5. rész szept 8-ig

NÉV: RENTAI RENÁTA (RENI)

KOR: 16

BESZÉLT NYELV: MAGYAR, FRANCIA

MAGAMRÓL: (NEM PUBLIKUS ADAT,

HOZZÁFÉRÉS KORLÁTOZVA)

NEM HISZEM EL, HOGY KINGA

BELERÁNGATOTT… HOGY FOGUNK

KIMÁSZNI EBBŐL? ÉS MIT

MONDOK NEKI?

ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: KÖNYVEK, OLVASÁS,

FOTÓZÁS, C.

KLUBTAGSÁG: MINDIG LEGYEN KÖNYV

A TÁSKÁDBAN; BEATLES;

AKIK MÁR LEGALÁBB EGYSZER

HIBÁZTAK NAGYOT; 2+2=5

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Emó)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV ADAM LAMBERT ☺

Érdeklő dési kör: Ricsi <3, festés, rajzolás, kiskutya :P

Klubtagság: Facebook; AFC; Edward Cullen;

Luv Pete Wentz; Flower Power

Név: Matsuda Okitsugu (Macu)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, japán, francia

Magamról: Jelölj be!

Érdeklő dési kör: kütyük

Klubtagság: Apple; Mac; iPhone; iPod; iPad, iMacu ☺

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Tipikus Skorpió⁄ , bár nem ez a csillagjegyem

Érdeklő dési kör: tanulás, barkochba, pasziánsz

Klubtagság: Gáborok klubja, Vicces képes blogok

Név: Jacques Chatelain (Zsák)

Kor: 16

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: Je suis amoureux. <3

Érdeklő dési kör: Flöra

Klubtagság: Paris Je tÊaime; Szerelmesek klubja, Napi szerelmes idézet; Top 10 szerelmes dal

Név: Pósa Richárd (Ricsi)

Kor: 17

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Emó, ne visíts már! :D

*

Cortez! ˘, hagyjuk!

*

Neményi! Hogy te mennyire nem hiányzol!

Érdeklő dési kör: A bandám

Klubtagság: Korn, Bajnokok ligája RulZ; Máris reggel van? Még el sem aludtam;

Csütörtöki filmpremierek; Mozijegyet veszek, nem letöltöm, haver!

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: A suliújság fő szerkesztő je, színjátszós, díjugratóbajnok, osztály- és iskolaelső ⁄

hát ezért nem válaszolok!

Érdeklő dési kör: blogírás, tanulás, suliújság, környezetvédelem

Klubtagság: Motorozás Párizsban; Profizmus; Feministák klubja;

Greenpeace; Virtuális elő lánc – csatlakozz!

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: ıSmoke on the water‰ :D

Érdeklő dési kör: Jó nő k

Klubtagság: I luv Máday; Csontváz Carlos; Metallica; Füstölő k

Név: Szenyor Nagy Zsolt (Zsolti)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Én vagyok, akit szívesen bemutatnál anyádnak! :D

Érdeklő dési kör: Muhahaa

Klubtagság: I luv Máday; Chuck Norris; Bajnokok ligája RulZ; Csontváz Carlos; Bönoá,

zsötem LOL

Név: Bernáth András (Andris)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Tam, tam, tamtamtam (IRONMAN)

Érdeklő dési kör: Csajok lesznek? :D

Klubtagság: AC/DC; Black Sabbath; Csontváz Carlos; I luv Máday

Név: Felmayer Dávid (Dave)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Macu, ezt nézd meg: . (rövidített link, a folytatásért katt ide)

*

Ha tetszik a Tech rovat, lájkold is.

*

Pénteken Zsoltiéknál vagyok elérhető .

Érdeklő dési kör: Személyi asszisztens

Klubtagság: Apple; Mac; iPhone; iPod; iPad; iDave ☺

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 17

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol, portugál

Magamról: Kevés ember tud kiborítani, Neked sikerült⁄

Érdeklő dési kör: Volt.

Klubtagság: Born in the USA; Bajnokok Ligája RulZ; Ramones; Capoeira; Coca-Cola

Augusztus 31., kedd

Vannak diákok, akiknek a nyári szünet olyan, mintha egy perc lenne az egész. Barátok, haverok, nyaralás, fesztiválszezon, és már vége is. Ők azok, akik egészen a téli szünetig sztorizgatnak, összeröhögnek egy-egy emlék kapcsán, meg ilyesmi. Aztán vannak azok, akik a nyári szünetet úgy élik meg, mintha több évig tartana, és kezüket tördelve várják a szeptembert, mondván: „történjen már végre valami”. Természetesen én az utóbbi kategóriába tartozom. Hova máshova? L

Oké, nincs okom panaszkodni, mert aránylag még így is eseménydús szünetet tudhatok magam mögött, de ez természetesen egyáltalán nem az én érdemem, hanem összesen három dolognak köszönhető. Először is a sulimnak, mert a kötelező Szent Johanná-s cserediák program révén a nyaramat rögtön Párizsban kezdtem. Aztán ott vannak még a nagyiék, akik a nyár utolsó két hetére elrángattak magukkal Lillafüredre, mert idén anyuékkal semmilyen tekintetben nem fért bele a nyaralás, és úgy látták, hogy jópofa lenne a „gyereket” kicsit kimozdítani. És végül, aki miatt a nyaram a „végigszenvedtem” jelző helyett inkább az „eltelt” minősítést érdemelné… Kinga.

Most, egy halom mosnivaló mellett (holnap jó lenne felvenni a kék ingem, de tuti, hogy anyu nem szán meg), amint lehuppantam a babzsák fotelemre, hogy végiggondoljam a nyaram, óhatatlanul is elmosolyodtam. Ugyanis a notebookom monitorán elindult vetítésként az imént feltöltött fényképtömeg. És igen. A fotókat látva rájöttem, hogy Kinga mentette meg a nyaram. Nem olyan a kapcsolatunk (talán soha nem is lesz), hogy ezt valaha is a szemébe mondjam, de magamban sokszor megköszöntem neki.

Jó, tény, hogy év végén kicsit kiakadtam, mert a francia levelezőtársa lebetegedése miatt egész egyszerűen rám tukmálták, így minden illúzióm elszállt azzal kapcsolatban, hogy a saját levelezőtársammal, Justine-nel klasszul teljen a párizsi hét. De utólag már tudom, az, hogy Kinga velem volt, rengeteg energiát adott. Na, nem a városnézéshez kellett a plusz erő, mert azt én is igazán komolyan vettem. Tulajdonképpen versenyben voltunk, hogy kinek a listájáról tudunk több látnivalót kipipálni. (Szegény Justine, azért le a kalappal előtte, a végkimerültségen kívül nem esett baja miattunk. ☺) Ez a része simán ment. Azonban, rögtön a második napon, amikor az Eiffel-toronnyal szemben ültünk a parkban és piknikeztünk, Kinga egy sajtos baguette-tel kiverte a kezemből a mobilom, amit már hosszú percek óta meredten bámultam. Nem, nem volt semmi izgi benne, nem azért néztem a készüléket. Azért szuggeráltam, mert nem csinált semmit. Nem zenélt, nem csörgött, nem sípolt. A merülős-pittyegő hangon kívül nem adott ki semmilyen zajt, legfőképpen nem a Green Day Basket Case című dalát. Pedig istenem, de vártam! A fűbe zuhant mobilom után nézve ösztönösen a nyakamhoz kaptam, és megszorítottam a vékony láncon lógó ezüstgyűrűt. Cortez bárhol is volt abban a pillanatban, a gyomrom megremegett, és szorosan lehunytam a szemem. Ez idilli lett volna, mert végül is Párizs, és Eiffel-torony, és crême brûlée és reménytelen szerelem. Mi ez, ha nem romantika? Sajna a pillanatot tönkretette egy, az arcomba meredő idegbeteg szempár. Kingáé. Aki egyszerűen megkérdezte, hogy „mégis mi a francot művelek?”. Justine csak mosolyogva figyelt minket, miközben Kinga leüvöltötte a fejem, amiért a „bágyadt, réveteg tekintetem” teljesen elrontja a nyaralását.

– Írni akarsz neki? Nem bírod ki? Gondolkozz már! Majd ír ő, ha akar. Ha egyáltalán akar – közölte szárazon, én meg még mindig a nyakláncomat markolásztam.

– Meg sem tudtam köszönni az ajándékot – suttogtam halkan.

– Azt a vackot, amit a Kindertojásban talált? – méregette Kinga a nyakláncom, kissé lenézően.

– Ez nem vacak! – háborodtam fel, szerintem teljesen jogosan. Hogy lenne már vacak, amikor TŐLE kaptam? Á, Kinga totál érzéketlen.

– Felőlem. Ha birka akarsz lenni, akkor hálálkodj. Most elküldöd az üzenetet, amire majd nem válaszol. Pár napig téped a hajad, aztán jön egy sms, a tőle megszokott stílusban. Talán két betűt ha képes lesz leírni. És akkor nyár végéig nézegetheted a debil sms-t tőle, ami kábé ennyi: nm.

A szavai megrémítettek, de az agyam okosabb fele vadul bólogatott. Cortezt legjobb esetben is csak augusztusban látom újra, tehát amit Kinga felvázolt, ijesztően igaznak tűnt. Sóhajtva bedobtam a telefonom a táskámba (beatleses, egy árusnál vettem a Sacré Coeur közelében, felháborítóan sok euróért, de felháborítóan jól néz ki), és bólogatva bámultam magam elé. Kingának igaza volt.

Ráadásul neki is szerelmi bánata van. Jó, ez tőle szokatlan, de attól, hogy nem beszél róla, még pontosan tudtam, hogy mi a helyzet Zsoltival.

– És te nem üzensz neki? – kérdeztem. Kinga rögtön tudta, kire gondolok, úgyhogy vadul megrázta a fejét, miközben beleharapott a sonkás-majonézes-tojásos szendvicsébe. Megtörölte a száját, és komolyan rám nézett.

– Veled ellentétben én ezt a nyarat arra tettem fel, hogy felejtsek, nem arra, hogy szenvedjek.

Ráadásul Zsolti nekem olyan, mint egy Rihanna-szám. Ha eszembe jut, nem megy ki a fejemből, és idegbajt kapok tőle. Nem is akarok rá gondolni!

Elismerő pillantást vetettem rá. Merthogy már megint igaza volt. Miért szenvedném végig a nyarat feleslegesen? Cortezzel amúgy is mindig ez van. Sokáig semmi, aztán valami, de aztán megint semmi. Miért tenném tönkre az utam azzal, hogy rajta gondolkozom? Az álmaimban amúgy is állandóan megjelenik, legalább nappal hagyjon békén!

– Oké – biccentettem.

És onnantól kezdve megfogadtam Kinga tanácsát, s ezáltal egy fantasztikus hetet töltöttünk vendégségben Justine-nél. A cserediák program végeztével pedig Justine jött hozzám, úgyhogy bejártuk vele Budapestet is. A fényképeket nézegetve folyamatosan vigyorogtam, mert valóban a legkedvesebb emlékeim közé tartozik ez az „őrült tempóban városnéző” két hét. Aztán jött a nyár holtszezonja, legalábbis számomra. Amikor csak olvastam, bámultam az üres üzenőfalam a Facebookon, felhívtam a mobilom a vonalasról, ellenőrizve, hogy működik-e a készülékem…

Természetesen működött. Cortez pedig nem jelentkezett. Időnként, amikor este kimentem Virággal és Ricsivel megsétáltatni Adam Lambertet (mármint Virág kutyáját), óvatosan rákérdeztem, hogy Ricsi tud-e valamit Cortezről. Tudott. Brazíliában van, él és virul, nem gépezik, inkább csak sms-t szokott küldeni. Ezt tudva kezdtem ismételten hálát adni Kingának. Mert ha Cortez valóban ennyire jól van (diplomata szülők gyerekeként egy régi barátjánál töltötte a nyarat), akkor még jó, hogy nem zavartam meg valami béna, „köszi az ajándékot, azóta is hordom, sőt, abban is alszom” üzenettel.

Életemben először nem tettem nevetségessé magam előtte. Határozottan fejlődőképes vagyok. ☺

A párizsi utam egyébként minden tekintetben vízválasztónak bizonyult, először is, mert először utazhattam el egyedül úgy, hogy nem rokonokhoz mentem, ezért végre önállónak éreztem magam.

Másodszor pedig, a szüleim, habár minden este részletesen be kellett számolnom a hogylétemről (és anyunak az időjárásról), a hazaérkezésemkor egészen máshogy fogadtak. Azt hiszem, kicsit felnőttem a szemükben, ami egészen más aspektusba helyezte a kapcsolatunkat. Például újabban csak kábé hetente idéznek „kamaszkezelő szakkönyvekből”, és az új szabályok értelmében akárhová mehetek, csak mindig szóljak, és érjek haza időben. Ez tőlük szokatlanul nagy bizalomról tett tanúbizonyságot még akkor is, ha egész nyáron csak annyi volt a programom, hogy Virággal és Ricsivel párszor elmentem moziba, vagy éppen a csípős nyári hajnalban elkísértem Kingát az edzésére.

Augusztus közepén aztán, amikor már túl sokat lábatlankodtam apu körül, lehetetlenné téve, hogy a munkájára koncentráljon, és amikor már szinte mindennap bekísértem anyut a Meteorológiai Intézetbe, a szüleim kitalálták, hogy „a gyerek szenved, sózzuk rá a nagyszülőkre”. Így kerültem Lillafüredre. Ahová egyébként a nagyiék kettesben készültek, de mindegy, gondoltam, kicsit jobban megismernek, mert bár tök közel laknak hozzánk, mégsem szerves részei az életemnek. Hát ebből nem lett semmi. Oké, a hely gyönyörű volt, azonnal beleszerettem, és igazán remélem, hogy még újra eljutok egy olyan társasággal, akiket, mondjuk, kedvelek is. Őszintén, a két hét alatt öregedtem vagy hatvan évet, köszönhetően a délutáni unalmas sétáknak és az este nyolc órai (!!!) lefekvésnek. Az összes izgalmat, amiben részem volt, Agatha Christie krimijeinek köszönhettem, vagy tízet befaltam belőlük a két hét alatt. Viszont Virággal folyamatos telefonkapcsolatban voltam, merthogy a pótvizsgák ideje alatt többszörösen is szétizgultam magam. Volt kiért. Viszont szerencsére mindenki átment. (Cortez is). Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy küldök neki egy „gratulálok” üzenetet, de két és fél hónappal az utolsó találkozásunk után ez valahogy hülyén vette volna ki magát.

Ráadásul lelki szemeim előtt megjelent Kinga, aki még a képzeletemben is kiabált velem. Így nem üzentem. És természetesen Cortez sem üzent nekem. Hát, valahogy így állunk most.

Mivel holnap csak négy ofőóra lesz, az íróasztalomra tettem a szinte üres sulitáskám, aztán felnéztem a netre. Az msn majdnem fullon volt, valamennyi osztálytársam siratta a nyarat, szidta a sulit és kikerültek azok az üzenetek is, amiket annyira utálok szeptemberben! Ezek azok az ominózus

„de jó poén volt, emlékszel? LoL. XD” és hasonló üzik, amiket az égvilágon senki sem ért, csak aki jelen volt a fergeteges poén idején. Vagyis én nem. Mindegy. Amíg páran bombáztak a sztorikkal, megnéztem az e-mailem. Nem jött egy sem, de rányomtam a tegnap kapott levél válaszgombjára, és sok sikert kívántam Arnoldnak az új sulijához. Kicsit elhomályosodott a tekintetem, miközben utóiratnak odabiggyesztettem, hogy hiányzik. Mert ez az igazság. Arnold nagyon hiányzik.

Holnap suli: 5/5 – végre!!!

Virág: 5/5 – webkameráztunk, már iszonyúan hiányzik!!!

Arnold: 5/2 – valahol, egy párizsi koleszban, tőlem igen messze… L

Vacsora: 5/1 – roston sült (vagy inkább szénné égett) pulyka kertész salátával. Éhenhalok! L

Facebook: 5/3 – felkerültek a nyári képek, mindenki ezerrel taggel, kommentel, lájkol… Az én egyetlen lillafüredi képemre egyedül Jacques reagált. Annyit, hogy: mais c'est gentil!

