6. rész Május 5-ig

Április 10., vasárnap

Mivel a szülinapomra mindenkitől könyvet vagy könyvutalványt kaptam, úgy döntöttem, hogy a nagyiéktól kapott pénzt ruhára költöm, mert néhány cuccom igencsak topis. A hajnali futás közben meg is kértem Kingát és Virágot, hogy kísérjenek el. Afféle „lányos” programnak szántam, plázázással, vihogással a próbafülkében, meg ilyesmi. Mindketten benne voltak, úgyhogy megbeszéltük, hogy délre átjönnek. Persze anyu szörnyű tragédiának élte meg, hogy a

„barátnőimmel megyek vásárolgatni”, mert szerinte ez azt jelenti, hogy „rá már nincs szükségem”.

Éppen a lelkét próbáltam helyretenni, amikor csöngettek. Apu bekiabált a konyhába, hogy engem keresnek, úgyhogy kisiettem a kapuhoz. Azt hittem, Kinga és Virág érkezett meg, de legnagyobb meglepetésemre Arnold állt ott.

- Szia - köszönt, én meg úgy döntöttem, mindenkinek jár még jfgy esély, és nem hagyom ott szó nélkül.

- Szia - köszöntem vissza hűvösen.

- Nem kell végighallgatnod, de ha mégis megtennéd, szeretném megmagyarázni a viselkedésemet

- kezdte diplomatikusan.

- Rendben - fontam össze magam előtt a karomat.

- Szörnyen viselkedtem, ami abból adódik, hogy együtt láttalak vele. Tudtam, hogy ez vár rám, a vizualitás azonban kifogott rajtam, és nem tudtam kezelni a helyzetet. Elnézést kérek, túlreagáltam, és nem szabadott volna azokat mondanom, amiket mondtam. Megtörtént, változtatni úgysem lehet rajta, így csak elnézést kérhetek, remélve, hogy megbocsátasz. Az elmúlt fél évben igyekeztem rendezni az érzéseimet, a pénteki viselkedésem azonban bebizonyította, hogy korántsem sikerült.

Sajnálom, és megértem, ha ezek után megszakítod velem a kapcsolatot.

- Nem fogom megszakítani a kapcsolatot veled, miért tenném? - ingattam a fejem zavartan.

- Bevallom, fájt, hogy azt mondtad, nem vagyok igazi barátod és velem csak könyvekről tudsz beszélni.

- Nekem is fájt sok minden, amit mondtál.

- Tudom.

- Oké - sóhajtottam. - Elfelejtjük?

- El. Fél ötkor megy a gépem, ráérsz addig?

- Elígérkeztem Kingának és Virágnak. Vásárolni megyünk, lányos program - mosolyodtam el.

- Értem. Akkor... - tárta szét a karját.

- Jó utat - mondtam, és odalépve hozzá átöleltem. Megbocsátottam neki, és nemcsak azért, mert nem akartam haragban elválni tőle, hanem mert sajnáltam az érzései miatt. Őszintén.

- Bárcsak több lehettem volna, mint valaki, akivel egyezik az ízlésed - suttogta a fülembe, én meg szorosan lehunytam a szemem. Erre nem tudtam mit mondani, csak hátráltam egy lépést és mosolyogva a szemébe néztem.

- Vigyázz magadra!

- Te is.

- És írj.

- Fogok.

- Én is. Ígérem – mondtam.

Arnold halványan elmosolyodott, a hajába túrva megfordult, és elsétált a kaputól. Szomorúan néztem utána, keserű ízt éreztem a számban, mert tudtam, ezt a hétvégét nem éli túl a barátságunk.

Túl sok volt, túl hirtelen, túl hosszú idő után. Biztos fogunk még levelezni, és felhívjuk egymást időnként. De talán a mostani kapcsolatunknál is felszínesebb lesz majd. Valami, ami régen sokat jelentett nekünk, ma már nincs meg, de mindketten görcsösen kapaszkodunk abba, ami akkor volt.

A barátságunkba.

A fejemet a kapunak döntöttem, és szomorúan lehunytam a szemem. Fájt. Tényleg fájt.

- Renáta, a fejeden van a világfájdalom, mi történt? - állt meg melletem Kinga.

- Semmi - legyintettem.

- Akkor induljunk, nem érek rá egész nap unalmas ruhákat keresni a szürke személyiségednek...

- Oké, induljunk. Ott jön Virág! - mutattam az utcára. Arnold már sehol nem volt.

- Szijjjasztok! - kiáltotta Virág messziről, és boldogan sietett felénk.

- Jézusom, miért is mentem bele egy ilyen programba... - forgatta a szemét Kinga.

- Meeert... - ért oda hozzánk Virág -, mert LB-k vagyunk! - nézett felváltva hol Kingára, hol rám.

- I.B? Te maximum NO vagy.

- Az miaz? - pislogott Virág. Nagyon ostoba - biccentett Kinga. Így indultunk shoppingolni. J

Vásárlás: 5/4 - amíg én válogattam, Virág mindenféle kiegészítőt aggatott magára, Kinga pedig összeveszett a biztonsági őrrel, mert felidegesítette, hogy „követi”.

Cortez: 5/5* - délután átjött, én pedig elmeséltem neki a napom. Mindent, semmit nem hagytam ki. Örült neki, mert azt mondta, „tudja, hogy nekem fontos”. Woow.

Arnold: 5/2 - L

Net: 5/4 - kaptam két e-mailt és a falamon egypár „boldog szülinapot” üzit is.

Ajándék: 5/5* - este átlapoztam a Corteztől kapott ajándék albumaimat. Kettőt is kaptam. Az

 1001 könyv, amit olvasnod kell, mielőtt meghalsz  című albumot, mert gondolta, ez igazán nekem való, plusz megkaptam ennek a könyvnek a filmes változatát is. Azt azért, mert állítása szerint „a filmes ismereteim enyhén hiányosak”. Értettem a célzást. J

Április 11., hétfő

A költészet napja. És ezzel kezdetét vette a költészet hete a Szent Johannában. Az ilyen hetek mindig tökre érdekesek, és így, április környékén már a kilencedikesek is hozzá vannak szokva a sulis programokhoz, és nem furcsa nekik sem, ha, mondjuk, valakit szavalni látnak a folyosón

(gyakorlás) vagy éppen Petőfi-bajuszt visel (Kinga és a márciusi ifjak színjátszósokként), esetleg pár diák egyszer csak megáll, és verseket olvas fel. Ahogyan mi, olvasókörösök tettük Kardos irányításával. Tehát a szüneteink úgy teltek, hogy a suli különböző pontjain megállva előhúztuk a szöveggyűjteményt, és találomra felolvastunk egy verset. Én mára az aulát kaptam, így a büfében sorban állók legnagyobb örömére egy Radnóti-verssel boldogítottam őket. Kardos állítja, hogy ezzel népszerűsíthetjük a költészetet, de azon túl, hogy néhányan chipset ropogtattak a szavalásom közben, páran pedig bekiabálták, hogy „lájk”, nem sokat értem vele. Amikor végeztem, ment tovább az élet (vagy addig is), mindenki tette a dolgát, én meg betolakodtam az a-s Krisztián elé a sorba (nem volt kedvem a végére állni, és egyébként is, én dolgoztam!!! J), és vettem egy brióst, aztán kimentem az udvarra.

- Hogy ment? - érdeklődött Cortez, amikor felültem mellé a padra.

- Remekül. Úgy tűnt, egy tizedikes figyel, de kiderült, hogy csak elbambult. Pedig szép vers.

- Biztosan, Ren. Tuti, hogy szép - veregette meg a vállam Ricsi, és egy kis gúnyt véltem felfedezni a hangjában. Vagy csak paranoid lennék?

- Milyen óránk jön? - kérdezte Virág egy rágólufit csattogtatva.

- Nyelvtan - felelte Dave, aki gyorsan megnézte a telefonjában az órarendet.

- Ijj. Volt házi?

- Persze - válaszoltam. Na, erre mindenki döbbenten nézett rám.. - A padomon van a füzetem

- mondtam. Tizenhét másodperc múlva egyedül üldögéltem a padon, tígy tűnt, senki nem tudott róla. - Te nem írod le? - kérdeztem Ricsit, aki ott maradt udvaron, és lazán felült mellém a padra.

- Nincs füzetem - vonogatta a vállát.

- Otthon felejtetted? - kérdeztem.

- Nem. Nincs nyelvtanfüzetem.

- Mármint egyáltalán? - kerekedett el a szemem.

- Ja - bólintott, aztán mindketten elröhögtük magunkat. Merthogy április van. Na, mindegy.

Pár pillanatig csendben néztük, ahogy Kinga ordít az egyik suliújságossal, és mindenki szeme láttára alázza porig, amikor nemes egyszerűséggel „antitalentum”-nak nevezi a cikkírót, aztán Ricsi felém fordult, és meglökte a térdem.

- Mi van veled?

- Semmi.

- Mi volt a Neményi-sztori?

- Már nem fontos.

- Szétverjem a fejét?

- Dehogy - nevettem fel őszinte döbbenettel.

- Kár. Kibékültetek, mi?

- Igen - mondtam, aztán átgondoltam a dolgot, és sóhajtva megráztam a fejem. - Mármint nem haragszom rá, vagy ilyesmi.

- Hallod, Ren - lökött meg újra, mire odafordultam hozzá, ne emészd magad. Neményi egy arrogáns bunkó, teszi az agyát, mert nem tudja lenyelni a keserű pirulát.

- Tudom, hogy nem kedveled, és nem is kell, de Arnold a barátom, és nem szeretnék haragban lenni vele.

- Ja, persze - legyintett -, én nem vágom ezeket a dolgokat, de azt mindig tudtam, hogy beléd van esve. Csak, tudod, az a fura, hogy Arnold mindig úgy irányított téged, hogy neki legyen jó. Cortez meg úgy, hogy neked. És most neki rossz, ezért jött. Magasról tesz arra, hogy neked most jó. Full önző. – Érdekes volt Ricsi szempontjából hallani a dolgokat, és mivel ez ritka dolog, csendben figyeltem. Úgy tűnt, elmondta, amit akart, mert harmadszor is meglökte a térdem, és vigyorogva rám nézett. - Van elég barátod, akik jót akarnak neked.

- Tudom - mosolyodtam el boldogan. - És köszi.

- Nincs mit. Mindig bírtalak. A házik nélkül is - vallotta ba.

- Ezt jó tudni - nevettem el magam.

- Ja. Mondjuk, ha megdobnál a matekkal, még ennél is jobban bírnálak.

- A táskámban.

- Kösz - pattant fel, és besietett a suliba.

Utolsó óra után (tesi, sulikörök, egész jól bírtuk Virággal, bár Kingát képtelenség beérni) olvasókörre siettem, és ott Kardostól is megkaptam az Arnolddal kapcsolatos kérdéseket. Nem csodálkozom, hogy tudni akarta, ha itthon töltötte a hétvégét, miért nem ment be legalább köszönni.

Én nem válaszolhattam helyette, viszont azt sem akartam, hogy nehezteljenek rá, úgyhogy motyogtam valamit arról, hogy „sok dolga volt, sietett”. Ez van. Persze Kardost nehéz átverni, úgy tud pásztázni a szemével, hogy szinte a lelkembe lát, úgyhogy kissé feszengve füllentettem neki, és életemben először örültem, amikor véget ért a szakkör.

Szinte egyszerre értem az aulába Cortezzel, aki végzett a pszihológusnál.

- Végeztél? - hajolt oda, hogy adjon egy puszit.

- Ühüm. Te?

- Ja, ma felidegesítettük egymást a dokival.

- Miért? - mosolyodtam el.

- Tudni akarta, mire gondolok.

- És mit feleltél?

- Hogy összeállítottam a top 25 filmemet.

- Megint kikészítetted?

- Csak a listát ismertettem.

- Mennyi idő alatt?

- Hamar ment volna, de vacilláltam a 7. és 8. helyezett között, úgyhogy ezzel el is szaladt az óra.

- Berágott?

- Amikor kiálltam az ablakba, nekem akart nyugtatót felírni. Mára ő szed - vigyorgott, én meg elnevettem magam. Tapasztatból tudom, hogy Cortez ki tudja csinálni az ember idegeit.

Virág érkezett meg, egy óriási képet cipelt, úgyhogy Cortez gyorsan segített, és elvette tőle.

Vidám bohócok voltak a festményen.

- Ez tök para - lépett be Ricsi az aulába.

- Ne mááár. Ezek bohik - vigyorgott Virág.

- Bohik? - nézett rám Cortez tanácstalanul.

- Bohócok - fordítottam le Virág mondandóját.

- Vidd előlem - borzongott meg Ricsi.

- Mi baja?

- Fél a bohócoktól - tárta szét a karját Virág.

- A bohócoktól? - csodálkoztam.

- Amúgy nem, de a legtöbb „jó fej” ember azt mondja, fél tőlük. Egy halom rocksztár, meg ilyenek - magyarázta Cortez.

- Menj már, ne olts le - röhögte el magát Ricsi. - Tényleg félek tőlük. Iszonyat ijesztőek. Nézd meg, az is vicsorog - mutatott a képre.

- Az nevet.

- És miért hegyes a foga? - kérdezte Ricsi idegesen.

- Nem is hegyes - néztük meg Virággal közelebbről a képet. Ekkor a többi rajzszakkörös is sorban megérkezett, új úgyhogy egy halom bohóckép táncolt el előttünk, Ricsi meg totál kikészült.

- Húzzunk már innen!

- Nyugi, megyünk kajálni - ajánlotta fel Cortez.

Mind a négyen beültünk a kocsiba, és elindultunk, közben meg Ricsi ismertette, hogy egyszer gyerekkorában egy „rohadt” bohóc felhívta a színpadra, amit ő nem akart, az meg erőszakosan rángatta a kezét, közben meg az a „rohadt" festett mosoly ott ült az arcán.

- Brrrr - rázkódott meg a hátsó ülésen.

- Sajnálom - bólogattam megértően. - Nem akarsz hétfőnként Cortez helyett a dilidokihoz járni?

- Passzolom. Csak ne lássak bohócot.

- Mekibe megyünk, jó lesz? - nézett Cortez a visszapillantóba.

- Nem vagy vicces, hallod. Ott is van rohadt bohóc - röhögött kínosan Ricsi.

- Eddig is volt - nevettem fel.

- De nem figyeltem rá. Most, hogy rákoncentrálok, tuti, hogy észreveszem!

Szegény Ricsi, kezdtük megsajnálni, úgyhogy kocsiból kértük a kaját, ablakon át.

- Ennyi lesz - szólt Cortez az eladónak. Az ablakban lévő lány erősen szimpatizált Cortezzel, vigyorgott és igazgatta magát. Én is ott ültem, hahó. Na, mindegy.

- Milyen játékot adhatok a Happy Mealhez? - kérdezte a lány. Virág a két ülés közt előrepréselte magát, hogy ő is lássa a játékokat. Elvégre az ő menüjéről van szó.

- Úúú. Toy Story-s. Azt - mutatott előre Cortez előtt.

- Rendben - bólogatott a lány, továbbra is Cortezt lesve. A elvette a pénzt, zavarában beejtette a pultba, úgyhogy vihogva keresni kezdte. Ekkor előrehajoltam, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. A lány kapcsolt, és erőltetett vigyorral kérte, hogy hajtsunk a következő ablakhoz.

Éppen ideje volt.

Amikor megkaptuk a kajánkat, Cortez kikanyarodott a mekiből, Virág meg a zacskóban matatott.

- Ajj már! Nem jó játékot tettek bele. Hülye meki.

- Hülye bohóc - bólintott Ricsi.

- Hülye kiszolgáló - értettem egyet. Mindhárman feldúltak voltunk, csak másért. Cortez ragozva nézett rám, aztán csekkolta Virágékat a visszapillantóból, végül megvonta a vállát.

- Bocs, ott voltam, de nem igazán tudom, mitől kattantatok be.

Na, és ekkor mindhárman egyszerre kezdtünk magyarázni. Én azt fújtam, hogy a kiszolgálólány flörtölt, Virág, hogy mit kezdjen ezzel a játékkal, amikor már megvan, Ricsi pedig megállás nélkül szidta a bohócokat. Szegény Cortez, azt hiszem, egyedüliként volt normális a kocsiban. Van ez így.

J

Költészet hete: 5/4 - éljen, éljen. Hát még, ha valakit érdekelne is.

Gyakorikérdések: 5/5 -válaszolgattam, ajánlottam könyveket.

Vacsora: 5/1 - én jóllaktam a mekivel, úgyhogy megúsztam. Szegény apu, nagyon sajnáltam.

