5. rész január 7-végéig

Január 7., péntek

Én ilyen félévi hajrát még nem láttam. Konkrétan minden órán összefoglaltunk, feleltünk vagy dogát írtunk, és a kétesre állók vért izzadtak. Ráadásul a jövő heti tanulmányi versenyhét miatt engem mindenből lezártak már a héten, mehettem etikából az ötösért (Vladár kiszívta a vérem, mindenki előtt megalázott, és ügyet sem vetve arra, hogy övé a leggagyibb tantárgy, harminc percig szívatott, mire megadta), Gondosnál írtam egy plusz fizikadogát, mert négyötödre álltam, és O'Realy is engedett az ötösért. Megkaptam, bár nem érdemeltem meg, azonban úgy érzem, egy kis csalás belefér. A javítómat ugyanis abszolút Cortez írta meg nekem, nélküle alighanem maradtam volna inkább négyes, de a segítségével ötösre zártak. Örök hála érte. ☺

A többiekre még várt egy kemény jövő hét, akik viszont a tanulmányi versenyre készültek (Kinga,

Jacques, Gábor, Dave, Macu, Virág rajzból és én), azokat a legtöbb óráról elkérték, hogy a szaktanárok kellően felkészítsék őket. Így történt, hogy a kapcsolatunk első hetében (amikor mindketten egy kontinensen vagyunk) Cortezzel szinte alig töltöttem időt. A suliban káosz és feszített tempó, délután neki nyelvsuli, nekem pedig tanulás. Este telefonon beszéltünk, reggel perceket voltunk kettesben, amíg a sulihoz értünk. Valahogy nem így képzeltem az egészet. Persze tudom, hogy ez elmúlik, és ahogy vége a jövő hétnek, normalizálódnak a dolgok, lezárnak minket stb. De nem tudtam elnyomni magamban a kételyeket, amik abból adódtak, hogy egyszerűen nem volt időnk együtt lenni.

Reggel szokás szerint a kapunkban várt rám, és ahogy kiléptem, azonnal elöntött a melegség.

Átöleltem, és lehunyt szemmel vártam pár pillanatot, mielőtt elengedtem volna. Megfogta a kezem, és a suli felé indultunk, közben meg félve kérdeztem meg, hogy mit tervez a hétvégére. Vadul dobogó szívvel vártam a válaszát, és azon imádkoztam magamban, hogy mondja azt, én is a tervben vagyok.

– Hétfőn nyelvvizsga, úgyhogy… – kezdte.

– Igen, tudom – sziszegtem kínosan. – Egész hétvégén tanulni fogsz? – kérdeztem halkan.

– Nem – felelte. – Te fogsz egész hétvégén tanulni.

– Már mindenből lezártak – érveltem. – Kitűnő lettem, és ha Kinga nem öl meg dühében, amiért holtversenyben vagyunk iskolaelsők, akkor nincs miért félnem – magyaráztam.

– Versenyhét – juttatta eszembe, mintha csak elfelejtettem volna. Nem, nem ment ki a fejemből, csak éppen nem érdekelt.

– Menni fog. Már szétrobban a fejem, annyi információ van benne. Nem akarok egész hétvégén arra készülni – ráztam meg a fejem dühösen.

– Oké, sokkal fontosabb neked ez az egész, mint most gondolod, úgyhogy hallgass rám, jó? – mondta komoran.

– Jó – adtam meg magam, mert nem volt kedvem vitatkozni. Csodás, közös pillanataink együtt töltött hat percét nem akartam elrontani. Pedig nem volt igaza. Akkor sem, ha jót akart nekem.

A suli előtt Virág rögtön fárasztani kezdett, hogy tegnap milyen jó filmet láttak a moziban, én meg magamra erőltettem egy mosolyt, és úgy hallgattam. Azt hiszem, az ő kapcsolatuk normális. Moziba járnak, suli után rengeteg időt töltenek együtt, és a hétvégéik is mindig fixek. Mi meg Cortezzel mint két idegen, akik reggel megfogják egymás kezét. Nálunk még Kinga és Zsolti is igazibb páros attól függetlenül, hogy legutolsó szakításuk tegnap délutánig tartott. De kibékültek. Ez a lényeg.

Móni lépett oda hozzánk, és ügyet sem vetve rám (vagy arra, hogy Cortez a kezemet fogta), fárasztani kezdte azzal, hogy a Facebookon valami szörnyen vicces kommentáradat kezdődött egy fényképre… Azt se tudtam, miről beszél, csak egyszerűen lefagytam, és lesütött szemmel néztem a bakancsom orrát, pedig nem volt annyira érdekes.

– Ren, mi van veled? – fürkészett Ricsi, mire felkaptam a fejem.

– Fáradt vagyok. A sok tanulás… – füllentettem.

– Stréber átok – bólogatott Dave, én meg a többiekkel együtt felnevettem.

Az aulában Máday ránk kiáltott (Pósa és Bencze, rebbenjetek szét, ez egy iskola! Felmayer, elveszem a mobiltelefonodat. Nem, nem érdekel, hogy iPhone, akkor is! Matsuda, kakasviadalra készülsz, vagy miért tarajos a frizurád? Azonnal lapítsd le! Nagy Zsolt, sürgősen engedd el Karcsit!

Megfojtod! Kinga, ne lökdösődj, szépen, sorban haladjatok. Antai-Kelemen, Renáta, azt hiszem, önállóan is tudtok menni, engedjétek el egymás kezét! Bálint, az irodámba, nem lógsz meg, nyomás!), úgyhogy ezt megkaptuk. Lázadó társaságunkból senki nem engedelmeskedett, úgyhogy Cortez továbbra is fogta a kezem, én pedig elnyeltem a mosolyom, és felé pillantottam.

– Mennem kell az infóterembe – mondtam, amikor megálltunk a teremajtóban.

– Kardos tréningez? – vigyorodott el.

– Aha. Random műveltségi kérdésekkel bombáz – sóhajtottam.

– Ügyes legyél – nyomott egy puszit a homlokomra, és belépett a terembe.

– Renáta, kiengednél? – csörtetett ki az ajtón Kinga. Képtelen volt megvárni, hogy arrébb álljak, egyszerűen nekem jött.

– Aú – dörzsöltem meg a vállam, amikor utána indultam.

Kinga versenyhelyzetben soha nem tud uralkodni magán, úgyhogy betudtam annak, hogy egyszerűen pszichopata. Mindketten lementünk a lépcsőn, és a többi diákkal együtt vonultunk be az infóterembe, ahol Kardos már várt ránk. Kezdődhetett a kvízmaraton. L

Az egész napom ezzel telt: amikor kiszabadultam az infóteremből, akkor a franciára készültem, amikor pedig abbahagytam, jöhetett az irodalom. Kellett nekem három kategóriában is jelentkezni!

Kingától persze nem szabadultam, mert amíg én a könyvtárban az irodalomverseny lehetséges könyvlistáját ellenőriztem (kettőt nem is olvastam, ááá), addig ő felhúzott térdekkel, előre-hátra dülöngélve magolta a versét. Szavalóverseny. Naná, hogy jelentkezett rá.

Tesi előtt az öltözőben ültem, és azt számoltam, hogy mennyi idő alatt tudok kiolvasni egy könyvet szükség esetén, miközben Virág szomorúan rángatta magára a Szent Johanná-s melegítőt.

– Ajjj, nem értem, miért kell tesiznem a kettesért – dühöngött.

– Mert abból nincs pótvizsga – simítottam meg a karját.

– Jó, de csak félév van. Inkább buktatna meg, majd év végére javítok. Ijjj, hogy van ez az izéé? – csapkodott, mert a rossz karját dugta a melegítőfelső ujjába.

– Várj, segítek – álltam fel, és lehámoztam róla a totálisan összetekeredett pulcsit.