Odabiggyesztettem egy mercit. ☺

Cortez Facebook-oldala: 5/1 – semmi. Csak millió üzenet a falán, mindenki hiányolja. De nem reagált, ha jól láttam, egész nyáron…

Szeptember 1., szerda

Reggel sikerült olyan idegesen ébrednem, mintha csak az első napom lenne. Mármint kilencedikben. Szenvedtem egy sort azon, hogy mit vegyek fel, aztán hisztiztem egy egészségeset, mert sehol nem találtam a körkefémet, ami nélkül a frufrum kész rémálom, végül minden végtagomat dobálva lementem a lépcsőn. A szüleim örömmel nyugtázták, hogy kamaszkorom kiteljesedni látszik. Éljen. Eltettem a táskámba a becsomagolt uzsonnát, aztán megálltam apu előtt, aki még reggelizett.

– Indulhatunk? – kérdezte, mire az egyik tincsemet tekergetve elhúztam a számat.

– Ööö. Nagy gond lenne, ha egyedül mennék? – kérdeztem.

– Mármint Virággal? – csodálkozott.

– Nem, ő Ricsivel megy. Tudod, a Jármű… – hebegtem, Ricsi robogójára célozva. Most hogy mondja meg az ember az apjának, hogy tizenegyedikben már ciki, ha kocsival viszik suliba?

Szerencsére apu vette az adást, mosolyogva összenéztek anyuval, egészen egyszerűen „arinak” minősítették, hogy egyedül akarok a suliig sétálni.

Na, most, hogy ari lettem, gondoltam, elindulok. A házból kilépve azonnal hatalmába kerített az a semmivel össze nem téveszthető érzés, hogy elkezdődött a suli. A levegő friss volt, szinte nyári, de az üres táska a vállamon, a buszmegállókban ácsorgó fiatalok és a kora reggel illata hamisítatlan szeptemberi érzést ébresztett bennem. Kicsit fura volt egyedül menni a suliba, de addig legalább betettem a fülembe a zenelejátszóm fülhallgatóját. Igazából egy tökéletes „első napos” számot akartam elcsípni, de mivel a Szent Johanna nincs messze, addig nyomkodtam a zenéket, hogy végül odaértem, mielőtt bármit is meghallgathattam volna. A suli körül kisebb csoportokba verődve, mindenfelé diákok lézengtek, és hangosan… sztorizgattak. Jaj, hogy én hogy utálom az első napokat!

Azonnal megpillantottam a saját kis csoportomat, úgyhogy mosolyogva léptem oda Virág, Ricsi és Dave társaságához.

– Sziasztok – köszöntem. Virág hullámos, sötét haja a vállára omlott, élénksárga, napraforgó (?) mintás pólója szépen kiemelte a nyári barnaságát, és csak úgy ragyogott. Aztán amikor megpillantott, azonnal a nyakamba ugrott, és nagy nevetések közepette a pótvizsgájáról kezdett regélni. Úgy tűnt, jópofa dolog a matek bukás. ☺

– Ren! Mutasd, mit hallgatsz! – lépett el Ricsi a robogótól, és elvette a zenelejátszóm.

Természetesen jót szórakozott a szerinte „béna” zenéimen, raszta haja csak úgy rázkódott, én pedig gombóccal a torkomban lestem körbe. Nem láttam sehol.

– Ööö – vakartam meg a homlokom. – Cortez még nem jött? – érdeklődtem a lehető

legközömbösebben.

– Csak a jövő héten lesz – vonogatta a vállát Ricsi, aztán hozzátette hogy a cserediák „izén” van.

Ó, na ez az, ami kiment a fejemből. Mivel Cortez egész nyáron nem volt itthon, nem tudott részt venni a cserediák programban, úgyhogy az igazgató engedélyével neki most kellett elmennie.

Tehát semmi értelme nem volt egész éjjel görcsölnöm, Cortez csak a jövő héten jön. A tekintetem találkozott Virágéval, aki szomorúan nézett rám. Mivel hivatalosan is ő az LLB-m (legeslegjobb barát), természetesen tudta, hogy mit gondolok. Dave éppen arról magyarázott, hogy mennyi minden történt vele a nyáron (leginkább semmi, de ezt mind posztolta), amikor megérkezett Zsolti. Oké, azért a történethez hozzátartozik, hogy mindenki rengeteget változott a nyári szünet alatt. Virágnak nőtt a haja, és még furább cuccokat hord (☺), Ricsinek lett egy második szemöldökpiercingje meg egy új bandája, ahol ő a basszgitáros, Dave magasabb lett, és menedzserkülsejéhez (tényleg zakót hord) mostanra egy aktatáska is társult, Zsolti pedig… Na, Zsoltitól leesett az állam. Hol van már a kissé túlsúlyos, folyton mindenfélét kajáló kissrác? Magas, izmos, tüsihajú, kifejezetten helyes fiú lett, ráadásul a humora megmaradt, úgyhogy előre féltem, hogy Kinga erre nem készült fel eléggé.

– Csoki – köszöntött minket, mire elmosolyodtam. Zsolti beállt a társaságunkba, és kissé szentimentális pillantást vetett az épület felé. – Hát… végzősök lettünk – mondta már most nosztalgiázva. Kérdőn néztünk össze.

– Még csak tizenegyedikesek vagyunk – törtem össze az álomképét könyörtelenül. Zsolti értetlenül nézett rám, aztán elgondolkozott.

– Ez kész – vihogott Ricsi, amikor Zsolti szitkozódva elismerte, hogy igazam van.

– Mégis hogy gondolhattad, hogy végzősök vagyunk? – kérdeztem hitetlenül.

– Annyit kamuzott nyáron a koráról, hogy mostanra elhitte, hogy elmúlt tizennyolc – magyarázta Ricsi, mire mindenkiből kitört a röhögés. Ezután következett pár „sztori”, amit csak azért nem untam, mert Ricsi és Zsolti valami fesztiválról beszéltek, ahová mentek a nyáron, és ahol egészen sok érdekes dolog történt velük.

– Az a Ló? – nézett át a vállam felett Zsolti hirtelen, mire mindannyian hátranéztünk.

Ha egy pillanatig is féltettem Kingát, kár volt. Ő nem az a játékos, aki valaha is feladná. Ezt sejtenem kellett volna. És ha Zsoltinak volt másfél hónapja, hogy ledöbbentse a többieket, akkor Kingának is volt. Szandál, szoknya, blúz, szolid, mégis szép smink, a megszokott copf helyett pedig kiengedett, hosszú, dús barna haj. Kinga azon kevesek egyike, akiknek sikerül ízlésesen feltűnőnek lenni. És ezt mindenki észrevette. Igen, még Zsolti is.

– Jó reggelt – köszönt, és úgy nézett végig a társaságon, hogy egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.

Amíg a fiúk tovább magyaráztak valami csocsóversenyről, Virág azon szomorkodott, hogy mindenki nőtt a nyáron, csak ő nem.

– Ne izgulj – simítottam meg a karját. Tény és való, hogy Virág fél fejjel alacsonyabb Kingánál és nálam.

– Ajj már! Lehet, hogy sose növök már többet? – rágta a szája szélét, szemmel láthatóan gondterhelten.

– Dehogynem – biztattam, de velem egy időben Kinga rávágta, hogy „dugó maradsz”, mire Virág totálisan elszontyolodott.

– Kinga! – szóltam rá mérgesen.

Végül Ricsi odafordult, és hogy jobb kedvre derítse Virágot, azt mondta neki, gondoljon arra a YouTube-videóra, amit annyiszor szokott nézni. Virág töprengett pár pillanatig, aztán boldogan elmosolyodott.

– Miről van szó? – kérdeztem Ricsit.

– Valami kiskutyát néz állandóan, ami belefér egy csészébe – legyintett, és már vissza is fordult Zsoltiékhoz. Nos, Virágnak ennyi kellett, máris jobb kedve lett.

Kinga unottan motyogott valamit az „undorítóan boldog” párokról, én pedig őszinte örömmel mosolyogtam Virágra. Ha van a világon kedves, szép és totálisan jól működő dolog, akkor az az ő

kapcsolata Ricsivel. Kinga ezért is hitetlenkedik és gúnyolódik rajtuk. Mert ők ketten olyan jól megvannak, ami igazán ritka. Nyáron elég sokat voltam velük, moziztunk meg kutyát sétáltattunk, babáztunk (Virág kisöccse valami eszméletlenül aranyos), és csak ámultam, hogy ők ketten mennyire passzolnak. Tavaly, első félévben még semmit nem tettem volna fel arra, hogy Virág egyszer kiegyensúlyozott lesz. Az emó korszaka csúcsán, a világ legutálatosabb barátjával, rossz társaságban… esély sem volt még arra sem, hogy a mi barátságunk megmarad. Aztán Virág ott találta meg a nyugalmát, ahol, őszintén, sose gondoltam volna. Tulajdonképpen senki nem tett volna sokat az ő kapcsolatukra, és láss csodát, mégis! Pedig náluk jobban senki nem különbözik egymástól! Ricsi menő, a raszta hajával, a zenekarával, a korával (Cortez és ő egy évvel idősebbek nálunk), a stílusával… Virág meg, hát… Ő Virág. Az emó után ráakadt valami egészen elképesztő, fura stílusra, mindent szeret, ami egy kicsit is „nem normális”, és állítom, ő az egyetlen, aki begyűjti azokat a ruhákat, amiket más soha nem venne meg. De sokkal jobban áll neki a morc emó után ez a boldog hippi stílus, ráadásul ők ketten totál szerelmesek, amitől Virág ragyog, Ricsi pedig… Ricsi olyan, amilyen. Nem érzelgős, de ha Virág közelébe megy valaki, azonnal le akarja fejelni. Nos, ő

így fejezi ki az érzelmeit. ☺

– Hé, nem tudjátok, hogy hol kell kérni a belépőkártyát? – állt meg előttünk egy laza, kilencedikes fiú. A társaságunk egy emberként fordult felé, de mielőtt még normális választ adhattunk volna,

Ricsi megelőzött minket.

– Figyelj, bemész az aulába, és ott áll egy nő a szobor mellett. Majd ő eligazít – vágta rá visszafojtott mosollyal.

– Kösz – biccentett az elsős.

– De, hallod – szólt közbe Zsolti nyugodtan tegezd le, őt mindenki csak Emikének hívja – bólogatott vadul.

– Oké.

– Ha esetleg elkezd ordítani, ne is törődj vele. Kicsit bolond – tette hozzá Dave.

– Jól van, kösz – indult befelé a suliba a gyanútlan srác.

– Most ezt muszáj volt? – mosolyodtam el kínosan. A fiúk persze folyamatosan röhögtek, én meg

őszintén megsajnáltam a kilencedikest. Így indítani a Szent Johannában. Letegezni Mádayt. Juj. L

– Sziasztok! De jó újra látni titeket! – lépett mellénk hirtelen Karcsi. A szemüveges srác boldogan vigyorgott ránk, és igyekezett nem tudomást venni arról, hogy Ricsiék úgy nézik, mintha nem lenne normális.

– Szia, Karcsi – köszöntöttem kedvesen olvasókörös barátomat.

– Hogy telt a nyarad?

– Köszönöm, nagyon jól. És – lépett közelebb, mintha csak valami bizalmasat szeretne mondani – most, hogy tizedikes lettem, talán már nem fognak cikizni.

– Remélem – biccentettem mosolyogva. A következő pillanatban Karcsi szó szerint nekem esett, mert egy végzős fiú nekiment a vállának, aztán Zsolti odanyújtott neki egy almacsutkát „dobd már ki helyettem” nézéssel. Karcsi a vállát dörzsölgetve ballagott el a szemetes felé, én pedig sóhajtva néztem utána. A lúzerség nem korfüggő. Szegény.

Pár perc múlva úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a suliba. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, aztán átvágtunk az aulán. Lehajtott fejjel slisszoltunk el az igazgatóhelyettes mellett, aki a Jeanne d'Arc-szobor mellett állt, és éppen torkaszakadtából üvöltött a kilencedikes fiúval.

– Mégis, mit képzelsz magadról? És mi az, hogy Emike? Fiam, neked teljesen elment az eszed???

Felsunnyogtunk a lépcsőn, és miközben a fiúk megállás nélkül röhögtek, én visszanéztem.

Igyekeztem egyfajta „Isten hozott a Szent Johannában” pillantást küldeni a kilencedikes felé, de a srác elkapta a tekintetét. Nagyszerű, hogy már az első napon sikerült új barátokat szereznünk. No comment. A folyosón végighaladva próbáltuk kikerülni a lökdösődő tizedikeseket (Karcsit beállították egy körbe, és egymásnak passzolták), a viháncoló a-s lányokat, akik így, tizenegyedik elejére már úgy néztek ki, mint a Szent Johannába járó Pussycat Dolls. Már ami az öltözködésüket illeti. Magunk mögött hagytuk a suliboxoknál ácsorgó megszeppent kilencedikeseket, és miközben a sulirádióból a Blink 182-től a The Rock Show üvöltött, megérkeztünk az utolsó ajtóhoz, a 21-es teremhez. Ahogy beléptem, olyan „otthon, édes otthon” érzés kerített hatalmába. Automatikusan lehajtottam a fejem, így Andris alufólia labdája a mögöttem érkező Zsoltit találta el, aki azonnal beszállt a játékba, és dobálózni kezdtek. Robi a teremben lévő tévét hangosította folyamatosan, így a sulirádió zenéjét kezdte elnyomni egy Guns N' Roses-dal, amit egyáltalán nem akartam hallani.

Andris és Robi, ha ez lehetséges, a nyáron még inkább „rockerekké” váltak. Mindketten megnövesztették a hajukat, és szeptemberre kierőlködtek egy copfot is. Háromnegyedes gatyát viseltek bakanccsal és kockás inggel, az ingek alól pedig kilógott az együtteses póló. Ők most igazán a „teszünk rá” korszakukat élik, úgyhogy egész nyáron nem beszéltünk egymással, azonban a Facebook-oldalukra néha ránéztem, és láttam, hogy a szünetet leginkább maratoni sorozatnézéssel, maratoni PS-ezéssel és maratoni zenehallgatással töltötték. Üdvözlésképpen pedig mutattak nekem egy ördögvillát (mutatóujj és kisujj feltartva). Igen, nekem is hiányoztak. ☺

A tanári asztalnál Gábor és Jacques lapozgattak egy képregényt, az érkezésünkre felkapták a fejüket, és vadul integetni kezdtek. Mindkettejükkel kapcsolatban voltam egész nyáron (Jacques-kal webkameráztunk, Gábornak pedig egyedüliként „lájkoltam” a bejegyzéseit), úgyhogy csak pár szót akartam váltani velük arról, hogy klassz újra a suliban, de Andriséktól semmit sem hallottunk, úgyhogy mindegy. Milyen is lehetne az első nap, ha nem totál káosz?

Beültem a padomba, és előszedtem egy üres füzetet, meg kihalásztam a táskámból a tollam, amit a Louvre shopjában vásároltam. Mona Lisá-s. Tök jó! Mellettem Virág is kipakolta a felszerelését, hozzám hasonlóan ő is valamennyi holmiját a cserediák vakáción szerezte. Azonban lényeges különbség, hogy amíg mi, Kingával lejártuk a lábunkat, és minden, de minden nevezetességet megnéztünk, addig Virág a saját utazásán magasan tett a látnivalókra, őt egyetlen egy dolog érdekelte Párizzsal kapcsolatban: Eurodisney. ☺ Úgyhogy volt neki Karácsonyi Lidércnyomás-os tolltartója, csingilinges füzete és Alice Csodaországban-os táskája. Hát igen, ő Virág.

Olyan hangzavar volt a teremben, hogy szinte szétrobbant a fejem. Mindenki egyszerre beszélt, hozzám hátrafordult Zsák, közben Dave megadta az új mobilszámát (megint új telefonja van, legújabb, legtutibb, legspécibb iPhone), eközben Virág is mutogatta a tollait, ráadásul Kinga Zsoltival üvöltött, amiért hátba dobta egy alufólia labdával. Ja, és Andris meg Robi a nyitott ajtón keresztül elkezdte átdobálni a szemetünket az a-sok termébe.

A hatalmas lármában a csengő megváltásnak tűnt, bár a többieket nem nagyon zavarta. Hirtelen elszállt a nyár, sőt, olyan volt, mintha el sem váltunk volna egymástól. Pár centi növés, néhány megváltozott frizura, egy-két új holmi. De ezenkívül semmi. Júniusban valahol itt hagytuk abba.