Pótvacsora: 5/5 - azért vittem neki almás pitét. Természetesen. J

Új ruha: 5/5 - ma a tegnap vásárolt kardigán volt rajtam. Szerintem szép. J

Ápilis 12., kedd

Apróbb balhé a stúdiósokkal. Mármint nem nekünk, mi jót szóeakoztunk rajta, viszont Máday ma sem volt humoránál, így amikor első szünetben a két sulirádiós betett egy kisípolás nélküli, kifejezetten trágár rapdalt, az igazgatóhelyettes totál kikészüt. Mi az udvaron üldögélve vártuk, hogy mi lesz a sztori vége, mert, mondjuk, ez már a sokadik eset volt, hogy rájuk szólt a cenúrázatlan dalok miatt, de úgy tűnt, ma betelt a pohár. Én a Virá got Algernonnak  elejét olvastam

(túl voltam egy Áprily Lajos versen a menzánál), aztán, amikor újra visszajött az adás összecsuktam a könyvem, és felnéztem. Ösztönös beidegződés, hogy nézzük a hangszórót, mert hát onnan jön a hang. J

-Tisztelt Szent Johanná-s diákok - szólt bele Máday a rádióba.

- Na, gáz van - rázta a fejét Macu.

- Tekintettel arra, hogy a két stúdiós többszöri figyelni ellenére sem fogja vissza a trágár dalokat, és iskolánkba nagyrészt fiatalkorú tanulók járnak, a mai napon elhangzott minősíthetetlen stílusú szám kollektív büntetést von maga után. Úgy döntöttem, hogy a pénteki tavaszköszöntő iskolai rendezvény...

- Na, basszus, elmarad a buli. Pedig tavasztündér akartam lenni. Muahahaha - röhögött Zsolti.

- Pszt már - lökte oldalba Kinga.

- Ez tehát a döntésem.

- Mit mondott? Nem hallottam - nyomkodta Dave a telefonját, aki már készen is állt arra, hogy Twitteren kiírja, mit mondott Máday.

- Hogy elmarad a buli, nem? - kapkodta a fejét Virág.

- Ne már! - háborodott fel Dave. - Egy halom megbízást kaptam. El kell hívnom másoknak vagy hét lányt. Tételeket kapok érte.

- Nem marad el, nem azt mondta - rázta a fejét Cortez.

- Akkor? - kérdezte Móni. Persze mi mind Zsolti hülyeségét figyeltük, ezért nem hallottuk a mondat második felét.

- Azt mondta, a bulit megtarthatjuk, de nem lesz zene, a rádiósok miatt.

- Miii? - hőkölt hátra Ricsi.

- Mi a fenét csináljon egy iskolányi gyerek néma csendben? - dühöngött egy végzős srác.

- Ijjj, én ezt nem értem.

- Akkor az énekkarosok fognak valamit előadni – motyogta Karcsi.

- Hülye vagy, Potter - csapta fejbe Zsolti egy füzettel.

- Ne bántsd már! - védtem meg azonnal szegény Karcsit.

- De komolyan, ez mennyire tré? Nem lesz zene? - dühöngött Móni.

- Mint bandamenedzser, azt gondolom, beszéljük meg Mádayval, hogy Ricsi és Kata léphessenek fel - tanácsolta Dave.

- Unplugged? - kérdezte Cortez.

- Nem, nem. Én még nem tudok fellépni ennyi ember előtt – fehéredett le még jobban Kata, és gótként ez igencsak nagy teljesítmény volt tőle.

- Ember, a YouTube-on vannak a videóid. Akárki megnézheti - szólt rá Macu.

- De azt nem látom közben - riadt meg Kata.

- Meglátjuk, úgyis kitalálnak valamit - legyintett Cortez, bízva a stúdiósok rafinériájában. Ez is munkaköri kötelessége a stúdiósnak. Kijátszani Mádayt. Tök alapkövetelmény.

És ami azt illeti, egy laza médiakultúra után, ahol Tölgyessyvel kedvenc filmjeinkről beszélgettünk, majd egy izzasztó irodalom után, ahol Jacques felelt majd' húsz percig, meg is született a megoldás. A suliboxokba dugott szórólap szerint (az infóteremben nyomtatták, szünetben) pénteken rendhagyó tavaszköszöntő iPod-buli lesz.

- Ez mit jelent? - csodálkoztam, amikor harmadszor is elolvastam a sorokat.

- Renáta, miért értetlenkedsz? Ide van írva - csapta meg alulról Kinga a lapomat, ami be is szakadt az ütéstől. Na, mindegy.

- Belépés csak zenelejátszóval.

- És milyen zene legyen rajta? - töprengett Virág.

- Mindenki azt hallgat, amit akar. Amit szokott.

- Úgy érted, hogy mindenki arra fog táncolni, amit a saját zenelejátszójában megy, és azt más nem is hallja.

- Örülök, hogy felfogtad. Gratulálok. Csupán négy percet vesztegettem el erre az életemből - forgatta a szemét Kinga.

- Hű - engedtem el a fülem mellett a megjegyzését, és végiggondoltam a dolgot. Egy iskolai buli, ahol Virág üvölteti az alter zenéit, Andris és Robi a métált, Ricsi a hörgést, Cortez a Ramonest, én a Beatlest, mindenki más meg amit akar? És mindezt úgy, hogy a tesiteremben néma csönd lesz? Óriási. És nem utolsósorban Máday nem tud belekötni. Hurrá!

Bioszon Baranyai tanárnő hiányzott, úgyhogy Kardos jött helyettesíteni. Ma már volt vele óránk, ezért a többiek rettegtek, nehogy továbbmenjünk az anyaggal, vagy ilyesmi. Szerencséjükre Kardosnak sok dolga volt, úgyhogy megkérte az osztályt, hogy néma csendben foglaljuk el magunkat, készüljünk a többi órára vagy csak aludjunk nyitott szemmel, ő nem bánja, de egy hangot se halljon. A többieknek kapóra jött a lyukasóra, mert törin dogát írtunk, úgyhogy kezdetét vette a puskagyártás, mindenki halkan csörgött kis papírokkal.

- Nagy Zsolt, remélem, az ott nem az, amire gondolok – nézett fel Kardos egy halom dolgozat javításából.

- Neeem, ezek emlékeztető cetlik - mutatta fel Zsolti a puskákat.

- Hogyne - fintorgott Kardos. Közben meg Kinga felpattant, és idegesen nézett Zsoltira.

- Hogy gondolod, hogy a hátamra ragasztod? Normális vagy?

- Nyugi, csak cellux - magyarázta Zsolti, mire mindenki felröhögött.

- Idióta. Miért nem tanultál?

- Mert évadzáró Helyszínelők  volt a tévében. Na, ki az idióta?

- Továbbra is te - mondta Kinga értetlenül.

- Kinga, ülj vissza, Zsolt, tedd el a cetliket! Csöndet kérek! - szólt rájuk Kardos.

Mosolyogva néztem rájuk, aztán visszafordultam Cortezhez, és az ő padjára téve a könyvem, tovább olvastam. Volna. Mert ahogy ő zenét hallgatva ráhajtotta a fejét a padon lévő karjára, és lehunyta a szemét, engem totálisan elöntött a boldogság. Nem tudom, valahogy eluralkodott rajtam az „imádom Cortezt”-érzés, csak úgy jó volt nézni. Amikor kinyitotta a szemét, kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Mi az? - kérdezte halkan.

- Semmi. Mit hallgatsz?

- Nem szereted.

- Nem baj - mosolyodtam el. Cortez odaadta a fél fülhallgatóját, én pedig belehallgattam. - Hát, ezt tényleg nem túl jó - suttogtam szinte némán.

- Tudtam, hogy egyszer az 1001 zenés könyvet is meg kell vennem... - mondta, én meg vigyorogva megvontam a vállam.

- Pszt, Ren - sziszegte Ricsi.

- Igen? - emeltem fel a fejem, és kérdőn néztem felé.

- Van töripuskád?

- Nincs, tanultam.

- Segítesz?

- Persze. Mit nem tudsz?

- Miből írunk? - kérdezett vissza.

- Szerinted?

- Töriból, nem? - folyt bele a beszélgetésbe Virág.

- Ja, odáig én is eljutottam - biccentett Ricsi.

- Na jó, sürgősen írjatok ki pár évszámot - dobtam át Virág padjára a füzetem.

- Köki - bólintott. - Ööö, izé - tette hozzá. - Kábé hol tartunk?

- Virág! - csóváltam a fejem. - Az utolsó oldal.

- De az üres - csodálkozott.

- Mármint az utolsó teleírt oldal - sóhajtottam.

- Úúú, megvan.

Hát így történt, hogy megírtam ma pár töridogát. No comment. Amit Barka ki is javított még az órán. Ötöst kaptam, csakúgy, mint Kinga, Gábor és Jacques. Akik tanultak. Ezen kívül ötöst kaptak még a puskázok: Zsolti, Cortez, Dave és Macu. Hármast írt Ricsi és Andris, Virág kettest, Robinak meg leesett a könyve, amiből épp kiírta az évszámokat, úgyhogy ő egyest. Nem is rossz átlag. De tényleg.

Justine: 5/5* - este beszéltünk msn-en, tökre örültem és totál véletlenül voltunk mindketten online. J

iPod-buli: 5/4 - tetszik az ötlet, de az nem baj, hogy nekem hagyományos mp3 lejátszóm van, és nem iPodom? És ha ezt megkérdezem, hülyének néznek? Nyilván.

Kvízpart: 5/3 - óóó, nagyon rég voltam, totál kicsúztam a toplistából. L

Facebook: 5/2 - benéztem, de nem kötött le, mindenki taggelt meg lájkolt ész nélkül mindent, inkább kiléptem.

Net: 5/1 - ja, igen, azért lógtam a neten, mert Cortez BL-meccset néz, csakúgy, mint az összes fiú/férfi a világon. Úgyhogy gondoltam, felnézek a netre, de csak Justine miatt érte meg, amúgy megyek olvasni.

Április 13., szerda

Ma az udvaron kellett verset olvasnom szünetekben, a költészet hete alkalmából. Igazán megtisztelő feladat volt, kicsit sem féltem tőle, ááá. Végül is csak a többieket kellett rávennem ara, hogy ha nem is érdekli őket a vers, azért bírják ki csendben. Ráadásul Kardos is kijött, hogy megnézze, hogyan teljesítek. Szeretttem volna, ha Ady jobban leköti a társaságot, de azon túl, hogy ásítoztak meg vihogtak, egyéb reakciót nem váltottam ki belőlük.

- Ez annyira szép volt, hogy mindjárt sírok - törölgette a szemét Zsolti erőltetetten.

- Nagy Zsolt, a jegyeidet látva lenne is okod zokogni. Nagyon úgy tűnik, hogy találkozunk a nyáron... - közölte vele Kardos nyugodtan.

- Sajnos nem érek rá. A pótvizsga a fesztiválszezonra esik, muhahaha - röhögött saját magán.

- Meglátjuk - biccentett Kardos.

A szöveggyűjteményemet összecsukva felültem a padra, és Cortez kezében tartott telefonra néztem, amin valami videó ment.

- Mit nézel? - érdeklődtem.

- YouTube-videó.

- Kiről?

- Deszkásokról - mutatta felém.

- Ahha. Kickflip - mutattam a kijelzőre, Corteznek pedig felszaladt a szemöldöke.

- Ezt honnan tudod?

- A régi deszkás korszakomból - nevettem el magam, és éreztem, hogy elvörösödöm.

- A miből? - röhögött jóízűen.

- Nem érdekes.

- Szerintem az. Szóval?

- Jaj - sóhajtottam, és lehunytam a szemem. - Régebben próbálkoztam. A deszkázassál.

- Régebben?

- Kilencedik - temettem a tenyerembe az arcom, és folyamatosan égtem. - De hamar feladtam.

Nem igazán ment. Viszont bevágta, az összes trükk nevét. Lelkes stréber vagyok, de a gyakorlatban elég sokat bénáztam...

- Miért nem tudlak elképzelni deszkával? - nevetett, én pedig kissé felháborodtam.

- Hé, ne degradálj. Igenis jól állt. Menő volt, meg minden. És eljutottam az Ollie-ig.

- Hú - biccentett tettetett elismeréssel.

- Ne már, komolyan mondom! Elég sokat szenvedtem, hogy imponáljak neked.

- Imponáltál te anélkül is eleget - ölelte át a vállam nevetve, és magához húzva adott egy puszit a homlokomra.

- Milyen deszkád volt?

- Színes - vágtam rá.

- Nem pont így értettem, de jó - röhögött fel, aztán Ricsi is beszállt, aki eddig fél füllel hallgatta a beszélgetésünket. Amíg rajtam szórakoztak (haha), mi Virággal vigyorogva összenéztünk. De rég volt, amikor a kocsibeállón próbálkoztunk azzal, hogy rajta maradjak a deszkán! Amikor még nem volt Cortez és Ricsi csak AKÁ és Pete Wentz. Az emlékekre szinte könny szemembe, és jó érzés volt visszagondolni az akkori énünkre.

Duplamatekon Gazdag tanárnő megkért minket, hogy csukjuk be az ablakot (a tizedikesek elég hangosan fociztak az udvaron) aztán az osztály felé fordult.

- Haraszti, mondd meg nekem, mi az a hiperbola.

- Guglízza ki - vágta rá Andris. Az egész osztály felröhögött, Gazdag arcszíne pedig az egészségesből átváltott lángvörösre.

- A táblához! - üvöltött rá igencsak mérgesen.

Andris vigyorogva kivánszorgott a tanári asztalhoz, és széttárta a karját.

- Nincs kréta!

- Hová tettétek?

- Sehová - üvöltötték be egyszerre vagy hárman.

- Kinga, lemennél a gondnokhoz?

- Hogyne. Azért járok ide, hogy rohangáljak tanóra alatt, hiszen nem diák vagyok, hanem futár - zsörtölődött idegesen, és mintha csak szívességet tenne, feltápászkodott.

Amíg Kingát vártuk, mindenki úgy érezte, a tanórát felfüggesztették, így elfoglalhatjuk magunkat.

Dave magát fotózta a telefonjávai, Macu netezett, Ricsi reggelizni kezdett, Virág azt játszotta,   hogy minden gyűrűjét felhúzza a mutatóujjára, ezáltal nem tudja behajlítani (?), Cortez zenét hallgatott,

Jacques fotókat nézegetett a telefonján (!), Zsolti pedig szénhidrátot számolt, sikertelenül.

- Tanár néni! - jelentkezett.

- Tessék?

- Mennyit ehetek ebből, ha nem akarom átlépni a napi kalória bevitelemet?

- Az én órámon semennyit - dühöngött Gazdag.

- Jó, de amúgy?

- Amúgy ki tudod számolni egyedül is - mondta idegesen a tanárnő, aztán látva Zsolti értetlen tekintetét, ahogy a csomagolást olvassa, sóhajtva megrázta a fejét. - Gyere a táblához, és hozd az ételt is.

- Köszönööööm - vigyorgott elégedetten, mert elérte a célját. Tudta, hogy ő csak ott fog állni,

Gazdag pedig megoldatja velünk az egyenletet. J

- Én mit csináljak? - kérdezte Andris, aki még mindig a táblánál ácsorgott.

- A helyedre, és egy szót se halljak! - szólt rá szigorúan. Andris tehát megúszta a felelést. A mázlista.

Kinga nyitott be a terembe, és érdeklődve nézett a tanári asztalnál álló Zsoltira.

- Már megint mit csináltál?

- A tanár nénivel kiszámoljuk az ebédemet.

Kinga unottan bólintott, aztán lerakta a krétákat, és visszaült a helyére. Gazdag egészen klassz szöveges feladatot gyúrt össze Zsoltiból, a szénhidrátból és a megehető maximális értékből.

- Tehát. Mennyi az x? - kérdezte Gazdag.

- Robi tudja - kiáltotta be Andris.

- Anyád hogy van? - kérdezte reflexből Robi, mire mindenki felröhögött.

- Na, ebből elég lesz! Matsuda, elteszed a telefonod! Felmayer, jelentkezz, ha szólni akarsz.

Haraszti és Bernáth elővesz egy lapot, Nagy Zsolt, te pedig ülj vissza a helyedre, az sem érdekel, ha megeszed az egész zacskó kekszet, csak ne az én órámon! - kiállotta mérgesen.

Kár, pedig én tudtam, mennyi az x. Mindegy, óra után megmondtam Zsoltinak, aki igazán örült a segítségnek. Ami pedig a matekórát illeti... Hú, kapni fogunk az ofőtől, az biztos.

A közelgő szünetnek és a levegőben érezhető tavasznak is köszönhető, hogy ma alig bírtak velünk a tanárok. Az egész osztályunk lázadt, vinnyogtak, hogy menjünk ki az udvarra tanórák helyett (?), röhögtek minden beszóláson, és olyanokkal húzták az időt, mint pl. nem nyitották ki a könyvet, ha a tanár kérte, meg ilyesmi. Kinga persze totál kiakadt, és mindenkivel ordított, hogy „megy az idö, te barom!”. Sajnos ekkor is óra volt, úgyhogy csak tetézte a káoszt. Angolon Mr. O'Realy ledarálta az anyagot, hogy a szünet előtti utolsó duplaórán, pénteken már ne tanuljunkk, hanem filmet nézzünk.

