ááá - rázta meg a fejét gyorsan. - Egyszerűbben lerendezték.

Némán sétáltam mellette, és kicsit jobban megszorítottam a kezét, mire mosolyogva felém nézett.

Első hallásra totál odavoltam azért, hogy kap egy kocsit. Mert az menő és hasznos, és kúl dolog, és amúgy is... Aztán percekkel később már abszolút nem tetszett a dolog. Azt hiszem, ha választhatnék aközött, hogy a szüleimmel töltsem a szülinapom vagy letudnak egy drága, szimbólikus ajándékkal, messziről, a világ végéről, az elsőt választanám, s ez nem demagógia, ez emberség kérdése. Cortez egy hét múlva tizennyolc éves lesz. Azt hiszem, ez van annyira fontos, hogy a szerettei vele töltsék.

De úgy látszik, nekik nem.

- Tervezel valamit aznapra? - kérdeztem hirtelen, amikor már szinte a sulinál voltunk.

- Nem különösebben - vonta meg a vállát. - Csak két dolgot szeretnék.

- Mit? - néztem felé kérdőn.

- Hogy ne legyen semmi felhajtás. És hogy velem legyél.

Vadul dobogó szívvel bólintottam, és még inkább megszorítottam a kezét. Azt szeretné, hogy vele legyek. Hát, ez azért jó, mert amúgy én is csak azt szeretném, hogy vele legyek. J

Első óra előtt Virággal beálltunk a büfé sorába, és vettünk Túró Rudit meg két forrócsokit, és miközben a sulirádióból a Franz Ferdinánd szólt, végigmentünk a folyosón. Az a-s lányok csordája a termük előtt ácsorgott, éppen Krisztián (a suliújságos srác az a-ból) csinált velük interjút. Mind a négyen kiöltöztek, és magukra nyomtak egy adag sminket, hogy „jól nézzenek ki” a suli honlapjára felkerülő videóban. Amikor elhaladtunk mellettük, éppen Edina beszélt arról, hogy mennyire szereti az osztályát, mert annyira jó fejek. Eközben folyamatosan vigyorgott, és kihúzni magát, hogy

„előnyös” részei is jól mutassanak a felvételen. Virággal vigyorogva összenéztünk, és bementünk a terembe. Hogy az a-sok jó fejek lennének? Na, azt nem tudom, még semmit nem hallottam róluk, soha. A mieinkről tudnék csak nyilatkozni, de esetünkben a szónál mindig többet ér a látvány.

Ahogy bementünk, részesei lettünk a híres káosznak, ami már-már legendásnak számít a Szent Johannában. Ricsi és Cortez zenéről beszélgettek, Macu a MacBookja mögött vadul kattogott, és azt üvöltötte: „behatoltak a rendszerébe”. Hogy kik, miért vagy egyáltalán miről volt szó, senki nem tudja. Jacques Gáborral együtt tévézett (megint van kábelcsatornánk, de jó), úgyhogy üvöltött az HBO Comedyn valami sorozat. Virág hangosan visongott, mert a mibiljával facebookozott, és talált valami „irtó cuki képet egy bárányról”, amit azonnal lájkolt és kommentelt. Ráadásul közölte, hogy ő márpedig akar egy ilyet. Ricsi félig felé fordulva legyintett és rá is ráhagyta, hogy jó, majd szereznek neki „báránykát” is, de csak miután kaptak „kis zsiráfot”. A sulirádióból üvöltött a Take

 me out,  Andris és Robi arra ugráltak, közben vállal folyamatosan egymást lökdöstek, míg az egyikük nekiesett a tanári széknek, aminek a lendület következtében kitört a lába. Uppsz. Kinga a felét fogva üvöltött, hogy „állatok, eltörték a széket!”, Zsolti pedig abban látta a megoldást, hogy visszatámasztotta a szék lábát, mintha „mi sem történt volna”. Én a padomon ülve próbáltam olvasni, de valaki megdobott egy fánkdarabbal (?), ami miatt undorodva felnéztem.

- Kösz, most fánkos lett a könyvem - törölgettem meg az oldalt a pulcsim ujjával. Ekkor pattant elém Kinga, úgy gondolva, hogy ez a megfelelő pillanat az interjúra. Tudva, hogy az egészből semmi nem fog bekerülni a videóba, nem voltam lámpalázas, csak unottan megvontam a vállam.

- Akkor - lapozott Kinga a jegyzetfüzetében - Renáta, mesélj a nézőknek arról, hogy mit teszel a kiváló átlagodért és milyen érzés évfolyammásodiknak lenni?

- Nos - bólintottam -, először is. Az átlagom kitűnő, nem kivál. A másik pedig. Évfolyamelső vagyok, holtversenyben veled - vigyorogtam.

- És a fizikaegyes?

- Már kijavítottam. Ötösre állok. Mindenből – bólogattam.

- Dave, ezt kivágjuk. Renáta nem annyira színes és szórakoztató személyisg, nem kell ebbe a videóba. Majd beteszünk róla egy fotót - legyintett.

- Hé - kiáltottam utána. Jó, én tudom, hogy amúgy is a másik videó kerül fel, de ha ez kerülne, akkor kivágna belőle? Csak mert tanulmányi vetélytársa vagyok? Jaj már!

Csengetéskor Vladár becsukta maga mögött az ajtót. Kezdődött az etikaóra. Hurrá.

Végigpásztázta a termet, hogy van-e hiányzó, majd készült, hogy... Úristen. Hogy leüljön a tanári re. És ez elsőként nekem jutott eszembe.

- Ne! - kiáltottam, kissé hevesen.

- Rentai, mondani akarsz valamit vagy gyenge az idegrendszered, és néha elordítod magad? Mert ha az utóbbi, kérlek, jelezd előre, csak hogy felkészülhessünk rá - oltott le azonnal.

- Elnézést. Csak a tanári szék. Instabil – figyelmeztettem.

- Igazán? - vonta fel a szemöldökét, majd hátrabillentette a széket, aminek az egyik lába azonnal kiesett.

- Rentai, kifelé.

- Tessék? - döbbentem le totálisan.

- Az igazgatóhelyetteshez!

- De én csak szóltam, hogy ne üljön rá. Nem én voltam! - fogtam a fejem hitetlenül.

- Hogyne. És tizenkét diákból egyedül te tudtál róla!

- Én nem. Én... - dadogtam.

- Kifelé - intett, és indulatosan félretette a széket. Még ilyet! Feltápászkodtam, és kérdőn néztem Cortezre, aki csak a fejét fogva röhögött. Persze, én voltam a béna. Hagynom kellett volna, hogy ráüljön. Megérdemlem. Ez tény.

Máday irodája előtt vettem egy mély levegőt, és bekopogtam.

- Mi az? - nézett furán, amikor beléptem.

- Nem rád számítottam. Mi történt? - sóhajtotta.

- Eltört a tanári szék, Vladár tanár úr pedig úgy gondolja, hogy én voltam.

- És te voltál?

- Nem. Akkor nem figyelmeztettem volna - szaladt ki a számon.

- Lássuk csak. Kilencedik óta van problémád Vladár tanár úrral.

- Ez így van - bólintottam, remélve, hogy az igazgatóhelyettes a pártomat fogja.

- Szégyelld magad - közölte. Mi? Elég döbbenten néztem rá. Máday felpillantott az adminisztrációból, és megismételte: - Szégyelld magad. Most pedig menj vissza órára. Nekem dolgom van.

- Értem - hátráltam egy lépést.

- Illetve, egy pillanatra még - szólt utánam. - Nem tudod véletlenül, hogy ki tett cowboykalapot a Jeanne d'Arc-szoborra?

- Ööö… Nem – mondtam.

- Rendben. Órára. Nyomás - tapsolt kettőt.

Vladár szinte alig hitte el, hogy egy szimpla „szégyelld magad” minden, amit kaptam, úgyhogy idegesen a helyemre parancsolt, én pedig óra végéig lapítottam. Még akkor is rezzenéstelen arccal ültem, amikor mindenki nevetett Zsolti beszólásán. Én nem mertem, mert tuti, hogy Vladár valami gúnyosat mondott volna. Így maxumum azt hiszi, nincs humorom. Ez legyen a legkevesebb.

Duplairodalmon Kardos beszedte a beadandókat (tizenkettőből négyet én írtam. Hm.), és óra végéig ki is javította.

- Reni. Nagyon szép munka, ötös - nyújtotta felém a fogalmazásomat.

- Köszönöm - mentem ki érte.

- Kinga. Csillagos ötös - osztotta ki Kingának is.

- Hah! - horkantott fel, és vigyorogva felém nézett. – Csillagos ötös.

- Az is ötös.

- De csillagos - kontrázott elégedetten.

- Akkor is csak ötös. Kinga. Majd akkor vágj ilyen fejet, ha az lesz a dogádra írva: hatos! - förmedtem rá. Időnként unatkozik, és akkor egy pillanat alatt versengeni kezd. Jó lenne, ha már tavasz lenne, és aktívabban mehetne lovagolni, hogy készüljön a versenyre. Így túl sok energiája van.

- Antai-Kelemen. Ez négyes, de meg kell kérdeznem, egyedül írtad? - érdeklődött Kardos, elég gyanúsan méregetve minket.

- Egyedül - bólintott.

- Rendben.

Mi jó diákok vagyaunk, tisztelettudók, kedvesek, és nem hazudunk a tanároknak. Ez tuti. Most is az igazat mondtuk, mert Cortez egyedül írta. Még csak a közelében sem voltam, amikor átmásolta rólam. Ez a teljes igazság. J

- Virág - nyújtotta a lapot Kardos, mire Virág felpattant, és kiszökdécselt a tanári asztalhoz. -

Sajnos elégtelen.

- Ajj már - ciccegett.

A tanár tovább osztotta a dogákat, én meg kérdőn néztem Virágra, és elkértem a fogalmazását.

Merthogy én írtam neki, csak annyi volt a dolga, hogy átmásolja. Ezért nem értettem, hogy miért kapott egyest. Aztán, amikor a lapját megláttam, rájöttem. Smileyk, hangulatjelek, rövidítések, virágok, ékezet helyett szívecskék (?)... Valóban értékelhetetlennek tűnt.

- Ööö - suttogtam. - Legközelebb a dizájn is maradjon az eredeti. Úgy jobb lesz.

- Oki - bólogatott szomorúan.

Ebédszünetben folytatódott a filmkészítés, szinte valamennyi diák ezzel volt elfoglalva, interjúk, beszélgetések, véleményül röpködtek, aztán jött a duplafrancia Monsieur Durand-nal, akivel szerencsére filmet néztünk. Oké, mondjuk, a Pierre Richárd-filmet egyedül Jacques, Gábor, Virág és én néztük (Virágnak mindegy csak film legyen), a többiek inkább kulturáltan unatkoztak a lényeg, hogy laza óra volt, aminek mindenki örült.

Hazaérve folyamatosan kattogott az agyam, úgyhogy anyu körül lébecoltam a konyhában, hangosan sóhajtgattam, feltűnően szenvedtem, végül felültem a konyhapultra, és a sarkammal rugdostam a szekrényt.

- Mi volt a suliban? - kérdezte anyu, én meg afféle „na, már” bólintással elkezdtem a beszámolót.

Nem is a suliról akartam beszélni, hanem inkább Cortezről.

Anyu csendben hallgatta a mondandómat arról, hogy Cortez tizennyolcadik szülinapja milyen lesz így, hogy a szülei lerendezték egy utalással, hogy csak a nagyszülei a családja és hogy azért mégiscsak nagykorú lesz, ami egy fontos nap, és egyébként is. Jól kidühöngtem magam, anyu pedig egyetértően bólogatott.

- Igen, ez így valóban nehéz, de Cortez szülei bizonyára nem tudnak hazautazni - próbálkozott anyu.

- Nem akarnak - helyesbítettem, mert annak alapján, amiket Cortez mesélt, ez elég egyértelmű volt számomra.

- Értem. És mit szólnál... - kezdte, mint akinek valami remek ötlet jutott eszébe. A felnőtteknek mindig van egy csomó jó ötletük, így azt hittem, ez is egy olyan pillanat. - Ha meghívnánk vacsorára?

- Ó - hervadt le a mosoly az arcomról. Tényleg, köszöntsük a tizennyolcadik szülinapján egy gyomorrontással. Szép ajándék. Mondjuk, maga az alapötlet tetszett, úgyhogy elgondolkodtam.

- És mi lenne, ha elmennénk valahová enni? - próbálkoztam.

- Nekem az is jó. Megszervezzem? - kérdezte anyu mosolyogva.

- Igen, köszönöm. Jó lenne, ha érezné, hogy nincs egyedül. Mármint nem a barátokra gondolok, mert pénteken majd úgyis megünnepeljük a többiekkel. Csak hogy egy családdal lenne. Szerintem sokat jelentene neki.

- Ez így van. Akkor egyeztetek a nagyszüleivel, és elmegyünk egy étterembe.

- Egy egyszerű étterembe - tettem hozzá.

- Hogyne.

- És semmi meglepetés.

- Dehogy - rázta a fejét anyu.

- Torte se.

- Az se. Csak egy vacsora.

- Rendben. Köszönöm - mosolyodtam el, és rájöttem, én valójban egy napig sem bírnám ki a szüleim nélkül. J

Kata: 5/1* - az osztálya nem akarja, hogy benne legyen filmjükben, ma elpanaszolta, hogy kihagyták. Szegény. L

Jogsi: 5/5* - Corteznek van jogsija? Hatalmas WOW!

Virág: 5/5 - mikor hazaért este a moziból, webkameráztunk két órát. J

Kinga: 5/4 - megneszelte, és beszállt a beszélgetésbe. J

Vladár: 5/1 - no comment. De tényleg.

Csontváz Carlos: 5/3 - ma kapott egy baseballsapkát, hogy dizájnosabb legyen.

Cortez szülinapja: 5/? - remélem, örülni fog. Mármint, hogy nem tölti egyedül, vagyis család nélkül. Igaz, én csak a saját szüleimet tudom felajánlani társaságnak, akik nyilván nem pótolják a sajátjait, de mégis. Hátha.

Február 25., péntek

Reggel sietve kirohantam a házból, és Cortez nyakába ugrottam. Kissé ledöbbentette a rohamom, de azért viszonozta az ölelést majd kissé eltolva magától, fürkészve nézte az arcom.

-Oké. Ne borulj ki, de... - kezdtem. Szerintem helyes, ha egy embert előre figyelmeztetünk, hogy

„ne boruljon ki”, mert akkor ezzel kicsit felkészíthetjük arra lelkileg, hogy a következő pillanatban minden bizonnyal totál ki fog borulni. - A szülinapodon... - húztam össze a szemem, mintha csak félnék folytatni - elmegyünk vacsorázni. Hatan - mondtam ki gyorsan.

- Bővebben? - rázta meg a fejét értetlenül. - A nagyszüleid, a szüleim és mi. Lehet, hogy ez így sokkoló, meg minden, de ha jobban belegondolsz, akkor ez klassz, mert... - kezdtem a magyarázkodásba, mire Cortez mosolyogva bólintott, és belém fojtotta a szót.

- Reni - állított le, mire csalódottan félbehagytam a mondatomat. - Köszi - mondta, és hirtelen elöntött a megkönnyebbültem. Nem haragszik érte. Akkor csak jól éreztem, hogy valami ilyesminek örülne. És ezek szerint akkor beletrafáltam. Hű. Ez jó érzés. De tényleg.

- Nincs mit - vontam meg a vállam zavartan. – Igazából nem tudok részleteket, anyu szervezi, de megkértem, hogy ne 1egyen semmi ciki...

- Oké - bólintott. - Gondolom, anyukád nem fog túlzásokba esni.

- Ááá, nem jellemző - erősködtem, és kissé félrehúzva a számat elgondolkoztam. Úristen, ugye mondtam anyunak, hogy nem akarjuk, hogy a pincérek énekeljenek? Visszatérünk rá.

A suliban egyébként laza nap volt, a diákok gőzerővel forgatták a werkfilmeket, Kinga Dave-et cibálta magával egész nap, hogy vegyenek fel pár „vágóképet”, mint pl. ahogy Jacques és Gábor csendben keresztrejtvényt fejtenek a teremben, vagy éppen Macu integet mosolyogva a kamerába.

Ez egyébként mind csak megtévesztés volt, hogy Kinga elhiggye, normális videó készül rólunk. Én már láttam részleteket az alternatív változatból. Hát, ez érdekes lesz.

Duplaangol elején Mr. O'Realy megkért minket, hogy válasszunk egy társat, majd üljünk szét kettesével, hogy megoldjuk a feladatokat. Angolórán szabadon választható társ? Öten kiáltották be, hogy „Cortez”. Ricsi, Dave, Virág, Zsolti és Macu.

- Reni - mondta mosolyogva, mire a többiek felhorkantak.

- Ez csalás - rázta a fejét Zsolti szomorúan, miközben feltápászkodtam a helyemről, és átmentem a nyelvi előadó utolsó padsorába, hogy beüljek Cortez mellé.

- Sajnálom, erősen protekciós vagyok – vigyorogtam.

- Ja, ha én járnék Cortezzel, most engem választott volna. Muhahaha - röhögött fel Zsolti.

- Ha te járnál vele, az lenne a legkevesebb gond, hogy együtt angoloztok - dobta meg Ricsi röhögve egy összegyűrt alufólia labdával.

- Zsolti, utoljára szólok, ülj ide mellém! - utasította Kinga.

- Na, ki a másik protekciós? - mosolyogtam Zsoltira.

- Asszony, fordítsd le a feladatot! - vágta le magát Zsolti Kinga mellé, aki könyökkel oldalba bökte.

- Na, ezt megszívtuk - nézett Ricsi Virágra. Mindketten csapnivaló angolosok, és értetlenül forgatták a szótárat a kezükben.

- Mindjárt segítek. Nézni is rossz, inkább hagyjátok – röhögte el magát Cortez.

- Oki - bólogatott Virág. Nem kellett többször mondani nekik. Virág azonnal egy mangát kezdett lapozgatni, Ricsi meg a finger boardjával ugratott át az angolkönyvön.

Nagyjából mindenki elhelyezkedett, és Mr. O'Realy kiadta a feladatot. Egy hosszú szöveg fordítása volt, úgyhogy kinyitottam a könyvem, és beleolvastam. Nem mondhatnám, hogy értettem, de mindegy, mivel Cortez már a harmadik mondatot fordította. Hű, nyugodtan hátradőlhetek egy órán, és lazíthatok? Aha. Szóval a többiek ezt érzik minden órán, kilencedik óta. Érdekes.

- Kész - tolta elém a lapot Cortez. Van abban valami őrülten menő, ha a barátod anyanyelvi szinten beszél angolul, ezért tíz perc alatt lefordít egy kétórásra szánt anyagot.

- Továbbadom Ricsiéknek, jó? - suttogtam. Cortez bólintott, én meg áttoltam a papírt Ricsi elé, aki éppen ugratott a kis gördeszkával.

- Kösz - vette el, és azonnal sebesen másolni kezdtek, így, hogy temérdek időnk volt, Cortez előszedte a zenelejátszóját, bedugta a fülébe, és lehajtotta a fejét a padra.

- Mit hallgatsz? - suttogtam.

- Zenét - felelte elképesztően helyes mosollyal.

- Tényleg? - nevettem el magam.

- Aha.

- Klassz.

- Kéred? - ajánlotta fel a fél fülhallgatóját. Fogalmam sincs, mi szólt, valami ska-punk együttes, talán, de nem volt annyira jó. Mondjuk, jó sem. J

Cortez a karjára hajtotta a fejét, és felém fordulva „aludt”, én meg csendben hallgattam a zenét, és közben a bőr karkötőjét piszkáltam, illetve nézegettem, hogy milyen.

- Tetszik? - kérdezte suttogva, mire zavartan megvontam a vállam.

- Csak megnéztem - legyintettem. Cortez egyetlen mozdulattal levette a csuklójáról, és a kezembe adta, úgyhogy jobban szemügyre vehettem. - Szép - jegyeztem meg.

- Kéred? - mosolyodott el.

- Neem, dehogy - ráztam meg a fejem.

- Neked adom - vonta meg a vállát, és felém nyúlva rákötötte a csuklómra. A karomon lévő bőr karkötőt nézve konkrétan elöntött a boldogság, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ezerszer láttam már rajta, ezerszer néztem, hogy mi az, honnan lehet, mit jelenthet neki. És most egyszerűen levette és odaadta nekem. Wow. J

Ez tulajdonképpen egy apró gesztus, de iszonyatosan feldobott, kábé ötpercenként néztem rá a csuklómra. Tőle kaptam! Szünetben mindenképp el akartam újságolni a boldogságom Virágnak és Kingának, úgyhogy bementünk a mosdóba, ahol büszkén tűrtem fel a pulcsim ujját és mutattam meg, hogy „mim van”.

- Úúú, ez tök régi, ezer éve hordja. Tényleg neked adta? - vigyorgott Virág.

- Igen! - lelkesedtem.

- Nagyszerű. Álljunk körbe egy gusztustalan bőr karkötőt, és sikongjun k , amiért most már a te karodról fog lerohadni - nézett Kinga unottan.

- Apró örömök, oké? - mondtam, jelezve, hogy ez nekem sokat jelent.

- Akkor is undorító - kontrázott tovább, majd a tükör elé lépve előszedte a szájfényét, és megigazította a sminkjét.

Ofőórán Haller negyven percig könyörgött, hogy maradjunk csendben és hallgassuk meg, amit mondani szeretne, majd mikor végre sikerült elnémulnunk, épphogy belekezdett a mondandójába kicsengettek. Mindenki felpattant, és „váááá, péntek van!”, „húzzunk a fenébe!”, illetve „húzzunk a büfébe, még maradt túrós batyu” üvöltéssel vonultunk ki az osztályból.

- Köszönöm a figyelmet - motyogta Haüer, és csak ledobta a papírjait az asztalra.

- Tanár úr, segíthetek valamiben? - érdeklődtem, és Jacques is készségesen megállt mellettem.

- Köszönöm, kedvesek vagytok, de nem. Majd elküldöm e-mailben - legyintett.

- Jó hétvégét - mosolyogtam rá.

- Nektek is - biccentett.

A suliszekrényemből kivettem pár könyvet, aztán indultam a lépcső felé, amikor másodszorra néztem vissza. A folyosón siető diákokon túl az a-sok termének ajtaja csukva volt, és mintha dörömbölést hallottam volna. Hm. Érdekes. Mindegy, lesiettem a lépcsőn, és a kabátom cipzárját felhúzva kimentem a suliból. A többiek mind ott álltak, és csoportba verődve röhögtek.

- Annyira idióták vagytok! Ezért még kapni fogunk! – szidta össze Kinga Andrist és Robit, akik megállás nélkül vihogtak.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Látod ezt? - emelte fel Andris a kezét. Egy kis kulcsol mutatott. - Az a-sok teremkulcsa.

- Bezártátok őket? - hüledeztem, és a szám elé kaptam a kezem.

- Nyugi, már hívták az ofőjüket mobilon, most ott tart a dolog, hogy a gondnok keresi a kulcscsomóján a megfelelő darabot - közölte Dave, aki folyamatos telefonkapcsolatban volt Macuval, aki az épületben maradt, hogy közvetítsen.

- Az nem az a kulcscsomó, amin... - gondolkoztam.

- Egymillió kulcs lóg? De - röhögött fel Ricsi.

- Dave-nél lehet fogadni, hogy hánykor szabadulnak ki - nevetgélt Virág.

- És hogy áll a tippelés? - érdeklődtem.

- A Facebookozók szerint lesz vagy fél öt, mire kijönnenk - jelentette Dave, majd a füléhez emelte a telefonját. - Mi? Ez biztos? Jó. Értettem. Rendben - nyomta ki, és nyugodtan felénk nézett. - Macu leadta a drótot. Máday éppen ide tart. Futás – suttogta higgadtan, mire mindenki kapcsolt, és elég sietősen elhagytuk az iskola területét. Ráér hétfőig a büntink. Miért rontanánk el a hétvégét?

Hazaérve megcsináltam minden dolgom (kipakolás, lecke, bepakolás hétfőre, A katedrális  egy fejezetének olvasása, elmosogatás, ruháim elpakolása a gardróbba stb,), aztán elkészültem, hogy menjek Zsoltiékhoz.

- Tizenegyre itthon vagyok - kiáltottam.

- Hőőő! - nézett fel apu a tévéből.

- Illetve fél tizenegyre - javítottam ki magam.

- Khm - ráncolta a szemöldökét.

- Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy pontban tízkor jövök - vigyorodtam el.

- Igen, én is így gondoltam - biccentett apu. Mindegy, egy próbát megért. J

Zsoltiék garázsába lépve a többieket a megszokott tevékenységükön értem. Tévé, csocsó, gitár, laptop, ugrálás. Csak a szokásos elfoglaltság. Leültem Virág mellé a kanapéra, aminek szanaszét lyukadt a kárpitja, és amíg ő zenei ranglistát nézett, én előszedtem a könyvem. Hat körül teljes volt a létszám, teljes volt a hangzavar, és teljes volt a káosz. Ricsi és Cortez zenéltek (Wow), Andrisék csocsóztak, Kinga az interjú videóit ellenőrizte, Macu és Dave próbáltak komolyak maradni, és nem elköpni, hogy ez nem is az igazi, Virág Adam Lambertet hallgatott maximum hangerővel, Zsolti súlyzókat emelgetett (?), én meg a könyvem utolsó oldalait olvastam a legnagyobb felfordulás közepette, amikor is vendégünk érkezett.

- Itt egy Zsák! - kiáltotta Zsolti meglepetten, amikor francia osztálytársunk kicsit félve belépett a garázsba.

- Sziaaa - visongta Virág boldogan. A többiek is mind intettek neki, aki körbenézett a helyiségben

(talán kicsit megijedt a maszkos Slipknot-posztertől), majd megállapodott a tekintete rajtam, és mosolyogva odajött.

- Réni - kezdte, és szemmel láthatóan valami nyomasztotta.

Összecsuktam a könyvem, és mondtam neki, hogy üljön le. Ő engedelmesen lehuppant a fotelbe, és a hajába túrva bele is vágott a közepébe. Tulajdonképpen a tanácsomat akarta kérni, mert a helyzete Flórával saját bevallása szerint „kétségbeejtő”. Úgy látja, hogy volt, amikor már klasszul alakultak a dolgok, voltak moziban, meg egyszer-kétszer beszélgettek suli után, de jó ideje semmi, és észrevette, hogy Flóra újabban az a-s Krisztiánnal is gyakran beszélget. Mivel Jacques jó barátjának tart, és Flórával együtt járok olvasókörre, gondolta, megkér, hogy mondjak véleményt a dologról. Kösz. Ezt jótól kéri. Én mint tanácsadó? Lássuk csak. Megláttam Cortezt, beleszerettem, és hah, két és fél év múlva elmondtam neki. Zseniális teljesítmény. Szegény Jacques megértette, hogy én nem annyira tudok segíteni, de elég meggyötörtnek tűnt, amiért őszintén sajnáltam.

- Mi van, Zsák? - huppant le mellém Dave, aki az iPhone-ját nyomkodva ránk se nézett.

- Hagyd, szomorú - szóltam rá.

- Miért? - érdeklődött Dave, és onnan tudom, hogy felkeltettük a figyelmét, hogy elszakadt a tekintete a kijelzőtől.

- Hosszú - legyintettem.

- Van időm - kezdett erősködni Dave, és most már biztos, hogy nem akar kimaradni a sztoriból.

Jacques-kal összenéztünk, majd megvonta a vállát, és elpanaszolta Dave-nek, hogy szerinte „Flöra” nem szereti viszont.

- Ahha! - bólintott Dave. - A szöszi kilencedikes.

- Oui - biccentett Jacques.

- Nos, barátom. Szerencséd van. A legjobbhoz fordultál - mosolygott önelégülten Dave. Jacques kérdőn nézett felém, mire elmondtam, hogy Dave újabban „a női lélek szakértőjének” tartja magát.

- És ez így is van! - szögezte le. - Lássuk csak. Az időbeosztásom igen szoros, de egye fene.

Segítek meghódítani.

- Hogy tudsz segíteni neki? - csóváltam a fejem értetlenül.

- Bízd ide, Reni - nézett lesajnálóan Dave. - Először is kell egy terv. Gyere csak, Zsák, elsőként küldünk egy virtuális képeslapot – ragadta meg Jacques karját, és felrángatta a fotelből. Nevetve néztem utánuk, és rájöttem, most mindenki jól járt. Egy kis támogatással Jacques nem lesz olyan mulya, Dave pedig kedvére fontoskodhat.. Éljen.