Üvöltözés, dobálózás, eszméletlenül hangos röhögés…

Ahogy körbenéztem a teremben, belém hasított a déja vu érzés. Összesen két pad maradt üresen. A mögöttem lévő és a középső padsor utolsó helye. Cortez a héten nem jön, tehát egy hely kiadó.

Zakatoló szívvel néztem a nyíló teremajtó irányába, a fülem zúgott, és annyira görcsösen kulcsoltam össze az ujjaimat, hogy teljesen elfehéredtek. Az ofő mosolyogva belépett, és kicsit meghatódva nézett végig rajtunk.

– A 11/b – szipogta.

– Tanár úr, jó nő lesz az új osztálytársunk? – üvöltötte be Robi, mire mindenki felröhögött.

– Parancsolsz? – nézett rá kérdőn Haller. Ennyit az érzelmekről.

– Tényleg, ki jön Neményi helyére? – kérdezte Zsolti.

– Ú, úúú! – csillant fel Virág szeme. – Edward! Jöjjön Edward!

– Értsd már meg, hogy Edward Cullen nem létezik – fogta a fejét Kinga.

– De miért? Most kéne egy osztályba járnia velünk. Ő is tizenhét… – vitatkozott Virág.

– Virág, te vagy a világon a legostobább ember – jelentette ki Kinga. Virág elengedte a füle mellett a megjegyzést, aztán hátrafordulva rámosolygott Ricsire, aki jól kiröhögte a „Tvájlájt” miatt.

– Nos – ráncolta a szemöldökét az ofő az új osztálytársatok azonnal feljön a titkárságról, kérlek titeket, fogadjátok nagy szeretettel.

– Megölelhetem? – ordította Zsolti.

– Khm. Nem, nem hinném – töprengett az ofő, aztán felajánlott egy kézfogást, alternatívának.

– De csaj lesz? Tanár úr, ki lesz az? – kérdezte Andris izgatottan, szinte tűkön ülve. Ekkor megint elszabadult a pokol, mivel Kinga „gyerekesnek és éretlennek” nevezte a viselkedésüket, mire Andrisék megdobálták krétával. Szegény ofő megkérte őket, hogy szedjék össze és tegyék vissza a táblához, aztán még pár percig próbált rendet teremteni, mikor nyílt az ajtó.

Hülyeség, hiszen tudtam, hogy nem lehet Arnold, mégis egy pillanatig elhittem. Még a lélegzetem is visszatartottam, és reméltem, sőt, görcsösen kívántam, hogy ő legyen az. Hogy jöjjön be késve, lazán oltsa le a tanárt néhány bonyolult kifejezéssel, majd az utolsó padhoz indulva rám mosolyogjon, hogy aztán levágja magát a székre és óra végéig olvasson. A hiánya szinte fojtogatott, és bár tudtam előre, hogy nehéz lesz nélküle, megdöbbentett az az űr, amit maga után hagyott. Virág kinyújtotta felém a kezét, én pedig megfogtam. Kissé megszorította, és bátorító mosollyal valami olyasmit próbált üzenni a tekintetével, hogy „Arnoldnak most sokkal jobb”. Ezzel tisztában voltam, mégis, önző módon azon töprengtem, hogy nekem vajon mikor lesz sokkal jobb. Még egyszer gyorsan hátranéztem az üres padra, és nagyot sóhajtva beláttam, hogy utoljára üres Arnold helye. Az többé már nem az övé.

A terembe eközben belépett egy alacsony, ázsiai származású srác, és esetlenül megállt a tanári asztal mellett. Olyan zavarban volt, hogy tisztán látszott a kézremegése és a gyöngyöző homloka.

– Jé, egy kínai! – üvöltötte be Zsolti. Több se kellett, az osztály dőlt a röhögéstől, a fiú szinte elájult, annyira lesápadt, Kinga pedig feltérdelt a székére, és Zsoltihoz hátrafordulva ráförmedt, hogy

„mekkora egy tapintatlan bunkó”.

– Gyerekek! – csitított minket az ofő. – Csendet!

Végül is mindenki elhallgatott, és fürkészve néztük az új osztálytársunkat, akin látszott, hogy legszívesebben elrohanna.

– Köszöntsétek sok szeretettel Matsuda Okitsugut! – olvasta fel a nevet egy papírról. Andris és Robi azonnal elröhögték magukat, Virág meg teljesen odavolt, hogy „ez oan nagyon jó név, az övé meg uncsi”.

– Szia – köszöntem, azt hiszem, egyedül, mert mindenki mást lefoglalt, hogy bunkó legyen. Pár pillanat káosz után Dave felállt, és megköszörülte a torkát.

– Üd-vöz-lünk! – szótagolta, enyhén szájbarágósan. A srác megvárta, hogy Dave hangosan és hasonlóan szótagolva bemutatkozzon, miközben vadul gesztikulált.

– Sziasztok – köszönt vissza végül egy csepp akcentus nélkül, ami először mindenkit megdöbbentett, aztán persze jól kiröhögték Dave-et, aki feleslegesen produkálta magát.

– Okitsugu apukája japán származású, de a fiatalember Budapesten született, és természetesen beszéli a nyelvünket – tette hozzá Haller, így Dave végérvényesen beégett. – Kérlek, foglalj helyet veregette meg a vállát a tanár, mire a fiú elindult volna, de hirtelen megcsörrent a zsebe.

– Macu, kapásod van! – kiáltotta be Ricsi, mi meg elnevettük magunkat. Egyrészt azon, amit mondott, másrészt meg, Ricsi úgy döntött, nem vesződik a hosszú névvel, egész egyszerűen

„lemacuzta” Okitsugut.

– Tanórák alatt tilos a mobiltelefon használata. Tanácsolnám, hogy a szünetben nézd át a házirendet – szólt rögtön az ofő.

– Elnézést, már ki is nyomtam – hebegte Macu.

– Az meg mi? – nyújtogatta a nyakát Dave. Mivel az új osztálytársunkra nézett, csak tippelni tudtuk, hogy a telefonon akadt meg a szeme.

– A telóm – vonogatta a vállát zavartan a fiú.

– Azt látom. Ez az új – vizslatta Dave, aki az utolsó padból is felismer egy vadiúj Apple-t. Igazából csukott szemmel is felismerné, csupán tapintás vagy ki tudja, talán szaglás alapján. Dave enyhén szólva „kütyüsznob”, ráadásul már az oviban is alma volt a jele, így nem csoda, ha szemmel láthatóan belebetegedett, amiért valakinél ugyanolyan mobilt lát.

– Igen, a múlt héten jött ki – biccentett Macu.

– Pontosabban kedden – kötözködött Dave.

– Aha. Kedd éjjel rendeltem a neten.

– Én délután – kontrázott Dave, és elismerő pillantásokban bízva, körbefordult. Hát, sajna nem segíthettem, mert baromi rég elvesztettem a fonalat. Pontosan mi van?

– Mivel rendelted?

– Fedex.

– Hah! Én UPS – tapsolt egyet Dave. Talán ez azt jelentette, hogy ő nyert. Őszintén, fogalmam sincs, mi zajlott le köztük, laikusként azt gondolom, „csak” telefonokról volt szó. Persze ezt sose mondanám ki, mert Dave megharagudna. Állítom, jobban szereti a mobilját, mint… bármit? És úgy tűnik, az egyeduralmának vége: az új osztálytársunk komoly konkurenciát jelent.

Macu hátrament az utolsó padhoz, és miközben én sóhajtozva végleg elbúcsúztam Arnold helyétől,

Dave dühösen méregette az új fiút.

– Remek. Akkor tehát elkezdhetnénk – tapsolt kettőt Haller.

Ezután meghallgattuk a tévében az igazgató, Monsieur Borrel beszédét, ami annyiból volt izgibb, mint a tavalyi, hogy egy légy állandóan rászállt a hajára, és azt hessegette. Miután Máday szó szerint kilökte a képből, következhetett az igazgatóhelyettes asszony és a házirend-módosítás. A légy nyilván nem tudta, hogy kivel van dolga, így Mádayt is megpróbálta megzavarni. A teremben Dave jóvoltából (aki rögtön magára vállalta a buki szerepét) elkezdődtek a fogadások, „Máday vs. Légy” címmel. Talán ez volt a legemlékezetesebb évnyitó. Mellesleg Máday nyert, mert egy gyanútlan pillanatban a kezében tartott vaskos házirenddel kilapította a legyet. Itt ért véget a móka, illetve számunkra. Kinga egy kicsit tovább hőzöngött, és mindenképpen értesíteni akarta a Green Peace-t, hogy az ig. helyettes állatkínzó. ☺

Az első szünetben szinte csordaként vonultunk ki a teremből, ránk fért már a pihenő, a nyári szünet után mindig alacsony a diákok ingerküszöbe. Virággal beálltunk a büfébe, és miközben várakoztunk

(egy végzős megvette előlem a kókuszgolyót L ), megkérdeztem, hogy mit tud Cortezről.

– Nem sokat, a pótvizsgáról elrohant – vonogatta a vállát.

– Aha. És… és nem kérdezett semmit? Mármint rólam? Virág szomorúan csóválta a fejét, én pedig sóhajtva megérintettem a nyakamban lógó gyűrűt. Már megint mi ez az egész? Miért küldte nekem, ha aztán eltűnik? Kezdek belefáradni, hogy Cortezen és a húzásain agyaljak. Hű. Kinga minden bizonnyal hatással van rám.

Kimentünk az udvarra, és a ragyogó napsütésben egyedül árválkodó padot figyeltem. Odasétáltam, és halvány mosollyal felültem a támlájára. Nem sokkal később Karcsi is csatlakozott hozzánk.

– Milyen volt az első órád? – érdeklődött Virág, miközben beleharapott a sajtos rolóba.

– Jó, az osztálytársaim örültek, hogy újra látnak, páran meg is öleltek! – igazította meg Karcsi a szemüvegét. Én rutinosan hátranéztem, mert gyanús volt, hogy a csak „herripotterként” nevezett fiút miért ölelgetnék. Vagy négy post it cetlit szedtem le a hátáról különböző „lökj meg nyugodtan”,

„passzold nekem a medicinlabdát” vagy éppen „igen, én szidtalak, bajod van vele?” firkákkal.

Csoda, hogy épségben kiért az udvarra. ☺

Kinga egy végzős fiúval beszélgetett. A szemem sarkából próbáltam meglesni, hogy vajon mit szól ehhez Zsolti, de a jelek szerint semmit. Háttal állt, és a legkevésbé sem foglalkoztatta, csak Ricsi,

Dave és a köréjük gyűlt menő diákok, akik megállás nélkül röhögtek. Amikor Kinga észrevette, hogy a „féltékennyé teszem Zsoltit” hadművelet befuccsolni látszik, nemes egyszerűséggel elküldte a fiút. Az nem értette, hogy mi ez a hirtelen váltás, így Kinga egy erőteljesebb „húzzál már el!” felszólítással érte el a célját.

Mindentől függetlenül szörnyen éreztem magam. A mellettem lévő üres hely nyomasztott, az árkádok alatt álló fiúk közül elképesztően hiányzott valaki… hát, nem ez volt életem legboldogabb napja. A nap felé fordultam, és behunyt szemmel töprengtem. Így telt az első szünet.

A maradék három ofőóra szinte elrepült, mert Haller végig diktált. Az órarendnél páran felhördültek, ugyanis mindannyiunknak emelt franciára kell járni, ami érthető, hiszen franciások vagyunk. Csak hát… kicsit húzós lett.

– Tanár úr, azért ez túlzás. Monsieur Durand-t többet fogom látni, mint az anyámat! – üvöltötte be Zsolti.

– Tudom, az órarendetek kissé nehéz… – bólogatott megértően az ofő.

– Elváltak a szüleid, nem is látod anyádat – gondolkozott Dave.

– Akkor, tanár úr, Monsiuer Durand-t többet fogom látni, mint Dave anyját! – javította ki magát Zsolti. Szakadtunk a nevetéstől, és ezen még Haller is elmosolyodott.

– De tényleg, tanár úúúr! – hintázott a székén Ricsi, miközben meglóbálta a kezét.

– Parancsolj, Richárd.

– Szerdán három óra Durand-nal?

– Valóban, elsőre kicsit soknak tűnhet, de nagyon szeretném, ha jövőre mindenki emelt szintű

érettségit tenne franciából – közölte az ofő. Ez nem lepett meg annyira minket, szinte mindenki bólintott a bejelentésre, ráadásul a francia az egyetlen tárgy, amiből kivétel nélkül mind nagyon erősek vagyunk.

– Tanár úr, mi az az etikaóra? – harapott bele Zsolti egy rozs zsömlébe, félbeszakítva a töprengést.

– Hidd el, nem neked való – vágta rá Kinga.

– Kérdeztelek? – tárta szét a karját Zsolti.

– Fejezzétek be! – szólt rájuk mérgesen az ofő, aztán, mintha csak zavarná valami, megrázta a fejét.

– Ki énekel? Haraszti!

– Elnézést, tanár úr, de ha hallom a Nothing else matterst, sose bírom ki, hogy ne énekeljem.

– És most pontosan hol hallod?

Robi felmutatta a telefonját, mire az ofő kissé kiakadt. Sikerült első nap berekednie. Virág felajánlott neki egy mézes-mentolos cukrot, de addigra Haller mar nem volt olyan hangulatban, hogy elfogadja. Megköszörülte a torkát, és rátért a további, „borzalmasan fontos” megbeszélnivalókra.

Egyébként egy ofőnek mindig szörnyen sok mondanivalója van. Döntenünk kellett például a teremben lévő plakátokról. Ebből rögtön parázs vita alakult ki, mert Virág Adam Lambertet akart, amiért a fiúk kegyetlenül kiröhögték. A két rocker Metallicát, Ricsi Kornt, Zsolti Mádayt (☺), Zsák Párizs plakátot, Kinga meg a globális felmelegedés veszélyeire felhívó figyelmeztető posztert. És ez így ment egy jó darabig. Már megszoktam, hogy a plakátválasztás mindig komoly dilemma, úgyhogy összemosolyogtam Gáborral, ugyanis mi ketten szokás szerint kimaradtunk a harcból.

Utolsó óra után mindenki egymást lökdösve indult az ajtó felé, Haller pedig összerendezgette a papírjait a tanári asztalon. Gábor és Jacques felajánlották a segítségüket, ezzel az ofő napja valamennyire meg volt mentve. Afféle „még léteznek kedves diákok” pillantással megköszönte, én meg otthagyva őket kimentem a teremből.

Szerintem a diákok rekordidő alatt hagyták el az épületet, én már úgy érkeztem a folyosóra, hogy szinte üres volt. Elsétáltam a suliboxok mellett, és ráköszöntem Macura, aki a saját ajtajával kínlódott, mivel sehogy sem tudta kinyitni. Egy pillanatig hezitáltam, aztán odaléptem mellé, és belöktem a szekrényajtó felső sarkát. Azonnal kinyílt.

– Hú, kösz, már percek óta szenvedek. Mindegyik ilyen nehezen nyílik? – érdeklődött Macu.

– Nem, csak ez – suttogtam, és szomorúan elmosolyodtam. Arnold szekrénye volt, épp eleget kísérleteztünk, mire megtaláltuk a legegyszerűbb nyitási technikát. – Na, és hogy tetszik a suli? – érdeklődtem, mert ahogy megfigyeltem, szegény Macu ma csak Gáborral és Zsákkal váltott pár szót, a többiek nem igazán foglalkoztak vele.

– Klassz – vágta rá rögtön. – Figyelj – fordult hozzám. – Még nem ismerek itt senkit, megadhatom a számom? Csak hogy valaki tudja… – magyarázta zavartan.

– Ó, persze. Egy pillanat! – kutakodtam a táskámban, aztán előkaptam a mobilom, és felnyitottam.

Erősen nyomtam a gombokat (néhány nehezen reagál), aztán beütöttem a nevét. – Mi a szám?

– Ez a mobilod? – döbbent le totálisan, én meg zavartan megpróbáltam elrejteni a tenyeremben a szégyenteljes készüléket.

– Ööö. Igen – bólintottam. – Kicsit régi.

– Azta! Megnézhetem? Évek óta nem láttam hasonlót!

Na, kösz szépen! Kénytelen voltam odaadni a telefonom, hogy új osztálytársunknak okozzak néhány igazán mulatságos percet. Elvileg remekül ki kéne jönnie Dave-vel. Amúgy meg, miért közröhej tárgya a telóm? Működik! Tudok vele telefonálni! És még kamerás is! Jó, tény, hogy már csak aukciós oldalakon lehet kapni, azt hiszem, az eladó azért fizet, hogy valaki vigye már el, de akkor is!

