6. rész Május 6-tól végig

Május 6., péntek

A titkárságon kezdtem a napot, és összeszedtem egy halom nyomtatványt azokról a nyárimunkalehetőségekről, amiket a suli ajánl. Mindenképp olyan helyre akartam menni, amivel az iskolánk kapcsolatban van, már csak azért is, mert azt biztonságosnak ítéltem meg.

Az osztályban a többiek persze elszedték tőlem a papírokat, és vihogva olvasgatták a diákmunkákat.

- Ezek tré munkák - dobálta szét a lapokat Andris. Attól, hogy neki nem tetszik, mondjuk, még nem kellett volna szétszórni az összeválogatott nyomtatványaimat, de mindegy.

- Idióta! Szedd össze azonnal! - szólt rá Kinga mérgesen, miközben ő is egy lapot futott át.

- Reni, tényleg dolgozni akarsz a nyáron? - csodálkozott Dave.

- Persze.

- De minek?

- Hát... - kezdtem, de a többiek megelőztek a válasszal. Kiderült, hogy Andris és Robi mekizni fognak, hogy összejöjjön a heti fesztiváljegyük, amit a szüleik abszolút nem akarnak állni, mondván, „ott sok ész nem ragad rájuk, maximum hülyülnek”. Ricsi és Zsolti is vállalnak nyári munkát, hasonló okokból, mint a rockerek.  És idén én is csatlakoztam hozzájuk, már ami a szándékot illeti. A cél továbbra sem ugyanaz.

- Melóztok? Hát, nem is tudom - csóválta a fejét Dave. Őt annyira nem vonzotta a dolog.

- Én is dolgozom a nyáron - közölte Kinga.

- A lovaglás nem munka - röhögte ki Zsolti.

- Nagyon tévedsz! Nyári napköziben leszek felügyelő, ahol hátrányos helyzetű, rossz anyagi körülmények között élő gyerekeknek biztosítjuk a táboroztatását. Karitatív, tehát pénzt nem kapok érte, önkéntesként veszek részt, de igenis munka, és örömmel végzem el!

Hű. Hát, ezt nehéz lenne lepipálni. És még én hittem, hogy mekkora áldozatot hozok, amiért a nyáron dolgozni és tanulni szeretnék. Ő meg önként, fizetés nélkül vállalja a gyerekek felügyeletét, hogy jól érezzék magukat... Wow. Kinga for Prezident! Kéne egy ilyen póló. J

- Én nemtok', mert a fél nyarat apuval töltöm - motyogta Virág.

- És? Mit csinálsz a nyár másik felében? - kérdezte Kinga.

- Lógok - vigyorgott, mire mindenki felnevetett. Úgy tűnik, Virágnak nincsenek világmegváltó tervei, ő szeretné az utolsó gimis nyarát úgy tölteni, ahogy eddig. Semmittevéssel. Abszolút meg lehet érteni, Ő így érzi jól magát. Ahogyan Dave és Macu is. Ők nem terveznek mást, mint ülni a gép előtt napi huszonnégy órát, és kockulni.

Amikor Monsieur Durand órára jött, még azon vihogtunk, hogy Andris és Robi a fesztiváljaikat tervezgették. Mindketten „be akarnak csajozni” idén nyáron, és remélik, hogy „jó nők lesznek” a koncerteken. Tizenhét éves fiúk tipikus gondolatai. Playstation, lányok, zene, lányok, Counter Strike, koncertek, lányok, és legfőképp, lányok. J Emelt francia után következett egy „gyilok matek” Gazdaggal, aki kíméletlenül kihívta a táblához Macut, és úgy döntött, akkor is megoldatja vele a feladatot, ha ezzel az egész óra elmegy. El is ment.

Ebédszünetben vettem a büfében egy citromos minyont és egy dobozos őszibaracklevet, aztán az udvarra kiérve felültem a pad támlájára, és a szikrázó napsütésben fellapoztam az Egymás

 szemében t. A sulirádióból (Dave hatására) Fatboy Slim ment, a fiúk pedig valami videóklipről beszélgettek, amiben Christopher Walken mennyire „jó fej”. Fogalmam sincs, miről volt szó, mert még nem láttam, de örülök, hogy mindenki azonnal tudta. Kérdőn Virágra néztem, aki mosolyogva mondta, hogy majd átküldi. Hát, jó. Az udvaron lézengő diákok többsége felénk pillantott, és vigyorogva fejezték ki véleményüket arról, hogy Zsoltin Justin Bieber-es póló van (poénnak szánta, az is volt) vagy hogy Ricsi ördögbottal dobálja Karcsit... A három a-s lány az árkádok alatt állva beszélgetett (szerintem rólunk), Bálint újabban a saját osztálytársaival lóg, miután kiközösítette magát tőlünk és Edináéktól is, a tizedikesek a fűben ülve bandáztak, szóval mindenki elvolt. Aztán Virág megnézte a telefonját, és felsikított. Na, erre az is felénk nézett, aki egyébként nem akart.

- Mi van, Emó??? - kérdezte Ricsi riadtan.

- Úúúúuristen! - visongott Virág, és ekkor már kezdtünk mindannyian idegesek lenni.

- Mi történt? - néztem rá aggódva.

- Első lettem. Megnyertem! Vááááááá! - üvöltötte.

- Miről van szó? - kapkodta a fejét Kata rémülten. Helyettem Kinga válaszolt, mert én akkor már Virág nyakába borulva ugráltam vele. Te jó ég! Szakmai zsűri előtt első helyen végzett a képe a versenyen. OMG!

- Mit nyert? - kérdezte Zsolti.

- Azonnal mondom - nyomkodta Dave a telefonját, és sorolni kezdte. - Kasírozott vászon, festőállvány, egy nagy értékű ecset készlet, olajfesték és két művészeti album - olvasta fel a verseny

oldalán lévő eredményhirdetést.

- Pár ecset meg egy nyamvadt állvány? Ezért pingáltál? -értetlenkedett Zsolti.

- Hagyd már, első helyezett lett! Muszáj neked állandóan beleszólnod mindenbe? - förmedt rá Kinga.

- Csitu van, csak azt mondom, lehettek volna bőkezűbbek. Adhattak volna egy... - töprengett. -

Mit szokás adni festőversenyen?

- Amit Virág nyert - mosolyodtam el.

- Ja. Akkor grat - vonogatta a vállát.

Mi Virágot ünnepeltük, Kinga és Zsolti pillanatokon belül a szakításig összevesztek (nem ijedtünk meg, náluk előfordul), a többi diák meg szép lassan visszatért az eredeti elfoglaltságához, miután Virág már nem sikongatott.

És végre! Megtörtént, hogy amikor az ofő bejött utolsó órára és kezdte volna a szokásos heti

„kiosztást”, a szavába vágva jó hírt közölhettünk. Virág zavartan mosolygott, amíg Haller ódákat zengett róla, és azonnal bekérte az ellenőrzőjét, mert igazgatói dicséretben részesült. J

Aztán kinyitotta a tanári zsebkönyvét, és kérdőn körbenézett.

- Van valakinek ötlete arról, hogy ki hozta létre a közösségi portálon Gondos tanárnő álprofilját?

- Niiiiincs - kiáltottuk kórusban.

- Sejtettem. Csak úgy megjegyzem, hogy Máday igazgalóhelyettes asszony már rajta van az ügyön, és ha kiderül, ki volt, az komoly büntetésre számíthat. Egyáltalán nem vicces, hogy a

„lakóhely” mezőbe azt írták: „Periódusos rendszer”, és hogy a magamról mezőben az áll:

„atomjófej vagyok, muhahaaha”. Kérlek titeket, hogy ha ismeritek a feltöltőt, szóljatok neki.

Visszatartott nevetéssel néztünk Zsoltira, aki éppen egy rozskiflit vágott ketté.

- Most mi van? - forgolódott ártatlan arccal. Persze, hogy ő volt. A legviccesebb az egészben, hogy Gondos tanárnő álprofiljának már több ismerőse van, mint az igazinak. Ez azért mindent elárul.

Este, miután hazaértem Zsoltiéktól (klassz este volt, csocsózás, zenélés, röhögés és kajarendelés.

Tipikus péntek délután), benyomtam a gépem, és csekkoltam az e-mailemet. Nem jött. Kínosan mosolyogva léptem ki, és úgy döntöttem, nem erölködöm. Ha Arnold nem ír, akkor nem ír. Én megpróbáltam, ha ő nem reagál, úgy érzem, többet már nem tehetek. Az a legviccesebb az egészben, hogy ő bántott meg engem. Mindegy, hagyjuk.

Rámentem a gyakorikérdésekre, hogy kicsit körbenézzek, és miután a könyvek kategóriában válaszolgattam, viszszatértértem a szórakozás menüpontba. Átfutottam a feltett kérdéseket, és meg akadt a szemem az egyiken. „Van valakinek egy kis zsiráfja??? Bővebben lent.” Elég furán néztem, aztán egy belső hang azt mondta, kattintsak rá. A kérdés alatti mezőben a kérdező bővebben is kifejtette a problémáját: „A barátnőm szülinapjára kéne kölcsön egy kis zsiráf vagy egy póni.

Vigyázunk rá. Ha valakinek van, írjon. Kösz.”

Már érkezett is rá válasz. Másolom.

 Válasz:  Te hülye vagy!

 A kérdező kommentje:  Húzzál már a francba, ha nincs normális válaszod, minek írsz???

 Válasz:  Milyen idióta kérdés ez? Kis zsiráf?

 A kérdező kommentje:  A barátnőm azt akar, úgyhogy csönd.

 Válasz:  Elég idióta barátnőd lehet.

 A kérdező kommentje:  Még egy beszólás, és megkereslek. Emót senki nem bánthatja, te barom.

Amúgy is sejtettem, hogy ilyen kérdést csak egy ember tehet fel,  de a vita utolsó bejegyzését olvasva már ezer százalékig biztos voltam abban, hogy ismerem a kérdezőt. J Úgyhogy beszálltam a beszélgetésbe. Másolom.

 Válasz:  Ricsi?

 A kérdező kommentje:  He? Te ki vagy?

 Válasz:  Reni.

 A kérdező kommentje:  Reeeen! Mi a pálya? Mit csinálsz itt?

 Válasz:  Kis zsiráfot keresek. JJJ

 A kérdező kommentje:  Gyere át msn-re, ezek itt gyíkok.

 Válasz:  Megyek.

A következő pillanatban beugrott az msn-ablakom, úgyhogy ott folytattuk a beszélgetést.

 Reni üzenete:  Ricsi, nem akarlak elkeseríteni, de kétlem, hogy bárkinek is lenne egy kölcsön kis zsiráfja…

 Ricsi üzenete: És póni?

 Reni üzenete:  Hát, azt sem hiszem.

 Ricsi üzenete: **** most mit csináljak? Emónak lenne szülinapjára.

 Reni üzenete:  Tudom. De ő mindennek örül.

 Ricsi üzenete:  Ja, de ez így tré…

 Reni üzenete: És figyelj csak. Miért nem kérdezed meg Kingát?

 Ricsi üzenete:  Van zsiráfja?

 Reni üzenete:  Nem, nincs. Viszont annyi lovas ismerőse van,   tuti, hogy tudja, hol lehet pónit találni.

 Ricsi üzenete:  Ja, ez igaz.

 Reni üzenete:  Biztosan segít, próbáld meg. Hátha.

 Ricsi üzenete:  Rá is írok. Kösz a segítséget. Te!

 Reni üzenete:  Igen?

 Ricsi üzenete:  Beszóltak a gyakorin. Húzok vissza vitáik

 Reni üzenete:  Sok sikert. Jaj, ha már ott vagy.

 Ricsi üzenete:  He?

 Reni üzenete:  Pontozd fel a válaszaimat. J

 Ricsi üzenete:  Oké.

 Reni üzenete:  Vááárj.

 Ricsi üzenete: ?

 Reni üzenete:  Akarok valamit mondani.

 Ricsi üzenete:  Szépet?

 Reni üzenete:  Szerintem igen.

 Ricsi üzenete:  Sírni is fogok? :D

 Reni üzenete:  Ne hülyülj már. Komolyan beszélek.

 Ricsi üzenete:  Jójó.

 Reni üzenete:  Virág a legjobb barátom, és csak annyi soha nem kívánhatnék neki jobb barátot nálad. És ezt komolyan mondom.

 Reni üzenete:  Itt vagy?

 Reni üzenete:  Hahó. Ricsi?

 Ricsi üzenete:  Itt. Csak zokogok. Ez annyira szép.

 Reni üzenete:  Hülye!

 Ricsi üzenete:  Jól van már. Értem. Kösz. Meg minden. Tudod, hogy imádom Emót.

 Reni üzenete:  Tudom.

 Ricsi üzenete:  Csak ne akarna kis zsiráfot, basszus.

 Reni üzenete: :D:D:D:D

Hagytam, hogy Ricsi megtámadja Kingát a póni projekttel, én meg már éppen kinyomtam a gépem, amikor felvillant egy ablak. Na, ilyen már nagyon rég volt. Másolom.

 Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete:  Ricsivel kis zsiráfot keresgéltünk.

 Cortez üzenete:  Virág szülinapja?

 Reni üzenete:  Aha. Te?

 Cortez üzenete:  Filmet nézek.

 Reni üzenete:  Oké.

 Cortez üzenete:  De annyira nem jó...

 Reni üzenete: J

Cortez videóhívást indított.

Virág festménye: 5/5* - hihetetlenül büszke vagyok rá!!!

Gyakorikérdések: 5/2 - elalvás előtt egyszer még benéztem. Ricsi úgy összeveszett mindenkivel, hogy moderátor ment be. Juj. Viszont nekem nőtt a válaszaim hasznossága. Hihi.

Tami: 5/1 - szegény, ma próbált Dave-vel beszélgetni, de mikor befejezte a mondatot, akkor derült ki, hogy Dave nem is hallotta, mert zenét hallgatott közben. Aúú.

Suliújság: 5/5* - És igen! A júniusi, utolsó szám címplapfotóján Virág lesz mint nyertes. Alig várom, hogy fotózzam. Hurráá!

Május 10., kedd

Virág szülinapja!!! Éjfélkor üzentem neki, küldtem reggel mailt, de természetesen a suli elé érve a nyakába ugrottam, és lányosan visongtunk egy sort. Egyébként ma abszolút „börszdéjgörl” volt, le sem vette a fejéről a műanyag arany koronáját, órákon is abban volt. De őszintén, ki szólt volna rá, őt egyszerűen mindenki nagyon szereti. J Az aulában Mádaytól kaptunk egy adag „Pósa, ragaszd le a szemöldökpiercinged, utoljára szóltam”, „Antai-Kelemen, vedd le a napszemüveged, tudom, hogy jól áll, de épületben vagy”, „Nagy Zsolt, mit keres a pólódon Karcsi arcképe???” és

„Felmayer, Matsuda! Ez nem titkosügynök-képző, eltenni a kütyüket!” szidalmat. A balhés ötös tehát megérkezett. Van ez így. A stúdió ajtaja előtt hosszú sor kígyózott, a diákok szerettek volna számot kérni, de erre nem volt lehetőségük amúgy sem szokás teljesíteni a kéréseket, ráadásul ma Virág szülinapja volt, és mi jó előre leadtuk a dalokat, hogy minden szünetben valami kedvence szóljon. Fall Out Boy, AFC, Paramore és Heaven Street Seven. Az örök top bandái. J

Francián Monsieur Durand kedvesen felköszöntötte aztán továbbmentünk az anyaggal, mert mindentől függetlenül, a nyakunkon az év végi nagy lezárás. Jaj. Első szünetben Andrissal és Robival vihogott, mert a rockerek mindenképpen „le akarták tépni a fülét” szülinapja alkalmából, és nem értették meg, hogy ha „simán meghúzzák"”, abban mi a jó. Úgyhogy ők kergetőztek, Virág visított, Kinga pedig kihasználta az alkalmat, és Ricsihez lépett.

- Délután négytől ötig. Mindent megbeszéltem, a bérleti díjat is lealkudtam, mert ismerem a tulajt.

Ne üljön rá a pónira, csak sétáltassa. Itt a cím - tépett ki egy lapot a jegyzetfüzetéből, és összehajtva Ricsi tenyerébe nyomta.

- Kösz, Kinga, tényleg.

- Nincs mit. Én elintéztem, hogy lásson pónit. A te feladatod megértetni vele, hogy nem viheti haza. - Ricsi hitetlenül felröhögött, aztán elordította magát, hogy „Robi, sürgősen fejezd be, mert szétütöm a fejed”, úgyhogy Andris elengedte Virágot, aki a vörös fülét dörzsölve lépett oda hozzánk.

- Aúú. Piros? - kérdezte.

- Kicsit - biccentettem nevetve. Érdekes módon a rockerek állandóan Virágot találják meg, akit kedvükre szadizhatnak, egészen addig, amíg Ricsi közéjük nem csap.

Irodalomra Kardos komoran érkezett, és amint lecsapta a naplót az asztalra, egyenesen mögém nézett. Sejtettem.

- Antai-Kelemen, a táblához. A többi...

- ...csendben olvassa a szöveggyűjteményt - fejezte be Dave a tanár helyett, mire mindenki felnevetett. Kardosnak sejtelme sincs róla, hogy a szállóigévé vált mondatot hányan lájkolták már.

J

A szám szélét rágva néztem, ahogy Cortez elsétál mellettem, közben meg lehajtotta a fejét, és óvatosan elmosolyodott. Zakatoló szívvel rejtettem el a vigyorom, mert Kardos kedvetlenül nézte a jelenetünket.

- Igen? - kérdezte Cortez, amikor megállt a tanári asztalnál.

- Móricz Zsigmond: Árvácska.  Hallgatlak - fonta keresztbe a karját a tanár, és a szokásos

„megbuktatlak” nézéssel fürkészte. Cortez egy másodpercre rám pillantott, én pedig folyamatosan bólogattam, hogy kezdje el. - Ha még egyszer félrenézel, azonnal egyes! R”ni, te pedig néma csendben...

- ...olvasd a szöveggyűjteményed - fejezte be Dave.

- Felmayer, kérdeztelek? - szórt szikrákat Kardos tekintete.

- Elnézést - vigyorgott Dave, és tovább nyomkodta a pad alatt a telefonját.

- Nos? - vonta fel a szemöldökét a tanár. Cortez unottan ácsorgott előtte, és azzal a tipikus „azt hiszi, hogy kiszűr velem?” mosolyával elkezdte.

Elmondta a mű történetét, szereplőit, hogy Móricz mikor írta és mi ihlette. Kardos közönyös arccal hallgatta, végül széttárta a karját.

- Rendben, közepes. Ülj a helyedre.

Cortez szó nélkül ellökte magát a táblától, és visszasétált a padjához.

- Csak úgy mellékesen - nézett rá a tanár. - Olvastad?

- Nem.

- Megnézted a filmet?

- Nem.

- Utánaolvastál az interneten?

