5. rész szept 21-ig

Szeptember 9., csütörtök

Ma miután sikeresen túléltem az etikát első órában (Vladár megpróbált kötözködni, de humán tantárgy, tanultam rá!), tudtam, a többi óra lazán elmegy. Fizikán a névsor miatt Ricsi mellett ültem a kémialaborban, és amíg ő új logót rajzolgatott a bandájának, én két füzetbe jegyzeteltem. Gondoltam, egyszer még neki is jól jöhet.

– Pszt lökte meg a kezem, ami miatt a tollam végigszántotta a lapot, mély kék vonalat húzva az egész oldalon.

– Igen? – kérdeztem, miközben kihalásztam a tolltartómból a hibajavítóm.

– Jössz ma moziba velünk?

– Ööö – néztem magam elé, és gyorsan végiggondoltam. Suli eleje van, viszonylag kevés házival és tanulnivalóval, program zéró, és mivel max. hétre hazaérek, anyuéknak sem lehet gond a hétköznapi mozizásom. – Megkérdezem.

– Zsír – biccentett Ricsi, aztán megigazította a fején a pántot, így a rakoncántlan raszta tincsei nem lógtak a szemébe.

– Amúgy mit nézünk meg? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy Ricsi és Virág „mindenevő”, nekik a nagy menü a fontos és a bemutatók, a film kevésbé. Említettem már, hogy összepasszolnak? ☺

– Majd ott eldöntjük – vonogatta a vállát.

– Ó, ne! – kaptam a fejemhez. – Mégsem tudok menni. Megígértem Jacques-nak, hogy megnézem a konyhakultúra-szakkört.

– Oké, ne izgulj, majd legközelebb – mosolygott rám Ricsi.

– Rendben.

– Renáta, megismételnéd? – nyújtogatta a nyakát Gondos tanárnő.

Lepillantottam a füzetembe (akkor is jegyzeteltem, amikor Ricsi magyarázott), és gyorsan visszamondtam a tanárnő utolsó mondatát. Gondos kissé idegesen (és csalódottan, amiért nem tudott egyest adni) annyit fűzött hozzá, hogy „ne zavarjam az órát”, aztán továbbmentünk az anyaggal.

Órák után elköszöntem Ricsiéktől, és jó mozizást kívántam, aztán néztem, ahogyan elindulnak.

Virág, Ricsi, Zsolti, Cortez, Dave és az a-s lányok. Sajnáltam, hogy nem mehetek velük, de tényleg megígértem Zsáknak, hogy megnézem a szakkörön, úgyhogy nem tehettem mást. A francia konyhakultúra amúgy is népszerű délutáni program volt, már ami a nyílt szakkörök hetének csütörtöki napját illeti. Ugyanis a csoport, Monsieur Durand vezényletével ilyenkor egy halom desszertet készít a látogatók számára, remélve, hogy sokan kedvet kapnak a rendszeres sütögetéshez.

– Réni! – üdvözölt Jacques, ahogy beléptem az ebédlőbe. Megkérdeztem, mi újság, aztán gyorsan megkóstoltam egy muffint (☺), miközben Jacques kicsit idegesnek tűnt.

– Minden oké? – kérdeztem csodálkozva. Örökké mosolygó francia osztálytársamat először láttam zavartnak. Még akkor sem volt ennyire ideges, amikor Gondos kilencedikben egy órán keresztül feleltette.

Jacques hebegett valamit, aztán újra az ajtó felé lesett. Egy percen belül úgy tizedszerre. Miatta én is mindig odabámultam, és már kezdtem azt hinni, hogy valami üldözési mániát szedett össze, amikor belépett az ajtón egy kilencedikes lány, Jacques pedig egész egyszerűen mögém bújt. Na, ezt nem tudtam mire vélni.

– Jacques, mit művelsz? – kezdtem forgolódni, hogy szembe kerülhessek vele, de a vállamat fogva

ő is forgott velem. Aztán halkan megkérdezte, hogy merre van. Erre megkérdeztem, hogy ki. Aztán leesett a dolog. Jacques a kilencedikes lány elől bujkált, aki éppen egy mousse-t nézegetett kíváncsian.

– Még messze, de felénk tart – suttogtam, aztán megpróbáltam rávenni Jacques-ot, hogy viselkedjen felnőtt (?) módjára. Vagy legalábbis ne legyen gyerek. Vagy legalább… ne bújócskázzon? Kezdetnek ez is megteszi.

Jacques végül felegyenesedett, és reszkető kézzel kezdte pakolgatni az édességeket. Egyik sorból a másikba, aztán vissza. Én meg közben jobban szemügyre vettem a lányt. Kifejezetten helyes arc, természetes szőke haj copfba fogva, csodálkozó kék szem. Olyan lány, aki abszolút szerénynek tűnik, visszafogottan öltözködik, és első ránézésre az „aranyos” jelző jut róla eszünkbe. Nem csodálom, hogy Jacques beleesett, tökre passzolnának. ☺

– Sziasztok – köszönt a lány, amikor odaért mellénk. A hangja vékony volt és még nagyon gyerekes.

– Szia – köszöntem vissza kedvesen, és mikor Jacques felől nem hallottam hangot, tágra nyílt szemmel felé néztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy vegye a célzást. Vette, odamotyogott egy „salut”-t, és tovább rendezgette a muffinokat.

– Ez mi? – kérdezte a lány. Vártam pár pillanatig, de mivel a „cukrász” megnémult, én soroltam fel a muffinfajtákat. – Vehetek belőle?

– Persze! – kínáltam, holott nekem egyáltalán nem ez volt a dolgom. Jacques a Marseillaise-t dúdolva pakolászott tovább, és gondosan ügyelt rá, hogy véletlenül se nézzen fel.

– Köszi – vett el a lány egy eperkrémes sütit, aztán továbbment. Jacques azonnal rám nézett, és megkérdezte, hogy „szerintem hogy ment”.

– Nagyszerűen – bólintottam visszafojtott nevetéssel. Amúgy nem igazán vagyok olyan helyzetben, hogy bárkit is kigúnyoljak a bénázásáért, elvégre két év után, egy kósza csóktól eltekintve, ma összemosolyogtunk Cortezzel. Na! Kábé tíz év, és ebből még akármi lehet. Pfff. ☺

Két banános muffinnal és egy csokis csigával mentem ki a suliból, és úgy döntöttem, hogy a lépcsőn ülve eszem meg, elvégre nem rohantam sehová. Még csak a papírt szedegettem le a sütiről, amikor Macu telepedett le mellém.

– Banános muffint? – nyújtottam felé az egyiket.

– Köszi – vette el, és ő is elkezdte kibontogatni. – Zenét? – nyújtotta felém a fél fülhallgatóját.

– Köszi – vettem el, és bedugtam a fülembe, majd némán hallgattuk a Linkin Parkot.

Hát, így ücsörögtünk a suli előtt, Macu, a kirekesztett vagy inkább még be nem fogadott osztálytársunk, és én, aki Arnold távozása óta csak keresem a helyem. Ja, meg a muffinok. Ők is ott voltak.

Virág: 5/4 – este üzent, hogy klassz volt a film, sajnálja, hogy nem mentem.

Jacques: 5/5 – szerelmes! De ari! ☺

Arnold: 5/5 – majdnem egy órát skype-oltunk.

Töri: 5/2 – Barka berágott Dave-re, aki óra közben benyögte, hogy „diszlájkolja” a maratoni diktálást.

Pótvacsora apuval: 5/4 – hazacsempésztem neki a csokis csigát. ☺

Szeptember 10., péntek

Reggel ragyogóan sütött a nap, úgyhogy induláskor feltettem a napszemüvegem, aztán, amikor anyu mondta, hogy „szórványosan előfordulhatnak záporok-zivatarok”, inkább benyomtam a táskámba az esőkabátom. Éljen a meteorológiai befolyásoltság. A suli előtt Virág ujjongva a kezembe nyomta a telóját, hogy nézzem meg Adam Lambert új klipjét.

– Aha, tök jó – állítottam a lehető legmeggyőzőbben, miközben a többiek jól kiröhögték Virág

„legújabb” kedvencét.

– Ricsi, nem zavar? Éjjel nappal ezzel az Adam gyerekkel foglalkozik – csóválta a fejét Dave,

Virág mániákus rajongására utalva, de Ricsi csak megvonta a vállát.

– Ha ezt szereti… – mondta nevetve. – Nem erőltetem, azt hallgat, amit akar – tette hozzá. Liberális kapcsolat, de jó! ☺

– De azért szerinted is ciki, nem? Ugye szerinted is? – hüledezett Zsolti attól félve, hogy esetleg Virág rossz hatással van Ricsi zenei ízlésére. Ricsi rápillantott Virág telefonjára.

– Tragédia – legyintett.

– Akkor jó – könnyebbült meg Zsolti. Nem volt mitől félnie, Ricsi továbbra is a világ legnagyobb Korn-fanja. ☺

– Miről van szó? – lépett hozzánk Kinga, aki szokásához híven azonnal tudni akarta, hogy miről maradt le.

– Adam Lambertről – válaszolta Zsolti.

– A kutyáról vagy az énekesről? – kérdezte Kinga, én meg elnevettem magam. Akárhogy is nézzük, közénk tartozik. – Tudjátok, mit? Nem is érdekel. Tessék, ezt osszátok szét – nyomott a kezünkbe egy halom papírt.

– Mi ez? – fintorgott Zsolti.

– Ha lenne annyi eszed, hogy ránézel, rögtön tudnád – vágott vissza Kinga.

– Francnak van kedve elolvasni, majd elmondjátok – gyűrte össze, Kingának meg természetesen elborult az agya, és olyasmit kezdett magyarázni, hogy „a fákat azért vágják ki tömegesen, hogy degenerált diákok összegyűrjék a papírt”.

Amíg ők vitáztak, én azért elolvastam a lapot, ami a jövő heti zöld hét programját tartalmazta.

Ricsivel kábé egyszerre Végeztünk, de annyiban megelőzött, hogy ő előbb reagált.

– Petpalack-gyűjtés? Ez valami vicc? – rázta meg a raszta haját kelletlenül.

– A résztvevőknek igazolt órák – vonta fel a szemöldökét Kinga a sarokba szorítva ezzel a fiúkat.

– Igazolt óra? – kerekedett el Zsolti szeme. – Igazolt órákért meg is eszem a szemetet! – jelentette ki, mire elröhögtük magunkat.

– Te egy állat vagy – nyugtázta Kinga unottan. Virág kiitta az utolsó korty kólát az üvegből, aztán Kinga kezébe nyomta az üres palackot. – Mit csináljak vele? – döbbent meg.

– Palack. Most gyűjtöttem – mosolygott Virág.

– Akkor talán dobd ki a szelektív kukába! – rázta a fejét Kinga. – Virág, miért vagy ennyire ostoba?

A gyűjtés jövő héten kezdődik. Te jó ég! – forgatta a szemét, miközben Virág elballagott, hogy külön kidobja a palackot és a kupakot.

Ofőórán aztán szóba került a jövő heti zöld téma. Haller kicsit meg is hatódott, amiért az egész osztály vállalta, hogy részt vesz az akcióban. Szerette volna hinni, hogy ennek nincs köze az igazolt órákhoz.

– Ne feledjétek, a nyertes osztály tanulmányi kirándulásra megy pénteken! – üvöltötte túl a lármát, legalábbis szerette volna.

– Pénteken nincs suli? Igeeeen! – ordította Zsolti vörös fejjel.

– Zsolti először is nyugodj meg. Másodszor pedig, ahhoz nyerni kell – mosolygott Haller.

– Nem probléma – vágta rá Kinga. Én azért ebben nem voltam annyira biztos. De próbálkozni lehet.

– Akkor kérek mindenkit, hogy… – emelte fel a hangját Haller, de mivel csengettek, a mondat második felét már senki nem hallotta, ugyanis mindenki az ajtó felé csörtetett, aztán megpróbálták kilökni Zsoltit, aki jó poénnak tartotta, hogy nem engedi ki a többieket. Végül Andris és Robi nekirohantak, úgyhogy ők hárman kizuhantak a folyosóra, a többiek pedig rajtuk átlépve indultak haza.

– Gyerekek! Ésszel! – sietett ki Haller is a teremből, én meg komótosan összepakoltam a holmim, és ráérősen sétáltam végig a folyosón.

A suli előtt Cortezék ácsorogtak, hatalmas röhögés közepette. Odaintettem nekik, és már indultam volna haza, amikor Virág utánam szólt.

– Reni, jössz velünk? – kérdezte, mire visszafordultam.

– Nem is tudom. Hová mentek? – kérdeztem vissza.

– Hozzánk – vonogatta a vállát Zsolti. Egy pillanatig haboztam, aztán már akartam mondani, hogy inkább nem, amikor Cortez beszólt.

– Most nem zavarsz – vágta oda mosolyogva, én meg elvörösödtem. Meddig fog szekálni, ezzel a

„zavar-nem zavar” dologgal?

– Megkérdezem – túrtam elő a mobilom a táskámból, és rácsörögtem anyura. Miután elmondtam, hogy pontosan hová megyek, kikkel, meddig és miért, anyu még egyszer tudni akarta, hogy Virág is ott lesz-e, aztán végül rábólintott azzal a feltétellel, hogy mindenképpen kísérjen valaki haza, és egyek valamit, mert ő is és apu is későn fognak hazaérni. – Oké – mosolyogtam a többiekre, amikor letettem a telefont, és észrevettem, hogy Kinga éppen akkor jön ki a suliból. – De Kinga is jön, jó? – tettem hozzá gyorsan. A legtöbb válasz a „felőlem” volt, úgyhogy igazán örültem.

– Renáta, mit művelsz? – lépett oda hozzám Kinga.

– Gondoltam, nem megyek velük nélküled – magyaráztam.

– Remek! Most miattad olyan lúzernek tartanak, aki péntek délután ráér! – fújtatott.

– De hát ráérsz! – mondtam, és őszintén nem értettem, hogy mi a baja.

– Jó, akkor írd ki egy reklámtáblára is! – szúrt le, én meg el nem tudtam képzelni, hogy mi rosszat tettem. Azt hittem, szeretne a többiekkel (illetve Zsoltival) lógni suli után. Ki érti ezt?

Megvártuk még Dave-et, aki telefonált, aztán elindultunk.

Zsoltiék garázsa kicsit megváltozott, mióta utoljára láttam, és ezt Kinga is szóvá tette. Tavaly rendet raktunk meg kitakarítottuk, sőt, egészen „próbaterem” külsőt varázsoltunk neki, de mostanra megint totál lepukkant lett a hely. Mindenfelé üres kólás és pizzás dobozok, a falakon lévő plakátokat elengedte a cellux, a csocsóasztal pedig olyan koszos volt, hogy fentről alig lehetett látni, hogy merre jár a labda. A fiúk iszonyat igénytelenek tudnak lenni.

Leültem az egyik fotelbe (pár helyen kilyukadt, ezeken a pontokon vattaszerű anyag türemkedett ki rajta), és az ölembe húztam a táskám. A mellettem lévő kanapén Ricsi terült el a basszgitárjával együtt, és háton fekve pengette. Virág befészkelte magát a másik fotelbe, felhúzta a lábait törökülésbe, és bekapcsolta a kis tévét (működött!), hogy némán nézze a Viván az Interaktívot.

– Jól van, ha bárki keresne, az irodában leszek – szólt Dave úgy általánosságban mindenkinek, aztán elment az… irodába.

Ami enyhe túlzás, de mivel Dave imád fontoskodni, elnézzük neki, hogy a garázs másik végében lévő ütött-kopott íróasztalt nevezi „irodának”. Lehuppant a nyikorgó gurulós székre, kitette a kütyüit az asztalra, pillanatokon belül beüzemelte a laptopját (bocsánat, MacBookját), bedugta a fülhallgatóját és már el is tűnt abban a hightech világban, amit annyival jobban kedvel az igazinál.

Dave „irodája” mellett a sarokban egy kondigép állt, körülötte pár súlyzó, a falon pedig valami undorítóan izmos ember és egy hamburger képe. Azt hiszem, Zsolti a falat nézve szokott gyúrni, az ő

észjárását követve sportolás közben olyasmit gondolhat, hogy „ne egyél ilyet, mert nem leszel ilyen”.

Motiváló, az biztos.

– Tessék – nyúlt elém hirtelen egy kéz, kizökkentve a gondolataimból, és egy dobozos kólát tartott felém.

– Köszi – mosolyogtam rá Cortezre, aki félrelökte Ricsi lábát, és leült mellé, miközben a telefonját nyomkodta. Követtem a tekintetemmel minden mozdulatát, és próbáltam kitalálni, hogy kinek írhat.

Nem sikerült, de mivel pont egy nullával volt több ismerőse a Facebookon, mint nekem, eltippelgethettem volna egy darabig. De nem volt kedvem.

– Ló, megőrültél? – kiáltott rá Zsolti Kingára, aki egy rongyot fogott a kezében.

– Ne izgulj, csak letörlöm – forgatta a szemét Kinga unottan.

– Senki, de senki nem nyúlhat hozzá a dobszerkómhoz! Csak én! – magyarázta Zsolti, fenyegetően rázva a mutatóujját.

– És ehhez mit szólsz? – nyúlt oda Kinga, és rácsapott a cintányérra.

– Hagyd ezt abba! – kiáltott rá Zsolti.

– Miért? Talán idegesít? – vigyorgott Kinga, aztán gyorsan megint megérintette a dobszerkót, ezúttal máshol.

– Ha nem lennél lány, leütnélek! – fortyogott Zsolti, és látszott rajta, hogy nagyon próbál uralkodni magán.

– Jaj, de megijedtem! Nem kell visszafognod magad, attól, hogy lány vagyok, még lehetek erősebb

– vigyorgott gúnyosan Kinga.

– Húúú – nézett fel Ricsi egy pillanatra.

Zsolti hitetlenül nézett Kingára, aki éppen felajánlotta, hogy verekedjenek (?) össze, aztán mindenkiből kitört a röhögés. Közben Virág sipákolt, hogy Adam Lambert-klip megy, felhangosítja,

Dave motyogott a gépe mögött, hogy nem tud tőlünk dolgozni (?), Cortez zenét hallgatott a telefonján (fülhallgató nélkül, tehát plusz lárma), Ricsi meg pengette a gitárját. Nem sokkal később megérkezett a rendelt pizza (a teljes kiőrlésű tésztából készült volt Zsoltié), és miközben megfeleztem a négysajtosat Virággal, a többieket figyeltem. Csak ültem a fotelben, kapkodtam a fejem, megmosolyogtam a dolgokat, sőt, néha fel is nevettem, és végre úgy éreztem, tartozom valahová. Annyira klassz volt ott lenni,velük, és olyan jól éreztem magam, hogy nem is hallottam a telefonom, csak amikor Ricsi szólt, hogy Jim Morrison üvölt a táskámban.

– Na, a hősszerelmes Jérôme előkerült? Ma még nem is hallotunk róla… – szólt Cortez mosolyogva, a többiek meg nevetve figyelték ahogyan idegesen előkeresem a mobilom.

– Mondd neki, hogy „Zsömi, tümö mank” – vihogott Zsolti.

– Annyira gyerekesek vagytok – forgatta a szemét Kinga.