Cortez huppant le mellém, cipőjével nekitámaszkodott az asztalnak és felbontott egy kólát, miközben én nekikezdtem az utolsó oldalnak. Mikor végeztem, összecsuktam a regényt, és eltűnődve néztem magam elé.

- Jó volt? - kérdezte.

- Igen - bólintottam.

- Kedvenced?

- Igen - nevettem fel hangosan.

- Amíg nem olvasol egy újat?

- Igen - bólintott, én pedig megdörzsöltem a szemem, mert a homályban erőltetve az olvasást, szinte kiégett. Amúgy volt rajtam szempillaspirál. Uppsz. Na mindegy.

 A katedrális:  5/5* - tényleg az egyik kedvencem. Szörnyen jó könyv.

Az a-sok: 5/3 - végül háromnegyed négykor nyitották ki a termüket. Hogy ezért mit fogunk kapni...

Karkötő: 5/5 - el sem tudom mondani, mennyire sokat jelent nekem.

Peti: 5/4 - küldött mailt. Nincs túl jól, befordult, mert a lány, akit szeret, szakított a barátjával, két napig Peti vigasztalta, végül visszament a barátjához, és ejtette Petit. Úúú, szegény, gyorsan visszaírtam neki. L

Tesi: 5/3 - imádom a „fáj a hasam, nem tudok tornázni” indokot. Nincs tanár, aki erre nemet mondana.

Február 26., szombat

Klassz nap. Lett volna. Eredetileg úgy volt, hogy Cortez megkapja a kocsiját, délután pedig eljön értem, és akkor elmegyünk gyünk ide-oda. Nos, ez részben így történt, háromra átjött, én pedig leszaladtam a lépcsőn, és kiáltottam anyuéknak egy „Cortezzel kocsikázunk, majd jövök” félét.

Aha, ezt én így terveim A szüleim nem egészen.

- Állj csak meg! - sietett utánam apu, és az ajtóban el is kapott.

- Igen? - csodálkoztam.

- Majd én eldöntöm, hogy beülhetsz-e mellé. Az én lányom nem fog rutintalan sofőrrel száguldozni!

- Cortez nem rutintalan. Nyaranta a szüleinél van, tizenhatéves kora óta vezet - magyaráztam.

- Engem az sem érdekel, ha nyaranta vadászpilóta. Nem ülsz be mellé, csak ha én megengedem - emelte le apu a kabátját az akasztóról, és elindult.

- Azért jöhetek én is? - szaladtam utána.

- Nem.

Cortez a kocsijának dőlve állt a kapunk előtt (menőségi lista? Ááá, inkább hagyjuk), és fürkészve nézett minket.

- Rendben van, fiam. Először megyünk ketten egy kört.

- Oké - vonta meg a vállát Cortez.

- Akkor én... - hebegtem zavartan -, szóval várok.

Cortez beült a kocsiba (wooow), apu az anyósülésre, aztán mindketten bekapcsolták az övet, és elindultak. Öt percig ácsorogtam a kapuban, végül fázni kezdtem, úgyhogy eldöntöttem, bemegyek a nappaliba. Ezt igencsak jól tettem, ugyanis apu nyolckor (!!!!) jött be az ajtón, nyomában Cortezzel. Mi, anyuval kérdőn, néztünk rájuk.

- Mégis hol voltatok? - rázta meg a fejét anyu.

- Budán. Pesten. Majd megint Budán. Fehérváron – sorolta Cortez.

- Mi? Mit kerestetek Székesfehérváron? - döbbent le anyu, és én is csak elképedve pislogtam.

- Cortez vezetését ellenőriztem - felelte apu szórakozottan.

- És? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Remek sofőr, biztonságosan vezet - biccentett apu, azzal otthagyott minket.

Odaléptem Cortezhez, aki elég meggyötörtnek tűnt.

- Jól vagy? - kérdeztem halkan.

- Aha. De most inkább hazamegyek. Aludni - mondta fáradtan.

- Sajnálom. Nagyon rossz volt?

- Hát, apád négy órán keresztül némán figyelt. Ez egy kicsit zavaró   volt vezetés közben.

- Bocsi - sütöttem le a szemem.

- Semmi baj. Holnap, oké? - indult kifelé az ajtón.

- Hát, jó - motyogtam kelletlenül, és miután felmentem a szobámba, a tenyerembe temettem az arcom, és majd' fél órán át azon töprengtem, ez mennyire volt ciki helyzet???

Cortez kocsija: 5/5 - nos, így, hogy egyszer láttam. Sötétkék. Kábé ennyit tudok róla mondani.

Msn: 5/3 - mivel Cortez kidőlt (jogosan), este felnéztem a netre. Kata írt rám, és Gábor, a többiek mind offline voltak. Nem csoda, szombat este.

Apu: 5/2 - képes volt elmenni Fehérvárra? No comment.

Könyv: 5/? - mit olvassak? Hűha. Megyek, csekkolom a polcom.

Február 27., vasárnap

Mivel apu úgy döntött, hogy Cortezt „vezetőképesnek” minősíti, ma már én is beülhettem a kocsiba. Mellesleg van jogsija, rutinja és totál felelősségteljes, főleg, ha komoly dolgokról van szó, de nyilván megértem anyuék reakcióját is, akik alaposan átrágják magukat minden velem kapcsolatos dolgon. Úgyhogy a szülein egyöntetű véleménye után, miszerint „megbíznak”

Cortezben, ma kettőre eljött értem. Persze anyu kikísért a kapuig, és alaposan szemügyre vette az autót.

- Téli gumik?

- Négy is van - bólintott Cortez mosolyogva.

- Rendben, vigyázzatok! Reni, hívj, ha odaértetek. És, Cortez lassan vezess!

- A plázába megyünk, anyu. Az egész út kábé tíz perc. Maximum.

- Jó, megértettem. Kapcsoljátok be az övet.

- Bekapcsoljuk - bólintottam.

- Jó szórakozást. Vigyázzatok magatokra! És alig tíz perccel később már be is szálltunk az autóba.

- Katapult ülés van? Mert anyuék nyilván fontosnak tartják - csuktam be az ajtót, Cortez pedig mosolyogva megvonta a vállát.

- Csak féltenek.

- Aha. Úgy látom, van mitől. Konkrétan hiányzik egy pedál - néztem furán, mert bár nem vagyok egy műszaki zseni, azért a gáz-fék-kuplung kombinációt felismerek. És azt is, ha ezek közül egy nincs. Vááá! Cortez röhögve megrázta a fejét.

- Automata váltó. Tudod... - magyarázta, miközben elindultunk.

- Ó. Értem - esett le a dolog. Gondolhattam volna. Na, mindegy.

Egyébként Cortez tényleg tök jól vezet (van, amiben ő nem jó???), nem vagizott, vagy ilyesmi, sőt, zenét sem üvöltetett, csak hogy megmutassa a világnak, ő mit hallgat, ahogyan azt ezt mások egyébként mások teszik. És kifejezetten jól parkol. Ezt onnan tudom megállapítani, hogy nem kellett kiszállnom mutogatni, hogy meddig farolhat még, ahogyan azt anyu kéri minden alkalommal. J

A plázába érve rájöttem, fogalmam sincs, mit keresünk ott, úgyhogy amikor beléptünk, kérdőn néztem felé.

- Mozi?

- Nem - vonta meg a vállát.

- Oké, de akkor mit csinálunk itt? - csodálkoztam, miközben kikerültem egy halom embert.

- Könyvesbolt - mondta egyszerűen.

- Elhoztál könyvesboltba? - kerekedett el a szemem, és hirtelen jobban szerettem, mint valaha. És ez nem túlzás.

- Persze - bólintott, aztán félrehúzott, mert egy halom embernek voltam útban, mivel éppen egy forgalmas átjáróban döntötem úgy, hogy földbe gyökerezik a lábam.

Emeletes könyvesbolt, sok- sok ezer regény, újkönyv-illat, újdonság zsámolyok, aktuális toplista. A világon a legklasszabb érzés.

- Oké. Mennyi időm van? - kérdeztem, amikor beléptünk.

- Amennyit akarsz.

- Nem, nem. Kell egy időintervallum, amihez tartom magam, különben zárásig itt ragadok.

- Nézz körül nyugodtan - felelte.

- Jó - vigyorogtam, mint a vadalma. - És te?

- Arra leszek - mutatott az idegen nyelvű részleg felé. - addig megtanulok olaszul - mondta, mire hangosan felröhögtem. Szerintem ez jó poén volt.

Tehát szétváltunk, én pedig kicsit szórakozottan rohangáltam mindenfelé, hogy mielőbb találjak magamnak valami jó könyvet, hátha ráun a dologra, és esetleg idő előtt (az én időm előtt) indulunk.

Beleolvastam egy csomó könyvbe, átböngésztem a klasszikusokat, megnéztem a könyvesbolt ajánlatát, majd egy top 5 listával megkerestem Cortezt. Zenét hallgatva ült az egyik puffon, és valami angol szlengszótárat lapozgatott.

- Végeztél is? Másfél óra? - nézett rám rágozva, és a szemén láttam, hogy igazából mosolyog.

- Választottam ötöt, amiből most megveszek egyet. Csak még nem tudom, melyiket.

- Akkor megvan a másik másfél óra - bólintott.

- Neeem, dehogy - guggoltam le elé. - Tipp? – tartottam elé a könyveket.

- Passz - rázta meg a fejét anélkül, hogy megnézte volna, miket választottam.

- Hm. Szerintem ez és ez tuti nem - próbálkoztam egyedül. - Ez majd legközelebb - tettem félre a harmadikat is. -Jó, legyen ez - mutattam fel Hemingway Fiestáját.

- Biztos?

- Azt hiszem - tűnődtem, és szomorúan néztem A skarlát betűi re. - Majd utána.

- Oké. Ricsiék már itt vannak, a palacsintázóban várnak, mehetünk?

- Igen. Csak visszateszem a helyére, amiket nem veszek meg. Hogy megy az olasz? – kérdeztem mosolyogva, amikor mindketten felálltunk.

- Passabilmente - felelte, mire kérdőn széttártam a karom.

- Ez mit jelent?

Cortez röhögve magához húzott, és megpuszilta a homlokom. Hát, jó. Ha van jó kombináció, akkor az a könyvesbolt + palacsintázó. Éljen a gyereknap. J

- Sziasztok - ültem le a palacsintázóban Virág mellé, még mindig Hemingwayt szorongatva.

- Úúú, itt van a kocsi? - tapsikolt Virág.

- Itt - bólintott Cortez.

- Ijjj, és akkor megyünk? Megígérted... - kezdte izgatottan.

- Persze - vágott a szavába Cortez, és röhögve összenéztek Ricsivel.

- Miről van szó? - néztem felváltva rájuk.

- Emó szeretne kocsimosóba menni. Ezzel nyaggatja Cortezt három napja - magyarázta meg Ricsi.

- Miért?

- Mert az tök jó - felelte Virág a szerinte teljesen egyértelműen. Aha. Értem. J

Leadtuk a rendelést (én banános palacsintát kértem, csokisziruppal leöntve), és tovább beszélgettünk, amikor Ricsi lehajtotta a fejét.

- Mi az? - kérdeztem, összevissza kapkodva a fejem.

- Bálint és Edina - felelte az asztal alól.

- És? Bírjátok Bálintot, nem?

- De. Viszont Dinától a hideg ráz minket. Emó, ne nézz már oda! - rángatta Ricsi a karját.

- Késő- mondta Cortez halkan, a következő pillanatban pedig az újdonsült „pár” állt meg mellettünk. Ők szemmel láthatóan örültek nekünk, azonnal szereztek két széket, és odaültek hozzánk anélkül, hogy megkérdeztek volna minket.

- Ezért nem szabad plázába járni - motyogta Ricsi, amíg Bálint a pincérrel beszéltek. - Mindig összefutsz a suliból valakivel.

- A könyvesboltban még sose futottam össze senkivel – mondtam.

Ricsi, Cortez és Virág pislogás nélkül meredtek rám. Ja, hogy ennek is megvan az oka? Értem, jó, értem.

- Köszönöm - mosolyogtam a pincérlányra, aki lerakta elém a palacsintát.

Megpróbáltam kulturáltan gyorsan enni, de közben nagyon sajnáltam a többieket, mert addig Edinát kellett hallgatniuk. Aki mellesleg tudomást sem vett Virágról és rólam, csak és kizárólag Ricsire és Cortezre, vagyis inkább Cortezre koncentrált.

- Na, mi léptünk - pattant fel Ricsi, amikor már nem bírta tovább az a-s lány viháncolását.

- Máris? - nézett ránk csodálkozva Bálint. - De Reni még eszik.

- Á, jóllakott - vette ki Ricsi a kezemből a villámat. Tehát befejeztem az evést. Jó tudni. Cortezék már kint álltak, amikor én még gyorsan ittam egy korty üdítőt.

- Sziasztok - intettem Bálintéknak kapkodva, és már húztam is kifelé.

- Bocs, Ren, de agybajt kaptam már - mondta Ricsi.

- Ott maradt a fél palacsintám - szomorkodtam.

- Ne aggódj, Bálint tuti megeszi - közölte Cortez. Az rendben van, de én is úgy terveztem, hogy megeszem.

A parkolóban Virág és Ricsi jól szemügyre vették a kocsit, aztán mindketten beszálltak hátra. Aha, szóval hivatalosan is én vagyok a mitfahrer. J Beültem Cortez mellé, és elindultunk, hogy lemosassuk az autót. Virágot tényleg tökre szórakoztatta dolog, mi pedig elég fura arccal csak vártuk, hogy véget érjen a viaszos izé lemosása. Aztán hazavittük őket, végül Cortez engem is kirakott otthon.

Mivel tényleg nagyon klassz nap volt, teljesen megfeledkeztem a videóról, pedig ma volt a feltöltési határidő. Azonban volt, aki eszembe juttatta. Kinga hívott fel, nem sokkal azután, hogy haza értem, és torkaszakadtából üvöltött, hogy Dave ezért megmegfizet! Természetesen azonnal bekapcsoltam a gépem, és felmentem a suli honlapjára. A videók feltöltési sorrendben jelentek meg, elsőként a legrégebben feltöltött, utolsóként pedig a legfrissebb. Az volt a miénk. Viszont kíváncsiságból belenéztem a többi osztály werkfilmjébe is. Ööö. Valószínű, hogy az volt a feladat, amit ők csináltak. Rövid bejátszások csendes órákról, egy-két értelmes diák beszélt arról, hogy miért szeretnek ebbe a suliba és osztályba járni, hogy milyen klassz a közösség, és hogy mennyire komolyan veszik a tanulást. Vágóképeknek az ebédlőben étkező menzások, a folyosón sétáló és nevetgélő diákok, a termek, ahogyan csoportokban ülve beszélgetnek. Néhány tanár interjúja, ahogyan kedvesen és szépen beszél a tanulókról. Komolyan, minden osztály ugyanolyan videót készített. Aztán jött az utolsó. A miénk. Tulajdonképpen az eredeti felvétel, amit Kinga készített, az olyan lett volna, mint a többi. Szerencse vagy éppen pech (kinek mi), hogy az osztályunk nem szeret olyan lenni, mint mások.

Mikor benyomtam a lejátszás gombot, reméltem, hogy azért nem lett túl durva. Reméltem? Ugyan már. Tudtam, hogy mindenkinél kiveri a biztosítékot, hiszen rólunk van szó! A videó elindult, és a legeslegelső kép Ricsi, ahogyan belefejel a kamerába, majd rögtön azután elindul a Papa Roach

 Last Resort  című dala, és egyszerűen mindenki megőrül a felvételen. Andris és Robi ugrál, Kinga vörös fejjel ordít, Gábor idegesen csapkod Dave felé, aki a szabad kezével (amelyikkel nem kamerázik) a fülét pöckölgeti. Én a padomon ülve olvasok, majd visszadobom az ölembe esett szendvicset (?), Virág a székén ugrál (eredetileg egy Kispál és a borz számra, de, ugye, ez ezen a felvételen nem hallatszik), Cortez lesöpri a padjára rakott papírokat, Ricsi meg páros lábbal ugrál rajta. Zsolti a terem végéből nekifut, és kitartott karral leveri a csontváz fejét, majd pankrátor módjára rá is ugrik a földön heverő Carlosra. Ezután bevágások kajacsatáról, üdítőköpködésről, mutogatásról a kamerának (cenzúra, Dave kikockázta), metálvillák,   kinyújtott nyelvek (Andris és Robi), lökdösődés (Karcsi a termünkben járt), Macu a felmosóbotot lóbálva próbál ninjitsuzni

(valami japán harcművészet), Zsolti azonnal felveszi vele szemben a harci pózt, majd vágóképek következtek arról, hogy milyen sora van nálunk Carlosnak, a csontváznak. Virág megöleli, én kezet fogok vele (nálam maradt a karja), Zsolti belenyúl a szemébe, Andris és Robi bordán csapják,

Kinga megpróbálja visszatenni a fejét, Cortez napszemüveget ad rá, Ricsi lefejeli, Jacques és Gábor pedig két oldalról átkarolják, amolyan „haveri” stílusban. A zene véget ért, az utolsó kép, immáron hanggal, hogy felröhögünk valamin a teremben, aztán elsötétül a jelenet. Itt azt hittem, hogy vége, és már ki akartam nyomni, amikor még egyszer kivilágosodott a képernyőm, és Máday jelent meg, ahogyan a termünkben áll a tanári asztal mellett.

- Tizenegyedik bé! Elegem van belőletek! - mondja idegesen. És ekkor tényleg véget ér a felvétel.

A fejemet fogva próbáltam feldolgozni a látottakat, végül nem bírtam tovább, és elröhögtem magam.

Könyvesbolt: 5/5* - juj, annyira örültem, hogy kedvemre bóklászhattam.

Bálint és Dina: 5/2 - abszolút nem illenek össze, ráadásul Dina elég görcsösen próbálja mutatni a külvilágnak, hogy „ők összetartoznak”.

 Fiesta:  5/5 - alig várom, hogy elkezdjem.

Cortez: 5/5* - azt hiszem, rácsörgök, és megköszönöm megint, hogy eljött velem könyvet venni. Tudom, hogy ez nem annyira szórakoztató.

Vacsora: 5/1 - rakott kel, utána pedig anyu somlóija. Visszasírom a banános palacsintát.

Werkfilm: 5/5* - nem tudok rá mást mondani, egyszerűen állati jó lett. J

Március 1., kedd

Már tegnap volt alkalmam megtapasztalni, milyen, amikoi mindenki, de mindenki minket néz, és azt hittem, hogy ez egyszeri alkalom, de tévedtem. Ma ugyanúgy történt, ahogy tegnap. Cortez reggel értem jött, felvett, elugrattunk Ricsiért, majd Virágért, utána pedig a sulihoz hajtottunk. Ugye már említettem, hogy Cortez nem az a „kocsiban üvöltetem a zenét” típus? Nos, ő tényleg nem.

Ricsi viszont igen. Úgyhogy a Szent Johanna elé hajtva bömbölt a Kom Word up!  című száma a kocsiból (én konknkrétan megsüketültem), és ha szerettünk volna, sem tudtunk volna észrevétlenül megérkezni. Mindenki minket bámult, és ahogy kiszálltunk négyen, éreztem magamon a diákok döbbent/irigykedő/csodáló és nem utolsósorban „a francba” típusú pillantásait. Cortezt és Ricsit persze soha nem értheti bántás vagy bármilyen negatív jelző. Mi, Virággal azonban kaptunk rendesen. Olyan pillantásokat, hogy szinte már kellemetlenül éreztem magam, hogy részese vagyok Cortez életének. Szerencsére azonban gondolataimat rendbe tudtam szedni, és nem foglalkoztam a diákok (nem meglepő, inkább a lányokra jellemző ez a viselkedés) gonosz megjegyzéseivel. Valaha Cortez nekem is csak egy menő srác volt, akiért odavoltam, akit csodáltam a lazaságáért, akiben megfogtak a külsőségek, és akit nem is ismertem. Mára ez megváltozott. Illetve minden maradt a régiben, kivéve azt, hogy most már ismerem, és tudom, milliószor több van benne, mint

valaha feltételeztem volna. Így nem veszem figyelembe azon lányok vélemenyét (vannak páran), akik elalélnak Cortez látványától, és értetlenül méregetnek engem, hogy vajon mit keresek mellette.

Sokáig tartott ezt feldolgozni, talán néha még most is el tudnék bizonytalanodni, de az az igazság, hogy Cortez sokkal több   helyes (na, jó, überhelyes) srácnál. És én ismerem azt az oldalát is. Mert ő azt akarta, hogy megismerjem. Így, ezekkel a gondolatokkal megerősödve kihúztam magam, és mosolyogva léptem oda Zsoltiékhoz, ügyet sem vetve arra, hogy a suliba érkekező diákok   mit gondolhatnak.

- Ok. Ettől le fogtok hidalni - kezdte Zsolti.

- Na. Hidaljunk le. Halljuk - szólt Ricsi, aki mellett Virág nagyokat pislogva ásított. Már megint későig nézte a Gleet.  Mondtam, hogy ne tartson hétköznap sorozatmaratont, de nem hallgat rám.

- Tudjátok, hogy fogadtam Macuval tegnap - vigyorgott.

- Aha. A Star Trekről  Hogy hányszor halt meg valaki... – gondolkozott Cortez.

- Bizony, bizony - bólogatott. - Tudtam, hogy nekem van igazam, a hülye meg csak erősködött.

- Te jó ég, mibe fogadtatok? - kérdeztem idegesen, és előre sajnáltam Macut.

-Muhahahaha! - törölgette a szemét Zsolti, és abszolút nem értettük meg, hogy miről van szó.

Egészen addig, amíg Macu meg nem érkezett, kapucniban.

- Sziasztok - motyogta.

- Vedd csak le - nyúlt felé Zsolti, és egy rántással levette a pucniját. Mindannyian elkerekedett szemmel néztük. Macu haja mindkét két oldalon fel volt nyírva (kétcentisre, kábé), felül pedig megmaradt a haja, és felfelé volt zselézve.

- Úristen! - ébredt fel teljesen Virág. - Ez állati jó!

- Kösz - bólintott Macu, a helyzethez képest vidáman.

- Így jár, aki hülyeségeket beszél, és képes fogadást kötni - bólintott Zsolti.

- Tulajdonképpen nekem tetszik - fürkésztem Macut.

- Az a helyzet, hogy nekem is - vigyorodott el, aztán Zsoltira vetett afféle „hah, legközelebb jobbat találj ki!” pillantást.

Kinga ért oda hozzánk, és eszelősen meredt a társaságiunkra.

- Sziasztok - köszöntött minket. - Kakas! - biccenten Macu felé is. - Csak hogy tudjátok!

Egyáltalán nem jó poén mindenhová belinkelni a werkfilmet, hogy aztán boldog-boldogtalan szavazzon rá! Ez egy iskolai verseny, úgyhogy érdekelne, hogy lehet majdnem kétezer szavazata a mi osztályunknak? Még a környéken sincs ennyi ember, nemhogy a suliban!

- Most az a bajod, hogy nyerésre állunk? – csodálkoztam. Ez új volt Kingától.

- Nem. Az a bajom, hogy nagyon elhúztunk, és ennyi szavazat gyanús. Vissza kell fognunk.

- Dave a felelős a videó népszerűsítéséért – magyaráztuk, és már meg is érkezett az emlegetett Dave.

- Mi újság? - kérdezte, aztán azonnal lefotózta Macut a hajával, hogy feltöltse Twitterre barátja

„új stílusát”.

Kinga Dave-nek is tartott egy kiselőadást arról, hogy „finoman nyerjük meg a versenyt, ne ilyen bődületesen sok szavazattal”, aztán mindannyian az út felé fordultunk, mert megérkezett Edina és Bálint. Kézen fogva. Hű.

- Ez nem büntetendő? - röhögött Macu, utalva a köztük lévő korkülönbségre.

- Hülye! - forgatta a szemét Kinga.

- Sziasztok - integetett felénk (illetve a fiúk felé) Dina, aztán bement a suliba, Bálint pedig odalépett hozzánk.

- Hogy bírod? - érdeklődött Ricsi.

- Mit?

- Ediát - felelték szinte egyszerre.

- Semmi gond. Miért?

- Majd rájössz - veregette meg a vállát Macu, aki elég bennfentes volt a témában.

- Jó, neked nem jött össze vele. És akkor mi van?

- Ó, a kis naiv - vihogott Zsolti, és kibontott a fogával egy csomag kekszet.

- Mi van, más is járt vele Macun kívül? - kapkodta a fejét Bálint.

- Azt nézzük, ki nem - fonta össze a karját Kinga. Cortez és Dave felemelték a kezüket, mire Bálint lefehéredve meredt hol Ricsire, hol Zsoltira, hol pedig Macura.

- Azt, van egy rosszéletű barátnőm. Kúúl - bólogatott elismerően. Azt hiszem, a korából és az értelmi szintjéből adódóan, ő pont ilyesmire vágyott. Talán most Dina is szerencsével jár, és megtalálja a tökéletes barátot magának. És akkor esetleg leszállhat az enyémről.

A kapu kinyílt, és Máday rontott ki rajta.

- A punk Matsuda az irodámba, Antai-Kelemen pedig arrébb áll a kocsijával. Egészen véletlenül második napja Kardos tanár úr helyére parkolsz!

- Tényleg? Nem is vettem észre - csettintett Cortez bujkáló mosollyal.

- Ne szemtelenkedj! - förmedt rá Máday.

- Talán jelölni kéne valahogy. Mondjuk, ráfesthetnénk a betonra a tanárok arcképét. Úgy könnyeb lenne… - tűnődött Ricsi.

- Pósa, jól látom, hogy nincs leragasztva a szemöldökpiercinged? - kapott észbe Máday, ahogyan a gyér, erőlködő nap csillant Ricsi fémjein.

- Elfogyott a ragtapaszom.

- Még szerencse, hogy van az irodámban. Befelé! Taraj, te is, ne mondjam még egyszer!

Ricsi és Macu bementek a suliba, mi meg azon tűnődtünk, hogy most mi lesz. Mert az oké, ha Ricsi kap ragtapaszt az igazgatóhelyettestől. De Macu hajával mit tud csinálni? Megnöveszti? Hm.

Nem is hülyeség. Mádaynál sose lehet tudni. Talán ad valami hormonkészítményt. Szegény Macu.

Egyébként Máday duplán pikkel az osztályunkra, egyrészt, mert nem tudta ránk bizonyítani, hogy mi zártuk be pénteken az a-sokat (pedig egyértelmű, hogy mi voltunk), másrészt pedig kicsit kifogásolta a   werkfilmünk tartalmát. Hát, vannak páran. J

Emelt franciával kezdtünk, úgyhogy a terembe érve leütem az asztalomhoz, és csengetésig a

 Fiestát  olvastam. Egyébkent így tizenegyedikben abszolút úgy érzem, sokkal jobban tudok koncentrálni, köszönhetően a többieknek, mert a viselkedésük miatt belejöttem abba, hogy bárhol/bármikor/bármilyen körülmények között tudok nyugodtan olvasni. Egyszerűen bekapcsolódok a történetbe, és onnantól kezdve üvölthet Ozzy Osbourne, a Metalica Guitar Hero-n, énekelhet Virág hangosan, dobálózhatnak, veszekedhetnek, tulajdonképpen semmi nem tud megzavarni. Csak egy dologra figyelek fel, de arra ösztönösen. Ha Cortez a közelemben van, odajön, felül a padomra vagy éppen elsétál mellettem. Egyedül érte éri meg felnéznem a sorokból, amúgy felőlem őrjönghetnek a többiek. J

Csengetéskor Monsieur Durand bejött a terembe, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és nagy nehezen a helyére botorkált. Feleléssel kezdtünk, Virág négyest kapott, Cortez ötöst, aztán továbbmentünk az anyaggal. A franciatanár egyébként azon kevesek egyike, aki kifejezetten bír minket, és akinél nagyon jól teljesít az osztályunk. Éppen ezért nem érti soha, hogy amiket a tanáriban hall, az tényleg igaz. Erre mondja mindig Zsolti, hogy nem, mert mi jók vagyunk, csak a tanárok fújják fel a dolgokat! Érti ezt például arra, amikor Farkas tanárnő szinte elsírta magát, hert behozott egy régi kőzetet, hogy tanulmányozzuk, Andris pedig rajzolt rá egy bogarat alkoholos filccel. Mindegy, régen volt. J Szünetben lementünk az udvarra, és miközben a sulirádióból Rasmus szólt (Kata eléggé örült neki), a forrócsokinkkal felültünk a padra. Amíg én Virággal és Katával beszélgettem, Ricsi összeírta azoknak a daloknak a listáját, amiket lead a stúdiósoknak, hogy játsszák le csütörtökön Corteznek. Amikor Cortez kijött az udvarra (az egyik végzős fiú társaságában), Ricsi gyorsan begyűrte a papírt az adidas dzsekije zsebébe.