Az a-sok a szemben lévő padon öltöztek, közben meg mindenféléről fecsegtek, és egészen addig nem figyeltem rájuk, amíg szóba nem kerültem. Pontosabban Edina megállt előttem.

– Napok óta tippelgetünk, hogy most mi van. Úgyhogy inkább megkérdezem – szólított meg.

– Igen? – szaladt össze a szemöldököm.

– Most frankón veled lóg Cortez? – kérdezte gúnyosan.

– Mit értesz azon, hogy „lóg”? – kérdeztem vissza, és nem tetszett sem a stílusa, sem ahogy rám nézett. Lesajnáló volt és hitetlen.

– Edina alacsony intelligenciahányadossal rendelkezik, és azt szeretné tudni, valóban együtt jártok-e. Csak nem képes kifejezni magát – szólt az a-sok mögül Kinga, és ránk sem nézve lapozott egyet a verseskötetében. Dina erőltetett vigyort villantott rá, aztán elkomorodott, és azzal a tipikus

„naaa?” nézéssel meredt rám.

– Igen – mondtam halkan.

– Én megmondtam – közölte Tami. Úgy tűnt, az a-sok között volt egy kis feszültség a téma kapcsán.

– Hah – nézett végig rajtam Edina. – Na, mi van, Cortez is megbolondult?

Ez fájt, úgyhogy lesütött szemmel pásztáztam a padlót, és igyekeztem elérni, hogy leperegjen rólam a megjegyzés. Nem ment könnyen.

– Jó, mindegy – folytatta Edina gúnyosan. – Megkapni könnyű. Kérdés, meg tudod-e tartani – nevetett fel. Én bénultan álltam, és reagálni sem tudtam. Amúgy nem is lett volna rá lehetőségem, mert Kinga beelőzött.

– Megkapni könnyű? Cortezt? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor neked miért is nem sikerült?

Pedig a „száz fiú, akivel járni fogok a gimi alatt” listád élén szerepel. És lassan megvan a száz – vigyorgott gonoszul. Edina orrlyukai kitágultak, és látszott rajta, hogy most aztán bepipult.

– Mit akarsz ezzel mondani? – fújtatott idegesen.

– Ha lenne eszed, tudnád. Hagyok egy kis időt, hogy rájöjj. Délután be vagyok kapcsolva, majd hívj fel – állt fel Kinga, és kinyitotta az öltöző ajtaját, hogy az a-sok kimenjenek. Mind a négyen kicsörtettek, Kinga pedig bevágta utánuk az ajtót.

Én összeroskadva ültem a padon, és az ölembe ejtett ujjaimat tanulmányoztam, mintha csak valami érdekes lenne rajtuk. Amúgy volt is, mert beszakadt a körmöm, de mindegy, nem érdekelt.

– Renáta, vetélytársak vagyunk, így nem állt szándékomban beszélni veled jövő hét péntekig – kezdte, mire erőtlenül bólintottam. – Azonban – sóhajtotta – most kivételt teszek, és megkérdezem.

Mi a franc bajod van? – üvöltött rám.

– Mi?

– Ne játszd meg magad. Nagyon is jól látom, hogy ha Cortez nincs a közeledben, akkor előjön a valódi éned, és már megint szánalmas önmarcangolásba süppedsz! Mit akarsz még? Jártok, boldognak kéne lenned. Örülni. Vagy legalább őszintén mosolyogni! Mi ütött beléd? Nem ezt akartad? – kiabált torkaszakad tából.

– Örülök. És boldog vagyok – szálltam vitába. – Csak nem így képzeltem – túrtam a hajamba csalódottan.

– Mi van? – rázta meg a fejét értetlenül.

– Alig találkozunk. A sulin kívül soha. Egy csomóan azt sem tudják, hogy járunk… – motyogtam.

– Neked elment az eszed? Felejtsd el, hogy ki mit gondol és ki mit tud. Kit érdekel? Téged választott, téged! Ha ezzel nem tudsz megbirkózni, akkor meg sem érdemled – nézett rám lesújtóan. –

Egyébként pedig nem kell minden percet együtt tölteni, legyen saját életed, és neki is legyen. Az, hogy Virágék ilyen undorítóan nyálas, fojtogató kapcsolatban vannak, egyáltalán nem példaértékű.

– Hééé – nézett fel Virág döbbenten, amikor kapcsolt, hogy róla van szó.

– Ez az igazság. Veszekedtetek ti már egyáltalán? – förmedt rá Kinga.

– Nem – rázta meg a fejét Virág mosolyogva.

– Amatőrök. Az én kapcsolatom azért működik jól, mert vannak szabályai. Zsolti minden vasárnap megkapja mailben a heti beosztásom, ami igen zsúfolt, edzések, újságszerkesztés, tanulás stb.

eszerint döntjük el, hogy mikor találkozunk – mesélte. Virággal kérdőn összenéztünk.

– Kinga, amit te mondasz, az nem kapcsolat, hanem diktatúra – mondtam.

– Ki hogy nevezi – húzta ki magát. Ez őrült. ☺ – Cortez semmi mást nem csinál, csak arra ügyel, hogy ne borítsa fel az életed. Ha ezt nem értékeled, ostobább vagy, mint hittem – jelentette ki végül, én pedig lesütöttem a szemem. Megint igaza volt. Mint mindig.

Láthatta rajtam, hogy felfogtam, úgyhogy felkapta a verseskötetét, és mielőtt kiment, megállt előttem.

– Na. Megértetted?

– Igen. És köszönöm – szipogtam.

– A továbbiakban szállj le rólam, és jövő hét péntekig nem akarok hallani felőled, csak majd amikor kimondják a neved. Az enyém előtt. Mert megnyerem a tanulmányit.

– Oké, ha azt hiszed, hogy csak úgy hagyom, nagyon is tévedsz – háborodtam fel, mert sokadszorra vette ténynek, hogy ő fog nyerni.

– Ugyan. Örök második vagy – húzta el a száját. – Még Zsoltival is előbb kezdtem járni, mint te Cortezzel – vágta a képembe, mire ledöbbentem.

– Kinga, ez nem egy verseny. Nem lehet verseny – röhögtem fel kínosan.

– Igen? Több, mint egy hónappal… – idegesített tovább.

– Jó, de ti már szakítottatok – tártam szét a karom, miután úgy döntöttem, beszállok a vitába. Ez talált. Kinga dühösen fújtatott.

– Ti meg külön töltöttétek a szünetet…

– Ti meg… – kontráztam, amikor Virág megállt mellettünk, és csodálkozva nézett ránk.

– Ööö izé. Ez most fura lesz, de… szerintem nagyon gyerekesek vagytok – mondta ki, mire én felröhögtem, Kinga pedig idegesen forgatta a szemét. Hát, az a nap is eljött, amikor hármunk közül Virágnak van igaza. ☺

Ofőórán Haller bejött a terembe, és letette a naplót az asztalra.

– Gyerekek… – kezdte nagy sóhajjal. – A javítók biológiadolgozatának átlaga 1,34 lett – közölte.

Tapsvihar, füttyögés és gratulációk hangoztak fel. Igen, ilyen az osztály átlaga, amikor Kinga, Gábor,

Jacques és én nem írunk a többiekkel dogát. No comment. – Felmayer, tedd el a kütyüdet.

– Csak megosztom az eredményt! – kurjantotta, és pár másodpercen belül örömmel jelentette be, hogy hárman már lájkolták is. Ez tényleg zseniális.

– A jövő héten, kérlek titeket, javítsatok – könyörgött az ofő, de teljesen felesleges volt. Addigra mindenki a terem túlsó végében ülővel diskurált, Kinga a székén térdelve üvöltött, hogy ilyen átlaggal szégyelljék magukat a többiek, Ricsinek csörgött a telefonja, emiatt az egész teremben zengett a Korn Corning Undone című dala, Robi pedig Csontváz Carlos egyik bordájával ütötte Andrist. Csak egy szokásos pénteki nap.