Szegény tanár elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, mit szeretnénk nézni. Tizenkét ember tizenhatféle variációt hallott (Dave és Cortez is több címet ajánlott) úgyhogy végül abban maradtunk, hogy Mr. O'Realy választ, mert lehetetlen volt köztünk igazságot tenni.

- Na, akkor kosztümös filmet nézünk - ciccegett mellettem Macu csalódottan.

- Legalább Ren örül neki - vágta rá Ricsi, és mindenki Jól szórakozott a beszólásán.

Hátrafordultam a nyelvi előadó négyes padjához, és összehúzott szemmel néztem rá.

- Nem is csak én örülök neki. Zsák is szereti ezeket a filmeket! - tiltakoztam. Francia osztálytársam mosolyogva bóliniott.

- Tényleg, ez így sokkal jobban hangzik - röhögött Ricsi.

- Mi bajod a kosztümös filmekkel? - kérdeztem.

- Tré.

- Nem is.

- Béna ruhák, béna szövegek, béna az egész. És semmi vér nincs benne, max akkor, ha pukedlizés közben véletlenül mgfejelik egymást - magyarázta, és önkéntelenül is felröhögtem. Ez így poén volt.

Otthon megcsináltam a leckéimet, megtanultam irodalomra, aztán jött egy sms-em. Cortez írt, hogy menjek ki. Ezt nem anyira értettem, úgyhogy felkaptam a pulcsim, és leszaladtam a lépcsőn.

Kimentem a kapun, és felnevettem, amikor megláttam. Fél lábbal a gördeszkáját tologatta, és felém tartotta a táskáját.

- Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? – kérdezte elképesztően szép mosollyal.

- Le leszel nyűgözve - erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószorító... mintha nem bízna a képességeimben.

- Mutasd - hajolt le kissé, hogy becsatolja a sisakom az állam alatt. Tuti, hogy hülyén néztem ki.

Ki ne nézne ki hülyén egy bukósisakban?

- Oké, akkor megmutatom, amit tanultam - hunyorogtam a napsütésben, és Cortez kezét fogva ráálltam a deszkára. Ami gurult. Merthogy kerekei vannak. Igazából abban a pillanatban lezuhantam volna, ahogy felálltam rá, ha Cortez nem tart meg.

- Eddig nem rossz.

- Tudom. És, hát kábé ennyi.

- Ezt tanultad?

- Igen. Elég sokáig.

- Ügyes - mondta vigyorogva.

- Dehatározottan fejlődőképes vagyok.

- Biztos.

- Azért ne engedj el!

- Nem, foglak - ígérte meg.

Hát, miután bemutattam zseniális tudásom, Cortez úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és megtanít valami nagyon alapot. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a délután minden pillanatát. Egyrészt, baromi sokat nevettünk (bénáztam kicsit), másrészt a sportolásnak ez a formája állandó fizikai kontaktust jelentet: vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, vagy a karomat ragadta meg, hogy hátra ne zúgjak, szóval tök jó volt. És egyszer sem estem el. Persze ez csak és kizárólag Corteznek köszönhető, aki nagyon vigyázott rám, és mindig elkapott, amikor készültem felborulni.

Anyu kocsija közeledett, és kettőt dudálva megállt mellettünk.

- Óvatosan játsszatok, nehogy megsérüljetek! - szólt ki az ablakon, mi engedelmesen bólintottunk Ahogy anyu behajtott a kapun, Cortez felém nézett, mire csak legyintettem. A szüleim akkor is ötévesnek fognak kezelni, ha már harminc leszek. Szerintem, ha ez a dolog eddig nem változott meg, akkor ezután sem fog. Mindegy. A deszkázás végén (én így nevezem, Cortez reménytelen próbálkozásnak hívta) bementünk a kapun, és mivel tök kellemes, enyhe idő volt, ki ültünk a kerti pagodába. Cortez hátradőlt a padon, és keresztbe vetette a lábát a deszkáján, amit időnként lökdösött, én meg a friss tavaszi levegőtől feltöltődve néztem körbe a kertben, ami a hó után kezdett magához térni.

- Feliratkozol valamire a tavaszi szünetben?

- Nem terveztem - mondta. - Te mire mész?

- Olvasókörösökkel a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárba, Kingát elkísérem a jótékonysági futóversenyre, azt hiszem, a Margit-szigeten lesz. Színház kedden, és Dave-vel csináljuk a végzősök évkönyveit... Kábé ennyi.

- Aha - bólintott.

- Illetve még szeretnék elmenni a sajtófotó-kiállításra, de ütközik a kirándulással a Hármashatárhegyen, ahogy láttam a listát, arra megy mindenki, úgyhogy átgondolom, hogy megyek-e egyedül.

- Sajtófotó-kiállítás? - ráncolta a szemöldökét.

- Igen.

- Elmenjek veled?

- Eljönnél velem? - ugrott a szívem azonnal a torkomba.

- Persze - vonta meg a vállát.

- De az neked unalmas - mosolyodtam el totál feldobódva.

- Kibírom. Kábé hány percig kell csodálkozni egy képen?

- Úgy három - számoltam ki nagyjából.

- Jó.

- Köszönöm - öleltem át boldogan.

- Menjünk csütörtökön, utána meg felszedjük Ricsiéket, és mozi - tanácsolta. Wow. Luv. J

 Virágot Algernonnak:  5/5* - nagyon-nagyon tetszik! Aktuális kedvencem. J

Telefon: 5/4 - Virág hívott, hogy kapcsoljak gyorsan a Vivára. A fülemhez szorítva a telefonom gyorsan benyomtam a tévét, aztán megláttam az új AFC-klipet. Ez volt az a nagyon fontos.

Értem.

Peti: 5/5 - holnap, suli után elém jön, mert irta mailben, hogy fel sem köszöntött a szülinapom alkalmából. Felajánlott egy késői cukizást. Én benne vagyok.

Körömlakk: 5/4 - este kipróbáltam az új, színtelen körömlakkom. Szerintem szép. Hát nem vagyok elképesztően merész? LoL. J

Április 15., péntek

Ahogy az lenni szokott, a szünet előtti utolsó napon lehetetlenség volt tanítani, a diákok nem bírtak magukkal, a tanárok pedig meg sem kísérelték leadni az anyagot, inkább maradtak a jól bevált

„foglaljátok el magatokat csendben” stílusú óráknál. Így nagyon lazán telt a nap: matekon az udvaron lehettünk, duplaangolon a Twist Olivért  néztünk, tesire pedig, át sem kellett öltöznünk.

Hurrá. Aztán ofőórán Haller megpróbált megszidni minket, amiért a héten igen sok panasz érkezett ránk (Facebookra feltöltött idióta fotók, evés-ivás tanórák alatt, folyamatos beszélgetés dolgozatírás közben, szemtelenkedés szaktanárral stb.), végül csak kellemes tavaszi szünetet kívánt. Haller jó fej. J

A sulirádiós büntetés miatt, ugye, szünetekben csend volt, amit Cortez, Ricsi és Zsolti az udvaron zenéléssel kompenzált, mondanom sem kell, nagy sikerrel. De a legdurvább, hogy miután reggel beértünk a suliba, Cortez feliratkozott velem a sajtófotókiállításra, amin hét óra negyvennyolc perckor hárman voltunk csupán. Egy végzős fiú és mi ketten. Nos, amikor utolsó óráról kicsöngettek, és az aulában lévő táblán csekkoltam a lapokat, kicsit hátrahőköltem. Harmincketten lettünk hirtelen. Köztük Móni, az a-s lányok, pár végzős fiú és még egy halom ember. Cortez sose megy semmilyen iskolai programra, ezt mindenki jól tudja, így, gondolom, amikor meglátták a nevét, annyira megörültek, hogy a szünetben is láthatják, hogy ők is feliratkoztak. Mit mondhatnék erre? No comment. A suliból kilépve kikerültem pár kilencedikest, akik izgatottan sustorogtak a lépcsőn, gyanítom, az esti buliról volt szó. Csak mosolyogva visszaköszöntem nekik, mivel nem felejtettem el, milyen türelmetlen és reményteli tud lenni egy tizennégy éves, abszolút átéreztem az izgalmukat.

A többieket várva megálltam a lépcső aljánál, és gondoltam, olvasok pár sort, amíg nem jönnek ki

(leragadtak a büfénél).

- Reni - szólt hirtelen egy hang, mire felnéztem a regényemből.

- Szia - köszöntem Taminak, aki előttem ácsorgott. Átnézetm a válla felett, de nem láttam a három a-s lányt, Tami egyedül volt.

- Válthatnánk pár szót? - kérdezte.

- Ööö. Hát persze - bólintottam zavartan.

- Köszi. Edina kérdezi, hogy nem tudod véletlenül, Dave kivel jön ma este?

- Dave? - csodálkoztam. - Hát, úgy tudom, ő egyedül, mert annyi randit szervezett le mára, hogy nem ért rá magával foglalkozni.

- Akkor nem is hívta senki?

- De, de. Nagyon sokan hívták, de nemet mondott. Nem hinném, hogy szeretne valakivel jönni, magánzó – töprengtem.

- Oké, értem. Kösz.

- Nincs mit - bólintottam. - Egyébként nem hinném, hogy szívesen jönne Edinával.

- Értem. Gondolom, az osztályunkból senkivel.

- Azt nem tudom, de Dinával tuti nem - állítottam határozottan, aztán észrevettem valami furát Tami arcán. És kezdtem úgy érezni, hogy nem is Edina hívná el... Húha.

- Akkor megmondom neki, köszi szépen.

- Igazán nincs mit. Tami! - szóltam utána.

- Igen?

- Edinát nem kedveli. Másról nem tudok - mosolyodtam el a lehető legmeggyőzőbben. Azonnal észrevette, hogy észrevettem, úgyhogy zavartan elnevette magát, és a haját kezdte igazgatni.

- Kösz. Megoldható, hogy ez köztünk maradjon?

- Persze - ígértem meg azonnal. - Nem hívod el?

- Félek, hogy nemet mond. - legyintett. Végiggondolva a dolgot, abszolut megértettem. Én is félnék. Sőt. Hányszor féltem. Pfff. A többiek kiléptek az ajtón, és elindultak felém. Tami pedig abban a pillanatban elsietett.

- Tessék, csokis csiga - nyomott Virág a kezembe egy papírzacskót.

- Köszönöm.

- Mit akart? - tette csípőre a kezét Kinga.

- Ki?

- Tami. Itt volt. Beszélt veled. Ne játszd az agyad, láttalak! Mit mondott?

- Semmit, csak valamit kérdezett... nem fontos.

- Renáta, azonnal mondd meg, miről beszéltetek! Ne titkolózz!

- Nem titkolózom, csak nem fontos.

- Ó, értem én. Át akar csalni.

- Mi??? - kerekedett el a szemem.

- Megpróbál beszervezni a saját csapatukba. Hogy öten legyetek. Én meg ketten, Virággal. Te jó ég, az tragédia lenne! Nem szállhatsz ki a triumvirátusból! Mi hárman vagyunk!

- Kinga, állj le... - mosolyodtam el, de annyira eszelős volt a tekintete, hogy azonnal abbahagytam a vigyorgást, és komolyan megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy senki nem akar engem

„átszervezni”.

- Áruló vagy? - nézett rám megsemmisítő tekintettel.

- Mi? Nem csináltam semmit. Csak váltottunk pár szót.

- Ez nyílt támadás volt. A nyomorult a-sok megpróbálják ellopni a legjobb emberemet! Hah! Ha harc, hát legyen harc. Állok elébe - magyarázta, azt hiszem, magának. Mi, Virággal kérdőn öszszenéztünk. Mintha Kinga kissé mániákus lenne. Vagy csak én látom úgy?

Délután ötre jöttünk vissza a sulihoz, és kábé ott folylatodott minden, mint mielőtt hazamentünk volna. A lépcső előtt ácsorogtunk mindannyian, és amíg a többiek beszélgettek, engem Kinga fárasztott mindenféle összeesküvés-elmélettel. Ő a köztes időt azzal töltötte, hogy gondolkozott, ami óriási tragédiának szaszámított rám nézve, mert a tavaszköszöntő buli előtt már kész haditerv volt a fejében.

- Ha beállsz hozzájuk, viszed magaddal Cortezt is. Ezt akarják. Hidd el, nem rád kíváncsiak, csak Cortez kell nekik. Csapdába csalnak.

- Kinga, mondták már neked, hogy őrült vagy? - kérdeztem egyszerűen, mert erre már nem tudtam mit mondani.

- Én szóltam előre. De egy biztos. Ha kilépsz a szövetségünkből, akkor ellenségek leszünk. És ne akarj az én ellenségem lenni.

- Kinga, légyszi, ne fenyegess - kértem meg, azt hiszem viszonylag kedvesen.

- Te tudod. Spion - fújtatott folyamatosan.

- Oké, menjünk be - fordultam a többiekhez. Nekik tök jó volt, beszélgettek meg röhögtek, nyomkodták a zenelejátszókat, egymásnak mutogattak számokat. Engem meg nem hagyott békén Kinga. Miért? Miééért?

Feltankoltunk a büfében (kell az energia), aztán átmentünk a tesiterembe. A dupla szárnyú ajtóban a két stúdiós csekkolt az érkezőket.

- Zenelejátszókat - szólt egyikük arra utalva, hogy csak így engednek be. Felmutattuk őket plusz én a fényképezőgépemet, merthogy fotósként mindenképp be kell engedniük (J), aztán beléptünk a terembe.

Hát, ilyen sem volt még. Néma csend, a diákok csoportokba verődve ültek a lelátókon, páran pedig az iPodjukkal a kezükben táncoltak a terem közepén.

- Hát ez elég furán néz ki - mosolyodtam el.

- Kapcsold be a zenédet, és máris más az egész - üvöltötte Macu. Neki már szólt valami a fülében, azért ordított, ő nem hallott. Mi még nagyon is.

Mgfogadtam a tanácsát, és bedugtam a fülhallgatóm, majd bekapcsoltam a zenelejátszómat. Az Oasistól a Rockin’ Chair kezdődött el, és teljesen fura volt látni közben a Szent Johannásokat.

Mindenki zenét hallgatva üldögélt, és így, hogy már nekem is szólt valami, nem nézett ki hülyén a buli. A terembe lépő diákok mind bekapcsolták a saját készüléküket, és egyre többen álltak fel táncolni, ami szörnyen vicces volt, merthogy mindenki más stílusú zenét hallgatott, így érthető módon máshogy, más ütemre is táncolt. Ilyen, amikor egy büntetésből egy őrült hangulatos, irtó klassz buli kerekedik. És ami a legnagyobb poén, hogy mindenki üvöltve kommunikált a másikkal, így két szám közt hallottam egy halom: „MIT HALLGATSZ?”, „NÁLAD MI SZÓL? SZÓÓÓL! MI

SZÓÓL???” ordibálást. Andris és Robi feltehetőleg métált nyomattak, mert a terem közepén rúgták egymást (és azokat is, akik közelebb álltak hozzájuk) bakanccsal, Virág boldogan ugrálgatott, szerintem ő valami vidám zenét hallgatott. Ricsi lehajtott fejjel ült, és ütemre mozgatta a haját, gyanítom, nála nu metál szólt, Korn vagy valami ilyesmi. Egy kilencedikes lány időnként feltette a kezétt, és azt kérdezgette: „na mizu, mizu, mizu?”. Nem nehéz kitalálni, ő mit hallgatott. Flóra és Jacques lassúztak az ugráló tömegben, szerintem nekik melankolikus szerelmes dalokkal volt tele a zenelejátszójuk.

Átvágtam a táncolók között, és képeket készítettem, a nyomomban Dave-vel, aki a telójával kamerázott, és már töltötte is fel a netre. Jó volt Beatlest, Killerst és Oasist hallgatni a tömegben, végre egyszer olyan zene szólt egy bulin, amit igazán szeretek. Lefotóztam Móniék csoportját

(örültek a fényképezőgépnek, azonnal pózoltak és mutogattak a kamerának), készítettem képeket a táncolókról, majd a lelátón üldögélőkről is.

- Úúúú, ez a kedvenc számom! - ordította Virág olyan hangosan, hogy még úgy is hallottam, hogy szólt a fülemben a zene. Virág mindenképp táncolni akart, ezért lerángatta magával Ricsit, aki éppen Kornt hallgatott, úgyhogy ellökött pár embert, neki ez   a tánc. Érdekes. J

Karcsi ült le mellém, és mosolyogva nézett rám. Aztán hirtelen Zsolti kirántotta a füléből a fülhallgatót, és belehallgatott.

- Muhahaha! Mi ez a ratyi zene? - vihogott. Szegény dadogott valamit arról, hogy kedveli a popzenét, aztán visszatette a fülébe, és a gyéren világító lámpák fényében úgy tűnt, elvörösödött.

- Mutasd - hajolt oda hozzám Cortez, és kivette a fülhallgatómat, hogy belehallgasson. Éppen Taylor Swifttől a Mine  ment, Cortez pedig kérdőn nézett rám.

- Szóval te így látod a világot.