- Csak nem a dallistám? - vigyorgott Cortez.

- Azt hiszed, minden rólad szól? - vágta rá Ricsi.

- Ez alap - bólogatott Cortez. - Minden este izgulok, hogy a holnap is rólam szóljon - folytatta, mi meg folyamatosan röhögtünk rajta.

- Ja, ismerem ezt. A múltkor azt álmodtam, hogy nem vagyok népszerű - hülyült tovább Ricsi.

- Rémálom lehetett - értett egyet Cortez.

- Totál. Izzadtan ébredtem, azt kiabálva „miééért?" – dramatizált Ricsi.

Mindig tökre vicces, ahogy egymást szívatják azzal, amiről egyébként abszolút nem tehetnek.

Közük sincs a körülöttük lévő felhajtáshoz, ez egyszerűen így alakult. J

- Mennem kell, dogát írunk angolon - pillantott az órájára Kata, és hosszú bőrkabátjában besietett az épületbe.

- Kedves lány - nézett utána Virág mosolyogva.

- Szerintem is - bólintottam.

- Tudom, mire megy ki a játék! - állt oda hozzánk Kinga hirtelen, fehér kötött sapkája alól összehúzott szemmel meredt ránk. - Figyeltelek titeket.

- Na, jó, ez így elég ijesztően hangzik - néztem Kingára, akinek kissé eszelős volt a tekintete.

- Be akar férkőzni a szövetségbe!

- Kinga, Kata egy jó fej lány, nem akar semmit, csak barátokat - ráztam a fejem értetlenül.

- Tudod, ki hiszi ezt el! Olvasóra jár veled. Szereti Virág zenei ízlését. Most is együtt dúdolták azt a nevetséges In the Shad ot   dalt. Amit az a tollas ember énekel!

- Ő Lauri, és nem tollas. Csak toll volt a hajába tűzve - mosolygott Virág, azonnal megvédve kedvenc finn bandáját.

- Mit bánom én! - morogta Kinga. - Kata ki akar golyózni a pozíciómból!

- Neked üldözési mániád van - állapítottam meg, szerintem jogosan.

- Ó, Renáta, te aztán nagyon átlátod a dolgokat - legyintett lesajnálóan.

- Nem, csak nem értem, mi bajod van Katával!

- Keselyű - morogta Kinga.

- Mi van? - nevettem fel önkéntelenül is.

- Azzal, hogy beálltam hozzátok, sok ember szimpátiáját vesztettem el, ezt tartsátok észben. Sokat nyom a latban, hogy népszerű barátotok van, de valljuk be, ettől függetlenül még mindig a nyomik táborát erősítitek - közölte Virággal és velem. – De én felkaroltalak titeket!

- Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel mondani - fojtottam vissza a nevetést, és eltöprengtem azon, hogy vajon Kinga kegyetlenül őszinte vagy őszintén kegyetlen? Nehéz kérdés.

- Hogy oszlopos tagja vagyok a csapatunknak, és engem nem   lehet olyan könnyen eltávolítani.

Hah. Csak próbálkozik. Csak próbálkozik - magyarázta, szerintem leginkább magának, mert indulatosan bevonult a suliba.

Szegény Kata, ő igazából csak örült annak, hogy van kivel beszélgetnie szünetekben, de Kinga ezt kicsit túlreagálta, mindenféle összeesküvés-elméleteket szőtt arról, hogy „Kata az ő helyére pályázik” vagy hogy „a mi hármasunk stabil, nem fér bele még egy fő”. J

Suli után Virág és Kinga is átjött hozzám, az előbbi, mert unatkozott, az utóbbi, hogy átbeszéljük a suliújság következő számát.. Főszerkesztőként úgy döntött, velem konzultálja meg, ki mennyire béna cikket írt, hogy maradt-e helyesírási hiba Krisztián cikkében és hogy a képeim közül négy kifejezetten „csapnivaló” lett. Hozzátartozik a dologhoz, hogy nekem nem volt kedvem ezt mind átbeszélni, de nem rúghattam ki, Kinga pedig nem az a típus, aki észreveszi magát. Úgyhogy én a babzsákfotelemben ülve hallgattam, ahogyan Kinga oldalról oldalra véleményezi a márciusi számot, majd közli, ha „rajta múlna, az egész szerkesztőséget kirúgná a fenébe”.

- Aha - bólogattam fáradtan.

- Úúú - pillantott fel Virág a laptopom felett. A mázlista, ő lazán netezett, én meg Kinga dühkitörését hallgathattam.

- Mi az? - néztem felé segítségkérő tekintettel.

- Láttad Crtez falát? - húzta el a száját.

- A Facebookon?

- Ühüm.

- Nem, ezer éve nem néztem. Miért? - tápászkodtam fel, és odaléptem Virághoz, aki az ölében tartotta a gépem. Húú. Cortez fala konkrétan túlpörgött. Szülinap, szülinap, szív, szülinap, taggelés,

„gyere már msn-re”, szülinap, birthday, szülinap... – Miért kell két nappal előre boldog szülinapot kívánni? - csodálkoztam.

- Presztízskérdés. Aki az elsők között van, azt hiszi, jobban számít - motyogta unottan Kinga, továbbra is a suliújságot böngészte.

- Megtudjuk nézni, ki kezdte? - néztem Virágra.

- Oki - bólogatott, aztán folyamatosan lefelé haladt az oldalon, végül hallatott egy „pffff" félét. -

Edina. Vasárnap.

- Óriási - nevettem el magam kínosan. Kezdem azt hinni, Dina csak azért jár Cortez körül mindenkivel, hogy a közelében maradhasson. Na de persze ez csak tipp... - Viki? - kérdeztem kicsit feszengve.

- Ááá. Millt hét pénteken kitörölt mindenkit közülünk.

- Tényleg?

- Persze. Totál berágott. Azt hiszem, nemcsak arra jött rá, hogy Cortez veled jár, hanem, hogy izéé... eleve miattad dobta - húzta el a száját Virág.

- Ó. Értem - mosolyodtam el, mert azért ez mindentől függetlenül elég jól hangzott.

- Ijjjj, asszem' be van kapcsolva az msn-ed - tette fel a kezét Virág hirtelen, amolyan „nem csináltam semmit” stílusban, mire Kinga azonnal odanézett.

- Kata az, ugye? Nem nyugszik, egyszerűen nem nyugszik.

- Nem. Ez Arnold - meredt Virág a képernyőre.

- Engedj oda - toltam arrébb gyorsan, és megnéztem, hogy mit  írt. Videóhívást kezdeményezett. -

Akartok vele beszélni?

- Én nem, de puszilom - motyogta Virág.

- Én sem. De add át neki főszerkesztői, iskola- és évfolyam elsői üdvözletem - vigyorgott Kinga gúnyosan. No comment.

Írtam Arnoldnak, hogy tíz perc és jövök, aztán kikísértem Kingát és Virágot.

Facebook: 5/2 – a jelek szerint Cortez napok óta nem volt fent, mert semmire nem válaszolt, pedig igen sokan hiányolták.

Jacques: 5/4 – Dave kezelésbe vette, ma is egész nap félrevonulva diskuráltak „Flöra” meghódításáról.

Justine: 5/5* - hurrá, amikor anyu hazaért, mondta, hogy megérkezett a csomagom. Párizsi barátnőm segített megrendelni a francia amazonról Cortez szülinapi ajándékát (egy dízdobozos sci-fi DVD-gyűjteményt), mert nem tudtam pontosan, hogy kell. Fogalmam sincs, mások honnan tudják ezeket.

Arnold: 5/5 - majdnem egy órát webkameráztunk, őszintén örültem, hogy tudtunk beszélni. Jól van, jól megy neki a suli, tulajdonképpen minden oké vele, és valamikor tavasszal jön haza egy hétvégére. Tök jó. J

A hajam: 5/1 -fodrászért kiállt.

Cortez: 5/5* - anyu boldogan mesélte, hogy megvan a foglalás csütörtökre és hogy „mindent megszervezett”. Kérdésemre pedig azt felelte, hogy semmi ciki/lúzer/überciki/überlúzer szituáció nem lesz, csak egy szimpla vacsora. Khm. Meglátjuk.

Március 3., csütörtök

Cortez tizennyolcadik szülinapja. Hű. Kicsit álmosan ébredtem, mert mindenképp boldog szülinapot akartam kívánni neki éjfélkor, úgyhogy még éjjel felhívtam. Emiatt volt vagy fél egy, mire elaludtam, ma meg normálisan, a megszokott időben kellett kelnem, szóval nem festettem túl frissen korán reggel. Így, gondoltam, szerzek anyutól egy kis korrektort, de miután felkentem a fejemre, úgy néztem ki, mint akinek valami fura, foltos bőrbetegsége van. Ezért lemostam, és inkább vállaltam a karikás szemeket. Az legalább nem annyira „természetellenes”. Gyorsan felöltöztem: farmer, velúr Converse, pulcsi, dzseki, Szent Johanná-s sál, és indultam is. Cortez a kapunkban várt, lazán nekidőlve a kocsijának.

- Boldog szülinapot! - kezdtem, aztán mosolyogva a nyakába ugrottam. Na, kinek van nagykorú barátja? Nekeeem. J

- Már mondtad éjfélkor. És megüzented negyed egykor – töprengett.

- Ez személyes verzió - magyaráztam.

- Aha. És van még más „verzió" is?

- Talán egy e-mail - vigyorogtam.

- Oké - bólintott mosolyogva.

- És, kívántál valamit éjfélkor? - érdeklődtem, miközben beszálltam a kocsiba.

- Egy kólát. Megittam. Jólesett.

- Nagyon vicces - röhögtem el magam. - Úgy értem...

- Tudom, hogy érted. Virág hülyesége. Kívánj a szülinapod előtti napon, éjfélkor, és teljesül...

- Ez nem hülyeség. Én is mindig kívánok.

- És őszintén? Bejött már valami? - fordult felém, és csak egy pillanatra vette le a szemét az úttestről.

- Háát - próbáltam lenyelni a vigyorom. - Igen. De nem mondom el, mi volt az.

- Fogalmam sincs, mi lehetett... - szekált, én pedig tettetett felháborodással néztem rá.

- Nehogy azt hidd, hogy veled kapcsolatos!

- Dehogy - röhögött fel.

- Tényleg nem.

- Oké, elhiszem - bólogatott, és komolynak tűnt, de a szemén láttam, hogy mosolyog.

- Hidd is el, mert te még csak eszembe se jutottál – vetettem el a sulykot.

- Na, jó. Nem kell elmondanod, csak azt, hogy mivel kapcsolatos. Tíz másodperc - közölte, én pedig zavartan megráztam a fejem. Mi? Ne már! Improvizálj, Reni, improvizálj! - És letelt szólt.

- Ööö... - kezdtem totál leblokkolva. - Jó, lehet, hogy veled kapcsolatos - vallottam be, mire Cortez elröhögte magát, én meg azon agyaltam, miért nem jutott eszembe semmi frappáns.

Fejlesztenem kell a hirtelen reakciómat. Majd megkérem Kingát, hogy időnként ijesszen rám, és tegyen fel keresztkérdéseket, biztos szívesen vállalja.

Miután felszedtük Ricsit és Virágot, a sulihoz hajtottunk, hogy kezdetét vegye a nemzetközi

„Éljen Cortez!” nap. És ez nem túlzás. Sejtettem, hogy ma mindenki körülötte fog ugrálni, és hogy emiatt szinte egy percet nem tudok majd vele tölteni, de ekkora őrületre nem számítottam. A sulirádió a kedvenc dalait játszotta, a diákok keresték a társaságát, és látványosan örültek, amikor válthattak vele pár szót (?). A termünkbe folyton bejött valaki, hogy felköszöntse, Dave pedig kezelte a közösségiket, ahol igencsak sok ember írogatott neki. A telefonja egész nap rezgett, kapott egy halom sms-t, és leginkább Ricsitől kérdezgette, hogy „ez ki?”, majd átdobta neki a telefont.

Huh. Mentségére legyen mondva, Cortez abszolút nem élvezte a mai napot, kicsit talán be is sokalt, és őszintén megkönnyebbült, amikor kicsöngettek utolsó óráról.

- Na. Akkor húzzunk mekizní. Én állom! - emelte fel a kezét Dave miközben mindenki pakolászott. A bejelentésére Andris és Robi csillogó szemmel összenéztek, és „ingyen kajaaa” kiáltással éljeneztek. - Úgy értem, Cortezét állom én. A szülinapján - helyesbített Dave, mire kicsit alábbhagyott a lelkesedés.

- Köszi, de majd máskor - veregette meg a vállát Cortez, és ő ezzel lezárta volna a témát, de Dave nem az a srác, akit csak úgy le lehet pattintani.

- Hé-hé-hé. Álljatok csak meg! Mit sunnyogtok ti? – fordult hozzám.

- Semmit - sütöttem le a szemem. Hú, de bénán hazudok.

- Aha, na persze. Nem mentek Ricsiékkel moziba. Nem jöttök mekizni. Zsoltit is   lepasszoltátok.

Halljuk csak. Mire készültök? – fonta össze a karját Dave maga előtt, mire a többiek is kérdőn néztek ránk.

- Nem nagy dolog - ráztam a fejem, Cortez pedig a tenyerébe temette az arcát, és azt hiszem, röhögött.

- Ne már, programotok van, és kihagytok minket? Ez nem szép – ciccegett Dave.

- Nem hagyunk ki, és egyébként is, holnap lesz Cortez bulija, mindenki ott lesz - magyarázkodtam, de éreztem, egyre méllyebbre süllyedek. Mindenfelől sértett, szemrehányó pillantást kaptunk, úgyhogy sóhajtva megvontam a vállam. - Jó, vacsorázni megyünk.

- Hé, kajálni mentek, és kihagytok? - háborodott fel elsőként Zsolti.

- Ez nem olyan - fogtam a fejem.

- Hát milyen? - kérdezte Macu, aki szintén beállt a „megsértődtem, duzzogok" csapatba.

- Szülőkkel - motyogtam kínosan.

Mindenki döbbenten meredt ránk, aztán kitört belőlük a röhögés.

- Muhahaha! - törölgette a szemét Zsolti, aki iszonyat jól kozott azon, hogy milyen „hivatalos” programon veszünk részt.

- Szerinted ez vicces? - förmedt rá Kinga. - Tudod, én örülnék neki, ha a barátom lenne annyira intelligens, hogy nyilvánosan megjelenjek vele és a szüleimmel valahol.

- Jó szórakozást - mosolygott Virág kedvesen. A fiúk tovább röhögtek azon, hogy ez mennyire átkozottul „ciki” Dave követelt helyzetjelentést, lehetőleg fényképpel (?), Andris és Robi velünk akartak jönni (nekik mindegy, csak „ingyenélhessenek”), Macu kiröhögte a programunkat (nagyon vicces), Jacques pedig csalódott volt, mert ő tényleg szívesen jött volna (?).

Egyedül talán Ricsi értette meg, hogy ennek mi értelme. Ő csak óvatosan rám mosolygott, és bólintott egyet. Igen, ő tudta, hogy Cortezt a szülei a skype-on köszöntötték fel éjjel, kábé tízperces beszélgetés alkalmával, tudta, hogy ezt én szerveztem így, és tudta, hogy Corteznek mit jelent.

Úgyhogy nem szólt semmit, csak némán, egy-egy pillantással fejezte ki, hogy abszolút korrektnek tartja. A többiek mind leragadtak a hülésnél.

Miután otthon megcsináltam a leckéimet meg tanultam, gyorsan elkészültem (sikerült a hajam viszonylag jól beszárítani, de most már tényleg el kell mennem fodrászhoz, mert kezd kezelhetetlenné válni), aztán anyuékkal együtt elindultunk. Egy mexikói étterembe volt foglalásunk, és útközben gondoltam, megkísérlek még egyszer megmagyarázni, hogy Corteznek semmilyen mexikói vonatkozása nincs, egyszerűen csak ez a beceneve, de reménytelen volt. Anyu ezt egyszerűen nem akarja megérteni. Végül is mindegy. Apu viszont felettébb örült, mert szereti a mexikói kaját. Mármint az igazit, nem az „otthonit”.

- Jó éstét. Hat főre volt foglalásunk - állt meg anyu a bejáratnál pincér pedig mosolyogva bólintott, és megkért, hogy kövessük.

A terembe belépve körbenéztem, és azonnal megakadt a szemem egy asztalon. Jaj, ne, csak ne az legyen a miénk! Lufik voltak a székek támlájához kötve. Naná, hogy az volt a miénk.

- Ez kicsit túlzás, nem? - suttogtam apunak, szövetségest keresve magamnak.

- Vajon itt milyen a quesadilla? - kérdezte.

Hát ennyit a szövetségesemről. Aput hatalmába kerítette a „mit egyek?” dilemma, anyu rendezgetni kezdte a lufikat, én meg égő vörös fejjel ültem le a székre. Mert igen, bármilyen meglepő a teremben mások is voltak, akik érdeklődve néztek felénk. Az asztalunk, csak hogy teljes legyen a nyilvános megsemmisülés, premier plánban, a bejárattal szemben állt, hogy minden belépő azonnal észrevegyen minket.

- Parancsoljanak - lépett hozzánk a pincér, és kiosztott egy-egy sombrero kalapot. Te jó ég!

- Anyuuu... - sziszegtem totál elképedve.

- Vedd csak fel. Olyan mókás - mosolygott, anyu feldobottnak tűnt, és mivel a szüleim felvették a kalapot, én sem tehettem másképp. Ez annyira nem fair! Ha ma Cortez szakít velem, akkor az utolsó együtt töltött perceinkben ez az idióta kalap lesz rajtam!!! Nincs igazság.

A késemet magam elé tartva próbáltam csekkolni, hogy állhat a sombrero, de nem láttam jól, ami, valljuk be, talán jobb is. Ja, és ennyit a hajamról. Cortez és a nagyszülei a következő pillanatban megérkeztek, és amíg a „felnőttek” köszöntötték egymást, én égővörös fejjel, összehúzott szemmel, kissé félve néztem Cortezre.

- Szia - suttogtam.

- Hola - bólintott, és kissé lehajolva benézett a kalapom hogy lássa az arcom.

- Ööö... Hová ülsz? Ide vagy egy másik asztalhoz? - érdeklődtem. - Mert azt is megértem.

- Jó lesz itt is - röhögte el magát, és leült velem szemben.

- Előre is bocs mindenért - magyarázkodtam, amikor mindketten anyu felé néztünk, aki éppen megigazította az asztalra kirakott kis pinatát (úgy ejtjük, hogy „pinyáta” J).

- Semmi gond. Te, figyelj - hajolt közelebb hozzám. - Várunk mexikói vendéget?

- Az te vagy - mondtam zavartan.

- Aha. Hát jó - vonta meg a vállát, aztán a pincérhez fordult, aki felvette az italrendelést.

Anyu, hogy oldja a beállt csendet (Cortezzel folyamatosan „szemeztünk”, azt játszva, ki bírja tovább röhögés nélkül) egy kicsit az időjárásról. Örök klasszikus téma, Cortez nagyszüleit ráadásul igencsak érdekelte, hogy mikor jön a jó idő, Cortez és apu az étlapot böngészte, én meg zavartan néztem körbe, mert a vendégek többsége minket figyelt.

- Sikerült választani? - lépett újra hozzánk a pincér. - Szerintem igen - nézett körbe apu, mire mindenki bólintott.

- Mi van a combo tálon? - kérdeztem.

- Burrito, fajita, enchilada - sorolta a pincér.

- Jó, akkor egy csirke combo tálat kérnék - bólintottam Cortez összevont szemöldökkel meredt rám.

- Az több személyes tál.

- Á, ne aggódj - legyintettem. Most miért? Éhes voltam, és amúgy is. Cserekereskedelem-párti vagyok, főleg, hogy apu nachost rendelt quesadilával és chilivel. Ez felkeltette az érdeklődésemet.

A többiek kulturáltan egy főre elegendő ételt rendeltek amit mi, apuval egyáltalán nem értettünk, hiszen az úgy eléggé unalmas, de mindegy. Amíg a „felnőttek” beszélgettek, Cortezzel továbbra is egymást szórakoztattuk. A szemkontaktust tartva szigorúan némán kommunikáltunk, ami iszonyatosan vicces volt, főleg, hogy tulajdonképpen mindketten égtünk a kissé „kínos” anyu miatt.

Aztán, amikor véletlenül felröhögtem, anyu, mintha csak ötéves lennék, lesütött szemmel rám szólt, hogy „viselkedjek rendesen”. Ááá, nem volt ciki, egy kicsit sem. Az ételek megérkezéséig sajnos minket is bevontak a beszélgetésbe, szó volt a suliról, az ilyenkor kötelező nyaggatásokról, aztán szerencsére megérkezett a pincér. Jó, talán tényleg berendeltem, az elém rakott tál elég lett volna egy kisebb gerillacsapatnak is, de mindegy.

- Jó étvágyat - vigyorgott Cortez, ami ezt jelentette: „tuti, hogy ott hagyod”.

- Köszi, neked is - vigyorogtam vissza, ami pedig ezt: „hah, nem ismersz te engem, tizenhét éve anyu főztjén élek, kihasznélom, ha rendes kaját kapok”.

- Az mi? - hajolt oda hozzám apu, és belenézett a tálamba.

- Burrito. Tessék - szúrtam bele a villám, és átdobtam a tányérjára.

- Köszönöm. Tacót?

- Jöhet - bólintottam, aztán észrevettem, hogy Cortez elég furán néz ránk.

- Most már értem, miért akartál mindenáron apukád mellett ülni.

- Ez alap - jelentettem ki, és áttettem apunak egy fajitát is, mert mindenképp tudni akarta, hogy milyen.

Tulajdonképpen gusztustalankodtam egy sort a szószokkal, majd enni kezdtem, azzal a feltett szándékkal, hogy nem foghat ki rajtam egy combo tál. Haha. És majdnem igazam is lett. Már befejezte, csak apuval ketten küzdöttünk, de harciasan.

- Nem megy - dőltem hátra csalódottan. - Ha ezt még megeszem, mi lesz a desszerttel? - bökdöstem a villámmal egy árván maradt burritót.

- Fél Mexikó kajáját benyomtad. Hogy jut eszedbe a desszert? - röhögött ki Cortez.

- A desszert fontos. Az az étkezés vége - szögeztem le, apu pedig lelkesen bólogatott, miközben látványosan hányingere volt már a chilitől, de azért folytatta az evést.

- Most nézd meg - csóválta a fejét anyu. - Nem értem, olyanok, mintha otthon nem kapnának enni

- mondta Corteznek. Apuval összenéztünk, és igyekeztünk „ártatlan” arco vágni.

Cortez nagyszülei és anyuék is kértek kávét, én meg egy szelet sajttortát, aztán következett a top kínos sztori. Ugyanis a pincér ahogy elment, négy másikkal tért vissza, mindannyian sombrerót viseltek, és egy tortát hoztak be, amin tűzijáték égett. És természetesen ez még nem minden.

Énekeltek. Naná, hogy énekeltek. Cortez enyhén zavartan masszírozta az orrnyergét, mivel az egész étterem felénk fordulva mosolygott rajtunk. Miután abbahagyták a dalt (hosszabbnak tűnt, mint amennyi egybként volt), anyu buzdítására mindenki tapsolni kezdett.

- Köszönöm - motyogta Cortez, és mosolyt erőltetve magára, körbefordult, hogy megköszönje azoknak az idegeneknek a tapsot, akik azt sem tudják, hogy kik vagyunk.

Cortezt előbb a nagyszülei, majd anyuék köszöntötték fel, végül szegény leülhetett, és rémültem meredt rám.

- A tortáról nem tudtam. De tényleg. Akkor nem kértem volna sajttortát - magyaráztam. Cortez közben örömmel konstatálta, hogy nem vakult meg a vakutól. Merthogy anyunak kedve támadt megörökíteni a pillanatot. Wow.

Ezután már tényleg nem jött más meglepi, úgyhogy beszélgettünk egy fél órát, majd mindannyian egyetértettünk abban induljunk. Én Cortez nagyszüleivel előrementem, amíg anyuék a számlát rendezték, Cortez pedig bevárta őket, hogy váltsanak pár szót. Gyanítom, hogy megköszönte az egészet, és nem akarta mindenki előtt. Rájuk tartozik, nem is tettem szóvá. Azt viszont láttam, hogy anyu mosolyogva megsimítja a karját, amitől elöntött   a boldogság. Klassz, hogy szeretik.

Ahogy hazaértünk, én is megköszöntem anyuéknak az estét, majd sietve felmentem a szobámba.

Tíz másodperc múlva felcsendült a Basket Case.

- Itt vagyok - kaptam fel.

- Én is - szólt bele Cortez.

- Nagyon rémes volt? - érdeklődtem.

- Nem, egyáltalán nem.

- Akkor jó. Bár nem fair, hogy te nem vettél fel sombrerót. Így egyedül égtem.

- Nekem idegen emberek énekeltek. Az se jobb.

- Igaz. Na, mindegy. Szóval kábé ilyen velünk egy szülinap, tökmindegy, hány éves vagy, a lufi, a torta és az éneklés, kötelező. Továbbá kajálás minden mennyiségben, időjárás-jelentés és ciki kellékek. Ez is alap.

- Aha. Erről jut eszembe. Apukád hogy van?

- Hát, jól, anyu adott neki valami gyógyszert, de tuti, hogy nehéz ékszakája lesz. Talán egy óriás taco üldözi majd rémálmában. Vagy valami ilyesmi.

- Oké - röhögte el magát Cortez. - Na, léptem filmet nézni.

- Oké. Holnap...

- Holnap - köszönt el.

Aztán letettük, mosolyogva elmerengtem. Aztán lementem anyuhoz, hogy adjon nekem is abból a gyógyszerből, mert úgy éreztem, annyira tele vagyok, hogy soha többet nem tudok

Cortez szülinapja: 5/5* - mindent összevetve nagyon klasszul sikerült.

Kapcsolatunk: 5/5* - látott sombreróban töméntelen mennyiségű mexikói kaját enni, és nem dobott. Azt hiszem, ez jelent valamit.

Apu: 5/1 - összefutottunk késő este. Egyikünk sem tudott aludni, úgyhogy a konyhában szénsavmentes ásványvizet ittunk, és azzal szórakoztattuk egymást, hogy különféle nehéz kaják nevét soroltuk. Ő nyert, a töltött káposzta hallatára (és gondolatára) lefordultam a szekrényről, addig ültem.

Edina: 5/1* - minden követ megmozgatott, hogy küldjön ma a suliban Corteznek egy dalt. Hát, küldött. Kábé ennyi.

Facebook: 5/2 - Cortez falán zenei videók, képek, szülinapi jókívánságok stb. minden mennyiségben. De azt hiszem annyira nem érdekelte, mert a válaszolgatás helyett a tőlem kapott DVD-t nézte. (LLLL)

Március 4., péntek

- Víííííí, ez ki ez? - sipákolt Virág boldogan, amikor beszállt a kocsiba, és meglátta a hátsó ülésre tett pinátát. Sejtettem, hogy totál odalesz a papírból készült játék szamárért.

- Az a tiéd - néztem hátra mosolyogva.

- Úúú, köszi. Hogy hívják? - mosolygott. Erre nem tudtam válaszolni, mert egy ideje (úgy tizenkét éve) nem adok nevet a játékoknak, Virág azonban, úgy tűnik, képtelen leszokni erről.

- Akkor majd én elnevezem - mondta, miután nem érkezett válasz senkitől. - Mondjuk,

„csacsi”.

- Ötletes - nézett Cortez a visszapillantóba.

- Mutasd csak, miből van? - nyúlt felé Ricsi, és ököllel belebokszolt a játék szamár fejébe.

Virág azonnal sikoltozni én folyamatosan röhögtem, Cortez meg megkérte őket, hogy „ne tomboljanak” hátul, mert marhára nem tud az útra koncentrálni.

Hát, így érkeztünk meg öten a sulihoz. Cortez, Ricsi, Virág, én és a pinata.

- Van benne cukor? Ezekben szokott lenni cukor – kezdte Zsolti azonnal, ahogy meglátott minket.

Virág riadtan dugta a háta mögé a játékát, mert a fiúk egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy

„boncolni” fognak.

- Milyen volt a vacsi? - érdeklődött Dave.

- Jó - motyogtuk halkan Cortezzel, és elég feltűnően igyeztünk témát váltani.

- Nem, nem - csóválta a fejét Dave. - Nem ússzatok meg ennyivel. Fényképeket akarunk.

- Nem készült - füllentettem, de elég bénán csinálhattam, mert „húúú”-zni és füttyögni kezdett.