– Tudod mit? Add csak ide! – kapta ki a kezemből Ricsi a telefont mielőtt még rákiálthattam volna, felvette. – „Zsérom, zsöteem” szólt bele, a többiek meg szakadtak a röhögéstől. Én a szám szélét rágva figyeltem. Ricsi mosolya egy pillanat alatt lehervadt az arcáról, és csak némán bólintott egyet, majd felém nyújtotta a készüléket. – Neményi – mondta. Mindenki elhallgatott, a garázsra úgy telepedett rá a nyomasztó csend, mintha csak lehalkítottak volna minket. Elvettem a telefont, közben pedig összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Csak egy pillanatig tartott, mert elkapta a fejét, és tovább nyomkodta a mobilját. Nem tudtam, mit gondol. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.

Azt láttam, amit szoktam. Közömbösséget. És ez fájt. Nagyon.

– Itt vagyok. Nem, csak Ricsi… igen, itt. Zsoltiéknál – hebegtem, miközben kifelé indultam, hogy rendesen beszélhessünk.

Amikor visszamentem, valami megváltozott. Mindenki ugyanazt csinálta, mint eddig, de a hangulat egészen más lett. Úgy éreztem, erről én tehetek, csak azt nem tudtam, hogy miért.

Végül Kingával együtt indultam el, aki felajánlotta, hogy hazakísér.

– És téged ki kísér haza? – mosolyodtam el.

– Renáta! Nem azért végeztem el júliusban egy önvédelmi tanfolyamot, hogy aztán kísérgessenek!

Tudok vigyázni magamra! – jelentette ki. Legalább kiderült, hogy hová tűnt nyár közepén, amikor délutánonként nem tudtam elérni. És különben is, önvédelmi tanfolyam? Honnan szedi ezeket?

Csendben sétáltunk a sötét utcán, mindketten a gondolatainkba merültünk. Kinga törte meg a csendet.

– Neményivel mindennap beszélsz? – kérdezte.

– Majdnem mindennap – bólintottam. – Miért?

– Csak kérdeztem – legyintett.

– Te sose kérdezel csak úgy – ráncoltam össze a szemöldököm.

– Majd rájössz – hagyta rám, én pedig széttárt karral megálltam az úton. – Gyere már! – állt meg ő

is, és unott arccal bevárt. Ezután témát váltottunk, Kinga még egyszer (de biztos nem utoljára) elmondta, hogy mit vár tőlem a zöld héten, és őszintén örültem, hogy hazaértem. Kinga még akkor is mondta a magáét a „természet pusztulásáról”, amikor becsuktam magam mögött a be járati ajtót.

– Anyu? Apu? Valaki? – kiáltottam, de a ház tök sötét volt. Amúgy a „valakit” nem tudom, miért mondtam, mert tuti, hogy ha a valaki visszaszólt volna, akkor szívrohamot kapok.

Szóval péntek este tökegyedül otthon, a szüleim még nem értek haza. Igen, ilyenkor lehetünk erősek és felnőttek, és bátrak. Vagy lehetünk gyávák, és visszahívhatjuk a még az utcában sétáló Kingát, hogy aztán két adag popcornnal kosztümös angol filmet nézzünkk a BBC-n. Én az utóbbit tettem. Naná. ☺

Zöld hét: 5/4 – én a jó célért, a többiek az igazolt matek miatt, de vállaltuk. ☺

Adam Lambert: 5/3 – nem is tudom. Egy-két száma jó, de amennyire Virág imádja… ☺

Tesi: 5/1 – bevetettem a jól bevált „iszonyúan görcsöl a hasam” trükköt, úgyhogy nem tornáztam. Viszont meghallgattam az a-s lányok ömlengését az öltözőben. Téma: Cortez.

Témanyitó: Edina. A régi szép idők…

Suli után: 5/5* – de jó volt!

Arnold 5/4 – remélem, nem rágott be, amiért Ricsi vette fel a telóm… jaj. L

Popcorn: 5/2 – tuti, hogy tele leszek tőle pattanással. Ááá, miért ettem???

Szeptember 13., hétfő

A tök klassz péntek után szombaton segítettem takarítani anyunak, sőt, önként (!) kivasaltam, mert tudom, hogy mostanában nagyon nincs rá ideje. Vasárnap pedig átjött Virág, hogy napozzunk a kertben, amiből végül az lett, hogy mindketten a kerti pagoda alatt ültünk az árnyékban, és amíg én olvastam, ő a mobiljával lájkolta Ricsi új képeit. ☺

Ma elkezdődött a zöld hét, úgyhogy a sulitáskám helyett azt a fehér anyagú ökoszatyrot vittem magammal, ami valamelyik újsághoz járt ajándékba még régebben. Persze a Szent Johanna előtt ácsorgók nem hagyták szó nélkül a nem éppen trendi darabot.

– Jó a szütyőd – jegyezte meg mosolyogva Ricsi, ahogy odaértem. Röhögtessük ki magunkat reggel fél nyolckor. Éljen.

– Kösz – húztam el a számat. – Öko – tettem hozzá.

– Miko? – kérdezte Zsolti, mire a fiúkból kitört a röhögés, és én is elmosolyodtam.

– Úgy értem, környezetbarát – magyaráztam, de nem igazán figyeltek rám, el voltak foglalva Zsolti hülyeségével.

– Hoztatok palackokat? – lépett hozzánk Kinga, szinte vibrálva a feszültségtől.

– Én hármat – bólintottam.

– Hármat? Hármat??? – ordította le a fejem.

– Bocs, de ennyit találtam otthon – szabadkoztam, aztán hozzátettem, hogy megkértem anyuékat is, szóljanak mindenkinek, hogy kellenek a palackok.

– Jó, még valaki? – csettintgetett Kinga.

– Tessék – adta oda Cortez a kezében lévő kólát.

– Ezt nem is hoztad! Most vetted!

– Attól még palack – röhögte el magát Cortez.

– Hogy lehettek ilyenek? Tudjátok, mennyi idő alatt bomlik le egy ilyen vacak? – rázta a fejét Kinga, és szomorúan nézte a kezében lévő kólát.

– Szerintem itt az embered – biccentett Ricsi, mire mindannyian odanéztünk. Dave és az apukája kiszálltak a fekete kocsiból, aztán kinyitották a hátsó ajtókat és a csomagtartót is. Kinga szeme felcsillant, és odafutott a kocsihoz, aztán mi is odasétáltunk, hogy segítsünk.

Az autót telepakolták üres palackokkal: annyi volt, hogy többször kellett fordulnunk. Kinga és Dave nem hurcolkodtak, egyszerűen félreálltak megbeszélni, hogy Dave honnan szedte.

– Részben apám cégétől… – legyintett. – Részben meg eBay.

– Nem hiszem el, hogy rendeltél üres, használt palackokat a netről – néztem rá hitetlenül, és rájöttem, Dave egy zseni.

– Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent bocsátanak aukcióra. Nézzétek! Kidolgozott franciatételek!

– nyúlt a zsebébe büszkén.

Innentől kezdve már csak egyedül vittem be a suliba a palackokat. A többieket lekötötte a puska. ☺

Sajnos, ahogy az lenni szokott, a kilencedikesek túlbuzgónak bizonyultak, na meg ott volt még Baranyai tanárnő „mindenképen nyerünk” végzős osztálya is, úgyhogy egyáltalán nem gyűjtöttünk több palackot, mint mások, Dave furfangossága is csak arra volt elég, hogy az élmezőnyben maradhassunk. Éppen ezért az utolsó két óráról (infó és tesi) elengedtek minket. Azonban mielőtt még a többiek belelkesedtek volna, hogy ellóghatnak, Kinga becsukta előttük az ajtót, és senkit nem engedett ki a teremből.

– Na! Akkor négyfős csoportokba rendeződünk, és elindulunk palackokat gyűjteni… – kezdte.

– Hagyjál már, húzunk haza Guitar Herózni – förmedt rá Andris.

– Meg ahogy azt elképzelted! – kontrázott rögtön Kinga, és azonnal a saját csapatába osztotta be Andrist és Robit. – Még egy főt kérek! Önként jelentkező? – nézett körbe. Őszintén megértem, amiért senki nem akart Kingával tartani.

– Majd én – sóhajtottam.

– Te nem! Inkább Virág – vágta rá reflexből.

– Én miért nem? – csodálkoztam.

– Renáta! Attól, hogy viszem magammal a két rockert, még bőven maradt retardált az osztályban.

Én, Cortez és te külön csoportban kell hogy legyünk.

– Miért pont mi hárman? – kérdeztem.

– Mert tőlem félnek, Cortezre hallgatnak, te pedig megkapod Gábort, Jacques-ot és Macut, akikkel nincs gond… – ismertette a fejben már kigondolt tervét.

– Ó. Oké vonogattam a vállam. Aztán eszembe jutott valami.

– Szerinted okos dolog elengedni az utolsó két óráról Cortezt, Ricsit, Zsoltit és Dave-et, hogy gyűjtögessenek palackot? Mert én ezt irtó nagy lógásnak gondolom…

– Hm, jogos – tűnődött Kinga. – Jó, akkor, emberek! – tapsolt kettőt, és felállt az egyik székre, hogy mindenki jól lássa. – A csoportok a következőképpen állnak össze. – kiáltotta. – Velem jön Andris,

Robi és Virág – kezdte. A két rocker hangosan pfujolt, Virág pedig szomorúan fogta Ricsi kezét, merthogy őket most szétválasztották. – Renivel megy Macu, Zsolti és Ricsi – folytatta. – És értelemszerűen Cortezzel megy Dave, Gábor és Jacques.

A következő pillanatban kitört az anarchia a teremben, ugyanis senki nem akart így palackot gyűjteni.

– Elég volt a lázadásból! Amíg ti itt szórakoztok, hogy ki kivel menjen, addig a többi osztály már javában versenyez! Egy hangot se! Nyomás! Itt találkozunk, ajánlom, hogy hozzatok elég palackot!

Virág, eresszétek már el egymást, másfél óráról van szó, könyörgöm!

És elindultunk. A suli előtt váltunk szét, én megkaptam Ricsit, Zsoltit és Macut, akiknek természetesen semmilyen ötletük nem volt. Úgyhogy improvizálnom kellett.

– Mivel a többi osztály már sokkal előbb elindult, szerintem minden szemetest átnéztek – töprengtem.

– Akkor nem kukázunk? – vihogott Zsolti.

– Inkább próbáljunk meg becsöngetni pár helyre – tűnődtem.

Elindultunk a dombon, és becsöngettünk az első házba. A kaputelefonba beleszólt egy néni, mire Zsolti és Ricsi egészen közel hajoltak a kis kamerához.

– Csókolom! Pet palackot gyűjtünk! – közölték.

– Huligánok! – csapta le a telefont a néni.

A szám szélét rágva rájöttem, hogy a raszta hajú, szemöldök-piercinges Ricsi és a magas, kigyúrt Zsolti talán nem túl bizalomgerjesztő a kora délutánt otthon töltő nyugdíjasok számára. Taktikát váltottunk. A következő házba Macu csöngetett be. Nem is kellett semmit mondania a telefonba, már le is tették, és pár pillanat múlva láttuk a tuják között, hogy egy férfi siet ki az ajtón.

– Rendben. Mennyi lesz? – kérdezte, és a pénztárcáját elővéve nézett Macura.

– Mi? – kérdeztük egyszerre.

– Azt hittem, a futár! – méregette Macut gyanúsan.

– Nem, gimisek vagyunk, és pet palackokat gyűjtünk.

– Ó, elnézést. Az nincs. Sok sikert – sietett vissza a férfi a házba mi meg értetlenül néztünk össze.

– Szerintetek… – szólalt meg végül Macu – ha egy ázsiai srác csönget, az csak kínai kaját hozhat?

– tűnődött. Ricsi és Zsolti szakadtak a röhögéstől, én meg együtt érzőn megsimítottam Macu karját, és biztosítottam róla, hogy nem. Egyáltalán nem.

A következő házba már én csöngettem be. Értelemszerűen. Odahajoltam a kaputelefonhoz, és amikor felvették, a következőket mondtam.

– Ööö, jó napot kívánok, a Szent Johanna Alapítványi Gimnázium tanulói vagyunk, és az iskolánkban zajló környezetvédelmi hét kapcsán gyűjtünk felesleges pet palackokat.

Két perc múlva tíz ásványvizes palackkal sétáltunk tovább.

– Ren, ezt mostantól te csinálod – közölte végül Ricsi.

– Azért segíthetnétek… – kockáztattam meg.

– Hozzuk a szemetet – vigyorgott rám, én meg sóhajtva bólintottam. Mögöttünk Macu és Zsolti lépkedtek.

– Biztos nincs nálad kínai kaja? – kérdezte Zsolti.

– Miért lenne? – kérdezett vissza Macu. – És amúgy is, én japán vagyok!

– Aha, értem. És szusid van? – lépett túl a „japán-kínai” kérdésen, mire elnevettük magunkat. És még volt velük majdnem egy teljes órám. No comment.

Huszonkilenc palackkal tértünk vissza a suliba, ami azért is dühítő, mert egy híján harminc lett, meg azért is, mert a többi osztály sokkal, de sokkal többet gyűjtött. Leadtuk Baranyai tanárnőnek, aztán a suli előtt vártuk, hogy visszatérjenek a többiek is. Cortezék csoportja hetven (!!!) üveget szerzett. Amikor megkérdeztem mégis hogyan, egyszerű választ kaptam. Egy másik suliban próbálkoztak (okos!), ahol a diáklányok szívesen keresgéltek a fiúknak üres palackokat. És én ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Kingáék futottak be utoljára, ők nyolcvanhárom palackot gyűjtöttek be. A közeli plázába mentek, ahol a szupermarketben segítettek nekik. Ettől függetlenül Kinga nem tűnt elégedettnek, úgyhogy közölte, holnap folytatjuk a versenyt. Éljen a zöld hét.

Gyorsan elköszöntem a többiektől, és elrohantam a könyvtárba, mert semmiképp sem akartam lekésni az első hivatalos olvasókört. Kábé félúton szúrni kezdett az oldalam, úgyhogy lelassítottam a lépteimet, és inkább „sietősen gyalogoltam”, mint futottam. Hm. Talán ha a nyáron nem fetrengtem volna annyit könyvvel a kezemben, akkor fittebb lennék. Na, mindegy. Ahogy beléptem a könyvtárba, megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető, tipikus könyvillat, amitől azonnal melegség járt át, és otthon éreztem magam. A félkör alakú teremben lévő könyvespolcok között álltak az összetolt padok, az egyik tetején Kardos ült, és fürkészve nézett az ajtó felé.

– Á, szia, Reni – biccentett, kissé csalódottan. Nem vettem zokon, sőt, elengedtem a fülem mellett, és riadtan pillantottam körbe. A tanáron kívül ugyanis csak Karcsi volt a helyiségben.

– Hol vannak a többiek? – fakadtam ki. Oké, az olvasás nem annyira népszerű (mint pl. szeretném, hogy az legyen), na de két fő???

– Talán késnek. De az is lehet, hogy a múlt heti bemutatón az olvasókör nem nyerte el a tetszésüket

– felelte Kardos, és megpróbált erősnek látszani, de a szemében láttam, hogy végtelenül elkeseredett.

– Értem – motyogtam, és felültem egy másik pad tetejére. Pedig még „olvasásnépszerűsítő” plakátokat is gyártottunk, nem igaz, hogy ennyire nem érdekel senkit. Hol vannak a nyomik? Hát már

ők is cserbenhagytak? Vagy, és ez a legijesztőbb az egészben, talán már csak mi ketten vagyunk azok Karcsival. L

Pár percig beszélgettünk Kardossal (Arnold felől érdeklődött), aztán úgy döntöttünk, hogy elkezdjük. Éppen a nyáron olvasott könyveimet soroltam fel, amikor kinyílt az ajtó. A csendes könyvtárban fülsüketítően hangosnak bizonyult ez az amúgy nagyon is megszokott zaj.

– Szia! – köszöntöttem elsőként a francia konyhakultúrán megismert kilencedikes lányt. Jacques szívszerelme. Úgy tűnik, szeret olvasni.

– Csókolom, sziasztok – köszönt vissza megszeppenve, aztán közelebb jött, és letette a táskáját. –

Elnézést a késésért.

– Semmi baj, éppen most kezdjük – felelte Kardos, és büszkén nézett végig a társaságunkon.

Három fő! Überwow!

Bemutatkoztunk Flórának, aztán egész szakkör alatt a kedvenc íróiról és könyveiről faggattuk.

Flóra nagyon értelmes lány, inkább verses, mint regényes, sőt, mondta, hogy van néhány költeménye, amit szívesen megmutatna majd. Kardos odavolt, hogy talált egy „művészlelket”, mi meg Karcsival odavoltunk, hogy a kis létszám ellenére is jól sikerült az első olvasókör.

Sulirádió: 5/4 – a vicces kedvű stúdiósok ma olyan dalokat játszottak, mint a Save the World vagy éppen az Earth Song Jackótól.

Palackgyűjtés: 5/5 – azért vicces volt.

Macu: 5/4 – Zsolti tök jól elvolt vele, aminek igazán örülök! Remélem, barátok lesznek.

Cortezék csapata: 5/2 – hah, na persze. Elképzelem, ahogyan a másik suliból a lányok körbeugrálják az übermenő Cortezt, a francia akcentussal beszélő Zsákot, és a zakót hordó, headsetes Dave-et. Még jó, hogy Gábornak eszébe jutott, hogy palackokért mentek…

Szeptember 14., kedd

Nehogy valaki hiányt szenvedjen belőle, ma is Monsieur Durand-nal kezdtük a napot. Első óra előtt a helyemen ültem, és olvastam, miközben a többiek elfoglalták magukat. Andris és Robi a tábla előtt léggitározott (?), Gábort kérték fel zsűrinek, aki riadtan figyelte az eseményeket, és látszott rajta, hogy nem érti, a két rocker pontosan miért pengeti a levegőt. Zsolti és Dave Zsolti eheti edzéstervét nézték át, amit természetesen Dave állított össze, bevitte excelbe, külön oszlopokba szedve a mozgást, az ételeket, a fehérjét, az energiát… szóval ők ketten a kinyomtatott lapokat tanulmányozták. Virág Ricsi padján ült, és mindketten Ricsi telefonját nézték, megfelezve a fülhallgatókat. Kinga a folyosón gyűjtött infókat a palackgyűjtési technikáról, Cortez a kilencedikes Bálinttal beszélgetett, aki gyakran lógott a mi termünkben, mivelhogy a „menők” befogadták maguk közé. Macu a padjában ücsörgött és a telefonját nyomkodta. Szegény, tökre sajnáltam, és épp oda akartam menni hozzá, csak közben megérkezett Jacques, akivel beszélnem kellett.

– Flóra jár olvasókörre! – susogtam izgatottan, miközben a karját megragadva odahúztam magam mellé. Jacques beletúrt gondosan oldalra fésült hajába, és megkérdezte, hogy kiről van szó. – Flóra!

A kilencedikes lány! – magyaráztam, és képtelen voltam felfogni, hogy Jacques még nem tudja a nevét. Most komolyan, szerintem ő az utolsó ember a földön, aki nem guglizik azonnal, és nem kezd nyomozásba a létező összes közösségi oldalon. Normál esetben tíz perc alatt ki lehet deríteni egy embernek még a kedvenc színét is. Zsák azonban reménytelenül romantikus alkat, ő a folyosón kidugva a fejét inkább leskelődik, mintsem a neten „aljas” módon kutakodjon egy vadidegen ember után. Mikor felfogta, hogy szívszerelmét Flórának hívják, elvörösödött, és a szívére tett kézzel csak ennyit sóhajtott: „Flöra”.