Csengetéskor összepakoltam, és Cortezzel együtt mentünk ki a suli elé.

– Léptem – adott egy gyors puszit Cortez, aztán elköszönt a többiektől is.

Néztem, ahogy távolodik, aztán visszafordultam Virágékhoz.

– Átjössz hozzám? – kérdezte Virág kedves mosollyal.

– Megyek haza készülni a jövő hétre – sóhajtottam.

– Kár, pedig Ricsinek új bandát keresünk. Tök vicces e-mailek jöttek már – mesélte, én pedig megígértem, hogy ha átküldik, akkor belenézek.

Otthon anyu kicsit megdöbbent, és mindenféleképpen tudni akarta, hogy minden rendben van-e velem.

– Persze – ültem fel a konyhapultra egy mandarint hámozgatva.

– Ööö. Idén a tizenhetet töltöd, péntek délután van, kitűnően zártad a félévet, ráadásul legutóbbi információm szerint Cortezzel minden rendben. Történt valami? – pásztázott azzal a tipikus „a lányom viselkedése megnyugtató és emiatt éppen aggasztó is egyben” nézéssel.

– Semmi sem történt. Cortez nyelvsuliban van, és amúgy is azt akarja, hogy készüljek a jövő hétre – feleltem. Ha lehetséges lett volna, anyunak a szemöldöke túlszalad a homlokán, és meg sem áll a plafonig.

– Igazán? – hüledezett.

– Ühüm – dobtam be a számba egy újabb gerezd mandarint.

– Nos – tért magához –, ha ezzel a szüleidnél akar bevágódni, akkor jelzem, jó úton halad – bólintott elismerően.

– Nem hiszem. Nem az a bevágódós típus – mosolyodtam el.

– Az még jobb – vágta rá anyu gondolkodás nélkül, és nem tudom, ezzel mire célzott.

Kvízpart: 5/5* – Általános kategóriában játszottam egész délután. És kora este. És késő este.

Konkrétan beleőrültem, mert vacsora közben is azt hittem, hogy van négy választásom.

Nem volt. ☺

Kinga: 5/5 – Igaza van. Cortezzel még csak most kezdődött az egész, idő kell, hogy összeegyeztessük a dolgokat anélkül, hogy meg akarnánk változtatni a másikat. Liberális kapcsolat. Éljen! ☺

A-s lányok: 5/1 – fú, de gonoszak.

Facebook: 5/2 – lábjegyzet magamnak: nem kapunk dührohamot, amikor látjuk, hogy Cortez húsz új embernek fogadta el a barátfelkérését. Nem számít. Semmit nem számít.

Justine: 5/5 – ma végre válaszolt a boldog e-mailemre, amiben részletesen leírtam neki mindent a jelenlegi állapotomról. ☺

Sulirádió: 5/5 – The Killers-nap. Tökre szeretem.

Cortez: 5/5 – kábé most kell hazaérnie. Jaj. Valahol szól a Basket Case. Lent hagytam a telefonom. Úristen, csak apu nehogy felvegye! Az olyan ciki. Rohanok.

Január 9., vasárnap

Boldog nap! Reggel elkísértem anyut a Meteorológiai Intézetbe, aztán hazaérve gondoltam, úgyis egész nap az agyamat fogom gyötörni, ezért átöltöztem lazább ruhába. Piros pont, amiét a sminkemet nem mostam le, bár a hajam otthoni stílusban hátrafogtam, és oldalt még hullámcsatokat is beletettem, hogy ne lógjanak a tincsek a szemembe. Éppen a laptopom előtt ülve Kvízpartoztam, és mogyorós csokival serkentettem az agysejtjeimet (pár meghalt a tanulásban), amikor csöngettek.

Nem is reagáltam, csak amikor anyu felkiáltott. Még rányomtam egy válaszra (eltaláltam), aztán komótosan lebotorkáltam a lépcsőn. Na jó, reflexből szedtem ki a hajamból a csatokat, és totál elvörösödtem, amikor Cortezt láttam meg az ajtóban. Anyuval együtt ő is felnézett rám, és visszafojtotta a mosolyát.

– Szia – hebegtem zavartan, és lementem a lépcsőn. Szülő előtt nem üdvözöljük egymást, ez tiniszabály, úgyhogy csak megálltam vele szemben, és boldogan néztem a szemébe. – Hát te? – jutott hirtelen eszembe, hogy nem beszéltünk meg olyasmit, hogy ma találkozunk.

– Gondoltam, benézek – vonogatta a vállát.

– Oké – virultam.

Anyu hümmögve vette tudomásul, hogy a szobámba indultunk, és egyáltalán nem túl diszkréten megkért, hogy ne csukjam be az ajtóm. Szétégetés nélkül is felfogtam volna. Szülők. Á.

– Hogy állsz a portugállal? – érdeklődtem, amikor beléptünk a szobámba.

– Jól. Menni fog – felelte, és végignézett rajtam. – Komolyan snoopys pulcsiban vagy? – tette fel a költői kérdést, mire zavartan lesütöttem a szemem. Oké, az otthoni ruhám enyhén ciki volt. Snoopy és Woodstock a hóesésben ölelték egymást. Azt hittem, elsüllyedek.

– Ööö – túrtam bele a hajamba, megfeledkezve arról, hogy össze van gumizva, ezért teljesen szétjött. Na, még ez is. – Aha – bólintottam megadva magam. Ha égek, égjek tisztességesen.

– Értem – bólintott, és nem bírta tovább, elröhögte magát.

– Van másik is – tetéztem a hangulatot.

– Komolyan? – hagyta abba a nevetést, és átváltott diszkrét mosolygásba.

– Igen, azon Charlie Brown van.

– Charlie Brown – ismételte eltöprengve.

– A harmadikat nem találom. Pedig azon Snoopy szánkózik – magyaráztam.

– Biztos ellopták – bólintott Cortez.

– Gondolod? – nevettem fel szívből, aztán megfogta a karom, magához húzott, és megcsókolt.

Azonnal megpördült velem a szobám, és a szívem a torkomban dobogott.

Aztán Cortez elengedett, mert a lépcsőn valaki settenkedve lépdelt felfelé, amit amúgy teljesen jól lehetett hallani. Amikor apu megjelent az ajtóban, Cortez és köztem volt vagy egy méter.

– Szervusz, Cortez – köszönt apu erős, határozott biccentéssel.

– Üdv – intett Cortez, és őszintén örültem, hogy nem fogtak kezet, mert szerintem apu „tisztázzuk, ki az úr a háznál” stílusban megpróbálta volna eltörni pár ujját. Kicsit begőzölt, hogy barátom van, anyu szerint idő, mire megemészti. Állítólag pár év, és megnyugszik. Remek kilátások.

– Mit csináltok? – érdeklődött, gyanúsan fürkészve minket.

– A szobámban állunk – mondtam, és szerintem a válaszom frappáns volt. Apu azonban nem díjazta a humorom.

– Itt leszek a fal másik oldalán – fenyegetőzött az ajtóm felé hátrálva. Mikor kiment, kérdőn néztem Cortezre.

– Az a fürdőszoba – magyaráztam értetlenül, mire elnevette magát. – Befejezem ezt a kört, és utána abbahagyom – mutattam a laptopomra, amin a Kvízpart gyorskvíze volt megnyitva. A hetedik kérdés következett.

– Nyugodtan – legyintett, és miközben én leültem a babzsák fotelembe, körbenézett a szobámban.

A könyveim után megnézte a DVD-imet (jót derült rajtuk, de mindegy), aztán megállt az íróasztalom előtt, és a tükrömet kezdte tanulmányozni.