-Jó, talán egyet mutatok - szedtem ki a táskámból a fényképezőgépem (a suliújság miatt természetesen mindig nálam van). Úgy terveztem, hogy egy pillanatra ráleshetnek, és ennyi. Igen, majdnem így történt. Csakhogy Zsolti kikapta a kezemből, aztán Dave-vel, a taraj Macuval és a társaságunkban lógó Bálinttal félrevonultak, hogy hangosan kiröhögjék a fotókat. Naná, hogy a hülye sombrerómmal voltak elfoglalva. Mindegy, égtem már be jobban is. Vagy? Égtem már be jobban is? Nem emlékszem. De biztos.

A péntek mindig ugyanolyan hangulatban telik, a diákok indiszponáltak, és semmi másra nem tudnak koncentrálni, csak arra, hogycsöngessenek már ki, a tanárok rezignáltán próbálnak órát tartani, de ez szinte reménytelen, a szünetekben pedig mindenki a hétvégét tervezi. Ahogyan ma is.

Azzal a különbséggel (lényeges különbség), hogy szinte valamennyi diák egy programot tervezett mára: Cortez buliját Zsoltiéknál. Ebédszünetre már kezdett kínos lenni, hogy az eredetileg zártkörű

(értsd, max. húsz fő) bulira igen sokan jeleztek vissza. Miután Edina is viháncolva szólt Corteznek és Ricsinek, hogy „este találkozunk”, az udvaron lévő pad körül összegyűlt társaság egy emberként fordult Dave-hez.

- Ugye   nem posztoltad sehol a ma estét?... - húzta össze a szemét Ricsi.

- Khm - nézett az ég felé Dave, és hirtelen arról kezdett beszélni, hogy „gyorsan fújja a felhőket a szél”.

- Te barom! Hány embert hívtál meg? - fogta a fejét Zsolti.

- Nem hívtam meg senkit. Csak kitettem eseménynek. – Dave-re záporoztak a különféle megjegyzések (nem írom le, mik), végül Kinga úgy döntött, ez minimum egy „zsibit” ér, belevert Dave vállába.

- Aúúúú! Zsolti, szólj már rá a barátnődre, ez baromira fáj. A múltkori is belilult! - dörzsölgette a karját sziszegve Dave.

- Védd meg magad, kislány - vigyorgott Zsolti Dave-re, és eszébe sem jutott rászólni Kingára.

Amúgy sem lehet, meg különben is. Ők csak úgy szeretnek veszekedni, ha nem egyezik a véleményük, harmadik személy miatt soha.

- Ez valami vicc, ugye? - nézett fel Cortez a Blackberryjéből, és értetlenül megrázta a fejét. - Kik ezek?

A telefonján az „eseményen” résztvevők névlistája Hetvenketten jelezték, hogy jönnek. Őszintén remélem, hogy nem komoly. Mert az egy dolog, hogy én szinte senkit nem ismertem a listáról, de egy csomót Cortez és Ricsi sem „csak úgy felvett” ismerősei a Facebookon.

- Írjuk ki, hogy elmarad - tanácsolta Virág, aki a pinátáját hurcolta magával. Órán a padján ült, vele volt a büfében és szünetekben is. J

- Nem veszik be - csóválta a fejét Zsolti. – Hallod, apám mondta, hogy nyugodtan hívhatunk

„pár” embert. Muhahaha - röhögte ki tulajdonképpen saját magát.

- Ááá, írjátok át a helyszínt és az időpontot. Hátha páran lekopnak így - tanácsolta Móni.

- Na, ez jó ötlet - biccentett Ricsi, és megragadta Dave-et, aki behúzott nyakkal vette elő a mobilját, és azonnal nyomkodni kezdte a kijelzőt.

Ebédszünetre kezdték elhinni a diákok, hogy „változott” a buli helyszíne és időpontja, és páran oda is jöttek, hogy megkérdezzék, igaz-e.

- Akkor nem ma, hanem holnap - értelmezték az a-s lányok, miközben megálltak előttünk.

- Bezony - bólogatott Ricsi.

- És nem Zsoltiéknál, hanem ezen a címen – mutatta fel a papírt Dina, amire piros tollal kiírta a Facebookon közzétett adatot.

- Ahogy mondod - kontrázott Zsolti is, és egészen jól bírták röhögés nélkül.

- Rendben - vigyorgott Edina, aztán a csapatával együtt elcsörtettek.

- Miért ismerős nekem az a cím? - gondolkoztam hangosan, de a többiek másról beszélgettek.

- Mi lesz Bálinttal? - kérdezte Macu.

- Ő az alternatív bulira megy. Bekajálta, hogy áttettük - felelte Ricsi. – Inkább, mint hogy Edinát elhozza magával.

Jogos - értett egyet mindenki, nekem meg abban a pillanatban esett le a dolog, és felháborodva néztem körbe.

- Megőrültetek? Az Karcsi címe!!! - kiáltottam rájuk, mire mindenki elröhögte magát.

Haller bejött a terembe, és egy kis figyelmet kért.

- Andris és Robi, tegyétek el a nintendót. Virág, pakold le az asztalodról a játékszamarat, Ricsi, ne hintázz a székkel, Reni, kérlek, tedd el a könyved, Cortez, szállj le Reni padjáról, és ülj a helyedre,

Macu tedd el a laptopod!

- MacBook - szólt sértetten, legyintett az ofő. - Dave, ne lássam a telefonodat csengetésig.

- Tanár úr, ez fontos...

- Kérlek tedd el! - Dave „nem hagynak nyugodtan élni” sóhajjal eltette a készüléket, Haller pedig folytatta. - Zsolti, fejezd be az evést!

- Csak két hari - emelte fel Zsolti az almát, mutatva, hogy szinte megette.

- Rendben, de ne legyen több. Jacques, tedd el a képregényt! – Kinga és Gábor rendben voltak, ők figyeltek. Illetve az utóbbi persze nyitott szemmel aludt. - Tehát. A mai órán szeretném, ha megnéznétek egy filmet...

- Felvilágosító film? – röhögött Zsolti.

- Lesznek benne jó csajok??? – kiáltotta Robi. A kijelentését hangos röhögés és fütty kísérte, az ofő pedig zavartan megrázta a fejét.

- Nem, nem – emelte fel a karját tiltakozásképpen. – Az internet helyes használatáról szól a videó.

- Lájkolom – szólt Dave. Megint kitört a röhögés, szegény ofő pedig az orrnyergét dörzsölgetve csóválta a fejét.

- Egy kis komolyságot kérek. Fontos dologról van szó. Rengeteg tinédzser esik áldozatául az internetes bűnözésnek, a fiatalok igen sok veszélnek vannak kitéve a videómegosztók, a közösségi oldal helytelen használata és a nem szűrt tartalom megteintése révén.

- Mer’? – üvültötte Zsolti.

- Mindjárt megtudod. Kérlek titeket, hogy csendben nézzétek végig a felvételeket.

Az ofő bekapcsolta a teremben lévő tévét, majd miután kicsodálkozta magát azon, hgy „jéé, kábelcsatornák”, áttette a suli adójára, ahol kezdődött is a film.

Ahogy az elnni szokott, először mindenki röhögött és füttyögött, mert az elején olyan profilképeket mutogattak, ahol lányok fürdőruhában, esetleg fehérneműben pózolnak.

- Ez ki? Bejelölöm – röhögött Andris.

- Hé, ez hasonlít Dave anyjára – kiáltotta Zsolti.

- Vadbarom – Dobta meg Dave egy fél literes kólával.

- Hagyjátok abba – szólt rájuk az ofő mérgesen.

Aztán kicsit elcsendesedett mindenki, mert a következő felvételen az előbb látott lány beszélt arról, hogy a feltöltött képei nem voltak korlátozva, mindenki megtekinthette őket, és azon túl, hogy a sulijában mindenki látta és megvetették érte, a tanárai rossz véleménnyel voltak róla, mások is visszaéltek a fotókkal. Különböző „felnőtt” oldalakra kerültek ki képek, és konkrétan egy hét alatta ment tönkre az élete. Eléggé mélyen érintettek a látottak, csakúgy, mint a következő eset, amikor is egy lány felelőtlenül bulizott, és az illuminált állapotban készült videóit felpakolták a netre, ami másnap egyenesen a szülei mailjében landolt. Ekkor már mindenkit lekötött a felvétel, főleg, hogy egyre durvább sztorik következtek. Chat és fórum, ahol pedofilok vadásznak a fiatalkorúakra, egy halom eset, amikor msn-en idegeneket vettek fel, és azt sem tudták kivel eszélnek, de mindent kiadtak magukról, végül pár extrém példa, amikor netes szívatás fajult üldözéssé, aminek feljelentés lett a vége. Totál ledöbbentett, hogy a netes bűnözés milyen méreteket ölt, és hálát adtam azért, amiért mindig, mindenhol korlátozva voltak azadataim, és soha nem osztottam meg különösebben semmit magamról. Viszont csak a mi osztályunkban is legalább a fél társaság felelőtlenül netezik.

- Nos – kapcsolta ki az ofő a tévét -, szeretném, ha vigyáznátok magatokra és egymásra. És ésszel netezzetek, ne felejtsétek el a valóság nem virtuális, éljétek az életet, ne szimuláljátok.

- He? – vakargatta a fejét Andris.

- Úgy értem nagyon kedves játék a Guitar Hero, de attól még nem tudsz gitározni. Fogj egy gitárt, és próbáld meg! Mert az az igazi.

- De tanár úr, iszonyat mennyiségű pontom van – hőbörgött Robi.

- Bizonyára. Azonban semennyi pont nem helyettesíti azt az érzést, amikor sikerül hangszeren lejátszanod egy dalt. Cortez? – nézett az ofő mosolyogva mögém, mire én is hátrafordultam.

- Hát, ja – bólintott rágózva. Andris és Robi fura arcot vágtak; ők ilyenek, amikor elgondolkoznak.

- Tudom, hogy az életetek része lett az interenet, csak ne felejtsétek el ésszel használni. Ne lépjetek be a közösségire, mert csak unatkoztok, ne az msn-en lógjatok, amikor mindannyian negyedórára laktok egymástól, és ne írjatok ki mindent, mert akkor az életetek egy nyitott könyv mások számára.

- De atnár úr! – lóbálta a kezét Dave.

- Tessék?

- Ha nem netezek, lemaradok. Túlpörög a fal, nem elsőként kommentelek, fogalmam sincs, mi történt. Egyszerűen muszály - magyarázta Dave.

- Rendben. Akkor vedd elő a telefonod, és lépj be – bólintott Haller.

- Most? Órán? - csodálkozott Dave.

- Igen, megengedem.

- Kúl - vigyorgott Dave, aki nem is sejtette, hogy mire megy ki a játék. Önfeledten nyomkodta a telefonját. Haller mosolyogva figyelte.

- Facebook?

- Igen.

- Mi történt fél órája? - kérdezte Haller.

- Fél óra, fél óra - húzogatta az ujját a kijelzőn. - Megvan. Két ismerősöm ismer egy új embert.

- Egy órája? - nézett rá Haller.

- Valakit taggeltek egy képen, öten lájkoltak egy videóklippet és egy ismerősöm kiírta, hogy elege van a mai napból.

- Rendben. Tizenkét órája?

- Máris - böngészett a telóján Dave. - Semmi, mindenki aludt.

- Huszonnégy órája?

- Sok boldog szülinapot komment Corteznek, valaki utálja a kémiát, tizenhét lájk különböző együttesekre, és ismersök felvétele...

- Ez egy nap - bólintott Haller, aki szemmel láthatóan nem akart többet tudni. - Képzeld el, ha erről mind lemaradsz. Mi történik? Reni? - nézett rám hirtelen az ofő.

- Semmi - mondtam őszintén.

- Szerintem se - mosolygott rám kedvesen, én pedig elmosolyogtam. - Köszönöm, hogy megnéztétek a videót.

- Mi köszönjük - szólt Gábor, akit szinte sokkhatás ért, és alig várta, hogy kitörölhesse magát mindenhonnan. Komolyan megijedt, hogy ezek a dolgok vele is előfordulhatnak.

- Ezzel kapcsolatban még... - kért egy kis csendet az ofő, mert mindenki beszélni kezdett - kaptok egy feladatot.

- Úúúú, játék??? — vigyorgott Virág.

- Igen, annak is nevezhetjük. Ez egy kitartás-teszt, ha úgy tetszik.

- Nyertem - jelentette be Kinga előre.

- Mi a feladat? - kérdeztem.

- Nem jegyre megy, bárki, bármikor feladhatja, ez tulajdonképen egy próba, aminek az eredményére nagyon kíváncsi vagyok.

- Igen? - türelmetlenkedett Kinga.

- Tehát a kérésem a következő. Mostantól kezdve, jövő hét végéig, a következő osztályfőnöki óráig teljes internet- és mobil korlátozást rendelek el.

- Micsoda??? - kiáltott fel Macu.

- A suliban? - pislogott Virág.

- Nem. Huszonnégy órában. Egy hétig. A mobilt felvehetitek, ti azonban nem kezdeményezhettek hívást.

A többiek még ledöbbenve gondolkoztak, én viszont mosolyogva bólogattam. Okos ötlet. Ha mi fogadhatunk hívást, akkor, a szülők megnyugodhatnak, ők elérnek minket. Mi viszont nem hívhatunk senkit, ergo egymást sem tudjuk hívni. A netezés meg ugyanaz. Infón elméletnél tartunk, a suliban tehát egyáltalán nincs rá szükség, a suliújság még csak most jelent meg, egy hétig amúgy sem dolgozna senki, a többi meg csak szórakozás lenne, amiről most le lettünk tiltva.

- Miért utál minket a tanár úr? - fogta a fejét Dave.

- Dehogy utállak titeket. Csak szeretném, ha tudnátok, az internet és mobil előtt is volt élet, és mindenki tudta tartani a kapcsolatot. Hajrá!

- Sms - kérdezte Macu.

- Nem-nem - csóválta a fejét Haller.

- Bármikor fel lehet adni? - kérdezte Dave.

- Igen.

- Akkor én feladom - jelentette be, mire mindenki felröhögött.

- Megteheted, Dave, de én szörnyen csalódott lennék.

- De ennek semmi értelme. Még csak tétje sincs - hőzöngött Zsolti.

- Kimondott tétje nincs. Viszont inspirációként elárulom, a tizenkét diákból összesen négyről feltételezem, hogy kibírják.

- Hééé, ez nem fair. Ne tessék már előre leírni minket tanár bácsi! - vigyorgott Zsolti.

- Bizonyítsátok be az ellenkezőjét.

- Tanár úr! - jelentkezett Kinga. - Ki az a négy diák?

- Elmondjam?

Különböző „na, halljuk”, „jöhet”, „naaa” beszólások után Haller elsorolta:

- Kinga, Gábor, Jacques és Ricsi.

- Hőőőőő- kiáltotta Zsolti. - Ricsi? Miért pont Ricsi?

- Mert Ricsi film- és sorozatfüggő, vele előfordul, hogy nem netezik, inkább tévét néz, és amúgy sincs soha kimenője, úgyhogy nem telefonál - válaszolt Kinga az ofő helyett. A többiek röhögtek, én pedig kicsit csalódottan néztem a tanárra.

-Én is simán kibírom net nélkül egy hétig – mondtam zavartan.

- Tudom, Reni. A ti kettősötökre a telefon és sms vonaltkozik - mutatott Cortezre és rám. Óóó. Ja, tényleg. Jó, előfordul, hogy beszélünk. Előfordul, hogy többször. Okééé, értem. Na.

- Még kiírhatom gyorsan Twitterre, hogy nem leszek egy ideig? - kérdezte Dave.

- Nem, a játék elindult. Drukkolok nektek. Jó hétvégét -csapta össze a naplót, és kiment a teremből.

- Hát, ez nem tűnik olyan nehéznek - tűnődtem, aztán Cortezhez fordultam. - Tudsz morzézni?

Cortez röhögve felállt, aztán mindketten Dave-re néztünk. Kissé remegett.

- Kibírod - léptem oda hozzá, és megsimítottam a vállát.

-Igen. Ki fogom bírni - markolászta a telefonját, és fájdalmasan lesütötte a szemét.

Amúgy ami először olyan egyszerűnek tűnt, az konkrétan két perc után okozott komoly fejtörést.

- Na, jó, akkor beszéljük meg most az estét. Mindenki legyen Zsoltiéknál hétkor - kiáltotta Ricsi.

- És mi van, ha kések? Hogy jelezzem? - riadt meg Macu.

- Egyszer csak odaérsz - vonogatta a vállát Ricsi.

- Basszus, mi lesz a farmommal? Ííííííj - nézett gondterhelten Virág.

- A virtuális növényeid virtuálisan megrohadnak – közölte Cortez.

- Ajj már, egy óra múlva le kéne szednem - csóválta a fejét szomorúan.

- Majd ültetsz másikat - nyugtattam, aztán kissé én is elbizonytalanodtam. Merthogy egy hét alatt tuti, hogy kapni fogok Arnoldtól mailt, és neki azonnal válaszolni szoktam, csakúgy, mint Justinnek és Petinek is. Talán feladok egy levelet. Mennyi idő vajon a posta? Hm. Érdekes ez a 21. század.

Hazaérve azonnal elmeséltem anyunak az ofőiórán kapott feladatot, és nem lepett meg túlságosan, hogy totál odavolt az ötletért.

- Nagyszerű játék. Igazán örülök, hogy Haller tanár úr odafigyel rátok. Rengeteg időt töltötök a netezéssel és telefonálgatással. Éppen itt volt az ideje, hogy kicsit visszafogjanak titeket.

- Anyu, figyu, én alig netezek.

- Tudom, viszont a mobilozásnak is vannak határai. Tudod, hogy az utóbbi időben hányszor töltöttük fel az egyenleged? És érdekes módon mindig lefogy...

- Ööö… Hát... Díjcsomagot kéne váltanom.

- Elég kedvező a díjcsomagod - fürkészett anyu, én meg sóhajtva bólintottam.

A délután hátralévő részében a Fiestát  olvastam, aztán fél hét körül készülődni kezdtem, hogy induljak Cortez bulijára. Technika híján megpróbáltam erősen összpontosítani, és telepatikus

úton jelezni Virágnak, hogy „tippem sincs, mit vegyek fel. Te hogy állsz?”. Sajna nem válaszolt.

Hülye telepátia, sose működik amikor kéne.

Net- és mobilzárlat: 5/2 - szerintem kibírom, de fogalmam sincs, hogy a többiek hogy boldogulnak majd.

Álbuli: 5/1 - huh. Szegény Karcsi. Ha holnap tényleg odacsődül hozzá egy rakás ember. Jaj.

Buli: 5/5 - elvileg ma csak azok jönnek, akik tudnak róla. Tehát kábé húszan. J

Mit vegyek fel?: 5/? - ááá, megőrülök.

 Fiesta:  5/5 - na, még olvasok egy oldalt indulás előtt.

Elkésem: 5/* - hét oldal lett belőle. És mindjárt hét. No comment.

Március 6., vasárnap

Vasárnap reggel hajnali hat órakor kelni nemcsak kifejezetten fájdalmas, de elég igazságtalan is.

Márpedig így történt. Az ember felébredhet ébresztőórára, mobilébresztőre, mobilcsörgés vagy mint esetemben is, csöngetésre. Valaki ugyanis lógott a csengőn és nem akarta abbahagyni. Én még a lépcsőn botorkáltam le résnyire kinyílt szemekkel, amikor anyu kinyitotta az ajtót.

- Jó reggelt! - lépett be Kinga a házba.

- Szervusz, Kinga. Igazán friss vagy ma reggel - ásított anyu.

- Köszönöm. Renáta? - kérdezte abszolút fitten.

- Renáta azt hiszi, hogy álmodik - motyogtam, és mivel nem voltam teljesen éber, nem vettem észre az utolsó lépcsőfokot. Miután lezuhantam, némileg felébredtem.

- Á, ébren vagy! Beszélnünk kell.

- Most? És személyesen? - dörzsöltem a szemem.

- Mobilzárlat, rémlik?

- Ja, tényleg. De akkor is. Most??? - nyöszörögtem, és hallottam, hogy anyu kávét főz a konyhában. Húú. Tejeskávé pirítóssal.

- Figyelnél rám? - zökkentett ki Kinga a gondolataimból.

- Hogyne. Baj van? - néztem rá fáradtan.

- Pontosan. Vass Angéla részt vesz az áprilisi jótékonysági futóversenyen. Ahogyan én is!

Edzenem kell!

- Kinga. Ti nem valami lovas dologban versengtek? - kezdett lassab kattogni az agyam.

- Díjugratás. És igen, abban is. De most másról van szó! Évek óta futok a jó célért, erre most kitalálja a dög, hogy ő is. Márpedig én fogom megnyerni.

- És mi lesz a lovakkal?

- Renáta, ébredj már fel! - üvöltött rám. - Most nem lovaglásról van szó, verd ki a fejedből.

Futóverseny! Futás! Lábbal. Tudod, mit jelent???

- Oké. Nyugodj meg - biccentettem kómásan. Kinga enyhén hisztérikus állapotban volt. - Mi közöm nekem az egészhez? – tértem a lényegre.

- Ha már így kérdezed. Felsorakoztatnám az érveimet. Először is, kell egy edzőtárs, akinél jobb vagyok, hogy gyakorolhassam a „lehagyás” örömét. Másodszor, amióta Corteznek kocsija van, végképp elkényelmesedtél, és annyit sem mozogsz, mint előtte, harmadszorra, lassan tavasz van, be kéne fejezned a gusztustalan kaják fogyasztását olvasás közben, és elkezdeni mozogni.

- Ha jól értem - túrtam a hajamba -, azt akarod elhitetni velem, hogy ha veled futok, akkor tulajdonképpen jól is járok?

- Elsősorban az én szórakoztatásom a cél, de felőlem értsd, ahogy akarod - vigyorgott gúnyosan.

- De én nem akarok futni - döbbentem rá.

- Na, ide figyelj Renáta! Három perced van, hogy összekapd magad, és kezdjük az edzést!

- Ne már! - hisztiztem.

- Jó idő, szoknya, ujjatlan póló... mondd, te elégedett vagy az alakoddal?

- Szenyó - motyogtam, és rekordidő alatt fogat mostam, majd felkaptam egy szabadidőruhát, copfba kötöttem a hajam, kesztyű, sál, egy alma (reggelizni csak kell), és már kész is voltam.

- Elmentem futni - kiáltottam a nappali felé.

- Játsszatok csak! Jó szórakozást - köszönt el anyu kedvesen. Na, köszi.

Kinga a fülvédőjét igazgatva nyújtott a kapuban, én pedig a korán keléstől és reggeli hidegtől dideregve ácsorogtam mellette.

- Na, keltsük fel Virágot is - tapsolt kettőt Kinga, és futni   kezdett.

- Mi? Ezt nem gondolhatod komolyan - indultam utána eléggé komótosan.

De, komolyan gondolta, simán felverte álmából Virágot, aki egy Fall Out Boy-os pulcsiban, kockás gatyában, gyorsan felkapott sportcipőben, kapucnival a fején ácsorgott reszketve.

- A FOB már rég nem menő - nézett rá Kinga lesajnálóan.

- Ez a pizsim - motyogta Virág, mire elröhögtem magam. Szegény, komolyan az ágyból kikelve indult futni.

- A terv a következő - kezdte az eligazítást Kinga.

- Futunk? - kérdeztem a szavába vágva.

- Renáta, elhallgatnál végre? Éppen most akartam mondani. Tehát. Futunk.

- Szinte sejtettem - suttogtam Virágnak, aztán kérdőn néztem rá. - Hol a szemüveged?

- Otthon felejtettem. De izé. Nem baj, úgyse nagyon akarok látni semmit ilyenkor.

Eközben Kinga is befejezte a tervének ismertetését, majd elővette a telefonját, mire kérdőn néztem rá.

- Mobilzárlat.

- Szerinted nekem nincs agyam? Tisztában vagyok vele. Csak edzőzenét keresek - nyomkodta a készüléket. Virággal pislogás nélkül meredtünk rá. Felcsendült a Rocky Gonna Fly Now,  Kinga pedig pár pillanat helyben futás után megindult.

- Tizta pszichopata - néztem utána. - Virág. Virág! - rángattam a karját. Azt hiszem, elaludt állva.

- Gyetek már! - kiáltott hátrafelé futva Kinga.

- Na, jó, kezdjük - ragadtam meg Virág kezét, és elindultunk a zene és Kinga után.

Másfél órát futottunk, azt viszont megállás nélkül. Nekem már minden bajom volt, szúrt az oldalam, szédültem, hányingerem volt, Virág meg közölte, hogy a „futástól fáj a foga”. Ezt nem értettem, de elmondása alapján „naon rossz érzés”. Kinga viszont mintha, tulajdonképpen meg se kottyant neki, ő igazán jó formában van. Miután elköszöntünk Rocky Balboától, Virág hazament visszaaludni (?), én meg otthon lezuhanyoztam, hajat mostam, és rájöttem, előttem az egész nap.

Sajna a netzárlat miatt nem tudtam átküldeni mailen a többieknek a péntek esti képeket, de azért feltettem a gépemre, hogy meglegyen. A fotók baromi jól sikerültek, bár nem adja vissza száz százalékban a buli hangulatát. Beállítottam háttérképnek egy csoportképet, amit Móni készített rólunk (és amin valamennyire normálisan nézek ki), aztán diavetítésre kattintottam, és hátradőlve az ölembe vettem a laptopot, hogy végig nézzem a képeket. Ilyesmik lettek… Cortez átölel (J). Virág nevet, mellette Ricsi chipszet önt a szájába. Dave depressziósan üldögél a sarokban, és a mobilját szorongatja. Macu vigasztalja. K ketten egymás vállát veregetik. Andris és Robi metálvillát mutatnak a váza mellett. A váza leesik. A váza összetörve, mellette Andris és Robi vihog. Kinga megérkezik a seprűvel. Kinga seprűvel üti a két rockert. Virág békejeles pólóban táncol. Négy végzős vigyorog a kamerába. Zsolti rátalált a négy végzősre, így öten vigyorognak a kamerába.

Valaki kiöntötte a kólát. Kinga hozza a felmosót. Jacques és Dave tanakodnak. Jacques és Dave észreveszik, hogy fotózom, így mindketten belemosolyognak a kamerába. Cortez ahogy valakivel beszélget (J). Móni és Zsolti egymást köpik ropival. Kinga hozza a seprűt és felsöpri a ropit. Kinga kisseprűvel üti Zsoltit. Ricsi énekel (a felvételről lemaradt, hogy mit, de talán nem baj). Ricsi s Cortez röhögnek. Egy halom ember, akiket nem ismerek. Aztán Dave elszedte tőlem a gépem, így a következő pár képen ott vagyok Cortezzel (J). Virággal egymáshoz nyomjuk az arcunkat, afféle

„LB” stílusban, és belemosolygunk a kamerába. Kinga is akar velünk egy ilyen képet, úgyhogy odajön, és beáll közénk. Zsoltival beszélgetek, a háttérben Andris ugrál a kanapén (?). Zsoltival beszélgetek, addigra Robi is ugrál a kanapén. A következő képen egyedül nézek, és mindhárman röhögve ugrálnak a kanapén. Zsolti leesik, mindenki körbeállja. Ezek után pedig fogalmam sincs, hogy kihez került a kamera, de tuti, hogy az egyik rockerhez, mert olyan képek készültek, mint valakinek a szájpadlása (???), a chipses tál közelről, egy bakancs, hamutartóba kiköpött és beleragadt rágó, Móni farmerje, hátulról, elég közelről (???). Tipikusan „semmi értelme” képek, úgyhogy ki is törötem őket. Hülyék. J

Délutánig tanultam és leckét írtam, aztán amikor anyu végzett a Meteorológiai Intézetben, elmentünk bevásárolni, hazaérve kipakoltunk, majd a szobámban raktam rendet kicsit, végül vártam Cortezt, aki hatra jött át (előzetes, személyes egyeztetés alapján).

- Nem emlékszel, kinél volt a fényképezőm pénteken utoljára? - kérdeztem, amikor bementünk a szobámba, és becsuktuk magunk mögött az ajtót.

- Andris és Robi fotózták egymás fogait - mondta, miközben leült a babzsák fotelemre.

- Sejtettem - bólintottam unottan. A rockerek totál meghülyültek. - Hogy bírod net nélkül? - érdeklődtem.

- Teljesen jól - vonogatta a vállát. - Te?

- Á, annyiszor volt régebben netkorlátozásom, hogy ez nelem semmi. A telefon húzósabb.