Sajna a nyílt szakkörök hete pont azért van, hogy a diákok kiválasszák a számukra legmegfelelőbb szakkört, ezért év közben már nincs mód arra, hogy ingázzanak a délutáni programok között. És ezen akkor sem lehet változtatni, ha Zsák ezentúl szeretne olvasókörös lenni, és akkor sem, ha csak hárman vagyunk a csoportban. A szabály, az szabály. Csak jövőre jöhet.

A csengőt követően Monsieur Durand becsukta maga mögött az ajtót, és azontúl, hogy köszöntött minket, szerette volna tudni, hogy Andris és Robi „pontosan mit művel”. Ez nem meglepő, a két rocker még akkor is a tábla előtt ugrált, amikor a tanár már bejött. A duplaórák után (francia kultúrán Marié Antoinette-ről tanulunk) elpakoltam a holmim, aztán kinyitottam a padom melletti ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. A nap ragyogóan sütött, és kellemes, meleg idő volt, az udvaron lévő diákok rövid ujjú pólóban (néhány lány ujjatlanban) élvezték a vénasszonyok nyarát. Ellöktem magam az ablaktól, és indultam volna kifelé, amikor Kinga előszedte a mobilját, és egy erőltetett „jaj, most látom csak, hogy Benoît írt nekem!” kiáltással körbefordult, hogy mindenkinek világos legyen,

ő bizony sms-t kapott. Illetve ál-smst, de mindegy. Az osztályunkat nem igazán viselte meg a hír, láthatóan hamar túlléptek rajta, azonban Zsolti összefont karral állt, és Kingát méregette.

– Te, Ló! – kezdte, összehúzva a szemöldökét. – Mér' van az, hogy ez a Bönoá nincs az ismerőseid között a Face-en? – érdeklődött, arra utalva, hogy sem Benoît, sem pedig Jérôme nem a barátunk a Facebookon. Ami érthető, tekintettel arra, hogy egyszer láttak minket, egy pillanatra. De a többieknek erről pszt. ☺

– Veled ellentétben én nem ott élem a magánéletem! – förmedt rá Kinga. – Ha mondandóm van, akkor telefonálok vagy üzenek, nem posztolok falakra és nem lájkolok bejegyzéseket.

Apropó,megkérhetnék mindenkit, hogy hagyja abba a bökdösést? – fordult körbe.

Virággal együtt kimentem a teremből, és a lánymosdóig követtem Kingát. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és rászóltam a tükör előtt lehajtott fejjel fésülködő Kingára.

– Ki fog derülni! De tényleg, a francia álbarátok nem az ismerőseink sehol… – rágtam a szám szélét, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy Kinga fésülködés közben erősen hajaz ( ☺ ) a Kör című filmből Samarára.

– Renáta, miért vagy ennyire ostoba? – egyenesedett fel, sűrű hajzuhatagát hátradobva. – Nem érted, hogy ez mit jelent?

– Hogy szánalmas hazugok vagyunk? – kérdeztem elgondolkodva.

– Hogy utánanézett! – engedte el a füle mellett a megjegyzésem. – Vette a fáradságot, ráment a profilomra, átnézte a barátaim listáját… Hah! Érdeklem! – nézett a tükörre, és azt hiszem, ezt a legjobb barátjának, vagyis saját magának mondta.

– Ez igaz… – tűnődtem el. Vajon Cortez is utánanézett? Lecsekkolta a profilom? Turkált az ismerőseim között? Ellenőrizte a képeimet? Nem hiszem. Mostanában még csak felém se néz. Nem hív „szöszinek”. Nem piszkál órán. Nem gúnyolódik.

Jaj. Ez nagyon rossz jel. A múlt héten könnyen megszoktam, hogy velem foglalkozik, és virult a fejem, amiért egy kicsit körülöttem forgott a világ. Cortez szekált, én válaszként a kötelező, „jaj, ne piszkálj már” szöveget nyomtam, mire tovább szekált, én meg tovább tettettem, hogy „engem ez szörnyen idegesít”. Aztán semmi. Elmúlt. Megunta? Vagy nem is érdeklem? Vagy megbántottam?

Ne már! Megint eluralkodott rajtam a szokásos „semmit nem értek Cortezzel kapcsolatban” érzés, amit már szörnyen untam. Ahogy lementünk az udvarra, és az árkádok alatt álló társaság felé néztem, görcsbe rándult a gyomrom. Cortez napszemüvegben állt, a homlokába lógó sötét, szinte fekete tincsei a napfényben barnának látszottak. Lazán ácsorgott, és abszolúte nem érdekelte, hogy mindenki vagy róla beszélt, vagy őt nézte, vagy (lúzerebbek esetében) róla álmodott. Csak grimaszolva felnézett az egyik hangszóróra, mert elkezdődött egy Keane-szám. Tudom, hogy nem szereti. Én viszont igen, úgyhogy felültem a pad támlájára, és attól függetlenül énekeltem halkan az Everybody's Changing című számot, hogy fogalmam sincs a szövegéről. Úgyhogy félig halandzsáztam, de Karcsin kívül ezt senki nem hallotta, őt meg nem igazán zavarta; nálam csak egy gyengébb angolost ismerek. Őt. ☺

Médiakultúrán Tölgyessy próbált egy kis csendet kérni, de az infóterem valahogy kihozza a diákokból azt, ami már a „kezelhetetlen” kategóriába tartozik. Mindenki a saját gépe előtt ült, pötyögött, Facebookozott, kommentelt, YouTube-ozott, e-mailt írt… mintha nem a harmadik órán lennénk, hanem, mondjuk, egy hónapos elzártság után kerültünk volna géphez. Valahol ijesztő, hogy mennyire addikt a generációnk. És az még ijesztőbb, hogy erre azt a szót használtam, hogy: addikt.

No comment.

– A mai órán a médiafogyasztásról beszélünk – próbálkozott újra Tölgyessy.

– Tanár úr, kimehetek pisilni? – ordította be Zsolti. Az egész osztályból kitört a röhögés, Tölgyessy pedig kissé zavartan megrázta a fejét. Úgy tűnt, mondani akar valamit, talán arról, hogy tizenhéthez közel ezt így nem jelentjük be, vagy hogy használja inkább a „mosdó” szót, de látva Zsolti értetlen tekintetét, csak biccentett. Zsolti pedig kiment.

– Tehát a médiafogyasztás – kezdett bele újra, hátha ezúttal jobban leköti a diákokat.

– Muszáj ezt? – kérdezte Andris unottan. Tölgyessy a diákok egyik kedvenc tanára, fiatal, laza és jó fej, az infóórák ezért majdnem mindig jó hangulatban teltek. A mozgóképkultúra és médiaismeret azonban új tárgyként már mást jelentett. Oktatást. Leginkább.

– Igen, Andris, az anyagot le kell adnom – biccentett a tanár, és én már azon is ledöbbentem, hogy Tölgyessy szabadkozik.

– Ajj már – húzta a száját Virág, és szomorúan visszafordult a géphez, hogy gyorsan kiposztolja a falára Adam Lambert új interjúját. Virág jajgatása után már mindenki lázadozni kezdett, senkinek nem volt kedve egy olyan teremben tanulni és jegyzetelni, ahol akár gépezhetnének is. Én a tollam végét rágva vártam, hogy valami belekerüljön a füzetembe, amikor Zsolti visszaért, és közölte, hogy

„sikerült”. Megdicsértük, hiszen ez lenyűgöző teljesítmény.

– Na jó, elég volt – csapta össze a kezét Tölgyessy. – Akkor a következőt ajánlom. Húsz percig néma csendben olvas, és otthon kidolgozza az anyagot. Az óra további részében pedig elfoglalja magát.

Állt az alku, mindenki elhallgatott, és mint a kisangyal, úgy olvastuk el a tankönyv első fejezetét.

Mikor végeztünk, újra visszatért az élet a terembe. Mondjuk, gyanítom, hogy sokan nem olvasták végig az anyagot, csak megvárták, míg Kinga elsőként jelentkezett, hogy kész van. Onnantól kezdve hirtelen mindenki elkezdte benyögni, hogy „oké”, „kész vagyok”, „kéééész”. Virágon például láttam, hogy a nyitott könyv felső sorát nézi. Vagy tíz percig. ☺

Elpakoltam a könyvem, és körbefordultam a teremben. Az infóterem elrendezése miatt (diákok egymás mellett, U alakban, háttal a tanárnak) ráláttam a képernyőkre. Mindenki vadul netezett, én meg nem is tudtam, hogy mihez kezdjek. Végül beléptem az e-mailembe, és gyorsan megnyitottam Justine levelét, aki hosszasan írt arról, hogy van, milyen a suli, aztán a levél második felében témát váltott. Azt írta, nem érti pontosan, mire kell, de mellékelten csatolja két osztálytársa fényképét, ahogyan azt Kinga a hét végén kérte tőle. Csodálkozva néztem a fényképeket, amik pechemre akkora méretűek voltak, hogy a teljes képernyőmet betöltötték.

– Az meg ki? – üvöltötte Zsolti, mire összerezzentem. Hátrafordulva hebegtem valami

„ismerősről”, miközben égett a fejem, ugyanis mindenki a monitoromat bámulta.

– „Zsérom”? – röhögött ki Ricsi.

– Ööö – néztem furán, mert abban sem voltam biztos, hogy a két fiú közül melyik lehet az én kitalált barátom. Az egyik. Valamelyik. Bármelyik… – Igen – nyögtem be végül. Ötven százalék esélyem volt rá, hogy eltaláltam. Nem is rossz. Kinga önelégülten felállt, és odajött a gépemhez.

Bezárta az ablakot, és megnyitotta a másik képet.

– Na! – húzta ki magát, ahogyan a szőke, kifejezetten helyes fiú fotója betöltődött a képernyőmön.

– Hiányoltad? Itt van Benoît – fordult Zsoltihoz, aki csak vihogott azon, hogy „mennyire béna feje van”. Kinga megvonta a vállát, és áthajolva a vállam felett, megfogta az egeret, közben meg a fülembe súgott. – Egyébként ez Benoît?

– Fogalmam sincs – sziszegtem. – De nem mindegy? – tártam szét a karom csodálkozva.

– Hitelesség szempontjából nem – közölte.

– Igazad van. Szörnyen fontos a hitelesség – tűnődtem, remélve, hogy érzi a hangsúlyomból, hogy most éppen cinikus vagyok. Nem érezte, úgyhogy még gyakorolnom kell a fanyar humort.

Egyébként Kinga, az ökoharcos megbeszélte, hogy utolsó két óráról megint leléphessünk, palackgyűjtés ürügyén. Ennek annyira nem örültem, és nem azért, mert eminens vagyok, hanem mert Barka kikötötte, hogy ebben az esetben magunknak kell kidolgozni az anyagot. Ami annyit jelent, hogy én megcsinálom, a többiek meg talán arra veszik a fáradságot, hogy lemásolják, de lehet, hogy Dave kézi szkennerével csak lehúzzák a füzetem, és majd kinyomtatják maguknak.

Zsolt, Ricsi, Macu és én tehát elindultunk, hogy megmentsük a Földet. Vagy legalábbis szerezzünk pár palackot. Egy idő után rájöttünk, hogy négyen feleslegesen ácsorgunk a házak előtt, mert maximum egyikünk beszél, úgyhogy két sikertelen csengetés után úgy döntöttünk, szétválunk.

– Megyek Rennel – közölte Ricsi, így Zsolti és Macu alkotta a másik csapatot.

A dombon felfelé sétálva előszedtem a megmaradt szendvicsem, és elkezdtem kibontogatni az alufóliából. Téliszalámis, fél paprikával. Hát, nem a kedvencem.

– Kéred a felét?

– Aha – bólintott. Megpróbáltam úgy széttépni a zsömlét, hogy ne gusztustalankodjam össze az egészet, de így is sajtkrémes lett a kezem. Előszedtem egy zsepit, és letöröltem, miközben Ricsi már be is nyomta a fél szendvicset. – Te… – kezdte, és az alkarjával megtörölte a száját. Ricsi túl laza ahhoz, hogy olyan dolgokkal vesződjön, mint zsepi, szalvéta… – Ki ez a pojáca?

– Ki? – döbbentem le.

– A párizsi lamúr – vigyorodott el.

– Ja, ő! – jutott hirtelen eszembe. Ha az embernek kitalált barátja van, hajlamos megfeledkezni róla. – Csak egy ismerős.

– Komoly a dolog? – nézett rám, és már nem vigyorgott.

– Hát. Nem tudom – vonogattam a vállam. Azt nem tudom, hogy a dolog komoly-e. Kinga agya.

Na, az komoly.

– Oké – zárta le, és becsöngetett a következő házba. Egy öreg néni nagyon segítőkész volt, és örült nekünk, azonban palackjai nem voltak. Viszont ránk sózott egy rakás befőttes üveget. Akartam mondani, hogy nekünk az nem kell, de annyira lelkes volt, és annyira akart valamiben segíteni, hogy végül ezt találta ki. Mi meg cipelhettük az üvegeket.

A sulihoz visszaérve újra találkoztunk Macuval és Dave-vel, akik hasonlóan sikertelen délutánt tudhattak maguk mögött, mint mi. Azzal a különbséggel, hogy Zsoltival valaki kihúzatta a kukát az út szélére. Cortezék rögtön utánunk érkeztek, volt náluk két szemeteszsáknyi üveg.

– Ügyesek voltatok – dicsértem meg Dave-et, aki nem is foglalkozott velem, összehúzott szemmel figyelte Zsoltit és Macut, akik éppen röhögtek valamin.

– Ezt nem hiszem el! Nem elég, hogy lopja a személyiségemet, most még a legjobb haveromat is lenyúlja! – fortyogott Macu miatt.

– Dave, ne butáskodj már. Macu tök jó fej, és örülök neki, hogy Zsolti végre beszél vele! Tudod milyen nehéz lehet egy új suliban egy összeszokott környezetbe hirtelen bekerülni? – ráztam a fejem, de Dave nem is hallgatott rám.

– Zsolti, akkor lépünk? – kérdezte jó hangosan. Zsolti rávágta, hogy igen, aztán még váltott pár szót Macuval, mielőtt elindultak volna. Dave halálsápadtan figyelte a jelenetet. – Most nézd meg.

Már nincs is kedve. Inkább Macuval lenne… – szomorkodott.

– Dave – simítottam meg a karját, mert hirtelen megsajnáltam.

– Zsoltinak te vagy a legjobb barátja, kilencedik óta. Ez nem fog megváltozni.

– Persze, persze… – dünnyögte.

Néztem, ahogy Dave és Zsolti elindulnak, és elgondolkoztam. Szegény Dave. Minden tekintetben veszélyben érzi magát. Ő, aki imád a középpontban lenni, aki imádja mutogatni az új kütyüjeit, aki olyan nagyon jó barátja Zsoltinak… Most megingott. Macu úgy veszélyezteti a pozícióját, hogy nem is tud róla. De örülnék, ha végre egymásra találnának!

– Reniii! Hahó! Hol jársz? – húzta el a kezét az arcom előtt Virág, amitől felébredtem a bambulásból. Annyira eltöprengve bámultam Dave-ék után, hogy észre sem vettem, amikor Kingáék is visszatértek..

– Biztos Párizsban – nyögte be Cortez, mire odakaptam a fejem.

– Mi? – kérdeztem értetlenül.

– Semmi – húzta gúnyos vigyorra a száját, és elővette a telefonját, ami folyamatosan rezgett.

Furán néztem rá, aztán megvontam a vállam, és visszafordultam Kingához, aki éppen torkaszakadtából üvöltött, amiért nem gyűjtöttünk palackokat. Hiába mutattam neki a vállamon lógó ökoszatyrot, egyszerűen meggyanúsított azzal, hogy miattam pusztul el a Föld. Mivel kezdtem úgy érezni magam, mint egy harmadrangú katasztrófafilmben (Kingáé az őrült tudós szerepe, az biztos), és egy halom házi is volt, úgy döntöttem, hazamegyek. A dombon felfelé sétálva rekedtes hangú dudálást hallottam, úgyhogy oldalra kaptam a fejem. Ricsi és Virág robogója száguldott el (vagy 30-cal) mellettem, mindketten integettek.

Hazaérve megcsináltam a házit, kidolgoztam a törit, aztán a médiaismeretet is, tanultam egy kis franciát, kiszótároztam a szavakat angolra, aztán, amikor úgy éreztem, az agyam egy csordultig telt szivacs, ami már nem képes több vizet felszívni, bepakoltam a táskámba. Anyu későn érkezett haza, úgyhogy segítettem összedobni egy könnyű vacsit, és amíg ő a szószt kutyulta, én kifőztem a spagettit, közben pedig nagyjából elmeséltem, mi volt a suliban. Vacsora után már egyszerűen nem volt kedvem bekapcsolni a gépem, mert nem szenvedtem információhiányban, semmilyen tekintetben, úgyhogy csak lehuppantam a babzsák fotelembe, és olvastam.

Justine: 5/5 – majd megírom neki, hogy mire kellettek Kingának a képek. Szerintem nagyon sokat fog nevetni a bénázásunkon. ☺

Zöld hét: 5/2 – A 12/b magasan vezet, övék eddig a legtöbb palack.

Biosz: 5/4 – Baranyai ma behozott egy csontvázat, kérve minket, hogy viselkedjünk éretten.

Robi a szünetben lassúzott vele, Zsolti a csontváz vállát átkarolva „az élet nagy dolgairól” faggatta, Dave mobillal fotózta, Cortez rátette a napszemüvegét, Virág egy hajpántot.

Éretten viselkedtünk, most miért, nem? ☺

Cortez: 5/? – L

Arnold: 5/1* – Jaj! Megígértem, hogy ma írok mailt. Na, majd holnap.

Szeptember 16., csütörtök

Húzós nap. Életemben először küldtek ki óráról „botrányos” magaviselet miatt, ráadásul Kingával,

Jacques-kal és Cortezzel. És nem tehettem róla! Na jó, csak egy kicsit. Akkor sorjában.

Reggel felébredtem, az idő kellemes volt, a madarak csicseregtek, pet palackok sorakoztak a konyhában, meg úgy eleve minden rendben volt. Mivel apu cégénél mindenki gyűjtött nekem palackokat, egészen sokkal érkeztem suliba. Ez idáig rendben. Még Kinga is elégedett volt, a tegnapi napon sikerült behoznunk a lemaradást, így Baranyai osztályával együtt eddig mi gyűjtöttük a legtöbbet. Ennyit a jó hírekről.

Mivel a palackszámolással voltam elfoglalva, nem ácsorogtam a többiekkel a suli előtt, úgyhogy csak első óra elején találkoztunk, amikor is Virágék csengetésre estek be a terembe.

– Mivel kezdünk? – kérdezte Macu.

– Rent kérdezd – röhögött fel Ricsi. Valóban szórakoztató a csütörtök reggeli pánikrohamom.

Macu kérdőn nézett rám.

– Etika – motyogtam olyan fájdalommal az arcomon, mintha csak a fogamat húznák.