- Nagyjából - mosolyodtam el. - Te? - nyúltam a zsiórhoz, hogy adja oda a felét. Belehallgattam, és tök fura volt, hogy ugyanaz a kép mennyire más, ha megváltozik a zene. Corteznél a Less Than

 Jake  szólt, és egészen más hangulatba hozta a tornatermet.

Mosolyogva visszaadtam neki, és mindketten maradtunk a saját stílusunknál. Így van ez rendjén.

Ahogy elnéztem, szinte mindenki mást hallgathatott, de ez nem volt probléma. Egyesek ugráltak, mások egymásnak ugráltak, néhányan magányosan táncoltak, többen csoportban, úgy, hogy minden zenelejátszóban más szólt. Így színes a világ, nem kell mindennek ugyanolyannak lennie. Ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolataim voltak, amikor Kinga idegesen levágta magát mellém.

- Felőlem csatlakozz csak az a-s lányokhoz. Lehet, hogy közéjük való vagy. Pfff - nézett rám lesajnálóm. Jó tudni, hogy Kinga hamar feladja, és túllép egy-egy témán. J

- Na, jó - nyomtam meg a szünetet a zenelejátszómon -, befejezted végre? Tami mondott valamit, amit nem mondhatok el. De semmi másról nincs szó. Nem állok át senki oldalára, már ha egyáltalán vannak oldalak…

- Mit mondott?

- Nem mondhatom el.

- Renáta, ki a legkitartóbb ember, akit ismersz?

- Te - vontam meg a vállam.

- Mit mondott, amiről nem tudhatok?

- Kinga, tényleg nem mondhatom el. Aúúú, és ne ütögess! - masszíroztam meg a vállam.

Tíz perc múlva kiszedte belőlem. Sajnálom, én tényleg nem akartam elmondani, és úgy érzem, a végsőkig kitartottam, de Kingával szemben lehetetlenség. Egyszerűen fizikai és pszichikai terrort alkalmaz, mindenki megtörik, ha ő azt szeretné. Miután megtudta, amit akart, visszanyomta a fülébe Beyonce dalait, és elégedetten felállt mellőlem.

- Legalább ne mondd el senkinek! - üvöltöttem, a zenémet hallva talán túl hangosan.

- Mit ne mondjon el? - ült le mellém Dave. Na, a másik „mindent tudni akarok” is megérkezett.

Ez esetben viszont ki van zárva, hogy neki elmondjam.

- Ööö... - húztam el a számat. - Hogy ciki dalok vannak a zenelejátszómon - füllentettem, és tudom, hogy béna volt, de akkor ez volt az első, ami eszembe jutott.

- Reni - mosolyodott el Dave, és lazán rátámaszkodott a vállamra. - Én ezt már rég tudom.

- Ez van - tártam szét a karom. Dalváltás következett, úgyhogy a pillanatnyi csendben hallottam, ahogyan néhány diák énekel. Illetve üvölt. Vagy hörög. Ki, mit hallgatott éppen. J

Cortez: 5/5* - (L) (L) (L)

Tami: 5/3 - most tényleg tetszik neki Dave? Ez fura. Mármint. Érdekes. Hm.

iPod-buli: 5/5 - egy idő után mindenki cserélgetni kezdett (a saját fülhallgatók maradtak, csak a zenelejátszókat adogattuk át), így hallgattam Linkin Parkot (Macu), Daft Punkot (Dave),

Disturbed-öt (Ricsi) és Take Thatet is (Karcsi, a rokoniélek). J

Kata: 5/? - fogalmam sincs, ő mit hallgathatott, de egész este egy helyben állt, és lehajtott fejjel bólogatott. Vagy valami befordulós, monoton gót zene szólt neki, vagy elaludt. Nem derült ki.

J

Fotók: 5/5* - feltöltöttem a gépemre őket, tök jól sikerűltek. Majd kiválogatok párat a májusi számhoz.

Taylor Swift - Mine:  5/5* - „You are the best thing, that’s ever been mine” J

Tavaszi szünet: 5/5 - és igen. Pihenés. Alvás legalább kilencig (wow). Későig olvasás. Nos, nekem kábé ezt jelenti a szünet, de a többieknek valami olyasmit, hogy: hajnali háromig DVD-zés, facebookozni éjfél után, délig aludni, reggelig lógni az msn-en, ejteni a sulit/tanulást/házit az első tanítási nap előtti este tíz óráig... JJJ

Április 25., hétfő

A tavaszi szünet után (eszméletlenül jól telt!!!) ma mindenki újult erővel érkezett suliba. Ami azt illeti, a többiek kipihenték magukat, sőt, szinte kisimultak, nekem meg egy nagy rohanás volt az egész. Iskolai programok, Cortez (J), mozizás, a végzősök évkönyveinek szerkesztése Dave-vel, a fotók retusálása Photoshoppal, futóverseny Kingával... Apropó, ha már szóba került. Az, hogy Virággal együtt miért edzek hetek óta Kingával, a verseny napján ki is derült. Ugyanis gálád módon benevezett minket és amikor határozottan nemet mondtunk, elővette az adu-ászt, mondván: „jó célokért futunk, titeket nem érdekel, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a szűrővizsgálatok fontosságára???”. Erre nem mondhattunk nemet. Így kaptunk egy-egy helyes számot a ruhánkra, és futhattunk önkéntesként. Ami azt illeti, sikerült teljesítenünk a távot, így önmagában eleget tettünk a kérésnek, Kinga azonban többre vágyott, mivel ősi ellenfele, Vass Angéla és a sulijából jó pár diák is részt vett a versenyen, Kinga begőzölt. Nyerni akart. És nyert is, már ami a beérkezési sorrendet illeti. Elsőként ért célba, és azt hiszem, akkor elfelejtette, hogy miért is futottnuk.

Önkívületi állapotban, szinte extázisban pocskondiázta Angéláék társaságát, a szervezők és résztvevők legnagyobb megdöbbenésére. Kinga átvette a jelképes díjat, és gúnyos vigyorral köszönte meg.

- Talán, ha többet készültél volna, Vass Angéla, vagy formában lennél, akkor lett volna esélyed.

Vagy várj csak! Nem, úgy sem. Máskor gondold meg, kit akarsz legyőzni. Hah. De a próbálkozás szép volt, kár, hogy azt nem díjazzák - magyarázta, a futástól kipirosodva.

- Khm - köhintettem, és elkerekedett szemmel próbáltam jelezni Kingának, hogy kicsit eltért a tárgytól.

- Ó, igen - jutott eszébe. - És menjenek szűrővizsgálatra! Igen fontos!

Miután elszórtan felhangzott némi gyér taps, Kinga pedig meghúzta a fájdalmasan szoros copfját, és odalépett hozzánk.

- Milyen voltam? - kérdezte büszkén.

- Kingás - feleltem, aztán Virágra néztem, aki az oldalát fogva, kissé ferdén ácsorgott. - Jól vagy?

- Gyáá, beszorult a levegőm. Szúr.

Hát, köbö ilyen volt a futóverseny. J

A sulihoz érve tehát a többiek csoportosan sztorizgattak, mindenkivel baromi sok érdekes dolog történt a tavaszi szünetben (akivel nem történt semmi, mint pl. Macu, az ferdített kicsit a történténeten J), én meg szomorúan hagytam ott a társaságot, és csak egy gyors puszit nyomtam Corteznek, aztán berohantam a suliba. A szerkesztőség termében már vártak rám.

 -  Hogy állnak az évkönyvek?

- Kész leszek - feleltem Kingának, aki érdekes módon, egy elegáns keretű szemüveg mögül nézett a társaságra. - Mióta vagy üveges? – csodálkoztam.

- Dolgozzatok, nem érünk rá egész nap - utasította szegény csapatot ellentmondást nem tűrő hangon, aztán odalépett hozzám. - Sima üveg van benne. De emeli a tekintélyem. Nézz csak bele - vette le, és odaadta nekem. Tényleg nem láttam különbséget.

- Aha. Klassz - mondtam zavartan.

- És jól áll - vette vissza.

- Igen, kifejezetten - bólintottam. A mellettünk lévő asztalnál az a-s Krisztián felnézett, mire Kinga gyilkos pillantással meredt rá.

- Majd szólok, ha rád is tartozik, amit Renátával beszélek. Várd ki. Úgy hallom, van elég időd... - mondta, enyhén beégetve szegény srácot.

A végzősök pénteki ballagása miatt tehát ma elkezdődött az őrület, szinte minden szünetet a suliújság termében töltöttem Dave-vel együtt, aki természetesnek vette, hogy végigcsinálja velem ezt a nem kis melót. Ezenkívül ott volt még a sulirádiósok leköszönése, akik helyett a két tizenegyedikes osztályból jelentkezhettek a posztra. Tőlünk Andris és Robi, valamit Jacqucs és Gábor pályázta meg a „melót”, az a-soktól viszont sokkal többen, így ez is totál lekötött minket, mert természetesen a sajátjainknak drukkoltunk. És ha ez még nem lenne elég, a tanárok úgy döntöttek, nincs „szünet utáni hatás", ma keményen belekezdtek az anyagba, felhívták a figyelmünket arra, hogy mostantól észre sem vesszük, és év vége van, úgyhogy szedjük össze magunkat. Tehát a tavaszi szünetre mindenki komolyan tanácsolta, hogy pihenjük ki magunkat.

Kár, hogy elfelejtettem betartani. A nap végére tele voltam kis cetlikkel, post-itek lógtak még a hajamból is. A „ne felejtsd el” üzikre olyanokat írtam fel, mint pl. „retusálni Móni fejét, mert fénylik a homloka a fotón”, „Sürgős!!! Kingának átküldeni, fontos, tombol!!!”, vagy „csekkolni, hogy Dave kiszedte-e a fotó hátteréből azt a belógó kezet!!!”

Olvasókörre kissé ziláltan érkeztem, és beletelt vagy tíz percbe, mire agyban is odaértem, mert hiába ültem ott, valahol elhagytam a fejem, és sokkal később érkezett meg, mint én. Így csak bólogattam, amikor Kardos A Pendragon legendá ról tartott előadást. Fáradtan, elgyötörten és folyamatosan kattogva sétáltam vissza az aulába. Cortez szó nélkül, csupán egy óvatos mosollyal nézett rám, aztán átölelt.

- Fáradt vagyok - mondtam.

- Tudom. Kemény lesz a hét - bólintott, folyamatosan simogatva a hajam.

- Mások miért olyan kipihentek? - kérdeztem csalódottan.

- Mert nem vállalják túl magukat? - kérdezett vissza.

- Ott a pont.

- Mit kell még csinálnod ma?

- Azon kívül, hogy tanulni törire és franciára, megcsinálni a matekot, képeket szerkeszteni, retusálni, beilleszteni a szövegeket, választani két betűtípus között, amikor hat ember ilyet, hat pedig olyat akar... - tűnődtem.

- Értem - ragozott mosolyogva.

- Amúgy ráérek - tettem hozzá hitetlenül felnevetve, aztán lesütöttem a szemem, mert a Cápa zenéje szólt a zsebemből. - Kinga - sóhajtottam.

- Add ide! - vette ki a kezemből. - Igen? Nem. Aha. Nem, tényleg. Majd visszahív. Jó - tette le.

- Hű. Ennyi? Ennyivel lerendezted Kingát?

- Tulajdonképpen még beszélt, de leraktam.

- Mi? - röhögtem el magam.

- Én elmondtam, amit akartam.

- Szerinted most dühös?

- Max. sokkot kapott, majd rendbe jön - legyintett. Hát nem nekem van a világon a legrendesebb barátom? Deee. J

Hazaérve csináltam magamnak egy szendvicset, aztán a tányérommal együtt felmentem a szobámba, becsuktam az ajtót, és lerogytam a babzsák fotelemre. És kezdődhetett az estig tartó tanulás/leckeírás/molyolás a képekkel. Dave a segítségemre volt, mindketten benyomtuk a skype-ot, és néma csendben dolgozttnk, csak egyszer-kétszer szólaltunk meg, ha valaki elakadt.

Ballagási hét: 5/1 - bekezdtük a szünet utáni hetet, az tuti. Nem elég, hogy tizenegyedikesekként baromi sok dolgunk van a végzősökkel, de nekem még ott a fotózás, az évkönyvek, a... ááá.

Nyugi. Csak nyugi.

Virág: 5/2 - kettőből áll bukásra, matek és fizika. Rá kell hajtania, mert ez így nem lesz jó.

Durván egy hónapja van arra, hogy 1,2-ből csináljon 1,8-at. Szegény. L

Kinga: 5/4 - Cortez minden igyekezete ellenére este megtalált, mert ő is belépett skype-ra.

Ordított vagy negyedórát, amiért „leráztam”, és kikérte magának, hogy nem én vettem fel a telefonom. Miután kitombolta magát, rátért a lényegre, úgyhogy beszéltünk az évkönyvekről.

J

Április 26., kedd

Sikerült! Igaz, tegnap nem vacsoráztam (anyuék nagyon nem örültek, hogy ellógtam), és Dave-vel majdnem fél tizenegyig skype-oltunk, miközben az utolsó simításokat végeztük az évkönyveken, de mára le tudtuk adni az egészet. A tapsvihai füttykoncert és elismerő pillantások simán elmaradtak,

Kinga csak kikapta a kezünkből a pendrive-okat, és mindenki más is tovább végezte a dolgát. Davevel kérdőn összenéztünk, és csalódottan csóváltuk a fejünket.

- Azért minimum egy pezsgőbontás - közölte sértetten.

- Majd ha Forma-1-et nyersz, akkor - vágta rá Kinga. - Most annyi történt, hogy elvégeztétek a dolgotokat. Elnézést, de ez egyértelmű, azért lehettek itt. Ha nem végeznétek el, mást vennék a helyetekre - közölte szívtelenül.

- Jó, de annyit dolgoztunk vele. A szünetben is végig ezzel szöszöltünk... -védekeztem.

- Ó, hogy most elismerést vártok? Egy pillanat. Emberek! - tapsolt kettőt Kinga, mire mindenki felénk nézett a szerkesztőség termében. - Nézzünk Dave-re és Renátára büszkén. Mehet – mondta. Ez így egy kicsit kellemetlen volt, úgyhogy beharaptam a számat, és kínosan lesütöttem a szemem. - Megvolt? Rendben. Akkor vissza a dolgunkhoz - bólintott Kinga türelmetlenül.

- Diktátor - suttogta Dave.

- Az - vágtam rá.

- Kérem a májusi cikket és a fotókat - lépett hozzánk Kinga.

- Most viccelsz, ugye? - kerekedett el a szemem.

- Úgy nézek ki?

- Szerintem nem - szólt bele Dave.

- Kinga, nem volt időnk mással foglalkozni, csak az évkönyvekkel.

- Ha holnap reggel nincs itt az asztalomon, repültök - förmedt ránk.

- Nincs is itt asztalod - töprengtem.

- De ha lenne, arra kérném. Így viszont megelégszem azzal, ha a kezembe adjátok.

- Rendben - legyintettem fáradtan.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót, és egymásra néztünk. Aztán mindketten elnevettük magunkat.

- Köszi a segítséget - mosolyogtam Dave-re.

- Ez alap.

- Te, figyelj csak - ragadtam meg az alkalmat. - Tetszik neked valaki a suliból?

- Ööö... - vakargatta meg az állát, és erősen gondolkodni kezdett. -Talán a...

- A nagy mellű kilencedikesen kívül - tettem fel a kezem, mielőtt kimondaná.

- Nem, nem igazán. Miért? - kérdezte.

- Csak érdekelt.

- Tudsz valamit? - vonta fel a fél szemöldökét.

- Dave, téged mindenki imád, ez nem újdonság – nevettem fel.

- Csodálod? Jól nézek ki, menő kütyüim vannak, jól öltözködöm...

- És szerény vagy - egészítettem ki.

- Na, látod. Főnyeremény vagyok.

- Az vagy, Dave - mosolyogtam rá.

Valójában egyébként ez nem is akkora túlzás. Dave leendő barátnője szerencsés lány, ha elfogadja, hogy Dave emberi érzésekre nem annyira reagál, de ha romantikus megnevezeést szeretnénk ráaggatni, akkor lehetne, mondjuk, a „technika szerelmese”. Amúgy pedig őt nagyon lehet imádni. Hiszen ő is imádja magát. J Ahogy a termünk felé tartottunk, valami borzzalom zene szólt egyre erősebben, úgyhogy gyanítottam, Andris és Robi tombol. Talált, süllyedt. Az osztályban a két rocker Csontváz Carlosszal dobálta egymást. Mármint nem úgy, hogy egy testrészével vagy csonttal, hanem az egésszel. A teljes csontvázzal.

- Ez miért is jó? - kérdeztem, magam elé emelve a kezem. Ha repül felém a csontváz, inkább a karom törjön el, mint a fejem. Vagy valami ilyesmi.

- Azt nem tudom, de rohadt vicces - röhögött Macu, aki rögzítette az egészet a telefonjára.