- Nem - vonta meg a vállát Cortez.

- Akkor? - kérdezte Kardos.

- Hosszú az út a suliig - közölte lazán Cortez, a tanár pedig összevont szemöldökkel fürkészte, és látszott rajta, erősen próbálja megérteni.

Nem tudom, hogy végül sikerült-e, de nem számít. A lényeg, hogy Cortez stabil kettes irodalomból, sőt, közelebb áll a hármashoz, úgyhogy a bukást biztos, hogy elkerüli. Ami pedig a megjegyzését illeti. Nos, igen. Előfordul, hogy ráérzek, miből fog felelni. Ahogy ma is. Így miután reggel beszálltam a kocsiba, tőmondatokban, tömören magyaráztam az Árvácskáról,  minden fontos információt kétszer elismételtettem vele, és konkrétan rákényszerítettem arra, hogy megjegyezze.

Hát, sikerült.

- Felmayer! - szólt Kardos.

- Parancsoljon - nézett fel Dave a kezében tartott mobilból.

- A táblához.

- De Cortez már lefelelt. Mindent elmondott Kalácskáról.

- Árvácska! - förmedt rá Kardos.

- Mindegy - legyintett Dave.

- Biztos van, amit nem hallottunk. Vagy te nem hallottál, mert túlságosan lekötött a mobiltelefonod tanulmányozása. Gyerünk, ne húzd az időt!

Dave feltápászkodot, és fájdalmas arccal kiment a táblához.

- Kezdheted. Reni pedig lehajtja a fejét a padra.

- Tessék? - nevettem fel.

- Komolyan beszélek, nincs súgás! Hajtsd le a fejed! - Elhúztam a számat, és szomorúan Dave-re pillantottam, majd ráhajtottam a fejem a karomra.

- Tanár úr - hallottam Ricsi hangját.

- Mi az, Pósa?

- Én is álhatok?

- Csak nyugodtan. Felmayer után te jössz, majd felébresztelek - sziszegte Kardos.

- Nos. Árvácskáról azt kell tudni - kezdte Dave a felelést - hogy árva volt.

- Zseniális a logikád - mondta Kardos.

- Köszönöm szépen, igyekszem - felelte Dave büszkén. Csak sajnos az a baj, hogy ez volt az össz, amit a műről tudott mondani. A többi totál homály.

Kardos kemény irodalma után Baranyai is feleltetett bioszon, ő a saját „kedvenceit” kínozta.

Zsoltit és a két rockért. Előbbi megúszta egy harmatgyenge kettessel, Andris és Robi azonban karót kaptak, mert egyikük a „szaporodást”, másikuk pedig a „hormonrendszereket” kapta. Annyira vihogtak, hogy folyt a könnyük, Andris a táblának döntötte a fejét, és nevetés közben fejelgette,

Robi pedig összegörnyedt a röhögéstől, és azt mondogatta alig kivehető szavakkal, hogy „nem bírja, le kell ülnie”, úgyhogy levágta magát a tanári székre (!!!), majd lefordult róla, és a földön fetrengett tovább.

Baranyai szinte sokkot kapott, meg sem tudott szólalni, annyira ledöbbentette a két fiú röhögőrohama, úgyhogy csak beírta nekik az egyest, aztán mindkettőt kiküldte a teremből, hogy szedjék össze magukat.

Utolsó óra után kiszedtem a suliboxomból pár könyvet, majd a többiekkel együtt kimentem a suliból. Imádom a májusi délutánokat, amikor akaratlanul is eluralkodik rajtunk a „mindjárt nyár” érzés, így aztán a legnagyobb hajtás és lezárások előtt a legtöbb diáknak eszébe sem jut a sulival foglalkozni. Zsolti és Kinga teniszezni mentek, mert foglaltak pályát (sportos kapcsolat), Ricsi és Virág robogóra szálltak, és elindultak a meglepi szülinapi programra, Gödöllőre, Andris és Robi siettek haza Counter Strike-ozni (őket hidegen hagyja a szép idő), Flóra és Jacques kézen fogva sétáltak, Gábor pedig velük tartott. Karcsi boldogan vette tudomásul, hogy „érintetlen” a cangája, úgyhogy önfeledten ült fel rá. Aztán észrevette, hogy a korláthoz kötözték, szóval kezdhette kioldani a csomót. (L) Kata hunyorogva menekült a napfény elől, gót lévén semmiképp nem akart lesülni, úgyhogy az utca árnyékos oldalán sétált fel a dombon. Dave egy tizedikes sráccal beszélgetett, bizniszeltek valami kidolgozandó tételekről, cserébe Dave leszervez neki egy randit...

Macu pedig Dave-et várta. Ilyen ez a nyár eleje. Nyüzsgős. Tök szívesen szerveztem volna valamit délutánra Cortezzel, de sajna haza kellett mennem, mert holnap angol tézé, amire nekem főleg tanulnom kell Valamit valamiért. Csalódottan kiszálltam Cortez kocsijából a házunk előtt, és szomorú mosollyal néztem vissza rá.

- Hülye angol - motyogtam.

- Ha azt mondom, megírom helyetted, ellógod a tanulást? - kérdezte mosolyogva, mert nagyon jól tudta előre a választ.

- Nem - ismertem be.

Cortez felnevetett, kiszállt a kocsiból, odalépett hozzám, és hosszasan megcsókolt. J

- Te mit fogsz csinálni? - kérdeztem.

- Programom van valakivel - mondta mosolyogva.

-

- Ööö... - néztem rá furán. - Oké. Persze. Az tök jó - füllentettem, közben meg fejben már azonnal kombináltam, hogy ha Ricsi Virággal van, és a többiek is mind elmentek valamerre, akkor Cortez vajon kivel lesz? Régi haverom, a féltékenység azonnal felébredt bennem, és gyilkolni kezdett belülről. Nem is akárhogyan.

- Ismerem?

- Igen.

- Lány? - kérdeztem félve, összehúzott szemmel, előre rettegve a választól.

- Lány - bólogatott.

- Oké. Jó szórakozást. - Az összes okos magazin az írja, ilyenkor kezeljük lazán a helyzetet, és ne mutassuk ki, hogy éppen összetörtünk. Ahha. Könnyű azt mondani.

- Kösz, meglesz - mondta.

- Tényleg ismerem? - szakadt ki belőlem egy újabb kérdés.

- Aha.

- A-s? - kérdeztem, és azonnal el is vörösödtem. Ez nevetségi Nevetséges vagyok!

- Nem - felelte. Hála a jó égnek. Nem Edina az! De akkor ki? Móni? Vagy valami tizedikes?

Csak a suliból lehet, én nem ismerek másokat. Vagyis. De. Egyet. Neee, csak ne ő!!! Viki???

Azonnal a torkomba ugrott a szívem, és akkora lett a gyomrom, mint egy kupak. Na, jó, fogalmam sincs, hogy jutott eszembe egy kupak, de az elég kicsi, úgyhogy bár hülye példa, mégis találó.

- Hát, akkor klassz délutánt. Érezzétek jól magatokat. Meg ilyesmi - motyogtam, és indultam befelé. Cortez elkapta a kezem, és visszahúzott.

- Féltékeny vagy? - kérdezte elfojtott mosollyal.

- Nem - vágtam rá kapásból. - Kéne? - kérdeztem vissza némi öprengés után.

- Lehet. Szép. Okos. És nagyon szeretek vele lenni...

- Ez nagyszerű - mondtam elkerekedett szemmel, és úgy éreztem, végem van, mindjárt elbőgöm magam.

- Segítek neki angolból, mert iszonyat béna - tette hozzá, mire hitetlenül a szemébe néztem, és a tenyerembe temetve az arcom, megkönnyebbülten elröhögtem magam.

- Szerinted ez vicces volt? - kérdeztem artikulálatlanul, még mindig a kezembe motyogva.

- Szerintem igen - röhögött ki, aztán benyomta a kulcsán a riasztógombját, a kocsija pedig bezárult.

Még mindig szét voltam esve, amikor bementünk a házba. Szóltam apunak, hogy a kertben leszünk, aztán összeszedtem az angolfelszerelésem, és kiültünk a kerti pagoda alá. Totál vörös fejjel meredtem az angolkönyvembe, Cortez pedig maximálisan kiélvezte a helyzetet, és mosolyogva figyelt, egy percre sem adva meg a lehetőséget arra, hogy ne égjek ezerrel.

- Oké, elég lesz - lapoztam idegesen a könyvemben. - Ez nem fair - néztem fel. - Most tök nevetségesnek érzem magam... Elvégre féltékeny voltam magamra - tűnődtem, Cortez meg a fejét fogva felröhögött. Haha. Szörnyen vicces.

A füzetemen lévő telefonból az Unkle Bobtól a Satellite  szólalt meg, a kijelzőn pedig Virág képe mosolygott rám.

- Reniii! - sikoltotta. - Képzeld! Itt egy póóóni! - ujjongott.

- Ez nagyon klassz - nevettem fel őszintén.

- Úúú, annyira édi! Hazaviszem!

- Add Ricsit - kértem, mire Virág egyre távolabbról sikoltozott, Ricsi pedig átvette a telefont. -

Oké, mondd meg neki, hogy nem tarthatja meg a pónit.

- Szerinted? Azon vagyok - röhögött.

- Sok sikert - köszöntem el.

- Hívlak, ha nem bírok vele.

- Oké, de ha rákötözöl egy élő pónit a robogódra, benne leszel a híradóban - tettem hozzá gyorsan.

Ricsi nevetve kinyomta a telefont, én pedig mosolyogva Cortezre néztem. - Virág meglátta a pónit.

- Hallottam - közölte. Hát, igen. Ha Virág sikongat, akkor három-négy méterre is elhallatszik, telefonon keresztül. A póninak ma peche van. Az tuti.

- Azt hiszem, kész vagyok - emeltem fel a füzetem.

- Mutasd - vette át Cortez, aztán átfutotta a sorokat, és bólintva rám nézett. - Holnap megírom a dogádat.

- Ne máár. Annyira rossz?

- Sokat gondolkoztam...

- Hogy jó-e válasz?

- Hogy milyen nyelven írtad - röhögött fel, én meg lesütőtt szemmel elnevettem magam. Ez van.

Virág szülinapja: 5/5* - este hívott, kicsit szomorú volt, mert végül nem tarthatta meg a pónit, de állítólag összebarátkoztak, és majd „meglátogatják” egymást. Hát, azt értem, ha Virág meglátogatja, de az elég fura lenne, ha a póni is meglátogatná Virágot.

Virág ajándéka: 5/5 - Krisztától és az apukájától Nintendo Wiit kapott, plusz játékokat hozzá, úgyhogy a hétvégén Just Dance-szel fogunk táncolni. Állítólag. Vennem kell kontrollert, vagy mit, hogy engem is „érzékeljen” a gép. Én ebből miért nem értek semmit?

Cortez: 5/5* - szereteeeeem.

Peti: 5/4 - írt mailt, hogy végleg lezárta azt az emóslány-ügyet, és miután hetekig zokogott (?)

Muse-dalokra (ismerős szitu), végre jól van. Azonnal visszaírtam, „éljen, éljen!” és hogy amikor gondolja, találkozzunk.

Arnold: 5/1* - nem tudom, mit akar elérni. Láttam a Facebookon, hogy alig nyolc órája magához adott francia ismerősöket, az én levelemre pedig nem válaszol. Ez így annyira nem fair, de mindegy. Ha az a célja, hogy csalódott legyek, hát elérte.

 Egymás szemében:  5/5 - imáádom. J

Május 11., szerda

Kemény nap. Tézé angolból és franciából is. A francia miatt nem idegeskedtem, rengeteget tanultam rá, meg túl vagyok a holtponton, amikor nem értettem az anyagot és akadozott a tanulásom. Az angol viszont egészen más. Tudva, hogy két jegyre megy a dolog, és befolyásolja az év végi jegyeket, kicsit félve léptem be a nyelvi előadóba. Az első sorban ülő Kinga magabiztosan várta a lapot, Gábor még átnézte a füzetét, Andris és Robi pedig a térdükre rakták a kinyitott könyveket. A mi sorunkban Jacques feszengve motyogott angol szavakat francia akcentussal (J),

Virág puskát firkált a kezére, a másik oldalamon meg Macu dobolt az ujjaival a padon, tartva a kérdésektől. A hátsó sorban bezzeg dzsembori volt. Dave, Zsolti és Ricsi olyan nyugodtan várták a dogát, mintha csak felsőfokon beszélnének angolul. Naná, velük volt Cortez. Így nem nehéz. Mr.

O'Realy arra kért minket, hogy vegyük komolyan a dolgozatot, mert sok múlik rajta. Még jó, hogy tizenegyedikben ezt a mondatot sem értette legalább a fél osztály. Köztük én sem. Pfff.

Megkaptam a lapom (B csoport), és elolvastam az első kérdést. Nagyszerű, le tudtam fordítani.

Kezdetnek nem rossz. Éppen a válaszokat írtam, amikor a tanár megkérdezte Virágot, hogy mégis mit csinál.

- Szótár. Szótárat lehet használni, nem? - pislogott rémülten.

- Hogyne. A négyes feladat szavak fordítása. Nézd ki a szótárból, miért ne - fújtatott Kinga idegesen.

- Ajj, most akkor lehet vagy nem? - forgatta a fejét Virág.

- Neeem! - üvöltötte Kinga.

- Jó, akkor nem érdekel - dőlt hátra Virág. Tézé közben úgy döntött, hogy megsértődik, amiért nem szótárazhatja ki a szavakat.

- Virág, írj - suttogtam.

- Nem - közölte.

- Emóóó - szólt rá Ricsi hátulról.

A tanár is odajött, hogy megkérdezze, Virágnak mi a problémája, aki teljesen kiakadt azon, hogy nem használhatja a szótárát, egyszerűen nem értette meg, hogy van a dogában egy olyan feladat, amikor szavak jelentését kérdezi a tanár. Ami, ugye benne van a szótárban... A tézé kellős közepén mindenki Virágot kérlelte, hogy írjon már, ő meg csak szomorúan ingatta a fejét.

- Ez nem igaz! Lehetne csendben? Van, aki tanult és tudja a válaszokat! - kiáltotta Kinga idegbetegen.

- Reni - suttogta Cortez. Hátrafordultam, és kérdőn néztem rá. - Hogy állsz?

- Az első két feladattal kész vagyok.

- Mutasd.

- Most? - suttogtam döbbenten.

- Persze. - Hát, jó. Felvettem a lapom, és magam elé tartottam, ő pedig kissé feltápászkodott, és elolvasta a válaszaimat. - Jó, ez majdnem rendben van. Mi van a többivel?

- Nem értem.

- Vidd - tolt maga elé egy összehajtott lapot.

- De ez csalás - ráztam meg a fejem.

- Ren - szállt be a beszélgetésbe Ricsi -, ha te nem vagy mindig kilencedikesek lennénk. Vidd már azt a nyomorult választ, és zárjon le ötösre!

- Ööö. Oké - mondtam boldogan, mert tök jólesett, hogy úgy gondolják, megérdemlem az angol ötöst. Mert végül is, ha a próbálkozásaimat nézzük, meg azt, hogy mennyire szeretnék felzárkózni, vagy akár azt, hogy nyáron úgyis megyek nyelvsuliba... Ennyi még talán nekem is belefér.

Leírtam Cortez válaszait, eközben Virág végre rászánta magát, és folytatta a tézé írását, de a négyes feladatot úgy, ahogy van, bojkottálta, mert szerinte nem ér, hogy nem használhatott hozzá szótárt, hiszen „azért van!”. Csengetéskor beadtam a dolgozatom, és mosolyogva léptem Cortezhez.

- Köszi.

- Nincs mit. Mondtam, hogy segítek.

- Tudom - bólintottam.

- Remélem, büszke vagy magadra, Renáta! - ért oda hozzám Kinga idegesen. - Nem érdemled meg az ötöst, csaló vagy!

- Kinga, tanultam a tézére, nagyon sokat, de nem megy az angol. Most ez neked miért fáj?

- Mert nem lehet csaló az iskolaelső. Rossz példa.

- Nem leszek iskolaelső.

- Hogyhogy? Úgy tudtam, holtversenyben vagyunk - kattogott fejben, és szerintem folyamatosan számolt.

- Én már nem. Vladár nem adja meg az ötöst, és már nem fog feleltetni. 4,5-re állok.

- Óóó - tátotta el a száját. - Nem adja meg? Ez biztos?

- Kinga, a múlt órán is én feleltem, nekem van a legtöbb jegyem etikából. Már nem enged javítani.

- Hm. Ez azt jelenti, hogy egy négyesed lesz?

- Igen.

- Átérzem a fájdalmad, de elnézést, most... - veregetett durván hátba, aztán feltartotta mindkét kezét. - Igeeeen! Iskolaelső vagyok! Nyertem! Én nyerteeeem - ordította totál megfeledkezve magáról, rólam, a többiekről, a tanárról és a világról. Mosolyogva néztem, és nem tudtam haragudni rá. Megérdemli. Én angolból ötös leszek, amit nem érdemlek meg, etikából pedig négyes, pedig ember nem tanult/készült/felelt ebből a tárgyból annyi mint én. Ez van. Az élet nem mindig igazságos.

- Mi történt? - kérdezte Virág, a szemüvege mögül pislogott ránk.

- Kinga rájött, hogy iskolaelső, és ezután már csak sajál magát tudná legyőzni... - magyaráztam.

- Hihi - mosolygott. - Tök jó.

- Szerintem is - értettem egyet, és Kinga kissé eszelős tekintetét látva rájöttem, kizárólag ő az, aki megérdemli, hogy iskolaelső legyen. Neki lételeme a győzelem. Nekem nem fontos, hogy mindenből kitűnő legyek, a lényeg, hogy a lehetséges felvételi tárgyakból jól teljesítsek. És abban nincs benne az etika szerencsére. És... Á, ez csak egy szép álom. De ha minden jól megy, akkor idén végleg elköszönünk egymástól Vladárral. Semmire sem vágyom jobban. J

Nyári munka: 5/5* - harmadik szünetben behívtak a titkárságra, hogy ajánljanak valami nekem valót. Egy könyvesboltba   keresnek egész júliusra két főt, kisegítőnek. A lapot látva azonnal igent mondtam. Mert egy ember már beadta a jelentkezését. Karcsi. De jó lenne, ha együtt dolgozhatnánk!!!!

Csontváz Carlos: 5/3 - fogalmam sincs, hogy ki és miért tömte tele a csontváz arcát zsömlével, de azon túl, hogy nagyon gusztustalan, azt sem tudom, hogy veszik majd ki. Baranyai be fog rágni. Szokás szerint.

Vacsoravendégek: 5/1* - apuhoz átjött egy kollégája a feleségével, úgyhogy jópofiznom kellett. A válaszaim: Ign, jól megy a suli. Igen, nagyon szeretem. Nem, nem várom a nyarat. Tudom, hogy furcsa, de akkor sem várom. Nem, magával a nyárral nincs bajom, csak nem várom. Jó, inkább várom a nyarat. Hogyne, nőttem is. Anyu, felmehetek a szobámba???