– Mi a baj vele? – csodálkozott.

– Barátom, lemaradtál az elmúlt két évben – ölelte át Ricsi Macu vállát, és kinyújtotta a tábla felé a karját, mintha csak „levetítené” az elmúlt évek eseményeit. – A kisfilm címe: Reni nem tud rajzolni.

– folytatta, a többiek meg röhögve figyelték. Ricsi röviden összefoglalta, hogy mennyire, de mennyire béna rajzos vagyok, hogy Vladárnál hányszor kihúztam a gyufát, és hogy néhány

„munkámat” megtalálja a Facebookon, Dave mappájában. Először reakció nélkül hallgattam a többiek beszólásait a rajzaimról, végül nem bírtam tovább, és én is elnevettem magam. Így, utólag Vicces. Legalábbis nekik.

– A mai órán az erkölcsről fogunk beszélgetni – kezdte Vladár az órát.

– Van, akinek nem árt – tette hozzá Cortez. Tágra nyílt a szemem, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit szóljak. Ezt vajon hogy értette? Vagy kire? Ugye nem rám? Te jó ég!

– Kérnék mindenkit, hogy tartsa meg a véleményét – dünnyögte Vladár.

– Persze, persze – biccentett Cortez. – Úgyis tudja, akire vonatkozik – tette hozzá, mire idegesen hátrafordultam. A tolla kupakját kattintgatta, és azonnal a szemembe nézett – Ugye?

– Miről beszélsz? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Semmiről. Csak hangosan gondolkoztam.

– Akkor folytasd halkan – szólt rá Kinga az ajtó felőli padsorból.

– Mindenki maradjon csendben. Rentai visszafordul! – förmedt rám a tanár.

– Elnézést – mondtam, és szót fogadtam. Kinyitottam a füzetem, felírtam címnek, hogy Erkölcs, de úgy éreztem, a betűk szinte kinevetnek. Hogy gondolja? Mit képzel magáról? Azonnal visszafordultam, és idegesen Cortezre néztem. – Te beszélsz nekem erkölcsről? – kérdeztem hitetlenül. Cortez láthatóan megdöbbent, a reakcióm hevesebb volt, mint várta.

– Nem akartál zavarni? Ez valami vicc? Miért nem mondod, hogy nem érdekelt? Hogy annyira el voltál foglalva… – röhögött kínosan, és hirtelen leesett: Cortez még mindig azért van berágva, mert azt mondtam, a nyáron nem akartam zavarni. Már majdnem összeszorult a torkom, amikor egy vészharang, akit Kingának hívnak, beleszólt.

– Na, mert te annyira törted magad! – kiáltotta Corteznek. – Mi van, elment az időérzéked a sok szambázástól?

– Kinga, biztos, hogy ez nem tartozik rád! – nézett rá Cortez, és azt hiszem, ebben igaza volt, még akkor is, ha Kinga fura módon engem védett.

– Akkor is elmondom a véleményem! – kérte ki magának Kinga.

– De nem az én órámon! Kinga, maradj csendben, Cortez, fejezd be, Rentai, te meg azonnal fordulj meg, ne mondjam még egyszer! – kiáltotta el magát Vladár. Dühösen visszafordultam, és a szám szélét rágva töprengtem. Ki kellett volna bírnom a szünetig, tudtam, hogy ki kéne bírnom a szünetig, de nem bírtam ki a szünetig. Megint hátranéztem, mire Cortez, mintha csak szívességet tenne, unottan rám szegezte a tekintetét.

– De tényleg. Ha ennyire zavart, miért nem írtál te?

– Nem azt mondom, hogy zavart – vágta rá kapásból.

– Pontosan mi bajod van? – kérdeztem, és az idegességtől majdnem elsírtam magam. Még soha, de soha nem voltam ennyire mérges. Bármit gondolhat rólam, de nem kérdőjelezhet meg erkölcsileg.

Pont ő! Akitől életem első, kósza csókját úgy kaptam, hogy közben barátnője volt…

– Hogy vártam valami reakciót! Minimum – közölte szárazon. A szavai hosszú másodpercekig csengtek a fülemben. Minimum?

Mi az, hogy minimum? Na, ezen teljesen kiakadtam.

– Ó, elnézést, de mit kellett volna tennem? Könnyes szemmel hálálkodni? – ráztam a fejem totál megsemmisülve. Mert végül is csak arról van szó, hogy „hagyott” nekem egy nyakláncot a postaládában. Még csak nem is személyesen adta oda. Inkább bedobta.

– Nem – mondta nyugodtan. – Bármit, kivéve, hogy valami hülye franciával motorozol a hülye Párizsban! – vágta az arcomba a „mit kellett volna tennem?” kérdésemre válaszolva. Én pislogás nélkül meredtem rá, mire valaki felemelte a hangját. Jacques volt az. Még sosem láttam idegesnek, ezért nagyon meglepett, amikor konkrétan ráförmedt Cortezre, hogy „senki nem hülyézheti le Párizst!” – Zsák, nyugodj meg! – szólt rá Cortez franciául, de Jacques iszonyatos tempóban, szintén franciául hadart. Abban a pillanatban Kinga is úgy érezte, márpedig ezt nem hagyhatja szó nélkül.

– Mi van, Cortez, rosszulesik, ha valaki nem ájul el tőled? Van élet nélküled is, hidd el – húzta gúnyos mosolyra a száját.

– Kinga, állj le! – förmedtem most meg rá, mert ne döntse el, hogy nekem van-e életem Cortez nélkül, mivel pontosan tudja, hogy nincs.

Egyszerre kiabáltunk négyen, én félig Cortezt védtem, félig pedig hibáztattam. Kinga megállás nélkül azt ordította, hogy Corteznek nincs joga felháborodni, Jacques pedig franciául hadart, ugyanis vérig sértődött, amiért Párizst nemes egyszerűséggel „lehülyézték”. A többiek néma csendben kapkodták a fejüket, volt, aki megszeppenve (Virág, Macu, Gábor), volt, aki izgatottan, afféle „balhé vaaaan!” stílusban (mindenki más). Egyszer csak Vladár üvöltötte el magát, úgy, hogy visszhangzott a hangja a teremben.

– Mindenki elhallgat! Rentai, kifelé!

– Tessék? – zökkentem vissza, és hirtelen észrevettem, hogy éppen órán vagyunk.

– Kifelé, azonnal!

– De hát… – tápászkodtam fel.

– Egy szót se! Az igazgatóhelyetteshez, most!

Lehajtott fejjel indultam el, már éppen az ajtóhoz értem, amikor Cortez újra megszólalt.

– Nehogy már! Most miért kell Mádayhoz mennie? – kérdezte olyan hangsúllyal, ami tanárral szemben nem igazán illendő.

Vladár feje remegett a dühtől.

– Indíts, te is! – bökött Cortez felé, aki azonnal felállt, és utánam jött.

– Na, a mártír – fonta össze a karját Kinga. A tanár ekkor már teljesen elveszítette a türelmét.

– Kinga, húzzál ki az órámról! Jacques-kal együtt. Elég volt ebből! – kiáltotta.

Mind a négyen szó nélkül mentünk ki a teremből, és a dühtől vadul kattogtunk. A néma folyosó kongott az ürességtől, az ajtók mögül kihallatszottak egy-egy tanár beszédfoszlányai, amúgy teljesen kihalt volt minden. Hát, íme, az etikaóra, ahol az erkölcsről beszélgettünk. Volna.

Máday szobája előtt megálltunk, majd Kinga határozottan bekopogott.

– Tessék? – hallatszott a nem is annyira meglepett hang. A meglepetés csak akkor következett, amikor meglátta, hogy kik érkeztek hozzá. – Mi történt? – kérdezte szigorúan. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, én az ujjaimat morzsolgattam, Cortez kibámult az igazgatóhelyettes irodájának ablakán, Jacques pedig némán mérgelődött. Úgyhogy Kinga foglalta össze pár mondatban, hogy veszekedtünk órán, mire a tanár kiküldött. – És nem várhatott szünetig ez a vita? – ráncolta a szemöldökét Máday.

– Már így is túl sokáig halogattuk – vágta rá Cortez.

Zavartan lesütöttem a szemem. Máday fürkészve nézett minket, tisztán látszott rajtunk, hogy még egyáltalán nem békéltünk meg, indulatosak voltunk, és bármelyik pillanatban kirobbanhatott az újabb balhé. Az igazgatóhelyettes közölte, hogy mindannyian igazolatlan órát kapunk, valamint, hogy „neki most sok dolga van”, úgyhogy büntetésül itt maradunk, és óra végéig magunkba szállunk.

– Elnézést, de nekem nem kell magamba szállnom, tehát visszamennék az órára – szólt Kinga.

– Nem kérés volt. Üljetek le, és egy hangot sem akarok hallani – mondta Máday.

Jacques leült a falnál lévő székre, és a térdére könyökölve lehajtotta a fejét. Én a tanári asztal előtt álló két szék egyikére települtem, Kinga pedig mellém. Cortez állva maradt, nekidőlt a falnak, és összefonta maga előtt a karját.

– Anyuék ki fognak akadni – sziszegtem, amikor tudatosult bennem, hogy Vladár kicsapott az órájáról.

– Nekem mondod? A hülye vitátok miatt megkaptam életem első igazolatlanját – mérgelődött Kinga.

– Kellett beleszólnod – nézett rá Cortez. Jogos.

– Mondieu! – sóhajtotta Jacques.

– Csendet! – nézett fel az adminisztrációból Máday. Úgyhogy csendben maradtunk.

Egészen addig, amíg az ig. helyettes fel nem állt, és egy „át kell mennem a titkárságra, egy hangot sem akarok hallani” mondattal ott nem hagyott minket. Majdnem tíz másodpercig maradtunk csendben. És a helyzethez képest ez rekord. De komolyan.

– Nem kellett volna kiküldetned magad. Vladár csak engem akart kizavarni – néztem Cortezre. Bár haragudtam és veszekedtünk, azért valahol, a szívem mélyén virultam, mert utánam akart jönni.

– Mindegy – vonogatta a vállát.

– Azért kösz – sziszegtem kelletlenül.

– Persze, rögtön ájulj el! – zsörtölődött Kinga. – Ha nem vennéd észre, négyen vagyunk itt!

– Nektek is köszönöm – javítottam ki magam, és Jacques-ra mosolyogtam, aki még mindig nem tette túl magát azon a traumán, hogy a szülővárosát sértegették. Pedig mindannyian tudtuk, hogy Cortez nem úgy értette. Dühből mondta. Előfordul.

– Na jó, márpedig én nem fogok lemaradni! Nincs mit átgondolnom, az érveim továbbra is helytállóak, azonban jogom van a tanórához! Én visszamentem – pattant fel Kinga, és átdobta a válla fölött dús, előrelógó tincseit.

– Kinga, azt mondták, maradjunk – néztem utána.

– Én pedig azt mondom, nem. Főszerkesztő vagyok, rám épül a színjátszó kör, emellett edzésre járok, közben pedig ájulásig tanulok, hogy Neményi távozásával végre én legyek az iskolaelső!

Egész egyszerűen nem fogok miattatok délután etikát kidolgozni, úgyhogy én most visszamegyek az órára! – mondta, és úgy tűnt, övé az utolsó szó.

Kinga egyszerűen kiment. Ott maradtunk hárman. Cortez ellökte magát a faltól, aztán odasétált az ablakhoz, és kinézett. Ezek után megpörgette az ig. helyettes asztalán lévő földgömböt, majd hirtelen megállította. Unottan néztem, hogy az orrom előtt lévő térképen, pont előttem Franciaország, azon belül is Párizs állt meg. Egészen „véletlenül”. Nagyon vicces. Ha-ha.

Cortez tovább járkált az irodában, én pedig kezdtem agybajt kapni tőle. Elsétált mögöttem, megállt a falnál, odament az ablakhoz, aztán megnézte a falon lévő képeket. Aztán újra.

– Leülnél? – néztem rá, amikor már komolyan az agyamra ment.

– Bocs. Zavarlak? Mert nem akartalak zavarni… – felelte gúnyos mosollyal, aztán levágta magát a mellettem lévő székre, és keresztben felrakta a lábát az asztalra. Minden dühöm ellenére valahol mélyen egy jó nagy „wow”-ot gondoltam. Cortez az a srác, aki komolyan felrakja a lábát Máday asztalára, szemrebbenés nélkül.

– Abbahagynád ezt a „ki zavar kit” dolgot? – kérdeztem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nagyon kúl.

– Nem – felelte egyszerűen. Legalább őszinte.

– Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? – kérdeztem. – Mert nem sajnálom! – tettem hozzá gyorsan.

– Nem érdekel – tárta szét a karját lazán.

– Oké, fogalmam sincs, hogy mi bajod van, de tudod, mit? Engem sem érdekel – jelentettem ki sértetten. Ha valamire jó volt, hogy egész nyáron Kingával lógtam, az az, hogy sikerült belém nevelnie, hogy nem hagyom magam. Cortez éppen elégszer csinált már belőlem hülyét, mostanra elég volt!

– Rendben – biccentett, aztán bedugta a fülébe a zenelejátszója füldugóját, és bekapcsolta a készüléket. Na, akkor így állunk.

Idegesen magam elé meredtem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Azért ez igazságtalanság.

– Tudod, mit? – fordultam felé, mire unottan felemelte az iPodját, és azt hiszem, lehalkította.

Zavartan néztem a műveletet, aztán hogy ki ne essek a szerepemből, gyorsan folytattam. – Örültem az ajándéknak! Nagyon is! Akartam üzenni, de tudtam, hogy éppen repülsz. Másnap nem üzentem, mert nem tudtam, mikor alszol. Harmadnap meg már úgy voltam vele, hogy késő, ha eddig nem írtam, most miért tenném… – túrtam bele a hajamba idegesen, megfeledkezve arról, hogy a frufrum összekócolódik.

– Negyedik nap pedig gondoltad, motorozol egyet francia fiúkkal – fejezte be Cortez a mondatomat, a saját stílusában.

– Ez nem igaz! – ráztam meg a fejem idegesen. – Lépj már túl ezen! Miért ne motorozhatnék? – kérdeztem, miközben lassan már én magam is elhittem, hogy motoroztam valami franciával. Ezért még Kinga kapni fog, az biztos. Skizofrén lettem miatta!

– Felőlem motorozz – mondta Cortez nyugodtan.

– Ó, ne csináld már! – fordultam felé elképedve. – Nem mondod komolyan, hogy az ezermillió faladon lévő üzenet közül pont az enyém hiányzott… – kontráztam. – Az is lehet, hogy írtam, csak elveszett a sok „hiányzol” poszt között – folytattam gúnyosan, utalva arra, hogy a Facebook-oldala úgy pörgött egész nyáron, mintha csak egy turnén lévő rocksztár lenne.

– Érdekes – tűnődött. – A Facebook-profilomat volt időd megnézni, de üzenni nem.

A fenébe. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak éreztem, hogy ég a fejem.

– Ha azt hiszed, hogy minden szabad pillanatomban a profilodat bámultam, nagyon is tévedsz! – jelentettem ki. És ez volt az igazság. Nem minden szabad pillanatomban néztem rá. Csak minden másodikban.

Cortez elmosolyodott, én pedig elkaptam a tekintetem. Enyhén égtem.

– Tudom, a szabadidődet sokkal hasznosabban töltötted – felelte enyhe éllel a hangjában.

Elengedtem a fülem mellett.

– Úgy csinálsz, mintha csak én nem írtam volna… Mondjuk, ha jobban belegondolok, körülbelül októberre tudnál válaszolni az összes téged „hiányoló” tagnak, szóval elképzelhető, hogy majd kapok egy megkésett üzenetet… – vágtam vissza, szerintem ügyesen.

– Ezt előre kigondoltad? Mert majdnem frappáns volt – röhögött ki Cortez. Hm. Azt hiszem, mégsem vagyok még annyira jó vitázó. De kár, hogy Kinga kiment!

– Jó, igazad van. Hibáztam – sóhajtottam. – Legközelebb, ha kapok tőled valamit, majd „lájkolom”

– vigyorogtam.

– Miből gondolod, hogy valaha is kapsz még tőlem valamit? – mosolyodott el, én pedig elkomorodtam, és ösztönösen összerándult a gyomrom. Igyekeztem leplezni a csalódottságom és lazán felfogni a dolgot. Nehezebben ment, mint szerettem volna.

– Nem is kéne semmi – motyogtam, és azt hiszem, sikerült nevetségesebbé tennem magam, mint valaha bármikor.

– Nem is kapsz – nézett rám Cortez, és bár komolynak tűnt, a szemén láttam, hogy legbelül mosolyog.

– Jó – duzzogtam. – Ha gondolod, ezt is visszaadom – húztam ki a pólóm alól a láncon lógó gyűrűt.

Persze belehalnék, ha meg kéne válnom tőle, de azt akartam, hogy tudja, semmit sem jelent.

– Tartsd csak meg – legyintett.

– Annyira nem kell. Amúgy se tetszik – feszítettem a húrt, mire Cortez hangosan felnevetett.

– Azért hordod? – kérdezte végül, én pedig totál megsemmisültem.

– Nem – kezdtem lassan, közben meg vadul cikázott az agyam. – Azért hordom, hogy bármikor visszaadhassam – mondtam végül. Pár másodpercig mindketten csendben végiggondoltuk a válaszomat, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Nyílt az ajtó, és Máday lépett be rajta.

– Ha jól emlékszem, azt kértem, néma csendben – szúrt le minket, Szegény Jacques, semmit nem csinált, csak a széken ücsörgött, de ő is kapott leszúrást. – Hol van Kinga?

– Visszament az órára – dünnyögtem. Máday, mintha csak sejtette volna, unottan forgatta a szemét, és egy „később elintézem” mondattal visszaült az asztalához.

A csengő megváltásként hatott, mindhárman fellélegeztünk, és gyorsan kihúztunk az igazgatóhelyettesi irodából. Cortez félrehívta Jacques-ot, hogy beszéljen vele, én meg előrementem.

Legközelebb, amikor láttam őket, valamin nevettek, láthatóan semmi konfliktus nem volt már köztük. Nem tudom, Cortez mit mondhatott neki, de gyanítom, hogy rólam is szó esett. L

– Ijj, Vladár totál kiakadt – futott hozzám Virág a folyosó végéről.

– Sejtettem. Ebből még baj lesz – dünnyögtem, és kezdett tudatosulni bennem, hogy várhatóan a tanév összes etikaóráján felelni fogok. Jaj.

– Gyere – ragadta meg a karom hirtelen Kinga, és behúzott a lánymosdóba. Virág is jött velünk, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mi volt? – fordult felém Kinga, és érdeklődve nézett.

– Hát… – kezdtem. – Igazából nem tudom. Létezik, hogy Cortez tényleg várta az üzenetem?

– Ühüm – bólogatott Virág hatalmas, csillogó szemekkel.

– A fenét! – szólt közbe Kinga. – Csak rájött, hogy nem mindenki hever a lábai előtt. Gondolj bele.

Cortez, aki a legmenőbb a suliban, vesz neked valamit, amire nem reagálsz! Óriási!

– Hálátlannak tűnhetek – markolásztam a nyakamban lógó láncot.

– Nem. Közömbösnek tűnsz! Ami jelen esetben egyszerűen óriási! – lelkesedett Kinga. – Istenem, végre valaki, aki nem ájul be tőle!