Macuval együtt mentünk ki a suliból, aztán elköszöntem tőle, és odaléptem a lépcső előtt ácsorgó többiekhez. Már épp bele akartam folyni a beszélgetésbe, amikor Dave ideges pillantásokat küldött felém.

– Minden oké? – kérdeztem.

– Reni! – nézett Dave mélyen a szemembe. – Döntened kell. Vagy én, vagy Macu!

– Mi? – hőköltem hátra a döbbenettől.

– Kivel barátkozol?

– Dave, tizenegyedikesek vagyunk, nem gondolod, hogy ez kissé… gyerekes? – mosolyodtam el, de aztán megpróbáltam komolynak tűnni, mert Dave kifakadt. Olyanokat mondott, hogy egyáltalán nem bírja az új „gyereket”, aki „lopja a személyiségét”, és amúgy is, „tök béna a telefonja”. – Olyan, mint a tiéd, nem? – csodálkoztam. – Az enyém jobb! – vágta rá gondolkodás nélkül. Oldalra pillantottam, és Ricsire néztem, aki megsúgta nekem, hogy Dave egész, álló nap ezen görcsölt. Nos, ilyenek a tizenhét éves fiúk. Van, aki már felnőtt, és van, aki még nem. ☺

Próbáltam meggyőzni Dave-et, hogy Macu kedves és abszolút nem lopja a személyiségét, hiszen még csak ma találkoztak először, aztán kihalásztam a mobilom a táskámból, mert üzenetem jött.

– Ez is ő, mi? Nemcsak a személyiségemet, a barátaimat is lopja! túrt bele idegesen a hajába, mire mosolyogva megráztam a fejem.

– Nyugi, ez Arnold – olvastam el gyorsan az sms-t.

– Mit akar? – kérdezte Ricsi.

– Csak az első napjáról írt… – nyomkodtam a billentyűket olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

– Azta, nyomógombos telefon! De gáz! – nézett Dave a kezemre, aztán kitört belőle a röhögés. A következő pillanatban megszólalt a Doorstól a People are Strange, úgyhogy mielőtt fogadtam volna Arnold hívását, elköszöntem a többiektől.

– Holnap találkozunk! És Dave, szerintem barátkozz össze Macuval. Remekül meglennétek! – céloztam arra, hogy kábé azonos a humoruk, aztán elsétáltam az úttest felé, és megnyomtam a

„fogadás” gombot.

Hazaérve előszedtem a füzetem, és a napközben csúnyán lefirkált órarendet átmásoltam, hogy szebb legyen. Aztán felnéztem a netre. Msn-en volt egy felkérésem, úgyhogy magamhoz adtam Matsuda Okitsugut, aztán beléptem. Virág (Luv Adam Lambert) – állapota nincs a gépnél, Ricsi elérhető, Kinga (edzésen) – állapota nincs a gépnél, Ricsi

(Children of the KoRn) – állapota elfoglalt, Zsolti (fekve nyom) – állapota nincs a gépnél, Dave

(Matsuda! Nem kedvellek!) – állapota elérhető. Andris (Wii) – állapota nincs a gépnél, Robi (Wii Andrisnál) – állapota nincs a gépnél, Gábor (pasziánszozik) – állapota elérhető, Jacques ( ☺ ) – állapota elérhető, Okitsugu (ki az az Edina, aki bejelölt? Pls valaki segítsen) – állapota elérhető. Az utolsó két név szürke volt. Arnold és Cortez. Mindketten offline módban.

Első nap: 5/3 – vegyes érzelmek. Valahogy nem volt teljes. L

Esti filmezés apuval: 5/2 – megnéztünk egy Stallone-filmet.

Nem is tudom. A végén már azt hittem, engem is lelőnek. ☺

Arnold: 5/4 – jól érzi magát, aminek nagyon-nagyon örülök!!! Virág: 5/5 – Ricsi próbált délután, úgyhogy ketten sétáltattuk meg Adam Lambertet. (mármint a kutyát). Közben olyasmiket beszéltünk át, mint Cortez, órarend, az a-sok, emelt francia, Beni… Tehát a szokásos. ☺

A hajam: 5/2 – ááá, totál béna. Szerencsére anyu bejelentett fodrászhoz szombatra! Éljen!

Macu: 5/4 – kedves srácnak tűnik, szegény, igazán sajnálom Dave miatt.

Cortez: 5/? – L

Szeptember 2., csütörtök

A tegnapi laza naphoz képest ma már rendesen 7 (!) óránk volt, úgyhogy hivatalosan is véget ért a nyári szünet. Mondjuk, páran ezt nem vették észre, mint pl. az a tizedikes fiú, aki fürdősortban jött suliba, vagy az a lány, aki flipflopban. Máday mindkettőt visszafordította az aulából, mondván „vagy elmennek egy last minute útra nyaralni, vagy felfogják, hogy ez egy iskola, és nem járnak strandruhában”. Ó, azok a boldog, reggeli kiabálások az aulában… ☺

A terembe lépve bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, de reménytelen volt, hogy zenét hallgassak, ugyanis kialakult egy reggeli verseny az a-sok és köztünk. Az ő termükből David Guetta üvöltött, amit Andris és Robi nemes egyszerűséggel csak a „zene megalázásának” nevezett, és felhangosították a mi tévénkből üvöltő Black Sabbathot. Erre az a-s fiúk feljebb nyomták Guettát,

Robiék értelemszerűen Ozzyt, úgyhogy konkrétan zengett tőlünk az iskola. A helyemen ülve átnéztem az órarendem, aztán vártam az első etikaórát.

– Szia! – lépett hozzám Macu.

– Szia! – néztem fel rá, aztán láttam, hogy mögötte Dave összehúzott szemekkel méreget.

– Kösz, hogy felvettél msn-re és visszajelöltél a Facebookon meg az iWiWen.

– Nincs mit. Most már hivatalosan is ismerősök vagyunk – feleltem, mire Macu elmosolyodott.

– Reni, beszélhetnék veled? – kiáltott rám Dave.

– Persze – tápászkodtam fel. – Bocsi – kerültem ki Macut, aztán odasétáltam Dave padjához. –

Igen?

– Mi újság? – kérdezte erőltetett lazasággal.

– Dave! – förmedtem rá. – Csak azért hívtál ide, hogy ne vele beszéljek?

– Velem sose beszélgetsz!

– Ne gyerekeskedj! Rengeteget beszélünk! Nyáron is csomót beszéltünk! – ráztam a fejem hitetlenül.

– De vele kedvesebb vagy! Ellenem fordít!

– Dave, azt hiszem, üldözési mániád van – szögeztem le, aztán visszasétáltam a padomhoz. Ahogy elhaladtam a mögöttem lévő üres pad mellett, szinte ösztönösen végighúztam rajta a kezem, miközben gondolatban egészen máshol jártam. Leültem a helyemre, hogy bambuljak egy sort, de közben rájöttem, hogy valaki néz. Ricsi összevont szemöldökkel meredt rám.

– Poros volt… a pad – hebegtem, aztán beletúrtam a hajamba, és lehajtottam a fejem. Mi bajom van nekem? Arnold helyétől búcsúzkodom, Cortez padját megsimítom. Na, most vagy kifejezetten szeretem a fákat, vagy totál begolyóztam.

Csengetéskor még a zenelejátszómat nyomkodtam, remélve, hogy a hirtelen kialakult csendben

(Guetta győzött, de Andrisék revánsért kiáltanak) meghallgathatok egy fél dalt.

– Ki az etikatanár? – forgolódott Ricsi.

– Mi az az etika? – kérdezte rögtön Virág.

Abban a pillanatban becsapódott az ajtó, én pedig felnéztem, és… éreztem, ahogy lever a víz. Hát, ezt nem hiszem el! Most már életem végéig el lesz szúrva a csütörtököm?

– Megköszönném, ha Rentai eltenné a zenelejátszóját. Ha nem kérek sokat – szólt rám Vladár gúnyosan.

Éljen, éljen! Egy pillanat alatt elpakoltam a zeném, aztán igyekeztem úgy viselkedni, hogy a tanár ne köthessen belém. Tulajdonképpen csak levegőt vettem, de azt is ritkán, nehogy megzavarjam az órát. Pedig mennyire örültünk (mindketten), hogy elválnak útjaink… Ez az én formám. Az egyetlen tanár, aki szívből utál, tizenegyedikben újra tanít. L

Óra végén Vladár felhívta a figyelmünket a hétfőn induló nyílt szakkörök hetére.

– Mindenkit szeretettel várok a rajzszakkörön! – csukta össze a naplót.

– Ren, de kár, hogy üti az olvasókört, nem? – kacsintott felém Ricsi.

– Igen – hebegtem, mert Vladár ridegen méregetett.

– Ezt én is igazán sajnálom – közölte, mire a többiek elröhögték magukat. Hát, nem én vagyok a kedvence. Kéne egy közös kép a Facebookra. ☺

Szünetben lementünk az udvarra, és amíg a fiúk az árkádok alatt ácsorogtak, mi Virággal és Karcsival felültünk a padra. A kilencedikes lányok is megérkeztek lassan, úgy látszik, tegnap rájöttek, hogy a Szent Johannában a szünetekben az udvaron történnek a dolgok. Csak lézengtek, susogtak és csodálkoztak. Azonnal feltűnt, hogy Ricsiék társasága felé pillantgatnak, ami nem csoda, az ő csapatuk alkotja az „abszolút menők klubját”.

Virág mosolyogva nyomkodta a telefonját mellettem, amikor megkérdeztem, hogy nem megy-e oda. Hiszen a barátja.

– Á, nem, jó itt is – mosolygott.

– Tudom, hogy csak miattam ülsz itt, de tényleg nem gond, ha néha Ricsivel töltöd a szünetet – erősködtem, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy az új lányok összesúgtak Ricsi mögött.

– Tutkó? – pislogott Virág.

– Persze! Menj, oké? – kérleltem, mire Virág vonakodva felállt.

– Te nem jössz?

– Én szeretek itt ülni – válaszoltam. Lehet, hogy hülyeség, de ez az igazság. Sok emlék köt ehhez a padhoz. Hm. Valóban szeretem a fákat. No comment.

Virág odaszökdécselt az árkádok alatt álló csoporthoz, aztán Ricsi ösztönösen átkarolta. Na.

Azonnal rend lett az udvaron, mindenki tisztába jött azzal, hogy ki kihez tartozik. És ez így van jól.

Fellapoztam Lőrincz L. László A kicsik című regényét, és immáron két főre szűkült társaságunkban Karcsival együtt olvastunk. Legközelebb akkor néztem fel, amikor a sulirádióból felcsendült a Muse Hysteria című dala, és az udvarra vezető ajtón kilépett az a kilencedikes fiú, aki tegnap Ricsiék jóvoltából letegezte Mádayt. A srác körbenézett, aztán elindult Zsoltiék felé, és meg sem állt, csak amikor már ott volt velük. Mindenki kérdőn nézte.

– Segíthetünk? Eltévedtél? – vigyorgott Dave. A fiú nem volt szívbajos, zsebre dugta a kezét, és lazán válaszolt.

– Miattatok Emike örökre megjegyzett magának… – kezdte, a többiek pedig elnevették magukat. –

Úgyhogy az a minimum,hogy veletek lógok – tette hozzá. Mosolyogva vártam a reakciókat, aztán Ricsi röhögve megveregette a vállát. Befogadták. ☺

Ő sokkal nagyobb szerencsével járt, mint Macu, aki csak lézengett az udvaron, végül odasomfordált hozzánk.

– Leülhetek? – kérdezte.

– Persze – válaszoltam.

Már éppen azon kezdtem filózni, lehet, hogy Macu egészen jó barátom lesz, és talán valamennyire

(minimálisan) helyettesíti számomra Arnoldot, amikor körülbelül két perc után megunta, hogy mi csak olvasunk, és közölte, hogy inkább visszamenne a terembe. Nos, igen. Arnold tényleg nem pótolható. L

Fizikán Gondos lángvörös haja bukkant fel a teremben, és a tanárnő azonnal leszögezte, hogy egyáltalán nem érdekli, milyen nyarunk volt (kedves tanárnő, szeretjük), aztán fellapozta a naplót.

– Látom, van egy új diák. Matsuda Okitsugu. Melyik az? Hm? – nyújtogatta a nyakát, miközben a szájában lévő cukorka hol az arca bal oldalán, hol pedig a jobbon türemkedett ki.

– Én vagyok! – nyújtotta fel a kezét Zsolti, ami egyébként jó poén volt. Gondos összehúzott szemmel méregette.

– Valóban?

– Nem – felelte Zsolti, mi pedig visszafojtott röhögéssel figyeltük a jelenetet.

– Akkor ne szórakozz, fiam! Na, álljon fel az új tanuló!

Több szempontból sem értettem Gondos tanárnőt. Először is, két csodálatosan meghitt és szép ☺

év után sem ismer fel minket. Másodszor pedig, tizenegy főből nem olyan nehéz kiszúrni az egyetlen ázsiai származású diákot, na, de mindegy. Macu felállt és bemutatkozott, aztán Gondos feleltetni akarta, de Zsákkal, Gáborral és Kingával együtt szóltunk, hogy még nincs anyag, amit számon kérhetne. Gondos azzal ültette le Macut, hogy akkor majd legközelebb. Szegény fiú, szerintem azt hiszi, hogy a Szent Johannában mindenki őrült. Nos, ez csak részben igaz. ☺

A Gondos tanárnővel eltöltött fergeteges óra után következett, amire annyira vártam, és amire a többiek annyira nem. Duplaóra Kardossal.

A tanár becsapta maga mögött az ajtót, aztán végignézett rajtunk.

– Üdvözlöm a 11/b-t és az új diákot! Hogyan szólíthatlak?

– Khm – tápászkodott fel. – A keresztnevem Okitsugu, de valamiért Macunak hívnak.

– Én voltam – üvöltötte be Ricsi, közben meg a fehér Adidas pólóját dörzsölgette, mert összetollazta.

– Pósa, megkérhetnélek, hogy ne ordíts? – szórt szikrákat Kardos szeme, aztán biccentett egyet Macu felé, jelezve, hogy felfogta a becenevét. Mivel elsőre mindenki frászt kap Kardos szigorú fellépésétől, hátranéztem Macura, és biztató mosolyt küldtem felé. Dave azonnal ideges pillantást vetett rám, úgyhogy inkább visszafordultam.

Ezután Kardos felhívta a figyelmünket a kötelező olvasmányokra (csak hárman vagyunk túl rajtuk,

Kinga, Gábor és én), az év kemény tanmenetére, valamint a szigorított ellenőrzésre plagizálás terén.

Ezt, azt hiszem, külön Dave miatt jegyezte meg. Mivel duplaóránk volt, és Kardos nem akart rögtön utálat tárgyává válni, megnéztük Szabó István Rokonok című filmjét. Ennek hárman kifejezetten örültünk. Virág, mert imád tévézni, én, mert még nem láttam a filmet, csak a regényt olvastam, és Kinga, mert odavan Csányi Sándorért. ☺ A többiek inkább kulturáltan unatkoztak. A tévézés miatt nem mentünk ki szünetre, úgyhogy duplaóra vége felé, amikor befejeztük a filmet, Kardos szólt, hogy csendben távozhatunk a teremből.

Már éppen indultam volna, amikor magához hívott.

– Igen? – léptem oda a tanári asztalhoz.

– Szeretném kérni, hogy a nyílt szakkörök hetén kicsit népszerűsítsd az olvasókört.

– Persze – bólogattam. – Hogyan? – kérdeztem, mert nem tudtam elképzelni, a Szent Johannások miért kezdenének el olvasni az én kérésemre. Elvégre kilencedik óta könyvvel a kezemben mászkálok minden szünetben, és ez csak azokat érdekelte, akiknek véletlenül nekimentem.

– Talán egy-egy népszerű diák segítségével… – magyarázta, én meg kezdtem megérteni.

– Rendben, megpróbálom – ígértem meg.

– A másik pedig – folytatta Kardos. – Szeretnélek megdicsérni. Antai-Kelemen lenyűgözött a pótvizsgán.

– Valóban? – mosolyodtam el boldogan, aztán rájöttem, hogy nem értem pontosan, mi közöm nekem ehhez.

– Igen. Nagyon jól felkészítetted.