Virág képei: 5/5* - feltöltött egy halom fényképet a netre. A profilképén hárman vannak. Virág,

Ricsi és egy póni. Hm. Érdekes. J

Gyakorikérdések: 5/2 - nem ér! Csak azért lepontoztak, mert nem szeretem Coelhót, és egy válaszban meg is írtam??? Ez ízlés kérdése, azért nem pontozzuk le a másikat! így már csak 87%-os vagyok. Brühü. LLL

Május 12., csütörtök

Reggel a terembe lépve kikerültem Andrist és Robit (South Parkot  néztek a tévében), és a padomhoz sétáltam. Az asztalra téve a táskám éppen ki akartam pakolni az etikafelszerelésem, amikor Ricsi megállt mellettem.

- Ne - mondta halkan.

- Mi? - kérdeztem furán.

- Ne pakolj ki - suttogta, és apró vigyor jelent meg az arcán, aztán leült a székére, és türelmesen várakozott. Kérdőn körbenéztem, hátha megértem, mi folyik itt.

Virág a padjára rakott békejeles táskáján támasztotta az állát, Cortez le sem tette a sajátját, hanem unottan az ölében tartotta, a többiek azonban rendesen készültek az órákra. Összeráncolt szemöldökkel vontam meg a vállam, és bár kicsit tartottam attól, hogy Vladár azonnal kiborul, ha meglátja, hogy nem készültem fel eléggé az órájára, végül ügy döntöttem, nem pakolok ki, ha a Virág-Ricsi-Cortez hármas sem tette. Csengetéskor a tanár belépett a terembe, és becsukta maga mögött az ajtót. Éppen rácsukta volna Gáborra és Jacques-ra, akik mostanában utolsóként, csengetés után esnek be a terembe.

- Pardon - kerülte ki Jacques a tanárt, és gyorsan a helyére sietett

- Pszt. Ricsi - fordultam hátra kínosan, és már nyúltam volna a táskámba, hogy kivegyem a füzetem, mert Vladár az ismerettségünk óta csak ilyen és ehhez hasonló alkalmakra várt.

- Nyugi. ízi. Mindjárt - biccentett Ricsi.

- Jó, de... - túrtam idegesen a hajamba.

- Rentai, megtudhatnám, hogy mi a probléma és hol van a felszerel... - kezdte Vladár a várva várt oltást, amikor... Amikor fülsüketítő csengetés vágott a szavába, mire mindenki felkapta a fejét.

- Tűűűűz van! Futááááás! - pattant fel Zsolti, és nagyon tűnt, akciófilmben érzi magát, még a széke is felborult a lendülettől.

- Nagy Zsolt, azonnal állj meg! - kiáltott rá Vladár idegesen, de addigra Zsolti már feltépte az ajtót, és kiordított a folysóra, hogy „Nincs elég mentőcsónak!!!!”. Aztán kirohant.

Vladár utána sietve kinézett a folyosóra, de, gondolom, addigra már elrohant, úgyhogy visszanézett ránk.

- Rendben. Mindenki feláll, párokba rendeződik, és elhagyja a termet - szólt. De addigra már elszabadult káosz.

Kinga az asztaláról mindent besöpört a táskájába, majd kisietett a folyosóra, Andris és Robi a szaggatott csengetést próbálta túlröhögni, Dave és Macu telefonokkal a kezükben siettek ki a teremből, hogy élőben közvetítsék az eseményeket a neten, Virág sikongatott, Ricsi röhögött,

Cortez pedig megfogta a kezem, és nyugodtan indult kifelé.

- Bombariadó van? - kérdezte Gábor rezzenéstelen arccal

- Nem, tűzriadópróba. Nyomás, mindenki kifelé – tapsolt kettőt Vladár. - Haraszti, Bernáth, mit műveltek? Tegyétek le a tévét. Képzeljétek el, hogy valóban tűz van, úgyhogy indítsatok kifelé! - kiáltotta idegesen.

- Tűz van? - hőkölt hátra Robi.

- Gondos volt, mi? Tudtam, hogy egyszer leöli az egész sulit, addig kísérletezik... - méltatlankodott Andris

- Nincs tűz! De úgy teszünk, mintha az lenne! Már két perce kint kéne lennetek az épületből, mindenki AZONNAL KIFELÉ!!! - üvöltötte torkaszakadtából.

A folyosóra kiérve azt láttam, hogy minden osztály kizúdul a termekből, de amíg mások kettesével siettek le a lépcsőn, addig a mieink összevissza rohangáltak.

- Flöra! Mon Dieu, Flöra! - kapkodta a fejét Jacques, és hősszerelmesként berontott a kilencedikesek termébe, hogy kimentse a barátnőjét. Ez romantikus, meg minden, de tűz nem volt, a kilencedikesek pedig már réges-rég kint voltak. Jacques nem fogta fel, tovább játszott Rambót, és egyenként benézett minden terembe.

Cortezzel, Ricsivel és Virággal tök nyugodtan sétáltunk le a lépcsőn, miközben fülsüketitően vinnyogott a fülünkbe a szaggatott jelző.

- Hé, Zsolti, nem jössz? - kiáltotta Ricsi a büfénél sorban álló (???) Zsoltinak.

- Megvárnám a melegszendvicsem - közölte nyugodtan.

- Van ma melegszendvics? - kérdeztem csodálkozva.

- Ha tűz van, akkor lesz - vigyorgott.

- Hülye - röhögte ki Ricsi. Zsolti lazán támaszkodott a büféablak előtti pultra, és tovább

„várakozott”, mi négyen meg kimentünk a portán, és megálltunk a suli előtti lépcsőnél.

- Mozgás, mozgás! - kiáltott ránk Máday, arra utalva, hogy elég „ráérősre” vettük a figurát ahhoz képest, hogy riadó van.

- Reni, szia! - köszöntött Karcsi, én meg kérdőn néztem a lehorzsolt állára.

- Mi történt?

- Ahogy lesiettem a lépcsőn, megbotlottam - mesélte szomorúan.

- Sajnálom. Fáj? - kérdeztem, szemügyre véve a sérülését.

- Kicsit.

Monsieur Borrel igazgató és Máday megállt a csoportokban ácsorgó diákok előtt, és összehúzott szemmel pásztázták, hogy mindenki megvan-e. A csoportok osztályonként ácsorogtak, úgyhogy Máday hamar kiszúrta a mi ötösünket. Ricsi, Virág, Gábor, Cortez és én.

- Hol a többi tizenegyedik bé-s? - kiáltotta dühösen. Mindenki, de mindenki felénk fordult. Hát, igen. Tőlünk hiányoztak páran.

- Még bent - mondta Ricsi.

- Mi az, hogy még bent? - ordította vörös fejjel Máday, és kérdőn Vladárra nézett, aki „nem hozta ki az összes kölyköt”.

- Kezelhetetlenek, mindegyik elrohant valamerre.

- Ez nonszensz! Már hét perce beindítottuk a csengőt!

A következő pillanatban Zsolti sétált ki ráérősen az épületből Macuval együtt, aki folyamatosan nyomkodta a telefonját.

- Csoki - biccentett Zsolti. - Sajna, van egy áldozatunk emelte meg a kezében tartott Csontváz Carlost, mire mindenki felröhögött.

- Azonnal álljatok be a sorba! - kiáltott rájuk az igazgatóin lyettes. - Hol a többi?

- Kinga ott jön - mutattam az ajtóra.

- Na - lépett ki magabiztosan az épületből, hóna alá fogva naplót.

- Mégis merre a jártál tűzriadó alatt? - érdeklődött Máday idegesen.

- Csak nem gondolják, hogy ha valóban tűz lenne, otthagynám a naplót??? Nem azért tanultam és értem el, hogy iskolaelső legyek, hogy egy perc alatt megsemmisüljenek a jegyeim! A napló nélkül nem hagyom el az épületet! - jelentette ki rezzenenéstelen arccal, majd odasétált hozzánk.

- Még mindig nincs meg négy tizenegyedik bé-s! - üvöltötte Máday már-már idegbaj közeli állapotban.

- Dave a poroltóval fényképezkedik az aulában. Most töltötte fel Twitterre - csekkolta Macu a telefonját.

- Megáll az eszem! - indult befelé Máday az épületbe. Kábé két perc múlva visszatért, jobb kezével Dave karját rángatva, aki továbbra is a poroltót fogta, bal oldalán Jacques-kal, aki Flórát keresve bejárta az egész sulit.

- Kijött valaki? - kérdezett körbe Máday.

- Nem. Ketten még mindig hiányoznak! - sziszegte Haller, aki ingerülten vette tudomásul, hogy természetesen az ő osztályából maradtak bent utoljára. És ki más, mint Andris és Robi?

Mindenki visszafojtott lélegzettel várt. Tizenegy perce tartott a tűzriadó, és szörnyen bebuktuk az egészet, mert már régen kint kellett volna lennie mindenkinek. Andris és Robi meg sehol. Feszülten várakoztunk, és kezdett nyomasztó lenni a helyzet, holott az egész csak próba volt.

- Na végre! - biccentett az ofő, mi pedig a kapu felé kaptuk a fejünket.

- Hol voltatok??? - ordított rájuk Máday, amikor a két rocker lazán kisétált a suliból.

- Megkerestük a tűzfészket. Vizsgálódásunk szerint a tűz a kémialaborban keletkezett. Gondos tanárnő volt - mondta Andris. Mindenki, de mindenki felnevetett, csak Gondos nézett hunyorogva a két fiúra, Máday halántékán pedig egy ér lüktetett vadul.

Miután tényleg mindenki megkerült, felállt Borrel igazgató úr a legfelső lépcsőfokra, és túlkiabálva a röhögő és hangoskodó diákokat, szót kért. Elmondta, hogy ma tűzvédelmi napot tartunk, ez volt az első feladat (lett volna, ha mindenki komolyan veszi), és mindenkit megkért, hogy menjen át a tornaterembe, mert a tűzoltóparancsnok fog nekünk előadást tartani. Lefordítva ezt diáknyelvre: elmarad a tanítás, lóghatunk a tesiteremben, cserébe pedig meg kell hallgatnunk valamit. Klassz.

Mindenki totál feldobódva sétált vissza a suliba, Máday elkért egy-két ellenőrzőt (szokott), én meg kérdőn néztem Ricsire.

- Honnan tudtad?

- Mit? - kérdezett vissza.

- Hogy ne pakoljunk ki, mert tűzriadó lesz.

- Ráéreztem. Ennyi - vigyorgott, és viccesen rácsapott a fejemre. Hm. Ráérzett? A tűzriadópróbára? Ezt pontosan hogy is érti? Érdekes.

A tesiteremben gyűlt össze minden diák, az egész suli ott volt, a diákok felültek a lelátóra, és minden pillanatát élvezték annak, hogy éppen tanórák lennének. Mi a harmadik sorba telepedtünk le, kényelmesen elhelyezkedtünk, és vártuk az előadást. Illetve   azt hiszem, csak hárman vártuk,

Kinga, Gábor és én, a többiek azonnal benyomták a zenelejátszót, előszedték a mobilokat, a PSP-t, a DS-t meg mindenféle kütyüt, és elfoglalták magukat. A tűzoltóparancsnok megérkezésével kezdetét vette az előadás, én pedig előrekéredzkedtem, hogy fotózni tudjak a suliújságnak. A legnagyobb meglepetésére egyébként érdekes dolgok hangzottak el, nem volt unalmas vagy monoton, kérdezgetett minket, lehetett visszakérdezni, sőt, önként jelentkezőket is kért, hogy bemutasson pár fontos dolgot.

- Tessék! Ott, a hullámos hajú lány! Szeretnél kijönni? - kérdezte, én pedig a parancsnok mellett állva felnéztem a lelátóra. Virág jelentkezett mosolyogva.

- Hát. Izé. Nemtom'. Felvehetem a sisakot?

- Ha lejössz ide, akkor fel - nevette el magát a parancsnok.

- Úúúú, de jóóó - állt fel Virág, és leszaladt a lépcsőn.

Mondanom sem kell, hogy ez a lehetőség másokat is érdekelt, suli végére egy halom kép került fel a Facebookra, amin Virág tűzoltósisakban mosolyog, Dave tűzoltókabátban, sisakkal a hóna alatt feszít, Andris és Robi pedig beöltözve, kezükben öngyújtót tartva vigyorognak. Na, jó, az ő képük nem volt vicces, tiszta hülyék, hogy ezt feltöltötték, ráadásul pechük volt, jó néhány tanár, kommentelte. Így jártak. J

Hazaérve gyorsan megcsináltam a házim meg bepakoltam holnapra, most pedig várom, hogy Cortez értem jöjjön, mert Ricsivel és Virággal moziba megyünk.

Kinga: 5/5 - nos, igen. Azt hiszem, ő egy valódi tűznél is a naplót mentené először. No comment.

Tűzoltóparancsnok: 5/5* - kedves volt és vicces. Egy halom diák rá is kérdezett, hogy bejelölhetik-e a közösségiken. Persze szegény parancsnok közölte, hogy nincs nagyon ideje ilyesmikkel foglalkozni, de jólesett neki, hogy gondoltak rá. A 21. századi gyerekek.

Lájkolnak és jelölgetnek. J

Film: 5/3 - lecsekkoltam a neten, hogy mit nézünk meg. Valami thriller. Ez azért jó, mert Cortezt és Ricsit érdekli, Virág nem fogja érteni, én meg a bemutató alapján félni fogok. Óriási.

Dudáltak: 5/5 - megjött Cortez. Rohanok. (L)

Május 13., péntek

Éljen a péntek 13.! Nem vagyok babonás, de ma ránk járt a rúd. A nap kellemesen kezdődött, kora nyári napsütés, bárányfelhők az égen, Cortez pilóta fazonú napszemüvegben (woow), Edina gyilkos pillantása felénk, a „Cortez és Reni tuti bebukják a nyarat és szakítanak” Facebook-csoportnak mára hatvannégy tagja lett (de kedvesek), szóval minden olyan klassz volt. Andris és Robi vihogtak az órákon (matekon kicsit kiborították Gazdagot), Zsolti Kingával veszekedett egész nap (állítólag tegnap squash-olás közben kezdődött a balhéjuk, aztán Kinga ütögetni kezdte az ütővel...), Virág rajzolgatott a füzetébe, Dave randit szervezett a hétvégére (nem magának, az egyik a-s fiúnak, aki újabban a matek háziját írja), szóval úgy elvoltunk. Aztán jött az ofőóra. És komolyan megijedtünk.

- Rendben, tudom, hogy nehéz, tudom, hogy süt a nap, tudom, hogy elegetek van a tanulásból, az iskolából, és már legszívesebben a szünetet töltenétek - nézett végig rajtunk Haller. Én a szünet szótól amúgy is ösztönösen begörcsölök, szóval lehajtott fejjel néztem a kezem, mintha csak valami érdekes lenne rajta, a többiek viszont boldogan üvöltöztek -, de sajnos a tanulmányi eredményeket nézve be kell szednem néhány ellenőrzőt. Akkorkezdjük. Virág, Dave, Macu, Ricsi, Andris, Robi.

Hozzátok ki! Sajnálom.

- Mi??? Én nem állok bukásra? - kiáltotta boldogan Zsolti. Az ofő lapozgatott a naplóban, majd felszisszent.

- Elnézést. Zsolti, te is hozd ki.

- Na, azért. Muhahaha - vihogott, és előszedte az ellenörzőjét.

- Cortez? - kérdezte Ricsi vigyorogva.

- Eminens lettem - húzta ki magát Cortez, én meg mosolyogva hátrafordultam hozzá.

- Valóban, Cortez lenyűgöző, 2,4-es átlagot produkált - csekkolta a naplót az ofő. Elképesztő eredményét hangos taps és fütty fogadta.

- Így már nem vagy annyira menő, vágod? - röhögött fel Ricsi.

- Szégyellem is magam. Szívem szerint buknék hatból, de nem jött össze.

- Részvétem - bólogatott Ricsi.

- Szerintetek ez vicces? - csattant fel Kinga, és fél térdel feltápászkodott a székére. - Végzősök leszünk, nem bukhat meg a fél osztály! Milyen átlagunk lesz így? Ti nem akartok tizenkettedikesek lenni?

- Mi akarunk. A tanárok nem akarják - vágta rá Andris. Beszólását elismerő tapssal díjaztuk.

- Idióta - rázta a fejét Kinga. - Van még idő, szedjétek már össze magatokat!

- Ez így van - helyeselt az ofő. - Szeretném, ha összekapnátok magatokat, és megúsznátok a pótvizsgát. Kérlek titeket, vegyétek komolyan a tanulást!

- Rendben - szívta fel magát Kinga. - Ráállunk a dologra. Kijavítjuk.

- Mit javítasz ki? Kitűnő vagy mindenből - nézett rá Zsolti értetlenül.

- Nem a sajátomat javítom ki, hogy lehetsz ennyire ostoba???

- Kijavítod az enyémet? - kérdezte Ricsi.

- Csak szeretnéd - vigyorgott Kinga. - Együtt javítjuk ki. A cél a bukások elkerülése és az asokénál jobb osztályátlag.

- Felejtsd el, azok totál nyomik - legyintett csalódottan Macu.

- Ennyi vagy? Pff - röhögött lesajnálóan Kinga. - Feladtad? Akkor menj pótvizsgázni, szenvedd végig a nyarat, bukj meg, és legyél Karcsi osztálytársa jövőre. Mi végzősök leszünk.

- Jó, ne dramatizáld már túl - dobta meg Ricsi egy tollal. - Egy kis szívás, és végzősök vagyunk? - kérdezte.

- Egy év végi hajrá - mosolyogtam rá, remélve, hogy erőt adok neki.

- Oké - biccentett. - Csapjunk oda.

- Csapjunk - vágta rá Andris elszántan. - Hova? - kérdezte végül, mire mindannyian felnevettünk.