– Tudod, hogy beájulok – ébresztettem fel.

– Tudom, de ő nem tudja. Nagyszerű munkát végeztem – közölte Kinga, és szentül hitte, hogy ez az

ő érdeme. Ami igaz is. Nélküle írtam volna Corteznek. És most egy lennék a temérdek sms közül…

De nem vagyok! Hurrá!

– Azért szerintem izé… – kezdte Virág – azért lehet, hogy azért várta az üzit, mert izé, érdekelte, hogy…

– Virág, mondani szeretnél valamit? – üvöltött rá Kinga, mire Virág megszeppenve megrázta a fejét. Hullámos tincsei csak úgy csapkodták az arcát. – Na – biccentett Kinga elégedetten.

Szegény Virág, totál le lett alázva, úgyhogy bátorítóan megsimítottam a karját, aztán kimentünk a lányvécéből. Kinga azonnal eltűnt, Virág visszament Ricsiért, én meg a büfében vettem egy sajtos szendvicset és kólát, aztán kimentem az udvarra. A ragyogó napsütésbe kilépve ösztönösen hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de azért erőt vettem magamon, és továbbmentem.

– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a zenelejátszóját.

– Ülök – felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen…

– Miért itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

– Tudtommal már nem foglalt ez a hely – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni.

Kérdőn körbenéztem, remélve, hogy valaki segít, de azonkívül, hogy az udvaron állók kétkedő és sanda pillantásokat vetettek felém, senkire nem számíthattam. Márpedig én le fogok ülni! Ez az én helyem! Pár „egyik lábamról a másikra állok” mozdulat után fogtam magam, és felültem Cortez mellé. Ennél furcsább még soha, semmi nem volt.

– Akkor én olvasok – közöltem, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Miért jelentettem be?

Mi ütött belém?

– Jó – mondta elég furán. És ezen nem csodálkozom.

Kinyitottam a könyvem, fellapoztam, és elolvastam egy sort.

Aztán még egyszer. Majd újból. Nem értettem. Ennek két oka lehetett. Az egyik, hogy rohamosan esik az intelligenciaszintem, amiért állandóan Virág profilját kell csekkolnom, ahová mindenféle képeket tölt fel Adam Lambertől (mármint a kutyáról), Adam Lambertől (mármint az énekesről),

Peace-ről, a bohóchaláról, a kisöccséről, Beniről vagy éppen Ricsiről. A másik ok, hogy a mellettem ülő Cortez olyan szinten felkavart, hogy a fülemben doboló véren kívül semmi mással nem tudtam foglalkozni. Reméltem, hogy az utóbbi zavart.

– Szia… sztok – lépett hozzánk Karcsi, és üvöltött róla, nem érti, mi van.

– Szia – köszöntem vissza, Cortez pedig csak intett egyet. Karcsi zavartan felült mellém, így már hárman ültünk a pad támláján. Nem mindennapi társaság, az biztos.

Az udvarra kiérve Virág és Ricsi, ahogy megláttak minket, egyenesen elindultak felénk.

– Mássz arrébb – szólt Ricsi Karcsinak, aki lekászálódott a padról, és átadta a helyét.

– Ne már, ő mindig itt ül – néztem fel a könyvemből.

– Ja, de kipihente magát. Ugye? – nézett Ricsi a kilencedikesre.

– Persze – bólogatott Karcsi. Ennyit még soha nem beszélt folyamatosan az árkádok alatt álló társaság tagjaival.

– Na. Emó, ülj le – szólt Ricsi Virágnak, aki felpattant mellém, és mosolyogva nézett körbe.

Pillanatokkal később Zsolti és Dave lépett ki az udvarra vezető ajtón. Először kérdőn néztek az üres helyükre, majd mikor megláttak minket, zokszó nélkül odajöttek hozzánk.

– Ezt nézzétek, mit kaptam e-mailben – vette elő Dave a telefonját, és mutatott valami „őrülten vicces” dolgot.

Rövidesen mindenki, aki eddig az árkádok alatt állt, a padunk körül gyülekezett, és úgy beszélgettek meg röhögtek, mintha semmi sem történt volna. Pechemre a tömeg elállta előlem a napot, ráadásul a hangzavarban eléggé nehezen tudtam a könyvemre koncentrálni. Összenéztem Karcsival, aki a pad mellett állt, és azt a feladatot kapta, hogy fogja Zsolti üdítőjét (?), és komolyan boldognak tűnt. Élvezte a nagy társaságot, néma csendben hallgatta őket, egyszer pedig el is nevette magát. Sajna, akkor a kilencedikes Bálint rákérdezett, hogy „mit vihogsz, herripotter?”, amin mindenki jól szórakozott, Karcsi pedig elvörösödve motyogott valamit, és elkapta a fejét.

Csengetés előtt összecsuktam a könyvem, és felálltam.

– Milyen óra jön? – kérdezgette Virág, sajnos, egy végzőstől. Miután ő a „honnan tudjam?” választ adta, felém fordult.

– Fizika – feleltem mosolyogva.

– Íjj, volt házi?

– Persze – bólintottam. Virág, Ricsi és Zsolti előrerohantak. Mire a kémialaborba értem, már a füzetemre hajolva másoltak. Bár tudnám, a többiek mit csinálnak délutánonként. Vagy addig jó, amíg nem tudom?

Gondos belépett a labor hátsó ajtaján (tuti, hogy időkapu, és egy futurisztikus világba vezet, ahol mindenkinek lángvörös a haja), és ránk szólt, hogy üljünk a helyünkre.

– Pszt! – sziszegtem, remélve, hogy Virág hátranéz és visszakérhetem a füzetem.

– Csendet! – kiáltott rám a tanárnő. Nagyszerű. Óra van, és nincs füzetem.

A tanárnő felírt pár dolgot a táblára, aztán belekezdett az anyagba. Alig tizenöt perc elteltével Andris felállt, és pakolni kezdett.

– Bernáth, mit művelsz? – kérdezte Gondos, összehúzva vörös szemöldökét.

– Tanárnő, mindjárt csengetnek – mutatott fel a faliórára. Gondos pár pillanatig nézte, miközben én a karórámra pillantottam. Meg volt vagy félóra a fizikából…

– Valóban. Elszaladt az idő. Nos. Akkor házi feladat… – kezdett gyorsan diktálni. Az egész osztály visszafojtott röhögéssel firkált. Gondos becsukta a naplót, és kissé bizonytalanul visszament a hátsó ajtón át a szobájába.

Ahogy becsukódott a terem ajtaja, mindenkiből kitört a röhögés, Andris és Robi pedig büszkén meghajolt. A két rocker egész szünetben azon fáradozott, hogy leszedjék az órát, és átállítsák.

– Ez marha nagy volt! – vette a vállára Zsolti a táskáját.

– Ostobák! – csattant fel Kinga. – Ezt most muszáj volt?

– Aha – bólintott Robi.

– És szerintetek nem fog rájönni? – forgatta a szemét unottan.

– Kit érdekel? Húzzunk ki, mielőtt visszajön.

Rekordidő alatt elhagytuk a labort. Természetesen én sem maradhattam ott; ha már mindenki benne volt a „lógásban”, akkor nagyon béna lett volna ellenkeznem. Még Gábor, sőt Kinga is inkább kimentek, nehogy a tanárnő ott találja őket, szóval velük tartottam.

A saját termünkbe vonultunk vissza, nehogy „rajtakapjanak” minket óra alatt a folyosón, és bár Kinga „fogjátok már be” „kuss legyen már” beszólásokkal csitította őket, a többiek iszonyúan hangosak voltak. Tulajdonképpen zengett a röhögéstől és az ordítozástól a termünk. Én a helyemen ülve az immáron visszaszerzett fizikafüzetembe jegyzeteltem egy újabb adag „otthon kidolgozandó” anyagot. Csengetéskor Andris és Robi kinyitották az ajtót, de vissza is hátráltak.

– O-ó! – csukta vissza gyorsan az ajtót Robi.

– Mennyire o-ó? – kérdezte Dave izgatottan.

– Haller – felelte Andris.

– Rosszabb is lehetne – jegyezte meg Ricsi. Gondolom, Mádayra célzott. Nos, az valóban rosszabb lett volna. És tuti, hogy nem bírtam volna ki egy nap két affért az igazgatóhelyettessel.

– Ne engedd be! – pattant Zsolti az ajtóhoz, és erősen megragadta a kilincset.

– Megőrültél? Ő az ofőnk! – háborodott fel Kinga.

– Akkor is kint marad – vonta meg a vállát. Ezen mindenki jót derült.

– Engedd már be! – szóltam rémülten. Mert ez azért túlzás.

– Na jó – értett egyet Zsolti, a következő pillanatban pedig az ofő kinyitotta az ajtót, és dühösen belépett a terembe.

– Üljetek le! – szólt ránk.

– De szünet van! – ordította Andris.

Haller csupán csak egy ellentmondást nem tűrő pillantással válaszolt.

– Mélyen tisztelt 11/b! – kezdte, amint mindenki helyet foglalt. A sulirádióban éppen egy Gorillaz-szám kezdődött, aminek ütemét Zsolti a padon dobolta le. – Zsolti! – förmedt rá az ofő.

Zsolti ciccegve abbahagyta a dobolást, és azzal foglalta el magát, hogy Kinga hátát bökdöste a tollával. Haller megdörzsölte az orrnyergét, és fáradtan nézett ránk. – Először is. Reni, Jacques,

Kinga és Cortez! Magyarázatot kérek, Vladár tanár úr felháborodva keresett meg, elmondása szerint nem engedtétek megtartani az óráját, botrányos viselkedésetekkel zavartátok a többieket, és többszöri figyelmeztetés ellenére sem hallgattatok el! Mi történt? – vont kérdőre minket. Jacques lehajtotta a fejét, én a kezemet bámultam, mintha csak valami érdekes lenne rajta, Kinga pedig hátrafordult, és rávert egyet Zsoltira.

– Amit elmondott. Pont az történt – közölte végül Cortez.

– Értem. Ellenőrzőket.

– Mi? – horkant fel Kinga.

– Szaktanári figyelmeztetés. Mind a négyeteknek.

– Én nem kaphatok szaktanárit! – hüledezett Kinga.

– Hidd el, mindenki kaphat – vágta rá Ricsi röhögve.

– Én nem vagyok mindenki. Megóvom!

Amíg Kinga dühöngött, mi kivittük az ellenőrzőket. Haller kétszer kérte Kingáét is, végül csak úgy kapta meg, hogy közölte, Kinga vagy odaadja és egy szaktanárit kap, vagy később kap egy szaktanárit meg egy osztályfőnökit.

– Tessék. Remélem, Vladár tanár úr most boldog! – húzta össze a szemét Kinga.

– Szerintem boldogabb lenne, ha tudna órát tartani – csóválta a fejét az ofő. Ez azért jogos. – A másik dolog – kezdte dühösen, mire mindenki visszatartotta a röhögést. – Tudtok valamit a kémialabor falán lévő óráról? – nézett végig rajtunk.

– Csak hogy megbízhatatlan – felelte Andris. Ennyi kellett,mindenkiből kiszakadt a nevetés.

– Gyerekek, ez nem vicces. Gondos tanárnő teljesen összezavarodott. A folyosón sétálgatva rájött, hogy még tart a tanóra. Ezek után titeket keresett.

Ha lehetséges, még jobban röhögtünk, Zsolti a szemét törölgette, Andris és Robi pedig a padon fetrengtek. Haller szomorúan megrázta a fejét.

– Kicsivel több komolyságot. Ez tényleg nem vicces!

– De azért egy kicsit az – szólt Virág mosolyogva. Haller vonásai megenyhültek, és bár nem vallotta be, szerintem, amikor elképzelte Gondost a folyosón, ahogyan furcsán kémlel körbe, már ő is viccesnek találta a dolgot. Legalábbis egy picit.

Mivel az ofő az egész szünetet végigbeszélte, nem tudtunk kimenni. Haller kilépett az ajtón, Kardos pedig váltotta.

– Már megint mit műveltetek? – kérdezte unottan, amikor lecsapta a naplót az asztalra.

– Semmiiit! – óbégatták be vagy öten.

– Sejtettem. Akkor nyissátok ki a szöveggyűjteményt.

Alig negyedóra elteltével Andris és Robi feltették a kezüket.

– Mi az? – kérdezte Kardos.

– Tanár úr, mindjárt csengetnek. Összepakolhatunk? – kérdezte Andris. Kardos hunyorogva felnézett a teremben lévő (átállított) órára, majd ellenőrizte a karóráját is.

– Bernáth, egy lyukasóra bőven elég volt mára. Nem? – fonta össze a karját.

– El bírtam volna viselni még egyet – motyogta Andris, és visszaült a helyére.

Kardos tovább diktálta az anyagot, majd egy pillanatra megállt a terem sarkába állított csontváz mellett. Carloson (a többiek így nevezték el) egy Korn póló volt (Ricsi adta rá), szegecselt csuklópánt

(a rockerektől), napszemüveg (Cortezé), hajpánt (Virág műve) és egy hatalmas, DJ-szerű fülhallgató

(Dave tette rá).

– Bárcsak a tanulmányi eredményéről lenne híres ez az osztály – dörmögte Kardos.

Duplairodalom után az ebédszünetre lementem az udvarra. Reméltem, hogy az „olvasópadot”

Cortez társasága csupán egyetlen alkalomra foglalta el, de ahogy kiléptem, ez az illúzióm szertefoszlott. Végzősök, Ricsiék, Bálint és egy halom olyan diák, akikkel még csak köszönő

viszonyban sem vagyok, körbeállták a padot, jobban mondva Cortezt. Egy pillanatra felötlött bennem annak a lehetősége, hogy nem megyek oda, de ezt két okból is azonnal elvetettem. Az első, hogy márpedig az a pad kilencedik óta a mi helyünk, és bár Arnold már nincs itt, én továbbra is igényt tartok rá. A második pedig szegény Karcsi, aki megszeppenve és riadtan ácsorgott a többiek között, és a fejét kapkodva engem keresett. Ahogy elindultam, Virág vadul integetni kezdett, mire mindenki felém fordult.

– Ez meg ki? – kérdezte az egyik végzős fiú, aki, azt hiszem, úgy döntött, ha eddig nem ismert meg, ezek után sem fog nagyon erőlködni.

– Az, aki itt ül – vágtam rá, utat törtem magamnak, és felültem Cortez és Virág közé.

Előszedtem a táskámból a könyvem, és fellapoztam A Kicsik utolsó oldalait. Próbáltam koncentrálni, de azért néha belehallgattam a többiek beszélgetésébe. Sose tudtam, hogy az árkádok alatt állva min röhöghetnek annyit, úgyhogy kicsit azért érdekelt. A témák csapongtak, és sok olyan név szerepelt a párbeszédekben, akiket nem ismertem. Főleg lánynevek… L

Töri után Kinga becsukta az ajtót, felmászott az asztala tetejére, és szót kért.

– Eligazítááás! – ordította.

– Sorakozóóó! – üvöltötte Zsolti, amin jót nevettünk.

– Befognád? Ez nem vicc! Alig vagyunk lemaradva a palackokkal, és a mai az utolsó alkalom! A holnapi tanulmányi kirándulás a tét! Úgyhogy jól figyeljetek! – ütötte össze a tenyerét. Az osztályunk a lógás lehetősége miatt elcsendesedett, és figyelmesen hallgattuk Kingát, aki egy tollal bökdösött a levegőbe, így ismertetve A TERVET. Csupa nagybetűvel.

Fogalmam sincs, hogy csinálta, de kiharcolta Durand-nál, hogy elengedjen minket az utolsó két franciáról, úgyhogy előnyben voltunk. Legalábbis időelőnyben. A csapatfelosztás maradt, és Kinga úgy engedett el minket, hogy „meg ne próbáljunk kevés palackkal visszajönni”! Ezek után Ricsivel,

Macuval és Zsoltival elindultunk, hogy kikönyörögjünk pár palackot. Kuncsorogtunk házaknál, kihúztuk Zsoltit egy konténerből, amire felmászott, majd beleesett, könyörögtünk egy közértnél, felszedegettük a roskadozó szemetesek körül eldobált palackokat, majd minden mindegy alapon átnéztük magát a szemetest is. Koszosan, büdösen és hullafáradtan értünk vissza a sulihoz, öt teli zsák palackkal. Túlteljesítettük magunkat. Ahogyan a többiek is. Bevittük a suliba a szemetet, aztán, miközben pár önkéntes diák segített Baranyainak összepréselni az üvegeket, én csináltam néhány fényképet a suliújságnak. Mikor az utolsó csapat is visszaért, elkezdődött az összesítés. Én lazán fogtam fel a dolgokat, és semmi mást nem akartam, csak hazamenni, hogy lezuhanyozhassak, a mellettem álló Kinga azonban a kezét tördelve várta az eredményt. Ami megszületett. Első körben a 12/b nyert, de mivel csak két palackkal vertek el minket, Kinga azonnal fellebbezett, és kiharcolta, hogy számolják újra az egészet. Na, ez még félóra volt. Amúgy jól tette, hogy megóvta, mert a végeredmény változott. Holtversenyre.

A hatalmas üdvrivalgás és hangzavar közepette Baranyai kért egy kis csendet, hogy szólhasson pár szót. A két osztály holnap reggel az aulában gyülekezik, kiegészülve a mi ofőnkkel, Hallerrel, és elmegyünk az… az Állatkertbe. ☺

Hazaérve teljesen fel voltam dobva, és még mindig mosolyogtam a többiek hülyeségein, ugyanis a holnapi tanulmányi program kapcsán dőlt belőlük a baromság. Jókedvemnek akkor lett vége, amikor anyu elé tettem az ellenőrzőmet, mert muszáj volt aláíratnom. Először csak a fejét ingatta a tipikus

„csalódtam benned” pillantással, aztán magyarázatot kért, végül totál kiakadt. Közölte, hogy

„egyszerűen nem ismer rám”, hogy „minden igyekezetük ellenére igenis elzüllöttem”, valamint hogy

„azt hitték, a problémás éveket már letudtuk, ó, de mennyire tévedtek”. Mindeközben apu is bólogatott, így legnagyobb szövetségesem támogatására sem számíthattam. Lesütött szemmel hallgattam, hogy „elment az eszem”, meg hogy „pont Vladár tanár úrnál?” stb. A szemrehányásözön végére úgy éreztem magam, mintha nem is tudom, mit követtem volna el. Maró bűntudatom támadt, és már őszintén sajnáltam az egészet, miközben a szüleim azon tanakodtak, hogy „mit csináljanak velem”.

– Sajnálom, nem lesz több igazolatlan. Sem szaktanári – dünnyögtem. A szüleim a „mi is így gondoltuk” nézéssel ajándékoztak meg. – Bünti? – kérdeztem szomorúan.

Na, ezzel anyuék igencsak bajban voltak. Sokat tanulok, alig lógok a neten, nem igazán tévézek, a telefonom nélkül is képes vagyok élni, úgyhogy számomra a legnagyobb büntetés az, ha elveszik a könyvem. Oké, de melyik szülő lépi meg azt, hogy letiltja a gyerekét az olvasásról? Természetesen szó sem esett arról, hogy esetleg megvonnák tőlem a regényeimet. Ehelyett anyu csalódottan közölte: az a büntetésem, hogy nincs büntetésem. És hogy ezen gondolkozzak el.