– Ó – esett le végre. Szóval Kardos azt hiszi, hogy én segítettem Corteznek. – Az az igazság, hogy én nem… Nem velem készült fel – nyögtem ki.

– Igazán? Úgy tűnt pedig. De akkor mindegy.

– Mitől tűnt úgy? – ráncoltam a szemöldököm.

– Amikor megkérdeztem, ki segített neki abban, hogy életében először megtanulja az anyagot, azt mondta, te – felelte Kardos, aztán a fülembe hasított a csengő, a tanár pedig ott hagyott a teremben, egyedül a gondolataimmal és a kérdéseimmel.

Hogy pontosan micsoda? Szünetben leszaladtam az udvarra, és az árkádok alatt álló társaságtól kicsit félrehívtam Virágot, aztán elregéltem neki.

– Hú, ez jó! – töprengett. Sajna, a kupaktanácsunkat látva Kinga is azonnal odajött, és egy pillanat alatt leoltott.

– Ez nem jelent semmit. Annyit magyaráztál neki az irodalomról, hogy biztos a pótvizsgáról is te jutottál eszébe. Ennyi.

– És nem lehet… – kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót.

– Mondd, Renáta, mit akarsz belebeszélni ebbe a szituációnak sem nevezhető semmiségbe? Áruld el nekem, hol volt Cortez az elmúlt hónapokban?

– Brazíliában – válaszolta Virág, de Kinga csak legyintett rá.

– Ha akart volna, üzen. Felhív. Ír. Facebook. Msn. Renáta, ez a 21. század, emberek nem tűnnek el, csak ha akarnak! Minden technikai eszköz a rendelkezésére állt. Még az űrből is van kapcsolat, ne röhögtess már! – rángatott vissza Kinga az álomvilágból a valóságba. Igaza van. Manapság csak az nem jelentkezik, aki nem akar. L Virág még szólt volna valamit, de aztán témát váltottunk, ugyanis megkértem Kingát, segítsen, hogy népszerűsíteni tudjam az olvasókört.

– Miért segítenék? – kérdezte értetlenül.

– Mert… – kezdtem, de elakadtam. Észérvet találni arra, hogy Kinga miért segítene nekem? Nehéz

– Mert barátok vagyunk.

– Ugyan – vigyorodott el megvetően. Oké, Kingát nem hatja meg az ilyesmi, taktikát kellett váltanom.

– Mert népszerű vagy, és rólad igazán jó fotó készülne, ahogyan a kedvenc könyvedet fogod – próbálkoztam tovább.

– Na, látod, ebben igazad van. Holnap, ebédszünetben – hagyott ott minket.

Hát, végül is sikerült megnyernem. Ahogyan a többieket is. Mondjuk, Ricsiék először kegyetlenül kiröhögtek, sőt másodszor is és ha jól emlékszem, még harmadszor is. De végül megteszik, ami tökre jólesik. Igaz, az olvasókörre eszükbe sem jutna jönni, azonban abba belementek, hogy pár fotót csinálhatok róluk. De jó! ☺

Hazaérve anyut a konyhában találtam, éppen vacsorát készített. Vagy valami olyasmit. Miközben megmosta a csirkét, én felültem a pultra és azon gondolkoztam, miért nem vagyok vegetáriánus. ☺

Mi volt a suliban? – érdeklődött.

– Semmi különös – vágtam rá a szigorúan tiltott választ. Anyu felvont szemöldökkel meredt rám, én pedig széttártam a karomat.

– Megint nem találom a helyem – fakadtam ki. Anyu megértően bólintott. – Cortez nincs, Arnold nem is lesz. Virágot nem akarom állandóan elrángatni Ricsi mellől, így is minden lány rászállt az első

napokban… Kingát nem lehet idegekkel bírni hosszú távon, és ő amúgy is magának való… A fiúk félig még gyerekek, mindenen vihognak, velük sem tudok annyit lenni. Karcsi üldögél mellettem, de

ő tényleg csak olvas, nem nagyon tudunk beszélgetni… – hadartam, aztán hosszan, szaggatottan sóhajtottam.

– És a kis új osztálytársad? Aki Arnold helyére jött?

– Macu? Kedves, meg jó fej, de… Ő nem Arnold. – nyögtem ki, ami tulajdonképpen a legjobban fájt.

– Elhiszem, hogy hiányzik – simította meg anyu a vállam. Csirkés lettem. – Na és Cortez? Még mindig semmi?

– Semmi. Mintha a föld nyelte volna el – vonogattam a vállam.

Anyu nem igazán tudott tanácsot adni, ezért inkább témát váltott, és bedobta a „szomorú a gyerek, nem tudok vele mit kezdeni, ezért feldobom a hangulatát” trükköt, vagyis, hogy ha még mindig szeretném, akkor kicsit beleszínezhet a fodrász a hajamba. Na, ez tényleg feldobott, a seszőke-sebarnára igazán ráférne egy kis frissítés. Hurrá. ☺

A kicsik. 5/5 – nagyon tetszik! Komolyan! ☺

Virág és Ricsi: 5/5 – csütörtök este lévén moziban vannak. Minden csütörtökön premieren ülnek, néha a fejemet fogom, hogy miket néznek meg, de nekik mindegy, imádják a mozit. ☺

Bálint: 5/4 – ő az a kilencedikes, aki kihúzta a gyufát Mádaynál. Én még egy szót sem váltottam vele, de a többiek szerint „nagyon kész van”. Ami, azt hiszem, olyasmit jelent, hogy jó fej.

Olvasókör népszerűsítése: 5/5* – mindenki annyira rendes, hogy elvállalták! ☺

Dave: 5/2 – már mindenki visszajelölgette Macut mindenhol, csak ő nem. L

Peti: 5/5* – emós barátom holnap elém jön a suliba, és anyu elengedett, úgyhogy elmegyünk sütizni. Jé, egy program! ☺

Szeptember 3., péntek

Reggel nem felejtettem el betenni a fényképezőgépem a táskámba, úgyhogy jól indult a napom! ☺

A suliban aztán leginkább azzal telt minden percem, hogy megpróbáltam a lehetetlent, vagyis komolyan vetetni magam a többiekkel. Hát, ez nem volt egyszerű feladat. Már az hatalmas kihívás volt, hogy a könyvtárba parancsoljam az osztálytársaimat (Zsolti el is tévedt), aztán kezdődhetett az igazi meló. Találni olyan könyveket, amivel, mondjuk, Dave vagy akár Ricsi szívesen fotózkodik. A szisztéma egyszerű lett volna: megfognak egy könyvet, én lefotózom őket, aztán a hétvégén photoshoppal szórólapot szerkesztek belőlük, különböző feliratokkal, mint pl. „olvasni jó”, a „tudás hatalom” vagy éppen „olvasni nem ciki!!!”. Ez volt az elképzelés. Csak aztán, amikor Virág az összes Twilight könyvet akarta megfogni, de nem bírta tartani, vagy amikor Zsolti fejjel lefelé olvasta a regényt, vagy amikor Kinga az Az órákkal hadonászva követelte, hogy feminista szöveget írjak a képe alá, akkor kezdett elfogyni a türelmem és megcsappanni lelkesedésem. Karcsival ment a legsimábban, neki a kezébe nyomtam egy Harry Pottert, lefotóztam, és kész is. Mindenki más úgy bolyongott a könyvtárban, mintha életében először járna ott (sokaknál ez valóban így is volt).

Úgyhogy a nap végére kellően lefáradtam. Ráadásul a stúdiósok minden szám közben felhívták a figyelmet a jövő heti nyílt szakkörök hetére, a suliboxokból is szórólapok lógtak ki, és előre rettegtem, hogy az olvasókör senkit nem fog érdekelni, elvégre nem tartozik a kifejezetten trendi programok közé. Mindemellett a tanárokat többé már nem hatotta meg, hogy ez az első hetünk, mindenki elmondta a „kemény tanévünk lesz, ne pazaroljuk az időt” kezdetű beszédet, aztán bele is csaptunk. Őszintén örültem, amikor az utolsó csengő megszólalt, és tudtam, elkezdődött a hétvége.

Összepakoltam a cuccom, aztán Macu bevárt az ajtóban.

– Hallottam, hogy Photoshoppal készítesz flyerzeket – kezdte.

– Miket? – csodálkoztam.

– Szórólap – segített ki, én meg bólintottam. Ma is tanultam valamit. – Arra gondoltam, hogy segíthetnék. Úgysincs programom a hétvégére – vonogatta a vállát, én pedig ösztönösen megsajnáltam. Szociálisan érzékeny vagyok a program nélkül maradt diák témára, mivel én is többnyire közéjük tartozom.

– Az a helyzet, hogy Dave már felajánlotta, ő a segédem a suliújságnál, úgyhogy a fotós dolgokat rendszerint együtt csináljuk… – kezdtem, Macu pedig megértően bólintott. Majdnem elsírtam magam, annyira sajnáltam, de Dave gyerekes viselkedése miatt egyszerűen nem hívhattam át, mert abból sértődés lett volna. Aztán eszembe jutott valami. – Viszont, ha van kedved, akkor vasárnap elmegyek kinyomtatni a szórólapokat. Virág szokott nekem színesben nyomtatni, de ilyen mennyiséget nem akartam kérni tőle, szóval inkább megcsináltatom. Jössz?

– Oké! – csillant fel a szeme.

– Jó, akkor megbeszéltük! – bólintottam, és máris jobb kedvem lett.

A suli előtti lépcsőnél (majdnem) teljes volt a létszám. Kinga telefonált, Dave a telefonján Facebookozott, Virág Ricsi robogóján üldögélt, Ricsi félig Zsoltira figyelt, félig Virágra, hogy le ne essen. Bálint Zsoltival vihogott valamin, amit a neten láttak. A kilencedikes fiú nagyon belevegyült a társaságba, úgy tűnt, teljesen jól elvan köztük. Karcsi a fejét csóválva nézte, és egyszerűen nem értette, hogy lehetséges ez. Vakon hitt abban, hogy tavaly csak azért szekálták végig, mert kilencedikes volt. Nem volt szívem elmondani neki, hogy ez nem így van. L

– Ren, jössz velünk? – üvöltött rám Ricsi.

– Bocs, most nem – ráztam meg a fejem, mert az út másik oldalán Peti támasztotta az egyik villanypóznát. Mindenki arra nézett, és miközben a fiúk kellőképpen kiröhögték a kifestett szemű

barátomat, Virág kedvesen odaintegetett neki.

Elköszöntem Karcsitól, aztán miután körbenéztem, átszaladtam az úton.

– Szia! – köszöntöttem Petit, aki adott két puszit. – Régóta vársz?

– Nem, most jöttem – legyintett, aztán fürkészve nézte az út túloldalán maradt csoportot. –

Hiányzik valaki, nem? Hol van a mérges srác?

– Mérges? – kérdeztem vissza.

– Rám az volt – nevette el magát.

– Ja! Cortez – mosolyodtam el óvatosan. – Csak a jövő héten jön.

– Értem. Akkor szerencsém van.

– Ne már! Semmi baja veled. Nem is ismer – szépítettem a dolgokat, bár tény és való, hogy Cortez nem lelkesedik Petiért. Talán nem bírja az emósokat. Vagy az én emós barátomat. Ki tudja.

Mindenesetre nem foglalkozom vele. Peti elég jó barátom lett, és Cortezzel ellentétben igen sokszor keresett a nyáron, úgyhogy ha nem kedveli Petit, akkor én nem kedvelem Cortezt. Jó, természetesen ez nem ilyen egyszerű, de szeretném így érezni. Peti egyébként is kedves ismerősöm, és ahhoz képest, hogy hogyan ismerkedtünk meg (ominózus, „nem beszélünk róla” szilveszteri koncert), simán megmaradt a barátságunk. Nem napi kapcsolat, de minimum hetente hallatunk magunkról, üzenünk, és lehetőség szerint összefutunk. Mint ma. A közeli plázába mentünk, mert ott van egy tök jó cukrászda, és miközben sütiztünk, egy csomó mindenről beszéltünk. Igyekeztem nem tudomást venni az emberek furcsa, sokszor már zavaró pillantásairól. Oké, Peti emós, festi a körmét meg a szemét, és hasonló haja van, mint AFC Tominak az Angyal klipben (ezeket mind Virágtól tudom ám), meg a ruhái is leginkább halálfejesek, de ettől függetlenül kedvelem, mert kedves és tök jó társaság. A bámulók pedig korlátoltak, és ha nem tudják elfogadni, hogy valaki kicsit más, akkor csak sajnálni tudom őket! Ezt Petinek is elmondtam, aki mosolyogva csak annyit jegyzett meg, hogy

„aranyos” vagyok. Hát, úgy tűnik, ő nem foglalkozik ezzel annyit, mint én.

Hazaérve feltöltöttem a fényképeket a gépemre, aztán átküldtem őket Dave-nek, aki már várt msn-en. Másolom.

Dave üzenete: Ugye nem hívtad el Macut?

Reni üzenete: Nem, de nem szállnál már le róla? Ez kezd nevetséges lenni!

Dave üzenete: Majd ha neked is lopják a személyiségedet, megtudod, hogy ez mennyire bosszantó!

Reni üzenete: Nem lopja! Az agyadra ment a dolog. Dave, szerintem ez már túlzás!

Dave üzenete: Aha! Na, majd csak figyeld meg, hamarosan pászkát eszik! Én előre szóltam.

Reni üzenete: :DDD

Dave üzenete: Ne nevess, ez komoly!

Reni üzenete: Na, én inkább megyek.

Dave üzenete: Jól van, én is, még beszélek Cortezzel, aztán megyek a bigyoshopra rendelgetni.

Egy pillanatra elkerekedett a szemem. Nem, nem a bigyoshop miatt, bár Dave az összes lehetetlen cuccát onnan szedi. A másik dolgon akadtam fenn.

Reni üzenete: Hívott?

Dave üzenete: Nem, msn.

Reni üzenete: Nekem azt jelzi, offline.

Dave üzenete: Ahogy mindenkinek…

Reni üzenete: Kiléptem.

És abban a pillanatban bezártam mindent, kinyomtam a gépem, lehajtottam a fedelét, és egy pillanatig végigfutott az agyamon, hogy még az ablakon is kidobom. De mivel azt nem szabad, ezért csak képzeletben ütöttem szét az egészet! Szóval Cortez rejtve van, és csak azzal beszél, akivel akar.

Nagyszerű. Mikor sírtam utoljára miatta? Hm. Egészen régen. Akkor most hajrá. „Reni sírás, reloaded, 11. osztály”. No comment.

Peti: 5/5* – nagyon jó volt vele! Jó barát. Tényleg.

Brownie: 5/3 – kicsit száraz volt, de azért finom!

Virág: 5/5 – este hívott, hogy hallgassam meg, hogy gügyög Beni. Meghallgattam. Aztán öt perc után már nem tudtam, hogy még mindig hallgatnom kell-e vagy elfelejtett kinyomni. ☺

Pótvacsora apuval: 5/4 – apu nyáron rászokott arra, hogy eljár úszni, így sikerült leadnia pár kilót. Ami azért is jó, mert újra beiktattuk a pótvacsorákat. A hazacsempészett sütivel vártam este a konyhában, és miközben megettük, az élet olyan nagy dolgairól beszélgettünk, mint pl: Cortez-zel mi van??? De nincs ember a földön, aki erre válaszolni tudna.

Fényképek: 5/5 – jók lettek. Sokat nevettem rajtuk, pl. mert hiába kértem Zsoltit, hogy ne bandzsítson, szerinte így hitelesebb. ☺

Párizs: 5/1* – Életem két legfontosabb személye is ott tartózkodik jelenleg. Cortez és Arnold… És én meg nem! L

A kicsik. 5/5 – megyek olvasni.

Szeptember 6., hétfő

A hétvége klasszul telt, igyekeztem lekötni magam, és nem görcsölni a „Cortezt szeretem, közben meg eléggé utálom is” dolgon. Az elmúlt években ehhez már hozzászoktam, így sikerült figyelnem Dave-re, akivel egész szombat délelőtt a szórólapokat szerkesztettük. Meg figyeltem a fodrászra, aki bemelírozta a hajam kicsit (tök jó, vannak világosabb tincseim, de egyáltalán nem feltűnő, csak szép!), aztán vasárnap figyeltem Macura, akivel elmentünk nyomtatni. Aztán elérkezett a mai nap is.