Kinga azonnal firkálni kezdett a jegyzetfüzetébe, vadul tervezgetett, hogy ki, miből és mennyit tudna javítani, és mivel a fél osztályt megcsapta a bukás szele, viszonylag nyugodtan hallgatták a lehetőségeiket. Én azonnal bevállaltam, hogy foglalkozom Virággal matekból (nem lesz könnyű), meg felajánlottam Dave-nek, hogy segítek feltornászni a törijegyét kettesre. Ő ezt úgy gondolta, hogy a neten nézünk történelmi filmeket. Én úgy, hogy magolunk, megállás nélkül. Hogy ebből mi lesz, azt nem tudom. Kinga és Gábor is azonnal beszálltak, és saját idejüket és energiájukat feláldozva vállalták, hogy korrepetálnak, akit csak tudnak. Valójában a pokoli rossz jegyeink, a sokak szerint minősíthetetlen magatartásunk és a rémes hírünk ellenére van valami pozitív is, amiben verhetetlenek vagyunk. És ez az osztályközösség. Négyen vagyunk kifejezetten jó tanulók,

Kinga, Gábor, Jacques és én. Ketten van, amiből kiemelkedőek (Cortez a nyelvekből, Dave pedig a reáltárgyakból), de amúgy erősen kettesek, a sereghajtók pedig, hatan, összevissza állnak bukásra egy halom tárgyból, néha becsúszik egy kettes, ünnepnapokon egy hármas, de amúgy magasról tesznek az egészre. Ez lehet, hogy másoknál klikkesedéshez vezet, a stréberek ilyenkor nyugodtan hátradőlnek, a balhésabbak verejtékezve próbálnak javítani. Mi viszont máshogy éljük meg ezt. „Az ő problémája az enyém is, hiszen egy közösség vagyunk” alapon mindenki magáénak érezte a bajt, és eszünkbe sem jutott, hogy mi fellélegezzünk a jó jegyeink miatt, és hagyjuk a többieket süllyedni. Még Kinga is elszántnak tűnt, megfeledkezve arról, hogy totál iskolaelsőként semmi gondja nincs és inkább egy újabb „versenynek” gondolta a többiek átcsúsztatását, ismét cél lebegett a szeme előtt, és vakon hitt abban, hogy ez nem lehet akadály. És ha ő hisz benne, mindenkinek hinnie kell benne. J

Délután Zsoltiék garázsában a többiek szokás szerint elvoltak, zenéltek, csocsóztak, Zsolti súlyzókat emelgetett, Dave vadul kattogott a klavin, szóval csak úgy lógtunk, amikor Kinga mgérkezett.

- Rendben. A bioszos csoport ide ül - mutatott a kanapéra.

- Ember, megvesztél? Péntek délután van - röhögte ki Ricsi.

- Nos, igen. Az átlagod 1,4. Az mit is jelent? Ó, megvan. Bukást - vágott vissza durván. - Azonnal ülj ide és figyelj rám, különben nem állok jót magamért! Zsolti, ez rád is vonatkozik!

- Te ezt hagyod? - kérdezte Dave.

- Viccelsz? Simán leüt. Családon belüli erőszak áldozata vagyok. Terrorban élek. Ver az asszony.

Muhahaha – röhögött fel.

- Befognád? Köszönöm - förmedt rá Kinga.

- Én Rent szeretném korreptornak! Kedvesebb - húzta el a száját Ricsi.

- Korrepetitor - javítottam ki mosolyogva.

- Egészségedre - intett felém, miközben levágta magát a fotelbe, és feltette a cipőjét az asztalra.

- Rendben, akkor kezdjük - nyitotta ki Kinga a színes postitekkel teleragasztott könyvét, majd idegesen felnézett. – Ti hová készültök? - kérdezte a rockereket.

- Cigiszünet? - vihogtak.

- Mégis mi a fenét képzeltek magatokról? Üljetek le! Most! - üvöltötte, és olyan riasztó látványt nyújtott, hogy még az is megijedt, akinek amúgy nem volt félnivalója. Mint pl. Kata, aki a dobok mögött ücsörgött, és értetlenül nézett körbe.

- Kinga diktatórikus, de hozzá lehet szokni. Csak ne ijedj meg, amikor ok nélkül elordítja magát. Én egy ideje már nem rezzenek össze - magyaráztam.

- Renáta, örülnék, ha csendben maradnál, mi itt tanulni próbálunk - szólt rám élesen. Visszafojtott nevetéssel néztem Katára, aztán odamentem Cortezhez, és mosolyogva átöleltem.

- Na, milyen érzés az év vége stabil átlaggal?

- Szokatlan - vágta rá, és kaptam egy hosszú, „kösz, hogy nem hagytál békén és kiszenvedted velem a kettes dogákat” csókot. Mit mondjak? Ezért simán megérte.

- Te, Reni - lépett hozzám Dave.

- Igen?

- Ha berakom az iPod párnám alá a könyveimet, és azon alszom, van esély rá, hogy valahogy, esetleg álmomban megtanulom? - érdeklődött.

- Hát... a hipnopédia sem rossz ötlet, de mi lenne, ha ébren tanulnál? - kérdeztem vissza.

- Az csak az utolsó lehetőség - biztosított. Ahogy elnéztem a kis tévében Vivát néző Virágot és a már most kibúvókat kereső Dave-et, rájöttem, valóban könnyű dolgom lesz velük. Mindketten csak úgy szomjaznak a tudásra... no comment.

Hát, a mai péntek délutánunk és esténk kissé rendhagyóan telt, de hiszek abban, hogy ha most egy kicsit fáj is, de így megússzák a nyarat, akkor simán megéri. Egyébként pedig van, akinek az egész tanév így telik... J

Hazaérve felmentem a szobámba, és fellapoztam az Egymás szemében  végét, amikor megcsörrent a telefonom. Nem a Basket Case  volt. Hanem Doors. Kérdőn néztem a készülékre, és hagytam, hogy Jim Morrison énekelni kezdjen, csak akkor nyitottam szét a telefont és emeltem a fülemhez.

- Szia, Arnold - köszöntem hűvösen.

- Szia, Reni. Zavarlak? - kérdezte udvariasan.

- Nem, nem zavarsz - mondtam.

- Örülök. Hogy vagy?

- Én jól. És te? írtam e-mailt, nem kaptad meg? – érdeklődtem, abba a gyenge lehetőségbe kapaszkodva, hogy esetleg valamiért nem küldte el.

- De, köszönöm, megkaptam.

- Óóó - nevettem el magam gúnyosan.

- Nem volt időm válaszolni, elnézést.

- Hát, persze - bólogattam csalódottan. Azért nem írt sokáig, hogy azzal érvelhessen, nem volt ideje. Ahogyan én is tettem. Hirtelen keserű ízt éreztem a számban, és úgy döntöttem, ez már sok nekem. - Arnold, hagyjuk ezt.

- Pontosabban?

- Ne erőltessük, ha nem megy. Nézd meg, mi lett velünk. Ezek nem mi vagyunk - sóhajtottam.

- Nem, ezek nem - ismerte be, és őszintén örültem, h egyetért velem.

- Most mi lesz?

- Nem tudom. Sokat gondolkoztam.

- És jutottál valamire?

- Nos, különös ezt mondani, de ez a szituáció még rajtam is kifogott.

- Értem. Kár, pedig abban bíztam, te tudni fogod...

- Nem, ezt én sem tudom.

- Akkor ez már így marad?

- Nem kell, hogy így maradjon. Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

- Nem akarom, hogy megszakadjon a barátságunk – ismertem be. - De azt sem akarom, hogy utáld őt. Nem utálhatod, ha engem nem utálsz.

- Nem kérheted tőlem, hogy szeressem.

- Nem kell szeretned. Csak ne bántsd, mert azt még neked sem tudom elnézni.

- Megértettem – mondta.

- Akkor... Megbeszéltük?

- Megbeszéltük.

Kis hatásszünet következett, amitől kicsit féltem, mert én nem tudtam mit mondani, és egy ideig Arnold is hallgatott a telefonban. Tudtam, ez az a pillanat, amikor eldől, hogyan alakul a barátságunk. Az utóbbi időben többször eltemettem a kapcsolatunkat, úgy éreztem, a múltkori veszekedésünket egyszerűen nem éli túl, mert ahhoz már nem elég erős. De valahol, mélyen végtelenül elkeserített a gondolat, hogy Arnolddal nem vagyok beszélőviszonyban. Hogy a felszínesség alatt igenis haraggal váltunk el. Hogy akit valaha a legjobb barátomnak tartottam, nem tud megbirkózni azzal, hogy Cortezzel járok. Ha választás elé állított volna, gondolkodás nélkül döntök. És azt hiszem, azért nem hozott ilyen helyzetbe, mert ő is tudja, kit választanék. Ez nem azért van, mert ő nem jelent sokat nekem. Igen, még mindig sokat jelent. De Cortez többet. A vele kapcsolatos érzéseim ösztönösebbek, erősebbek, mélyebbek és talán régebbiek is. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, nem is lenne értelme. És így, hogy Arnold felhívott, tudtam, már ő sem akarja. Azt szeretné, amit én is. Hogy megmaradjon a barátságunk. Amikor némi hallgatás után újra megszólalt, átváltott. Akármi volt is benne, leküzdötte, és beszélgetni kezdett. Úgy, ahogy szoktunk. Arról, amiről szoktunk. És én ennek örülök. Tényleg.

 Egymás szemében:  5/5* - kiolvastam. És nagyon-nagyon tetszett.

Cortez: 5/5 - micsoda átlagot produkáltunk ebben a félévben!

Facebook: 5/1 - nem tudom, ki hozta létre a csoportot, ahol a szakításunkat várják, de Edinát láttam a falon, és pár kilencedikest is. Nem is ismerem őket. Mindegy, inkább kiléptem.

Sulirádió: 5/4 - rábeszéltem Jacques-ot és Gábort, hogy adják le a Muse-tól a Starlight ot ebédszünetben. Wow. Protekciós vagyok a stúdiósoknál. J

Virág: 5/3 - holnap nála alszom. Én tanulásra készülökő pedig a fejébe vette, hogy Nintendózni fogunk, mert az milyen vicces lesz. Tényleg, az sokkal viccesebb, mint átmenni matekból.

Arnold: 5/5 - kibékültünk. Kicsit ő is engedett, kicsit én is (Cortezből nem, de beláttam, hogy csúnyán megbántottam), végül pedig majdnem úgy beszélgettünk, mint régen. Ugyanolyan már sosem lesz, így marad a majdnem.

Év végi hajtás: 5/2 - nincs félnivalóm, mégis szétizgulom magam a többiek miatt. Ez normális?

Talán igen, ha a barátaimról van szó.

Május 30., hétfő

Ha azt mondom, ilyen hajrá még sosem volt az osztályunknak, akkor egyáltalán nem túlzok.

Konkrétan kidőltünk az elmúlt két hétben, mindenki azon volt, hogy a minimálisra csökkentsük a bukások számát. Óriási tézék, maratoni felelések, félórás ácsorgások a táblánál, első két padban ülő javítók, utolsó-utolsó lehetőségek töriből, sírás fizikán (Virág kasza), veszekedés a töridoga kiosztásnál (nem lettek annyira jók), felfokozott idegállapotban lévő tanárok és diákok. Mindenki a saját igazát fújta, a tanárok, hogy „miért nem tanultatok egész évben, nem most kéne sírni…”, a diákok pedig hogy „de mi most akarunk javítani, ez is a tanévrésze, nem???”. Minden tőlem telhetőt megtettem, konkrétan átrugdostam Dave-et töriből, és Virágnak is lesúgtam az egész matekot, aki átcsúszott. De a fizikát nem úszta meg, ahhoz még Kinga is kevés volt, hogy Gondost meggyőzze.

Úgyhogy Virág augusztusban pótvizsgázik. Azonban a jó hír, már ha lehet ilyet mondani, hogy csak egyből bukott, és mivel nyáron tuti, hogy lesz korrep tanára, szerintem megoldja a pótvizsgát is. Fél napig sírt, addig mindennel megpróbáltuk feldobni, vettünk neki minyont meg gumicukrot, vigasztaltuk, Zsolti nevettette (igen, feldugta az orrába a kígyó gumicukrot, ami a feje ingatására folyamatosan mozgott J), Ricsi ölelgette, én a karját simogattam, Kinga és Cortez pedig Gondost szidták. Aztán Virág lassan helyrejött, megpróbálta a dolgok pozitív oldalát nézni, és miután könnyes szemmel közölte, hogy „ajj, legalább nem a hülye matekból kell mennem”, elnevette magát. A többiek megúszták a bukást, komolyan, visszaidézni is nehéz, hogy csinálták, összefolynak a napok, csak a puskázásokra, feltűnő súgásokra és a pad alatt zörgő füzetekre emlékszem, de a lényeg, hogy túlestünk rajta. A vicces az egészben, hogy én már a legtöbb tárgyból le voltam zárva, amikor még mindig idegesen vártam az órákat, és az ujjaimat morzsolgatva figyeltem a többiek szenvedését.

Ezzel együtt pedig a mai Szent Johanna-nappal elkezdődött az utolsó tanítási hét a suliban, a jövő heti osztályok versenye előtt ez számít a hivatalos év végének. Már nincs tanulás, nem nagyon kellenek tancuccok, a tanárok lezártak minket, kezdődhet a jól megérdemelt és várva várt előpihenés. Nekem pedig a visszaszámlálásom jövő hét csütörtökig. Ennyi maradt addig, hogy Cortez elutazzon a nyárra. Nem sok. Nagyon nem.

A napot az udvaron töltöttük, a színjátszósok Jeanne d'Arc életét adták elő, Kinga páncélban, műkarddal a kezében (?) rohangált, az énekkarosok francia kórusdalokat énekeltek a capella stílusban, a többi diák pedig érdeklődve járkált az udvaron, és bele-belehallgattak az előadásokba. A mi társaságunk afféle „fesztiválhangulatban” töltötte a napot, kiültünk a fűre törökülésben, és a ragyogó napsütésben beszélgettünk.

- Éééés - matatott Zsolti a zsebében, és büszkén felmutatott egy karszalagot - megvan a jegyem.

Már csak a költőpénzt kell összemelóznom...

- Klassz - mosolyodtam el. Még a tavalyi is rajta volt a csuklóján, nem értem, mi a fiúknál ez az

„addig hordok egy fesztiválszalagot, amíg le nem esik a kezemről. Vagy amíg le nem esik a kezem” dolog. Mindenki tudja, hogy mennek, aztán majd mindenki tudja, hogy voltak, fogalmam sincs, miért nem lehet koncert után levágni és eltenni emlékbe. Ricsi és Zsolti is státus-szimbólumként viseli a színes szalagokat, amik nem nyújtanak túl bizalomgerjesztő látványt így, majd' egy évvel az előző fesztivál után...

- Emberek, mindjárt nyár. Nem látjuk Gondost. Nem látjuk Gazdagot. Nem látjuk Mádayt - jelentette be Ricsi ünnepélyesen.

- Nem látjuk egymást - tettem hozzá, kissé ünneprontóként, mire Cortez átölelte a vállam, és magához húzva adott egy puszit a homlokomra.

A többiek jókedvűen beszélgettek meg röhögtek azon, hogy Andris és Robi leterítették Karcsit a földre, és „pankrátorosan” elkezdtek ráugrálni.

- Hagyjátok már! Fáj neki! - szóltam rájuk mérgesen. A kél rocker vihogva odébb gurult (?),

Karcsi pedig feltápászkodva megkereste a fűben a szemüvegét. - Jól vagy? - kérdeztem mosolyogva.

- Persze - bólogatott, és kicsit vörösnek tűnt a füle. Szegény.

Ami viszont óriási, hogy mindketten ugyanoda megyünk dolgozni, és ha van egy kis mázlink, egy időben lehetünk, ami szörnyen klassz lenne, mert akkor nem lennék egyedül, és továbbra is vigyázhatnék Karcsira, mert kicsit tartok tőle, hogy ő olyan típusú srác, akin érzik, hogy gyenge, ezért minden új közzösségben egyértelműen megkapja az „áldozat” szerepét.

- Tizenegyedik bé! - lépett hozzánk Baranyai, mire mindnnyian odafordultunk, és a napsütéstől hunyorogva próbáltunk tanárnő arcába nézni. - Felmentem a termetekbe, hogy elvigyem a csontvázat...

- Carlost? De hát még el sem búcsúztunk tőle! - kiáltotta Zsolti.

- Ez azért nagyon érdekes, mert nyoma veszett – sziszegte a biosztanár.

- Talán meglógott - vigyorgott Macu.

- Ez egyáltalán nem vicces. Nap végére legyen a tanáriban! Minden végtagjával és a koponyával együtt! - förmedt ránk, és idegesen ott hagyott minket.

- Hol a csontváz? - kérdeztem, amikor biztos távolságban tudtam a tanárnőt.

- A rockerek megszöktették. Azt mondták, szabadon kell engedniük - vigyorgott Dave.

- Ennyit az osztálypénzról - jegyeztem meg. Valószínű, hogy vennünk kell belőle egy új csontvázat, ha már a miénk nem bírta a feszültséget, és elszökött.

Kinga ért oda hozzánk, és dühösen leszúrta a műkardot, ami „Excaliburként” állt bele a földbe.

- Mi történt? - érdeklődtem.

- Vége az előadásnak. Elégettek - huppant le mellénk a páncéljában, és kérdőn félrenézett. Zsolti kezében egy csomag diákcsemege volt, amit Kinga felé tartott. Kinga eltűnődött, aztán bólintva belemarkolt a zacskóba, és unottan kezdte dobálni a szájába a mazsolát.

- Elégettek? Mer'? - töprengett Ricsi.

- Tényleg, miért? Az olyan szomorú - biggyesztette le a száját Virág.

- Te jó ég! Mindjárt tizenkettedikesek vagyunk, és annyi fáradságot nem vettetek, hogy utánanézzetek, hogyan halt meg Jeanne dArc?

- Mér, meghalt? - tettetett döbbent arckifejezést Zsolti, mire mindannyian felröhögtünk.

- 1431. május 30. Mondd nektek valamit ez a nap?

- Kardos születése? - kérdezte Cortez, én meg a fejemet csóválva elnevettem magam. Ez gonosz volt.

- Na, jó, ebből elég lesz. Nem elég, hogy tudatlanok vagytok, ennek még örültök is. Tehát. 1412ben született...

- Ne mááár - dőlt hátra a fűben Zsolti, és azt kezdte játszani, hogy feldobálja a diákcsemegét, és hanyatt fekve megpróbálja elkapni. A többiek előszedték a zenelejátszókat, telefont, mindenféle kütyüt, és azonnal elfoglalták magukat.

- Én figyelek - mondtam Kingának vidáman, aki határozottan bólintott.

- Még jó. Mi mást tennél? Szóval, mint tudjuk, a burgundok,,,

Az egészben az volt a legviccesebb, hogy akik hallgatták Kinga előadását, mind tudták Szent Johanna életét. Vagyis Karcsi és én. A többieket sosem érdekelte igazán. Miután Zsolti beletalált a szájába egy kesudióval, köhögni kezdett, merthogy szerintem a garatjáig lecsúszott, tekinve, hogy fekve evett.

- Kinga, bocs, de a barátod, azt hiszem, megfullad - jegyeztem meg, mert Kinga mellett Zsolti egyre csak köhögött, ő pedig továbbra is évszámokkal bombázott minket. Mire Kinga idegesen odanézett, addigra Zsolti felült, majd egy óriási ütéssel hátba verte. Csak úgy csattant a pólóján Kinga keze.

- Kösz - köhögte ki a félrenyelt darabot.