Nos, felmentem a szobámba és elgondolkoztam. Nem jutottam semmire, csak hogy én vagyok az a béna gyerek, akinek még büntetést sem tudnak adni, mert annyira nyomi, hogy egyszerűen nincs mivel büntessék. Na, ez jól hangzik. No comment.

Mikor kiolvastam A Kicsiket, megcsörrent a telefonom. Örömmel felkaptam, és azonnal elregéltem Arnoldnak, hogy mi történt a suliban. Hogy veszekedtem Cortezzel, hogy Cortezzel együtt kiküldtek etikáról, hogy Cortez milyen furán viselkedik, meg hogy Cortez odaült a padra, és most mindenki ott bandázik. Már majdnem öt perce beszéltünk, amikor észbe kaptam, és rájöttem, csak Cortezről tudok mesélni, és még csak meg sem kérdeztem Arnoldot, hogy van. Amikor bocsánatot kértem, és érdeklődtem, hogy vele mi újság, csak annyit mondott, hogy baromira drága a telefon, és csak hallani akart rólam, úgyhogy leteszi. Pár percig némán meredtem a mobilomra, és igazán sajnáltam. Néha nagyon dög tudok lenni. L

Bekapcsoltam a gépem, hogy gyorsan írjak neki egy mailt, de ekkor kaptam egy sms-t Virágtól, hogy megérkezett a moziból, és kint vár Adam Lamberttel. Mármint a kutyával, úgyhogy lecsuktam a laptopom fedelét, és leszaladtam.

Cortez: 5/? – na, most tényleg nem tudom, hogy mi van. Jaj.

Vladár: 5/1* – elkezdtem nála az évet. Éljen.

Palackgyűjtés: 5/5* – koszos lettem, kukáztam, elfáradtam, de… nyertünk! ☺

Állatkert: 5/4 – utoljára Virággal voltam, kilencedikben. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az osztállyal. ☺

Arnold: 5/2 – holnap én hívom, és nem említem neki Cortezt. Komolyan!

Andris és Robi: 5/5 – őrültek. ☺

Macu: 5/4 – tök jó, már kezd beilleszkedni, egyedül Dave utálja. Viszont ő nagyon.

Carlos: 5/5* – tizenharmadik osztálytársunknak, Csontváz Carlosnak estére megszületett a Facebook-profilja. És bejelölt. No comment. ☺

A gitárom: 5/1* – elszakadt az egyik húr. Magától. Még csak nem is játszottam rajta. L

Szeptember 17., péntek

Reggel kicsit görcsöltem, hogy mit vegyek fel, végül a kék tornacipőm mellett döntöttem farmerrel, fehér pólóval és farmermellénnyel. A hajam laza copfba fogtam, és miközben feltettem egy leheletnyi sminket (szájfény, szemspirál), igyekeztem nem foglalkozni az arcomon bandákba verődött mitesszerekkel.

Mire a suliba értem, mindkét osztály az aulában ácsorgott. A 12/b csendben, fegyelmezetten várakozott, a mieink meg hangoskodva és vihogva. Ahogy beléptem a portán, Virág pattant elém boldogan, és arról kezdett regélni, hogy mennyire, de mennyire örül, amiért elmegyünk az Állatkertbe. Fejpántot viselt, színes, vékony sálat és batikolt pólót, aminek bal oldalára három kitűző

volt feltűzve. Egy rózsaszín póni (?), egy békejel és Ricsi. Na, ezen eléggé meglepődtem, úgyhogy közelebb hajoltam, hogy szemügyre vegyem a kitűzőn lévő képet. Kétségtelenül ő volt az, Virág pedig magyarázatképp elmesélte, hogy újabban kitűzőket gyárt otthon.

– Klassz – bólintottam, és azon agyaltam, hogy vajon csak én töltöm-e olyan unalmas dolgokkal a délutánjaimat, mint háziírás és tanulás.

– Figyelem! – kiáltotta el magát Máday, aki a Jeanne d'Arc-szobor mellett állt, és gondterhelten figyelte a csoportunkat. – 11/b! – kezdte. Nagyjából elcsendesedtünk, bár Zsolti továbbra is csörgött valami diabetikus cukros zacskóval. – Szeretném, ha úgy viselkednétek, mintha én is ott lennék! – folytatta az ig. helyettes.

– Viszünk egy képet! – mutatta fel Dave a suliújság egy régebbi számát, amelyen Máday képe az első oldalon szerepelt. Mindenki szakadt a nevetéstől, Máday arcán pedig megrándult pár ideg.

– Felmayer, szeretnél inkább itt maradni?

– Elnézést – dünnyögte Dave, és átadta az újságot Zsoltinak, aki magához ölelte az ominózus oldalt. Máday szikrákat szórt a tekintetével, és úgy tűnt, komolyan elgondolkozott azon, hogy elenged-e minket.

Haller, Baranyai és Máday váltottak pár szót, miközben a két osztály már az ajtóhoz állva sorakozott.

– Jó tanulást, gyíkok! – kiáltotta Ricsi a minket bámuló kilencedikeseknek.

– Pósa! – kapta fel a fejét az ofő azonnal.

– Na jó, rendeződjetek kettes sorokba – lépett hozzánk Baranyai.

– Tanárnő, fogná a kezem, amikor átmegyünk az úttesten? – kérdezte Zsolti. Baranyai lesütötte a szemét, és szerintem rájött, túlvállalta magát.

– Zsolti, kérlek, ne bohóckodj – kérte szegény biosztanár. Miközben mi továbbra sem tudtunk kettes sorokba rendeződni (valahogy nem jött össze), a 12/b már indult kifelé a suliból. Olyan rendezetten, mint a katonák.

– Miért ezekkel az unalmas arcokkal megyünk? – dühöngött Ricsi, és még egyszer visszaintett Bálintnak, aki egészen a portáig kísért minket.

A 12/b haladt elöl, szigorú oszlopokba rendeződve, mi meg úgy loholtunk utánuk, mint valami csürhe. Volt ötös sorunk (Cortezék), de volt egyes is (Kinga). Én Jacques-kal és Gáborral mentem egy laza hármas sorban. Az út nagyszerűen telt, gyanítom, a két ránk vigyázó tanár fogyott vagy két kilót, mire odaértünk. A másik osztállyal nem volt gond, ők unalmasan normálisak voltak, úgyhogy Haller is és Baranyai is ránk összpontosított. Az állatkertig körülbelül ezerszer szóltak rá Zsoltira, például, hogy ne zavarja a buszvezetőt, ne egyen a metrón, és a Deák térnél, hogy azonnal szálljon vissza a szerelvénybe! ☺ De kapott Andris és Robi is, hogy ne lökdössék az embereket, Ricsi, hogy adja át a helyét a néninek, Cortez, hogy a zenelejátszója olyan hangos, hogy zavarja az utasokat, valamint Dave, hogy ne fotózzon a telefonjával idegeneket… Virág vinnyogása, hogy mikor láthatja már a zsiráfot, meg sem kottyant a két tanárnak, túlságosan lekötötte őket a fiúk fegyelmezése.

Aztán megérkeztünk, úgyhogy sorakoznunk kellett a pénztárnál, miközben a két tanár megvette a belépőket.

– Tanár úr! – üvöltötte Dave. – Zsoltinak nem kell jegy, ő itt lakik!

A beszólást hangos röhögés kísérte, az ofő pedig mosolyogva csóválta a fejét. Miután beléptünk az állatkertbe, természetesen mindenki mást akart csinálni. Virág perecért „sírt”, Zsolti a majmokat akarta megnézni, mondván, „Dave rokonai”, Andris és Robi „jó nőket” akartak látni, Jacques csillogó szemmel nézett körbe, Ricsi pedig közölte, hogy olyan szag van, mint Gondos termében

(☺). Gábor a bejáratnál kapott térképet böngészte, Kinga egy Moleskine naptárba jegyzetelt a cikkéhez, aminek címe „Az ember viselkedése az állatkertben, avagy az elállatiasodott emberiség”,

Dave twitterezett a telóján, Macu Haller mellett ácsorgott, Cortez pedig unottan maga elé nézve próbálta figyelmen kívül hagyni a végzős lányok pillantásait.

– Akkor indulhatunk – számolt össze minket Baranyai, aztán megkérte a diákokat, hogy viselkedjünk Szent Johannásokhoz méltóan. Nos, nem tudom, hogy az mit jelentett, de gyanítom, nekünk nem sikerült.

Legelöl Baranyai beszélt, mögötte sorban haladtak a tizenkettedikesek, aztán Cortezék következtek, akiket Haller kísért a biztonság kedvéért. A sor végén Gábor, Jacques, Kinga és én, mögöttünk pedig a két rocker. Egyszer csak öngyújtó kattanását hallottam, mire hátranéztem.

– A büdös bagósok – mosolyogtam rá Andrisra és Robira, akik maguk mögött tartották a kezüket, és csak lopva emelték a szálukhoz, hogy gyorsan beleszívjanak.

– Pszt – vigyorgott Andris. Felőlem. Az ő bajuk.

– Mit műveltek? – fordult hátra Kinga.

– Hallgass már! – csitította Robi rémülten.

– Hű, de menők vagytok! – gúnyolódott Kinga, a fiúk pedig jól kiröhögték. – Engem nem érdekel, ha szívjátok, de akkor nyeljétek is le a füstöt, ne az én levegőmet szennyezzétek!

Andris és Robi nem vették túl komolyan Kingát, csak közölték, hogy menő rocker stílusukhoz igenis passzol a cigi.

– Szerintetek – vágta rá Kinga.

– Reni? – nézett rám Andris.

– Nem is tudom. Szerintem ciki – vontam meg a vállam.

– Bernáth! Haraszti! – kiáltott hátra Haller, mire Andrisék eldobták a csikket, és a bakancsukkal rátapostak. – Jól látom, hogy füstöl a fejetek? – indult hátra a tanár.

– Á, csak a méregtől – közölte Andris, aztán hirtelen megfogta a kezem, és belenyomott valamit.

– Ne már! – fakadtam ki, mert tapintás alapján tudtam, hogy egy dobozt és egy öngyújtót adott át.

– Légyszi – sziszegte, és könyörögve nézett rám.

Idegesen megráztam a fejem, aztán bedobtam a táskámba.

– Úgy láttam, mintha dohányoznátok.

– Mi? Dehogy! Pfuj! – rázta a fejét Robi. Elég rossz színész.

– Zsebeket – kérte Haller. A két rocker kirámolta, de rágón, telefonon, zenelejátszón és pénzen kívül nem volt náluk semmi. Mivel nálam volt. – Rajtatok tartom a szemem! – tette fel a mutatóujját az ofő, aztán visszament a sor elejére.

– Kösz – vetett rám hálás pillantást mindkét fiú, én pedig megvontam a vállam. Azért nem akartam, hogy lebukjanak vagy ilyesmi. Továbbindultunk volna, de Kinga kitette a kezét, így a rockerek megálltak.

– Vegyétek fel!

Andris és Robi a következő kuka hamutartó részébe dobta a csikket. Hisz rend a lelke mindennek. ☺

Megálltunk a vízilónál (Zsolti beszólt neki), és miközben fényképeztem, nem tudtam figyelmen kívül hagyni Cortezt. Annyira, de annyira menő volt a pólóra rávett ingében, a pilóta napszemüvegében és a homlokába lógó hajával. Legnagyobb bánatomra ezt nem csak én vettem észre: a tizenkettedikes lányok körbeállták, és mindenféléről próbáltak fecsegni vele. Cortezt láthatóan nem érdekelték, mert egy idő után ellökte magát a korláttól, amin addig könyökölt, és inkább Zsoltiékhoz lépett.

– Nézzétek, ez de hülyén néz ki! – ordította Zsolti, amikor meglátott egy lámát.

– Úúú, de ariiii! – visította Virág, és már oda is rohant. Szerintem a két tanár egy kicsit égett miattunk.

– Réni! – tartott elém egy vattacukrot Jacques.

– Köszönöm – téptem le belőle egy darabot.

– Honnan szerezted? – pattant mellénk Zsolti. Jacques maga mögé mutatott, ahol egy kis bódé állt.

– Kajaaa! – kiáltotta, de azt is mondhatta volna, hogy „támadááás”. Mire a tizenkettedikesek engedélyt kértek Baranyaitól, hogy odamehessenek, addigra a mi osztályunk már ott tolongott.

Virággal és Zsoltival az élen, ők elsőként szereztek perecet.

Zsolti büszkén és boldogan tért vissza a „zsákmányával”, aztán Dave gyorsan kiszámolta neki, hogy ha megeszi, akkor az esti edzését mivel egészítse ki. Mikor kicsit kevesebben voltak, én is elindultam, hogy vegyek valamit. Cortez szembejött velem, és gondoltam, kikerüljük egymást, de ő

megállt, és felém nyújtott egy kólát meg egy papírzacskót.

Csodálkozva elvettem, és belenéztem. Kókuszrúd! Éljen!

– Köszi – motyogtam zavartan.

– Nincs mit – felelte, és kibontotta a saját kóláját. Letekerte a kupakot, és belenézett. – Virág! – kiáltotta. Virág szája tele volt pereccel, ezért csak bólintott, és feltartotta a kezét, hogy elkapja.

Korponay tanárnő örömmel nyugtázná, hogy egy méterről sem sikerült elkapnia a kupakot, úgyhogy lehajolt, és felszedte a földről.

– Kérsz? – tartottam Cortez felé a papírzacskót.

– Nem szeretem – mondta. Nem is tudtam. Miért nem szereti a kókuszrudat? Az a legjobb dolog az Állatkertben.

A tizenkettedikes lányok kérdőn pillantgattak felénk, mire elkaptam a fejem, és zavartan inkább a többieket néztem. Haller éppen akkor szólt rá Zsoltira, hogy ne cukkolja a majmokat.

– Mikor megyünk már a zsirihez? – vinnyogott Virág.

– Hamarosan – bólogatott Baranyai, aztán Andrisék után szaladt, akik berohantak a hüllőházba.

– Én ide nem megyek be – torpantam meg.

– Renáta, ne gyerekeskedj! – sétált el mellettem Kinga.

– Úúú, mi van ott bent? – csillant fel Virág szeme.

– Egy elszabadult óriáskígyó, ami köréd tekeredik, aztán összeroppant, és egészben felfal – mondta Zsolti. Virág lefehéredett, és rémülten nézett rám, amolyan „igaz ez?” pillantással.

– Ne hallgass rá. Nyugodtan menj be – bólintottam.

– És te? – kérdezte Cortez.

– Inkább nem… – töprengtem. Nem rajongok a hüllőkért, és nem volt kedvem ahhoz, hogy Zsolti vagy Dave a frászt hozza rám odabent. Láttam, ahogy Macu a telefonjával fényképezve bemegy a többiek után, végül már csak Cortez és én maradtunk kint.

– Nem mész? – érdeklődtem.

– Nem – vonta meg a vállát.

Összehajtottam a papírzacskót, és a maradék kókuszrudat betettem a táskámba. Közben velőtrázó sikolyt hallottam bentről, aztán óriási röhögést. Feltehetőleg halálra rémítették Virágot.

Bekapcsoltam a fényképezőgépem, hogy megnézzem az addig készült képeket. Cortez odaállt mellém, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a kezem. Az illata hirtelen megcsapott, amire a gyomromban lévő pillangók sztrájkba léptek.

– Jók lettek, nem? – fordítottam kicsit felé is a gépet. A kijelzőn éppen Ricsi és Virág látszott, amint Virág boldogan rámutat az elefántra, Ricsi pedig összeráncolt szemöldökkel nézi.

– Rólad nincs egy se – jegyezte meg Cortez, amikor az utolsó képhez értem.

– Mert én fotóztam – adtam meg a logikus magyarázatot.

A következő pillanatban Cortez elvette a gépem, és nagyon úgy tűnt, hogy le akar fényképezni.

Gyorsan hátrapillantottam, hogy csekkoljam, mi van mögöttem. Az állatkerti sétálóút melletti gyönyörű virágok klassz háttérként szolgáltak. Visszafordultam, és „fényképeznek, úgyhogy mosolygok” arckifejezést erőltettem magamra, miközben Cortez ellőtte a képet.

– Tessék – nyújtotta felém a gépem, én meg vadul kalapáló szívvel elvettem, hogy megnézzem, milyen lett. – Küldheted Párizsba – tette hozzá.

– Vicces vagy – duzzogtam, és kicsit büszke voltam, hogy sikerült egy „elmegy” képet készíteni rólam. Cortez mosolyogva nézte, ahogy elteszem a gépem. – Jön a fan clubod – mondtam, mert láttam, hogy a tizenkettedikesek kijöttek a hüllőházból.

Cortez felnevetett, aztán Ricsiék elé ment, akik szakadtak a röhögéstől. Sóhajtva indultam el én is, és miközben Virág mellém lépett, és elmesélte, hogy „oan nagyon megijesztették bent”, szomorúan néztem Cortez után. Meg sem köszöntem, hogy kint maradt velem.

Nem sokkal később Virág végre találkozhatott legjobb barátjával, a zsiráffal, úgyhogy hosszú, hosszú percekig ácsorogtam vele, és vártam, hogy kicsodálkozza magát. Azt hittem, a helyzet már nem lehet rosszabb, de akkor megtalálta az állatsimogatót.

– Úristen! De aranyos! – kiáltott fel, és már be is rohant a kisgyerekek közé. Talált magának egy kecskét (?), akit konkrétan halálra akart simogatni.

– Virág, ne kínozd az állatokat! Ésszel! – szólt rá Kinga, aki szintén bent volt a simogatóban, és táppal etetett egy kis állatot.

– Mindig erre vártam – sóhajtotta Zsolti elérzékenyülten, mire ránéztem. – Kingát egy ketrecen belül látni.

– Gonosz vagy! – ráztam a fejem.

– Mér'? Nem odavaló? – biccentett Zsolti. Nem is tudom. Ahogy Zsolti nézte a guggoló Kingát, akinek előreomlott a haja, és ügyet sem vetett arra, hogy a fehér farmere koszos lett a kisállatok miatt, a tekintete egészen másról árulkodott… Attól függetlenül, hogy Kinga időnként (sokszor) kifejezetten elviselhetetlen, tagadhatatlan, hogy különösen szép lány. És amíg nem szólal meg, ezt mindenki elismeri.

Kilöktem magam a korláttól, és megveregettem Zsolti karját, aztán elcsodálkoztam azon, hogy mennyire izmos. Na, mindegy.

– Szerinted… – kérdezte Ricsi a barátnőjét nézve, miközben egy darab perecet dobott a szájába – mennyi esély van rá, hogy kiszedjük onnan?

– Hát – húztam el a számat. Virág éppen felemelte a kecskét, és közölte, hogy „márpedig ő ezt most megtartja”. – Húzós lesz – feleltem végül.

– Sejtettem. Emó, meg fog harapni! – kiáltotta. Virág csillogó szemmel nézett felénk.

– Dehogy! Tök jó fej!

– Virág, tedd le a kecskét! – förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.

– Hol voltatok? – kérdezte Haller, amikor Andris és Robi visszasétáltak a japánkert felől.