Bevallom, gyomorgörccsel ébredtem, és miközben a hajamat szárítottam, ezerszer végiggondoltam, hogy mit mondok majd Neki. Laza copf, aztán felkaptam egy farmert, az elnyűtt Converse-emet, egy zöld pólót, és már el is indultam. Két perc múlva Kingával együtt mentem vissza a házba, aki a frászt hozta rám azzal, hogy a kapuban várakozott.

– Kinga, elkésünk! És ne lökdöss már! – hátráltam be az ajtón.

– Renáta, lehet, hogy ez a „lány a szomszédból” külső eddig bevált, de most már kezd szörnyen kiábrándító lenni az unalmas kinézeted!

– Tessék?

– Engedd már ki a hajad, és húzzál átöltözni! Na, kapsz öt percet – lökdösött fel a lépcsőn, én pedig egy laza mozdulattal kiengedtem a hajam.

– Szőkébb vagy! – csodálkozott.

– Te meg gonoszabb – vágtam rá kapásból, de elengedte a füle mellett a megjegyzést, és betessékelt a szobámba. Amíg átvettem egy másik pólót (fehér Magical Mistery Tour felső Párizsból ☺ ), Kinga elkérte a szórólapokat, hogy átnézze.

– A táskámban vannak! – mondtam, remélve, hogy a csukott ajtón keresztül is hallja.

– Az enyém olyan lett, amilyenre kértem? – kiáltotta, amíg én a fürdőszobatükörnél felleheltem magamra egy kis szájfényt.

– Igen. Az áll rajta: „A nők egyenjogúak” – feleltem.

– Nagyszerű. Na, mutasd magad. Jobb – biccentett, amikor kiléptem az ajtón.

– Kösz – hálálkodtam, mert hirtelen jó érzéssel töltött el, hogy valaki figyel rám.

– Na, indulhatunk.

A suliig Kinga végig magyarázott, én pedig igyekeztem megfogadni gyors tanácsait. Ami kábé ilyesmi volt: „ne ájulj el Cortez – től!”, „erős, független nő vagy!”, „emlékezz rá, hogy egész nyáron nem jelentkezett”, „könyörgöm, ne ájulj el tőle!”…

Vadul bólogattam, és valóban úgy éreztem, hogy erős, független, magabiztos lány vagyok baromi jó pólóban és szőkébben, mint tegnapelőtt! Ez az új, „erős én” kitartott, egészen a… A sarokig.

Onnantól kezdve viszont már Kinga sem tudott rám hatni. Annyiszor, de annyiszor elképzeltem a nyáron, hogy milyen lesz a találkozás. Meglátom, meglát, elindulunk egymás felé, találkozunk, megölel, néhány romantikusabb pillanatomban még egy laza „megpörgetésre” is voksoltam volna.

Aha. Majdnem.

A lépcső előtti csoport központi figurájaként állt ott, körülötte mindenki rá figyelt, miközben Cortez igyekezett mindenkihez beszélni. Nekem pedig megrogyott a térdem, és szinte összeestem.

Még jó, hogy Kinga megragadott a könyökömnél fogva, mert különben lehet, hogy elesek. Alig ismertem rá. Hihetetlenül napbarnított volt, nyoma sem volt a deszkás cuccoknak, helyette sima farmert, tornacipőt és fehér pólót viselt, ami még inkább kiemelte az „üvölt róla, hogy tengerparton volt” színét és a hófehér mosolyát. A haja egyáltalán nem állt szanaszét, hanem lenőtt, a tincsei a homlokába lógtak, szemét pedig menő, pilóta fazonú napszemcsi takarta el. Ha összevetek minden létező celebet, akit valaha helyesnek tartottam, akkor együtt sem közelítik meg azt, ahogy Cortez kinéz. Gitárral a kezében, akár egy Rolling Stones-címlap sem lenne lehetetlen, de talán a hangszer nélkül sem… Ha szerettem a régi Cortezt, akkor az új Cortezre ki kéne találni egy új fogalmat. Első

látásra. Már megint. Bumm.

– Mégis, mit képzel ez? Hogy brit rocksztár? – dünnyögött Kinga, miközben magával húzott a társaság felé.

– Reniii! De jó a hajad!!! – visította Virág, mire mindenki felénk fordult. Ő is.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban, de alig ismertem fel a saját hangom, annyira vékony volt és erőtlen.

– Sziasztok – biccentett felénk Cortez lazán, aztán tovább beszélgetett Ricsivel.

– Hoztad a szórólapokat? – kérdezte Dave.

– Persze. Itt vannak nálam – kezdtem matatni a táskámban, és csak reméltem, hogy senkinek nem tűnik fel a kézremegésem. Találkozott a tekintetem Virágéval, aki óvatosan elmosolyodott, és bátorítóan biccentett egyet. Nem mondanám, hogy sokat segített, de azért örültem, hogy támogat. Ha már teljesen szétestem, jó volt tudni, hogy valaki átérzi.

Azonnal mindenki a szórólapokat kezdte tanulmányozni, aztán persze jót röhögtek azon, hogy Zsolti bandzsa képe alatt „az olvasástól intelligensebb leszel!” felirat olvasható. Jó, az nem sikerült túl jól, de a többi igen. Miközben még nagyban ment a villogás, megragadtam az alkalmat, és Kinga összes intelme és figyelmeztetése ellenére úgy döntöttem, én szólok hozzá először.

– Gratulálok a pótvizsgához, Kardos mondta, hogy jól sikerült – kezdtem. Cortez előbb körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, hozzá beszélek, aztán bólintott egyet. Aúúú! Ez fájt. –

Egyébként, szeretném megköszönni – tettem hozzá, remélve, hogy tudunk beszélni. A szemem sarkából láttam, hogy Kinga fogja a fejét, de akkor már mindegy volt. Nekem legalábbis.

– Mit? – kérdezte Cortez.

– Az ajándékot – nyúltam a nyakamhoz, és előhúztam a láncon lógó gyűrűt.

– Ja, azt? – kérdezte unottan. – Most kaptad meg? – vonta fel a szemöldökét a napszemüvege mögött.

– Ööö, nem. Még utazás előtt – feleltem, és éreztem, ahogyan egészséges színem átvált rákvörösbe.

– Akartam írni, csak nem tudtam, mikor nem zavarlak – tettem hozzá gyorsan, remélve, hogy ez így nem túl béna. Cortez gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Aha. Jobb, hogy nem írtál.

Annyira égtem, hogy minden vágyam az volt, hogy elmehessek onnan, ráadásul már a többiek sem a szórólapokkal szórakoztak, hanem a beszélgetésünket hallgatták. Fogalmam sem volt, hogy húzom ki magam a kínos szituból, amikor Kinga lépett hirtelen mellém, és az arcomba nyomta a telefonját.

– Nézd! – kezdte örömteli mosollyal az arcán.

– Mit? – kérdeztem, mert csak az órát láttam a kijelzőn.

– Benoît írt! – mesélte ragyogva.

– Ki??? – kérdeztem egyszerre én, Zsolti, Ricsi és Dave. Virág egy pillanatig gondolkozott, aztán ő

is rákérdezett.

– Tudod, Benoît. A francia srác. Azt írja, sokat gondolnak ránk.

– Mégis kivel? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Jérôme-mal! Üdvözöl téged – vigyorgott Kinga.

– Kicsoda?

– Jérôme!!! – förmedt rám, aztán kacsintgatni kezdett. Hirtelen nem tudtam, hogy belement egy szempilla a szemébe vagy jelezni akar valamit. Igen, volt Párizsban két srác, Jérôme és Benoît, ők Justine két osztálytársa, de azonkívül, hogy egyszer összefutottunk velük egy mozi előtt, az égvilágon semmi közünk hozzájuk. Sőt, mobilszámcsere sem történt. Nem értettem, Kinga mit szeretne elérni.

– Ki az a Budoár? – röhögött Zsolti.

– Annyira gyerekes vagy! – rázta a fejét Kinga. – Ha tudni akarod, Párizsban megismerkedtünk két sráccal…

– Ez azért túlz… – kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót.

– Visszaírom neki, hogy kedves, meg hogy köszönjük a motorozást – füllentett Kinga, nekem pedig elkerekedett a szemem. A mit? Milyen motorozást? Egyáltalán miért csinál úgy, mintha valakivel sms-ezne? Cortez hitetlenül elröhögte magát.

– Mociztatok Párizsban? – lelkesedett Virág, hiába próbáltam neki jelezni, hogy az egész kamu, és valószínűleg Kinga beütötte a fejét.

– Pontosan – húzta ki magát Kinga.

– Írd meg neki, hogy „Böni, zsötem” – röhögte el magát Zsolti, és ezt a többiek is jó poénnak találták. Kinga ügyet sem vetve rájuk tovább írta az „ál-sms”t, én meg riadtan néztem körbe. Egy perc alatt lett egy francia udvarlóm, akivel motoroztam. Te jó ég! Cortez gúnyosan mosolyogva megrántotta a vállán a táskáját, és kikerülve engem befelé indult a suliba. Amikor pont mellettem volt, odanyögött egy „nem akartál zavarni, mi?” mondatot, és már be is lépett az épületbe.

– Kinga! – húztam vissza a második lépcsőfokról, és Virággal együtt kérdőn néztem rá. – Mit művelsz?

– Ne csináld már, Renáta! Csak kicsit féltékennyé teszem őket!

– Mi? – háborodtam fel. – Zsoltit egyáltalán nem érdekli, Cortez meg most azt hiszi, hogy valami Jérôme-mal andalogtam, amikor neki meg nem írtam!

– Na, végre! Végre te alázhatod őt!

– Én nem akarom alázni!

– Pedig jó lenne. Az pedig, hogy Zsoltit nem érdekli… Várd ki a végét. Még nem hallotta, ahogyan az Eiffel-torony tetején szerelmet vallott nekem Benoît! – vigyorodott el.

– Kinga, az egyetlen dolog, ami az Eiffel-torony tetején történt, az, hogy hányingered lett a magasságtól!

– Nem a magasságtól! Rossz volt a majonéz! Engem nem győz le a magasság! – kérte ki magának, én pedig úgy döntöttem, feladom.

Csak fejcsóválva néztem Kinga után.

– Figyi – fordult felém Virág, a szemüvege mögül csodálkozó pillantást vetve rám.

– Igen?

– Most akkor ki az a Jérôme és Benoît?

– Bár tudnám! – sóhajtottam, aztán megpróbáltam megmagyarázni Virágnak, hogy Kinga megőrült.

Amúgy a nap így telt el. Cortezre a diákok úgy reagáltak, ahogyan szoktak. Minden lány hüledezett és a fejét kapkodta, minden fiú a haverja akart lenni. És most, tizenegyedik elején úgy tűnik, Cortez menőbb, mint valaha, helyesebb, mint valaha, és közömbösebb irántam, mint valaha. Én pedig a helyemen ülve, a nyakláncomon lógó gyűrűt markolászva azon gondolkoztam, hogy tényleg erre vártam ennyit? Azért hordtam éjjel-nappal (még fürdésnél is) az ékszert, hogy aztán egy flegma biccentést kapjak cserébe? Azért álmodtam annyit a találkozásunkról, hogy aztán két mondattal szétalázzon? Tényleg azt hittem, hogy majd a nyakamba borulva megpörget? Ugyan. Mikor növök már fel? Összefont karral ültem, és Gazdag tanárnőt hallgattam, aki az exponenciális függvény transzformációit próbálta érdekesen elmagyarázni, amikor úgy döntöttem, betelt a pohár.

– Virág! – sziszegtem.

– He? – nézett rám. Megpróbáltam eltátogni, hogy küldjön nekem egy sms-t. Nem értette elsőre, de aztán sikerült felfognia. Akkor azt akarta tudni, hogy mit írjon.

– Akármit. Semmit. Csak küldd – tátogtam hangtalanul.

Szerencsére Virág annyit sms-ezik Ricsivel órák alatt, hogy zsebre dugott kézzel, anélkül, hogy elővenné a mobilt, simán tud sms-t írni. Ezt a „vakon” technikát amúgy elég sok diák ismeri.

A Következő pillanatban sípolni kezdett a táskám, mire a tanárnő abbahagyta a táblára írást, és mérgesen körbenézett.

– Reni! Ez a te mobilod?

– Igen, elnézést.

– Menj ki a teremből!

– Már ki is nyomtam, bocsánat.

– Nem érdekel, azonnal menj ki! Hallatlan – rázta a fejét Gondos, én meg feltápászkodtam, és kifelé indultam. Találkozott a tekintetem Kingáéval, aki felvont szemöldökkel figyelt.

– Ki írt? – kérdezte unottan.

– Jérôme – feleltem jó hangosan, mire Kinga olyat tett, amit csak nagyon ritkán. Felnevetett.

Ahogy kinyitottam az ajtót, még egyszer visszanéztem. Cortez hátradőlt a székén, engem nézett, és idegesen csattogtatta a rágóját. Igen, tudtam, hogy Gazdag kiküld a teremből. Tudtam, hogy anyu szörnyen kiakad egy igazolatlan óráért a második héten. És azt is tudtam, hogy bár Jérôme létezik valahol, de fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, és esze ágában sem lenne nekem sms-t írni. Ez nem volt szép dolog. De Cortez ideges rágócsattogtatásáért, (még ha csak egy pillanatra láttam is), azt mondom, simán megérte! A szüleim erre megállapítanák, hogy végérvényesen lázadni kezdtem, és elvesztették az irányítást felettem. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy nekem fájt, amiért két és fél hónapig nem írt egy betűt sem. És ha van egy kis esély arra, hogy idegesíti a kitalált francia

„udvarlóm”, akkor azt mondom, most fájjon egy kicsit neki! Éljen a gonosz én! ☺

Otthon persze nem fogadták lelkesen, hogy ilyen hamar begyűjtöttem egy igazolatlant, ráadásul anyu abszolút nem értette, hogyan hiányozhattam a harmadik óráról.

– Véletlenül bekapcsolva maradt a mobilom, üzenetem jött, a tanárnő meg kiküldött – magyaráztam.

– Renáta, ezt ezerszer megbeszéltük már! Nincs mobil az iskolában! – ingatta a fejét anyu.

– Tudom, véletlen volt. Hozom a laptopom – ajánlottam fel önként a netes száműzetést, aztán jól ledöbbentem. Merthogy anyu nem tiltott le a netről, láthatóan esze ágában sem volt ilyesmit tenni.

Helyette előadott egy rövid nosztalgiasztorit arról, hogy régebben még a levelezés volt a menő…

– Ne forduljon elő többet! – fejezte be végül a prédikációt, én meg csodálkozva mentem fel a szobámba.

Érdekes. Lehet, hogy a szüleim rájöttek, hogy nálam a netmegvonás nem kifejezetten büntetés, mivel a nyáron volt olyan hét, amikor be se kapcsoltam a gépem. Vagy csak úgy érzik, az elmúlt évek

(szinte) kitűnő átlaga és annyi végigtanult délután után tizenegyedikben belefér egy igazolatlan?

Esetleg majd későn kapcsolnak… mindegy. A szobámba érve benyomtam a gépet. Az msn tömve volt, és épp csak egy pillanatra akartam benézni, hogy csekkoljam Cortez állapotát, akinek a neve mellett természetesen az „elfoglalt” jelző szerepelt. Pechemre legalább négyen írtak rám egyszerre,

Zsák, aki amőbázni akart, Virág, aki webkamerázni, Dave és Macu pedig beszélgetni… Igyekeztem gyorsan válaszolni, hogy minél előbb kiléphessek, amikor bevillant egy ablak. Másolom.

Cortez üzenete: Itt vagy, szöszi?

Reni üzenete: Itt. És nem vagyok szöszi.

Cortez üzenete: ☺

Cortez üzenete: Mivel kezdünk holnap?

Reni üzenete: Emelt francia.

Aztán megcsörrent a mobilom, én meg ösztönösen felkaptam.

Reni üzenete: Pill, telefon.

Cortez üzenete: Gyorsan, gyorsan! Vedd fel, nehogy ne érjenek el. LoL.

Reni üzenete: ?

És kilépett. Még akkor is kérdőn néztem a monitort, amikor felkaptam a telefont, és elmeséltem Arnoldnak, hogy milyen volt az első olvasókör! ☺

Cortez: 5/5* – amikor már azt hittem, uralkodni tudok az érzelmeimen… akkor megérkezik, új külsővel,új stílussal, és nekem pont végem lett.