– Várj – kaptam fel a fejem, amikor felfogtam, aztán kínosan beleharaptam az alsó ajkamba. Cortez épp a mangát nézegette. Amit Virág rajzolt nekem. Még kilencedikben. Úristen, de ciki. Szó nélkül hagyta, és bár háttal állt, tudtam, hogy mosolyog. Biztos, hogy mosolygott. Én meg ezerrel égtem.

Amúgy a tükrömön más (számára) érdekes dolog nem volt, párizsi prospektusok és turistabusztérképek, Beatles-fotók, Oasis dalszöveg, pár fénykép Virággal, néhány könyvjelző a tükör oldalába szúrva, és jó pár „ne felejtsd el!!!” post it. Cortez leült a másik babzsák fotelbe, én meg félreraktam a laptopom.

– Bekapcsoljam a tévét? – kérdeztem, felajánlva, hogy szóljon valami háttérzaj.

– Nem kell – vonogatta a vállát.

– Jó, mert amúgy sem tudom, hogy működik-e még. Elromolhat a tévé attól, ha nem használják? – töprengtem, Cortez meg folyamatosan röhögött rajtam. – Elkísérjelek holnap a nyelvvizsgára? – váltottam témát, mire ő is elkomolyodott.

– Üti az irodalmat. Nem érsz vissza rá – felelte.

– Kár. Szívesen mentem volna – szomorodtam el.

– Mit csináltok? – lépett be apu a szobámba. Odafordultam és megráztam a fejem.

– A babzsák fotelekben ülünk és beszélgetünk – mondtam, ha esetleg nem lenne elég egyértelmű.

– Jó – bólintott szigorúan, aztán kiment.

– Bocs, kicsit bepörgött – kezdtem magyarázkodni, de Cortez csak megvonta a vállát, jelezve, hogy

„nem gond”.

Ezután a jövő hétről beszélgettünk, és megpróbáltuk figyelmen kívül hagyni aput, aki percenként elsétált a szobaajtóm előtt. Azt hiszem, járőrözött. Végül anyunak sikerült lerángatnia a nappaliba, bár a lépcső felől hallottam némi dulakodást. A felnőttek néha egyszerűen megőrülnek. Cortez hétig nálam volt (!!!), aminek szörnyen örültem, sőt, tök jó lett volna, ha még marad, de amikor anyu megkérdezte, velünk vacsorázik-e, egyértelmű volt, hogy távozik. Nem, nem hibáztatom érte.

Kikísértem a kapuig, és összehúztam magamon a kabátot.

– Reggel találkozunk – hajolt felém, magához húzott, megcsókolt, és közben beletúrt a hajamba.

– Khm – köhintett valaki, mire ösztönösen elugrottam Corteztől, és hitetlenül meredtem apura, aki lapátot tartott a kezében.

– Nem is esik a hó! – szóltam mérgesen.

– De anyád szerint fog – mondta.

– És addig így várod? – ráztam meg a fejem hitetlenül.

– Igen – felelte elgondolkodva, és ha rá is jött, hogy nevetségesen viselkedik, egyáltalán nem mutatta. – Ha anyád azt mondja, esni fog, akkor esni fog. Meteorológus – magyarázta, mintha nem tudnám, de az egész kezdett egyre cikibb lenni. Cortez elengedte a kezem, és elköszönt aputól, aki továbbra is hólapáttal állt a hidegben, és… és várta a havat??? Ennél kevésbé átlátszó ürüggyel is utánam jöhetett volna. Mondjuk, megnézni a postaládát, ami tele volt reklámújsággal. Vagy kihozhatta volna a szemetet. Vagy akármi. Á, mindegy.

Vigyorogva mentem vissza a házba, és felültem a konyhapultra, miközben anyu vacsorát melegített.

– Apád? – kérdezte.

– Várja a havat – feleltem. Anyunak egy pillanatra megállt a kezében a tányér, aztán vállat vonva folytatta a ténykedést.

Kvízpart: 5/5 – egészen jól teljesítettem, remélem, a jövő héten is hasonló kérdéseket fogok kapni.

Cortez: 5/5* – átjött, és beszélgettünk, és tök jó volt, és… szeretem. Nagyon.

Apu: 5/? – no comment.

Vacsora: 5/2 – Cortez tudott valamit, amikor lelépett.

Mit is mondhatnék? Spenótos volt és sajtos, és azt hiszem, húst is láttam benne, de nem mertem nagyon bökdösni, nehogy nekem támadjon. Mármint a vacsi.

Pulcsi: 5/1 – ááá, szétégtem. Viszont komolyan, hol van a harmadik? Talán tényleg betört valaki, és elvitte. Mondjuk, egy ötéves. Pfff.

Január 10., hétfő

Kemény nap. Durván kemény. Minden tanóra alatt a négy évfolyam szöveggyűjteményét bújtam, közben meg a telefonomat ellenőriztem, hogy Cortez mikor végez a nyelvvizsgával, úgyhogy duplán idegesen telt a délelőttöm. Virág kedves volt, és hozott nekem forrócsokit, mert annyi időt sem hagytam magamnak, hogy lemenjek a büfébe. Rettegtem attól, hogy olyan könyvet kell elemezni órák után, amit még nem olvastam. A többiek tolerálták, hogy vibrálok az izgalomtól, úgyhogy békén hagytak, sőt, csendben voltak a teremben. Komolyan, még Andris és Robi sem tombolt, bár ők nem hiszem, hogy miattam, inkább azért, mert mindketten a kettesért feleltek fizikából. Egyébként a helyzetemen nem könnyített Kinga viselkedése, aki vigyorogva figyelte a kétségbeesett hajrámat.

Neki ma üres napja volt, egy verseny sem érintette.

Virág a könyvtárig kísért, ott szorosan megölelt, és „ügyiiii legyél” utasítással engedett el.

– Ha Cortez hívna – adtam oda neki a telefonom.

– Oki – bólintott, és megvárta, hogy bemenjek a terembe.

A felügyelő tanárokat látva lesütöttem a szemem. Kardoson kívül Máday és Vladár volt a helységben.

– Ülj le, Reni – szólt rám Kardos, én pedig választottam egy szimpatikus padot. Karcsi a mellettem lévő asztalnál ült, és a gyöngyöző homlokát törölgette egy zsepivel.

– Nyugi – néztem a szemüvegén át a szemébe, és próbáltam pozitív energiát adni neki, bár azt nem tudom, hogy én honnan szereztem az enyémet.

Amikor teljes volt a létszám, Máday becsukta az ajtót, és rátelepedett a teremre a síri csend.

Megkaptuk a lezárt borítékot, és mielőtt felnyitottam volna, lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam. A többiek már mind nekiálltak, úgyhogy remegő kézzel kibontottam, és elöntött a megkönnyebbülés. 1984. Áááááá!

Vigyorogva néztem körbe, remélve, hogy valaki viszonozza az „úristen, de örülök!” pillantásom, aztán azonnal legörbült a szám, mert csak Vladárral találkozott össze a tekintetünk. Csontos arca feszült volt, és látszott rajta, hogy ha pillanatokon belül nem kezdem el a munkát, valamilyen ürüggyel kizavartat. Lehajtottam a fejem, és nekikezdtem. Pontokra bontottam az egészet, elsőként bemutattam a szerzőt, a munkásságát, a mű születésének körülményeit (hálát adok magamnak, amiért annyira imádom ezt a könyvet, hogy szétwikiztem magam az olvasása után), aztán rátértem magára a regényre. A többiek gyilkos pillantással néztek fel az írásból, amikor kértem még egy lapot. Aztán még egyet. Szívből írtam, igazi rajongóként, azt sem bánva, hogy az írásomról üvölt az elfogultság, és objektív helyett maximálisan szubjektív lett az egész. Nem baj, mert ezúttal nem bemutatni akartam egy könyvet, hanem bemutatni azt, hogy én miért szeretem ennyire. Amikor végeztem, leadtam Mádaynak, és ahogy kifelé mentem, Kardos óvatosan elmosolyodva egy aprót biccentett. Oké, titkos kedvenc tanulója vagyok, ő pedig a titkos kedvenc tanárom. Mellesleg irtóra nagy mázlim volt, az egész tanulmányi hét programját Máday és Borrel igazgató állítja össze, a szaktanároknak fogalmuk sincs róla, hogy mit fogunk kapni. Érthető okokból, természetesen.