– Csak szívtunk egy kis friss levegőt – vihogtak egymásra. Természetesen bagóztak. Ezt két dologból is tudtam. Az első, hogy hirtelen nagyon eltűntek. A második, hogy mielőtt eltűntek, visszakérték tőlem a cigijüket, a metallicás öngyújtóval együtt.

– Gyerekek, lassan indulunk, és még mindig nincs meg egy fő! – kért egy kis figyelmet Haller.

– Macu a mosdóban van – mondta Gábor.

– Rendben. Akkor megvárjuk.

– Nem fontos – vágta rá Dave.

– Ha visszajött, csinálhatok egy csoportképet? – kérdeztem az ofőt.

– Persze. Virág, Kinga, lassan gyertek ki!

– Tanár úúúr! – visította Virág. – Megtarthatom?

– Nem, Virág, az állatkerti állatokat természetesen nem lehet hazavinni.

– Ajj már! – tápászkodott fel Virág, és még egyszer lehajolt, hogy megölelje a kecskét.

Kinga megragadta a karját, aztán mindketten kijöttek.

– Tessék! – húzott elő Kinga a táskájából egy antibakteriális gélt, amiből egy hatalmas adagot nyomott Virág tenyerébe is.

– Köki – dörzsölte össze a kezét.

Macu is megérkezett, úgyhogy Haller összeterelte a többieket egy csoportkép erejéig.

– Oké, akkor számolok – szóltam, hogy legyen idejük felkészülni.

– Háromra mondjuk, hogy széles orrú békagyík! – tanácsolta Zsolti, mire mindenkiből kitört a röhögés. Hát, ez egy ilyen vidám kép lett. Viszont Baranyai megdicsérte, állítása szerint már megérte a tanulmányi kirándulás. Zsolti tanult valamit! ☺

A másik osztály szétszéledt, a mieink azonban még nagyjából egyben voltak, úgyhogy hirtelen eszembe jutott valami.

– Csinálhatnék még egyet? – kérdeztem. – Elküldeném Arnoldnak – tettem hozzá. A lelkesedés azonnal alábbhagyott, de mivel Haller úgy gondolta, hogy „ez egy nagyon szép gondolat”, ott maradtak.

– Oké, akkor háromra. Jó? – kezdtem számolni.

Mire a háromhoz értem, Dave és Zsolti elfordultak, Kinga összefont karral meredt a kamerába,

Virág szomorúan intett, Ricsi olyat mutatott, amit nagyon, de nagyon nem illik ( L ), Macu pedig nem tudta, kiről van szó. Jacques és Gábor mosolyogtak, Andris és Robi metálvillát mutattak (nekik a pózolás volt a lényeg), Cortez pedig… Cortez kisétált a képből, így a fotó idején már nem volt rajta.

Csalódottan úgy döntöttem, ez az, amit soha nem fogok elküldeni Arnoldnak.

A hazafelé út csendesebben telt, nekem legalábbis mindenféleképpen. Macu mellett ülve bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és egész végig Oasist hallgattam. Néha rámosolyogtam Virágra, akinek a kijáratnál Ricsi vett egy patrikos lufit ☺, meg odapillantottam Cortezékre, akik hangosan röhögtek azon, hogy Zsolti a majmok hangját utánozta, az utasok legnagyobb örömére.

A sulihoz visszaérve Haller hatalmasat sóhajtott, és szerintem őszintén örült, hogy megszabadulhat tőlünk. Pár ősz hajszállal gazdagítottuk ma. Szegény.

– Ren, jössz Zsoltiékhoz? – kérdezte Ricsi. A többiek fürkészve néztek felém, mire megráztam a fejem.

– Legközelebb, oké?

– Gyere már! Csocsózunk! – hívott Zsolti is. Szívesen mentem volna, csak úgy terveztem, hogy mindenképp elkapom Arnoldot a skype-on, mert szerintem berágott.

– Most nem. Van egy kis dolgom – rágtam a szám szélét.

– Hát jó. De ha meggondolod magad… – ajánlották fel, ami már kezdett kínos lenni.

A délutáni napsütésben indultam felfelé a dombon, és a fák lombjainak árnyjátékát néztem a járdán, amikor Kinga beért.

– Milyen programod van? – tette fel a kérdést határozottan.

– Arnolddal szeretnék beszélni – válaszoltam. Kinga szigorúan nézett rám, aztán megrázta a fejét.

– Pontosan mi bajod van neked? – förmedt rám.

– Tessék? – döbbentem le totálisan.

– Renáta, ne tedd az agyad, nem áll jól!

– Kinga, komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz!

– Neményi elment, és kész, könyörgöm, ne gyászold már!

– Én nem gyászolom!

– Ne legyen lelkiismeret-furdalásod!

– Mitől lenne?

– Hogy nem hiányzik annyira, mint tizedik végén gondoltad! – mondta a szemembe, és a szavai telibe találtak. Ellenkezni akartam, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Hirtelen rám tört a sírhatnék, ami Kingával szemben nem szerencsés. Ugyanis gyűlöli a gyengeséget.

– De hiányzik! – motyogtam, visszatartva a könnyeimet.

– Igen, bizonyos szinten biztosan. De nem annyira, mint mutatod! És, tudod, a viselkedésed nagyon idegesítő.

– Szerintem ez nem így van – próbáltam védeni magam.

– Legalább magadnak ne hazudj! Azt hitted, hogy elveszel nélküle. Hogy majd egyedül üldögélsz, keresed a helyed…

– Miért bántasz, van elég bajom! – fakadtam ki.

– Hát ez a legnevetségesebb! – kiáltott rám dühösen. – Nincs bajod, csak szeretnéd, hogy legyen.

Fogd már fel, hogy most minden rendben!

– Mitől lenne minden rendben?

– Renáta! – nézett mélyen a szemembe. – Az osztályban mindenkivel jóban vagy, még Macu is leginkább a te társaságodat keresi. Mondjuk, ebben közrejátszik, hogy Dave tapló, de mindegy. Ott van Virág és Ricsi, akik mindenhová hívnak magukkal, csak hogy ne legyél egyedül, holott gyertyatartó senkinek nem hiányzik. De azért hívnak. Ott van Cortez, aki agybajt kap attól, hogy ki a titokzatos francia fiú. Ennek is örülnöd kéne, végre észrevett! A fiúk hívnak Zsoltiékhoz suli után, ami nem lenne kötelező. Szünetekben az egész menő társaság átcuccolt a padhoz, így akkor sem vagy egyedül. Olvasókörre Karcsival jársz, Zsák bármikor szívesen beszélget veled a neten, úgyhogy még ott sem lehetsz magányos. És, valljuk be, újabban én is gyakran színesítem az amúgy szürke életedet.

Ha fáj, hogy Neményi nem hiányzik, akkor tedd rendbe magadban a dolgokat. De ne akarj a saját árnyékod lenni, mert most már tényleg senkit nem hat meg, hogy szenvedsz! Mert nincs miért! – fejezte be, mire pislogás nélkül meredtem rá. Félelmetes, hogy mennyire igaz volt, amit mondott.

– Én… – kezdtem végül – nagyon szeretem Arnoldot.

– Ezt nem kell többé bizonyítanod. Az egyetlen ember vagy a világon a szülein kívül, aki szereti – vágta rá. – Lehet a legjobb barátod. Lehet az örök legjobb barátod. Lehet a lelki társad. Ez mind szörnyen szép – forgatta a szemét gúnyosan, mint aki maga nem hiszi el, amit mond –, de elment, neked pedig nem kell temetned. Könyörgöm, Párizsban tanul, nagy valószínűséggel a Sorbonne-ra fog járni, semmi sajnálni való nincs rajta!

– Ez igaz – motyogtam erőtlenül.

– De ő nincs itt. Ne bántsd meg a többieket azzal, hogy miatta nem mész velük.

– Jó, igazad van – sóhajtottam, mert hirtelen marcangolni kezdett az érzés, hogy Zsoltiék garázsában most mit művelhetnek, és én is ott lehetnék, de nemet mondtam…

– És még valami – tette fel az ujját Kinga. – Cortezről.

– Igen? – remegett meg a gyomrom azonnal.

– Egy kitalált francia fiúval bármikor hajlandó felvenni a versenyt. De Neményivel soha. Nem hinném, hogy van még egy ember a földön, akit Cortez ennyire utálna. Ne mondogasd előtte sokat, mert elege lesz. És akkor tényleg lesz okod sírni.

– Rendben – bólintottam, és úgy döntöttem, Kinga mindig jól látta a dolgokat, úgyhogy teljesen igazat adok neki. – Szerinted zavarja a francia srác? – mosolyodtam el, és majd szétvetett a boldogság.

– Zavarja, hogy nem tudja, mi van. Elképesztő, hogy valami reakciót látok rajta. Szörnyen szórakoztató – gonoszkodott Kinga.

– Azért egy kicsit én is élvezem – vallottam be, mert a szívem mélyén majd szétvetett a boldogság, amiért Cortez újabban tényleg érdeklődik irántam. Vagy jó, ha nem is irántam, de láthatóan idegesíti, hogy nem tudja, mi történt a nyáron. Ha tudná, hogy semmi, valószínűleg magasról tenne rám, de így… hihi. ☺

– Tudom – felelte magabiztosan.

Tovább sétáltunk, közben pedig odaadtam Kingának a fényképezőgépem, hogy átnézze a felvételeket.

– Nem is rosszak – jegyezte meg, ami tőle különösen nagy elismerés.

– Nézd ezt – böktem a képre, ami Kingáról és Zsoltiról készült. Egymás mellett álltak, Kinga napszemüvegben, csípőre tett kézzel magyarázott valakinek, aki nem volt rajta a képen, Zsolti pedig vigyorgott úgy, hogy az első foga tiszta csoki volt.

– Igen – sóhajtotta. – Tény, hogy jól mutatunk együtt. Őszintén sajnálom, hogy retardált – tette hozzá.

– Szerintem vicces – pillantottam újra a képre, és ösztönösen elmosolyodtam.

– Köztudott, hogy nincs humorod – legyintett, én meg sziszegtem egy „kösz”-félét.

Hazaérve gyorsan bekapcsoltam a gépem, és azonnal elindítottam a skype-ot. Izgatottan vártam, hogy betöltsön, aztán lesütöttem a szemem. Arnold offline volt. Megcsörgettem a telefonját, de nem vette fel. Pár pillanat múlva jött tőle egy sms, hogy moziban van… És én ezért nem mentem Cortezékkel. No comment.

Állatkert: 5/5* – nagyon sokat nevettem. ☺

Vacsora: 5/2 – anyu megpróbált fajitast csinálni. Nem sikerült.

Zsolti: 5/5* – megszívta Virág héliumos lufiját, és magas hangon énekelt a buszon. Kapott egy osztályfőnöki figyelmeztetést, de szerinte megérte. Mindenki fetrengett a nevetéstől, még a többi utas is mosolygott rajtunk.

12/b – 5/1 – sótlan egy társaság…

Kinga: 5/5 – igaza van, és át fogom gondolni, amiket mondott. Akkor is, ha fáj.

Cortez: 5/5* – mit is mondhatnék? Szeretem. Nagyon.

Kókuszrúd: 5/5 – nem úgy volt, hogy többet nem kapok tőle semmit? Hm. ☺

Az estém: 5/2 – Hát, így alakult. Mindegy, ezen már nem változtathatok, úgyhogy nekikezdek egy új könyvnek.

Szeptember 20., hétfő

A múlt heti sok-sok ellógott, palackgyűjtögetős óra után be kellett látnunk, hogy a tanárok többé nem tűrik a lazaságot. Francián Durand röpdolit íratott velünk (szerintem jól sikerült), nyelvtanon Kardos Zsoltit és Robit feleltette (kettest kaptak, de nagyon szenvedtek), matekon Gazdag szétszívatta Virágot, aki egész órán a táblánál ácsorgott, fizikán Gondos dogát íratott (kissé berágott az óraátállítás miatt), és ha ez nem lenne elég, még Mr. O'Realy is feleltetett angolból. Mondjuk, készültem, de egy mondatnál elakadtam, és amíg makogtam, gyorsan körbepillantottam, hátha valaki segít. Nos, Virágnak fogalma sem volt a válaszról, a könyvében lapozgatott, de úgy tűnt, azt sem tudja, hol tartunk az anyaggal. Macu rém gyenge angolos, úgyhogy a vállát vonogatta. Gyorsan hátrafordultam, remélve, hogy a fiúk megszánnak. Ricsi egy filccel tetkót rajzolgatott a kezére, Dave a mobilján netezett, Zsolti pedig mozzarellasalátát (?) evett egy műanyag villával. Cortez karba tett kézzel hátradőlve ült, és engem nézett. Naná, hogy tudta a választ.

– Segítesz? – kérdeztem rémülten, mire halványan elmosolyodott.

– Nem is tudom – gondolkozott el, miközben a tollát kapcsolgatta ki-be.

Elkerekedett szemmel néztem rá, képtelen voltam elhinni,hogy egy angolfelelet közben képes szórakozni velem.

– Megéri az nekem? – tűnődött el.

– Nekem mindenképp – vágtam rá dühösen.

– Most mondjam meg a választ? – nézett a plafonra.

– Cortez! – sziszegtem égővörös fejjel, aztán visszafordultam. Mr. O'Realy a naplót nézegette, és várta, hogy végre megszólaljak. Mondtam, hogy még átgondolnám, csak hogy biztos legyek benne, mire a tanár unottan bólintott.

– Így sose fogsz megtanulni angolul – feszítette tovább a húrt Cortez, nekem meg kezdett elegem lenni.

– Jó, hagyjuk – legyintettem mérgesen. Cortez elröhögte magát, aztán bevillant valami az agyamba, és dühből bekiabáltam a választ, ami hirtelen eszembe jutott. Mr. O'Realy riadtan felnézett, aztán közölte, hogy a válasz jó, azonban nyugodjak meg.

Egy ötössel ültem le a helyemre, és hitetlenül fordultam hátra.

– Nem hiszem el, hogy nem segítettél! – forgattam a szemem.

– Tudtad a választ – mosolyodott el.

– Jó, de mi van, ha nem jut eszembe mégse? Akkor nem segítesz?

– Eszedbe jutott.

– Igen, de mi van, ha nem… – forszíroztam tovább.

– Ez a baj veled. A sok „mi van, ha” – nézett a szemembe, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

Ez most mit jelenthet? Miért mondta, hogy ez a baj velem? Akkor szerinte baj van velem? Jaj. L

Ebédszünetben sorba álltam Virággal a büfében, és miközben ő kért egy olyan nyalókát, amitől kék lesz a nyelve meg a foga, én folyamatosan arról magyaráztam, vajon Cortez hogy érthette, hogy „ez a baj velem”.

– Figyu – fordult felém Virág, a szájába nyomva a sötétkék nyalókát –, szerintem csak azt mondta ezzel, hogy izé. Görcsölsz.

– De ez nem igaz! Vagy szerinted is görcsölök? – kérdeztem hirtelen, amitől Virág zavarba jött.

– Hááát. Elég sokszor átgondolod a dolgokat – felelte félénken.

– Nem is igaz! Hamar túlteszem magam mindenen! – jelentettem ki, és úgy döntöttem, magamnak is hazudok. Virág mosolyogva, csillogó szemmel nézte, ahogyan ezt is átgondolom, végül a homlokomra csapok. – Jó, talán kicsit görcsölök. Amúgy tiszta kék a fogad.

Kimentünk az udvarra, és leültünk a padra. Cortez és a többi menő diák már ott csoportosultak, és valami hétvégi buliról sztorizgattak, amire nemhogy nem voltam meghívva, de nem is hallottam róla, hogy lesz. Éljen a népszerűség. Előhúztam a táskámból a könyvem, és fellapoztam a Jane Eyre-t.

Tesi előtt az öltözőben én már a Szent Johanná-s melegítőben vártam Virágra, aki két copfba rendezte a haját, miközben a szemben lévő padon az a-sok és Kinga öltöztek. Legnagyobb sajnálatomra az a-sok sokat változtak a nyáron: minden tekintetben nőttek, úgyhogy szomorúan nyugtáztam, hogy lassan én vagyok a leglaposabb az évfolyamban. Ez nem ér. Éppen ezért összefont karral üldögéltem, és a lerombolt egómat próbáltam építgetni, mialatt az a-sok fesztelenül

„pletyiztek”.

– Cortez most jár valakivel? – kérdezte Tami, mire összeszorult a torkom. Jaj, ne, ez nem lehet igaz.

Ha ők rászállnak egy témára, az olyan, mintha a négytagú Spice Girls lenne a vetélytársam. Illetve öttagú. Ha Kingát is közéjük soroljuk.

– Nem – közölte Kinga.

– Dina? – vonta fel a szép ívű szemöldökét Tami. Erről jut eszembe, az enyémet is ki kéne lassan szedni.

– Passzoltam – rázta a fejét Edina, mintha csak egy csomag chipsről lenne szó.

– Vagy inkább ő passzolt téged. Már elég sokszor – tette hozzá Kinga, mire mindenki elmosolyodott. Kivéve Dinát.

– Most egészen más van kialakulóban – terelte el a témát, megjegyzem, ügyesen. Az a-sok azonnal faggatni kezdték, és még Kinga is kérdőn pillantott oda. Na jó, ez engem is érdekelt, úgyhogy afféle hívatlan vendégként néztem Edinát. A kutya sem akarta velem megosztani a dolgot, de mivel jelen voltam, hallottam – Okitsuga.

– Okitsugu – javította ki Kinga azonnal.

– Tökmindegy – legyintett Dina, és belebújt a Szent Johanná-s pólóba. Feszesebben állt rajta, mint reméltem. L – A lényeg, hogy totál odavan értem.

– És ezt miből gondolod? – kérdezte az egyik a-s. Feltehetőleg Posh Spice.

– Üvölt róla – vigyorgott Edina magabiztosan, aztán lehajolt, hogy bekösse az edzőcipőjét.

– Igazad van, Dina. Mivel már szinte valamennyi fiúval jártál az évfolyamból, gyorsan vesd rá magad az új emberre is – szólt be Kinga, aztán elégedett mosollyal az arcán kiment az öltözőből.

Az a-sok szó nélkül követték, végül pedig Virág is oldalra csatolta a rakoncátlan tincseit, és kezdődhetett a tesióra. Korponay iskolaköröket futtatott velünk, úgyhogy beálltunk a startvonalhoz (a járdán lévő repedés szolgálta ezt a célt), és vártuk, hogy a tanárnő pisztolylövés helyett azt mondja, hogy „durr”. Aztán kezdhettünk futni.

Olvasókör végén (részleteket olvastam fel a Jane Eyre-ből. Flóra nagyon élvezte a felolvasást,

Kardos türelmesen hallgatta, Karcsi pedig bealudt) hárman indultunk kifelé a suliból. Még nagyban Brontë zsenialitását ecseteltem, amikor az ajtón kilépve Jacques-ot pillantottam meg.

– Salut! – integetett zavartan, aztán amikor Flóra visszaköszönt, Jacques elvörösödött és elrohant.

De komolyan. Szó szerint elfutott. A szőke kilencedikes lány csodálkozva nézett felém.

– Említette, hogy valami dolga van… – mentettem a helyzetet, már amennyire lehetett. Pár pillanat múlva Ricsi gurult elénk a robogójával.

– Emó?