Nyílt szakkörök hete: 5/3 – a szórólapok ellenére is csak tízen látogatták meg a könyvtárat, a többi diák mind rajzra nézett be. Pedig Karcsi tartotta az előadást A

Spiderwick-krónikákból. Szerintem érdekes volt, egyáltalán nem értem, hogy miért köpőcsövezték közben. L

The Scientist: 5/5* – ez a Coldplay-szám szólt ma, amikor beléptem a suliba, úgyhogy hivatalosan is ez lett a „már megint beleestem Cortezbe” dalom. Azért meghallgatom még egyszer.

Virág: 5/5 – karikatúrát rajzolt rajzszakkörön. Húú, nagyon lett.

Facebook: 5/1 – Ha Cortez azt írná ki, hogy „bú”, azt is lájkolnák vagy százan. Mondjuk, nem tudom, miért írna ilyet, de mindegy.

Arnold: 5/2 – bárcsak itt lenne!

Szöszi: 5/? – miért hívott így? Mert nem tetszik neki az új hajam? Vagy igen? Annyira nem lett más. Csak kicsit. De most akkor cikizett msn-en vagy nem? Jaj!

Jérôme és Benoît: 5/? – pontosan kik ezek? ☺

Szeptember 7., kedd

Nyílt szakkörök hete, második nap. Ma a színjátszósokon volt a sor, úgyhogy tulajdonképpen az egész nap róluk szólt. Kinga már korán reggel a suli előtt toborozta a diákokat, hogy mindenképpen nézzék meg az előadást. Alighogy odaértem, engem is letámadott, hogy mik a terveim suli után, úgyhogy gyorsan megígértem, hogy nem hagyom ki. Aztán odasétáltam Virágékhoz, akik éppen valami facebookos dolgon nevettek.

– Jó reggelt – köszöntem, aztán hamar megértettem, hogy arról van szó, Virág összesen hét órát tölt Facebook nélkül. Este fél tizenkettő körül posztol utoljára, és fél hétkor már „jóóó reggelt fészbúúúk” üzenettel indít.

– Ugyan, ez semmi – kontrázott rögtön Dave. – Én közvetlenül elalvás előtt még csekkolom mobilról.

– És mégis mit? A kutya nem ír neked soha – röhögött Zsolti.

– Csak hiszed. Négy oldalnak vagyok az adminja, fontos, hogy online legyek, hogy követhessem az eseményeket… – vigyorgott Dave fontoskodva.

– Ren? – nézett rám Ricsi, mire elmosolyodtam.

– Nem igazán használom. Mivel szinte soha nem posztolok vagy lájkolok semmit, igazából csak a többiek dolgait futom át… – vontam meg a vállam.

– Sose ír Facebookon. Nem akar zavarni… – tette hozzá Cortez. Dühösen meredtem rá, a többiek meg kiröhögtek.

– Mi? – kérdeztem.

– Semmi – legyintett mosolyogva.

– Reni telefonjával még netezni se lehet. Ezeréves! – vihogott Dave, aki szokás szerint a mobilomon szórakozott.

– Na jó! – kértem ki magamnak hirtelen. – Le lehet szállni a telefonomról. Mindenkinek! – néztem körbe, és ez ugyanúgy vonatkozott Cortezre is, mint a többiekre. Akkor is, ha az övé a világ legszebb mosolya, és ez az új, „piszkálódó” stílus egyszerre idegesítő és mégis szívbemarkolóan édes.

Mivel Virág leette a pólóját lekváros buktával, bementem vele a mosdóba, és miközben ő vizes zsepivel dörzsölgette, én sóhajtva dőltem neki a falnak.

– Hallottad a kilencedikes lányokat? Kötőszavuk lett, hogy „Cortez”.

– Ühüm – bólogatott. – De nem igazán érdekli…

– Gondolod? – csillant fel a szemem. – Honnan tudod?

– Ricsivel kiröhögték őket – mosolyodott el Virág.

– Akkor most nincs lány, aki érdekelné? – kérdeztem viszszafojtott lélegzettel, remélve, hogy Virág tudja Ricsitől, pontosan mi van Cortezzel. Virág leengedte a pólóját, amin egy hatalmas vizes folt éktelenkedett.

– Senki új – közölte a szája szélét rágva, aztán megkérdezte, tudtam-e, hogy Cortez Brazíliában megtanult capoeirázni.

– Az mi? – csodálkoztam. Mikor Virág ismertette, a homlokomat ahideg csempéhez nyomtam, és lehunytam a szemem. Miért? Miért van az, hogy Cortez minden megmozdulása már szinte kínosan menő???

Emelt francia után egy újabb óra jött Monsieur Durand-nal, úgyhogy előszedtem a franciakultúra-felszerelésemet, és csengelésig a helyemen ülve olvastam A kicsiket. Cortez és Ricsi a tanár előtt estek be a terembe, és röhögve ültek a helyükre. Miközben Cortez elhaladt mellettem, véletlenül (?) megrúgta a székem lábát. Vagyis igazából szinte kirúgta alólam, és mivel teljesen belemerültem a könyvbe, a hirtelen mozdulat a frászt hozta rám.

– Bocs – nyögte oda, én meg igyekeztem nem figyelni a pulzusomra, ami lehetett vagy kétszáz.

– Semmi gond – sziszegtem, majd felálltam, és visszatoltam a székem a helyére.

Monsieur Durand laza órát tartott, a nyári cserediák programról beszélgettünk, mindenki elmesélhette, hogy telt az utazás.

– És akkor Benoît a Szajna partján megígérte, hogy sosem felejt el – fejezte be Kinga elérzékenyülten, miközben én fogtam a fejem. Azt hiszem, kissé túllőtt a célon.

– Ekkora baromságot még életemben nem hallottam! – fakadt ki Zsolti.

– Miért lenne baromság? Az, hogy a te korlátolt agyad nem képes felfogni, attól még nagyon is romantikus! – kontrázott rá Kinga.

– Mindjárt okádok – jelentette be Zsolti. Mi mindannyian elnevettük magunkat, a tanár pedig megkérte Zsoltit, hogy amennyiben rosszul érzi magát, gyorsan menjen ki a mosdóba. Ezen még inkább nevettünk.

A többiek beszámolója is igazán viccesre sikerült, főleg Virágé, aki az Eurodisney-n kívül semmi másról nem beszélt, csak hogy készült közös fénykép vele és Goofyval, meg hogy ült a hullámvasúton, és evett óriásnyalókát is. Durand rákérdezett, hogy azért megmaradt-e más is Párizsból, mire Virág közölte, hogy nem sok. ☺ A francia cserediákok budapesti tartózkodása sem volt zökkenőmentes, szerintem egyedül Justine látta a Parlamentet és járt a Margitszigeten, mindenki más moziba meg fesztiválokra cipelte szegény francia diákokat. Zsolti beszámolója alapján az ő

cserediákját még el is hagyták egy koncert után, aztán hajnalban az információs pultnál találták meg egy kis francia papírzászlóval a kezében. Ez azért elég vicces.

A tanár aztán megkérdezte Cortezt, hogy neki hogy sikerült a francia útja.

– Jól – felelte lazán. – Igaz, nem robogóztam körbe a Diadalívet, és nem tettem romantikus sétát a Notre-Dame-ig, de eltelt… – felelte gúnyosan, mire a többiek jót derültek, Kinga pedig összefont karral meredt rá.

– Szerinted ez jópofa? – kérdezte dühösen.

– Szerintem igen – bólintott Cortez.

– Szerintem is! – ordította be Zsolti.

Ezután kisebb káosz alakult ki, mert Kinga hátrafordulva felkapta Zsolti füzetét, és azzal kezdte püfölni. Andris és Robi a padjukat csapkodva drukkoltak és füttyögtek, az osztály normálisabb része

(Gábor, Zsák, Macu és hát, azt hiszem, engem is ide lehel sorolni) pedig várta, hogy vége legyen a műsornak. Monsieur Durand kért egy kis csendet, aztán felém fordult és érdeklődött, hogy éreztem magam Párizsban. Azt feleltem, igazán jól, és mindent megnéztem, amit csak lehetett, meg hogy mennyire lenyűgözött a… és ekkor a hátam mögül valaki közbeszólt.

– És volt egy kis „lamour” is…

Az egész osztály felröhögött, én pedig égővörös fejjel fordultam Cortezhez.

Abbahagynád? – kértem, és a hangsúlyom inkább volt könyörgő, mint tekintélyt parancsoló.

– Micsodát? – mosolyodott el. Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt és nem beleveszni a sötétkék szempárba.

– Ezt válaszoltam.

– Mármint?

– Na jó, hagyjuk – fordultam vissza, és összefontam a karom. Érdekes. Kilencedikben sem viselkedtünk ennyire gyerekesen. Miütött belénk a tizenhéthez közeledve? (Sőt Cortez és Ricsi már a tizennyolc felé.)

Szünetben aztán Kingát és Virágot félrevonva megkérdeztem, hogy szerintük mi ütött Cortezbe.

– Szerintem ari – viháncolt Virág.

– Egyáltalán nem nem ari! – förmedtem rá. – Totál rám szállt! Konkrétan szétszekál!

– Renáta, ne legyél már ennyire naiv! Üvölt róla, hogy zavarja az, hogy valamit nem tud Párizsról… – szólt közbe Kinga.

– Gondolod?

– Ha kiszúrná a szemed, akkor sem látnád. Á! – hagyta rám, aztán eszébe jutott valami. – Rázd meg a hajad óra alatt.

– Tessék? – kerekedett el a szemem.

– Jól hallottad. Tudományos kísérletek bizonyítják, hogy a férfiak ösztönösen reagálnak a női haj illatára!

Ezután mindhárman előrehúztuk egy-egy hajtincsünket, és megszaglásztuk hátha van ebben valami. Oké, ennél hülyébben már nem is nézhettünk volna ki. Mindegy, ennyi még belefér.

Ebédszünetben Karcsival a padon ültem, és olvastunk, miközben Virág hol odafutott hozzánk és leült pár pillanatra, hol visszasietett az árkádok alá, és Ricsi mellett állva bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– El fogsz szédülni – mosolyogtam rá, amikor hirtelen megint mellettem termett.

– Ajj már, ez oan nagyon rossz. Miért nem lehetünk mindannyian együtt a szünetekben? – kérdezte.

– Mert mi itt ülünk, ők pedig ott állnak – adtam meg a számomra evidens választ. Virág végiggondolta a hallottakat, és szomorúan bólintott.

A könyvemet a hónom alá csapva indultam fel csengetéskor, és az óra első percéig olvastam a helyemen. Arra kaptam fel a fejem, hogy Zsolti csörtet be a terembe, a nyomában Kingával.

– Hagyjál már a hülyeségeiddel! Nem szagolom meg a hajad! – rázta a fejét Zsolti.

– De igen! – követelte Kinga. Azt hiszem, ő nem hisz a „szabad akaratban”, konkrétan megpróbálja kiharcolni, hogy Zsolti beleessen. Igen, Kinga ilyen. ☺

Az utolsó órák lazán elteltek, eltekintve attól az apró ténytől, hogy Cortez egész végig azzal szórakozott, hogy franciául motyogott mögöttem, romantikáról, kézen fogva sétálásról, a Szajna partjáról. Félig hátranéztem, és láttam, hogy Ricsi padra hajtott feje folyamatosan rázkódik. Örülök, hogy ilyen jól szórakoznak rajtam!

Virággal úgy döntöttünk, megnézzük a színjátszósok válogatását, úgyhogy feltankoltunk a büfében

(kóla, chips és Balaton szelet), aztán felültünk a tesiterem lelátójára, és figyeltük, ahogyan a kilencedikes lányok szavalnak. Kinga bírálta el a produkciókat, bár némileg nehezére esett normálisan végezni a feladatát, mert közben Dave és Zsolti tükörrel világítottak a szemébe. Nincs mese, felnőttünk. ☺ Igazából tök jó kedvem volt egészen addig, amíg a suliból kiérve nem szembesültem a legrettegettebb rémálmommal. Viki állt a lépcső alján, tetőtől talpig „punk barbie” külsővel. Ezer éve nem láttam már, így teljesen elfelejtettem, hogy mennyire, de mennyire semmilyennek érzem magam a társaságában. A szerkója természetesen überelhetetlen: piros póló, nyakkendő (?), kockás szoknya, bakancs. Szőke haja csak úgy, lazán lógott a vállára, a színezett pink tincseitől azóta sem vált meg, hogy utoljára láttam. Ahogyan elsétáltam mellette, kedvem lett volna benevezni egy Avril Lavigne-hasonmásversenyre, hátha nyerne. Virág bátorítóan megszorította a kezem, és el sem engedte, így lehetetlenné vált, hogy távozzak.

– Cső – nézett ránk Viki, miközben valamiért (ki tudja, miért?) meglökte Ricsi vállát, aztán jót röhögtek ezen. Ja, igen, ő a „verekedős”, „mindenben benne vagyok” típusú haverlány. Ettől még inkább elszomorodtam.

A következő pillanatban Cortez lépett ki a suliból, lazán odasétált hozzánk, és köszöntötte Vikit.

Két puszival. Egy kő legördült a szívemről. A többi viszont még mindig nagyon nyomott.

– Na, mehetünk? Vagy meddig várunk még? – kérdezte a lány,majd fújt egy hatalmas rágólufit, ami beterítette az arcát, miután Zsolti rácsapott. – Barom! – röhögött rá.

Miért, miért annyira jó fej? Miért kedvelik annyira a fiúk? Mi van benne, ami bennem nincs? Déjà vu. Úgy csapott le rám, hogy hirtelen azt éreztem, újra tizedikes vagyok. L

– Reni! Jössz velünk? – zökkentett ki Virág a gondolataimból. Összetalálkozott a tekintetem Ricsiével, aki bátorítóan (de alig láthatóan) biccentett egyet.

– Sajnos most nem. Majd legközelebb – ígértem meg, de majdnem biztos voltam benne, hogy legközelebb sem megyek majd.

– Tuti? – pislogott Virág.

– Tuti – mosolyodtam el. – Sziasztok – intettem, és szomorúan körbenéztem. Nem várt senki. Ez mégsem a tizedik.

Átsiettem a kereszteződésen, és csak akkor dugtam be a fülembe a zenelejátszómat, amikor már a járdán sétáltam. A Beatles I am the Walrus dalát hallgatva gyalogoltam felfelé a dombon, miközben a késő délutáni nap a fák lombjai alól foltokban sütött le rám. Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam, és húzott vissza. Annyira megijedtem, hogy elejtettem a zenelejátszóm, ami a földre zuhant, kirántva a fülemből a fülhallgatókat.

– Nem mondták még neked, hogy tilos egyedül hazafelé sétálva hangosan zenét hallgatni? – kérdezte Kinga idegesen, miközben felvettem a földről a holmimat.

– De – motyogtam.

– Tudod, hogy hány kamaszt, illetve nőt támadnak meg naponta ilyen figyelmetlenség miatt?

– Igen, tudom.

– Renáta, ez komoly dolog. Még csak nem is hallod, ha jön mögötted valaki! Én is percek óta kiabálok utánad!

– Megértettem! – zártam le a témát, mert Kinga kezdett bepörögni.

– Mi bajod van?

– Semmi – vágtam rá.

– Ugyan már! – nézett gúnyosan, én pedig sóhajtva megráztam a fejem.

– Mit keresett itt? Miért jött megint? – kérdeztem, és éreztem, hogy a sírás fojtogat. Általában így éreztem, ha láttam Vikit.

– Mert barátok maradtak. Attól még semmi nincs köztük. Nem igaz, hogy ezen kiakadsz! – rázta meg a fejét idegesen.

– Csak mert ő olyan… én meg nem – suttogtam inkább magamnak, mint neki. Kinga megállított az úton, maga felé fordított, és erősen megrázott. Szokott ilyesmit csinálni, úgyhogy annyira nem lepődtem meg, de azért örülnék, ha leszokna a rángatásról.

– Renáta! Mit magyaráztam neked egész nyáron? – ordított rám.

– Hogy erős, független lány vagyok – motyogtam.

– Na! Akkor ehhez tartsd magad.

– Jó – susogtam, de mivel ez nem volt elég meggyőző Kinga számára, meg kellett ismételnem hangosabban. Egy mellettünk elhaladó nő, aki babakocsit tolt, furcsán méregetett. Jogosan, elvégre egy diáklány a másikat ráncigálta a járdán, és követelte, hogy azt üvöltse „erős vagyok”.