A többiek az aulában vártak, és amikor megpillantottak, hirtelen nem tudták, hogy miért végeztem idő előtt. Az arcokon keveredtek az érzelmek, senki nem értette, hogy ez most jó hír vagy rossz.

– Végeztem – léptem oda hozzájuk.

– Iiijjj, Reni, mondj már valamit – pislogott nagyokat Virág, és a feszült helyzetet ugrálással vezette le.

– Orwellt kaptam – jelentettem be sóhajtva, és hirtelen kiment belőlem az adrenalin, ami egészen addig hajtott, és ahogy levonult az érzés, őrületes fáradtság kerített hatalmába.

– Mi az az Orwell? – kapkodta a fejét Zsolti.

– Legalább ne nyilvánosan lennél ennyire sötét – nézett rá Kinga hitetlenül.

– Ez most jó hír? – hagyta figyelmen kívül őket Macu, és visszatért a témához.

– Igen – nyögtem ki, és a többiek akkor felfogták, hogy nagy valószínűséggel nyertem. Füttyögtek meg tapsoltak, Dave meg akart interjúvolni a telefonjával, úgyhogy randalíroztunk az aulában, egészen addig, amíg a portás ki nem rúgott minket. Merthogy még tartott a verseny.

A suliból kiérve még javában meséltem a részleteket, amikor Cortez megérkezett. Szó nélkül leszaladtam a lépcsőn, és megálltam előtte.

– Hogy sikerült? – előztem meg a kérdezésben.

– Szerintem megvan a szóbeli – mondta, én pedig büszkén bólintottam. A negyedik nyelv, amit legalább középfokon beszél. (A spanyollal együtt. Angol és francia felsőfok.) És rá mondja valaki, hogy nem okos. Pfff. – Neked? – kérdezte.

– Orwellt kaptam – néztem a szemébe, mire bólintott, és szorosan magához ölelt.

– Ne már, hogy neked ez mond valamit – dühöngött Zsolti.

– Az emberek többségének ez mond valamit. Az intelligens rétegnek – vágta rá Kinga, begombolva a fehér kabátját.

– Nem tartasz elég intelligensnek? Mér’?– kérdezte Zsolti, és a kérdését akár komolyan is vehettük volna, ha nem bandzsít közben. Kinga pislogás nélkül meredt rá, aztán elnevette magát.

Hangosan röhögve álltunk a suli előtt, és egymás szavába vágva magyaráztunk mindenféléről, amikor is kijött a portás, és elküldött minket „melegebb tájakra”. Értettük a célzást, úgyhogy lármásan indultunk felfelé a dombon, és amikor Dave elcsúszott egy befagyott pocsolyán, majd oldalra vágódott, úgy, hogy esés közben feltartotta a kezét, nehogy megsérüljön a telefonja, nem bírtuk tovább. Az egész második kerület zengett tőlünk.

Karcsi: 5/2 – este hívott, hogy leblokkolt, és szerinte rosszul sikerült neki. Szegény.

Próbáltam nyugtatni, de nagyon elszomorodott.

Irodalom tanulmányi verseny: 5/5* – nem is érdekel a többi, csak ez legyen meg.

2+2=5: 5/5 – még jó, hogy sokat töprengtem ennek a jelentőségén. Igen részletesen ki tudtam fejteni az esszémben.

Cortez: 5/5* – Virággal és Ricsivel együtt kísért haza, és a kapuban még legalább félórát beszélgettünk négyen. ☺

Arnold: 5/5 – küldtem neki mailt, mert nagyon várta, hogy mit kaptunk a versenyen.

Fáradt vagyok: 5/1 – Végkimerültség. És hol van még a hét vége… L

Január 11., kedd

Tanulmányi versenyek hete, második nap. Kingával együtt franciára mentünk, amitől egy kicsit féltem. A nyelvi előadóban volt a verseny, úgyhogy csengetéskor mindenki lekísért minket.

– Menni fog – suttogta Cortez, én meg vadul kattogó aggyal bólintottam.

Már nem is voltam ott fejben, az agyamban kavarogtak a francia mondatok és kifejezések. Virág és Ricsi megveregették a karom (ők ennyit tudtak tenni értem ☺), aztán még egyszer Cortezre néztem, és bementem a terembe. Kinga azonnal követett, és levágta magát elém. Nem lepődtem meg azon, hogy nem ül mellém, ma még csak hozzám sem szólt, komoly vetélytársként méregetett, és állandóan azt a könyvet vette ki a táskájából, amit éppen én néztem át. Kezdett az agyamra menni.

Durand, Borrel és Farkas tanárnő felügyelték a versenyt, és amikor az utolsó diák is megérkezett

(végzős fiú, látásból ismerem csak), becsukták mögöttünk az ajtót. A verseny két részből állt (volna), hallott szöveg értése és fordítás. Mondjuk, az egészből semmi nem lett, mert amikor felvettük a fejhallgatót, csupán két mondatot mondott el egy francia férfihang, aztán óriási recsegés hallatszott, mire mindenki a füléhez kapott. A három felügyelő kérdőn nézett ránk, nekem meg csengeni kezdett a fülem. A recsegés abbamaradt, de ahelyett, hogy folytatódott volna a francia beszéd, őrült hangerővel elkezdődött a Black Sabbath Iron Man című dala.

– Mi a… – dobta le Kinga a fülhallgatóját az asztalra, és dühösen csapkodni kezdett. A többi diák hasonlóképp levette a fejhallgatót, és kérdőn nézett fel.

– Mi az? – érdeklődött Monsieur Borrel (alias Borrel Károly), és a tanári asztalnál lévő fülest felemelve belehallgatott. – Ez meg mi? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Black Sabbath – üvöltötte előre egy lány, aki amúgy tovább hallgatta a számot.

A három felügyelő összesúgva tanácskozott, aztán Borrel kiment a teremből, és pár perc múlva Mádayval tért vissza. Addigra a versenynek lőttek, mindenki beszélgetett meg kérdőn forgolódott.

Kizökkentünk az egészből, és talán csak Kinga volt feszült. De ő nagyon. Az igazgatóhelyettes asszony, miután ismertették vele a helyzetet, idegesen kattogott, és felénk fordult.

– Rendben. A versenynek vége.

– Micsoda??? – támasztotta meg a karját Kinga az asztalon, és feltápászkodott.

– Egy másik időpontot tűzünk ki – magyarázta Máday.

– Milyen másik időpontot? – vitatkozott Kinga.

– A szerdai vagy csütörtöki napot. A 11/b-sek már elmentek? – kapkodta a fejét. Én úgy sejtem, hogy Andrist és Robit szerette volna látni. Nem tudom, miért, csak megérzés.

– Szerdán műveltségi, csütörtökön versmondó verseny van, mindkettőre megyek, nekem ezek az időpontok nem felelnek meg. Most akarom ezt a versenyt! – dühöngött Kinga.

– Kinga, új anyagot kell készíteni, ez nem maradhat így – tárta szét a karját idegesen Máday.

– Nekem rajz van holnap – kurjantotta egy kilencedikes lány. Erre egymás után kapcsoltak a diákok, mert a versenyhétre már mindenki jó előre leadta a nevezését, és egy elhalasztott francia ütött minden további programot. Máday és Borrel susogtak pár percig, miközben mi türelmetlenül várakoztunk, hogy most mi lesz.