Cortez a padomon ült, úgyhogy a helyemre mentem, és levágtam magam a székre. A rockerek is abbahagyták a kergetőzést és Andris Carlos fejét szedte le, Robi meg a bal karját. A többi részét hagyták, hogy a földre zuhanva elterüljön. Ilyenek az érett, tizenegyedikes fiúk.

- Ne mááááár! - visította Virág, amikor Robi beletúrt a hajába Carlos kezével.

- Csak megsimogat. Szeret téged - röhögött.

- Fúúú, hagyjál mááár - pattant fel Virág, Robi meg üldözni kezdte a csontváz karjával.

- Hallod! - nézett fel Ricsi a telefonjából. - Ésszel! Emó, te meg ne visíts - szólt rájuk. Virág bólintott (mindig szót fogad Ricsinek), és kitépte Carlos másik karját, hogy tudjon kardozni Robival.

Így vártuk az első órát. Állítólag vannak olyan osztályok, ahol a diákok a helyükön ülnek, maximum a mellettük lévő padban ülővel beszélgetnek, elővették a felszerelést, és csak várják a tanárt. Nekem ez erősen úrban legendnek tűnik, afféle városi legendának. Legalábbis én nem tudom elképzelni. Ahogy körbenéztem, Cortez telefonált, Virág és Robi kardozott, Ricsi Family Guy t nézett, Kinga ahogy belépett, üvöltött, mert megint valami bikinis nő képe volt a parafa táblánkon,

Gábor az ajtóban állt, és csekkolta, jön-e a tanár, Dave Twitterezett, Macu csatlakozott a MacBookjával az iskolai hálózathoz (passz, honnan szedte a hálózati kulcsot), Jacques Virágékon nevetgélt, Andris rágót ragasztott a tanári asztal aljára, Zsolti pedig a Szomszédok  dallamát énekelte

(?). Hát, nem is tudom. Talán tényleg nem ez a normális viselkedés első óra előtt.

- Jőn - lépett be a terembe Gábor, és gyorsan a helyére pattant.

Vele egy időben mindenki megpróbált viszonylag hamar a saját padjához jutni, így amikor Monsieur Durand belépett, kábé félig álltunk készen egy emeltfrancia-órára. A tanár összeráncolt szemöldökkel félretette a tanári asztalon lévő csontvázkart (J), és kinyittatta velünk a könyveket.

Durand jó fej, ért hozzánk. Soha nem akadna fenn egy olyan apróságon, mint egy kar a tanári asztalon.

Amikor kicsöngettek franciáról, és összerendeztem a könyveim, hogy betegyem a suliboxba, furcsa dologra lettem figyelmes, és még én is csodálkozva néztem fel. A sulirádióból valami „tuctuc” zene szólt, úgyhogy elkerekedett szemmel húztam el a számat.

- Hőőőő - emelte fel a karját Zsolti.

- Ez meg mi a...? - hintázott Ricsi a székén.

- Fúú. Ez valami DJ? - fintorgott Virág.

- Ki ez a gyík? - indult kifelé Zsolti a folyosóra.

Nos. Igen. Az a-sok próbálkoztak ma a sulirádiózással, merthogy a leköszönő stúdiósok helyett mások kellenek. Na, de ez azért durva volt. A Szent Johannában évek óta nem szólt még csak hasonló zene sem, valahogy a tuc-tuc műfajt mindig leszavazták. Még én is azon az elven vagyok, hogy „legyen benne hangszer”, pedig az én zenéimet is szokták cikizni. Na, de hogy valami DJ?

Kizárt.

Kissé ledöbbenve mentünk le az udvarra, ahol Móniék már vártak ránk. Velük volt a két régi stúdiós is.

- Ez meg mi? - kérdezte Ricsi.

- Ja, halljuk - biccentett az ex-sulirádiós.

- Szedjétek össze magatokat, és a ti osztályotokból legyenek a rádiósok jövőre... - tanácsolta a másik stúdiós.

- Nem megy. Jó tanulónak kell lenni, meg akkor rámennek a szünetek. Andrist és Robit is kizárták a versenyből a jegyeik miatt... - magyarázta Macu.

- Jaja, van valami átlag, ami alatt nem lehetsz stúdiós. Mennyi az? - kérdezte Zsolti.

- Az idei házirend szerint 4,0 - közölte Kinga idegesen. Őt is feldühítette a zene.

- És nekem mennyim van?

- 2,2.

- Na. Akkor jó - bólogatott Zsolti, mire felröhögtünk.

- Várjatok - jutott eszembe. - Jacques és Gábor is jelentkezett. Ők simán lehetnének. Ha adtok nekik zenéket, akkor rájuk fognak szavazni...

- Ren, te okos vagy - veregetett vállon Ricsi elismerően.

A következő pillanatban Ricsi éleset fütyült, mire a terem ablakában megjelent Jacques.

- Te, Zsák! Holnap lesztek ti a rádióban Zsidákkal? – üvöltöttte.

- Oui - mosolygott Jacques az ablakban.

- Jól van, akkor majd beszélgetünk kicsit róla - mutatta fel hüvelykujját Ricsi. Az ablakban vigyorgó Jacques ugyanígy tett.

- Asszem', ez megoldva - jelentette ki Zsolti.

- Nekem mindegy, csak ezt ne - vicsorgott Virág, mert alighogy a rádióban befejeződött a hatperces, monoton szám, már kezddték is az újat. Bah.

Ebédszünetre kezdett komolyan elegünk lenni az a-sok partizenéjéből, és úgy tűnt, ezzel nemcsak a mi osztályunk ért egyet, valamennyi diák fellázadt, és egy csomóan dörömböltek a stúdió ajtaján.

Na, most ezzel az volt a legnagyobb probléma, hogy a stúdiósok válogatásához komoly kritériumoknak kell megfelelni, és a tanulmányi eredmény alapján tőlünk tényleg csak Gábor és Jacques jelentkezhetett, minden más fiú durván 4,0 alatt állt. Ami azt jelenti, hogy ha nem Gáborék nyernek, akkor kizárásos alapon az a-sok fognak. Márpedig egyikünk sem tervezte, hogy a végzős évünk alatt nyolc-tíz perces mixeket hallgatva töltsük a szüneteket. Kénytelenek voltunk kezelésbe venni Gábort és Jacques-ot.

- Na - ültette le Zsolti őket, és rákérdezett, hogy milyen számokat terveztek holnapra. A két fiú félénken összenézett, aztán mondtak pár számcímet. Filmbetétdalok, musicalek (!!!), pár pop dal.

- Basszus, ez halott ötlet - rázta a fejét Ricsi. - Esélyetek sincs.

Jacques kérdőn felém fordult, mire elmagyaráztam neki, hogy szerintünk ezekkel a dalokkal nem nagyon lehet meggyőzni a diákokat, akik, úgymond, „pörgősebb” számokhoz szoktak.

- Van valami ötletetek? Mert akkor szívesen betesszük azt - ajánlotta fel Gábor, a többiek pedig mosolyogva bólogatni kezdtek. Persze hogy volt ötletük. Nem is egy.

Őszintén remélem, hogy megnyerik a heti sulirádiós versenyt, és nemcsak azért, mert csoportos öngyilkosságot tervezünk, ha az a-sok szolgáltatják jövőre a zenét. Hanem mert a Szent Johanná-s stúdiósok a legmenőbb diákok közé tartoznak, mindenki velük akar jóban lenni (dalküldés céljából), és ha Gábor meg Jacques lennének azok, akkor tulajdonképpen mindig az szólna, amit mi akarunk.

Haha! J

Sulirádió: 5/1* - váááá. Még mindig hallom a monoton ütemet a fejemben. L

Suliújság fotói: 5/5 - mivel délután nagyon szép idő volt, kivonultam a notebookommal a kertbe, és amíg én képeket válogattam, Cortez a gitáromat hangolta vissza. Véletlenül állítottam el.

Tényleg. Na, jó, véletlenül megbotlottam benne, és eldőlt. De pszt.

Vacsora: 5/2 - tejszínes tésztás csirkés trutyis dolog.

Pótvacsora apuval: 5/4 - késő este közös erővel néztünk valami ennivaló után. Találtunk gofrit!

Éljen.

Arnold: 5/? - abban maradtunk, hogy írunk egymásnak. Szép ígéret. Azóta egyikünk sem jelentkezett. Mit csináljak? Írjak én neki? Vagy várjak még? Nem könnyű helyzet, kissé nyomaszt a dolog.

 Egymás szemében.-  5/5* - elkezdtem Szilvásy Lajos könyvét olvasni, és wow. Csak egyszerűen wow.

Április 27., szerda

Ma kaptuk meg azt a lehetőséget, hogy osztályunk (illetve Gábor és Jacques) bemutassa, hogyan tervezi a sulirádiót a következő évben. Mivel az a-sok repertoárja kimerült a gigantikus hosszúságú, ének nélküli mixekben, egészen sokan kíváncsiak voltakrá, hogy Zsákék mivel rukkolnak elő. Az aulában lévő szavazóláda eddig szinte egész héten üresen állt, mindenki arra várt, hogy valami értékelhető zenékkel készüljön. Tulajdonképpen, ha Jacques és Gábor azokat tették volna be, amit eredetileg akartak, lehet, hogy elvéreznek. Akkor már szinte mindegy lenne, hogy musicaleket vagy DJ-ket hallgatunk a jövő tanévben. Na, de ez nem ilyen egyszerű, mi abszolút az „egységben az erő” elvet valljuk, úgyhogy mára jól felkészítettük őket, kaptak egy halom dalcímet e-mailben, linkelve, a Facebookon, sms-ben... Így történt, hogy ma Gábor és Jacques korán érkeztek a suliba, elfoglalták helyüket a stódió termében, becsukták maguk mögött az ajtót, és kezdődött az őrület.

Amikor beléptünk az aulába, éppen a Green Day American Idiot  című száma szólt. Máday a Jeanne d'Arc-szobor mellől összehúzott szemöldökkel nezett körbe.

- Ezt Zsidák és Chatelain tette be?

- Hogyne - bólogatott Zsolti komolyan. - Máday néni, ma milyen csinos - tette hozzá hízelegve, mi meg lehajtottuk a fejünket, hogy ne látsszon a röhögésünk.

- Nagy Zsolt, tűnj a szemem elől!

Vihogva mentünk fel a lépcsőn, megúszva a reggeli pofavizitet, mert szerencsére Mádayt lekötötte Zsolti hülyesége, így lemaradt a szokásos „mindenkire teszek pár megjegyzést” szertartás.

Duplamatek előtt azonban bejött a termünkbe, mire mindannyian kissé megijedtünk, mert azt hittük, kiderült, közünk van ahhoz, hogy Gondos tanárnő tegnap egy órával előbb elment a suliból.

Ugyanis tegnap hatodik óra után a büfénél álltunk sorban, amikor Dave és Zsolti észrevették a kémiatanárt, és odaköszöntek, hogy „viszontlátásra, tanárnő!”. Gondos összeráncolt szemöldökkel meredt rájuk, és megkérdezte, mennyi az idő. Ugyanannyi energiába telt volna megmondani az igazat, de helyette Macu vigyorogva rávágta, hogy „fél három” (???), mire a tanárnő motyogott valami olyasmit, hogy „elszaladt az idő”, és kiment a suliból. Karcsiék osztálya pedig hiába várta egész órán át. J Szóval azt hittük, hogy Máday erre jött rá, és már mindenféle elfogadható magyarázatot próbáltunk összerakni a fejünkben, amikor kiderült, hogy szerencsére nem erről van szó.

- Kinga, Reni - szólt ránk.

- Igen? - kérdeztem félve. Mádaytól az is tart, aki amúgy nem csinált semmit.

- Elkértelek titeket Gazdag tanárnőtől, a ballagás próbáján szükségem van rátok. Itt van a fényképezőgéped?

- Persze - emeltem fel a táskám.

- Én is elmehetek matekról? - jelentkezett Zsolti.

- Nagy Zsolt, majd ha te is ilyen átlagot produkálsz, továbbá részt veszel az iskolaújság szerkesztésében, vagy tudod mit, majd ha bármiben részt veszel, visszatérünk rá - oltotta le Máday azonnal, miközben Kinga és én is felálltunk.

- Ööö... - töprengtem.

- Mi az? - kérdezte Máday.

- Dave szokott nekem segíteni. Vihetném őt is?

- Felmayer? - töprengett. Dave hálásan nézett rám, és már rendezgette is a holmiját, hogy meglógjon matekról. - Milyenek a jegyeid?

- Mindent összevetve, vegyesek.

- Matematikából - vágott közbe Máday.

- Jóóók - vágta rá Dave, de azért annyira nem volt meggyőző. - Nem állok bukásra - tette hozzá.

- Ezt akartam hallani. Nem bánom, indíts! - hagyta rá Máday. Eközben én óvatosan és legfőképpen észrevétlenül letettem Virág padjára a füzetem, hogy ha Gazdag kéri, onnan mondja fel a házit. Biztos, ami biztos.

Úgyhogy a tornateremben töltöttük a duplaórát, Kinga jegyzetelt, aztán úgy döntött, nem tetszik neki a ballagás menete, ezért a kezébe vette az irányítást, és mindenki legnagyobb megrökönyödésére dirigálni kezdett. Én meg lelkesen fotóztam, aztán egy idő után Dave-vel felültünk a lelátóra, és csak néztük a műsort. Amit a végzősök, Máday és Kinga csináltak.

Szórakoztató volt. J

Csupán két órát töltöttünk a többiektől távol, de mikor végeztünk és kimentünk a tesiteremből az udvarra, nagyon úgy tűnt, hogy pályáztak a helyünkre. Kérdőn néztem a pad irányába, ahol Cortezék körül viháncoltak az a-s lányok, néhány bátrabb tizedikes, és a nagy mellű kilencedikes lány is odasomfordált. A fiúk szokás szerint beszélgettek meg röhögtek, Virág és Kata azonban kissé tehetetlenül figyelték az eseményeket.

- Ez gyönyörű, mondhatom - dobta át a válla felett a haját Kin ga, és határozottan megindult a társaság felé.

- Hát, nem irigyellek - húzta gúnyos vigyorra a száját Móni, aki éppen megállt mellettem.

- Hogyan? - kérdeztem furán, mert közben azzal voltam elfoglalva, hogy Dave egy végzős lánynak „tette a szépet”.

Móni csak óvatosan Cortez felé intett, akire éppen Edina szállt rá, és folyamatosan vihogott valamin.

- Ja, ő? Már megszoktam.

- Figyelj rá - tanácsolta, és ahogy ránéztem, úgy láttam, teljesen őszintén mondja, nincs semmi hátsó szándéka.

- Oké - bólintottam. - Köszi.

- Szívesen. Régen nem kedveltük egymást, ugye? - mosolyodott el.

- Nem, azt hiszem, nem - ismertem be.

- Örülök, hogy végül jól kijöttünk.

- Én is - mondtam őszintén.

- Pénteken elballagunk - nézett körbe, és a tekintetéből csak úgy sütött a szomorúság. Szó nélkül ácsorogtam mellette, Móni pedig idegesen sóhajtott egyet, és kínosan elröhögte magát. - A fenébe, szerettem ezt a sulit.

Mosolyogva megsimogattam a karját, és látva, hogy ilyen lehet búcsúzni a Szent Johannától, óriási gombóc keletkezett a torkomban. Tudom, hogy soká lesz, de valahogy megcsapott az év vége érzete, ami a mi esetünkben a tizenegyedik végét jelenti, másoknak azonban a végső búcsút. Ahogy rádöbbentem ennek a jelentőségére, máshogy kezdtem nézni a tizenkettedikesek arcát. Boldognak tűntek, izgatottnak, röhögtek, hangoskodtak, sztorizgattak, tervezgettek. Fél lábbal viszont már kint voltak a suliból, és bármennyire is erősnek meg felnőttnek mutatták magukat, a szemükben láttam, hogy igazából szörnyen szomorúak. Lement egy The Libertines-szám, aztán Jacques kissé megilletődött hangja szólt a hangfalakból, és bejelentette, hogy egy Linkin Park-dal következik.

Ahogy elkezdődött az In The End,  Móni megint óriásit sóhajtott mellettem.

- Képzeld - mondtam neki, remélve, hogy el tudom terelni a figyelmét -, én adom a virágot neked a ballagáson.

- Az klassz - bólintott kissé feldobódva, aztán összemosolyogtunk. Persze ez nem volt olyan fontos pillanat, és nagyon hamar véget is ért, mert pár másodperccel később az egyik fiú osztálytársának a hátára csapott, aztán verekedni kezdtek, vagy mi, én pedig odasétáltam a többiekhez.

Azért annak őszintén örültem, hogy még a ballagásuk előtt kiderült, semmi problémánk egymással. Régen nem kedveltem Mónit, két okból kifolyólag sem. Az egyik, ugye, hogy feltűnően nyomult Cortezre, a másik pedig, hogy túlságosan emlékeztetett Vikire. Hasonló stílus, hasonló mentalitás, és a kinézet is hasonló. De mégsem ugyanaz. Mert Móni tudomásul vette a dolgokat, leszállt Cortezről, és ha nem is nyitott felém, legalább elviselte a társaságom. Viki egészen más tészta. Szerintem a mai napig felelős a csuklásaimért.