- És akkor VII. Károly... - folytatta Kinga, mintha mi sem történt volna. Kérdőn néztem rájuk, aztán Cortez odahajolt hozzám, és észrevétlenül bedugta a fél fülhallgatóját a fülembe. Mosolyogva ráigazítottam a hajam, és onnantól kezdve Kinga tátogott, én pedig a Should 1Stay or Should I Go-t hallgatva néztem rá. J

Hazaérve rájöttem, ebben a tanévben többé már nincs házi, nincs tanulnivaló, nincs mire készülni, úgyhogy amennyire fel dobódtam ettől, annyira csalódott is voltam. Lehet, hogy stréber vagyok, de ilyenkor sosem tudok mit kezdeni magammal. Még jó, hogy másnak van ötlete. Miután Cortez dudált két rövidet, lesiettem a lépcsőn, és egy laza „majd jövök” kiáltással léptem az ajtón,

Majdnem kitűnő átlag, problémamentes félév, megbízható barát... Anyuék, ha akartak, se tudtak volna belekötni ebbe a „majd jövök” dologba. Szerencséjükre vagy pechükre jó gyerek vagyok, és bár rémülten várják a pillanatot, amikor egyszer csak majd kezelhetetlenné válok, addig kénytelenek beletörődni, hogy ninca velem különösebb probléma. J

- Hova? - kérdezte Cortez.

- Ööö... Nem tudom - vontam meg a vállam. - Ötlet?

- Talán.

Pár perc múlva mosolyogva szálltam ki a kocsiból és sétáltam oda a padhoz. Ott voltunk, ahol kicsit több mint egy éve. A második kerület egy magas, eldugott pontján, a kilátónál, ahol annyira gyönyörű a panoráma, hogy csak bámultam magam elé.

- Bevált hely, mi? - nevettem fel, amikor Cortez felült mellém a pad támlájára.

- Ja, nagyon - bólintott tettetett komolysággal.

- Sejtettem - viccelődtem tovább, aztán a vállára hajtottam a fejem, és az elénk táruló látványt figyelmen kívül hagyva inkább lehunytam a szemem.

- Minden oké? - kérdezte komolyan.

- Kicsit tartok a nyártól - ismertem be.

- Nem kell.

- Megígéred? - kérdeztem zakatoló szívvel.

- Persze. És te?

- Én? - nevettem fel hitetlenül. - Persze.

- Oké - nézett maga elé, aztán feltett egy kissé váratlan kérdést. - Neményi hazajön a szünetre?

- Igen - feleltem. - De én dolgozni fogok júliusban, szóval nem nagyon fogunk találkozni.

- Aha. Gondolod, nem jár majd be a könyvesboltba? Ott vagy te és egymillió könyv. Minden álma egy helyen - mondta szárazon, én meg elhúztam a számat.

- Arnold a barátom. Mint Karcsi vagy Peti, Virág, Ricsi, Kinga... - kezdtem sorolni.

- Tudom, hogy neked a barátod - ragozott kissé feszülten. - Az a kérdés, Neményinek mi vagy te.

Némán néztem magam elé, és sóhajtva megráztam a fejem.

- Ez nem lehet probléma... mármint...

- Reni - szakított félbe, mire mélyen a szemébe néztem. - Ez nem probléma.

- Oké - mosolyodtam el, Cortez pedig megcsókolt. (L).

Szent Johanna-nap: 5/5* - klasszul telt.

Közeleg a szünet: 5/1 – brühü L

Esti DVD-zés apuval: 5/2 - mindenképp meg akarta velem nézni a Legenda vagyok  című Will Smith-filmet. Egy. Én nem akartam. Kettő. Féltem közben. Három. Most hogy fogok elaludni? Talán befekszem a kádba... J

Tami: 5/1 - nagyon úgy néz ki, hogy minden igyekezete ellenére sem érdekli Dave-et. Kicsit sajnálom.

Színház: 5/5* - holnapra van a harmadik és egyben utolsó előadásra jegyünk. Váárom. J

Csontváz Carlos: 5/5* - Facebook-adatlapja (!!!) szerint az utolsó bejegyzést délelőtt tízkor írta, akkor szállt fel a vonatra a Déliben és utazott el végleg. Ez így vicces, meg minden de amúgy nem tudom, a rockerek hová tették. JJJ

Május 31., kedd

Laza nap. Valamennyi órán elfoglalhattuk magunkat, a tanáról szokás szerint elővették az

„überjófej” énjüket, és hagyták, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Mármint azzal a kikötéssel, hogy azt kulturáltan tegyük, így Andris és Robi eredeti ötlete, miszerint „köpködjünk ki félig megrágott kaját az ablakon” már azelőtt meghiúsult, hogy elkezdhették volna. Nézhettünk filmet, beszélgethettünk óra közben, ülhettünk a padon, és áttolhattuk a székünket máshová, hogy csoportosan tudjunk bandázni. Valamilyen szinten irtóra hangulatos az év vége, főleg, amikor már csak azért járunk be, mert papírforma szerint tanítás van, egyébként viszont nincs különösebb dolgunk. Nyitott ablakok a teremben, sok tanár kiviszi a diákokat az udvarra, és sokkal több röhögés hallatszik a folyosón óra közben, mint általában. A mi termünkben ma két táborra oszlott az osztály. Voltak azok, „akik a hátsó padoknál beszélgetnek” és azok „akik elöl ülnek és „ Így

 jártam anyátokkal  maratont tartanak”. Az utóbbiakhoz tartozott Jacques, Gáboi, Zsolti, Macu és a két rocker, mi, többiek pedig inkább beszélgettünk, mert nem volt különösebben kedvünk tévézni.

Második óra szünetében kint álltunk a folyosón, amikor Dave összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé.

- Ez? Ez nem? Most jól látom? - kérdezgette, mire én is odafordultam.

Tami lépkedett felénk, és mivel az utóbbi időben mindent megtett, hogy felhívja magára Dave figyelmét (új frizura, kivágottabb felső, olyan parfümmennyiség, hogy megfulladtunk utána stb.), úgy döntött, a kevesebb néha több. Tehát megpróbált úgy hatni Dave-re, ahogyan Dave-re lehet hatni. Sima farmer volt rajta, natúr smink, kibontott haj és a telitalálat. Egy női fazonú, Apple-logós póló.

- Sziasztok - köszönt úgy általánosságban, és bement a termükbe. Elérte a célját, Dave utánafordult, és elismerően bólintott.

- Van stílusa - jegyezte meg.

- Gondolod? - kérdeztem mosolyogva.

- Megbököm - határozta el, és elővette az iPhone-ját, hogy a virtuális világban „böködjön” valakit, aki négy méteren belül volt. Felnevettem, és megveregettem Dave vállát, majd Kingával és Virággal együtt lementünk a büfébe.

A büfés néni kedvenceiként (hát persze, minden zsebpénzünket rá költjük, illetve nála) jól feltartottuk a sort, mert Virággal vacilláltunk, hogy sajtos croissant-t vagy sonkás-mustáros szendvicset vegyünk. Végül ő a croissant-t választotta, én meg a szenyát, és az udvarra érve elfeleztük, mert az úgy igazságos. Kinga, aki sportemberként figyel arra, hogy ne gusztustalankodjon összevissza az étellel, egy sima ásványvízzel ült le mellénk a padra, miközben mi bekapcsolódtunk a fiúk beszélgetésébe.

- Aha! - bólogatott Dave magabiztos mosollyal.

- Mi aaaz? - kérdezte Virág.

- Visszabökött. Hm-hm - vakargatta az állát Dave, aztán Macuval félrevonultak, hogy arról tanakodjanak, most vajon mi legyen.

- Azt hiszem, Tami rájött, Dave mikor figyel oda valakire – mosolyogtam

- Na, persze - bólogatott Kinga erősen gondolkozva. - De ha össze is jönnek, kizárt, hogy teljes értékű csapattag legyen.

- Miről beszélsz? - kérdeztem furán.

- Ide lehet csapódni hozzánk, nem bánom. Elvégre népszerűek vagyunk - dobta át a válla fölött a haját. Ez így kicsit nagyképűen hangzott, de hát ő Kinga, vele időnként elszalad a ló. Időnként szó szerint. Na, mindegy. - De tény, hogy az alap mag összesen hét főből áll.

- Ki az a hét? - kérdezte nevetve Cortez.

- Nos. Egyértelműen én - kezdte, mire elmosolyodtam. Éljen az egoizmus. - Zsolti, Cortez, Ricsi,

Virág, Dave és Renáta.

- Héé! És velem mi lesz? - kérdezte Macu.

- Te is csak csapódtál. Ez van - vonogatta a vállát Kinga.

- Nem csapódtam, később jöttem a suliba.

- Tehát csapódtál - szögezte le Kinga.

- Ne foglalkozz vele, Macu - vigasztaltam, újból rádöbbenve, hogy Kinga nem különösebben tapintatos lány.

- Nem kell sajnálni, nagyon szeretjük Macut meg blabla, a többi közhely, de ha jobban belegondolunk, mi alkotjuk a társaságot a kezdetek kezdete óta. Illetve Renáta kérdéses, mert ő brutál nyomiként kezdte a gimit...

- Héé! Esetleg valaki megvédene? - fordultam körbe.

- Ööö... - nézett rám Ricsi, és inkább nem mondott semmil, csak megveregette a vállam. Ez azért jelent valamit, nem? Pff. Nevetve megráztam a fejem, és sóhajtva annyiban hagytam az egészet.

Tény és való, hogy most szervesebb része vagyok a társaságnak, mint régebben.

Kinga kicsit sajátosan fogalmazott, ahogy az várható tőle, de azért volt igazság abban, amit mondott. Így, heten borzalmasan szoros barátságban vagyunk, és bár mindenkit nagyon szeretünk, aki amúgy velünk lóg, de valahogy elképzelhetetlen, hogy ebből a hét emberből valaki kiessen. És magamat is ide veszem, de nem azért, mert olyan központi figura lennék, vagy ilyesmi, hanem mert külön-külön nagyon szoros a kapcsolatom mindannyiukkal. Tizenegyedik végére döbbentem rá, hogy a régóta keresgélt „legjobb barát” tulajdonképpen végig ott volt az orrom előtt, csak amíg én egy emberben kerestem azt, amit számomra a barátság fogalma jelentene, nem vettem észre, hogy ez nem egy konkrét ideál, ami egyvalakiben megvan, és akkor az a nagybetűs Legjobb Barát.

Hanem inkább egy puzzle, a darabjai szanaszét vannak, és ha együtt látja őket az ember, akkor értelmet nyer az egész. Valami ilyesmit jelenthet a barátság. És ahogy a többieket néztem, rájöttem, nekem ők azok. Ők, hatan. J

Színház: 5/5*** - szörnyen élveztem, és komolyan, még Kata is jól érezte magát, pedig nem gondolta volna, hogy feldobja a musical. J

Sulirádió: 5/3 - ma a rockerek irányították Jacques-ot és Gábort, így klasszik rock szólt egész nap.

Ki lehetett bírni. Az a-sok vágtak csak fájdalmas képet.

Cortez: 5/5 - miután hazaértem a színházból, küldtem neki sms-t. Visszaírt. Én is. És ez így ment, amíg egy „nincs elég egyenlege” üzenet bele nem szólt a szerelmünkbe. Nos, ekkor sem történt tragédia, mert felhívott. J

Tami és Dave: 5/4 - legutolsó információm róluk, hogy estig bökdöstek egymást a neten.

Szörnyen romantikus lehetett. No comment.

Június 2., csütörtök

Négyesre lezárva, abszolút nyugodtan vártam az év utolsó etikaóráját Vladárral. Ritka alkalom, de nem izgultam, nem ültem görcsösen a helyemen, és nem féltem, hogy megaláz az osztály előtt, majd bevág egy egyest. Már nincs jelentősége. Ettől még megalázhatott az osztály előtt, de egyest már nem kaphattam. Haha. De jó.

- Rendben, a mai utolsó órán... - kezdte szigorúan, mire mindenki felröhögött, utalva arra, hogy ezt úgysem mondja komolyan - csendben elfoglalhatjátok magatokat.

- Kösz - intett Ricsi a székén hintázva.

- Köszönöm - javította ki Vladár.

- Nincs mit - bólintott Ricsi vigyorogva. Ezt megbeszélték.

- Rentai - mutatott rám a tanár, én meg döbbenten néztem rá. Mi az? Mit akarhat még? Nem volt még elég? Bizonytalanul a tanári asztalhoz mentem, és megpróbáltam állni a tekintetét.

- Sokat gondolkoztam a jegyeden, és végül úgy döntöttem, megajánlom a jelest.

- Feleljek most? - kerekedett el a szemem. Persze, fél lábbal a nyári szünetben, úgy, hogy hetek óta direkt nem feleltet, én már beletörődtem abba, hogy nem lettem kitűnő... Kezdjen most szórakozni velem, miért ne? Vladár tiszta hülyét csinál belőlem.

- Nem, nincs szükség rá. Tekintettel arra, hogy a szorgalmddal nincs probléma, kapsz egy órai munka ötöst júniusra, ezzel pedig megvan az év végi jeles.

- De miért? - kérdeztem, és nem hittem a fülemnek.

- A válasz egyszerű. A vérlázító magatartásod, folyamatos feleselésed, a hozzáállásod a tárgyaimhoz és a pofátlan viselkedésed mellett - oltott le lazán - a felkészülésedre nincs panasz, végig tanultál és készültél. Emiatt jelest érdemelsz. A többi nem az én problémám, legyen a te bajod

- közölte gúnyosan.

- Ó. Köszönöm - mondtam, zavartan nézve, ahogy a naplóban lévő, ceruzával beírt négyest átjavítja ötösre. Hűűű. Majdnem elérzékenyültem. Majdnem.

- Tehát ezzel búcsúzom tóled. Ötös lettél - mondta unottan.

- Búcsú? Örökre? - könnyebbültem meg őszintén, mire Vladár félredobta a radírt, és idegesen pillantott fel.

- Hát, erről beszéltem! Hogy nem sül le a bőr a képedről? - förmedt rám, és a többiek kérdőn bámultak felénk. Céklavörös fejjel néztem rá, és őszintén, tippem sem volt, hogy már megint mi rosszat szóltam. - Jó nyarat akartam kívánni, Rentai, mert találkozunk szeptemberben! És készülj, mert kemény év lesz!

Óóó! Tehát jövőre is tanítani fog még. Hát, ilyen az élet, így jártam. Vladár dühösen összecsapta a naplót, és gyilkos pillantásokkal figyelt, miközben bemásztam a helyemre.

- Mi történt? - pislogott Virág.

- Végül is ötös lettem - mondtam.

- Micsoda??? - tápászkodott fel Kinga az asztalától. - Hogy lehet? Miért? Akkor kitűnő lettél?

Iskolaelső?

- Holtversenyben veled - szóltam halkan.

- Pff - csóválta a fejét Kinga. - Megóvom. Nem érdemled meg az angol ötöst.

- Tudom. Óvd meg. Nyugodtan - bólogattam, mert őszintén így gondoltam. Kinga dühösen méregetett, aztán sóhajtva lehunyta a szemét, és odajött hozzám.

- Nem fogom megóvni.

- Tényleg nem baj, óvd csak meg.

- Mondom, hogy nem, ne sajnáltasd már magad állandóan -kiabált rám. - Mit mondtál már megint?

- Semmit. Csak megalapoztam a kapcsolatunkat tizenkettedikre is. Így túl szépen váltunk volna el a nyárra.

- Vladár tanít majd tizenkettedikben? - kérdezte Virág.

- Hát, engem biztos - röhögtem el magam, aztán gyorsan elkomolyodtam, mert a tanári asztalnál ülő Vladár még mindig dühösen méregetett. Az biztos, hogy egy rajongóm már van a jövő tanévben is. És taps! L

A szünetben elmeséltem a többieknek, hogy pontosan mi történt Vladárral, és örültem, hogy ők ezen ennyire jól szórakoznak. Megkaptam, hogy „véged, Ren” Ricsitől, hogy „rád fog szállni”

Dave-től, és a „tíz másodpercre voltál attól, hogy ne utáljon” dicséretet Corteztől.

- Ez van - tártam szét a karom.

- De miért is kaptál ötöst? - kérdezte Macu furán.

- Mert, gondolom, az osztályozón Vladár kellemetlen helyzetbe került. Nem adott esélyt a javításra, holott az ötösről volt szó, amikor az elmúlt hetekben mindenki jegyeket ugrált át tézékkel

- közölte Kinga. - Nem azért, mert kedveli Renátát, hanem mert nem volt más választása.

- Az biztos, hogy nem kedvel - állapítottam meg.

- Na és? Engem Baranyai utál. De vajon miééért? – töprengett Zsolti, mire felnevettünk.

- Engem Barka. Ki is töröltem az ismerőseim közül - mondta Dave. J

- Kardos - vonogatta a vállát Cortez.

- Engem a legtöbb - szólt Ricsi.

- Engem mindegyik szeret - húzta ki magát Kinga.

- A fenét. Félnek tőled. Muhahaha - nevetett fel jóízűen Zsolti.

- Akit mindenki szeret, az Emó és Gábor - szólt Ricsi.

- Bocs, de engem Gondos még mindig nem ismer fel. A múlt órán is megkérdezte, hogy új vagyok-e - nézett ránk hátra Gábor.

- Szívás - vigyorgott Ricsi. - Akkor Emó maradt. Ő a tanárok kedvence - fogta meg a kezét Ricsi,

Virág pedig zavartan elmosolyodott.

- Persze, mert olyan „bájos”, és állandóan sír. Hah! Én erős vagyok, készülök az órákra, kitűnő eredményeim vannak... Engem kéne a legjobban szeretnie a tanároknak! - üvöltötte Kinga, ököllel rácsapva az asztalra.

- Szerintem zsarold meg őket, hátha az hat - tanácsolta Cortez mire mindenki felröhögött.

- Ez nem vicces. Bár, ha jobban belegondolok, nem kell, hogy szeressenek. Nincs szükségem rá.

Erős, magabiztos lány vagyok, ez riasztóan hat az emberekre - magyarázta, azt hiszem, inkább magának, mintsem nekünk.

- Figyelj, Kinga. Egy biztos - szólt rá Ricsi. – Tényleg rohadt riasztó vagy.

Az egész osztály szakadt a nevetéstől, még Kinga is elégedetten mosolyodott el, úgy tűnt, ő már réges-rég lemondott a „kedvenc” kategóriáról, és megelégszik azzal, hogyha ő a „rettegett”. Végül is, az sem rossz. J

A suli előtt Peti várt. Ahogy megláttam, elköszöntem Corteztől, és mosolyogva az emós barátom elé siettem.

- Beatles lány - köszöntött vidáman, legalábbis a fél szabadon lévő szeme vidámnak tűnt.

- Szia. Régóta vársz?

- Nem, csak most jöttem. Fagyi?

- Fagyi - bólintottam szórakozottan.

A buszmegálló felé sétáltunk, amikor valaki utánam kiáltott. Kérdőn hátrafordultam, és bevártam Katát, aki kábé úgy nézett ki, talpig feketében suhanva, mint egy árnyék.