Mikor továbbmentünk, valóban kicsit feltöltődtem, és már nem éreztem akkora tragédiának Viki feltűnését. Elvégre Cortez dobta… és maradhattak barátok. A többiekkel is jóban van, lehet, hogy Cortez is „csak” a haverja. Ez normális. Ugye normális? Jaj, remélem, normális. L

– Na, a délután hátralévő részében át kell beszélnünk a suliújság dolgait – váltott témát Kinga.

– Pontosabban? – érdeklődtem. És amúgy hol? Nálunk? Jó tudni.

– Mint tudod, én lettem a főszerkesztő. És elvárom, hogy a lap profin működjön. Nem tűrök haladékot, nem tűrök pontatlanságot, nem tűrök ellentmondást! – közölte.

– Értem – bólintottam. – Ezt kell megbeszélnünk?

– Többek között.

– Oké.

Kinyitottam a kaput, aztán visszafordultam Kingához.

– Végül Zsolti megszagolta a hajad?

– Nem, de dolgozom rajta – felelte szigorúan. Hát, előbb-utóbb biztosan eléri, hogy megtörténjen.

Ő Kinga. Nem ismer lehetetlent.

A babzsák fotelekben ültünk a szobámban, és az októberi számról beszélgettünk, amikor kopogtak az ajtómon, és Virág dugta be a fejét.

– Szijjasztok! – lépett be boldogan.

– Szia! Hát te? Nem Ricsiékkel mentél? – csodálkoztam.

– De, csak aztán eljöttem Zsoltiéktól… Mit csináltok?

– A többiek Zsoltiéknál vannak? – pattant fel Kinga.

– Ühüm – bólogatott Virág.

– Miért? – háborodott fel.

– Mert tavaly odaszoktak. Ricsi még néha ott próbál, a többiek meg lógnak – vonogatta a vállát Virág.

– Be kell jutnom ebbe a klubba! – húzta ki magát Kinga.

– Ez nem egy klub – nevettem fel hitetlenül.

– Milyen gyakran járnak oda? – kezdett kérdezősködni, szegény Virág pedig elmagyarázta, hogy a többiek suli után gyakran járnak Zsoltiék garázsába, mert mindenki elvan ott, ráadásul Ricsi új bandája is ott szokott próbálni. Az elbeszélést kissé zavarta, hogy Kinga közben sürgetően csettintgetett.

– De, gondoltam, benézek hozzád, olyan gyorsan eljöttél suli után, nem is tudtunk beszélni – nézett rám szomorkodva Virág.

– Nem volt kedvem Vikihez… – húztam el a számat, mire megértően biccentett.

– Amúgy pedig, Virág, itt nem látunk szívesen – közölte Kinga.

– Mi? – kérdeztem, Virággal totálisan egyszerre. Virág nem értette, hogy miért, én meg nem értettem, hogy Kinga miért ne látna bárkit szívesen… nálam!

– Mi, Renátával a boldog szinglik csoportját képviseljük, és ebbe te nem férsz bele a cukormáz kapcsolatoddal! – fonta össze a karját Kinga, Virág pedig könnyes szemmel fordult felém, hogy ez valóban így van-e.

– Ne hallgass rá! – simítottam meg a vállát. – Persze hogy szívesen látunk.

– Úgy megijedtem! – sóhajtotta Virág.

– Kinga, viselkednél? – tártam szét a karom, mert Kinga Virág nyávogását utánozta éppen.

Amíg Virág kikérte magának, hogy az ő kapcsolata „egyáltalán nem is olyan cukor, vagy mi”,

Kinga azonnal belekötött, úgyhogy ők jót vitáztak, miközben megcsörrent a telefonom.

– Ki az? – kérdezte Kinga, átnézve Virág feje fölött.

– Hát nem egy francia fiú! Mert az nem tudja a számom! – mondtam, mire mind elnevettük magunkat. – Arnold.

– U, úúúú! Mondd, hogy puszilom! – visította Virág.

– Mondd, hogy az új főszerkesztő üdvözli! – vigyorodott el Kinga, én meg legyintve felvettem a telefont.

Vacsora után felmentem a szobámba, és benyomtam a gépem pár percre. Az msn-re csak rejtve jelentkeztem, és gyorsan csekkoltam, hogy Cortez online van-e. A neve szürke volt, tehát nem volt bejelentkezve. Ránéztem a Facebook-oldalára, de nem volt posztolása egész nap. Hirtelen ötlettől vezérelve ránéztem Viki oldalára is, aztán lehunytam a szemem. Az utolsó bejegyzése mobilról érkezett, hat perccel ezelőtt. Semmi szöveg, csak egy feltöltött fotó. A képen Cortez gitározik. No comment.

Lehajtottam a notebookom fedelét, és a zenelejátszómat bekapcsolva hanyatt feküdtem az ágyamon. Egymás után legalább tízszer meghallgattam a Reamonn Supergirl című számát, és ügyes voltam, mert nem sírtam. Kicsit sem!

Macu: 5/5* – holnap jön a szerkesztőségbe, mert szeretne bekerülni a csapatba. Hogy ehhez Dave mit fog szólni, azt nem tudom…

Cortez: 5/5 – piszkál és hülyül, és… és annyira szeretem!!!

Viki: 5/1 – L L L miért vannak még mindig jóban???

Arnold: 5/2 – nagyon nehéz nélküle. Sose lesz betöltve az az űr, amit hagyott. L

Reamonn: Supergirl. 5/5* – „supergirls don’t cry”.

Szeptember 8., szerda

Reggel úgy mentem be a suliba, hogy csak odaintettem a többieknek Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy Kinga megígértette velem, semmi esetre sem megyek oda Cortezhez, hogy aztán az ő

szavaival élve, „totálisan hülyét csináljak magamból a béna szerelmes pillantásaimmal”, a másik ok pedig… rohannom kellett a suliújság termébe.

A csukott ajtón keresztül is kiszűrődött Kinga hangja, aztán amikor benyitottam, már kiabálássá változott.

– Ülj le! – förmedt rám köszönés nélkül.

– Nektek is jó reggelt – néztem végig a társaságon, akik láthatóan már nem igazán bírták Kinga reggeli kitörését. Leültem az a-s Krisztián mellé, és suttogva megkérdeztem, hogy mi történik.

– Kinga írt egy lelkesítő beszédet. Most azt olvassa fel – sziszegte unottan.

– Mióta tart?

– Tíz perce.

– Ó! – bólintottam, aztán három perc múlva úgy döntöttem, megállítom Fidel Castrót. – Kinga, szerintem mindenki megértette. Áttérhetnénk a délutánra?

– Még nem fejeztem be! – szórt szikrákat a szeme.

– Tudom, de lassan csengetnek – kopogtattam meg a Baby G órám számlapját.

A többiek hálás pillantásokat küldtek felém, én pedig úgy éreztem, a kapcsolatunk Kingával nagyon sokat fejlődött az utóbbi időben. Például már közbe tudok szólni! Wow.

– Elnézést a késésért – esett be az ajtón Dave.

– Első figyelmeztetés! – bökött felé Kinga egy filccel, aztán a falon lévő táblára felírta Dave nevét, és húzott mellé egy strigulát.

– Ez meg mi? – csodálkozott Dave, miközben kipakolta az egyik asztalra az iPhone-ját, iPodját és iPadjét. Mintha csak egy Apple-vásáron lennénk.

– A harmadik után repülsz! Még kétszer késhetsz – mondta Kinga szárazon.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de… hiányzik Neményi – vágta le magát egy székre Dave hitetlenkedve.

– Kinek nem? – néztem rá szomorúan.

– Az új főszerkesztőnek! – húzta ki magát Kinga, aztán ránk förmedt, hogy „amennyiben nem akarunk repülni az újságtól, fogjuk be”.

– Üdv a diktatúrában – súgtam oda Dave-nek, aztán gyorsan elkomorodtam, mert Kinga megdobott egy kupakkal. Szuper éve lesz az iskolaújságnak.

Emelt franciával kezdtünk (már megint), úgyhogy ha ez így megy tovább, Monsieur Durand maximum az álmainkban hagy nekünk nyugtot. Illetve ott se nagyon, mert az irtózatosan sok franciaóra miatt éjjel franciául beszéltem álmomban. No comment, Óra végéig körmöltem, de sajnos a rohamos tempó miatt nem tudtam szép betűkkel, több színű tollal jegyzetelni, mert lemaradtam volna, úgyhogy jó csúnya lett a füzetem. Emiatt kicsit elszomorodtam, és elhatároztam, átmásolom a szünetben.

– Reni, nem jössz le az udvarra? – kérdezte Virág, miközben megállt a padom mellett.

– Most nem, mert át akarom ezt másolni.

– Minek? – csodálkozott.

– Hogy szép legyen – válaszoltam.

– Úúú, oké, de akkor a régi jegyzeteket odaadod nekem? – csillant fel a szeme.

– Miért, te nem írtál?-

– Lemaradtam – szomorkodott. A történethez hozzátartozik, hogy miután lemaradt, annyit mondott, hogy „ajj már”, aztán óra végéig rajzolt. Azt hiszem, Virágnak többet kéne foglalkoznia a sulival, akkor is, ha az órai „firkálmányai” (Monsieur Durand különböző arckifejezéseit rajzolta le) bámulatosra sikerültek.

Éppen egy piros tollal húztam alá az anyag címét, amikor valaki megállt mellettem. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézte a füzetem, mire ösztönösen eltakartam a karommal.

– Mit művelsz, szöszi? – húzta gúnyos vigyorra a száját.

– Semmit. És megkérhetnélek, hogy ne hívj így?

– Miért ne? – mosolygott rám, én pedig majdnem bedőltem neki. De csak majdnem. Ugyanis a válla fölött megláttam az ugráló Kingát, ahogy két karjával határozott „NEM”-et intett.

– Hívd így Vikit. Ő olyan „szöszis”. Én nem – közöltem, mire Cortez felvonta a szemöldökét.

– Hogy jön ehhez Viki? – kérdezte csodálkozva.

– Ezt neked kell tudnod – feleltem, összecsuktam a füzetem, és kimentem a teremből.

Piros pont, amiért egyszer sem néztem vissza, piros pont, amiért végre sikerült egy filmbe illő

„kivonulást” produkálnom, és fekete pont, amiért kiszáradt a szám és izzadt a tenyerem. Hm. Akkor is több a piros! Hurrá!

Kivettem a matekcuccom a szekrényemből, közben pedig rápillantottam az ajtó belsejére ragasztott, kinyújtott nyelvű Einstein-képre, és halványan elmosolyodtam. Reméltem, tudja, hogy sokat gondolok rá. Mármint Arnold, nem Einstein.

Amúgy az élet kezd teljesen normálissá válni a Szent Johannában. A szünetekben a rohangáló kilencedikeseket kerülgetve rájöttem, teljesen beilleszkedtek. Az udvaron, olvasás közben néha felpillantottam, és láttam, hogy majdnem mindenki megtalálta a helyét. Cortezék hatalmas csoportjába beférkőzött néhány újonc (pl. a kilencedikes Bálint), a többi diák pedig messziről figyelte a menőzésüket. A folyosókon négy-öt fős csoportokba verődtek a diákok, és a sulibox mellett állva vagy esetleg a tablóképek alatt csoportosulva csekkolták a terepet. Majdnem mindenki megtalálta a helyét. Egyedül Macu ácsorgott magányosan hol az udvaron, hol a folyosó végén, remélve, hogy hamarosan valakik befogadják. Őszintén sajnáltam, a gimnáziumi hierarchia szerint a későn érkező diák magányosan ácsorog. Az élet sokszor kegyetlen.

Éppen ezért igazán örültem, amikor órák után Macu bekopogott a szerkesztőség termébe, és helyet foglalt az egyik padnál.

– Mit keres ez itt? – sziszegte oda nekem Dave idegesen.

– Megpályázza a tech rovatot – feleltem természetes hangon, aztán bátorítóan rámosolyogtam Macura, afféle „sok sikert” pillantást küldve felé.

– Tech rovat? Miért nem mondtad, hogy felszabadult? – kerekedett el Dave szeme.

– Azt hittem, tudod.

– Nem tudtam! Pedig az a nekem való munka! – rázta a fejéi Dave.

– Hát igen, de akkor mi lesz a fotózással? – szomorodtam el, miközben Dave soron kívül kért egy lapot, hogy részt vehessen a „felvételin”. Ennyit arról, hogy volt egy fotóssegédem.

Kinga igen komolyan vette a felvételit: három fordulóból állt, és összesen két óráig tartott, úgyhogy kezdtem azt hinni, már sose lesz vége. A jelentkezőknek az adott témában kellett cikket írniuk (a jövő

heti zöld hét kapcsán), aztán Kinga szanált. Akik átmentek az amúgy nagyon komoly rostán, azoknak képzeletbeli riportot kellett készíteniük Al Gore-ral. Akik ezek után is bent maradtak (négyen), azoknak egy személyes beszélgetésen kellett átesniük Kingával, ahol én voltam az egyik zsűritag (?).

Igen, a Szent Johanna A5-ös méretű, havonta megjelenő magazinja iszonyatosan nívós kiadvány, és mindig is megválogatták, hogy kit vesznek be, de azt hiszem, Kinga mégis kicsit elvetette a sulykot.

Szegény jelentkezők kifáradva, étlen-szomjan várták az eredményhirdetést, amíg rövid kupaktanács után (Máday, Kinga, Krisztián, egy végzős lány és én vettünk részt benne) megszületett a döntés.

Miközben Kinga felolvasta, hogy kik kapták meg a cikkeket (sajnos Karcsi elvérzett, pedig nagyon drukkoltam), én még javában az Al Gore-interjúkat olvasgattam, és csak akkor kaptam fel a fejem, amikor valami „holtversenyről” volt szó.

– Képtelen voltam dönteni, tekintve, hogy egyikőtök cikkéből sem értettem egy szót sem. Lennétek szívesek a továbbiakban a laikusabb olvasók számára is érthető nyelven beszélni? – nézett Máday Dave-re és Macura.

– Hogyne – vigyorgott Dave, és bóknak vette, hogy tech nyelvezete kifogott az ig. helyettesen.

Meg egyébként rajtam is. Sőt, megkockáztatom, Kinga sem értett belőle sokat, de ő úgysem vallaná be.

– Rendben. Akkor azt javaslom, hogy mivel ez egy nehéz rovat, írjátok ketten.

– Kizárt! – vágta rá Dave.

– Oké – bólintott vele egy időben Macu, aztán egymásra néztek. Reméltem most végre rájönnek, hogy nekik sokkal inkább barátnak, mint ellenségnek kéne lenniük, és úgy láttam, Macu hajlik is efelé, de Dave elkapta a fejét, és idegesen magyarázni kezdett arról, hogy ő „nem osztozik”.

– Dave, tényleg jobb lenne, ha ketten írnátok. Két oldal, felezzetek – tanácsoltam.

– Jó. De szabad kezet kapok! – követelőzött.

– Itt rajtam kívül senki nem kap szabad kezet – zárta rövidre a vitát Kinga. Pont.

A suliújság szerkesztősége tehát új tagokkal bővült. Plusz egy diktátor főszerkesztő, mínusz egy fotóssegéd nekem. Minden más rendben ment.

Otthagytam a vitatkozó csoportot (Dave Macut piszkálta, aki Kingának panaszkodott, aki meg mindenkivel üvöltött), és hazaindultam. Otthon bepakoltam holnapra, meg átnéztem az anyagokat, aztán este hét körül, amikor anyu hazaesett a munkából, segítettem kipakolni a szatyrokat. Egy almával a kezemben ültem fel a konyhapultra, és elmeséltem anyunak, mi volt a suliban. Mármint úgy nagyjából.

Már majdnem lefeküdtem aludni, amikor Virág küldött egy sms-t, hogy vár msn-en.

Suliújság: 5/5* – ☺

Andris és Robi: 5/3 – versenyben vannak az a-s fiúkkal, hogy kik tudják hangosabban bömböltetni a zenét. Diszkó kontra rock. Élvezet a két terem közelében lenni.

Cortez: 5/5 – mintha észre sem venné, hogy a suliban minden, de minden lány érte és Ricsiért epekedik.

A színem: 5/2 – kezd kopni a barnulásom, ami annyit jelent, hogy hamarosan jönnek kis barátaim, a pattanások… A hétvégén napozok!!!

TeveClub: 5/1 – ó, te jó ég! A nyáron megfeledkeztem róla. Azt hiszem, kimúlt a tevém. L