Odaértem a padhoz, Cortez pedig ügyet sem vetve arra, Edina éppen hozzá beszél, megragadta a karom, és magához húzva megfordított, átölelte a derekam, és a vállamra támasztotta az állát. Nem hinném, hogy Dina arcszíne egészséges lett volna, erősen szürkének láttam, és miután motyogott valamit arról, a „terembe kell mennie”, a két a-s lánnyal együtt beviharzott a suliba. Tami azonban maradt, és kissé tanácstalanul lépkedett egyik lábáról a másikra, láthatóan idegennek érezte magát a társaságunkban. Viszont senki nem nézte ki vagy jegyezte hogy miért maradt ott velünk. J

- Aztaaaa! - üvöltött ki az ablakon Andris, amikor észrevette, hogy a „szerencsés kilencedikes lány” is velünk ácsorog. – Robi, gyere mááár! - fordult hátra. A következő pillanatban Robi feje is megjelent az ablakban, és mindketten a kilencedikes lányt kezdték „stírölni”.

- Mizu, he? - kérdezte Andris az ablakból. A lány totál zavarba jött, és a haját igazgatva megvonta a vállát.

- Mondták már neked, hogy jól áll az... élet? - kiáltotta Andris.

- Mi? - kérdezett vissza a lány fülig vörösödve.

- Hallod, van nálad bikini? - kurjantotta Robi. Az egész udvar röhögött, szegény lány meg idegesen összehúzta a szemét.

- Bunkók! - fonta össze maga előtt a karját, hogy valamennyire eltakarja az „adottságait”.

- Hormonálisan túltengenék. Ne törődj velük - tanácsolta Kinga.

A fiúk röhögtek, Kinga idegesen kiáltozott az ablakban lógó rockereknek, akik füttyögtek meg kiabáltak, Virág a fejét kapkodta, mert nem értette, miről van szó, én meg nevetve néztem körbe.

Aztán találkozott a tekintetem Móniéval, aki édes-bús mosollyal meredt maga elé. A tizenkettedikeseink végeztek. Nekik jövő héttől nincs többé Szent Johanna. Még belegondolni is fájt.

Utolsó óra után (infó, végig neteztünk, Tölgyessy megengedte) kimentünk a teremből, és boldogan konstatáltuk, hogy a sulirádiós szavazás megindult. A diákok egymás után dobták be a szvazataikat, azt hiszem, hatott a sok pop-punk-rock-alter zene, amit a többiek tetettek be Jacquesékkal. J A suli előtt elköszöntem Corteztől („nem látlak holnap reggelig” csók), aztán Virággal indultam haza, aki átjött, hogy segítsek neki matekból. Ami azért jó, mert az ő figyelmét durván tíz percig lehet lekötni, utána látványosan unatkozni kezdett, és inkább, benyomva a gépem, ráment a YouTube-ra, hogy megmutasson pár Glee-számot, ami terinte „oan nagyon jóóóó”. Ennyit a matekról... Csak átcsúszik valahogy.

Ballagási próba: 5/2 - szép, szép, de totál befordultam tőle. Szomorú volt. L

Sulirádió: 5/5* - Paramore (Virág kérésére), Zebrahead (Cortez), System of a Down (Ricsi),

Brandon Flowers (ééééén kértem J), Billy Talent (Zsolti) és Britney Spears (Andris és Robi kérték, egész nap azon vihogtak, hogy végighörögték a dalt). Nagyon drukkolok, hogy Jacques és Gábor nyerjen.

Tami: 5/? - nem tudom. Eddig azt hittem, csak tetszik neki Dave, de ahogy ma nézte... húha.

Lehet, hogy beleesett?

Hamilton-körök: 5/2 - tulajdonképpen Virág nem akarja tudni, hogy mi az. Abszolút nem érdekli.

Végzősök bálja: 5/4 - Dave és Macu is nagyon szeretett volna elmenni, így átadtam a helyem fotósként Dave- nek, aki így vihetett magával egy embert, és ő természetesen Macut választotta. Szerintem ez így fair, én Cortez nélkül amúgy sem szívesen mentem volna, a két lájkmen meg fotózhatja egymást egész este, és végigközvetíthetik az eseményeket Twitteren.

Edina: 5/1* - no comment.

Cortez: 5/5* - hiányzik. Felhívom. J

Április 29., péntek

Egész délelőtt díszítés a suliban. Ami azért nagyon klassz, mert a két tizenegyedikes osztályra hárult a legnagyobb munka. Az udvar és a tornaterem. Ez így rendben is van, csakhogy a tesiteremben a fiúk passzív-agresszív magatartást tanúsítottak, és a lelátón kényelmesen elhelyezkedve úgy döntöttek, semmit nem csinálnak.

A virágokat pakoltuk szét elsőnek, és örömmel vettem tudomásul, hogy szúr. Mivel rövid ujjúban voltam, mindkét alkarom tiszta karcolás meg horzsolás lett. Virág is elszenvedett egy kis sérülést, neki beleállt az ujjába egy tüske, úgyhogy hamar a „kispadra" került.

- Valaki segítene? - álltam szerencsétlenül, roskadásig megpakolva gazzal. Na, jó, virág volt, de addigra már úgy összekarzolt, hogy simán „legazoztam”. Kinga nem ért rá, ő dirigált, Virág az ujját fájlalta, Edina azzal volt elfoglalva, hogy jól nézzen ki a spagettipántos felsőjében (annyira azért nem volt meleg), az a-s fiúk meg létráztak.

- Jövök - ért oda hozzám Tami, és kivette a kezemből a fél bokrot.

- Köszi. Oda kéne felerősíteni - mutattam az ideiglenes színpadra.

Tami tényleg rendes volt, végig segített, meg szemmel láthatóan ő is azon volt, hogy minél előbb végezzünk, úgyhogy egészen jól haladtunk. Amikor szünetet tartottunk, a három másik a-s lány kicsörtetett a teremből, úgy, hogy Tamit nem is hívták magukkal.

- Átmegyünk a büfébe? - kérdezte Kinga, és hol Virágra, hol rám nézett.

- Mehetünk - dobtam le egy csokrot. Már megint megszúrt. Mit adunk a végzősöknek, tüskét???

Virág egy papírzsepit szorítva az ujjára (legalább két csepp vért veszített!) bólogatott, úgyhogy elindultunk a büfébe.

- Várj - szóltam Kingának.

- Mi az?

- Nem hívjuk magunkkal? - néztem vissza Tamira.

- Ellenség - közölte totál meggyőződve arról, hogy nem nevetséges, amit, és ahogy mondja.

- Kinga, állj le. Edináék totál kiutálták, szerintem azért, mert mostanában velünk van...

- Az ő baja.

- Ne legyél gonosz.

- Renáta, mi ütött beléd? Az rendben van, hogy mindenféle nyomit magad köré szedsz, elfogadtam, hogy Karcsit behoztad a társaságba, és egye fene, lenyelem, hogy a horrorisztikus gót is hozzád tartozik. De Tami? Nem! Határozottan nem!

- De egyedül van... - mondtam szomorúan, és ahogy az lenni szokott, Virág is azonnal egyetértett abban, hogy hívjuk magunkkal.

- És akkor mi van? - kegyetlenkedett tovább Kinga. – A mi szövetségünk...

- Gondolj bele, mi négyen, ők hárman - vágtam közbe, mert bár ezt az egészet nevetségesnek tartottam, tudtam, Kingára egyedül így lehet hatni.

- Hm - tűnődött el. - Akkor fölényben lennénk.

- Bizony - vigyorogtam.

- Nem bánom. Csatlakozhat és átjöhet velünk a büfbe.

- Ez igen nagylelkű tőled.

- De a szövetségünkbe nem léphet be.

- Kinga - mondtam, elszámolva háromig-, nem hinném, hpgy a mi szövetségünkről bárki tudna, vagy esetleg be akarna lépni.

- Azt te csak hiszed.

-Oké. Nekem mindegy - néztem a színpadnál álló Tamira. Azonnal felénk fordult, és kérdőn figyelt minket. – Jössz a büfébe?

- Persze - bólintott, és már indult is velünk.

- Rendben - állította meg Kinga maga előtt. - Vannak információid?

- Tessék? - kérdezte furán.

- Köpnöd kell.

- Miii? - nézett rám Tami elég riadtan. Nem csodálom.

- Semmi gond - legyintettem. - Bízd rám.

- Örömmel - mondta elképedve.

Átmentünk a büfébe, és miközben mi, Virággal folyamatosan nevettünk, Kinga kifaggatta Tamit Dináékról. Ami azt illeti, sok újat nem tudtunk meg. Dina bele van esve Cortezbe. Jé. Utál engem.

Jé. Dührohamai vannak, amiért még nem szakítottunk Alig várja, hogy Cortez dobjon. Jé. Utálja Kingát és Virágot. Jééé. J

- Bocs, hogy így rátok szálltam, de baromira unom már, hogy állandóan csak ez a téma.

Kimerültem - mondta Tami fáradtan.

- Elhiszem – bólogattam.

- Jó, ezt még én is megértem - közölte Kinga. Empátia? Tőle? Wow. Aztán azonnal szét is gyilkolta a nagy pillanatot. - De csak hogy tudd, Dave nem könnyű eset, nem látom esélyét, hogy összejönne veled. Bocs - mondta. Tami azonnal rám nézett, azzal tipikus „elmondtad? Miért mondtad el? Megígérted, hogy nem lemondod el!!!” pillantással, amit nem bírtam állni, elkaptam a szeme.

- Kösz - néztem Kingára. - Mintha említettem volna, hogy „ne mond el senkinek”! - förmedtem rá dühösen.

- Ó, igen. Én meg mintha említettem volna, hogy engem soha, senki nem utasíthat - magyarázta meg ennyivel.

- Ne haragudj, hogy elmondtam. Csak nem nagyon vannak titkaink egymás előtt... - rágtam a szám szélét, Tami pedig sóhajtva legyintett.

- Tök mindegy. Igaza van. Nem érdeklem Dave-et.

- Ez nem biztos - vigasztaltam.

- Renáta, ne áltasd! - szólt rám Kinga. - Az elmúlt években kialakult rólatok egy kép. Bizonyítsd be, hogy nem igaz, és te nem vagy Dina.

- Oké - bólintott Tami. Hű. Tényleg szerelmes lehet, ha ez így megfelel neki.

A tesiterembe visszaérve mind a négyen folytattuk a díszítést, a három a-s lányt pedig majd szétvetette az ideg, ahogy néztek minket.

Hát, ilyen ez a gimis élet. Minden percben változhat. Ősi ellenséggból bajtárs lett, amikor Tami velünk töltötte a napot, és hátat fordított az osztálytársainak. Rivalizálásból barátság alakulhat ki.

Amikor délután átadtam Móninak a ballagási csokrát, mindketten felfelé nézve pislogtunk, nehogy lesírjuk a szemfestékünket. Az ismeretlenségből egy csapásra nagymenőkké válhatnak diákok, ha hirtelen stúdiósokká avanzsálnak. Gábor és Jacques magasan nyerte a szavazást. J

A végzősök búcsúztatása alatt a Szent Johanná-s ünneplőmben álltam Virág és Kinga között, és azon tűnődtem, talán Arnoldnak igaza volt. Hiszen, ha napok alatt ennyi minden változik, akkor evidens, hogy majdnem nyolc hónap alatt minden felfordul körülöttünk. Csak ha benne vagyunk, akkor nem nagyon nagyon vesszük észre. Mindezek ellenére úgy gondolom, velem csak jó dolgok történtek, és maximum előnyömre változtam. És ahogy a mögöttem álló Cortez megfogta a kezem a ballagás közben, hatalmasat dobbant a szívem, és mosolyogva félig hátrafordultam, hogy találkozzon a tekintetünk. Nem, nem csak én változtam meg. Minden.

Ballagás: 5/5 és 5/1 - J

Érettségi szünet: 5/3 - óriási drukk Móniéknak. Szurkolok értük nagyon. J

E-mail: 5/4 - jó, akkor ügy döntöttem, majd én nyitok, írtam Arnoldnak.

Este Zsoltiéknál: 5/5* - kiegészültünk Tamival. Igaz, Dave egy pillanatig sem nézett fel az iPadjéből, de már egy helyiségben voltak. Ez is haladás.

Cortez: 5/5* - este, miután hazakísért, ácsorogtunk egy félórát a kapuban. J

Szerelmes vagyok: 5/5*** - nagyon.

Május 2., hétfő

Hajnali hat órakor találkozó a Szent Johanna előtt. Bizony, osztálykirándulás. De azért annyira nem voltunk lelkesek. Több okból kifolyólag. Az első, hogy az osztályunk állítólagos „tűrhetetlen magatartása miatt” csupán egy napra mentünk. Pff. A második, hogy az igazgatóság szerint Haller és Tölgyessy nem bizonyul elég szigorúnak, ha rólunk van szó, így csatlakozott hozzánk Máday.

Pff. A harmadik a kirándulás menete: busszal a suli elől csak a mi osztályunk, csoportos városnézés, egy óra szabadfoglalkozás, vissza a buszba, irány haza. Mint valami fegyenencek. Pff. Így hát némileg kedvetlenül ácsorogtunk a suli előtt, miközben Máday megszámolt minket. Mind a tizenketten megvoltunk. Még egy képzett kutya is tud ennyi diákra vigyázni, minek ehhez három tanár???

- Rendben, akkor felszállhattok - bólintott szigorúan.

- Ülésrend van? - kurjantotta Macu, és azt hiszem, poénnak szánta. Hát, nem az volt.

- Konkrét ülésrend nincs, azonban a két bagós mellettem, Pósa és Antai-Kelemen is szem előtt,

Nagy Zsolt, te pedig előttem! - rendelkezett Máday.

- Remek kirándulás lesz - fintorgott Zsolti, aztán megindult, hogy felszálljon a buszra. Mielőtt fellépett volna, megállt Máday előtt, és maga elé húzta a táskáját. - Tetszik kérni rizst?

- Parancsolsz?

- Rizs - emelt ki Zsolti egy műanyag tálat, és felnyitotta a tetejét.

- Ez nagyon kedves, de nem - közölte Máday csodálkozva.

- Értem. Ubit? - húzott ki Zsolti a táskájából egy kígyóuborkát (?).

- Nem, azt sem.

- Jó. Éééés - matatott Zsolti - parit csak tetszik kérni - vett ki egy doboz koktélparadicsomot.

 -  Mi lenne, ha felszállnál a buszra?

- De türelmetlenek vagyunk ma reggel - motyogta Zsolti, mi meg folyamatosan röhögtünk.

Előttem Dave szállt fel, aki azonnal meg akart ismerkedni a sofőrrel.

- Láthatnám az iratait? - kérdezte.

- Mi? - kérdezett vissza a sofőr. Jogos, szerintem a háta közepére nem kívánt hajnalban egy csapat diákot. Főleg, akik közt ott van Dave.

- A papírokat. Jogosítvány, forgalmi.

- Te most igazoltatsz? - röhögte el magát a sofőr.

- Nem, de nem szállok fel, ha nem vagyok biztos abban, hogy valódi sofőrünk van. Nem látta a

 Rémálom az Elm utcában  második részét?

- Felmayer, tovább! - üvöltött fel a buszra Máday.

- Menj, szerintem rendben vannak a papírok. – veregettem meg Dave vállát.

- És ha ő Freddy?

- Akkor megszívtuk - röhögött Ricsi, és az adidas csukáját feltette az ülésre.

- Hé, vedd le a lábad, raszta! - szólt hátra a sofőr, mire Ricsi unottan tovább taposta az ülést.

Cortezzel beültünk a harmadik kettes ülésre, és néztük, ahogy a többiek is felszállnak.

- Csókolom! - köszönt Virág a sofőrnek.

- Szervusz.

- Bencze Virág - nyújtotta a kezét mosolyogva.

- Emó, nem kell bemutatkoznod, gyere már! – kiáltotta Ricsi röhögve.

Virág nevetgélve hátraindult, és beült Ricsi mellé. Ők a mellettünk lévő két ülésen ültek.

- Bonjour! - szállt fel a buszra Jacques, és ment helyet foglalni Gábornak.

Az ofő és Tölgyessy következett, utánuk pedig Kinga. Kirándulóruhának egy hófehér, cipzáras pulóvert választott (hűvös volt a reggel), sötétkék farmert és baseball sapkát, aminek hátulján kitüremkedett a copfja. Ő komolyan vette, hogy ma turisták leszünk.

- Üdvözlöm - köszöntötte a sofőrt hűvösen. - Mi a menetrend? Felírnám - vette elő a jegyzetfüzetét.

- Jövööoök! - rontott fel Andris a buszra, de megbotlott az egyik lépcsőfokban, és elvágódott Kinga mögött. Mindenki felröhögött, Máday ordított, Robi pedig átlépett rajta, hogy elöbb stopolhasson helyet.