- Tudom. Legutóbb, amikor nem tudtalak felhívni, fonton lett volna - jegyezte meg lazán, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Cortez olyan ritkán beszél arról, hogy mi volt ,,régen”, hogy teljesen ledöbbentem.

- Szilveszterkor? - kérdeztem halkan, és eszembe jutott, az amikor először megcsókolt, anyu elkobozta a mobilom, és nem tudtuk megbeszélni a történteket. Cortez csak mosolyogva bólintott egyet, nekem pedig vadul csapkodni kezdtek a lepkéim.

- Kérdezhetek valamit?

- Általában megtiltom, hogy kérdezz, de most az egyszer kivételt teszek - mondta, én pedig felnevettem. Jogos. Hülye kérdés- hülye válasz.

- Jóó, értem - motyogtam zavartan. - Mikor volt, hogy... szóval te mióta… mármint tudod. Mikor gondoltad először, hogy... - szenvedtem, Cortez pedig, bár elsőre értette, hogy mit akarok kérdezni, szórakozottan nézett, és totálisan élvezte a bénázásomat.

- Segítenél kicsit?

- Á, tök jó nézni, ahogy nem tudod kifejezni magad.

- Örülök, hogy szórakoztatlak - vágtam rá elvörösödve. – Szóval mikor?

- Régen - nézett mélyen a szemembe.

- Ó. Oké. És kábé...

- Csak régen - zárta le a témát, én pedig mosolyogva a szőnyegemet néztem, mintha csak lenne valami érdekes rajta. Régen. Hát, jó. Nekem így is teljesen oké. J

- Akarod látni a dobozt? - kérdeztem hirtelen, fogalmam sincs, hogy milyen megfontolásból, de egyszer csak úgy éreztem, szívesen megmutatnám neki a titkos „Cortez-dobozom” tartalmát.

- A dobozt? Azt nem. De a CD-ket igen.

- Ne már. A sírós zenéimet akarod kinevetni? - fogtam a fejem.

- Csak érdekel.

- Hát, jó. De ne cikizd, ez komoly dolog. - szedtem elő a „Cortez-dobozom”, és az ereklyéim közt matatva (rágóspapír, cetlik, régi képek, Nirvána tab, amivel hiába próbálkoztam stb.) kihalásztam belőle a CD-ket.

Cortez betette a laptopba az elsőt, aztán elindította a lejátszót,az ismerős dallamok azonnal hatottak, az illattól kezdve az érzésig minden visszajött, és az erős ’ déja vu  hatás miatt lehunytam a szemem. Ó, te jó ég, tényleg! Hogy én mennyit bőgtem!

- Tudod, ha nekem is ezt kellett volna hallgatnom, tuti én is sírtam volna - mondta, én pedig visszatértem a valóságba, és őszintén felnevettem.

- Miért?

- Reni, a Beatles és Oasis oké, már komolyan megszoktam, hogy ezeket hallgatod. De Cat Stevens??? - röhögött fel hangosan.

- Jó, hát ez egy kicsit béna. De akkor jó volt – legyintettem eléggé égve.

- Hát, azt nem tudom - nyomta tovább a zenét, mert nem bírta meghallgatni a Wild worldöt .  Kicsit megértem.

- Oké, és neked mi volt a zenéd? - kérdeztem, törökülésben ülve a babzsák fotelemen.

- Sírós zeném? - kérdezett vissza elég fura arccal.

- Gondolom, az nem volt - vágtam rá azonnal. Ez a sírós abszolút lányos dolog. Legalábbis általánosságban. Bár Petinek is van sírós száma. Na, mindegy, ez más téma.

- Hát. Remélem, nem omlik össze benned egy világ, ha azt mondom, nem sírtam.

- Nem, semmiképp - bólogattam nevetve.

- De voltak zenéim.

- Tényleg?

- Aha. Volt egy gigányi „megölöm Neményit” számom - közölte, én pedig csak mosolyogtam.

- Akkor azt hallgattad szünetekben?

- Többnyire.

- Sajnálom - néztem rá őszintén, mire megragadta a karom, és   magához húzva átkarolt.

- Én is. Miattam ezt kellett hallgatnod - csóválta a fejét a laptopomra nézve.

- Hé, ez jó! Tedd vissza!

- Ne már, Muse? - fogta a fejét.

- Igeen. Ez jó.

- Értem - sóhajtotta, és duplát kattintva a laptopomra, újból betette az Unintended et.

Egy biztos. A sírós számaimat hallva többé nem az jut majd eszembe, hogy mennyire kegyetlenül szenvedtem és sírtam, és fájt, és nagyon fájt, és borzalmasan fájt... Hanem az, hogy a szobámban ülve totál lazán beszélünk arról, hogy mennyire elszúrtunk mindent, amit csak lehetett, egészen tavaly karácsonyig, és ma már képesek vagyunk nevetni ezen. Talán ez minden, amiről álmodtam.

Vagy még annál is több. J

Futás: 5/1 - aúú! Oké, estére megérkezett régi barátom, az izomláz.

Cortez: 5/5* - (L)(L)(L)(L) nagyon!

Vacsora: 5/2 - paradicsomos izé valamivel. így definiálnám.

Mobil- és netzárlat: 5/3 - szegény Dave, Virág és Macu! Talán ők hárman meglógtak, és a Szilícium-völgybe tartanak. J

Muse  Unintendcd:  5/5*** - „You could be the one I'll always love”

Cat Stevens: 5/2 - na jó, ezen ma már én is fogom a fejem, de kinek nincs olyan dala, amit akkor

„nagyon-nagyon”, most meg már „de ciki”... Na, ugye. J

Március 7., hétfő

- Bocs, de feladtam - szállt be Virág a hátsó ülésre.

- Virág, ne csináld! Nem bírtad ki? - kérdeztem szomorúan.

- Neeem, az nem úgy volt. Hanem izé. Szóval az volt, hogy tegnap este valamit azonnal el kellett mondanom Ricsinek. Úgyhogy   felhívtam. Íjjj, sajnálom.

- És   mi volt az, ami nem bírt várni, amíg találkoztok? - mosolyodtam el, mert Virág a sárga horgolt sapija alatt elég szerencsétlen arcot vágott.

- Hogy kapcsoljon az „emtívíre” - ismerte be őszintén.

- Ezért hívtad fel? - röhögtem el magam önkéntelenül is.

- Iggen, mert úúú, odanyomtam, és Korn-koncert volt a world stage-en. Azonnal szólnom kellett.

- Értem - bólintottam. Haller nem fog örülni, viszont Ricsi totál odavolt a dologért, mert azáltal, hogy Virág szólt neki, simán elcsípte a koncert két számát, ami elmesélése alapján durván jó volt.

Oké, nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta, de a lényege kábé ez. J

A suli előtt kiderült, hogy a hétvége hosszú volt és unalmas, ezért kapásból kiestek páran a versenyből. Macu (nem bírta megállni, hogy ne netezzen), Zsolti (állítólag vasárnap felkelt, és ösztönösen benyomta a gépét, elfelejtette, hogy nem szabad) és Virág is használták a tiltott mobil/internet kettős valamely! Úgyhogy ők mára feladták.

- Dave-ről tudtok valamit? - kérdeztem kicsit izgatottan, és meg voltam győződve arról, hogy az Alma sem bírta a hétvégét.

- Nem láttam, hogy posztolt volna - mondta Macu.

- Hm. Érdekes - tűnődtem el, aztán elmosolyodtam, Cortez mögém állva átkarolta a derekam, és a vállamon pihentette az állát. A suliba érkező diákok pillantásaitól elvörösödve igyekeztem koncentrálni a beszélgetésre, bár őszintén, nehezen ment.

- Jön Dave - mutatott Zsolti mögénk.

A fekete kocsi megállt, az anyósülésről pedig Dave pattant ki rezignáltán. Még beszólt az ablakon valamit az apukájának, aztán kissé meggyötört arccal lépkedett felénk.

- Te jó ég. Elég rosszul néz ki - suttogtam.

- Nem hiszem el. Ember, kibírtad a hétvégét? - kiáltott oda neki Ricsi, Dave pedig a hajába túrva állt meg mellettünk.

- Nem bírom tovább. Netet! Mobilt! Térerőt! Hálózatot! Wifit! - sorolta, mi pedig hangosan felröhögtünk.

- Dave, nem neteztél a hétvégén? - kérdeztem őszinte csodálattal.

- Meghalok - közölte. Ezt úgy kellett érteni, hogy kibírta. A pénteki ofőóra óta Dave tiszta! J

- Szörnyen büszke vagyok rád - veregettem meg a vállát.

- Komolyan mondom, pénteken fájt. Szombatra remegtem és kiszáradt a szám. Vasárnap már tördeltem az ujjaim, és érintőivel álmodtam. Ma meg már hallucinálok. Halljátok ezt? Halljátok? - kapkodta a fejét.

- Én nem hallok semmit - rágcsált Virág egy kekszet, amit Zsoltitól kunyizott.

- De, de... Hallom, ahogy bootol a Mac. Ti nem halljátok?

- Nyugi. Ügyes vagy. A nehezén túl vagy. Most már gyerekjáték lesz - nyugtatgattam.

- Nem, muszáj felnéznem Facebookra - gyengült el hirtelen, és elővette a mobilját.

- Ne már - szólt rá Virág. - Hidd el, nincs ott semmi. Nem történt semmi. Becsszó.

- Te neteztél? - kerekedett el Dave szeme.

- Ühüm. De mert izé... én feladtam.

- Feladtad? Miért? És én miért nem? - kérdezte, azt hiszem, inkább magától, mint tőlünk.

- Mert te erős vagy - biztattam tovább.

- Kit érdekel? Csak Virág adta fel?

- Ööö... - néztünk hirtelen mindannyian másfelé.

- Macu, Zsolti és Emó - nyögte ki Ricsi.

- Macu, te áruló! - förmedt Dave a barátjára, aki ösztönösen hátrált egy lépést. - Hogy tehetted ezt?

- Elgyengültem.

- Akkor én minek szenvedek? - kezdte nyomkodni Dave a telefonját, mi pedig tanácstalanul néztünk össze.

- Gyerünk, lépj csak fel a netre - lépett hozzánk Kinga, és gyilkos vigyorral nézett Dave-re, aki kissé hisztérikus állapotban volt. - Tudtam, hogy gyenge vagy, és nem bírod ki.

Dave leengedte a kezét, és vett egy mély lélegzetet.

- Eddig is kibírtam.

- Lehet, de fogy az akaraterőd. Szinte látom, ahogyan megy össze és egyre gyengébb vagy.

Úgysem fogod kibírni - jelentette ki gonosz vigyorral, én pedig őszintén sajnáltam Dave-et, akinek minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne „posztolja” ki azonnal Twitteren, hogy „Kinga egy dög”.

- Na, most már csak azért is kibírom. Hogy téged idegesítselek - állta Kinga tekintetét, és ki is húzta magát, hogy ne tűnjön elesettnek.

- Hah. Majd meglátjuk - mosolygott Kinga.

Megérkezett Karcsi, Zsolti fél karral átölelte a tizedikest, aki összenyomva próbált levegőt venni.

- Milyen volt a bulid? – röhögött.

- Én nem tudom, milyen buliról beszél mindenki a fejét Karcsi. - De szombat este nagyon sokan álltak a házunknál, és be akartak jönni. Anyuék azt sem tudták, mi történik - mesélte.

Én megértően bólintottam, a többiek meg folyamatosan röhögtek. Karcsi elmesélése alapján egy halom Szent Johannás (és pár nem SzJG-s is) megérkeztek Karcsiékhoz szombaton nyolc körül, és mindenáron be akartak menni, hogy „szétbulizzák” az agyukat. Karcsi szülei persze nem engedték be őket, akkor a tömeg Cortezt „követelte”, aki természetesen nem volt ott. Végül ráuntak a dologra, és szétszéledtek, Karcsi mi meg büntetést kapott a szüleitől, amiért „annak ellenére bulit szervezett, hogy megbeszélték, ez tilos”.

- Két hét szobafogság - panaszolta nekem.

- Sajnálom - néztem szomorúan.

- Nézd a jó oldalát, Charlie - bökte meg Ricsi a Fantájával. - Amúgy hova a bánatba mennél?

- Sehova - ismerte be.

- Na. Akkor olyan, mintha nem lennél büntetésben – bólogatott Macu is.

- Végül is - töprengett, és belátta, a szobafogsággal semmi nem változik, ergo tekinthetjük meg sem történtnek. J

Bálint és Edina érkeztek meg, egyikük sem volt túl boldog.

- Hol voltatok szombaton? - tette csípőre a kezét Edina.

- Mer'? - idézett vissza Zsolti.

- Mert a buli kamu volt - közölte Bálint.

- Óóó - kapta a szája elé Ricsi a kezét. - Nem tudtátok?

- Mit? - húzta össze a szemét Edina.

- Mégis pénteken volt - vonogatta a vállát Cortez. – Mindenki akkor ért rá.

- Menjetek már a fenébe! Miért nem szóltatok? — háborodott fel Edina.

- Net- és mobilkorlátozás. Én bírom - húzta ki magát büszkén Dave.

A suliban Avril Lavigne What the Hell  című dala fogadott minket, és próbáltunk elsunnyogni Máday mellett, aki a Jeanne d’Arc szobor mellett az elengedhetetlen vonalzójával csekkolta a belépő diákokat. Szerencsére az egyik kilencedikes lány úgy döntött, hogy magas sarkú csizmában jön suliba, úgyhogy amíg az ig. helyettes vele ordított, mi zavartalanul felmentünk az emeletre.

Emelt francián összefoglaltunk, nyelvtanon Kardos végig feleltetett, matekon és fizikán pedig dogát írtunk. Úgyhogy kemény nap volt, ráadásul a többiek nem tudtak a dolgozatokról, és nem értették, hogy páran honnan szedték, hogy ma írunk. Kingával próbáltuk megmagyarázni, hogy akkor hangozhatott el a dolgozat lehetősége, amikor múlt órán, bőven csengetés előtt, a többiek randalírozni kezdtek, és az ordításuktól a tanár még a saját hangját sem hallotta. Na, Gábor, Kinga és én akkor olvastuk le a tanár szájáról az infót. Tisztán emlékszem, hogy összehúzott szemmel néztem, és azon tűnődtem, hogy most vagy azt mondta „kötő gozgat”, vagy „jövő órán dolgozat”.

Valamiért (szimpla megérzés) az utóbbira tippeltem, és bejött. Úgyhogy tanultam rá. A többiek viszont nem, így segíthettem nekik. Mint mindig.

Ebédszünetben már mindenki ment volna a dolgára, amikor Haller bejött, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Tanár úr, szünet van – lóbálta a kezét Zsolti.

- Csak egy perc. Tegye fel a kezét, aki feladta a játékot - nézett körbe. - Csak őszintén.

Zsolti, Macu és Virág mellett Andris, Robi és Jacques is feltette a kezét. A rockereket abszolút tudtuk, ők túl kockák ahhoz, hogy kibírják internet nélkül (online stratégiaijáték-függők), Jacques azonban mindenkit meglepett.

- Nahát - csodálkozott Haller.

- Mi történt? - érdeklődtem halkan, amíg az ofő Dave-et istenítette, amiért ennyire, de ennyire meglepte. Dave szereti hallani, hogy éltetik, úgyhogy büszkén mesélt a jelentkező tüneteket, ahogyan leküzdötte, a szív és ész harcáról, az akaraterejéről. Tulajdonképpen ódákat zengett magáról, szegény Haller az óráját nézegetve hallgatta.

Eközben Jacques elmagyarázta nekem, hogy ez a „játék” hető legrosszabbkor jött, mert Dave-vel együtt csütörtök este megírtak egy „szerelmes mailt” Flórának, amit Jacques reggel küldött el. Úgy gondolta, a lány péntek estefelé fogja megnézni, úgyhogy tűkön ülve várta a választ, végül nem bírta tovább, és ellenőrizte az e-mailjét.

- És? Válaszolt? - kérdeztem, visszatartott lélegzettel. Mert ez olyan izgi.

- Non - rázta meg a fejét csalódottan. Szegény Zsák. Iszonyatosan sajnáltam, közben pedig mindennél jobban szerettem volna elolvasni azt a levelet, amit Dave írt. De én nem netezhettem, még versenyben voltam. J

Utolsó óránk tesi volt, úgyhogy átvonultunk az udvaron, majd Kingával és Virággal együtt bementünk az öltözőbe. A négy a-s lány már bent volt, és zavartalanul trécseltek öltözés kozben.

Az utóbbi időben nagyjából kibékültem magammal, mondván, az emberen látszik, ha boldog és jól érzi magát a bőrében, de azért annyira nem, hogy az a-sokhoz hasonlóan fesztelenül ücsörögjek melltartóban a többi lány előtt. Virággal mi továbbra is szenvedve öltözünk át, pólóra póló, kibújni az ujjából, aztán kirángatni a tesipóló nyaka alól az eredeti ruhadarabot. Egész nagy rutinunk benne, így viszonylag gyorsan el szoktunk készülni. A Szent Johanná-s melegítőfelsőmet felvéve elkaptam Edina pillantását, aki a csuklómat figyelte. Naná, hogy kiszúrta rajtam Cortez kötőjét.

Zavartan elrejtettem a pulcsi ujja alá, és egész órán azon voltam, nehogy elhagyjam, mert ha megtalálja, fix, hogy elteszi. Van, aki nehezen fog fel dolgokat. Edina ilyen. A tegnapi futás után mára kellőképpen izomlázam volt, úgyhogy külön örültem, hogy Korponay a teremkör futást adta ki feladatul, de nem ecsetelném, hogy milyen érzések kavarogntak bennem. Óra végén Virággal egyszerre zuhantunk le a tatamira, meg sem tudtunk mozdulni.

Olvasókörre szinte beestem (mint mindig), gyorsan elnézést kértem a késésért, és felültem a padra. Karcsi, Kata és Flóra egy-egy József Attila-kötetet tartottak a kezükben, majd mikor elhelyezkedtem, Kardos nekem is adott egyet.

Iszonyatosan jó volt a szakkör, tulajdonképpen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy csak arra lettem figyelmes, Kardos megköszöni a figyelmünket. Sajnáltam, hogy már vége is, és kifelé menet folytattuk a beszélgetést négyen. Az aulában Cortez várt, úgyhogy elköszöntem a többiektől

(Flóra egy pillanatra sem volt egyedül, ezért nem tudtam megkérdezni tőle a Jacques-dolgot L), és odaléptem a barátomhoz. Hűűű. Ezt még mindig olyan jó így leírni. A barátom. Wow. Na, mindegy.

- Dilidoki? - kérdeztem nevetve.

- Talán ma egy kicsit kiborult... - mosolyodott el.

- Mit csináltál? - érdeklődtem félve.

- Nem volt kedvem beszélni. Van ilyen - vonogatta a vállát.

Ó, tényleg? Hogyhogy? Mintha nem ismerném eléggé, hogy milyen, amikor Corteznek éppen nincs kedve kommunikálni. Ezt velem is játszotta régen, igazán bájos olyankor. Az ember már komolyan megőrül, hogy mi lehet a baja, amikor ő még mindig rezzenéstelen arccal és főleg némán bírja. Ezért sem tervezek vele csendkirályt játszani, mert tuti, hogy ő nyerne. Ja, és azért sem tervezek vele ilyet játszani, mert elmúltunk ötévesek. Ez lényeges szempont. Szóval Cortez egy teljes órán át némán ült a sulipszichológusnál, és a zenelejátszóját nyomkodta. Haha, a régi szép idők. Valahogy együtt éreztem a dilidokival, és kezdtem megmegsajnálni.

- Cső - esett be Ricsi a suliba.

Természetesen Virágért jött, aki még nem végzett a rajzszakkörön. Ricsi komolyan veszi, hogy Virágnak összetűzése volt a szakkörösökkel, éppen ezért hétfő délután visszajön érte a suliba, és azt játsza, hogy „nem túl kedves” arccal pásztázza végig a sorban érkező rajzszakkörösöket, akik általában nagyot köszönnek neki, és behúzott nyakkal slisszolnak ki az épületből. A „Ricsi terror” óta Virágnak semmi problémája nem volt. Tény, hogy a háta mögött iszonyat durvákat mondhatnak róla, de a lényeg, hogy hétfő délutánonként nem provokálják és hagyják „dolgozni”. Aminek következtében ma is sikerült elképesztően gyönyörű képet festenie. A még csak félkész állapotban lévő festmény teljesen letaglózott. Virág egyre ügyesebb. J

Izomláz: 5/1 - két, egymást követő nap futni? Aúú.

Dave: 5/5 - hajrá, hajrá!

Karcsi bulija: 5/2 - nem szabadna, de azért kicsit nevettem rajta. Valamennyire vicces. De tényleg.

Csörög a telefonom: 5/3 - jééé! Mobilzárlat van. Pedig szól. És ez a Placebótól a Meds.  Akkor viszont Peti! Már veszem is. J

Március 8., kedd

Mára elesett még egy bajtársunk. Szegény Gábor, kénytelen volt feladni a net- és mobilmentes hetet. Mi igazából tőle valami vészhelyzet szitut vártunk volna, ami miatt egyszeren nem volt más választása. Aztán kiderült, hogy senki nem tartott fegyvert a fejéhez, vagy ilyesmi, egész egyszerűen várt egy műsort a Comady Centralon, nem jött, ő meg csekkolta a neten, hogy miért van műsorváltozás. Ezért esett tehát ki a játékból. L Maradtunk öten. Rajtam kívül Kinga, Cortez, Ricsi és Dave. Aki még mindig hősiesen, összeszorított foggal, tűrve a szinte már fizikai fájdalmat, amit a netelvonás és a mobilja hiánya okoz neki. Más kérdés, hogy ráérzett, rengetegen figyelnek rá, mert mindenki tudja, ez neki a legnehezebb, így kellőképpen kiélvezi a helyzetét. Komolyan, ha péntekig bírja, talán szobrot is emeltet magának. Ha van egy kis mázlija, akkor az aulában lévő Jeanne d'Arc mellé kiállíthatják a Hős Dave-szobrot. Elképzelésem szerint füléhez tartott iPhone-nal, gallérjára csíptetett iPod shuffle-lal, hóna alá szorított MacBookkal állna egy óriási Apple-logós talapazaton.

Legalábbis én így képzelem el Dave szobrát. J

Irodalom előtt mindannyian a teremben voltunk (elég csúnya idő volt kint, hideg + eső), úgyhogy amíg én a Fiestát  olvastam a helyemen, a többiek tombomoltak. Virág Vad Fruttikat üvöltetett a telefonján (egyre alterebb J), Andris és Robi a szemben lévő a-sok termébe dobáltak át üres flakonokat (tippem sincs, miért), Zsolti és   Kinga „haragszomrád”-ot játszottak, mivel pokolira összevesztek korán reggel (nem tudjuk, mi volt a konkrétum, de az volt a jó, amikor egymásra sem néztek, mert amúgy iszonyat hangosan ordítoztak egymással). A többiek nagyjából elvoltak, Cortez a padomon ült és zenét hallgatott, Ricsi az asztalára hajtott fejjel, kezével takarva az arcát aludt,

Macu pötyögött a kütyüjén, Dave a lehető legmesszebbre vonult tőle, és Jacques-kal tanakodtak, aki továbbra sem kapott választ az e-mailjére. Gábor pedig csendben   nézte a tévét. Azt ugyan nem tudom, hogy a teljesen lenémított filmből mit értett, de azért nézte. Amikor Kardos becsapta maga mögött az ajtót, mindenki a helyére vonult, és kezdetét vette az irodalomóra.

- Stendhal: Vörös és fekete - tette le a naplót az asztalra, és dühösen lapozgatni kezdte. Minden oldal elhagyása után fellélegzett egy diák, majd amikor a végére ért, visszafele kezdett lapozni.

Ekkor újra beállt a feszültség. Behúzott nyakak, lesütött szemek és pad alá bújás. Az utóbbi Andris volt, aki talán azt hitte, hogy így Kardos nem veszi észre.

- Csak ne én, csak ne én, csak ne én - motyogta Zsolti. Kardos felpillantott, és gúnyosan konstatálta, hogy az osztály nagy része retteg a feleléstől.

- Reni - mondta ki, megállapodva az én nevemnél.

- Ez azzzz! - pattant fel Zsolti, és örömében lejtett egy gyors táncot. Mindenki röhögve figyelte,

Kardos pedig összevont öldökkel meredt rá.

- Nagy Zsolt, attól, hogy ma nem felelsz, még el kell olvasnod a kötelezőket, és mivel kétlem, hogy a következő órákra megteszed, még élvezném néhány alkalommal a riadt tekinted, és csak azután buktatlak meg.

- Én is szeretem a tanár bácsit - intett Zsolti.

- Ülj a helyedre, és egy szót se halljak - szidta le, majd felém nézett. - Reni?

- Igen - tápászkodtam fel, és kimentem a táblához.

Irodalmon íratlan szabály, hogy ha olyan felel, aki tanult, az addig húzza a felelést, amíg csak lehet, hogy ne legyen idő másik   tanulóra. Múltkor Gábor tizenhét percen keresztül elemzett verset, egyszerűen akkor sem hagyta abba, amikor a tanár konkrétan megkérte erre. Ma pedig én regéltem kissé sokat Stendhal remekéről.

- Köszönöm, ötös - bólintott Kardos. A szám szélét harapdálva pillantottam a Baby G-mre. Még csak hat perc. Ebben benne van még egy felelés. Juj.

- És még hozzátenném... - kezdtem. A tanár bólintott, jelezve hogy „tegyem hozzá”. Újabb két perc. Az már nyolc. Nem elég.

- Nagyszerű, kitűnő felelet, a helyedre mehetsz.

- Ellenben... - tettem fel a mutatóujjam. Kardos sóhajtva intett, hogy jó, akkor gyorsan fejezzem be a gondolatmenetet. Tizenegy perc lett összesítve. Rendben.

- Ez minden? - mosolygott rám.

- Azt hiszem - villantottam meg a „csak a kedvenc tanáromnak” mosolyomat.

Kardos kettőt lapozott a naplóban, aztán a faliórára lesett.

- Nyissátok ki a tankönyvet.

Mindenfelől „örök hála”, „köszi” és „hurrá” pillantásokat kaptam, úgyhogy elégedetten nyitottam ki a könyvemet. Hozzátartozik a sztorihoz, hogy egyébként imádtam a művet (a nyári szünetben felfaltam), úgyhogy ha kell, akár egész órán át beszélek róla, de az elég nagy kiszúrás lett volna a többiekkel szemben. Virág így is elaludt. J

Médiaismereten osztályunk komoly próbatételnek volt kitéve, ugyanis az infóteremben valamennyiünket megkísértett a gonosz. Vagyis a számítógép.

- Végem van - suttogta Dave.

- Nyugi - veregettem meg a vállát.

Leültünk a gépekhez, Tölgyessy pedig becsukta mögöttünk az ajtót.

- Dave, ülj le.

- Nem.

- Tessék? - csodálkozott a tanár.

- Nem ülhetek le. A közelébe se megyek. Te jó ég, az ott be van kapcsolva? Látom a Safarit!

Böngészőőó! Tüntessétek el! – kiabált.

Kinga odaugrott az ominózus géphez, és „alvó állapotra” állította.

- Tanár úr, Dave péntek óta nem netezett - magyarázta Macu.

- Gratulálok - biccentett elismerően Tölgyessy.

- Köszönöm - szorította össze a fogát Dave, és megpróbált egy pontot nézni és arra koncentrálni, hogy ne zökkentse ki a tizenkét számítógép látványa.

- Dave, nyugodtan ülj a tanári asztalhoz az órán - ajánlotta fel a tanár.

- Rendben - bólintott, és a tanári asztalhoz lépett. Némi agyalás után (az új helyéről valamennyi gépre rálátott volna) megfordította a tanári széket, és a fal felé nézve ült le. Dave erőssrác, ez most már kétségtelen.

- Gratulálok az osztálynak, lezárult a szavazás, a ti werkfilmetek nyert.

- És ez így van rendjén - kommentálta Kinga.

- A tanár úr kinek drukkolt? - pislogott Virág.

- Nem mondhatom meg, az úgy nem fair – próbált hárítani Tölgyessy.

- Ne már! Vége a szavazásnak, most már tökmindegy - hőbölgött Zsolti.

- Jó, rendben - adta meg magát a tanár, és mosolyogva körbe nézett. - Nektek. És külön gratulálok a zeneválasztáshoz.Ütős lett.

Az infótanár nem véletlenül az egyik (ha nem a) kedvencünk. Fiatal, jó fej, és totálisan értékeli a humorunkat. És úgy tűnik a zenei ízlése is rendben van. Már ami a fiúk véleményét illeti.

- Macu, tartsuk tiszteletben azon társainkat, akik mi vesznek a játékban - szólt Macura, aki természetesen internetezett.