- Kardos üzeni, hogy holnap a könyvtárban számít rád - lihegte kifulladva.

- Ööö... oké. Akkor ne is menjek órára?

- Ne, azt mondta, elkért.

- Köszi, hogy szóltál.

- Khm - köhintett Peti. Furán néztem rá, aztán leesett, hogy azt várja, bemutassam.

- Jaj, bocs - kaptam a fejemhez, mert, ugye, megszoktam, hogy a Szent Johannában mindenki ismeri egymást (nagyjából), és soha nem kell senkiket összeismertetni.

Bemutattam egymásnak a gót barátnőmet és az emós barátomat, mindketten hűvösen szemlélték a másikat, hát, ők ilyenek, sok mindent nem lehet leolvasni az arcukról. Kata elköszönt tőlünk, majd a járda árnyékos oldalán elindult hazafelé, mi meg tovább sétáltunk a buszmegállóba.

- Ő ki volt? - érdeklődött Peti.

- Egy barátom. Olvasókörös. Kedves lány.

- Igen, szimpinek tűnik... - fordult hátra, azt hiszem, fél percen belül harmadszor. - Szerinted bejelölhetem?

- Mármint közösségin? - kérdeztem furán.

- Igen.

- Megkérdezem, hogy szeretné-e, oké? Mert anélkül nem mondom meg a nevét, ha nem baj.

Tudod, csak hogy...

- Persze, értem. Tudod mit? Kérdezd meg, és ha benne van, akkor jelöljön ő. Ott vagyok az ismerőseid között, könnyen megtalál, ha akar.

- Rendben.

- És amúgy hogy vagy? - érdeklődött kedvesen.

- Őszintén? Nem túl jól. Cortez egy hét múlva utazik. Fogalmam sincs, hogyan kezeljem ezt az egész szituációt.

- Szerintem most egy hétig legyél nagyon-nagyon boldog tanácsolta. - Aztán küldök dalokat, amikre jót lehet sírni.

- Köszi, de olyanom nekem is van bőven - nevettem el magam.

- De ha kifogytál, szólj.

- Mindenképp.

Petivel másfél órát beszélgettünk a közeli pláza fagyizójábau, aztán hazakísért, és sok erőt kívánt a nyaramhoz. Én meg sok sikert kívántam az érettségihez, aztán besiettem. Mielőtt Cortez átjött volna, gyorsan lecsekkoltam a netet. Egy üzim jött, Katától. Másolom.

„Szia, Reni. Fontos. Figyelj. Ma volt az a srác veled. Peti. Igen. Szóval láttam az ismerőseid között. Megkérdeznéd, hogy jelöl hetem-e? Csak úgy, tudod. Hogy ismerősök legyünk. Írj, ha vagy.

Én itt várok. Mármint a gépnél. Ahh. Na jó, írj.”

Mosolyogva olvastam el kétszer Kata enyhén zavart levelét, aztán visszaírtam, hogy jelölje, mert várja. Nem telt bele húsz másodpercbe, és már jött is az újabb üzenetem:

„Tényleg???? Akkor most bejelölöm. Köszönöm. J”

Még a gépemnél ültem, amikor Cortez átjött, és gyorsan elmeséltem neki, hogy mennyire klassz, ha Peti és Kata, akik egyébként a mai napig az életben nem hallottak egymásról, kölcsönös szimpátia alapján egyszerűen megismerkednek.

- Hát - nézett rám Cortez -, azt hiszem, ez általában így szokott menni.

- Komolyan? - tettettem csodálkozást. - Fura. Én a „meglátni, megszeretni és évek után elmondani neki” típust preferálom.

Cortez nevetve bólintott, afféle „vettem” stílusban, és leült a másik babzsák fotelembe.

- Mit nézünk? - kérdeztem vidáman.

- George Clooney-film?

- Egek Ura?

- Inkább az Alkonyattól pirkadatig.

- Ó - biggyesztettem le a számat. - Jó, akkor legyen az.

- Legyen inkább az Egek ura - adta meg magát.

- Nem, legyen a másik - szálltam vitába mosolyogva.

Hát, ilyen dolgok ezek. Mindketten a másik által választott filmet akartuk nézni, de tulajdonképpen egyikünket sem nagyon érdekelte semmilyen film. Bőven elég volt, hogy Cortez átölelt, én ráhajtottam a fejem a vállára, éreztem a közelségét, az illatát, és megpróbáltam maximálisan kiélvezni, hogy még ott van, velem. Hogy mit néztünk, az tulajdonképpen mellékes.

Na, jó, végül azt a vámpíros borzalmat választottuk.

Facebook: 5/3 - gigantikus posztáradat a nyári szünettel kapcsolatban.

Egy hét: 5/1*** - no comment. L

Oasis: Whatever:  5/5 - szeretem ezt a dalt, nagyon.

Pótvacsora apuval: 5/4 - miután az eredeti vacsorát (rakott kel) leszavaztuk, késő este összefutottunk a konyhában. Somlói+tejszínhab+beszélgetés. J

Vladár: 5/5 és 5/1 - kitűnő lettem miatta, és továbbra is utál. Hurrá.

A suliújság utolsó száma: 5/5** - Virág címlapfotója zseniális lett. Úúúgy örülök neki.

Június 3., péntek

Mivel Kardos elkért a tanórákról, szinte az egész napot Karcsival, Flórával és Katával töltöttem a könyvtárban, ahol segítetünk átrendezni a polcokat. Tulajdonképpen sok hasznomat nem vették, mert éppen „jókönyv-hiányban” szenvedtem, így amíg a többiek pakolásztak, én a sorok közt gubbasztottam, és mindenbe beleolvastam, ami csak a kezem ügyébe került. De legalább összeírtam egy „top 20” listát azokról a könyvekről, amiket a nyáron szeretnék kiolvasni. Ha azt vesszük, számomra hasznosan leli a nap, Kardos szemszögéből nézve viszont haszontalan voll az ottlétem, egyszerűen nem tudtam segíteni, mert mindig láttam valami nagyon érdekeset, amibe muszáj volt beleolvasnom. A tanév utolsó ofőórájára viszont visszaértem, és a padomban ülve vártam Hallert, miközben a többiek ordítoztak (a rockerek), visítóztak (Virág „édi” kisállatképeket nézett a mobilján), székeket pakoltak az asztalokra (Zsolti már nagyon szerette volna lezárni a tanévet, ezért elkezdett felpakolni mindent J) vagy éppen telefonáltak (Dave).

- Gyerekek, egy kis csendet - szólt ránk Haller, ahogy belépett a terembe. Az volt a gyanúm, az egész suli tőlünk zengett. - Tudom, hogy legszívesebben mennétek már, de van pár dolog, amit meg kellene beszélnünk. Zsolti, kérlek, vedd le a széked az asztalról, és ülj le még egy kicsit - kérte kedvesen. - Köszönöm. Tehát, először is. Nem tudom, hová tűnt a csontváz, de mivel nem látok rá esélyt, hogy előkerülne, így kénytelenek vagyunk az osztálypénzből egy újat vásárolni Baranyai tanárnőnek.

- Elintézem! Megrendelem a neten - jelentkezett önként Dave.

- Köszönöm.

- Világítson a sötétben? - kattogott vadul a billentyűzeten.

- Nem, egy hagyományos csontváz tökéletesen megfelel. Nem szükséges, hogy „dizájnos” legyen - mosolygott Haller.

- Hát, jó - guglizott tovább Dave, figyelmen kívül hagyva, hogy egyébként óra van.

- A következő dolog a jövő heti osztályok versenye.

- Ne mááár - fejelgette Ricsi a padot, és a többiek is unottan nyöszörögtek.

- Kicsit több lelkesedést, ha kérhetem - nevetett az ofő.

Az egyetlen ember, aki igazán belelkesedett, az Kinga volt. Nem csoda, a programban benne volt a „verseny” szó, így abszolút erőre kapott, és vadul szervezkedni kezdett. Az eredmény a következő lett. Hétfőn Gáborral és Jacques-kal megyek a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárba, ez teljesen egyértelmű, a többi napot illetően viszont mindenki passzolt, unta, lázadt és hőbörgött, ezért az ofő választotta ki az embereket. Így történt, hogy kedden Andris, Robi és Macu próbálják meg az infót, szerdán Virág, Cortez és a teljesen oda nem illő Dave megy a Szépművészeti Múzeumba, a csütörtöki sportprogramra pedig maradt Kinga, Zsolti és Ricsi. Elnézve a csoportjainkat, bizton állíthatom, hogy abszolúte semmi esélyünk arra, hogy elsők legyünk. Ha minden kötél szakad, és a hétfő-csütörtöki napon sikereket is érünk el, akkor is. A kedd és szerda nagyon húzós. Méghozzá azért, mert a rockerek mindig, mindenhol összevesznek egymással, tehát Macu szinte egyedül lesz, ami pedig Dave-et és a múzeumot illeti... nem túl jó ötlet. Elmondása szerint nyáron, amikor a cserediák programban vett részt, a Louvre előtt fotózta magát, és a Mona Lisát a neten nézte meg, mondván, „úgy legalább jobb a felbontása”. J

Délután anyuval felhőket néztünk a műholdképen (?), aztán e rém érdekes elfoglaltság után átmentem Zsoltiékhoz. A szép idő miatt a garázsajtó tárva-nyitva állt, a két rocker előtte ácsorgott és füstölt.

- Sziasztok - kerültem ki őket, és beléptem a helyiségbe. Már mindenki ott volt, én pedig kissé keserű mosollyal néztem végig a társaságon.

Virág a tévét bámulta, amiből halkan szólt a Viva Interaktív, mellette Dave a chaten állt készenlétben, hogy amikor játékra kerül a sor, elsőként tudjon válaszolni. Az „irodában”, vagyis az íróasztalnál Macu ült, és valakivel webkamerázott, Kinga pedig a kanapén egy halom papírt böngészett át. Ritka pillanat, Zsoltival ma igencsak szerették egymást, egész nap nem veszekedtek, és úgy tűnt, ez nem is fog változni, ugyanis teljesen jól elvoltak. Kinga lapozgatott, Zsolti pedig végigfeküdt a kanapén, Kinga ölébe hajtotta a fejét, és bedugott fülhallgatóval, a mobilján nézed retró Szomszédok-részeket.  Időnként hangosan felröhögött, Kinga pedig félretolva a lapokat, lepillantott rá, majd unottan megcsóválta a fejét, és folytatta a prospektusok böngészését. Ricsi és Cortez Katával együtt a hangszereknél ültek és zenéltek, én pedig elnyeltem egy fájdalmas sóhajt, és odasétáltam hozzájuk. Cortez azonnal félretette a gitárját, és a derekamnál fogva magához húzott, majd rám kulcsolva a karját, átölelt. Tudtam, ez az utolsó péntek a szünet előtt, amikor így, együtt lógunk, és ez szörnyen elkeserített, miközben tiszta szívből örültem annak, hogy ott vagyunk, mindannyian.

Virág egyszer csak elüvöltötte magát.

- Adam Lambert! A válasz Adam Lambert! Írd máááár! Naaaa - sikította, Dave pedig vadul gépelt.

- Ne idegesíts már, így nem tudok koncentrálni.

- Elküldted? Ajj, már egy csomóan írták a jó választ - ingatta a fejét Virág.

- Hidd el, gyors voltam, csak éppen megsüketültem tőled!!! - vitatkozott Dave.

Közben mindannyian a tévéhez fordultunk, ahol a műsorvezető visszakereste a chates nyertest.

Pár pillanat múlva megta lálták, és bemondták, hogy „MacBoyl7” volt az első.

- Na, én mondtam, hogy gyors voltam. Nyertem neked - vigyorgott Dave büszkén.

- Váááááá! De jóóó! Úúúúristen, nyertem! Nyertem! Nyertem! - visongott Virág boldogan.

Elvileg nagyon örültünk annak, hogy Virág ennyire örül (egy CD-t kapott), de nem igazán tudtunk el vonatkoztatni a hallottaktól.

- MacBoyl7? - kérdezte Cortez, aki elsőként ocsúdott fel a döbbenetből.

- A nicknevem - biccentett Dave.

- Muhahahaa! - ült fel Zsolti a kanapéról, és a szemét törölgetve röhögött.

- Jól van, MacBoy, ez szép volt - veregette vállba Ricsi, aki szintén szakadt a nevetéstől.

Szegény Dave, ezt jól megkapta. Annyira szétoltották a neve miatt, hogy kezdtem sajnálni, ráadásul mindenki átírta a telefonjában Dave nevét, sőt a Facebookon is csak így üzengettek a faára.

Ő lett MacBoyl7, az überciki nicknevű barátunk. Még este, fogmosás közben is elröhögtem magam rajta.

Utolsó tanítási nap: 5/5 - laza, beszélgetős, nekem a könyvtárban pakolós. Idilli.

Facebook: 5/4 - Kata és Peti ismerősök lettek. J

Cortez profilja: 5/2 - egyre több angol poszt kerül a falára, a régi barátai már nagyon várják. J

Hétvége: 5/5 - Virággal megbeszéltük, hogy Wiin Just Dance-elünk holnap. Kinga is jön.

Természetesen.

Justine: 5/5 - írt, nagyon várja a nyarat, elmesélte, hogy miket terveznek a barátaival. J

MacBoy 17: 5/5 - gigaLoL. J

Cortez: 5/5* - <3

Június 6., hétfő

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban kezdtük a napot, ahol kezdetét vette az osztályok versenye hete. A háromfős csoportok izgatottan várták a feladatot, Kardos pedig kiosztotta a borítékokat.

Kicsit kellemetlen volt, mert Karcsi, Kata és Flóra mind más csapatban voltak, és elvileg ellenfélként indultunk ezen a versenyen, de a gyakorlatban egyáltalán nem volt célunk legyőzni a másikat. Amikor kibontottam a borítékot, Gáborral és Jacques-kal a papír fölé hajoltunk. Egy ötsoros fogalmazást tártalmazott, egyes szám első személyben volt írva, a kérdés pedig ez volt: „ki vagyok én?”

- Réni? - nézett rám kérdőn Jacques, miközben én lehunyt szemmel gondolkoztam.

- Pillanat, mindjárt - suttogtam. Elveszett nemzedék, irodalmi Nobel-díj, első világháború. -

Hemingway - nyitottam ki a sze mem.

- Biztos? - kérdezte Gábor.

- Ezer százalék - bólintottam. - Futás a tanárhoz.

Kardos mosolyogva nézett rám, amikor odaléptünk hozzá.

- Gratulálok, ez rekordidőnek számít.

- Köszönöm - bólogattam.

- Ennyire könnyű volt? - érdeklődött. A többi csoport még lázasan tanakodott, én pedig a fejemet ingatva elmosolyodtam.

- Nem, csak nagyon szeretem Hemingwayt - ismertem be. - Sokat olvastam az életéről.

- Ennek igazán örülök - felelte Kardos.

Jacques és Gábor elmentek, hogy szétnézzenek a könyvtárban (és segítsenek kicsit a többieknek), én pedig leültem Kardos mellé, és beszélgetni kezdtünk. Elpanaszoltam neki, hogy a gyakorikérdéseken lepontoztak Coelho miatt, meg hogy könyvesboltban fogok dolgozni a nyáron, meg úgy általában mindenféléről szó esett a kedvenc tanárommal.

- Antai-Kelemen egészen jól teljesített az évben. Gondolom, ez részben a te érdemed.

- Lehet, hogy volt közöm hozzá - ismertem be halkan.

- Ha rávennéd, hogy írja rá a nevét a dolgozatokra, talán a tanároknak is könnyebb dolguk lenne - piszkálódott kicsit.

Felnevettem, és Kardos is elmosolyodott. Azt hiszem, ő törődött bele utoljára, hogy Cortez és én együtt járunk. De így, hogy az irodalmi osztályversenyt cirka három perc alatt megoldottam, talán Kardos is belátja, hogy Cortez nincs rám rossz hatással, akármennyire féltett is tőle. Na, persze ettől még nem fogja jobban kedvelni, maximum stagnál a kapcsolatuk. Végül is azt hiszem, nekem ez is éppen elég. J

A suliban Kinga erősen megütögette a vállam, amolyan „szép volt” stílusban, én pedig fájdalmasan dörzsölgettem a karom, és azon tűnődtem, ha a sikeremnek így örül, vajon kudarc esetén mit tenne? Leütne? Kingáról van szó, tehát elképzelhető.

A suli udvarán ültünk, és a nyári napsütésben beszélgettünk, amikor egy csapat új diák lépett ki az ajtón Máday társaságában.

- Kik ezek a törpék? - kérdezte Ricsi az egyik raszta tincsét tekergetve.

- Jaj, ne - forgatta a szemét Kinga. - Nyílt napon vannak a nyolcadikosok, őket vették fel a Szent Johannába.

- Ezek járnak majd jövőre ide? - vihogott Macu.

- Igen - bólintott Kinga.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Mert ott a húgom köztük - sóhajtotta idegesen.

- Kitti? - mosolyodtam el, és a megszeppent társaság felé nézve intettem egyet.

Kinga húga maga előtt összefont karral meredt a társaságunk felé, aztán, mintha csak szívességet tenne, aprót biccentett (?) felém, majd felszegett állal tovább sétált, és lesajnálóan nézelődött.

- Ööö... - fordultam vissza Kingához. - Mi baja van? - érdeklődtem. Kittivel elég régen találkoztam, akkor egy kedves kislány volt, most meg olyan furán viselkedett.

- Nos, az utóbbi időben aktívan kamaszodni kezdett, ami igen rossz hatással van a kapcsolatunkra. Örültem volna, ha a tinimagazinok posztereinek bámulásában kimerül a nehéz időszak, de félő, a mostani tizennégy évesek már máshogy reagálnak a világra.

- Hogy érted? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- A húgom egy agyrém. Semmi közös nincs bennünk. Én a nyarat karitatív munkával töltöm, ő huszonnégy óráta Facebook előtt lóg, és a gólyatáborra készül. Több ismerőse van, mint nekem!

Őrület.

- Kocka? - érdeklődött Dave.

- Roszabb. Az a-s osztályba került - fújtatott Kinga.

- Úúú, a-s lett a húgod? - kerekedett el Virág szeme.

- Bizony. Egy a-s lány - ingatta a fejét Kinga hitetlenül.

- Sajnálom - mondtam őszintén.

Ismét a nyolcadikosok felé fordultam. Kicsik voltak, megszeppentek, a fejüket kapkodva csodálkoztak, ismerkedtek az új hellyel, fürkészték az oda járókat. Az egyik felük. A másik csapat, ahová Kittit is sorolnám, magabiztosan lépkedett, memorizálta a látottakat, és nyolcadikosokhoz képest igencsak nagyképűen hangoztatták, hogy „nagyobb durranásra számítottak”. Ööö. Hát nem tudom. Ez érdekes lesz.