A felügyelők belehallgattak az anyagba, hogy a dal végeztével folytatódik-e a francia beszéd. Igen, folytatódott, de addigra pár diák közölte, hogy kizökkentek a versenyből, elment egy csomó idő, és amúgy is, elegük van.

– Rendben – tapsolt kettőt Máday, mire mindenki elhallgatott. – Az idei évben a francia tanulmányi verseny elmarad – jelentette be. Kinga őrjöngeni kezdett, és a fél társaság csalódottan morgott.

– Ha valaki, akárki, tudja, hogy ki piszkált bele a CD-be, azonnal szóljon.

Mindenki lapított.

– Tipp? – pásztázta körbe Máday a termet, és kicsit sokáig időzött rajtam meg Kingán. Mi megráztuk a fejünket, pedig tudtuk, hogy kik voltak. Máday is tudta. Csak bizonyítéka nem volt.

– Rendben. Én tudok várni. Most pedig mehettek – szólt. Feltápászkodtam a helyemről, és bevártam Kingát.

– Ezt a két idiótát – csóválta a fejét mérgesen.

– Még csak nem is szeretem azt a számot – mondtam unottan, merthogy a dal egyszerűen nem ment ki a fejemből. L

Cortezék az aulában várakoztak, és ahogy megláttak minket, kérdőn meredtek ránk.

– Jó, stréberek vagytok, meg minden. De húsz perc? – nézett Dave az órájára.

– Huszonegy – javította ki Macu.

– Húsz. Ma reggel állítottam be pontosan.

– Igen? Az enyém még sose tévedett…

– Fogjátok már be! – förmedt rájuk Ricsi. – Mi történt?

– Hol van Andris és Robi? – kérdeztem.

– Már elmentek – mondta Virág.

– Jó. Egy ideig kerüljék Mádayt – bólintottam.

Miután elmeséltük, mi történt, a fiúk megállás nélkül röhögtek, mi meg Kingával kérdőn néztünk rájuk. Szerintük ez vicces? Igen, szerintük az volt.

– Azért sajnálom – tettem fel a kapucnim, amikor kiléptünk a suliból. Cortez átölelte a vállam, és mindketten hátrafordultunk, hogy bevárjuk a többieket.

– Megnyertem volna! Megfosztottak a nyeréstől! – dühöngött tovább Kinga.

– Nem biztos, hogy nyertél volna – ráztam meg a fejem.

– Ugyan – legyintett. – Komolyan azt hitted, hogy van esélyed?

– Igen – feleltem értetlenül. – Jó vagyok franciából, az egész félévet végigtanultam. Lehet, hogy nyertem volna.

– Kizárt.

– Kinga, ez egy verseny, ami elmaradt. Éppen ezért nincs eredménye sem – vitatkoztam.

– Fogadjunk?

– Hogy bizonyítod be?

– Írjuk meg – cövekelt le az utca közepén.

– Kinga, vége, lefújták – sóhajtottam fáradtan. Komolyan azt hittem, hogy Kingát meg lehet győzni?

– Hah. Mondogasd csak, pont ezzel ismered el, hogy nyertem volna.

Na, ezen felszívtam magam, és én is megálltam. Cortezre pillantottam, aki kérdőn nézett vissza.

– Menj csak… – nevetett fel anélkül, hogy bármit mondhattam volna, én idegesen bólintottam, és szó nélkül berohantam Kinga után a suliba. Meg sem álltunk a nyelvi előadóig.

Monsieur Durand természetesen nem tudta velünk megíratni az elmaradt verseny tesztjét, Kinga azonban nem adta fel. Követelte a tanártól, hogy mondja meg, ki a legjobb franciás az osztályban. A válasz Jacques volt. Kinga legyintett, mondván, hogy az nem számít. (Nem ő, „az”. Olyan tapintatos lány.) Ekkor Durand Cortezt említette. Kinga erre rávágta, hogy Cortez maga a bábeli zűrzavar, őt nem lehet alapul venni. Durand végül rájött, Kinga azt akarja tudni, kettőnk közül ki a jobb. A válasza meglepett, mert azt mondta, beszédben abszolút én. Mosolyogva megkönnyebbültem, Kinga meg elkerekedett szemekkel meredt a tanárra, aki aztán hozzátette, hogy nyelvtani szempontból Kinga a legerősebb tanítványa. Elismerően bólintottam, megelégedve a „szinte” holtversennyel.

– Azért ez jó, nem? Hogy te vagy a legjobb francia nyelvtanos a suliban – próbáltam békíteni, amikor kimentünk a nyelvi előadóból, magára hagyva a ledöbbent tanárt.

– Békén hagynál? Fejlesztenem kell a nyelvtudásom. Hogy lehet, hogy te jobban beszélsz? Na, jó.

Ezentúl csak franciául vagyok hajlandó megszólalni – fortyogott magában, és kifelé menet franciául szólt a portásnak. Aki csak megrázta a fejét, hogy nem érti, aztán motyogott valami olyasmit, hogy

„megbolondulnak a kölykök ettől a sok tanulástól”.

Hazaérve elmeséltem anyuéknak, hogy a mai verseny tulajdonképpen elmaradt, aztán röviden megindokoltam, hogy miért. A szüleim ezt afféle vicces „diákcsínynek” tudták be, és jót derültek rajta. Hát, nem tudom. Lehet, hogy stréber vagyok, de tök sokat készültem rá. Mindegy, majd jövőre. L

Leültem a babzsák fotelembe, és felhívtam Cortezt. Négy csöngés után felvette, és megkérdezte, mi lett a vége.

– Hát – mosolyodtam el – Durand szerint Kinga a legjobb nyelvtanos a suliban, de azt is mondta, hogy én jobban beszélek nála.

– Úúú – röhögött Cortez. – Bekattant?

– Igen. Ne lepődj meg, ha mostantól csak franciául fog beszélni.

– Nem hiszem, hogy Kingával kapcsolatban bármi is meglep – vágta rá.

– Ez igaz – nevettem fel. A vonal hátteréből hallottam egy ismerős zajt, úgyhogy elhúztam a számat. Az msn hangja volt, amikor folyamatosan jönnek az üzenetek. – Beszéljünk a neten?

Mindjárt belépek – mondtam, bekapcsolva a gépem.

– Inkább készülj holnapra – felelte, én pedig csalódottan lesütöttem a szemem.

– Oké – erőltettem meg magam, és miközben elköszöntem, hallottam, hogy a háttérben folyamatosan érkeznek az üzenetei.

Ezek után nem csoda, hogy a Kvízparton megdöntöttem a rekordomat. A negatív rekordomat, természetesen. Semmi más nem kattogott az agyamban, csak hogy kivel beszélhetett, kik írhattak neki, egyáltalán kik vannak a listáján. Fogalmam sincs. Egész este új barátommal, a féltékenységgel ismerkedtem. Nos. Nem vagyunk túl jóban.

Andris és Robi: 5/4 – oké, valahol tényleg jó poén, kár, hogy érintett voltam és miattuk elmaradt az egész.

Kinga: 5/? – régóta sejtem, de azt hiszem, most már ki kell mondanom: Kinga pszichopata.

Cortez: 5/2 – Nem kellett volna, de ránéztem a Facebook-oldalára. Millió poszt, taggelések, üzenetek és szívecskék a falán. Adatlapja szerint pedig Cortez még mindig egyedülálló. Na, most ezt elfelejtette átállítani, vagy mi van???