- Mit csinál? Hol van? Milyen oldalon? Twitter? – kérdezte Dave a fal felé fordulva.

- Semmit - válaszoltuk egyszerre. Na, jó, igazából Macu Twitterén lógott, de inkább füllentettünk Dave-nek, mintsem, hogy bevalljuk, és ettől esetleg meginogjon. Már így is túl sok attrocitás érte.

Az óra egyébként gépek nélkül is érdekesen telt, Tölgyessy ki is használta a ritka alkalmat, és diktált pár dolgot, meg beszélgettünk az anyagról. Csengetéskor Dave felpattant, és szinte kiviharzott a teremből, azt üvöltve, hogy „jó óra volt, de mennem kell”.

Úgyhogy a nap végén öten voltunk, akik bírták a net- és mobilkorlátozást. Reméltem, hogy így marad, de aztán fura dolog történt. Éppen a konyhában csináltam egy szendvicset (anyu az esőzések miatt a rádióba ment, apu még nem ért haza), amikor megszólalt a Basket Case.  Nos, ez tényleg csak egy dolgot jelenthetett.

- Oké, mondd, hogy minden rendben - szóltam bele köszönés nélkül.

- Minden rendben - mondta Cortez, mire kicsit megnyugodva magam elé.

- Feladtad?

- Fel. Duplán.

- De miért? – csodálkoztam.

- Mert ugrott a délután, nem tudok átmenni, és nem akartam, hogy úgy várj rám, hogy nem tudok szólni.

- Oké. De rájöttem volna. Idővel. Mondjuk, kicsit jobb így, hogy szólsz.

- Tudom. Azért hívtalak.

- És miért? Mármint, hogy tudod, mi jött közbe? Vagyis csak úgy kérdezem... - makogtam összevissza.

- Az a másik. A szüleim várnak skype-on, muszáj neteznem. Úgyhogy mindenképp szívtam.

- Sajnálom. De, gondolom, fontos. Szóval érthető. Talán Haller megérti - mondtam, mert úgy éreztem, ezt a játékot nem azért találta ki, hogy például Cortez ne beszélhessen a szüleivel, hanem hogy ne lógjunk ész és ok nélkül a neten.

- Most már mindegy, hívtalak - nevette el magát.

- Köszi - szóltam halkan, közben meg vigyorogtam, mint a vadgalamb.

- Így viszont te se fogod kibírni - mondta hirtelen.

- Én? Én biztos, hogy kibírom - vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Ezer százalék, hogy nem.

- Az, hogy te feladtad, nem jelenti azt, hogy én is fel fogom - értetlenkedtem. Merthogy legalább ő tud hívni, gondolom, fog is, szóval beszélni tudunk. Miért lenne nekem így nehezebb? Két pillanat múlva kiderült.

- Ha üzenek, nem üzensz vissza?

- Nem – erősködtem.

- Bármit írok, nem reagálsz?

- Nem.

- Kizárt dolog.

- Fogadjunk? - akadtam ki, mert nem igaz, hogy nem hisze el. Ha azt mondom, nem írok vissza, semmilyen körülmények között, akkor az úgy is van.

- Veszítesz.

- Várj - kaptam észbe. - De nem haragszol, ha nem válaszolok...

- Nem haragszom. De válaszolni fogsz.

- Én nem.

- Meglátjuk.

- Meglátjuk - bólintottam, aztán letettem a telefont.

Két pillanat múlva jött egy sms, mire felröhögtem, és megnéztem, mit írt. „A hét végén megnézzük a Harcosok klubját. Nem   gond, ugye? Oké. Kösz.”

Nagyon vicces. Jó, mivel nem tudtam reagálni rá, akkor így megnézzük azt a fura filmet, amiért minden fiú osztálytársam annyira odavan. Végül is mi lehet abban olyan rossz? Brad Pitt és Edward Norton. Kibírom.

Ez elég gyenge próbálkozás volt. J

Elvágtam az ujjam: 5/2 - kenyérvágás közben beleszaladt a kés. Aúúú. Leragasztottam, de kicsit lüktet. L

Irodalom ötös: 5/5* - az átlagom így pontosan 5,0. Hurrá.

 Fiesta:  5/5 - mindjárt kiolvasom.

Töri: 5/4 - Barka ma elég jó fej volt, a többiek kikönyörögték, hogy tegyük át a dogát, és inkább foglaljunk össze. Megint. J

Kinga és Zsolti: 5/? - passz. Valamin irtóra összeveszlek, suli után is külön mentek haza. És nem tudom felhívni Kingát, hogy megkérdezzem, mi van. Jaj.

Március 9., szerda

A suliba érve Virággal bementünk a mosdóba, és miközben megigazította a pillangós csatját (?), én elmeséltem neki, hogy Cortez este konkrétan bombázott az sms-ekkel, totálisan kiélvezve, hogy nem tudok rá reagálni.

- Komolyan, még elalvás előtt is azon nevettem, amiket írt – néztem rá a tükörből.

- Az tök vicces - mosolygott, közben meg Kinga csörtetett be, konkrétan bevágva maga után az ajtót. Köszöntünk neki, majd Virággal továbbsztorizgattunk, miközben Kinga unottan bólogatott, végül egyszerűen félbeszakított minket.

- Nem mintha nem hallgatnám szívesen nyálas és abszolút szánalmas beszélgetéseteket... Illetve.

Hopp. Tévedtem. Nem hallgatnám szívesen a nyálas és abszolút unalmas beszélgetéseteket - jelentette ki. Remek, Kinga bal lábbal kelt. Már megint. Pech, hogy szerintem neki két bal lába van.

Úgyhogy várhatom, hogy egyszer jókedvűén érkezzen.

- Mi újság Zsoltival? - érdeklődtem, remélve, hogy ha kibeszéli magából az idegességét, kissé bájosabb lesz. Mondjuk, úgy tízes skálán kettes. Nála már az is komoly haladás lenne.

- Minden rendben - bólintott. - Szakítottunk.

- Miiii?- kerekedett el a szemem, és Virág is megperdült a tükör előtt.

- Szakítottunk - ismételte el.

- Ahogy szoktatok? - kattogott az agyam. Ők kicsit „máshogy” értelmezik a járást, szerelmet, kapcsolatot, ragaszkodást... szóval mindent. Reméltem, hogy megint ez történt.

- Nem, ezúttal komolyan - mondta rezzenéstelen arccal, én meg a szám elé kaptam a kezem.

- Miért? Hogyan? Mi történt? És miért? - dadogtam összevissza.

- Egyszerűen képtelen vagyok kommunikálni vele, mivel ő egy született idióta. Ennyi.

- Ez most komoly? - pislogott Virág ámultan.

- Komoly. Ne vágjatok már ennyire nyomorult képet. Ilyen az élet - húzta ki magát.

- De miért? Min vesztetek össze?

- Ha azt hiszitek, hogy most csinálunk egy lánybulit, ahol kisírt szemmel, egy százas csomag zsepivel fogom elpanaszolni, hogy mennyire fáj ez az egész, nagyon is tévedtek. Ugyan már.Komolyan így gondoltátok? Ne röhögtessetek - nézett ránk lesajnálóan és kiment a mosdóból.

Virággal szinte lesokkolva néztünk egymásra, és széttárva a karunkat, egyszerre indultunk utánna.

A terembe érve Kinga elővette a lovas mappáját, mintha átnézné a franciaanyagot, a többiek meg közben az osztály hátsó végében bomoltak. Zsolti egy fél literes ásványvizet ivott, és Dave-vel röhögött. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nem sikerült. Éppen ezért totál tanácstalan voltam, egyikük sem tűnt meggyötörtnek vagy szomorúnak, és emiatt fogalmam sem volt, hogy kihez kell odamennem, kinek van szüksége a támogatásomra, és továbbra sem tudtam, hogy mi a fene történt.

Első szünetben, amikor Kinga felpattant és kiment a folyosóm, odamentem Zsoltihoz, mielőtt ő is lelépne.

- Beszélhetünk? - kérdeztem halkan.

- Miért, most mit csinálunk?

- Jó, tudom, de úgy értem. Négyszemközt. Illetve hat - mutattam magam mellé, ahol Virág rágozott izgatottan.

- Jó, jóóó. Ez olyan izgi - ugrándozott Zsolti erőltetett „lányos” stílusban, mire rájöttem, ezekből igen nehéz lesz kiszednem bármit is.

Megvártam, amíg Dave elmegy Macuhoz, és akkor kérdeztem Zsoltit is, hogy mi történt.

- Az egy barom - közölte. És igen. Kingára gondolt.

- De miért? Min vesztetek össze ennyire?

- Nem fontos - legyintett, és félrenézett. - Passzold ide! - kiáltotta Andrisnak és Robinak, a következő pillanatban pedig Zsoltinak csapódott egy táska.

- Én ezt nem értem - motyogtam Virágnak, aki csak szomorúan meredt maga elé.

Egész álló nap nem sikerült kiderítenem, hogy az „idióta” és a „barom” miért szakíthattak.

Ráadásul totál megtévesztő volt, abszolút normálisan viselkedtek, mármint a körülményekhez képest. Nem balhéztak, nem veszekedtek, még csak nem is zsörtölődtek. Kerülték egymást, nem néztek a másik irányába, és a szünetekben is hol az egyikük, hol a másikuk volt a társaságunkban, de egyébként az egész egy nagy rejtély. Eközben Jacques befordult, mert továbbra sem kapott választ Flórától, Dave nem tudta vigasztalni, mert bekattant a kütyüjei hiányától, Macu összeveszett valakivel Facebookon, ő emiatt dühöngött egész nap, ugyanis érkezett pár „durva” kommentje képekhez és bejegyzésekhez. Gábor pedig megfázott, és egész nap az orrát fújta. És ha ez nem lenne elég, Andris és Robi keményen összeszólalkozotton, hogy ki cheat-elt (csalt vagy mi) egy online stratégiai játékban. Úgy tűnt, a mai negatív napot csupán négyen éltük meg pozitívan Virág,

Ricsi, Cortez és én. A többiek hangulata azért rányomta a bélyegét a mi kedélyállapotunkra is, úgyhogy leginkább csak zenét hallgattunk, és igyekeztük kivonni magunkat az őrületből.

Utolsó óra után elköszöntem Corteztől (szoros ölelés és gyors csók az aulában J), aztán útba ejtettem a könyvtárat, hogy kikölcsönöztem A skarlát betű t,   majd átrohantam a tesiterembe. A színpadon a március 15-ei próbáját kellett fotóznom.

Egy csomag ropival és dobozos narancslével ültem fel a lelátóra, és amíg a könyvtárosnő beállította az embereit, én elkezdtem olvasni a könyvet.

- Renáta, örülnék, ha nem sziesztáznál kedvedre, hanem, dolgoznál is. Azért vagy a suliújság fotósa, hogy képeket készíts. Ehhez tartsd magad, különben repülsz! – kiáltotta Kinga. Hát lehetne még ennél is kedvesebb?

Mivel minden színjátszós engem bámult, zavartan motyogtam valami „bocsánat, jövök”-félét, és a gépemmel együtt lementem közéjük. Az idén valami egészen „új” ünnepi előadást terveztek: egy musicalt. Legalább ötször ment le a „föl, föl, vitézek” táncos változata, aztán Kinga egy végzős fiúval duettezett (az új változat szerint a romantikus oldalát fogták meg a forradalomnak), én meg folyamatosan fotóztam. És komolyan kifáradtam.

Hazaérve anyunak beszámoltam a napomról (kötelező „semmi nem történt", kicsit részletesebben), aztán megcsináltam a leckémet, majd Virág leckéit, végül megtanultam egy verset, és a babzsák fotelembe lehuppanva elővettem A skarlátbetű t. Legalább négy perce olvastam, amikor megérkezett Cortez elszaladt az idő.

- Szia - néztem rá mosolyogva. - Mondj egy dalt.

- Mi?

-Akármit. Nem megy ki a fejemből a Gábor Áron réágyúja. Mondj mást, mert megőrülök.

- Kossuth Lajos azt üzente - felelte, mire elnevettem magam.

- Igazad van, ez tényleg sokkal jobb - bólintottam elismerően. És komolyan, onnantól kezdve az járt a fejemben. Ez annyira nem ér!

Cortez leült a másik babzsák fotelemre, én meg összecsuktam a könyvem, és kérdőn néztem rá.

- Mit tudsz Zsoltiékról?

- Semmit.

- De miért szakíthattak? Nem mondta neked Zsolti?

- Nem szoktunk ilyesmiről beszélni. - Aha. Szóval a fiúk nem pletyisek. Oké, megértettem. -

Mondanám, hogy azért szakítottak, amiért az emberek szakítani szoktak, de az ő esetükben akármi lehetett. Tényleg akármi.

- Azért ez elég szomorú. Remélem, hogy kibékülnek.

- Megoldják - legyintett Cortez, aztán magához húzott „utalva arra”, hogy nem igazán szeretne tovább beszélgetni Kingáékról. És, ha őszinte akarok lenni, már nekem sem ők jártak a fejemben.

Amikor kinyílt az ajtóm, rögtön szétrebbentünk (természetesen), és kérdőn néztem a szobámba belépő... Kingára!

- Hát te? - kérdeztem, enyhén célozva arra, hogy zavar.

- Szingli lettem, úgyhogy most mindenre szakítok időt, amire az „idióta” miatt nem jutott.

- Gondolom, a lista élén az én bosszantásom áll - morogtam, Cortez pedig mosolyogva nézett maga elé.

- Azt hiszed, humoros vagy? - tette csípőre a kezét Kinga.

- Hát, nem tudom. Szerinted? - kérdeztem Cortezt.

- Időnként - bólintott, én pedig megelégedtem ezzel a válasszal.

- Hah. Zsák a foltját. Nos. Megköszönném, Cortez, ha magunkra hagynál.

- Hééé - szóltam felháborodottan Kingára. Nehogy már kidobja, ráadásul a mi házunkból. Álljon meg a menet!

- Felőlem maradhatsz, ha annyira nem tudtok elszakadni egymástól. Dugd be a füledbe a vackodat, és ne figyelj ide - utasította Kinga. Cortez pislogás nélkül meredt rá, végül egyszerűen kiröhögte. Kinga ügyet sem vetve rá kiment a szobámból, majd lábával berúgva az ajtót visszajött, és egy nagy dobozt cipelt.

- Zsolti-doboz? - kérdezte Cortez, unottan felnézve a telefonjából.

- A lányok ilyen „dobozosak” - magyaráztam.

- Aha. Én inkább lépek - tápászkodott fel Cortez.

- Ne. Mármint... - néztem kínosan rá, aztán Kingára, aki fejjel lefelé tartva a dobozt, az egész tartalmát a földre szórta. - Oké.

- Később hívlak - hajolt oda hozzám azzal a szándékkal, hogy megcsókoljon.

- Tolerálni a szinglit! - parancsolt ránk Kinga anélkül, hogy odanézett volna. A beszólása miatt a csókunkból puszi lett, aztán lekísértem Cortezt a lépcsőig.

- Megtennél egy óriási szívességet?

- Nem maradok itt Kingával helyetted - felelte, én meg elröhögtem magam.

- Nem, őt megoldom én. Csak dobj Virágnak egy S. O. S. üzit a nevemben. Érteni fogja.

- Oké. Ennyit, hogy S. O. S.?

- Aha - biccentettem, és szomorúan néztem utána, Kinga tönkrevágta a délutánunkat!

Naná, hogy Virág értette az üzenetet, hat perc múlva esett be az ajtómon. Ekkor Kinga éppen Zsolti fejéi vágta le egy fényképről. Kedves gesztus.

- Juj, ne... mit csinálsz? - kapta ki Virág a kezéből az ollót.

- Mindent szanálok, ami rá emlékeztet! - mutatott körbe. A szobámban hatalmas rumli lett, mindenféle összegyűrt levek, pulcsik és egyéb fura, abszolút oda nem illő dolgok hevertek.

- Várj, az a törikönyved! - kaptam ki a kezéből.

- Nem érdekel. Szemét!

- Zsoltira emlékeztet a törikönyved? - csodálkozott Virág.

- Igen. Lapozz a 146. oldalra - forgatta a szemét unottan.

Virág odalapozott, én meg a válla felett belelestem, aztán hangosan felröhögtünk. Mária Terézia kicsit kipingálva volt. Kinga gyilkos tekintettel meredt ránk, úgyhogy abbahagytuk a vihogást, és amíg ő mindent ki akart dobni, addig mi   nem győztük kivenni a kezéből a tárgyakat (például a kabátkát) és félrerakni, hogy ne hülyüljön, ezek még kellenek. Ahhoz képest, hogy Kinga nem tervezett semmilyen lánybulit vagy bőgős délutánt, mégis úgy alakult, hogy három tábla csokival a szőnyegen ücsörögve hallgattunk ciki számokat valami rádióból (net nélkül elég nehéz az élet).

Kinga továbbra sem mondta el, hogy miért szakítottak, mi pedig nem kérdeztük többet. Ha akarja, majd elmondja. Viszont kora estére Kingából kicsli kimerült a harci kedv, és egyre többször suhant át valami az arcán, amit én szomorúságnak mondanék. Igen, ez még vele is előfordulhat. L

A mai nap: 5/1 - negatív hangulat, de utálom!!!

 A skarlát betű:  5/5* - eddig szörnyen tetszik.

Cortez: 5/3 - sajnálom, hogy hamar lelépett. Mondjuk, kárpótolt öt üzenettel. Egyre sem válaszoltam, bár volt, hogy elkezdtem írni, de végül kitöröltem. Erős vagyok. És amúgy is direkt csinálja!!! J

Kinga: 5/1  -  szegény, én ezt tényleg nem értem. Amúgy meg itt van a kabátja, amit megmentettem a kidobástól. Csak nem engedem, hogy kukába kerüljön, mert éppen az is emlékezteti Zsoltira.

A fejemben ragadt dal: 5/2 - „Kossuth Lajos azt üzente...". Könyörgöm, valaki verje ki a fejemből!

Szakítás: 5/? - este, olvasás után belegondoltam, , milyen lehet. És bár úgy érzem, mi, Cortezzel elég messze vagyunk ettől a dologtól, mégis keserű szájízzel, gombóccal a torkomban fogok elaludni. És most nagyon szeretnék üzenni egyet.

Március 10., Csütörtök

Hogy min veszett össze Kinga és Zsolti annyira, hogy végül szakítás lett belőle? Ma kiderült. Bár hozzátartozik a dologhoz, hogy egyikünk sem szeretett volna ott lenni, mégis mind jelen voltunk.

Amúgy visszagondolva, tökre gyanús volt, hogy mindketten olyan normálisan elvannak, érezhettem volna, hogy ez afféle „vihar előtti csend”. Így is történt. Első óra előtt robbantak. Miután vettünk a büfében némi muníciót (kóla Corteznek, forrócsoki és sajtos croissant nekem, olvadós rágó és kakaós csiga Virágnak, dobozos Fanta és Túró Rudi Ricsinek), felmentünk az emeletre, és úgy terveztük, hogy nyugisan megreggelizünk a teremben. De ahogy bementünk, lehajtottam a fejem, mert egy tolltartó zúgott át a termen és a falnak csapódva zuhant a földre.

- Befejeznéd? Úgy viselkedsz, mint egy dühöngő őrült! – ordította Kinga. A tolltartót Zsolti dobta. És még csak nem is az övé volt. Na, mindegy.

- Te mondod, hogy őrült? Gondolkozzál már, ember! – kiabálta Zsolti.

- Annyira gyerekes vagy, hogy képtelen vagyok szavaba önteni. Fellapoztam a szinonimaszótárat, csak hogy egy kifezező jelzővel illesselek, de nincs! Überelhetetlenül gyerekes vagy! - fújtatott Kinga, a mappájával csapkodva az asztalon.

- Te meg überelhetetlenül idegesítő! - vágta rá Zsolti.

- Pszt – sziszegtem Macunak, aki lepattant az asztaláról, és odajött hozzám – Mióta tart?

- Négy-öt perce – suttogta.

- És hogy állunk? – érdeklődtem.

- Döntetelen.

- Kösz.

- Nincs mit.

Felültem a padomra és beleharaptam a sajtos croisant-ba, majd arrébb csúszva hagytam helyet Virágnak, aki hozzám hasonlóan helyezkedett el és nézte a műsort. Volt mit.

Kinga és Zsolti konkrétan tomboltak, egymás után hangoztak el brutálisan kemény sértések, de mindekttőről lepergett, amit nem tudom, hogy csináltak, mert már én éreztem magam kínosan tőle.

- Akkor bravó! Ölelgess minél több embert. Állj ki a folyósóra, és kérd meg az érkezőket is. Gatulálok ennyi vagy – legyintett Zsolti lesajnálóan.

- Te idióta! Az egy darab! Hányszor mondjam még, hogy ne is próbáld megérteni a művészetet! Nincs hozzá agyad. – rikácsolta Kinga.

- Hopp, hopp – néztem Virágra. – Ki fog derülni, min vesztek össze.

- Ühüm – bólogatott Virág vadul.

- Milyen darab? Ne röhögtess már! – üvöltötte Zsolti.

- A március 15-ei darabra próbáltunk, te szerencsétlen! – csapkodott Kinga.

- Állj már le, basszus! Forradalom volt, lőjjenek le, ne ölelgessenek!

- Ez egy musical!

- Teszek rá!

- Ennyi az agyi szinted. Komolyan - ciccegett Kinga.

- Jó, fogd be. Csak fogd be - indult ki a teremből Zsolti, és útközben felrúgta a kukát. Kinga idegesen meredt utána, aztán utoljára lecsapta a mappáját az asztalra, és dühöngve kiviharzott.

Mi többiek kérdőn néztünk össze.

- Ez mi volt? - kérdezte Ricsi.

Elmosolyodtam, és miután vettem egy nagy levegőt, elmagyaráztam. Mert én már értettem. Kinga a darabban főszereplő, csakúgy, mint az egyik végzős srác (Attila, ha jól tudom), és a musical előadás miatt a tömegben lévő „szerelmespárt” játszó Kinga és Attila megölelik egymást. Többször.

Én ezt már láttam tegnap, és úgy tűnik, Zsolti is. Tehát az ok: féltékenység. Ez önmagában kedves és bájos is lehet, az ő esetük azonban már inkább riasztó és elrettentő. Tény, hogy annyiból Zsoltinak van igaza, hogy „forradalmi darabban” ne ölelgessék a barátnőjét, de Kinga érvelése is jogos, miszerint ez csak színészkedés.

Ekkor Jacques lépett be a terembe, és tőle szokatlan módon becsapta maga mögött az ajtót, leült a helyére, és lehajtotta a fejét a padra, miközben eltakarta a karjával az arcát.

- Mi van ma itt? - forgolódott Ricsi döbbenten. Jacques deprimáltsága mára fokozódott, a kilencedikes lány ugyanis továbbrasem reagált a mailjére, úgyhogy totál szétesett.

Csak úgy, mint Dave, aki, szegény, minden démonával küzdött, hősiesen bírta, hogy immáron hatodik napja nem nézte a netet, nem telefonált, nem írt sms-t, nem küldött mms-t, nem látta a Twittert, lemaradt a Facebookról, nem csekkolhatta a mailjeit... Mára pont úgy nézett ki, mint egy élőhalott, és már az sem dobta fel, hogy szinte szuperhősnek számított. Egyszerűen rá volt írva a boldogtalanság, és fájdalmas volt még nézni is. Andris és Robi, akik általában fel vannak dobva, ma nem remekeltek, úgyhogy tök lapos volt a hangulat. A tanórák is fáradtan teltek, duplairodalmon Kardos maratoni felelést tartott (átlagérték 1,7 lett), törin Barka ledarálta a nem kevés anyagot, emelt franciákon pedig Durand az osztályunk minden igyekezete ellenére nem engedte a „szabad foglalkozást”, hanem keményen továbbmentünk az anyaggal.

Amikor kicsengettek utolsó óráról, Virág és Ricsi mozizni készültek (valami sokadik része egy amúgy is rossz filmnek), én meg úgy terveztem, hogy ha megcsináltam a leckém, Cortezzel töltöm a délutánt. „Friss szingli” barátnőm azonban keresziülhúzta a számításaimat. Ugyanis a suliból kifelé menet, miközben a nyakam köré tekertem a Szent Johanná-s sálamat és felhúztam a dzsekim cipzárját, Kinga megragadta a vállam, és visszahúzott.

- Mit csinálunk délután? - érdeklődött.

- Edzésre mész? - kérdeztem vissza.

- Ma elmarad. Szabad vagyok - vigyorgott amolyan „na, ehhez szólj hozzá” stílusban. Nem, nem tudtam hozzászólni.

- Klassz. Hát én igazából Cortezzel...

- Renáta, ha hallanád magad! Mondd, neked nincs saját életed? - fintorgott erőltetetten.

- De. És éppen azt próbálnám élni.

- Kibírod egy napig nélküle. Na. Átmegyek, és pontozzuk a Szent Johanná-s diákokat 1-től 5-ig.

- Tényleg nincs más dolgod? - sóhajtottam fáradtan.

- A netkorlátozás miatt holnapig nem tudom frissíteni a blogom, mindent megtanultam, mindent megcsináltam előre, megírtam és begépeltem a cikkeimet, túl vagyok a heti tojásos hajpakoláson is, elmaradt az edzésem... - sorolta.

- Értem. Jó, akkor gyere át - biccentettem, némi lelkesedést, erőltetve magamra. - Milyen tojásos pakolás?

- Fénytelenség és fakóság ellen. Rád is rád férne. Olyan a hajad, mint a szénakazal.

- Mert kiszárította a sok fűtés! - vágtam rá sértetten.

Kinga sátáni kacajjal kiröhögött (a frászt kapom ettől a hangtól), aztán lesiettem a lépcsőn, és beszálltam Cortez kocsijába.

- Őszintén remélem, hogy kibékülnek - csaptam be az autó ajtaját.

- Ugrott a délután? - mosolygott rám Cortez.

- Igen - bólintottam. - Ne haragudj. Tényleg sajnálom, de szerintem Kinga eléggé kivan. És ha ahhoz, hogy jobban legyen, az kell, hogy engem kergessen az őrületbe, akkor nem bánom. Nem tehetek róla, ő a barátom, segítenem kell.

- Oké, persze. Akkor majd üzenek.

- Holnaptól én is tudok üzenni - jutott eszembe, és totál feldobódtam attól, hogy holnap letelik a net- és mobilmegvonós játék.

- Üzensz te még ma is - röhögte el magát Cortez.

- Mondtam, hogy kibírom. Már csak egy nap. És ne is próbálkozz. Nem tudsz olyat üzenni, amire a válasz nem várhat holnapig - mondtam, miközben áthúztam magamon a biztonsági övet, mert időközben beszállt hátra Ricsi és Virág.

- Úúú, lekéssük a filmet - pillantgatott Virág a halacskás karórájára.

- Nyugi, eldoblak titeket, csak előbb hazavisszük Renit.

- Oki - vigyorodott el Virág. Kicsit fájt, hogy nem mehettem velük (mehettem volna, de ugye, mégse), és miután kiszálltam, szomorúan bámultam a távolodó autó után. Viszont valahol mélyen úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem. Sok ember hibája, hogy amikor minden rendben van az életével, megfeledkezik a nehéz időkről és azokról az emberekről, akik akkoriban mindent félretéve támogatták. Hát, én nem vagyok ilyen! Tudom, hogy Kinga, tőle furcsa módon, mindig magától és önzetlenül segített és akkor is mellettem állt, amikor a föld alatt harminc méterre éreztem magam.

Teljesen egyértelmű volt, hogy most én segítek neki. És mivel ő nem éppen sírós típus, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy vannak érzései, úgy terveztük eltölteni a „szakítás utáni holt délutánt", ahogy ő szerette volna. Vagyis hallgattam, hogyan „pontozza” a diákokat a menőtől lúzerig skálán. Érdekes terápia. Éppen szó nélkül hagytam, hogy engem kritikán alul pontozott

(meg se mondom, hányasra), amikor bekopogtak az ajtómon. Azt hittem, anyu jön, hogy hozzon valami „kaját”, de legnagyobb meglepetésemre Dave lépett be a szobámba.

- Szia! - köszöntöttem csodálkozva. Sápadt volt és erőtlen.

- Sziasztok - nyögte fájdalmasan.

- Mi újság?

- Kerestelek otthon. Gyalog. Nem hívhattalak fel, hogy meg   kérdezzem, hol vagy - nézett Kingára fáradtan. - Úgy érzem magam, mint az őskorban.

- Jól vagy? - mosolyogtam rá, és igyekeztem egy kis pozitív energiát önteni belé.