Még az udvaron ülve beszélgettünk, amikor egy nő lépett oda a társaságunkhoz, és szólította meg Cortezt.

- Igen? - nézett fel a napszemüvege mögül.

- Szerettem volna elköszönni és jó nyarat kívánni. Amennyiben jövőre az ablakon belül maradsz, nem találkozunk - mondta mosolyogva. Aha! Szóval ő a dilidoki, akihez Cortez egész fél évben járt.

- Rendben. Akkor végeztünk? - kérdezte Cortez.

- Igen.

- Mi a diagnózis? - kérdezte Ricsi röhögve, mire a pszichológus ismét elmosolyodott, és a szemével körbepásztázta a társaságot.

- Melyikőtök Reni?

- Én - emeltem fel a kezem zavartan. A pszichológus szeme körül apró ráncok jelentek meg, és bólintott.

- Ő a válasz a kérdésedre - mondta Ricsinek.

- Gyógyítható? - kérdezte Dave nevetve.

- Szerintem nem - nevetett fel a doki is.

Vadul zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki a napszemüvege mögül fürkészett. Fél évig járt miattam hétfő délutánonként a suli pszichológusához. Én ezt romantikusnak találom. Miért nem az?

J

- Tessék ide ülni - kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét, és türelmesen hallgatta Zsoltit. - Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövök a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és...

- Zsolti, ugye? - szakította félbe a doki.

- Ja.

- Szeretettel várlak szeptemberben. Megkapod a hétfő délutánokat.

- Ne máár, csak vicceltem - röhögött fel Zsolti.

- Én is - biccentett a pszichológus.

- Na, azért. Muhaha - vihogta, aztán, amikor a doki elfordult, suttogva magyarázni kezdte nekünk, hogy egyébként tényleg ez a rémálma... No comment. J

Osztályok versenye: 5/5* - mi mindent megtettünk, most már a többieken múlik.

Gólyák: 5/2 - nem is tudom. Mi is ilyenek voltunk? Vagy az a-sok? Mert ezek a kölykök olyan furák. Vagy csak kicsik.

Andris és Robi: 5/2 - állítólag amíg minket vártak a versenyen, a rockerek beszabadultak a sulirádió termébe, magukra zárták az ajtót, és teljes hangerővel Black Sabbathot üvöltettek, amíg Máday a gondnok segítségével be nem jutott hozzájuk.

Tami és Dave: 5/? - a suliban semmi, de állítólag esténként órákig msn-eznek. Dave elmondása szerint nem érdekli, csak szimplán jó fejnek tartja. Ami az ő esetében nagyon jó jel, mivel ő nem az az „azonnal beleesek” típus. Inkább lassú víz partot mos. Vagy mi.

Cortez: 5/5* - tíz perc, és itt van értem. J

Június 9., csütörtök

És igen. Bármennyire fáj, bármennyire nem akartam, bármennyire utálom, eljött ez a nap is.

Elkerülhetetlen volt, hiába próbáltam megállítani az időt, nem sikerült. Pedig nagyon akartam.

Tegnap este azokkal a gondolatokkal aludtam el, hogy „csak még egy hetet” vagy „maradjon mégis”, esetleg „induljon pár nappal később”, de ma reggel felkelve tudtam, eljött ez nap, és szembe kell néznem vele, erősen, aztán lesz 85 napom arra, hogy szétzuhanjak, sőt, ennyi időbe még az is belefér, hogy újra összeszedjem magam. Majdnem három hónap. A fele annak, amióta együtt vagyunk. Jó lenne, ha valaki tanácsot tudna adni, hogy ilyenkor mi a teendő, de még a gyakorikérdéseken sem találtam ugyanilyen esetet. Sok mást igen, de ott a válaszadók kissé bunkók voltak, ami még inkább elkedvtelenített. Reggel a fürdőszobatükör előtt állva próbáltam csukott szájjal használni a szempillaspirált (egyszerűen nem megy J), közben pedig lélekben felkészítettem magam arra, ami várt rám. A cél ez volt: nem sírunk előtte, nem nyavalygunk, mert azt a fiúk utálják, és nem gyászolunk előre semmit, hiszen Cortezzel minden rendben van, egyszerűen csak elutazik, ahogy szokott. Sokat töprengtem az elmúlt időben azon, hogyan töltsük az utolsó napokat. Aztán rájöttem, hogy teljesen erőltetett lenne könnyes szemmel bámulni a másikat, akkor is, ha belül ezt éreztem. Miért rontanám el állandó búcsúzkodással az együtt töltött időt? Cortez tök lazán kezelte az egészet, úgy volt vele, hogy el kell utaznia, mert a szüleit félévente látja, van egy halom gyerekkori barátja, aki vár rá, és ez olyan dolog, ami őt egyébként boldoggá teszi, attól függetlenül, hogy emiatt itt kell hagynia sok mindent, többek között engem is. Nem is lett volna fair tőlem, ha elrontom a kedvét, mert éppenséggel nem akarom, hogy elmenjen. Persze hogy nem akarom, de nem lehetek önző, fél év alatt tényleg minden úgy történt, mindent úgy alakított, hogy nekem jó legyen, most rajtam a sor. És én nem akarom, hogy miattam kellemetlenül érezze magát. Ezért erőt merítettem (kifogytak a tartalékaim, de mindegy, megérte), és úgy töltöttük a délutánokat, ahogy szoktuk. Beszélgettünk meg elmentünk mindenfelé, Ricsivel és Virággal voltunk moziban, de előfordult, hogy csak kiültünk a kertbe, és hallgattam, ahogy Cortez arról beszél, körülbelül mit tervez a nyárra. Nagyon sok barátja van, sokan szeretik, tényleg ideje volt, hogy engedjem, más is lehessen vele egy kicsit. Zárójelben megjegyzem, fiú haverokról van szó, és én hiszek neki, egész egyszerűen azért, mert nincs okom kételkedni benne. Ha lenne bárki, akire féltékeny lehetnék, 1. arról már szerintem hallottam volna az évek során, 2. már rég összejöhetett volna vele, amikor még nem voltunk együtt. Bízom benne, mert ha nem bíznék, alapjaiban nem stimmelne a kapcsolatunk. De én hiszem, hogy stimmel. Nagyon sok, sőt talán túl sok időbe telt, amíg beletörődtem abba, hogy igenis érdeklem, igenis komolyan gondolja velem, és igenis szeret.

Az elmúlt hat hónapban számtalanszor bizonyította, egyszerűen nem tehettem meg, hogy ezek után elveszítem a fejem, és összeesküvés-elméleteket kreálok arról, hogy biztosan el fog hagyni a nyáron. Hiszem, hogy nem így lesz, hiszem, hogy úgy jön vissza hozzám, ahogy elment. És nem mellesleg kiiktatok az életemből minden olyan filmet, ahol fiatalok nyáron esnek szerelembe.

Biztos, ami biztos. Az idegrendszerem jelenleg erős, de alapjaiban véve instabil. Maradjunk a kosztümös filmeknél. J

Az osztályok versenye hetén egyébként csúnyán leszerepeltünk, hiába értünk el első helyezést hétfőn, kedden és szerdán utolsó helyen végeztünk, és bár ma, csütörtökön pislákolt némi remény arra, hogy javítunk, de Ricsi beszámolója alapján Kinga és Zsolti összevesztek a sportversenyen, a rajthoz sem álltak oda, Ricsi pedig ahelyett, hogy egyedül indult volna, inkább végig rajtuk röhögött. Kata kilencedikes osztálya nyerte az osztályok versenyét, ami nem annyira meglepő. A kilencedikesek mindig olyan lelkesek. Majd elmúlik... J

Délután, mikor Haller elengedett minket azzal, hogy „holnap ünneplőben jönni az évzáróra, mindenkinek! Zsolti, ez rád is vonatkozik!!!”, kimentünk a suliból, és megálltunk a lépcső előtt.

- Mikor indul a géped? - kérdezte Ricsi.

- Holnap hajnalban - felelte Cortez, én meg erőltetett mosollyal ácsorogtam mellette, és igyekeztem, hogy ne váljon a mesterkélt vigyorom vicsorrá. Ügyes vagyok, sikerült.

- Úúú. Vigyázz magadra. És figyi - ölelte át szorosan Virág -, hozol nekem valamit?

- Persze. Mit? - mosolyodott el Cortez.

- Meglepit - vigyorgott Virág.

- Hozok meglepit.

- Jó utat. Üzend majd meg, milyen kaját adtak a repülőn -fogott vele kezet Zsolti.

- Mindenképp - röhögte el magát Cortez, aztán sorban elbúcsúzott mindenkitől.

Én csendben várakoztam, néha majdnem bekönnyeztem (Jacques szorosan megölelte Cortezt, és nagyon szomorúnak tűnt), néha felnevettem (Dave kérte, hogy sok képet küldjön, mert nagyon várja), néha pedig hitetlenül meredtem magam elé (Edina odajött elbúcsúzni, de minden álma ellenére sem ölelést, sem puszit nem kapott - még jó!, csak egy szimpla „kösz. Szia” köszönést).

- Okosan, jó? - búcsúzott el Kinga, és mélyen Cortez szemébe nézett. Ők valamit némán, szó nélkül kommunikáltak, de nem tudom, mi lehetett az, azt hiszem, ez rájuk tartozik.

Végül Ricsi vigyorogva Cortez elé lépett.

- Ember, jó nyarat. Szívás lesz nélküled.

- Jövök vissza. Addig fesztiválozzatok.

- Meglesz - bólogatott, aztán a kezét nyújtva elröhögte magát. - Antimenő, ha megölellek?

- Eléggé! - nevetett fel Cortez is, és olyan fiúsan kezet fogtak, majd fél vállukat összeérintve

„megölelték” egymást.

- Na, sziasztok - fordult körbe utoljára Cortez, majd megfogta a kezem, és elsétáltunk a kocsi felé.

Még egyszer visszanéztem, az egész osztályunk a lépcső előtt állva beszélgetett, hozzájuk csapódott Karcsi, Kata és Tami. A többi diák őket kikerülve lépett le a lépcsőről, és indultak el a sulitól.

Cortez a szobájában pakolt, vagyis inkább beszórta a cuccait a bőröndbe, én meg a fotelben ülve figyeltem. Hát, ez elég fájdalmas kép volt, szerintem sokáig kísérteni fog.

- Sajátos technikával pakolsz - jegyeztem meg halvány mosollyal.

- Gondolod? - dobott rá egy újabb pólót a kupacra, aztán fél lábával lenyomta a bőrönd tetejét, ami a hatalmas rumlinak köszönhetően nem csukódott le. Ezután Cortez rátérdelt, és már meg is oldotta a problémát.

- Ez kábé tíz perc volt. Hogy tudsz ennyi idő alatt bepakolni egy egész nyárra? - nevettem fel hitetlenül.

- Rutin - mosolyodott el.

- Értem.

- Szomorú vagy - lépett oda hozzám, és félresöpörve pár cuccot az asztaláról, leült velem szemben.

- Nem, örülök, hogy mész, mert tudom, hogy várod. Csak egy kicsit fura lesz. De mindig is utáltam a nyári szünetet, úgyhogy annyira nem borít ki a dolog - magyaráztam. Cortez mosolyogva fürkészett, én meg megvontam a vállam. - Amúgy meg itt foglak várni, szóval siess vissza, jó?

- Itt fogsz várni? Mármint a szobámban? - kérdezte, én meg hangosan felnevettem.

- Nem, mármint itthon, Budapesten. Jaj, érted, hogy értem.

- Persze - bólintott mosolyogva. - De ha itt akarsz maradni, az se gáz, a nagyszüleim kedvelnek, szólok nekik...

A fejemet fogva nevettem, és rájöttem, a túlcsorduló érzelmekkel teli, romantikus búcsúzás, amit elterveztem, hülyeség. A filmekben látott megható jelenetek ritkán működnek az életben, egész egyszerűen azért, mert a spontaneitás jó dolog, és ha búcsúzáskor nevetni akarunk, akkor az az életben tökre odaillő, egy filmben viszont furán venné ki magát.

- Mikor van az átszállás? - érdeklődtem.

- Valamikor az évzáró közben.

- Oké. És akkor hogy is van ez? Hány órát számolok vissza?

- Most egy ideig hatot, de majd szólok, mert lesz az kilenc is. - Cortez említette már, hogy New Yorkban a szüleinél lesz, egy barátjánál pedig Kaliforniában, úgyhogy passz, hogy mikor hány

óra lesz nála, azt hiszem, az a legjobb, ha majd mindig mondja.

- Rendben.

- Mi lesz holnap? - kérdezte, én meg kissé ledöbbentem, mert hirtelen nem tudtam, hogy miről van szó, gondolatban igencsak messze voltam. Konkrétan egy másik kontinensen.

- Mármint?

- '80-as évek buli.

- Ja, ööö. Retró ruhák, régi zene...

- Aha - bólintott. - És te?

- Hát, anyu ráállt a témára, és valami válltöméses ruháról beszélt, de nagyon remélem, hogy csak viccelt - mondtam ijedten. Cortez kicsit kiröhögött, aztán a szekrényéhez lépve kirángatott

egy fekete pólót, és felém dobta. Feltartott kézzel elkaptam, és mosolyogva terítettem szét a térdemen. A Ramones pólója. - Válltömés helyett - vonta meg a vállát.

- Köszönöm - vigyorogtam boldogan, és totál odavoltam. Az egyik kedvenc pólója, ezerszer láttam már rajta, irtó jól néz ki benne, és amúgy is. Az övé, és ideadja nekem.

Dupla öröm, mert egyrészt megoldódott a dilemmám, hogy mit vegyek fel a holnapi bulira, másrészt pedig amúgy is minden vágyam volt, hogy kapjak valamit tőle, amit egész nyáron át bámulhatok. Hurrá.

Bármennyire szerettem volna, az idő nemcsak nem állt meg, de a kedvemért lassabban sem telt, így lassan elérkezett az, hogy későre járt és haza kellett mennem. Elköszöntem Cortez nagyszüleitől

(akármennyire viccesnek tartotta, hogy „náluk várom meg a nyár végét”, ezt megcáfoltam a nagymamája előtt J), aztán hazavitt. Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és az enyhe, kora nyári estében megálltunk a kapunkban.

- Fura úgy elköszönni, hogy holnap reggel utazol csak el - mondtam, mert ez olyan, hogy még pár óráig otthon lesz, csak tudom, már nem találkozunk addig.

- Átjöjjek hajnalban? 4:50 körül itt vagyok - mondta viccesen, én meg szomorúan felnevettem.

- Nem, annak nincs értelme. Oké, nekem ez nem nagyon megy, tök béna vagyok, nem tudom, mit mondjak - néztem rá.

- Semmit. Holnap beszélünk. És holnapután is...

- Tudom - bólintottam. - Ó, eltetted a „van barátnőm, úgyhogy ne próbálkozz?” feliratú pólód? - kérdeztem, Cortez pedig hangosan felröhögött.

- Persze. - Sajnos ez csak poén volt, nincs ilyen ruhadarabja, de ha jobban belegondolok,

Zsoltival, a pólószakértővel már rég le bókolhattam volna egy ilyet. Nem ártott volna. A fenébe.

- Jó utat.

- Jó '80-as évek bulit - hajolt oda hozzám, és hosszasan megcsókolt. Aztán megint. És még egyszer, utoljára. L

A kapuban állva néztem, ahogy beül a kocsijába, és elhajt. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni, és úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Az arcomat dörzsölve léptem be a házba.

- Elbúcsúztatok? - mosolygott rám anyu kedvesen.

- Igen - bólogattam. A szüleim afféle „de aranyos ez a diákszerelem” nézéssel meredtek rám, én meg már akkor félembernek éreztem magam.

- Nézd, Reni, hát nem szuper? A bulira ezt gondoltam - fordította felém anyu a laptopot. Ööö. A képernyőn egy fiitteres, csillogó zakó volt.

- Ez tényleg szuper - préseltem ki magamból a lehető legkedvesebb választ, aztán mondtam, hogy végül is más ruha melleit döntöttem.

Anyu kicsit csalódottnak tűnt, a retróruha-keresgéléssel napok óta tök jól elvolt, de végül nekem nem volt rá szükségem. Viszont szerintem magának rendelt valami nosztalgiacuccot. Felmentem a szobámba, és úgy, ahogy voltam, ruhában végigdőltem az ágyamon, és az arcomhoz szorítottam a Ramones pólót. Cortez-illata volt. Ahogy lehunytam a szemem, rádöbbentem: még el sem ment, de már annyira hiányzik, hogy szinte szétmart és legyilkolt a nyár gondolata. Nincs az a fényképmennyiség, nincs az a ruhadarab és nincs az a nyaklánc vagy ajándék, ami helyettesítené őt.

Mihez kezdjek egy halom tárggyal, ha ő a világ másik végén van, és még 85(!!!) nap, hogy újra lássam? És elkezdődött. Elfogyott az erőm, elhagyott a magabiztosságom, elszálltak a pozitív gondolataim. Egyedül maradtam, és egy pillanat alatt megint ott voltam, ahol már rég nem jártam.

A várakozás küszöbén. Éééés, üdv újra itt. L

Osztályok versenye: 5/2 - Kinga tombolt, a többiek röhögtek, a kilencedikesek ünnepeltek.

Karcsi: 5/5 - örömmel mesélte el, hogy együtt fogunk dolgozni, sikerült a sulinak elintézni, hogy mivel két diákjuk megy nyári munkára a könyvesboltba, együtt lehessünk.De jó!!!

Cortez: 5/5 és 5/1 - J L

Hiány: 5/1* - késő van felhívni?

Telefon: 5/5* - úgy tűnik, nincs. A táskámban szól a Basket Case.  Hív. Rohanok. JJJ

Június 10., péntek

Elment.

Egész éjjel alig aludtam, óránként felébredtem, és valamikor hajnali öt felé, amikor megnéztem a telefonom, tudtam, hogy mindjárt indul a reptérre. Vissza sem tudtam aludni, éppen ezért, amikor anyuék felkeltek, én már felöltözve, Szent Johanná-s ünneplőben (átkozott rakott szoknya, hogy nézek ki benne???) ültem az étkezőasztalnál, és a könyökömre támaszkodva meredtem magam elé.

A szüleim tolerálták, hogy új haverom, a melankólia társaságában töltöm a reggelem, és óriási köszönet azért, hogy ezt meghagyták nekem, és nem kezdtek prédikálni arról, hogy „majd elszalad a nyár”, vagy ilyesmi.

Ahogy kiléptem a kapun, őrült hiányérzetem támadt, nem állt ott a kocsi, nem volt ott Cortez, a helyén csak a fák lombjainak árnyéka volt, semmi más. Gyalog indultam suliba, a járdán sétálva zenét hallgattam (Placebo Song to Say Goodbye,  de vidámak vagyunk, nem?), közben pedig a faleveleken átszűrődő napfényt figyeltem, mintha csak annyira érdekes lenne. A Szent Johannába mindenfelől ünneplőruhás diákok érkeztek, én pedig lehajtott fejjel odasétáltam a lépcsőhöz, ahol a többiek álltak.