- Gyerekek, ésszel - mosolygott az ofő. Való igaz, ő tényleg nem tud minket annyira fegyelmezni, csakúgy, mint Tölgyessy, aki rendszerint velünk együtt röhög. Máday már nincs annyira egy hullámhosszon velünk.

Macu úgy szállt fel, hogy egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, utána Gábor következett, aki lehajtott fejjel lépkedett.

- Jó reggelt - köszönt neki a sofőr. Gábor fürkészően nézett rá.

- Ismerjük egymást? - érdeklődött, aztán mondott valami olyasmit, hogy „amióta sulirádiós lett, mindenki köszön neki, ez fura”. Ezen még jobban röhögtünk, a sofőr pedig kérdőn nézett az utoljára felszálló Mádayra.

- Milyen iskola ez?

- A Szent Johanna Alapítványi Gimnázium - mondta büszkén.

- Kisegítőőő! - üvöltött Ricsi.

- Pósa, egy hangot se halljak!

- De méér'? Nem szégyen ez! - bandzsított Zsolti.

Kábé így indultunk el. Ahogy kikanyarodtunk a sulitól, hivatalosan is kezdetét vette az osztálykirándulás. Épp csak ráhajtottunk az autópályára, mindenki kajálni kezdett. Ez olyan kirándulós dolog, tökmindegy, hogy tíz perce tart, enni kell.

- Bah - néztem bele a zsömlémbe. Elfelejtettem mondani anyunak, hogy nem kérek májkrémet.

- Mid van? - fordult felém Virág. Szétnyitottam a kezemben lévő zsömlét, mire Virág csillogó szemmel bólintott, úgyhogy oda is adtam. Kaptam cserébe egy fornettis zacskót, benne pizzás, baconös és sajtkrémes dolgokkal. Ez így sokkal jobban festett.

- Pizzásat? - nyomtam Cortez orra elé a zacskót, aki összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

- Hat óra negyven van.

- Reggeli - vontam meg a vállam, és tovább ettem.

A csereberéléssel elvoltunk, Zsolti például hátrafordult, hogy kérünk-e sült csirkét (???), Macu pedig kihűlt melegszendvicset vett elő, és a fejét rázva szitkozódott, mert elfelejtett rá ketchupöt tenni.

- Nesze - varázsolt elő egy tubust Zsolti, amit már nem hagyhattam szó nélkül.

- Mégis, mit hoztál még? - nevettem fel hitetlenül.

- Lássuk csak - vette az ölébe a táskáját -, van itt keksz, vajazókés, só, zabpehely, Sport szelet, paradicsom, ásványvíz, élesztő...

- Az minek? - vigyorgott Virág.

- Nem az a kérdés. Hanem hogy mióta van benne? Mert nem emlékszem... - töprengett.

- Pfúúúj - fogta a fejét Kinga. - Te egy állat vagy.

- Kígyóubit? - nyújtotta felé Zsolti, mire Kinga a szemeit forgatva kinézett az ablakon, és úgy nevette el magát, hogy senki ne lássa.

- Igazgatóhelyettes asszony! - üvöltötte Robi.

- Miért kiabálsz, itt ülök - szólt át Máday a mellette lévő kettős ülésen ülő rockernek.

- Pisilnem kell - mondta vigyorogva, és az egész busz felröhögött.

- Tartsd vissza - tanácsolta Máday.

- De nagyon kell. Felállhatok ugrálni? - emelkedett fel Robi.

- Maradj a helyeden! Egy óra múlva megállunk.

Hát, igen. A kajálás után a többiek unatkozni kezdtek. És még messze voltunk. Igazából mi,

Cortezzel baromi jól éreztük magunkat, zenét hallgattunk, és vagy halkan beszélgettünk, vagy az ablakon át elsuhanó tájat néztük. Ami nem volt túl érdekes, és miután ezt megállapítottuk, tök jót röhögtünk rajta.

- Ajjj - nyavajgott Virág.

- Mi az? - nézett hátra Máday.

- Hányingerem van - motyogta, és totál fehér volt a; Virág nem bírja a buszozást.

- Emó, ki ne dobd a taccsot - simogatta Ricsi a haját, Virág pedig összeszorított szájjal bólogatott.

- Sofőr bácsi, egyikünk okádni fog! - kiáltotta Zsolti.

- Hülye! - förmedt rá Kinga, és kimászott mellőle, hogy Virághoz menjen. - Igyál vizet, és vegyél nagy, mély levegőt – tanácsolta.

- Van valakinél hányinger-csillapító? - térdeltem fel az ülésre.

- Megnézem, egy pillanat - matatott az ofő a táskájában.

- Ez nem igaz! Tizenegyedikes diákok vagytok! Az egyiknek pisilnie kell, a másik hányni fog, a harmadik élesztőt eszik... -csóválta a fejét Máday, aztán, amikor leesett neki, hogy mit mondott,

Zsolti felé kapta a fejét. - Mit művelsz? Azonnal tedd azt le, mert rosszul leszel!

- Hallod - állt fel Zsolti, és undorodó arccal Virágra nézett -, most már nekem is hányingerem van.

Virág a száját befogva felnevetett, illetve néha öklendezett, néha nevetett, közben meg annyira csillogott a szeme, hogy félő volt, tényleg bármelyik pillanatban kijön a reggelije.

Az ofő talált valami gyógyszert, úgyhogy amikor megálltunk egy „ötperces pihenőre”, Virág be is vette.

Ami az osztályunkat illeti, könnyebb volt leszállni, mint vissza. Máday majd megőrült, mire mindenkit visszaterelt a buszra. Dave és Macu a benzinkút kávézójában MacBookoztak, a két rocker elbújt a vécében (gyanítom, füstöltek), Gábor újságokat nézegetett, Kinga a sofőrt szekálta, mondván „indulnunk kéne”, Cortez és Ricsi vásároltak (chips, kóla, csupa tartalmas „reggeli”)...

- Gyerünk már, vissza a buszra! - dühöngött Máday. Megszámolta a diákokat (megvoltunk mind), és szólt a sofőrnek, hogy indulhatunk.

- Kövesse azt az autót - utasította Robi, mire mindannyian felröhögtünk.

- Miért? - kérdezte a sofőr.

- Mér' ne? - kérdezett vissza Robi.

- Ülj a helyedre! - förmedt rá Máday. - És különben... lehelj csak rám, fiam.

- Elhúztam - slisszolt el Robi, és levágta magát az ülésre.

- Nem akartok énekelni valamit? - érdeklődött Haller. Tizenkét diák nagyokat pislogva nézett rá, aztán a fiúk egyszerre röhögtek el. - Ha nem, nem - vonogatta a vállát. Szegény. Pedig jó ötlet volt.

Csak nem nekünk.

Virág bealudt a hányinger-csillapítótól, Ricsi zenét hallgatott, Andris és Robi PSP-ztek, Jacques Gáborral barkochbázott, Kinga lehunyt szemmel meditált, a két lájkmen mobillal Facebookozott,

Zsolti pedig németül tanult. Mármint elhozott egy kezdő német könyvet, mondván, „Bécsbe megyünk”, és abból olvasnott mondatokat, Máday legnagyobb örömére.

- Was kostet das zimmer? - kérdezte.

- Nagy Zsolt, utoljára mondom, hogy fejezd be! – üvöltötte el magát Máday. - Te sose fáradsz el?

- Nein - vigyorgott Zsolti, én meg a tenyerembe temettem az arcom, és csak úgy rázott a nevetés.

- Hogy állunk? - kérdezte Cortez, miközben kinyomta a zenelejátszóját.

- Még mindig azt az egy mondatot ismételgeti - vázoltam az elmúlt félóra eseményeit.

- Máday?

- Kikészült.

- Klassz - bólintott, aztán felém nyújtotta a fél fülhallgatóját, és visszakapcsolta a zenét, én meg a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Amikor megfogta a kezem, csukott szemmel elmosolyodtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így utaztunk mi. A többiek, az ofő, Tölgyessy,

Máday, Cortez, én és a lepkéim.

Fél tizenegyre értünk Bécsbe, addigra mindenki kipihente magát, úgyhogy amikor megállt a busz, megint elemében volt a társaság. Máday megpróbált minket kettesével rendezni tizenkét diákot elvileg nem nehéz, de mi erősen deviánsok vagyunk, úgyhogy miközben Dave-nek és Macunak könyörgött, hogy tegyék el a kütyüiket, nem figyelt Zsoltira, aki a járókelőktől kérdezgette, hogy

„was kostet das zimmer?”. Amikor pedig pólóját elkapva visszarángatta a sorba, akkor Jacques kószált el, mert látott valami „érdekeset”. Máday tombolt, Tölgyessy rockerekre vigyázott, az ofő pedig kedvesen kérlelt minket, „rendeződjünk sorokba...”. Alig negyedóra alatt sikerültis. Én eközben felhívtam anyut, és mondtam, hogy rendben megérkeztünk, továbbá gyorsan időjárást jelentettem, mert a fontossági sorrendje szerint a „rendben van a gyerek???” után mindig a „milyen idő van ott???” következik. Úgyhogy beszámoltam a bécsi napsütésről, kék égről és enyhe északészaknyugati szélről. J

- A program a következő - ismertette Máday, amikor úgy tűnt, hogy nagyjáből mindenki figyel rá.

- Schönbrunni kastély, Stephans-dom, Belvedere palota, Hofburg és a Práter...

- Ajj már - húzta el a száját Virág, és a többiek is lázadozni kezdtek.

- Uncsiii - bólogatott Macu. Amíg az osztály nagy része elégedetlenül mocorgott, mi,

Kingával összenéztünk.

- A schönbrunni kastély Sissi nyári rezidenciája volt, nem? -kérdeztem.

- De - bólintott.

- De jó. Imádom a filmet! - lelkesedtem.

- Szerintem sem rossz - értett egyet. És egycsapásra egyértelművé vált, mindent látni akarunk.

Párizst volt szerencsénk együtt bejárni, a közös városlátogatás mindkettőnkben mély nyomot hagyott, klassz volt, hogy megint együtt vagyunk városnézésen.

- Sissi? - vonta fel a szemöldökét Cortez, és napszemüvege mögül érdeklődve nézett rám, miközben mosolyogva rágozott.

- Lányos dolog - legyintettem zavartan.

- Ahha - röhögött ki, én meg motyogtam valami „igenis jó film”-félét...

A többiek konkrétan végigszenvedték a programokat, úgyhogy hagytam, hogy együtt, kissé lemaradva hőbörögjenek, mi meg Kingával végig elöl mentünk, és a látnivalókra koncentráltunk.

Minket tényleg érdekelt. Egyébként a három tanár szigorúan fogta a társaságot, csupán a Práterben kaptunk egy szabad órát, ráadásul Andris és Robi akkor sem mehetett el Tölgyessy közeléből. Úgy ítélték meg, őket nehéz lenne megtalálni Bécsben. J

Minket viszont szabadon engedtek, úgyhogy sétáltunk meg vettünk kaját (naná), aztán letelepedtünk pár padra, és a délutáni napsütésben beszélgettünk meg leginkább röhögtünk. Zsolti egész napos kísérletének végeredménye az lett, hogy végre választ kapott a „was kostet das zimmer?” kérdésre. Csakhogy az osztrák házaspár hosszan és németül felelt, mi pedig egymásra nézve vonogattuk a vállunkat. Egy szót sem értettünk. Aztán Cortez angolul kezdett velük beszélgetni, amiből szintén nem sokat értettünk, de mivel mosolyogtak rá, gondoltuk, nem lehet baj Cortez befejezte a beszélgetést, elköszönt tőlük, aztán sóhajtva Zsoltira nézett.

- Oké, egész nap azt kérdezgetted emberektől, hogy „mennyibe kerül a szoba?” - mondta. Pár pillanat mülva mindannyiai dőltünk a röhögéstől.

- Kúl. Beszélek németül! - bólogatott Zsolti elismerően.

- Mit mondtál nekik? - kérdeztem Corteztől.

- Amit mindig, mindenkinek mondunk. Nem százas, ne hargudjanak rá.

- Ez tényleg mindig bejön - nevettem fel. Máday csörtetett felénk, úgyhogy tudtuk, lassan ideje indulni

- Hol van Bencze?

- Jacques-kal és Gáborral felült az óriáskerékre – mondtam.

- Jó, lassan szálljanak le - közölte Máday.

- Én megvárnám, hogy leérnek - nézett rá Ricsi.

- Nyilván, úgy értettem - forgatta a szemét az igazgatóhelyettes, Ricsi meg rázkódó vállal fordult vissza hozzánk, és tátogva tett valami megjegyzést Mádayra, amit nem írok le. J

Gáborék nem sokkal később visszaértek, Virág rohant elöl, és totál fel volt dobva.

- Vííí, láttatok? Integettem!

- Láttunk - ölelte át fél karral Ricsi a vállát. - Nincs hányingerered?

- Á-áá - rázta meg a fejét Virág.

- Jó - biccentett Ricsi, és fürkészve nézte, hogy nem fehéredett-e le megint. Olyan arik! J

- Gyerekek, lassan indulunk - sétált oda hozzánk az ofő.

- Tanár bá', ez az egy nap így nagyon tré - csóválta a fejét Ricsi.

- Ha jövőre jól viselkedtek, akkor több napra megyünk.

- Gyáá, de jóóó - ugrabugrált Virág.

- Oké, maradjatok még egy képre - pattantam fel a padról, és bekapcsoltam a fényképezőgépem.

- Ne már, Ren, egész nap fényképeztél. Minek még egy?

- Naa, csoportkép - kérleltem.

- Már az is volt - jajgatott Ricsi, aki, azt hiszem, ráunt arra, hogy ötpercenként lefotóztam.

- Utolsó - ígértem meg.

- Rólam csinálhatsz, amennyit akarsz - ajánlotta fel Dave. Ő elég önimádó, mindig örül, ha fotózzák, sőt, van, hogy ő kéri.

- Tudom - vigyorogtam, és beálltam, hogy lefotózzam a többieket. Amikor elkészült a kép, megnéztem a kijelzőt, aztán Haller felajánlotta, hogy csinál még egyet, amin én is rajta leszek.

- Most akkor még egy? - kérdezte Ricsi.

- Utolsó - futottam oda hozzájuk.

- Jól van, Ren, legutolsó - mosolyodott el. Megálltam Cortez előtt, aki átölelte a derekam, én meg nekidőltem, és rátettem a kezem az övére.

- Számolok. Egy, kettő, há... - kezdte az ofő.

- Was kostet das zimmer? - üvöltötte Zsolti, mire mindenkiből kitört a röhögés. Hát, ez egy ilyen kép lett. J

A buszra visszaszállva megnéztem a könyvjelzőimet (négyet is vettem!), aztán megmutattam Corteznek, aki szerint ez „tényleg tökre érdekes”. Mosolyogva elraktam, és kinéztem az ablakon. A visszafele út mindig kicsit más hangulatú. Halkabb, fáradtabb, nívósabb. Az autópályára érve a fél társaság kidőlt, és Máday örömmel konstatálta, hogy a több órás gyaloglástól és városnézéstől kellően kifáradtunk, úgyhogy volt egy kis nyugta. Kicsit sajnáltam azért. Délutánra berekedt, gazdagodott pár szemkörnyéki ránccal, és totálisan leamortizálódott tőlünk. Így, amikor látta, hogy mindenki elcsendesedett, zenét hallgat vagy bealudt nyugodtan hátradőlt az ülésen, és azt hiszem, csak arra tudott gondolni, hogy „letudta a tizenegy bé kirándulását”.

Cortez lehunyt szemmel ült mellettem, felhúzott térdeit nekitámasztotta az előtte lévő ülésnek, és a combján pihentetett kezében tartotta a zenelejátszóját. Mosolyogva néztem rá, aztán odahajolva nyomtam egy puszit az arcára, és fél térddel feltápászkodtam az ülésre, hogy körbenézzek.

Fotósként alap, hogy a kidőlt osztálytársaimról is csinálok pár felvételt. Jól jön ez még majd a mi búcsú videónkba, jövőre. J

Osztálykirándulás: 5/5* - városnézés, sok-sok látnivaló, kitartó gyaloglás Kingával, Sissi kastélya... szuper. J

Osztálykirándulás a többieknek: 5/1* - Máday, hosszú buszút, szigor, fegyelem, unalmas városnézés, béna kastélyok… rémálom. L

Was kostet das zimmer?: 5/5 - estére mindenki kiposztolta mindenhová, feltöltött képek címe lett, és az is lájkolta, aki nem is értette, mert nem volt ott velünk. No comment.

Május 5., csütörtök

Az osztálykirándulás után az érettségi szünetet anyuval töltöttem, aki ekkorra időzített egy gigantikus tavaszi nagytakarítást, és a kertet is rendbe tettük. Jó gyerek lévén természetesen végig segítettem, elhúzogattunk mindent, mostunk, poroltunk, gazoltunk, vasaltunk... Rém izgalmas volt.