- Nem. De úgy örülök, hogy itt vagytok. Együtt. Már csak mi vagyunk versenyben, így talán könnyebb lesz kibírni az utolsó délutánt.

- Még Ricsi is játékban van - emlékeztettem.

- De ő moziba ment. Legutóbbi értesülésem szerint. Ami a suliban volt. Azóta bármi változhatott.

Akármi történhetett. És én nem tudok róla! Mert nem netezhetek! - akadt ki totálisan.

- Nyugi, holnap vége - biztattam, remélve, hogy kibírja ezt az utolsó napot.

- Holnap. Az még nagyon sok idő - tűnődött. - És veletek mi van? - nézett hirtelen Kingára.

- Hogyhogy mi?

- Kibékültetek? Mert ha igen, csúnyán lemaradtam róla. Mint mindenről - fordult magába még jobban Dave.

- Nyugodj meg, végérvényesen szakítottunk - erőltetett vigyort az arcára Kinga.

- Fura dolgok ezek - töprengett Dave. A net- és mobilkorlátozás óta nem tudja lekötni magát, aminek következtében sokat gondolkodik, így eléggé filozofikus lett.

- Mármint mi? - kérdeztük Kingával, szinte egyszerre.

- Nem tudom. Azért szakítani és veszekedni, mert féltékeny volt. Ez hülyeség.

- Dave, nem mintha lenne közöd hozzá, de nem ezért szakítottunk. Hanem mert képtelenek vagyunk emberek módjára kommunikálni - hőbörgött Kinga.

- Lehet - tárta szét a karját Dave. - Azért kicsit sajnálom.

- Mit sajnálsz rajta? - kérdezte Kinga, a homlokát ráncolva.

- Igazából pont valamelyik nap gondolkoztam rajta, hogy ti menniyre szerencsések vagytok.

Hatan - kezdte, aztán látva, hogy csodálkozva hallgatjuk, folytatta. - Úgy értem, tök jó, hogy együtt vagytok, mert én hiába találkozom vagy ismerkedem meg egy lánnyal, az sose tartozhat annyira közénk, mint, mondjuk, ti. Ő mindig idegen lesz, akit úgy hoztak a társaságunkba, ti meg alapból beletartoztok. Ezért gondolom, hogy ez szerencsés dolog. Na, nem mintha szeretnék most egy barátnőt, mert abszolút nincs rá időm, tudjátok, milyen elfoglalt ember vagyok. A menedzselés, a suliújság, a „dolgaim”... Csak eljátszottam a gondolattal, hogy ha lenne egy barátnőm, mennyire nehezen fogadnánk be. Ezért klassz, hogy ti így együtt vagytok. Vagy voltatok... Ha lesz új   barátod vagy Zsoltinak barátnője, az is érdekes helyzet. - nézett Kingára.

Én visszafojtott mosollyal néztem Dave-re, aki igazán jól adta elő a monológját, Kinga pedig a szája szélét rágva agyalt. Azt hiszem, végiggondolta a hallottakat, és rá kellett döbbennie, hogy Dave-nek ezer százalékban igaza van. Mi nagyon összetartozunk, és egy szakítás után nemcsak az nehéz, hogy továbbra is egy társaságban lógjunk, hanem hogy esetleg... És itt torzult el Kinga arca.

Hogy Zsoltinak akár új barátnője is lehet. Ami egyébként abszolút kizárt, mert mindentől függetlenül ők szeretik egymást, de Dave mondandója szöget ütött a fejébe, Kinga pedig képes arra, hogy leegyszerűsítve, tárgyilagosan felvázolja a lehetőségeket. És ebben az ügyben ő most igencsak rosszul állt.

- Tulajdonképpen féltékeny volt a darab miatt...

- Igen - bólintottam.

- Ami a maga gyerekes módján még imponáló is.

- Igen - feleltük Dave-vel egyszerre.

- Megőrjít ez az ember, komolyan mondom - állt fel Kinga, és elöszedte a mobilját a zsebéből. Én már nyitottam a szám, de Dave óvatosan megrázta a fejét, mire döbbenten bólintottam.

Kinga elküldte az üzenetet, aztán idegesen dobogva a lábával várt Alig negyven másodperc múlva jött a válasz, mire tettett nyugalommal megnyitotta.

- Mennem kell - közölte.

- Ööö... Oké - néztem rá.

- Holnap találkozunk. És mielőtt még önelégülten konstatálnátok, hogy feladtam a játékot, közlöm, hogy büszkén tettem, és   nem érdekel. Ez egy értelmetlen játék egy értelmetlen versenyben.

Nem kell gyakorolnom az önkontrollt, mert én vagyok az az ember, aki ésszel és okosan használja az internetet és mobiltelefont. Ráadásul akkor és arra, amire csak akarom. Nekem senki ne húzzon határokat, mert csak a sajátjaim érdekelnek. Jó szórakozást!

És kiviharzott a szobámból. Hát, ez is egy felfogás. Sajátos, de el kell fogadni. Totál feldobódva néztem Dave-re.

- Ez óriási volt! Hogy csináltad?

- Értek a nők nyelvén - nagyzolt, mire felnevettem.

- De most komolyan. Tényleg így gondolod? Hogy ha lenne barátnőd, akkor nehezen illeszkedne be a társaságunkba?

- Fogalmam sincs, nem akarok barátnőt. Csak azt akartam, hogy Kinga elgondolkozzon. Sikerült.

- Hihetetlen vagy - nevettem fel.

- Tudom - bólogatott, teljesen egyetértve velem. - Na és, versenytársam? Mit csináljunk most?

Mit csináltak az emberek a net előtt?

- Barkochbáztak - feleltem.

- Jó. Gondolj.

- Oké, megvan - bólintottam.

- Google?

- Neeem! De ne kérdezz rá, az úgy nem ér!

- Jó, bocs. Akkor folytassuk. Tárgy?

- Igen.

- iPod?

- Neeeeem. De nem játszom veled! - nevettem el magam.

- Na, csak még egyet.

- Oké, de ne kérdezz rá.

- Nem fogok. Szóval tárgy. Kicsi, mint egy iPod?

- Nem.

- Akkora, mint egy iPhone?

- Nem.

- Aha. Rákérdezek.

- Biztos?

- Biztos.

- Jó, kérdezz.

- Amire gondoltál, az egy iPad!

- Dave... - sóhajtottam, mire érdeklődve meredt rám. - Igen, az - legyintettem.

- Tudtam. Egyszerűen jó vagyok - büszkélkedett.

- Pontosan - veregettem meg a vállát. Egyébként kenyérsütőre gondoltam, de tökmindegy.

Kinga tehát elment, nem sokkal később Dave is, közben meg Cortez üzent, hogy ha már ott van Virágékkal, akkor bemegy velük a filmre. Amúgy sem tudtam reagálni, mert akkor megszegtem volna a fogadalmat. De igazából nem akartam ugráltatni vagy hülyének nézni, hogy most meg azt mondom, szabad a délutánom, és akkor rohanjon vissza. Nem, szerintem jó helyen volt, jó embrekkel, szerintük jó filmen, úgyhogy szó (és válasz) nélkül bólintottam, és miután segítettem anyunak előkészíteni a vacsorát (tonhalas, tejszínes spagetti), a szobámban bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és egy Coldplay-albumot hallgatva olvassam A skarlát betű t .  Vacsora után aztán megcsörrent a Basket Case.

- Úgy tudtam, ezen a héten internet- és mobilbojkott feladatot kaptatok - ráncolta a homlokát anyu, amikor összeszedte a tányérokat.

- Ööö, igen. De sokan feladták - szaladtam ki a konyhába a mosatlannal, aztán gyorsan felvettem a telefonom.

- Milyen volt a film? - érdeklődtem, és felosontam a lépcsőn, mert hogy ez „privát” hívás.

- Sokadik kaszabolós rész, erdőben futva elesik a nő, és riadt fejet vág - mesélte Cortez, mire felnevettem.

- Hű - húztam el a számat. Én tuti féltem volna.

- És neked milyen volt a délutánod?

- Kinga és Dave is hamar elment, úgyhogy olvastam - vallotam be.

- Mit keresett ott Dave?

- Barkochbázni jött. De nem maradt sokáig - vonogattam a vállam.

- Aha - röhögte el magát. Nem csoda, hogy nem értette. – És nem szóltál.

- Neem, mert moziban voltál, és nem akartalak elrángatni Ricsiéktől.

- Plusz nem is tudtál hogy szólni - fejezte be a gondolatom.

- Plusz nem is tudtam hogy szólni - ismertem be.

- Oké. Feladom. Tényleg kibírod holnapig.

- Ugye? - nevettem fel büszkén. Cortez akkor már tudta, hogy üzenni fogok neki, de hagyott nekem egy kis időt, hogy örüljek. Milyen kedves.

Fogmosás közben éppen a homlokomat fürkésztem (találtam rajta pár „halálra” ítélt patit), amikor üzenetem jött. Friss kapcsolatban lévő emberhez híven mindig nálam van a mobilom, úgyhogy kihalásztam a pizsim zsebéből a telefont, és a fogkefém a fogam közé szorítva felnyitottam a készüléket. Aztán rámeredit az üzenetre, majd véletlenül lenyeltem a fogkrémet. Pfuj.

Némi döbbenet után elmosolyodtam, és azonnal rányomtan válaszra. Egész héten szó nélkül hagytam az üzeneteit, mindet, pedig néhányra reflexből reagáltam volna. De amit ma este kaptam, arra válaszolnom kellett. Csak egy szó, nem nagy ügy, nekem mégis az volt. A legnagyobb. Miután a telóm kiírta, hogy üzenet elküldve, kiköptem a maradék fogkrémet, és tudtam hogy azonnal csörögni fogok. így is történt.

- Csak visszaírtál - szólt bele köszönés nélkül.

- Igen, mert erre reagálnom kellett... - vigyorogtam folyamatosan.

- Ahaa - gúnyolódott totál édes stílusban.

- Ha csak azért írtad, hogy feladjam a versenyt, akkor közlöm, ez gonosz dolog volt.

- Azért írtam, mert így van - vágta rá. Hűű. Lepkék, ne bomolnjatok odabent!

- Értem - motyogtam zavartan, és a tükörképem látva megállapíthattam, hogy totál elvörösödtem.

- Miért visszhangzol?

- Mert éppen fogat mosok.

- Jó éjt.

- Neked is.

Miután leraktuk, még elég sokáig mosolyogtam. A „szeretlek” sms-em pedig ott lapul a bejövőim között. Azért néha ránéztem, hogy biztosan ott van-e még. Ott volt.

Cortez: 5/5* - azt írta: szeret. Víííííííí.

Kinga és Zsolti: 5/5 - minden bizonnyal kibékültek. És ez annyira nagyon jóóó.

Pótvacsora apuval: 5/4 - találtunk fahéjas gyümölcsrizst. Megettük.

A homlokom: 5/2 - végül megtámadtam, mert nem hagyhattam, hogy ott röhögjenek rajtam azok a fránya pattanások. Egyébként meddig tart egy ember kamaszkora?

A hajam: 5/3 - vasárnap végre fodrász.

Dave: 5/5 - ő egy hős. Nincs mese.

Március 11., péntek

A szárítástól totál feltöltődött elektromossággal a hajam, úgyhogy amíg kimentem a kapun, mindkét kezemmel az égnek meredő hajszálaimat lapítgattam.

- Szia - ültem be Cortez mellé a kocsiba, aki elég furán nézett rám.

- Áramütés?

- Nem, csak szimplán így áll - legyintettem, miközben áthajoltam hozzá, hogy „köszöntsem”. J

Miután felvettük old school Ricsit (adidas cipő, cipzáras, állig felhúzott pulcsi, raszta haj és vastag keretes, dioptria nélküli szemüveg) elmentünk a barátnőjéért, alter Virágért (színes kardigán, buggyos fazonú nadrág, valami tarisznyaszerű táska, bazi nagy sál, félrecsatolt, hullámos haj és dioptriás szemüveg, mert amúgy nem lát). Hát, köbö így festenek ők ketten. Annyira nem passzolnak, hogy ettől egyébként nagyon. A sulihoz érve kisütött a napocska (oké, ezt ötéves énem mondatta velem), ami tök jő hatással volt a diákokra. Amúgy is az „éljen péntek” hangulat uralkodott, a kellemes, kora tavaszi idő csak rátett arra, hogy mindenki minél előbb szabadulni akart. Nem akartam lelombozni őket, hogy anyu szerint ez csak egy pár napos felmelegedés, aztán még visszaköszön a hideg, úgyhogy csendben   maradtam. Amúgy is lekötötte a figyelmemet Cortez, aki fél karral átölelt, miközben továbbra is Ricsivel beszélgetett. A mozdulata annyira ösztönös és spontán volt, hogy megremegett tőle a mellkasom, és akaratlanul is elmosolyodtam. Akkor is a gondolataiban vagyok, amikor nem feltétlenül rám koncentrál. Wow.

- Na, jönnek a balhésak - mondta Macu, mire mindannyian odafordultunk. Kinga és Zsolti kézen fogva sétáltak felénk, szemmel láthatóan teljes volt köztük az összhang, és amikor megálltak mellettünk, úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Atért a tekintetemet belefúrtam Kingáéba, ahogy Virágéba szoktam, és szó nélkül, csupán szemkontaktussal megkérdeztem, „hogy minden oké?”. Virággal ellentétben, aki némán is normális válaszokat szokott adni, Kinga arcáról azt olvastam le, hogy: „felejts már el!” Na, igen, ők ketten máshogy a barátaim.

Dave apukájának a kocsija állt meg mellettünk, az anyósülésről pedig Dave pattant ki.

- Na, kivel vagyok versenyben? Reni? Ricsi? - dörzsölte össze a kezét izgatottan.

- És Kinga - tette hozzá Virág.

- Kicsi, naiv Virág, hát nem tudod? Kinga úgy feladta, mint a pinty.

- Ne játszd túl a szereped - forgatta a szemét Kinga.

- Ne mááár. Kinga, feladtad? - hüledezett Macu, aki éppen a telefonját nyomkodta, gyanítom,

Twitterre tette fel az infókat.

- Nem feladtam, hanem a továbbiakban nem veszek részt ebben az értelmetlen játékban, mivel megvannak a saját szabályaim, és én kizárólag azok szerint vagyok hajlandó játszani. – közölte felszegett állal. Közben mellette Zsolti (úgy, hogy Kinga ne lássa) folyamatosan grimaszolt, csücsörített, és tátogott. Kinga nem értette, mi olyan vicces abban, amit mondott, de mindenki röhögött, aztán kapcsolt, és könyökkel oldalba verte a barátját. Szóval minden a régi. Olyan szépek együtt (?). J

- Bocs, de én is kiszálltam - tettem fel a kezem, visszatérve az eredeti témához.

- Reni, miééért? - csettintett csalódottan Dave. Óvatosan Cortezre pillantottam. Most is azt mondom, nagyon megérte.

- Fontos volt - vonogattam a vállam mosolyogva.

- Akkor ketten maradtunk, Richárd? - méregette Dave afféle „vetélytárs” pillantással.

- Ahogy mondod, Dávid - bólintott Ricsi komolyan, aztán mindkettő elnevette magát.

- Sziasztok - lépett oda hozzánk Bálint.

- Csoki - biccentett Zsolti kelletlenül.

- Este bulizni megyünk az a-sokkal. Jöttök? - kérdezte. Olyan lesajnáló pillantásokat kapott, hogy szinte elsüllyedt.

- Aha. Majd rájössz - legyintett Ricsi, és összeröhögött Zsoltival.

- Jó, csak kérdeztem. Klassz helyre megyünk. Múlt hét végén is voltunk.

- Nem bírjuk a tinidiszkót - vigyorgott Dave gúnyosan.

- Nem tini.

- Tinidiszkóó. Muhahahaaa!

Zsolti jól szórakozott.

- Akkor te mit keresel ott? - kérdezte Kinga számonkérő hangon.

- Beengednek - vigyorgott Bálint.

- Gratulálok. Partizz tizenöt évesen. Okos gyerek vagy. Így tovább. Pff - forgatta a szemét unottan Kinga.

- Most mit szenyóztok? Jó buli lesz.

- Zene? - kérdezte Cortez, aki először szólalt meg a témában. Ott a pont, erre mindenki érdeklődve nézett Bálintra.

- Partizene - vonogatta a vállát.

A fiúk elég egyértelműen reagáltak erre a kijelentésre, mindenféle „menj már”, „húzzál partizni”,

„szeleteld magad arrébb” beszólással boldogították Bálintot. Nem, semmi baj a partizenékkel meg klubokkal, csak egyszerűen nem a mi világunk. Nagyon nem.

- Na, végre, jön a táskatartóm - intett Zsolti, mire Karcsi odasétált hozzánk.

- Szia - köszöntöttem kedvesen.

- Fogd csak - nyomta a kezébe Zsolti. Karcsi megállt mellettem és tartotta a táskáját.

- Ne már, hagyd békén! - vettem ki a kezéből, és visszaadtam Zsoltinak. Aki megint Karcsinak.

Akitől én elvettem, és Zsoltinak   adtam. Eljátszottunk így ezzel, aztán észrevettem Flórát.

- Mindjárt jövök - siettem el. Ennek az lett a vége, hogy Karcsi foghatta Zsolti táskáját, mert ha én nem védem meg, akkor senki. Szegény. Viszont nekem más dolgom volt.

- Flóra - szaladtam oda hozzá. A kilencedikes lány kedves arccal, mosolyogva nézett rám. -

Válthatnánk pár szót?

- Persze, hogy vagy? - érdeklődött.

- Köszönöm, én nagyon jól. Jacques viszont ramatyul – tértem a lényegre.

- Miért, mi a baj? - riadt meg. Ártatlannak tűnt. Hm. Gyanús.

- Kicsit fájlalja, hogy nem reagáltál az e-mailjére, mert ha nemleges a válaszod, akkor is örült volna, ha jelzed neki. Ez így nagyon kellemetlenül érintette...

- Miről van szó? - kérdezte némi töprengés után.

- Az e-mail. Amit irt neked.

- Mikor?

- Múlt hét csütörtök este, vagy ilyesmi – gondolkoztam.

- Óóó - bólintott.

- Óóó?

- Nem olvastam még.

- De több mint egy hete küldte.

- Igende nálunk is netkorlát hét volt. Ma netezhetünk először. Képzeld, végig bírtam - mesélte.

- Gratulálok. Akkor még nem is láttad?

- Nem.

- Ööö. Hát akkor... bocs, ha lelőttem a poént - fintorogtam magamban. Viszont azért valahol baromira megkönnyebbültem. Mert Jacques-nak még van esélye. Hajrá, hajrá!

Első óra Monsieur Durand csengetés után öt perccel sem jött, úgyhogy kérdőn néztünk körbe.

- Gábor,   elmész tanárért? - kérdezte Kinga.

- Vagy - tette fel a kezét Ricsi - becsukjuk az ajtót.

- Nem! Kell egy szaktanár - erősködött Kinga.

- Ne már, lyukas óra. Jók leszünk. Naaa. Nem kell tanár – kérlelte Macu, mire Andris és Robi vadul bólogatni kezdtek.

- Nem bánom, de egy hangos szó, és megyek Mádayért! – csukta be Kinga az ajtót, de előtte kilesett a folyosóra.

A legtöbb osztálytársamnak a lyukas óra a kedvenc tantárgya. Csakhogy nem igazán tudtuk tartani az „egy szót se” fogadalmat. Ha egy teremben tizenkét fő halkan beszélget, az is lármássá válhat, de ha nem beszélgetnek, hanem ordítanak, akkor garantált a káosz. Andris és Robi a tévét üvöltették, Ricsi focizott egy összenyomott alumínium kólás dobozzal, Virág nagyon hangosan nevetgélt Macun. aki valami vicceset mutatott neki a telefonján. Dave Jacques-kal konzultált,

Cortez a padomon ülve beszégetett a tőlünk igen távol lévő Zsoltival, én meg olvastam. Az óra negyedik percében aztán benézett Farkas tanárnő.

- Mi van itt? A szemben lévő teremben a saját hangomat sem hallom!

- Tessék hangosabban beszélni - tanácsolta Zsolti, és beszólását óriási röhögés kísérte.

- Hol van a szaktanár? - forgatta a fejét Farkas.

- Ott - mutatott a tanári asztal felé Andris.

- Hol? - kérdezte furán a tanárnő.

- Ott ül - kontrázott Robi.

- Ne szórakozzatok velem. Kivel van órátok?

- Az új tanárral. Láthatatlan Béla, de mi csak Láthatatlan tanár úrnak szólítjuk. És ott ül az asztalnál - erősködött Andris.

- Bernáth, ez nem vicces.

- Tanárnő, óránk van, ne tessék zavarni – kurjantotta Zsolti.

-Mondja már meg valaki, hogy kivel lenne órátok. Hol egy értelmes diák? Kinga! - állapodott meg a tekintete.

- Monsieur Durand nem jött órára - húzta ki magát Kinga.

- Akkor menj a tanáriba, és szólj. Addig egy hangot sem.

- Ne tessék aggódni, Láthatatlan Béla bá' figyel ránk – intett Ricsi.

- Az agyamra mentek - sóhajtotta fáradtan Farkas, és nyitva hagyva az ajtónkat, kiment.

Amíg Kinga elsietett tanárért, mi próbáltunk viselkedni, de tényleg. Csak amikor az embernek csendben kell maradjon, akkor hajlamos arra, hogy ok nélkül vihogni kezdjen. Virág vihogott, aztán Zsolti, végül a rockerekből is kitört a röhögés. Farkas idegesen átjött az a-soktól.

- Ki volt az?

- Mi? - kérdezte Ricsi.

- Ki hangoskodott?

- Itt? Senki - rázta a fejét Macu.

- Ne hazudjatok, valaki hangosan vihorászott! Virág, te voltál?

- Tessék? - pislogott Virág ártatlanul.

- Reni?

- Igen – néztem fel.

- Egy hangot sem - rázta a fejét Farkas csalódottan. Amikor kiment, szinte beleütközött Kingába.

- Nincs tanár a tanári szobában.

- Nagyszerű - túrt bele idegesen a hajába a tanárnő. – Rendben. Akkor nyitva hagyom az ajtót, ahogyan a másik teremajtó is. Ha egy hangot meghallok, átjövök, és beszedem az ellenőrzőket.

Gábor! Gyere, kérlek, ülj a tanári asztalhoz, és figyeld a többieket!. Odaát leszek. Pszt! - sietett vissza az órájára.

Gábor unottan kiment a tanári asztalhoz, és elővette a képrejtvényét, míg a többiek közben mind mozgolódni kezdtek. Én hátrafordultam Cortezhez, és suttogva váltottam vele néhány szót, aztán gyorsan visszafordultam, mert a hülye Zsolti úgy döntött, megmutatja, milyen hangot ad ki egy majom. Prüszkölve tartottuk vissza a röhögést, öt másodperc múlva pedig megjelent Farkas az ajtóban.

- Ki adta ki ezt a hangot?

- Nem tudjuk. A folyosóról jött - közölte Ricsi.

- Igen. Egy majom lehet az épületben. El kéne kapni. Hátha veszett - tanácsolta Dave.

- Tényleg. És ha megharap valakit? - vágott Virág igazán rémült arcot. Remélem, ő nem hitte el tényleg... J

- Ti teljesen hülyének néztek engem? Miféle majom? Azonnal álljon fel, aki majmot imitált! Te voltál, Cortez? - kapta a fejét felénk, mert Cortez felállt, és elsétált mellettem.

- Nem, de kidobom a rágom.

- Azonnal köpd ki! - rikácsolta Farkas kissé hisztérikusan.

- Innen vagy odamehetek? - torpant meg Cortez.

- Gyorsan, mozgás. Gábor! Figyelj a rendre - hagyott ott minket Farkas megint.

- Na, jöhet a makákó? - suttogta Zsolti.

- Naná - vigyorgott Dave.

- ÚÁÁÚÁÁ- kurjantotta Zsolti, mire mindannyian lehajtuk a fejünket, hogy palástoljuk a röhögést. Hát, ez egy ilyen óra volt.

Szegény Farkas tanárnő, csengetésre tényleg megsajnáltam sőt, pár ősz hajszálat is láttam a halántékánál, ami határozottan új lehetett. A matekóra már kevésbé volt vicces, és bioszon is viselkednünk kellett, mert a tanáriban hamar híre ment, hogy „kezelhetetlenek” vagyunk, úgyhogy a többi tanár felkészülten érkezett. Ebédszünetben az udvaron ültünk, és miközben én arccal a nap felé fordulva megpróbáltam minimális mennyiségű D vitamint nyerni a szervezetem számára

(hosszú volt a tél), Katával beszélgettem, a többiek meg folyamatosan röhögtek valamin. A terembe visszaérve aztán belefutottam Flórába, aki éppen tőlünk jött ki.

- Bocs - álltam félre, hogy kiengedjem. Flóra zavartan és kifejezetten vörös arccal motyogott valami „köszönöm” félét, majd mint akit kilőttek, elrohant a folyosón. Mi ez a futkározás dolog kilencedikben? Érdekes.

Gyorsan besiettem, lehajolva átmentem a tévé előtt (Andris és Robi guitar heróztak), és egyenesen Jacques előtt álltam meg.

- Mit mondott? Elolvasta? Reagált rá? Mondj valamit - türelmetlenkedtem. Jacques is elég kipirult volt, úgyhogy elkezdtem félni, ez valami szörnyen ciki szituáció lehetett.

- Nos, Reni - ölelte át a vállam fél karral Dave, aki hiszi, hogy a mozdulat jól áll neki. - Zsák barátunk felnőtt. Úgy néz ki, barátnője van - mondta büszkén, én meg a szám elé kaptam a kezem.

Te jó ég! Jacques zavartan nézett rám, aztán látva, hogy tök odavagyok a dologért, óvatosan átölelt.

Dave meg meg minket ölelt át.

- Csoportos ölelés? Jövööök! - ordította Zsolti, és ránk ugrott. Én kibírtam volna, ha nem, de hát így történt, ez van.

Jacques irtóra zavarban volt, és mivel ezt a többiek megneszelték, direkt elkezdték szívatni, én meg már attól féltem, hogy annyira vörös a feje, hogy lassan felrobban.

Ofőórán Haller megkérdezte, ki a „majom” az osztályban.

- Fogggggalmunk sincs, miről van szó - füllentette Macu elég bénán.

- Sejtettem. Zsolti, neked sincs tipped? - kérdezte Haller, most már burkoltan célozgatva.

- A majom szó hallatán a tanár bácsinak rögtön én jutok az eszébe? Ez sértő! - tettetett felháborodást.

- Csak gondold végig, miért lehet ez - motyogta Kinga, és mosolyféle suhant át az arcán, de mire többen észrevehették volna, már el is tűnt. J

- Rendben. De azt szeretném, hogy kérjetek elnézést Farkas tanárnőtől.

- Hogyne. Bocsánatot kérünk - legyintett Ricsi amolyan „majd mindjárt” stílusban.

- Más - váltott témát az ofő, mire Dave izgatottan kihúzta magát. A padján szépen ki volt készítve a telefonja és a MacBookja, és kizárólag rá vártak. - Tegye fel a kezét, aki eddig a pillanatig kibírta a feladatot. Tehát nem internetezett és telefonált 168 órája - nézett körbe az ofő. Ricsi és Dave felemelték a kezüket, mi, többiek pedig behúzott nyakkal ültünk a helyünkön.

- Kinga! Gábor! Jacques! - döbbent le Haller totálisan, aztán látva Dave feltartott kezét, elkerekedett szemmel nézett rá.

- Dave, ezt most komolyan mondod?

- Teljesen komolyan.

- Nos, le vagyok nyűgözve. Gratulálok. Ellenőrzőket, Ricsi és Dave.

- Mit kapnak? - kapta fel a fejét Kinga.

- Osztályfőnöki dicséretet.

- Erről nem volt szó! - kezdett hőbörögni.

- Szerettem volna, ha maga a feladat motivál titeket, nem a dicséret lehetőségé - magyarázta Haller.

- Akkor is! Ez így nem érvényes! - pattant fel Kinga indulatosan, Haller meg kissé riadtan nézett rá.

- Tanár úr - jelentkezett még mindig Dave.

- Tessék?

- Akkor vége? Letelt?

- Ó, hogyne. A játéknak vége.

- Igeeen! - üvöltötte Dave diadalittasan, és bekapcsolta a gépét. Bootolás közben a telefonjával is feljelentkezett a netre, hogy egyszerre nézte a Facebookot és a Twittert, kattogott a bilentyűzet,

Dave arca pedig úgy simult ki, ahogyan az információ áradat zúdult rá.