– Még nem végzett. De mindjárt jön – mondtam. Virág egy hatalmas képpel lépett ki a suliból, és azonnal felénk fordította, hogy véleményezzük. Portré, Vladárról.

– Ehh – hőköltem hátra. – Ez igazán… élethű – néztem riadtan a rajzot. Komolyan, Vladár még a vászonról is engem nézett, tekintete pedig ezt sugallta: „Rentai! Felelj”.

– Ren, tartsd meg – röhögött Ricsi.

– Dehogy tartom! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Illetve – javítottam ki magam azonnal – a kép csodálatos. Nagyon ügyes vagy – dicsértem meg Virágot, aki egyik lábáról a másikra állva várta a véleményünket.

– Köki – vigyorodott el boldogan.

Mivel a kép túl nagy volt, meg nem is akartak nélkülem elrobogózni, együtt indultunk felfelé a dombon, gyalog. Virág, aki a képet cipelte, Ricsi, aki Virág szabad kezét fogta, én, aki mellettük sétáltam, és Karcsi, aki Ricsi robogóját tolta. Dombon felfelé. Szegény. L

Hazaérve megcsináltam a házikat, meg sikerült Arnolddal beszélnem skype-on. Elég elfoglaltnak tűnt, negyedóra múlva le is rázott, pedig egy szót sem szóltam Cortezről, sőt, szinte semmiről, csak hallgattam, hogy Arnold mit mesél. Ettől függetlenül kicsit szomorúan zártam be az ablakot, és csak szörföztem a neten.

Vacsora után kaptam egy sms-t Virágtól. Kérdőn nyitottam meg, aztán a lélegzetem is elállt.

Ugyanis csak annyit kérdezett, hogy mit tudok Dave-ről. Azonnal visszaírtam, hogy semmit, miért?

Rekordgyorsasággal jött a válasz. Dave-et megtámadták. Mi?????

Cortez: 5/5 ☺

A sok: 5/1 – undokabbak, mint valaha.

Peti: 5/4 – írt a facebookon, hogy mi újság. ☺

Arnold: 5/3 – kicsit fura volt ma velem… L

Angol: 5/5 – kaptam egy ötöst. Hű.

Dave: 5/1* – ki van kapcsolva, és senki nem tud semmit. Nagyon ideges vagyok!!!

Szeptember 21., kedd

Alig aludtam egész éjjel, hajnalig forgolódtam, és folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy Dave bajba került. Már fél hatkor (!) készen álltam, hogy suliba induljak, és folyamatosan rajtam volt a sírógörcs. Mire végre elindultam, már úgy éreztem, ezer éve ébren vagyok. Amikor odaértem a Szent Johannához, Ricsi, Virág és Cortez már a lépcső előtt ácsorgott, Zsolti pedig velem egy időben érkezett. Senki nem tűnt vidámnak.

– Mi történt? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Csak annyit tudok, amit este mondott – kezdte Zsolti. – Felhívott, hogy meglopták, meg hogy az apukájával a rendőrségen van, és feljelentést tesznek.

– Te jó ég! – kaptam a szám elé a kezem. – És jól van?

– Aha. Azon kívül, hogy kirabolták és halálra rémült, nincs baja – bólintott komoran.

– De mi a fene történt? És hol? És mikor? Nem értem – ráztam a fejem mérgesen. Így, hogy tudtam,

Dave jól van, elmúlt a rémületem, és felváltotta a düh.

– Suli után elment valami számítástechnikai szaküzletbe, aztán hazafelé a villamoson kikezdték – mondta Zsolti.

– Ki kezdett ki kit? – lépett hozzánk hirtelen Kinga, és érdeklődve méregetett minket.

– Dave-et – felelte Cortez.

– Bántották? – gurult dühbe Kinga egy pillanat alatt.

– Meglökdösték – válaszolta Zsolti.

A fejemet ide-oda kapkodva próbáltam összerakni, hogy mi történt. Tehát Dave tegnap elment venni valamit, ott elidőzött kicsit, aztán hazafelé a villamoson egy háromfős társaság nézte, amint telefonál (méregdrága iPhone, a fenébe is!), aztán leszálltak vele, és követték. Egy idő után, amikor már nem voltak nagyon gyalogosok a környéken, egyszerűen beérték és kirabolták. Elvették a telefonját, a zenelejátszóját, a pénzét, és még el is lökték.

– Úristen – kapta a szája elé a kezét Virág, én pedig szomorúan bámultam a földet. Kinga idegesen ciccegett.

– A francba már, komolyan, nem hiszem el, hogy valaki ennyire idióta. Miért kell mindig mindenhol villogni a telefonnal? – kérdezte dühösen.

– Gondolom, csak felvette – suttogtam.

– Szabály, hogy tömegközlekedési eszközön rezgőre állítjuk a mobilt, és nem vesszük fel!

– Most már hiába mondod… – vontam meg a vállam, aztán Zsoltira néztem. – Hogy van Dave? Jön suliba?

– Aha, jön. Hát, nincs túl jól. Gondolhatod… – csóválta a fejét. Cortez idegesen meredt maga elé,

Ricsi pedig megállás nélkül szitkozódott.

– Sziasztok – tolta mellénk Karcsi a biciklijét.

– Szia – köszöntem vissza egyedüliként.

– Baj van? – kérdezte halkan, mert érezte a feszültséget. Szinte vibráltunk.

– Majd később elmesélem – legyintettem, mert Dave hirtelen kiszállt az apukája kocsijából, és lehajtott fejjel indult felénk. Annyira, de annyira sajnáltam, hogy legszívesebben odaszaladtam volna, hogy megöleljem, csak éppen nem tudtam, hogy ez ront vagy éppen javít az önérzetén.

– Sziasztok – köszönt halkan. Cortez kezet fogott vele, a másik kezével pedig megveregette a vállát.

Dave felsóhajtott, és látszott rajta, alig bírja tartani magát.

Zsolti is megcsapkodta Dave vállát, Ricsi pedig közölte, hogy ha meglátja azokat a „szemeteket”, fejbe rúgja őket. Dave halványan elmosolyodott, és zsebre dugta mindkét kezét.

– Dave, örülök, hogy nem esett bajod – mondtam neki, mert jobb nem jutott eszembe, és amúgy is ez volt az igazság. Csak némán bólintott.

– Feljelentettétek? – kérdezte Kinga.

– Persze – szólalt meg végre, bár a hangja elég erőtlen volt. – A rendőr azt mondta, nincs sok esély, hogy megtalálják, de azért reménykedem.

– Jó reggelt – sétált el mellettünk Macu, aztán amikor látta, hogy mind magunkba roskadva állunk, odalépett hozzám. – Minden oké?

– Dave-et kirabolták tegnap délután – suttogtam.

– Ó! Sajnálom – húzta el a száját, és ott maradt mellettem. Így ácsorogtunk tovább csendben, míg végül Dave-ből kitört a feszültség:

– Tudjátok, mi a legszemetebb az egészben? Hogy többen voltak! Látták, hogy egyedül vagyok, látták, hogy telefonálok, látták, hogy zenét hallgatok, messziről néztek, aztán leszálltak velem!

Éreztem, hogy gáz van, ezért siettem, de beértek. Hátulról meglöktek, az egyik lefogott, a másik kettő

meg lerángatta rólam a táskám! Kivették a telefonom, ami az enyém volt! Aztán kirántották a nyakamból az iPodom, ami az enyém volt! Kivették a pénzem, ami az enyém volt! És semmit nem tehettem, csak csendben néztem Aztán, amikor végeztek, ellöktek a fenébe, és elrohantak. Mire feltápászkodtam, már befordultak a sarkon. Ott álltam telefon nélkül, és várhattam egy gyalogost, hogy segítséget kérjek. Mire sikerült felhívnom apámat, már sehol nem voltak – magyarázta dühösen.

– Apu eljött értem, elmentünk a rendőrségre, ahol még jól le is szidtak, mondván, hogy naponta x ilyen esetük van, és hogy meg kéne érteniük a fiataloknak, ha nyilvánosan mobiloznak, akkor kirabolják őket.

– Erről beszéltem – bólintott Kinga.

– De könyörgöm, hadd vegyem már fel a telefonom, ami az enyém, anélkül, hogy leütnének! – kiáltotta Dave, én pedig lehunytam a szemem. Igaza volt. A világ azonban nem ilyen igazságos. –

Agyrém az egész! Ellopták a telefonom! – ismételgette, mintha maga se hinné.

– Annyira sajnálom – mondtam szinte könnyes szemmel.

– Nem hiszem el, hogy kiraboltak – hitetlenkedett tovább. – Ha ellenkezem, még meg is vernek!

– Jól tetted, hogy hagytad – bólogatott Zsolti.

– De elvették! Szó nélkül! Ami az enyém. Ez milyen már?

– Rettenetes – dünnyögte Kinga.

– A pénz is szörnyen fáj, de az Apple cuccok! Annyira szerettem…

– Tudjuk – bólogatott Virág, és megtörölte a szemét. – Lesz másik telód…

– IPhone! Nem teló, iPhone! A legújabb széria! – javította ki fájdalmas arccal.

– Figyelj – lépett hozzá hirtelen Macu, és Dave vállára tette a kezét. – Átérzem. Őszintén.

Dave ránézett Macura, és elgondolkodott. Azt hiszem, tudta, hogy Macu igazat mond. Mert mi, mindannyian Dave épségének örültünk, és bár borzalmasan felháborított és kétségbe ejtett minket, ami történt, mégis úgy könyveltük el, hogy ellopták a telefonját, pénzét és zenelejátszóját. Ezen belül a márka, a teljesítmény, a logó… tökmindegy. Úgy szörnyű, ahogy van. Macu azonban, aki maga is kütyüsznob, rögtön úgy látta az esetet, ahogy Dave. Méghozzá, hogy az X széria Y típusú kütyüjéről van szó, ami borzalmasabb, mint ha egy mezei telefont lopnának el. Dave és Macu a részletekben látták a lényeget, mi, többiek viszont az egészet borzalmasnak találtuk.

– Szívesen odaadom az iPodom, amíg nem találják meg vagy nem lesz másik – ajánlotta fel Macu.

Dave hálásan pillantott rá, és bólintott.

– Kösz, ez rendes tőled.

– Ugyan, ez a legkevesebb – legyintett.

– Dave – szóltam. – Megbeszélem anyuékkal, és kölcsönadom a telefonom, használd nyugodtan – ajánlottam fel. A többiek mind rám néztek, aztán kitört belőlük a röhögés. Még Dave-et is sikerült jobb kedvre derítenem, ami ebben az esetben szuper, azonban rám nézve borzalmas. – Most mi van?

– tártam szét a karom.

– Ren, azt a telefont inkább hagyd így, még elromlik, ha kiveszed a kártyád – vihogott Ricsi.

– Nagyon viccesek vagytok – fontam össze a karomat.

– Bár, ha azt használnád, tuti nem rabolnának ki – tanácsolta Zsolti Dave-nek, aki nevetett.

– Oké, le lehet szállni a telefonomról – mondtam mosolyogva.

– Azért kösz – nézett rám Dave hálásan.

– Nincs mit – bólintottam.

– Remélem, megtalálják – csóválta a fejét szomorúan Virág.

Igen, egy klassz filmben biztos az jönne, hogy amikor sokan vagyunk, Dave hirtelen meglátja valahol a támadóit, és akkor Cortez, Ricsi és Zsolti jól odamennek, visszaveszik Dave kütyüjeit meg a pénzét, és nem bánom, Ricsi még fejbe is rúghatja a rablót. Tiszta hepiend. Azonban, a valóság sajnos az, hogy Dave azon fiatalok egyike, akiket kiraboltak, és nagy valószínűséggel csak tanulni tudunk az esetéből, az értékes cuccai pedig soha nem lesznek már meg. L

Ilyen vegyes, keserűen édes hangulatban mentünk be a suliba.

– Ezerszer megmondtam nektek – förmedt ránk dühösen Máday a szokásos helyéről –, hogy ne használjátok azokat a James Bond-filmekbe illő kütyüket, mert ez a vége! Felmayer! – nézett a lehajtott fejű Dave-re. – Jól vagy? – enyhült meg kissé. Dave válasz helyett csak bizonytalanul bólintott.

Máday biccentett, aztán ráordított a mögöttünk érkező a-s lányokra, hogy „egyre közönségesebben néznek ki”.

A teremben Andris és Robi azonnal ráugrottak Dave-re, afféle „hála a jó égnek, élsz” stílusban,

Jacques és Gábor pedig a sajnálatukat fejezték ki. A Szent Johanna kis létszámú iskola, a hírek pedig futótűzként terjednek.

Monsieur Durand becsukta maga mögött az ajtót, és már bele is kezdett volna az órába, amikor Dave úgy döntött, elmeséli neki is, hogy mi történt. A franciatanár riadtan hallgatta az eseményeket, néha a fejét ingatta, néha pedig idegesen motyogott valamit.

Utolsó óráig Dave minden tanárnak elpanaszolta az őt ért atrocitás egész történetét, a szünetekben pedig kisebb csoportoknak tartott előadást a megtámadásáról. Ami viszont hatalmas előrelépés, és ennek az egész tragikus eseménynek az egyetlen pozitív következménye, hogy Dave ma egész nap Macuval lógott. Együtt beszélték meg, hogy milyen veszteség érte Dave-et, Macu telefonján együtt neteztek, képeket nézegettek Dave iPodjáról, szórólapot terveztek, „látta ön ezt az ellopott iPhone-t?” felirattal. És bár Dave kevesebb lett egy telefonnal, zenelejátszóval és némi készpénzzel, legalább gazdagabb lett egy baráttal. Ami több mint a semmi.

Otthon apu sokkot kapott, anyu pedig totálisan kiakadt, amikor elmeséltem, hogy mi történt szegény Dave-vel.

– Miért volt egyedül? Hány évesek voltak a támadói? Hol történt? Miért nem kiáltott segítségért?

Miért telefonált a villamoson? Mit mondott a rendőrség? Le tudta írni a támadóit? Készült rajz?

Ilyen és ehhez hasonló milliónyi kérdés záporozott rám, és bár a legtöbbre tudtam válaszolni, azért megrémített a szüleim beőrülése.

– Nem jellemző… – kezdtem –, de ne izguljatok, a többiek szerint a telefonom akkor se kéne senkinek, ha ajándékba akarnám adni…

– Ezt hogy érted? – csodálkozott anyu.

– Ősrégi. De én szeretem – vonogattam a vállam.

– Telefonálásra és üzenetküldésre alkalmas. Mi másra kéne még? – töprengett anyu. Ha tudná, hogy a többiek mennyi időt töltenek a telefonjukkal és mi mindenre képesek azok a készülékek…

– Semmire – értettem egyet, mert attól, hogy a többiek cikizik, nekem nem kell új teló.

Apu visszajött a garázsból, és megállt előttem.

– Tessék, ezt tedd a táskádba! – nyomott a kezembe egy… paprikaspray-t!

– Apu, ezzel nem járhatok suliba! – néztem rá elképedve.

– Csak tedd el, nem kell tudnia róla senkinek. Azonban ha baj van, ne félj használni!

– Köszönöm, de… mindig hazakísér valaki, és nem szívesen tartanám magammal etikaórán. A biztonság kedvéért, tudod – nevettem fel. A szüleim nem tartották jó poénnak, hogy Vladárral viccelődtem, úgyhogy gyorsan elkomorodtam.

– Azért nézek a neten pár önvédelmi fogást, amit majd gyakorlunk. Rendben? – ajánlotta fel apu.

Oké, a fejemben megjelent egy kép, amin apuval állok a kertben, és ő azt kéri, dobjam át a vállam felett. Nem, a felnőttek néha komolyan nem normálisak.

– Kinga már elvégzett egy tanfolyamot, úgyhogy rá számíthatok. Felmehetek a szobámba? – kérdeztem, de nem kaptam rá választ. Anyu és apu az étkezőasztalon lévő laptop fölé görnyedve nézegettek egy oldalt. Dzsudo kezdőknek. Na, ebből elég lesz.

Lerogytam a babzsák fotelembe, és az ölembe vettem a laptopom. Az msn betöltődött, úgyhogy ránéztem, ki van online. Valamennyi fiú osztálytársam focit nézett a tévében, úgyhogy a legtöbb állapot „nincs a gépnél” volt. Virág videóhívást indított, és miközben beszéltünk, felmentem a Facebookra. Jött egy üzenetem és egy bejelölésem. Unottan rákattintottam, aztán elkerekedett szemmel azonnal kihúztam magam. Jérôme Dessauge barátnak jelölt.

– Virág! – meredtem a kamerába.

– He? – harapott bele egy almába, és közelebb hajolt a kis ablakban.

– A kitalált francia barátom bejelölt! És üzenetet is küldött.

– Úúúristen! – csillant fel a szeme, aztán köhögött egy kicsit, mert félrenyelte a gyümölcsöt.

– Jól vagy? – riadtam meg.

– Ühüm. Mit ír?

– Hogy Justine szólt neki, hogy jelöljön be, meg hogy elvileg összefutottunk Párizsban… – fordítottam le gyorsan az üzenetet.

– Azta – vigyorgott Virág.

– Visszajelölöm – közöltem, amikor hirtelen átgondoltam a dolgokat.

– Muti, hol van? – kattogott Virág a billentyűzetén. Pár pillanat múlva a fejét rázva nézett bele a kamerába. – Nekem nem az ismerősöm, így nem látok róla semmit.

– Akkor más sem – bólogattam. – Ami jó. Mert ott van, hogy ki a barátnője – mosolyodtam el. –

Lépj be az enyémmel, kiléptem

– Okidoki.

Virág egy perc alatt lecsekkolta a kitalált barátom profilját, megnézte a képeit, a barátnőjét, a kedvenc zenéit, aztán belemosolygott a kamerába.

– Ari.

– Aha. Jobb kitalált barátot nem is választhattam volna.

– Igen, ő elég jó kitalált barát – értett egyet Virág. – Bár hasonlíthatna jobban Adam Lambertre.

– Egyáltalán nem hasonlít Adam Lambertre – tűnődtem el.

– Ajj, látod, ez a baj – bólintott komolyan Virág.

– Szerintem meg az, hogy van kitalált barátom – tettem hozzá, és mindketten felnevettünk. Nem sokkal később Virág elment nézni valami Disney-sorozatot, én meg belemerültem a Jane Eyre-be.

– Hirtelen egy ablak ugrott be, mire megdobbant a szívem. Sajnos nem ő volt, úgyhogy kissé szomorúan írtam vissza Jacques-nak, aki segítséget kért. Nem tudja, mit csináljon Flórával. A világon nincs édesebb dolog annál, mint amikor Jacques azt mondja, hogy „Flóra”, úgyhogy gyorsan azt tanácsoltam, semmiképp ne fusson el, miután köszönt. Első lépésként ezt próbáljuk ki. ☺

Dave: 5/1* – szegény!!! LLL

Jane Eyre: 5/5 – imádom!. ☺

Justine: 5/4 – francia barátnőm konkrétan megőrült. Hogy jelöltethetett be azzal a fiúval? Jaj.

Sulirádió: 5/5* – minden számot Dave-nek küldtek, hogy legyen jobb kedve, úgyhogy az ő

kedvencei szóltak ma. Ez azért kedves.

Suliújság: 5/5 – Kinga az októberi számban kiemelten akar foglalkozni a tinédzsereket fenyegető veszélyekkel.