- Naaaa - hajolt le Ricsi, és megpróbálta elkapni a tekintetem. - Nem fordulunk be, hé! - nevetett.

- Nem, dehogy - emeltem meg az állam, és fájdalmasan néztem a többiekre.

- Ajj, ne szomorkodj! - Ölelt át Virág szorosan.

- Nocsak. Kialvatlan fej, karikás szemek, világfájdalommal teli tekintet. Régi Renáta! De rég láttalak! - köszöntött Kinga bájosan.

- Nagyon vicces - sziszegtem kelletlenül.

- Ott jön Dina, juj, ne lásson ilyennek - toporgott Virág, a hátam mögé nézve. Igaza volt. Ha Dina észreveszi, hogy mennyire megtörtem, úgy megy el a szünetre, hogy azt hiszi, igaza van, és szeptemberre szakítani fogunk. Nem, ezt az örömöt nem adhattam meg neki, így sóhajtottam egy hatalmasat, és mosolyt varázsoltam az arcomra.

- Sziasztok - köszönt oda nekünk, nyomában a két a-s lány kullogott.

- Szia - intettem láthatóan vidáman, miközben a nyakamban lévő láncon lógó gyűrűt markolásztam. A többiek is mind vigyorogva köszöntek, Edina meg összeráncolt szemöldökkel, kissé értetlenül pásztázta a csapatunkat, aztán a szemét forgatva bement a suliba.

- Na, ez egészen elfogadható alakítás volt - nézett rám Kinga, és ez tőle óriási dicséretnek minősült.

- Kösz.

- Egyébként, ha azt hiszed, hogy ennyi munka és energia után, amit beléd fektettem, hagyom, hogy egyszerűen darabjaidra hullj, nagyon is tévedsz!

- Mi? - kérdeztem értetlenül.

- Júliusban dolgozol, augusztusban nyelviskola. Ez nagyszerű. De itt az egész június. Mit terveztél?

- Hát ezt - tártam szét a karom hitetlenül felnevetve.

- Nagyon tévedsz. Tessék. Fogd! Jövő héten már jöhetsz is velem! - szedett ki a táskájából egy halom nyomtatványt, és a kezembe nyomta.

- Ez mi?

- Önkéntes táboroztatás. Beszéltem rólad, örömmel elfogadják a segítséged. Hétköznaponként reggel nyolctól délután ötig. Készülj, kemény lesz.

- Mi? Azt szeretnéd, hogy menjek veled karitatív munkára? - olvastam el az alapítvány felhívását.

- Nem szeretném, mondom - közölte határozottan.

- Ó. Hát jó - néztem rá. - És ezt mind azért, hogy ne szenvedjem végig a napokat egyedül, otthon?

- kérdeztem, és tényleg elöntött a hála. Kinga rezzenéstelen arccal meredt rám.

- Úgy gondolod, hogy ez is rólad szól? Olyan gyerekekre fogunk vigyázni, akik nem tehetik meg, hogy nyaraljanak, nincsenek szüleik, vagy nem érnek rá, és kilátástalan a helyzetük. Ennek semmi köze hozzád, a programban részt vevő pedagógusok várják az önkéntes diákok segítségét, te pedig az vagy. Egy önkéntes diák! Ne sajnáltasd magad, hanem tedd magad hasznossá!

- Értem - mondtam katonásan, és óvatosan elmosolyodtam. Kinga már megint segített. És már megint a maga módján. Tudom, hogy nem csak azért választott engem, mert valamennyire nekem való ez a feladat. Ez részben így van, de ott a dolog másik oldala. Hogy ő igenis jó barát, és nem akarta, hogy egész júniusban egyedül legyek és a telefonomat nézve szépen lassan bekattanjak, amíg hívást várok. Inkább magával visz. Így duplán tesz jót. Megmenti sok-sok gyerek nyarát. És ezzel együtt megment engem is. Már megint.

- Nem zavar titeket, hogy elkezdődött az évzáró? - lépett ki Máday a kapun.

- Nem nagyon - válaszolta kapásból Ricsi, mire mindannyian felröhögtünk.

- Pósa, szó nélkül indíts befelé! És egy hangot sem akarok hallani.

- Máday néni! - nyújtotta fel a kezét Zsolti.

- Mi az? - kérdezte indulatosan az igazgatóhelyettes.

- Mi úgy szeretjük önt! - közölte. Abban a pillanatban kitört belőlünk a nevetés, Máday meg elüvöltötte magát, úgyhogy lehajtott fejjel sunnyogtunk be az épületbe.

Az évzáró olyan volt, amilyen szokott, dögunalom, a legtöbb diák nyitott szemmel aludt, vagy mobilozott közben, néhányan pedig megállás nélkül az órát figyelték. Igen, ilyenkor lassan telik az idő. A biziosztás után Haller kért egy kis figyelmet, úgyhogy nagyjából elhalkultunk, és megtiszteltük az ofőt azzal, hogy elmondhatta, amit szeretne. Mi már csak ilyen nagylelkű társaság vagyunk.

- Nagyon jó nyarat nektek. A pótvizsgázóknak sok szerencsét - mosolygott Virágra. -

Vigyázzatok magatokra, ne rosszalkodjatok - fordult Andris és Robi felé -, és találkozunk szeptembertben tizenkettedik bé! - pislogott nagyokat meghatottan.

Én átéreztem ennek a mondatnak a súlyát, és visszafojtott lélegzettel meredtem az ofőre, aki legközelebb már csak végzősként lát minket. A többiek azonban elhülyülték a dolgokat és egymást lökdösve indultak ki a teremből, ordítozva, röhögve és füttyögve.

- Jó nyarat, tanár úr - köszöntem el az ofőtől utolsóként, és kimentem a folyosóra.

Virággal kipakoltunk a suliboxunkból, aztán csatlakoztunk az osztálytársainkhoz, és egészen addig a lépcső előtt bomomoltunk amíg a gondnok ki nem jött és el nem küldött minket, hogy zajongjunk „melegebb tájakon”. Értettük a célzást.

Cortez üzenete után (évzáró közben üzent, akkor szállt át a tengerentúli járatra) rádöbbentem: most már tényleg nagyon messze van tőlem, és mikor hazaértem, körülbelül megpróbáltam kiszámolni, hogy merre lehet. Ahogy az asztalomon lévő foldgömböt forgattam, szomorúan konstatáltam, hogy ami a térképen köbö harminc centi, az a valóságban maga a nagybetűs TÁVOLSÁG. Csalódottan megpörgettem a földgömböt, hagytam, hogy magától megálljon, majd szomorúan lehuppantam a babzsák fotelembe, és a nyakláncomról levéve a gyűrűt, felhúztam az ujjamra. Ott jobban tetszett, mert bármikor rá tudtam nézni. A következő pillanatban kopogtak az ajtómon, mire kérdőn fordultam oda.

- Na? Milyeeen? - lépett be Virág vigyorogva. Tupírozott, belakkozott haj, Madonna póló, valami rémes bőrdzseki és szakadt harisnya, bakanccsal.

- Klassz - nevettem fel Őszintén. - Mi ez a zaj? – tápászkodtam fel.

- Kinga görkorija.

- Mi? - siettem az ajtóhoz.

Nos, igen. Kinga retró görkorival (két-két soros kerekű) készült a '80-as évek bulira, hozzá fehér keretes napszemüveget és színes pólót + leggingset viselt.

- Görkoris Barbie? - röhögtem el magam.

- Ha tudni akarod, ezzel biztosan nyerem a jelmezversenyt.

- Csak tudj megállni - kaptuk el Virággal a karját. - De aranyos, még kis fék is van a korid elején!

- hajoltam le mosolyogva.

- Lássuk, te miben jössz - fogta meg Kinga az ajtófélfát, és egyensúlyozva megtámaszkodott.

- Hát, punkrock szerkó. Szigorúan térdnél kiszakított gatya, Ramones póló, farmermellény, szegecses öv éééés... - emeltem fel az asztalomról a napszemüvegem - napszemcsi.

- Nem túl eredeti - húzta el a száját Kinga.

- Vááá, ez a póló... - csodálkozott Virág.

- Igen. Az övé - bólintottam, és az arcomhoz emelve mélyen beszívtam az anyag szagát. - Cortezillata van.

- Ez iszonyatosan undorító - közölte Kinga.

- Jó, csak mondtam - nevettem el magam.

- És mi lenne, ha elkészülnél? Még ma szeretnék odaérni a suliba.

- Már megyek is - siettem be a cuccaimmal a fürdőszobába, és rekordidő alatt elkészültem.

Különösen klassz volt a dombos utcán Kingára vigyázni, az egész, lefelé vezető úton erősen fogtuk Virággal a karját, nehogy meginduljon és leszáguldjon a hegyről. A Szent Johanna közelében egyre több fura diák bukkant elő mindenfelől, a '80-as évek buli mindenkinek megmozgatta a fantáziáját, tök viccesen nézett ki az egész. Régi rockegyüttesek a pólókon, ciki, csillogó ruhák, válltömések, ma már ízléstelennek vélt, de egykor divatos sminkek, elöl fellakkozott haj (juj J), fejkendők, hatalmas fülbevalók és kiegészítők... Retró, minden mennyiségben.

Kingát átpasszoltam Zsoltinak a sulinál, mondván, most már vigyázzon ő arra, hogy ne törje össze magát, aztán átmentünk az udvaron, és a tesiterem lelátójára felülve nézelődtünk. Andris és Robi tetőtől talpig Guns 'n' Roses szerkóban, Zsolti színes, Miami Vice cuccban, Ricsi cilinderben és bőrdzsekiben (Virággal összeöltöztek), Dave és Macu pedig valami béna hip-hop ruhában sok-sok lánccal a nyakukban. Érdekesen festettünk, az tuti.

Gábor és Jacques, a két stúdiós (!) betette az első számot: Bon Jovitól a Livin' on a Prayer,  mire a legtöbb diák leözönlött a térre, és ütemre ugrálni kezdtek.

- Jöttök? Ez oan naon vicces - pattant fel Virág.

- Persze, megyünk - bólogattam, de ha akartam volna sem tudtam volna száz százalékig jól érezni magam. Ösztönösen mindig magam mellé néztem, a tekintetemmel Cortezt kerestem, és fájó üresség volt bennem, akárhányszor csak emlékezettem magam, hogy ő ma biztos nem lesz itt. A többiek felálltak, és lerángatták Kingát a tánctérre, mi pedig Ricsivel ketten maradtunk.

- Ren, figyelj már! - kiabálta túl a zenét.

- Igen? - kérdeztem, közelebb hajolva hozzá. -Mondd csak meg nekem a könyvesbolt címét, ahol dolgozni fogsz.

- Oké, persze - vettem el a kezéből a telefonját, és beütöttem a címet.

- Tessék.

- Kösz.

- Ez miért kell?

- Nemtom' - vonogatta a vállát. - Asszem', benézek párszor. Tudod. Leülök oda, olvasgatok, elmélkedek...

- Mi? - röhögtem fel hitetlenül. - Miért? Mármint örülök, hogy jössz, csak meglep a dolog...

- Kedvet kaptam hozzá - tárta szét a kezét, közben pedig óvatos mosoly bujkált az arcán.

Fürkészve figyeltem a reakcióját, aztán beharaptam a számat, és megpróbáltam elnyelni a mosolyom.

- Tudod, Arnold is mondta, hogy meglátogat párszor.

- Neeeeee! Komolyaaaan? - kérdezte, és annyira bénán kamuzott, hogy önkéntelenül is felnevettem.

- Ricsi, nem kell rám figyelned. Mindennél jobban szeretem Cortezt, ezt te nagyon jól tudod - mondtam, komolyra fordítva a szót.

- Ren - paskolta meg a karom. - Én nem rád fogok figyelni - közölte egyszerűen, én pedig elgondolkodtam a hallottakon. Cortez hagyott nekem egy búcsúajándékot a nyárra. Ricsit. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy Virággal együtt, amikor csak tehetik, bent lesznek velem a könyvesboltban. J Virág a tánctérről integetett, mi pedig feltápászkodtunk és lesiettünk a lépcsőn.

Andris és Robi egymásnak ugrálva „Óóó, óóóó”-ztak a számra, Kata Cure pólóban táncolt mellettük, Kingát Zsolti tartotta, hogy ne essen el a korijában, Macu magát fotózta a telefonjával,

Karcsi és Flóra felkéredzkedtek Gábor és Jacques mellé az ideiglenes színpadra, Tami és Dave pedig együtt táncoltak. Ricsivel odaértünk Virághoz, aki boldogan ugrálgatott körülöttünk, és folyamatosan a Bon Jovi-számot üvöltötte. Egy idő után totál kifáradtunk, úgyhogy visszaültünk a lelátóra, a szokásos helyünkre, ami a harmadik sorban volt. A három a-s lány Bálint és néhány kilencedikes társaságában fölöttünk ült, és egyértelműen próbáltak kapcsolódni, de az a helyzet, hogy nem igazán figyelt rájuk senki. Elvoltunk magunkban, nevettünk meg egymást túlüvöltve beszélgettünk, vagy éppen sztorizgaitunk.

- Hé, Dina - szólt oda hirtelen Dave, mire Edina elégedetten felpattant, szemmel láthatóan azért, hogy átüljön hozzánk. - Készíts már egy csoportképet rólunk, hogy mindannyian benne legyünk.

Kösz - nyújtotta oda a telefonját.

- Persze... - sziszegte kínosan Edina, majd lesétált pár lépcsőfokot, és felénk fordulva megállt. -

Mehet?

- Nem, hajolj lejjebb - szólt Kinga, mutogatva, hogy onnan nem lesz jó a kép.

- Így?

- Nem, inkább guggolj le - tanácsolta Macu.

- Oké. Most jó? - guggolt Edina a lépcsőn.

- Mindenki benne van? - kiáltotta Zsolti.

- Igen. Mindenki - mondta, és a hangos zenétől alig hallottuk. De az arcát láttuk, és az bőven elég volt. - Tessék – nyújtotta Dave-nek a telefonját.

- Kösz. Szia - biccentett lazán, és azonnal csekkolta a telefonját. Dina pedig megszégyenülten visszaült a felettünk lévő sorba.

- Nézzétek, nagyon jóóó! - mutatta körbe Dave.

- Ijjj, ez tényleg jó. Küldd áááát - kérte Virág azonnal. -Egy pillanat, már küldöm is. Csak előtte átdobom Corteznek. Hogy ha leszállt, és bekapcsolja a mobilját, ezt lássa először - közölte a tervét boldogan.

- Nem is tudom - nevettem fel. - Lehet, ha ezt meglátja vissza se akar jönni - fogtam a fejem, és az überciki retró képünkön szörnyülködtem.

- Visszajön, mert hiányozni fogok neki - szólt Zsolti, mire mindannyian felröhögtünk.

- Ja, meg a pólója. Azért visszajön - oltott tovább Macu a fölsőmre mutogatva, én pedig vigyorogva fogtam a fejem.

- Ez minden? Zsolti és a pólója? - röhögtem fel őszinte jókedvvel.

- Jó, talán van még valami - mosolygott rám Dave.

- Remélem is - bólogattam.

- A gitárja is itt maradt - tette hozzá.

- Nagyon viccesek vagytok - néztem körbe. Ahogy a többiek hülyültek, rájöttem, mind azon voltak, hogy jól érezzem magam. És ezért őszintén hálás voltam.

- Mélyen tisztelt végzősök - állt meg mellettünk Máday. - Nagyon remélem, hogy összeszeditek magatokat, és jövőre nem lesz ennyi fegyelmezési probléma veletek - tette csípőre a kezét. -

Bernáth! Mi van a füled mögött? - ordította el magát. Andris odanyúlt, és megtapogatta a szál cigit, majd széttárta a karját.

- Én nem tudom, valaki odatehette.

- És mégis, ki? - üvöltötte Máday.

- Gondos tanárnő? - kérdezte Robi, mi pedig rázkódó vállal fojtottuk vissza a röhögésünket.

- Tűnjetek a szemem elől, és szeptemberig ne halljak rólatok! - sietett le a lépcsőn, és idegesen utat tört a táncolók között. Gáborék jóvoltából a Queentől az Under Pressure  kezdődött el, mi pedig tovább ültünk a lelátón, és azon röhögtünk, hogy Zsolti miket posztolt Máday falára. Például:

„Rajongva szeretem magát!”. És a legviccesebb, hogy ezért Máday nem szólhat, mert nem tudja bizonyítani, hogy nem kedvesség, hanem csak egy oltári nagy poén. Lájkolták vagy harmincan. J

A dalt hallgatva néztem a többieket, aztán fura dolog jutott eszembe.

- Te jó ég! - mondtam, rádöbbenve a pár napja hangoztatott, de csak most tudatosult tényre.

- Mi az? - pislogott nagyokat Virág.

- Végzősök lettünk! - jelentettem be ünnepélyesen.

- Tudjuk - közölte Ricsi.

- De, nem. Nem - ráztam meg a fejem. - Végzősök lettünk! - ismételtem.

- Mondom, tudjuk - röhögött fel Ricsi.

- Várjatok már! - kértem még egy kis türelmet, és utoljára elismételtem. A többiek elgondolkodva összeráncolták a szemöldöküket, aztán riadtan felém néztek.

- Tényleg - jutott el Dave agyáig.

- Úristen, ez milyen már? Ijjjj - húzta el a száját Virág.

- Én nem akarom! - kapott frászt Zsolti, ahogy rádöbbent, ez pontosan mit is jelent.

Szép lassan mindenkinek leesett, hogy mostantól kezdve az utolsó évünket kezdjük a suliban.

Valójában annyira riasztó volt, hogy totál lesokkolódtunk tőle. Szeptembertől tizenkettedikesek leszünk. Az utolsó évünket kezdjük. Hű.

Minden: 5/5* - sokat gondolkoztam, hogyan jellemezzem az utolsó napom, de Cortez nélkül nehéz, így eldöntöttem, inkább az egész félévről alkotok véleményt. Ha belegondolok, azt hiszem, nyugodtan mondhatom ez volt a legjobb félévem a Szent Johannában. Nagyrészt, persze, Cortez miatt, ő tette boldoggá minden percét a napjaimnak, még akkor is, ha nem volt velem. A tudat, hogy együtt vagyunk, már önmagában boldoggá tesz. De nagyon sokat köszönhetek a barátaimnak is, akikkel idén végérvényesen megtaláltam a közös hangot és így, a nyár elején kijelenthetem, ők is szörnyen fognak hiányozni a következő hónapokban. Persze biztos, hogy mindenkivel találkozom majd, de valahogy mi együtt működünk teljesen jól, úgyhogy nagyon várom a szeptembert. Ami pedig Cortezt illeti, lassan hívni fog, a net szerint hamarosan leszáll a gépe. 85 nap. És a visszaszámlálás elindult.