- Dave, már megbocsáss, de még óra van - emlékeztette Haller, de hiába. Dave már a rendszerben volt, onnan pedig nem lehetett kiszedni többé. Az ofőnek pedig nem volt ideje vele foglalkozni, mert Kinga dührohamot kapott, amiért a játékot végigjátszó két ember osztályfőnöki dicséretben részesült.

Véget ért tehát a net- és mobilmentes hét, két nyertessel, és sok-sok tanulsággal. Dave ugyan sose vallotta be, de mindannyian tudjuk, hogy nem maradt le semmiről. 168 órát volt offline minden tekintetben, és mikor újra netezni kezdett, minden visszatért a régi kerékvágásba. A lépcsőn lefelé lépkedve a telefonját nyomkodta, én pedig mosolyogva figyeltem.

- Na, mondd, mit történt nélküled - érdeklődtem, Dave pedig bólogatva nyomkodott még párat, aztán felém fordult.

Kapott egy halom e-mailt (Ricsi bandájába jelentkezett, hírlevelek és spamek minden mennyiségben), Facebookon bejelölte egy ember (a suliból), és kitettek a falára pár dolgot,

Twitterén semmi, msn-en semmi.

- Annyira hiányzott - magyarázta megkönnyebbülve. Bólogatva rámosolyogtam, aztán elgondolkoztam. Egy hét alatt senki nem kérdezte meg, hová tűnt, hol van, hol volt. Nem kapott

„hogy vagy” e-mailt, üzenetet vagy kommentet. Nem keresték, nem hiányzott túlzottan senkinek.

És Dave-nek sem hiányzott senki. Neki a netezés hiányzott, az, hogy a része legyen. Mondhatnám, hogy ez az egy hét megváltoztatta Dave gondolkodását, és rájött, feleslegesen tölti az ideje nagy részét a virtuális világban. De ez hülyeség. Ez az egy hét bebizonyította, hogy ha kell, kibírja nélküle. Amúgy pedig, ha imádja, akkor legyen online, hiszen ő ettől boldog. J Én viszont az ő példájából tanulva rájöttem, ha legközelebb véletlenül unatkozom (ritka, de előfordul), biztos, hogy nem a közösségi oldalon ütöm el az időt. Minek? Annyira pörög nélülem is, tök mindegy, hogy én nézem-e vagy sem. Egyáltalán nem számít. Éljenek az emberi kapcsolatok! Vagy valami ilyesmi.

Hazaérve egyedül voltam, apu még dolgozott, anyu pedig hívott, hogy később ér haza, mert helyettesíti az egyik kollégáját, így ő lesz az esti időjárás-jelentő a tévében. Biztosítottam róla,

Zsoltiék garázsában megnézem (akkor is, ha hallani nem hallom), aztán csináltam magamnak enni

(a nutellás kenyér ételnek számmít, nem?), és úgy döntöttem, indulás előtt olvasok kicsit. 10, max.

20 oldalt...

Virág: 5/5* - az előbb hívott, hogy hatra átjön, és akkor együtt megyünk Zsoltiakhoz, mert közben megsétáltatjuk Jonathan Davist. Mármint a kutyát.

A-sok: 5/1 - valami trendi helyre járnak partizni. Hűű. Eredeti.

Zsolti: 5/5 - órák után elkísérte Kingát a hétfői előadás főpróbájára. Nos, nem lettem volna Attila helyében, gondolom, Zsolti a lelátón ülve csak rá figyelt, ahogyan a barátnőjét ölelgeti.

Flóra és Jacques: 5/5 - J

Makákóhang: 5/5 - na, ez nagyon vicces volt.

Március 16., szerda

Hú, de rég írtam. Na, akkor sorban. Pénteken mind együtt lógtunk Zsoltiék garázsában, ahol a fiúk csocsóbajnokságot rendeztek. A zene egymillió decibellel üvöltött (és nem, nem Beatles szólt), ennek következtében mindenki megpróbált ordítva kommunikálni, hogy halljuk is egymást. Persze totál berekedtünk, de Ricsi a világért sem halkította volna le a Slipknotot. Még álmomban is hörgést hallottam, de mindegy. A csocsóbajnokág őrülten vicces volt, a résztvevők hol a csapattársaikkal, hol az ellenféllel üvöltöttek, a nézők pedig (mint én is, mert pocsék csocsós vagyok) végigröhögték az egész estét. Amúgy Cortez Ricsi párosa nyert, őket elég nehéz lenne überelni. Kinga nehezen viselte a vereséget, hol az asztalt csapkodta idegbajosan, hol a mellette álló játékost. Egy idő után pedig nem értette, hogy miért nem akar senki a csapatában játszani. Kábé így telt a péntek.

Szombaton Cortezzel DVD-ztünk, a gálád módon rámtukmált Harcosok klubját  néztük meg, és mivel igen szenvedtem közben, kompenzációként én választhattam a következő filmet. Gondoltam, ha már Brad Pitt, akkor a Benjámin Button különös élete. Szegény Cortez, film közben többször ki akart ugrani az ablakon, de végül maradt, és becsülettel végignézte. A végén szinte mindketten megkönnyeztük, én azért, mert meghatott, ő pedig azért, mert túlélte. J Tény, hogy az ízlésünk szinte semmiben nem egyezik, de szerintem ez jópofa, mert például a két film megnézése után majdnem egy órán át győzködtük egymást, hogy a másik hatalmasat téved. Ez sokkal érdekesebb, mint ha egyetértően bólogatnánk. Én Fitzgerald-fan lévén védtem Benjamin Button t a kissé durva vádtól, ami kábé így hangzott: „nem hiszem el, hogy szépnek tartod az összeaszalódott gyerek történetét” ő meg védte a Harcosok klubját,  amire nemes egyszerűséggel azt mondtam, hogy

„szerintem ez a film értelmetlen”. Soha nem fogjuk tudni meggyőzni a másikat, de a próbálkozás vicces.

Vasárnap hajnalban Virággal együtt Kingát edzettük, aztán anyuval elmentünk fodrászhoz. Végre már. Kaptam egy kis színfrissítést (télen mindig eléggé bebarnul, éljen a melír), vágtak a töredezett végekből, vagyis nagyjából rendbe tették a fejem, aminek következtében újra embernek éreztem magam. Hurrá.

Hétfőn végigszenvedtem a március 15-ei ünnepélyt, mert a fránya Szent Johanná-s ünneplőmben előnytelenül vastagnak látom a vádlim és akármennyire akartam, anyu nem engedett el magas szárú Converse-ben. Nem értem, miért. Nem baj, a lényeg, hogy eletel., bár hozzátenném, a napom egyedüli fénypontja Cortez volt öltönyben (WOW. Csupa nagybetűvel.) De ez a látvány azért sok mindenért kárpótolt. Az ünnepségről még annyit, hogy Zsolti árgus szemekkel figyelte a színjátszósok musicaljét, és miután Attila, szerepe szerint, többször is átölelte Kingát, a darab végén

Zsolti nemes egyszerűséggel megkérdezte tőle, hogy „anyád hogy van?”. A végzős fiű zavartan motyogott valami „nem értem”-félét, mi pedig szakadtunk a nevetéstől. Egészen addig, amíg Máday ki nem zavart minket a suliból azzal a határozott utasítással, hogy „a keddi tanítás nélküli munkanapon tomboljátok ki magatokat, és normálisan gyertek vissza szerdán”. És hogy kitomboltuk-e magunkat a keddi szünnapon? Természetesen nem. J

Reggel ahogy kiléptem a kapun, esős, borult, szeles idő fogadott. A világosszürke égbolton gyorsan mozogtak a sötét felhők, amikből szemerkélt az eső. Nem szeretem ezt az időt, ez a tipikusan „már nem tél, de még nem tavasz” időjárás becsapós, mert miközben a levegőben már érezni lehet a közelgő jó időt, és egyre hosszabbak, világosabbak a nappalok, még mindig pokoli hideg tud lenni, és a kegyetlen szél miatt állandóan könnyes a szemem. Hát, ennyit az időjárás blokkról.

Cortez a kocsijának támaszkodva ácsorgott, és miközben szemével követte a mozgásom, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy neki még az is jól áll, ha a szél összeborzolja a haját. Adtam neki egy „tizenkét órája nem láttalak” csókot, és beszálltunk a kocsiba. Cortez tök toleráns velem, ahogy beültem, kinyomta a zenét (Clasht hallgatott), úgyhogy maradt a rádió. Ez afféle megalkuvás: én nem szeretem az ő zenéjét, ő sem az enyémet, ami a a rádióban szól, azt meg egyikünk sem.

Úgyhogy azt mindketten szidhatjuk. Liberális kapcsolat, éljen. Ricsi éppen beszállt, amikor egy Katy Perry-dal szólt.

- Ezt most sürgősen nyomjátok ki - jegyezte meg fintorogva, mire nevetve előrehajoltam, már amennyire a biztonsági övem engedte, és kapcsolgatni kezdtem az adók között. Közben megérkeztünk Virághoz, aki beszállt a hátsó ülésre, és nagyokat pislogva nézett ránk felváltva.

- Mit játszunk? - kérdezte kíváncsian.

- A szokásos - mosolyogtam rá. - Olyan zenét keresünk, amire mind a négyen azt mondjuk, oké.

Ez abszolút bevett rituálé reggelente, és eddig még sohu jártunk sikerrel. De nem adjuk fel.

Egyébként, szerintem nem létezik olyan szám, amit mindannyian szeretnénk, de a remény hal meg utoljára, vagy mi. Megállapodtam egy adón, ahol éppen She Loves You  szólt, mire megvonva a vállam, már éppen hátra dőltem volna. Ha hagyják.

- Felejtsd el, Ren, tovább - utasított Ricsi.

- Nyomd el a retró adóról - helyeselt Cortez.

- Ez uncsi - bólogatott Virág. Ennyit a Beatlesről. Egy a három az egy ellen.

Zsolti, Dave és Macu már ott álltak a suli előtt, és érkezésünkre eléggé feldobódtak.

- Tessék - nyújtott felém Dave egy otthon nyomtatott névjegy kártyát, majd a többiek közt is szétosztott párat.

- Mi ez? - olvastam el összeráncolt szemöldökkel: „Felmayer Dávid, tanácsadó”. Ez valami vicc?

- Új bizniszbe fogtam - húzta ki magát Dave büszkén.

- Óriási, de nem bandát kéne keresned nekem? – vágta rá Ricsi.

- Folyamatban van. De nem akarom egy projekthez kötni magam, párhuzamosan is működik.

- Ahha - ráncolta a piercinges szemöldökét Ricsi. - És milyen tanácsot adsz? Mac?

- Nem, de ha kérdésed van, szívesen válaszolok. A tanácsadás kicsit más jellegű - fontoskodott.

- Milyen jellegű? - kérdeztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni Zsoltit, aki begyűrte a szájába a névkártyát. A többiek röhögtek rajta én meg szegény Dave-re koncentráltam, akinek mondanivalója volt.

- A múlt hét sikerén felbuzdulva...

- Net- és mobilmentes hét? - pislogott Virág.

- Ha engednétek, elmondanám - türelmetlenkedett Dave. – Mivel kibékítettem Kingát és Zsoltit, valamint összehoztam Zsákot és a kilencedikes lányt, úgy döntöttem, komolyabban is foglalkozok a dologgal. így tanácsadó lettem.

- Randiguru? - röhögtem fel hitetlenül.

- Oloyasmi. Kibékítek, összehozok, tanácsot adok, mailt írok, randihelyszínt ajánlok... Globális szerelmi tanácsadó – magyarázta. Dav e é s a bizniszei. Pedig azt hittük, már semmin nem lepődünk meg vele kapcsolatban. Tévedtünk. Ő mindig meg tud lepni.

Mi döbenten néztük, hogy vajon Dave komolyan gondolja-e, amikor Macu közölte vele, hogy ha már így van, hozza össze a „nagymellű kilencedikessel”.

- Hohó - tette fel a kezét Dave. - A piszkos anyagiakról se feledkezzünk meg.

- Dave, senki nem fog a te tanácsodért pénzt adni – veregette meg a vállát Ricsi.

- Pénz? Eszembe se jutott - rázta meg a fejét.

- Akkor mi az ára? - kérdeztem nevetve.

- Kidolgozott tételek, beadandók, házik... - vigyorgott önelégülten.

- Okos – biccentettem.

- Köszönöm, Reni, tudtam, hogy te támogatni fogsz. Tehetek érted valamit?

- Miért?

- Mert még nem indult be a biznisz, és kéne a matekházid.

- Odaadom, nem kell érte semmi - matattam a táskámban.

- Biztos? Ha akarod, megmondom Corteznek, hogy szereted.

- Hát, kicsit elkéstél - adtam át mosolyogva a füzetem.

- Köszi. Azért megteszem - vette el Dave a füzetem, és Cortezhez fordult. - Cortez. Reni szeret téged.

Cortez és Ricsi összenéztek, majd kiröhögték szegény Dave-et, aki zavartan kapkodta a fejét köztük.

- Mi az? Nem volt hiteles?

- Dave, ezért senki nem fog neked tételeket kidolgozni - röhögött Zsolti jóízűen.

- Dehogyisnem. Csak figyeljétek...

- Egyébként - néztem furán a névjegykártyára - új számod van?

- Az a randiguru számom. A régi is él.

- Hány számod van neked? - csodálkozott Virág.

- Egy komoly embernek több elérhetősége van - húzta ki magát, aztán feltette a mutatóujját, afféle

„pillanat” stílusban. - Elnézést, ott a nagy mellű kilencedikes - tolt finoman arrébb, majd Virág és köztem átpréselve magát, elsietett. Kérdőn néztünk utána.

- Ha beszervezi nekem, komolyan kidolgozom a tételit - röhögött Macu.

- Ember, fél perc és lepattintja - nézett a karórájára Zsolti – És indul.

A fülünkbe süvítő szélben néztük, ahogyan Dave és az említett lány váltanak pár szót. Közben Kinga is odaért hozzánk.

- Mit nézünk? - érdeklődött, azonnal bekapcsolódva a bámulásba.

- Dave megpróbálja beszervezni Macunak – suttogta Zsolti - Popcornt? - emelte fel a zacskót.

- Miért van nálad popcorn? - kérdeztem csodálkozva.

- A diétám szerint fehérjenapom van.

- És szerinted ebben van fehérje? - dörrent rá Kinga.

- Fehér, nem?

- Te jó ég - forgatta a szemét Kinga, és belenyúlt a zacskóba, hogy kivegyen belőle egy marékkal.

Eközben Dave és a lány váltott pár szót, majd láttuk, ahogy a lány felháborodottan félrelöki Daveet, és dühösen becsörtet a suliba.

Dave kínosan elhúzta a száját, majd a fejét ingatva visszajött hozzánk.

- Fél percen belül. Nyertem. Muhaha - röhögött Zsolti, és kiesett a szájából pár kukorica. Kinga fintorogva meredt rá, aztán rászólt, hogy „ne viselkedjen úgy, mint egy állat”.

- Mi történt? - érdeklődött Cortez, és szeme sarkában az apró ráncok arról árulkodtak, hogy jól szórakozik.

- Sajnos felkészületlenül mentem, ez a jövőben nem fordulhat elő - ingatta a fejét bosszúsan.

- Mi volt? - röhögött Ricsi.

- Nem tudom a nevét. Nem néztem utána. Amatőr hiba.

- Akkor hogy szólítottad? - kerekedett el a szemem.

- Ahogyan mindenki ismeri. Nem gondoltam, hogy ez sértő.

- Dave, te azt mondtad neki, hogy „nagy mellű kilencedikes?” - kaptam a szám elé a kezem.

- Neem, nem vagyok közönséges. Azt mondtam, Macu barátom szívesen megismerkedne egy ilyen dekoratív lánnyal, akivel kegyes volt a természet.

- Te vadbarom! - hőkölt hátra Kinga, akinél szörnyen kiveri a biztosítékot, ha valaki egy lány külső adottságait preferálja, és abszolút nem érdekli a személyisége.

- Most miért? - kapkodta a fejét Dave, megerősítést várva tőlünk. Sajnos mi annyira röhögtünk, hogy nem tudtunk hozzászólni a dologhoz.

Mivel az eső rákezdett, és egyébként is, lassan csengettek, bementünk a suliba. Emelt francia után duplamatekunk jött, ahol Dave próbálkozott a házimmal a táblánál. Hosszú és fárasztó szenvedés után (nézni is kemény feladat volt) kiegyezett a tanárral egy hármasban, és elégedetten ült a helyére.

Ezt követően továbbmentünk az anyaggal, és mint minden duplamatek után, kissé leamortizálódva mentünk ki szünetre.

Ebédszünetben nem esett, úgyhogy a büfé után (passzoltam Virágnak a párizsis zsömlém, vettem helyette vegaburgert) letöröltük zsepikkel a vizes padot, és felültünk rá. Ahogy az lenni szokott, én olvastam, Cortez mellettem ülve beszélgetett, mert egy halom diák gyűlt körénk. Tény, hogy nem az én társaságomat kerestek, inkább a Cortez-Ricsi-Zsolti-Kinga-Dave ötöshöz kapcsolódtak, remélve, hogy ezáltal ők is „hűdemenők” lesznek. Úgyhogy amíg ők dumáltak, én „hűdenemmenő” módon olvastam A skarlát betű t, Virág pedig a fülébe dugott zenelejátszóján hallgatta a

„hűdenemmenő” zenéit. J

- Akkora parti volt, kár, hogy nem jöttetek – magyarázta Móni.

- Na, mekkora parti volt? - szívatta Ricsi. – Tízből hatos? Hetes? Vagy ne szórakozz, nyolcaaas?

- Volt vagy nyolcas - vigyorgott Móni, aki nem vette észre,   hogy a fiúk cukkolják. Egyébként Móni az a fajta vadóc lány, aki imád bulizni, és jópofának tartja, ha kinyújtott nyelvvel mutogat egy fényképen (?) vagy ha erőltetetten ugrál, esetleg más után iszik üvegből. Szerintem kicsit majmolja Keshát, ő a meg nem értett „rákendroll” arc a suliban. Újabban legalábbis.

- Cortez, kihagytunk egy nyolcas partit - nézett Ricsi Cortezre.

- Borzalmas. Pedig annyira mentem volna.

- Ja, én is - tette hozzá Ricsi.

- Ne szenyózzatok már. Pénteken gyertek! - invitálta Móni.

- Passzolom - rázta meg a fejét Cortez.

- Megy a halál - tette hozzá Ricsi.

Móni csalódottan tudomásul vette, aztán szerintem ejtettük volna a témát, ha Dave és Macu nem bizonytalanodik el.

- Az a-sok is állandóan járnak bulizni. Nem kéne elnézni? - ingott meg Macu.

- Én nem megyek tömegnyomorba táncolni, ahol illuminált állapotban lévő kamaszok óbégatnak, és olyan rohadtul felnőttnek érzik magukat - fonta össze a karját Kinga maga előtt.

- Én sem - értettem egyet. Az se biztos, hogy elengednének.

- Ember, a „Kill the DJ” feliratú pólóm a kedvencem, nem megyek olyan helyre, ahol elektronikus zene van – közölte Zsolti.

- Honnan van olyan pólód? - érdeklődött halkan Kata, aki egészen eddig csendben ácsorgott mellettünk.

- Rendeltem. Kérsz linket?

- Milyen színű?

- Fekete.

- Akkor naná - bólintott Kata. Azt hiszem, közénk való. J Sajnos Kinga ennek nem örült annyira, gyanakodva méregette a dark lányt, akiről még mindig azt feltételezte, hogy gálád módon beférkőzik a hármas lánycsapatunkba. De Kinga őrült, neki vannak téveszméi.

- …mindegy, én pénteken elnézek a bulira - kaptam el Dave mondatának második felét.

- Ne már, ennyire nem bírod ki, ha lemaradsz valamiről? - sóhajtotta Zsolti.

- Csak megnézem, milyen a hangulat.

- Veled tartok - értett egyet Macu.

- Akkor nem jöttök Zsoltiakhoz??? - kerekedett el Virág szeme.

- Egy alkalom, nem nagy ügy - vonogatta a vállát Dave.

- Nekem az - szomorkodott Virág.

- Kihúzok - húzta össze a szemét Kinga, és rá volt írva az arcára, hogy igen rossz véleménnyel van a dologról.

- Be is jelölöm a Facebookon, hogy megyek - kapta elő a mobilját Dave, és nyomkodni kezdte az érintőképernyőt.

Cortez, Ricsi és Zsolti összenéztek, és azt hiszem, szó nélkül beszéltek meg valamit.

- Jó, megyünk mi is - szólalt meg elsőként Ricsi.

- Mi? - háborodtam fel, Kingával tökéletesen egyszerre.

- Komoly? Klassz. Akkor megyünk partizni - nyomkodta Macu is a telefonját, majd Dave-vel együtt halk egyeztetésbe kezdtek, hogy kinek ki lájkolta már a bejegyzését.

- Megőrültetek? Mi ütött belétek? - kapkodta a fejét Kinga a három fiú között.

- Figyelj - nézett rá Zsolti. - A franc se akar menni egy ilyen partira. De nem engedhetjük el a két nyeszlettet egyedül magyarázta.

- Nagyfiúk, vigyázzanak magukra, ha egyszer ennyire elszántak - hőbörgött tovább Kinga.

- Legutóbb, amikor Dave egyedül volt, egy villamoson kötöttek bele. Egy ilyen helyen a két hülyét azonnal megtalálják – tette hozzá Cortez.

- Ja. Előszedik a kütyüiket, és három perc múlva pofiin verik őket - közölte Ricsi unottan.

- Ez tök rendi tőletek - vigyorgott Virág elérzékenyülve. - Elmentek velük, nehogy bajuk essen?

- Kábé - szólt Zsolti.

- Értem - sóhajtottam. - És akkor mi lesz a péntekkel? Mi mit csináljunk?

- Nézzetek nyálas, romantikus filmeket, és sírjatok, amikor DiCaprio elsüllyed a hajóval - vágta rá Zsolti reflexből. Kinga elkerekedett szemmel nézett rá.

- Szerinted ezt jelenti lánynak lenni? Hogy merészelsz lebecsülni? Nézzünk filmeket, miközben ti buliztok? Fix, hogy péntek este én is megyek veletek! - bökte meg Zsolti vállát indulatosan.

Kinga kijelentésére én is elbizonytalanodtam. Cortez egy szórakozóhelyen. Ahol az igazi a-s lányokon kívül még nagyon-nagyon sok „ál-a-s” lány is jelen van? Nem nyugtatott meg a gondolta.

Miután közöltem, hogy én is megpróbálok menni, Virág is beadta a derekát.

„Partitervünknek” hamar híre ment, konkrétan mire felértünk a terembe, Andris és Robi tudtak róla. És nem örültek.

- Diszkópatkányok - néztek ránk egészen csúnyán.

- Dave és Macu - intett Ricsi a terem végébe.

- Mi a fenét csináljunk pénteken?

- Menjetek hozzánk. Apám beenged - legyintett Zsolti.

- Jó - bólogattak a rockerek, akik természetesen belementek a   dologba. Más kérdés, hogy Zsoltiék garázsa afféle „publikus törzshelyünk”, bárki, bármikor bemehet közülünk, az sem fontos, hogy Zsolti ott van-e.

És így történt, hogy életemben másodszor kellett elkéredzkednem otthon, hogy „szórakozni mehessek”. Az első egy szilveszteri koncert volt. Hát, az se sikerült rosszul. Pff.

- Szó sem lehet róla - közölte anyu, aki éppen répát szeletelt a konyhában. Ez azért is érdekes, mert a vacsorában nem volt répa. Na, mindegy.

- De a többiek mind mennek - húztam el a számat.

Azonnal megkaptam az „engem nem érdekelnek a többiek” és hasonló érveket, úgyhogy csendben hallgattam anyut, közben meg azon kattogott az agyam, hogy hiába leszek a jövő hónapban tizenhét, ez semmit nem jelent. Továbbra is „gyerek” vagyok, élnek a „szabályok”, és még mindig a

„felnőtté” az utolsó szó. Aztán megérkezett apu, aki azonnal mellém állt, és kezdődhetett a vita.

Anyu érvelt, hogy „kicsi vagyok”, jó, ha „szem előtt tartatanak”, és hogy „egy szórakozóhelyen semmi keresnivalója kiskorúnak”. Apu kontrázott, hogy „jó gyerek vagyok”, „megbízhatóak a barátaim”, és hogy „amúgy is szeparáltan élek, nem árt egy kis friss élmény”. Ezt kár volt, anyu totál kiakadt, hogy nem mehetek, apu sajnált, hogy én leszek az a lúzer, aki egyedül nem mehetett el, mikor mindenki más igen. Majdnem háromnegyed órán át húzódott a beszélgetés, és mivel nem örültem, hogy én vagyok a téma, valamint a konfliktusforrás, már az elején mondtam, hogy annyira nem is érdekes a dolog. De a szüleimet egy cseppet sem érdekelte, hogy mit mondok, tovább vitáztak rajtam. Végül anyu sóhajtva felém fordult.

- Cortez megy?

- Igen.

- Nem iszik alkoholt, ugye?

- Nem kocsival megyünk, mert nem lehet a környéken parkolni, de amúgy sem iszik... - motyogtam.

- Hazajössz időre.

- Hazajövök időre.

- Nem csinálsz ebből rendszert.

- Anyu, csak Dave-ék miatt megyünk...

- Rendben. És Kinga is megy?

- Kinga is jön.

- Ez biztató. Nem bánom. Elmehetsz. De kérem a hely címét és telefonszámát...

- Persze.

Miután ezt megbeszéltük, anyuék mindketten fellapoztak egy kamaszkezelő könyvet, hogy megnézzék, kinek van igaza. Úgyhogy ők belemerültek a „segítség, bulizik a gyerek” témába, én meg felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Eközben elővettem a telefonom, és a vállammal a fülemhez tartottam.

- Elmehetek - mondtam viszonylag lelkesen.

- Jobban örültem volna, ha nem - mondta Cortez, és őszintének tűnt.

- Miért? - szontyolodtam el kicsit.

- Mindegy. Mit csinálsz?

- Megnézem az e-mailem - feleltem. - És te?

- Playstation.

Ekkor beleszólt az utálatos férfihang a beszélgetésünkbe, és közölte, hogy „egyenlegem tizenöt másodperc múlva lejár”.

- Lefogytam - mondtam gyorsan.

- Visszahívlak - tette le, én meg mosolyogva néztem a telefonomra. Pár másodperc műlva csörögni kezdett, úgyhogy azonnal felkaptam.

- Itt vagyok.

- Én is.

- Nem jössz át? - kérdeztem hirtelen.

- Átmenjek?

- Csak ha van kedved - vigyorodtam el boldogan.

- Tíz perc.

Épphogy csekkoltam a mailem (Arnoldnak és Justine-nek is válaszoltam), Cortez megérkezett.

Ledobta a táskáját a babzsákfotelemre és kivette belőle a... PS-t!

- Te tényleg áthoztad?

- Mondtam, hogy épp játszom - hajolt a tévémhez, hogy bedugja.

- Igen, de... - Cortez felvont szemöldökkel várta, hogy be tudom-e fejezni a mondatot, aztán mikor úgy tűnt, nem, folytatta a konzol összedugását.

- Akkor én olvasok - emeltem fel A skarlát betű t.

- Oké - bólintott.

Mikor Cortez bekapcsolta a PS-t, és szinte egy pillanat alatt belefolyt a játékba, én mosolyogva nyitottam fel a könyvem. Persze, ez most úgy hangzik, mintha tök unalmasak lennénk, én csendben olvastam, ő meg játszott, és egyébként felmerülhet a kérdés, hogy így akkor mi értelme együtt tölteni a délutánt. Ez jogos. Lenne. Csak mégsem az, mert attól függetlenül, hogy mindketten azt csináltuk, amit külön is tettünk volna, mégis együtt tudtuk. És amikor Cortez rám nézett, hogy

„láttad ezt???”, akkor én összecsukva a könyvem bólintottam, és pár pillanatig figyeltem a képernyőt, amikor pedig felnéztem az oldalból és felháborodva magyaráztam, hogy „úgy sajnálom Hestert!”, Cortez elszakította a tekintetét a tévéről, és meghallgatta, hogy tulajdonképpen ki az a Hester és miért sajnálom annyira. J

Karcsii: 5/1 - beteg, nem is lesz a héten. Szegény. Csak mailt tudtam neki küldeni, mert nincs a kártyámon pénz.

Péntek: 5/2 - nincs nagyon kedvem, de hát szeretnék a többiekkel lenni, úgyhogy elmegyek.

Meglátjuk.

Angol: 5/5 - Mr. O'Realynél ötösre feleltem. Éljen!

Cortez: 5/5* - (L)

 A skarlát betű:  5/5 - Akkor is szegény Hester!