Műveltségi verseny: 5/1 – kit érdekel? L

Január 12., szerda

Reggel feltettem a horgolt sapkám, de a tükörben rájöttem, hogy hülyén áll, úgyhogy inkább kapok középfülgyulladást, mint hogy ebben mutatkozzam Cortez mellett. A kapu előtt ott várt, és mosolyogva megkérdezte, készen állok-e a versenyre.

– Nagyjából – bólintottam erőtlenül. Szinte az egész éjszakát végigforgolódtam, emiatt karikás szemekkel ébredtem, és szörnyen fáradtnak éreztem magam. Szerencsére betudta annak, hogy túlhajtottam magam a versenyhéten. Pedig köze sem volt hozzá.

Lefelé sétáltunk a dombon, engem meg csak nem hagyott nyugodni a dolog, de egyszerűen nem mertem és nem tudtam rákérdezni arra, hogy miért nem módosította a közösségiken lévő adatlapját.

Úgyhogy hagytam, pedig majd megfojtott az érzés. L A suli előtt Virág magányosan ácsorgott.

– Ricsi? – kérdeztem, és ebből látszik, hogy mennyire fáradt voltam. Elfelejtettem, hogy ma van a kémiaverseny is, és ilyenkor ő mindig „beteg”.

– Tudooood – vigyorgott Virág.

– Persze – dörzsöltem meg a homlokom zavartan. Amúgy meg lefagyott a fülem.

Móni lépett oda hozzánk, és a fiúkkal valami zombis sorozat új részéről kezdett beszélni, én meg csendben hallgattam őket. Nem tudtam hozzászólni, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.

– Hééé – hajolgatott előttem Virág, és megpróbálta elkapni a tekintetem. – Izgulsz? – kérdezte mosolyogva.

– Igen – füllentettem, és sóhajtva figyeltem, ahogy az a-s lányok odacsapódnak hozzánk. Pont nem volt kedvem egész nap a hülye műveltségire készülni. De muszáj volt.

A verseny az infóteremben zajlott, és ahogy leültem a gép elé, lehunytam a szemem, és koncentrálni próbáltam. A kvíz egyszerre töltődött be a gépeken, és mikor a diákok kattintgatni kezdtek, én tompa aggyal meredtem a kérdésre. Jamaica zászlajának színei. Pedig tudtam. Zöld. Meg fekete. És talán sárga? De nem biztos. Mit csinálhat most Cortez? Kik lehetnek az msn-listáján? Vajon mindenkit ismer, aki a Facebookon a barátja? És azok közül hányan tudják, hogy van barátnője? A barátnője vagyok egyáltalán? Nem, nem biztos, hogy sárga. Zöld és fekete, az tuti, de mi a harmadik szín? Viki vajon tudja, hogy járunk? És amúgy ők még szoktak beszélni? Van egyáltalán Jamaicának zászlaja?

Még mindig az első kérdésre meredtem, és úgy éreztem, végem van. Az agyam leblokkolt, egyszerre kavarogtak benne bolygók a holdjaik száma szerint, Cortez, zászlószínek, irodalmi művek megírásának a dátumai, Facebook taggelések és üzenetek. Azt hittem, felrobban a fejem. Egy éles, szörnyen fájdalmas érzésre felszisszentem, és rögtön az oldalamhoz kaptam.

– Kinga, megkérhetnélek, hogy maradj nyugton? Máskülönben abba kell hagynod a versenyt – szólalt meg élesen Gazdag tanárnő hangja.

– Elnézést, nyújtózkodtam – vágta rá Kinga, miután úgy oldalba vert, hogy beszorult a levegőm.

Feleszméltem, és még mindig levegőt kapkodva néztem a mellettem ülő gépnél kattintgató Kingára. Ő csak egy gyilkos pillantást lövellt felém, amivel azt üzente, hogy „Mi lesz már???”. Ha jól láttam, húsz kérdésen is túl volt. A tenyerembe temettem az arcom, és hagytam pár másodpercet magamnak, aztán rányomtam a zöldre. Biztos, hogy az a harmadik szín. Virág sapkája zöld, sárga és fekete színű. Ez tuti.

A leblokkolásom következtében óriási hátrányba kerültem a többiekkel szemben, így nem csoda, hogy utolsóként végeztem. Másodperceken múlott, de a legutolsó kérdésre már nem maradt időm, a kvíz megállt. Bólintva tudomásul vettem, és feltápászkodtam a székről. A három felügyelő tanáron kívül már senki nem volt a teremben.

– Rendben, kimehetsz, Reni – szólt Tölgyessy.

– Köszönöm – motyogtam, és az ajtó felé botorkáltam.

Cortez felvonta a szemöldökét, amikor meglátott. Az aulában várt rám.

– Rosszul ment? – kérdezte csodálkozva.

– Nem tudom – túrtam bele a hajamba fáradtan. – Tényleg nem tudom.

– Mindegy, túl vagy rajta – ölelte át a vállam, én pedig úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam. A többiek azt hitték, hogy a versenytől vagyok ennyire elkenődve. De rosszul hitték.

Bevártuk Virágot, aki félóra múlva végzett a rajzon. Totál fel volt dobva, jól sikerült neki, és körülbelül négy perc alatt el is húzott, mondván „ma még nem is látta Ricsit”. Cortezzel ketten sétáltunk haza, és a kapuban megállva megkérdeztem, hogy lesz-e msn-en.

– Holnap a kettesért megyek fizikából, Gondos nem tudott lezárni – töprengett. – Puskát kell gyártanom – mosolyodott el.

– Ó, oké. Akkor reggel találkozunk – vonogattam a vállamat.

– Hé – kapta el a kezem, és magához húzott. – Mi van veled?

– Fáradt vagyok – néztem a szemébe, és megpróbáltam állni a tekintetét.

Cortez hosszasan megcsókolt, aztán elment. Sokáig néztem utána, a fagyos szél szinte kifújta a szemem. Végül bementem a házba, de mivel egyedül voltam, felhívtam anyut, hogy hazaértem.

– Hogy sikerült? – érdeklődött türelmetlen hangon.

– Meglátjuk – motyogtam, miközben feltrappoltam a lépcsőn.

– Jaj, Reni, van egy csomag az étkezőasztalon. A kanadai nagyszüleid küldték karácsonyra.

Elkeveredhetett, csak ma reggel érkezett meg.

– Karácsonyra? – kérdeztem unottan. – Hová küldték, Japánba?

Anyu tudni akarta, hogy mitől vagyok ennyire bájosan undok, úgyhogy disztingválnom kellett, és erőltetetten csevegtem egy kicsit. Aztán ledobtam a telefonom, lehuppantam a babzsák fotelembe, és az ölembe vettem a laptopom. Betettem a Radiohead Paranoid Android című számát, és bejelentkeztem msn-re. Se Virág, se Kinga. Óriási. Kinyomtam a fenébe az egészet, aztán lehunytam a szemem, és zenét hallgattam.

Műveltségi: 5/? – nem emlékszem, mit nyomkodtam összevissza. Kardos tuti, hogy csalódott lesz.

Cortez: 5/2 – miért csinálom ezt? El fogom szúrni.

Tuti, hogy el fogom szúrni.

Andris és Robi: 5/5 – ma nem jöttek suliba. Jól tették. Máday vérdíjat tűzött ki a fejükre: aki behozza őket a suliba, kap egy dicséretet. Pfff.

Flóra: 5/4 – láttam a Facebookon, hogy lájkolta Jacques fényképeit. De ari. ☺

Radiohead: 5/5* – „I may be paranoid”… No comment.

Január 13., csütörtök

A tanulmányi versenyhét negyedik napján már nem voltam érintett, úgyhogy viszonylag lazán telt a nap. Etikán Vladárral dokumentumfilmet néztünk, közben meg Cortez a BlackBerryjébe pötyögött egy halom puskát a fizikafüzetemből. Második órán négyen mentek a kettesért (Cortez, Zsolti, Virág és Macu), úgyhogy ők elöl ültek, és negyvenöt percig puskáztak, amíg Jacques, Gábor és én eltereltük Gondos figyelmét. Emiatt egész órán ijesztő közelségben válaszolgatott a tök átlátszó kérdéseinkre.