Reggel megszárítottam a hajam, aztán gyorsan felöltözte (rövid hiszti, hogy a kék blúzom vagy a

„John Paul George Ringo” feliratos pólóm vegyem fel. Az utóbbi mellett döntöttem), aztán szokás szerint már rohantam is.

Ahogy megláttam Cortezt, két dolog jutott eszembe. Az első, hogy százszázalékosan bele vagyok esve, és szinte már túlzás, mennyire imádom. A másik, hogy ő tényleg így ébred, konkrétan

„címlapfotóképesen”? Klassz.

- Szia - álltam lábujjhegyre, és gyorsan köszöntöttem, miközben még mindig az összkép hatása alatt voltam. Van ez így.

- Szia - mosolyodott el halványan, és kicsit gondterheltnek tűnt.

- Minden oké? - kérdeztem elkomolyodva, és ösztönösen görcsbe rándult a gyomrom.

- Persze - bólintott. - De valamiről beszélnünk kéne - tette hozzá. Ami hirtelen átfutott rajtam, azt képtelenség leírni. Az agyam vagy túlpörgött, ezért nem gondoltam semmire, vagy leblokkolt, és ez az oka annak, hogy az égvilágon semmi nem jutott eszembe. Konkrétan meg sem tudtam szólalni,

Cortez pedig láthatta rajtam, hogy se kép, se hang, úgyhogy mosolyogva megfogta a kezem, és a szemembe nézett. - Megvan a jegyem.

- Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül. Fogalmam sem volt, miről beszél.

- A nyárra... - magyarázta, nekem pedig hirtelen leesett a dolog. Hát persze. A szünetet Cortez mindig a szüleinél tölti, és ez idén sem lesz másként. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ezt tudtam, valahol végig ott motoszkált az agyam egy rejtett zugában, és minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam. Egészen a mai napig.

- Mikor? - préseltem ki magamból a kérdést.

- Június 10., hajnal...

Durván egy hónap múlva. Rendben. Akkor jöjjön a fájdalmasabb része.

- Vissza? - pislogtam rá összehúzott szemmel, előre rettegve a választól. Cortez bólintott, és kicsit megszorította a kezem.

- Szeptember 3 - mondta ki, én meg szorosan lehunytam a szemem. Ááááááá! Hát, igen. A belső hangom olyat üvöltött, hogy kicsit rám hozta a frászt.

- Ööö... - nevettem el magam kissé hisztérikusan. – Értem.

- Csak szólni akatam, hogy tudom.

- Köszi. Most már én is tudom.

- Eltelik - húzott magához.

- Persze. Hiszen csak 85 nap - húztam el a számat kínosan.

Cortez pedig elröhögte magát.

- Gyors voltál.

- Nincs gond a matekkal...

- Tudom. Stréber - ölelt át nevetve, én meg lehunytam a szemem, és mélyen belefúrtam az arcom a vállába. Piros pont amiért nem sírtam el magam. Piros pont, amiért viszonylag felnőttesen kezeltem a dolgot. És piros pont, amiért kibírtam a suliig, hogy nem borulok ki. Ott viszont kiszakadt belőlem.

Kinga és Virág egymás mellett álltak, a mosdók előtt, én meg a lányvécé csempéjének dőlve ültem a földön, és a fejem vertem a falba. Szó szerint.

- Ha az agyrázkódás a cél, jó úton jársz - nézett le rám Kinga unottan. - Ha pedig szeretnéd megosztani velünk, hogy azontúl, hogy hónapokig normálisan viselkedtél, mi történt veled mára, hogy ismét megtisztelsz a világfájdalommal teli fejeddel, hallgatlak.

- Nem akarom, hogy nyár legyen - sóhajtottam szomorúan, és inkább békén hagytam a falat, mert ahogy a fejemhez nyúltam fájdalmasan elfintorodtam. Max. lesz egy kis púp a hajam alatt.

Nagy ügy. Mi ez ahhoz képest, hogy 85 (!) napig nem látom majd Cortezt?

- Ez nem kívánságműsor. A nyár jön, akár akarod, akár nem. De csak érdekességképpen... mi is a problémád vele?

- Cortez elmegy... - néztem fel szomorúan. Virág búskomoran bólogatott, Kinga azonban értetlenül meredt rám.

- Na és? Minden évben elmegy.

- Igen, de ez most más. Most végre együtt vagyunk...

- Pontosan. Most végre van miért várnod, hogy visszajöjjön. Mert a barátod. Eddig is vártad minden nyáron, hogy aztán szerelmesen pislogj felé néma csendben. Annak volt értelme? Nem.

Ennek most van értelme? Igen - förmedt rám Kinga. - Arról nem is beszélve, hogy már megint találtál magadnak valamit, amitől besavanyodhatsz. Még egy hónap van a suliból, ne gyászolj előre.

Elmegy? Jó. Majd jön. Nem értem, miért akadsz ki ezen. Ne kreálj magadnak problémádat, ebben a félévben viszonylag normálisan viselkedtél - És ez tőle dicséret volt. De komolyan.

- Igazad van. Csak… - néztem rájuk felváltva - kibír egy kapcsolat 85 napot?

- Figyi - kezdte Virág – azt nemtom', de a tiétek ki fogja - mosolygott, megpróbálva lelket önteni belém.

- Te jó ég! - forgatta a szemét Kinga idegesen. - Hagyjuk már a nyálas, romantikus ömlengéseket. Ez a 21. század! Internet, telefon, skype, képküldés, webkamera, sms, msn, mms. A legtöbb hárombetűs szó valamiféle kommunikációt jelent! Könyörgöm, egy nyamvadt nyári szünetről beszélünk, ne zuhanj már össze! Foglald el magad!

- Rendben – bólintottam, és mint mindig, Kinga szavai most is állatira megerősítettek.

- És izé - szólt Virág. - Nem leszel egyedül. Mi itt vagyunk - vigyorgott, mire én is megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

- Köszönöm - mondtam őszintén. A következő pillanatban kinyílt a legutolsó vécé ajtaja és Edina lépett elénk. Én sziszegve lesütöttem a szemem, Kinga idegesen összefonta a karját, Virág arcáról pedig valami „ajj már"-félét olvashattam le.

Edina megmosta a kezét, közben pedig a tükörben nézte magát, és folyamatosan vigyorgott.

Mivel mindent hallott, csak reméltem hogy szó nélkül távozik. De az nem rá vall. Ráérősen megtörölte a kezét, aztán a kukához hajolva kidobta a papírt, végül gúnvos arckifejezéssel felénk fordult. Illetve felém.

- 85 nap, he? - villogtatta meg széles mosolyát. - Ennyit erről. Pff - legyintett.

- Az neked is 85 nap, Dina. Erőltesd meg az agyad, és gondold végig, hogy ez rád nézve mit jelent. Ja, igen. Semmit - húzta megsemmisítő vigyorra a száját, Kinga.

- Eljön még az én időm. Kivárom - tette csípőre a kezét, és mélyen a szemembe nézett. Az üzenete világos volt, vettem.

- Rendben, várd ki. Addig pedig akad még fiú a suliban, akivel nem jártál, nézz körbe. Vagyis - kapott Kinga az állához, és elég „töprengősen” festett - tévedtem, bocsánat. Már nincs nagyon.

Növeld a területet a Szent Johannáról a második kerületre. Ki tudja, lehet, hogy mire végzünk a sulival, egész Budapestet „feléled”.

- Elmész a fenébe - sziszegte Edina, és kiviharzott. Mindhárman a becsapódott ajtót néztük, aztán kitört belőlünk a nevetés. Most őszintén. Edinát komolyan lehet venni

Régóta nem.

Ahogy kiértünk a folyosóra, kérdőn néztünk fel a hangszórókra. Valami sanzon szólt.

- Ijjjj - rázta meg a fejét Virág. - Ricsiék elfelejtettek zenét adni Zsáknak és Gábornak.

- Akkor ezt ők tették be, maguktól? - nevettem el magam.

- Ühüm - bólintott fintorogva. A következő pillanatban Zsolti és Dave rohantak ki a teremből, és azt ordították, „kapcsoljátok kiiii!” Kikerülve minket, elfutottak mellettünk, mi pedig bementünk a terembe.

Az osztályban kisebb káosz uralkodott, Macu valal kamerán vitatkozott, Andris és Robi a tévét üvöltették, ahol Iggy Pop énekelte a Passengett. Ők ketten erre ugráltak összevissza a refrénnél pedig vörös fejjel ordítva „lalalaláztak”. Ricsi a telefonján nézte a legutóbb feltöltött YouTubevideójuk kommentjeit (Katával akusztikus stílusban adtak elő egy Slipknot-számot), Cortez pedig a padján ülve nyomkodta a telefonját. Odasétáltam hozzá, és megálltam előtte, nekidőlve a saját padomnak

- 85 nap. Nem vészes - mondtam, remélve, hogy sikerül elérnem, hogy erősnek lásson.

Mosolyogva bólintott, a kezemet megfogva magához húzott, és szorosan átölelt.

Nem vészes. Kibírjuk. Gondolom. Remélem. J

A végősök elballagásával ma huszonnégy diákkal kevesebb jött suliba, ami egy ilyen kis iskolában nagyon érezhető. Őszintén, hiányoztak, a szünetekben az udvaron feltűnő volt, hogy nincsenek velünk, bennünk meg hirtelen tudatosult, hogy most mi vagyunk a legidősebbek. Ez furcsa volt és abszolút szokatlan, akkor is, ha a mi osztályunk messze a leghíresebb a SzentJohannában. Miután túléltem az első órát Vladárral, a nap szinte elrepült, csütörtök lévén az első órát borzasztóan hosszúnak érzem, de amikor túlesünk rajta, a többi már gyerekjáték. Az év vége közeledtével a tanárok ma intenzíven lapozgatták a naplót, és megkértek minket, hogy koncentráljunk a javításra, mert egy-egy tézé után már nem nagyon lesz lehetőségünk drasztikus változtatásra. Ezt úgy értették, hogy az utolsó havi hajtásba belefér egy jegy feltornáztatása, de, mondjuk, Zsolti átlaga már sokat nem javulhat, és Virág sem esélyes arra, hogy kitűnő legyen matekból, szerintem neki elég, ha nem húzzák meg. Jaj.

Suli után otthon megcsináltam a leckéimet meg tanultam, aztán gondoltam, lábatlankodok kicsit anyu körül. Felültem a konyhapultra, leszálltam róla, ettem egy banánt, kidobtam a héját, visszaültem, a sarkammal rugdostam a szekrényajtót, egyszóval kezdtem az idegeire menni.

- Mi volt a suliban? - kérdezte végül, amikor betette a pogácsát (?) a sütőbe.

- Minden rendben, kaptam egy ötöst irodalomból.

- Értem - bólogatott, és az arcán olyasmi futott át, hogy „a gyerek rezignált, a tanulmányi eredményei jók, mégis baja van, mi lehet?”. Mintha egy villanykörte gyulladt volna ki anyu feje fölött, úgy jutott eszébe a következő kérdés.

- Cortez?

- Igen - bólintottam szomorúan.

- De hát olyan jól megvagytok. Annyira kedves fiú. És olyan helyes ez a kis kapcsolat.

- Nem, nem vele van baj - ráztam meg a fejem. – Csak elutazik a nyárra.

- Ahogy szokott - tette hozzá anyu. Miért mondogatja ezt mindenki? Nagyon is jól tudom, hogy minden évben elutazik. De érezzék már át, hogy ez most nekem mennyire más.

- Igen.

- Nos. Egy pillanat - dobta félre anyu a konyharuhát, és elsietett.

Felvont szemöldökkel néztem utána, majdnem négy perc múlva jött vissza, olyan bölcs gondolatokkal, mint pl. „a szerelmet az idő és távollét csak megerősíti”... tippem sincs, honnan szedte ezt hirtelen, gyanítom, valami idézetes könyvből, miután nem talált a kamaszkezelőkben semmit a „mit tegyünk, ha a gyerek barátja elutazik hosszabb időre?” témához.

- Ööö. Hát, igen - biccentettem. Most ezzel tényleg letudtuk a problémámat?

- Na, látod! - mosolygott anyu megkönnyebbülten. Igen, letudta a problémámat.

- Arra gondoltam, hogy talán nézek valami nyári munkát - mondtam hirtelen.

- Komolyan?

- Igen. Ahogy hallottam, a többiek is ilyesmit terveznek, hogy maguknak állják a fesztivál- és koncertjegyeket...

- Fesztivál??? - hüledezett anyu. Fejben már összerakta, hogy akkor valószínűleg én is koncertekre szeretnék járni a keresetemből. Szinte láttam a gondolatait, ahogyan elképzel egy több ezres, tomboló tömegben, sátorral, illuminált állapotban... Minden szülő rémálma.

- Nem én, a többiek. Ricsi, Zsolti, a rockerek... ők egy csomóra mennek. Én nem - nyugtattam meg.

- Akkor miért szeretnél dolgozni a nyáron? - kérdezte csodálkozva.

- Hát, egyrészt, mert azzal is megy az idő, és addig sem szenvedek. Másrészt pedig akkor augusztusra összegyűjtök annyit, hogy elmenjek egy nyelvtanfolyamra. Ötösre állok angolból, de kicsit bánt, hogy ez csak azért van, mert francia tagozatos a suli, és Mr. O'Rrealy engedékeny, tekintettel arra, hogy nem ez a fő nyelv. Kitűnő leszek év végén, de tudom, hogy nulla a tudásom angoliból, és ha elmennék egy angoltanfolyamra, talán valami alaptudást összeszednék... - magyaráztam.

Anyu meghatottan nézett rám, és úgy érzem, több dolog miatt is büszke volt. Azért, mert a nyárra kitalálok magamnak programokat, hogy ne lébecoljak egész nap. Azért, mert szívesen dolgoznék, hogy hasznosnak érezzem magam. És legfőképp szerintem azért, mert nem kértem, hogy fizessenek be egy nyelvtanfolyamra, hanem, ha már én találtam ki, akkor klassz lenne, ha magam tudnám állni.

Egy egész nyár. Az hosszú idő. Szerintem sok minden belefér, és tapasztalatból tudom, hogy egy hét semmittevés után következik a tömény unalom. Előzzük meg alapon úgy döntöttem, szétvállalom magam.

- Támogatom az ötletet - mosolygott anyu büszkén.

- Köszönöm. A suli egy csomó diákmunka-lehetőséget szokott hirdetni, majd megnézem, hátha találok valami jót.

- Rendben.

- Anyu - néztem rá komolyan.

- Igen?

- Megégett a pogi.

- Óóó! - kapott a homlokához, aztán gyorsan csekkolta a sütit. Tényleg megégett. És tényleg megkóstoltam. L

Cortez hat körül jött át, és kérdőn ült le a mellettem lévő babzsák fotelre, miközben folyamatosan a notebookomat nézte. Naná, hogy érdekelte a netes szintfelmérő, amit az egyik nyelvvizsga oldalán találtam. Mindenképp tudni akartam, hogy melyik csoportba kerülnék.

- Mennyire fáj ezt nézni? - kérdeztem, miközben még mindig a hatodik kérdésen töprengtem.

- Nagyon - bólintott, és elhúzta a száját, amikor végül bejelöltem a (szerintem) jó választ.

- Nem volt jó, ugye? - néztem rá.

- Nem.

- Mindegy, lássuk, milyen a tudásom.

A kérdések egyre nehezedtek, egy idő után pedig már nem csak a választ nem tudtam, hanem azt sem értettem, hogy egyáltalán miről van szó, de csalás helyett inkább kihagytam a jelölést, nehogy bejöjjön a tippelgetésem, és kiderüljön, hogy tudok angolul. Az azért fura lenne. Az eredmény még annál is tragikusabb lett, mint amire számítottam.

- Augusztusban délelőtti intenzív kurzus. Heti ötször öt óra - mondtam eltökélten.

- Tényleg ezt akarod csinálni a nyáron? - kérdezte.

- Persze. Mi mást? - kérdeztem vissza.

- Nem tudom. Más lány, ha lelép a barátja a nyárra, biztos nem nyelvsuliba rohan...

- Én nem vagyok más lány - vágtam rá azonnal. Cortez mosolyogva a szemembe nézett.

- Nagyon jól tudom.

(LLLLLL)

Végzősök nélkül: 5/2 - furcsa, és eléggé hiányoznak. L

Arnold: 5/? - még mindig nem írt. L

Kutyasétáltatás: 5/5* - Virággal este kimentem megsétáltatni Jonathan Davist, csatlakozott hozzánk Kinga, és a nyári munkákról beszélgettünk. Ők is terveznek ilyesmit.

Karcsi: 5/1 - ma bringával jött suliba. Délutánra eltűnt az első kereke. Szegény. Nem értem, Zsolti ezt miért tartja viccesnek. Egy csomó időbe telt visszaszerezni.

Justine: 5/4 - írtam neki mailt, és most már megkérdeztem tőle, hogy mit tud Arnoldról. Jó, hogy a legjobb barátságunkból az lett, hogy a francia levelezőtársamat kell faggatnom arról, vajon miért nem ír nekem. No comment.