Azt hiszem, legalább két centi vastag alapozóréteg volt az arcán, és a ráncaiba gyűlt púder elég gusztustalan volt. Viszont ilyen közelről alaposan szemügyre tudtam venni a lángvörös haját. És szerintem nem paróka, bár a neten igen sok fórum foglalkozik a kérdéssel. Na, majd beírok én is.

Csengetés előtt Gondos elkérte a dolgozatokat a javítóktól, és gyors ellenőrzés után le is tudta zárni

őket. Kettes lett mindenki. Pech, hogy Andris és Robi megbukott, mert még ma sem jöttek suliba.

Dave poénból nyomtatott pár „Wanted” plakátot a két rocker fényképével, amit Macuval együtt a suliboxok réseibe dugdostak be. Ezen mindenki jót derült.

Szünetben lementünk az udvarra, és miközben a többiek beszélgettek, én a forrócsokimba bámultam, és csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Dave levágta magát mellém, és a telefonjában lévő képeket kezdte mutogatni.

– Ha van, ami jó a suliújságba, szívesen adom. Nézd át nyugodtan – adta a kezembe a mobilját.

– Melyikkel lépek tovább? – kérdeztem zavartan. Cortez felém fordult, és egy rutinos mozdulattal megmutatta, aztán tovább dumált a végzősökkel, akik a hidegben körénk gyűltek és fagyoskodva ácsorogtak.

A képeket nézegettem, és ösztönösen elmosolyodtam, amikor a teremben készült felvételek következtek. Csontváz Carlos bal kar és néhány borda nélkül, Farkas tanárnő hátat fordítva a táblára ír, Andris pedig mutogat neki (nemzetközileg ismert, egyujjas kommunikáció; no comment). Ricsi lehajtott fejjel alszik a padon, raszta hajába mindenféle cetlit és szemetet dobáltak a többiek. Virág a tévé előtt vigyorog, a képernyőn Adam Lambert klipje látszik. Zsolti rövidujjúban a karját mutogatja büszkén. Aztán jött egy felvétel, amin kicsit elidőztem. Cortez és én állunk a teremben, mindketten félrenézünk, talán Ricsire. Nem is ez a lényeg. Hanem hogy először szembesültem azzal, hogy festünk együtt, egy képen. Cortez menőn, homlokába lógó hajjal, őrületesen szép mosollyal, fél karral lazán átölelve engem. Én meg… Jaj. Nem tudom, csak a szokásos, kötött pulcsi, farmer, bakancs, bazinagy sál, viszonylag oké haj… De mégis. A tízes skálát Cortez simán kiütötte, annyira jól nézett ki a fotón (ahogy amúgy általában), miközben én inkább nem értékelném magam.

– Átküldjem a telódra? – mosolygott rám Dave, amikor észrevette, hogy sokáig nézem a képet.

– Nem, inkább ezt – váltottam a következő képre, amin Cortez már csak egyedül volt.

Dave nem szólt semmit, csak bólintott, aztán elvette a készüléket, és összevissza nyomkodta a kijelzőt.

– Kinga – néztem fel hirtelen.

– Mi van?

– Beszélhetünk? – kérdeztem félve.

– Renáta, lehet, hogy számodra véget ért a versenyhét, de nekem ma még van egy szavalóversenyem – förmedt rám, idegesen belenézve a verseskötetébe.

– Oké, mindegy – legyintettem a szám szélét rágva.

– Zsák bájos kis barátnője komolyan azt hiszi, hogy az ártatlan tekintetével majd bármit elér? Én vagyok a legjobb szavaló az iskolában! – dühöngött Kinga. Szegény Flóra, ezek szerint ő is indul a szavalón. Neki annyi. Na, mindegy. Amúgy a helyzetet kicsit bonyolította, hogy Kinga mindent, de mindent franciául mondott, mert tartotta magát ahhoz, hogy a nyelvgyakorlás érdekében csak franciául beszél. Ez kész!

– Basszus – emelte fel Cortez a fél literes üveg alján lévő pár korty kólát, és meglötyögtette. – Ez megfagyott. Húzzunk be – állt fel a padról, és megfogta a kezem. A többiek rácsodálkoztak a jégkockákra (mínuszban ez előfordul), miközben bementünk az épületbe.

A sulirádióból Billy Talent üvöltött, a diákok legnagyobb örömére és Máday legnagyobb felháborodására. A terem felé igyekezve Virág megragadta a karom, és behúzott a lánymosdóba.

– Reni, minden oké? Mert olyan fura vagy – fürkészett gondterhelten.

– Igen, csak… – fújtam ki a levegőt, és lehunytam a szemem. – Szerinted Cortez miért nem jelöli be sehol, hogy járunk? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.

– Mármint a neten? – pislogott nagyokat.

– Aha.

– Nemtom'. Biztos nem akarja, hogy kommenteljék – vonogatta a vállát. Ez eddig eszembe se jutott.

– Lehet – sóhajtottam, és kicsit megkönnyebbültem. Minden bizonnyal lennének páran, akik olyat írnának erre, amitől a maradék önbizalmam is elhagyna.

– Emiatt ne görcsölj mááár – mosolygott rám vidáman.

– Oké.

– Ennyi? Ez minden? – pislogott kedvesen.

– Nem tudom – túrtam bele a hajamba. – Annyira nem akarom elszúrni, hogy csak ezen görcsölök.

Nem értem, miért pont engem? Nem tudom, mennyire komoly. Fogalmam sincs, meddig tart.

Konkrétan megőrülök, és közben meg látom magam kívülről, és nagyon jól tudom, hogy mennyire rossz, amit csinálok – suttogtam elkeseredetten.

– Figyi – harapta be a száját. – Tudom, hogy milyen ez. Velem ugyanez volt. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy fúúú, engem megöl ez az egész. Hogy nem bírom a nyomást, mindenkit ellenségnek láttam, a neten kattintgattam mindenkire, aki csak kommentet írt neki vagy a barátja lett… totál bekattantam az egésztől.

– Igen! – bólogattam határozottan, és elöntött a megkönnyebbülés amiatt, hogy valaki végre érti, min megyek keresztül. – És hogy jutottál túl rajta? Hogy rendezted a gondolataidat Ricsivel kapcsolatban? – kértem tanácsot. Virág lesütötte a szemét, és kínosan elhúzta a száját.

– Nem Ricsivel volt ez. Hanem Doriánnal – mondta ki, én pedig elképedve meredtem rá. A francba!

A fenébeee! – Renii – fogta meg a karom, és a hangja távolinak tűnt. – Ne csináld ki magad. Cortezzel minden oké. Hidd el, én tudom.

– Jó – bólogattam erőtlenül.

Visszamentünk a folyosóra, és mielőtt bementem volna Virág után, egy pillanatra lehunytam a szemem. Rendben. Minden rendben lesz. Beléptem az ajtón, és mosolyogva a helyemre ültem, aztán hátrafordultam Cortezhez.

– Mit hallgatsz? – kérdeztem, felemelve a zenelejátszóját. Szó nélkül odaadta a fél fülhallgatóját, és bedugtam a fülembe. Elhúztam a számat, és megvontam a vállam, afféle „fogalmam sincs, mi ez” mozdulattal, mire Cortez felröhögött, és arról kezdett beszélni, hogy ez egy filmzene, és hogy természetesen én nem láttam, mert ebben az évezredben készült.

– Nagyon vicces – vigyorogtam erőltetetten, aztán felnevettem, mert magához húzott és megcsókolt. Oké. Ez így rendben lesz. Nincs más. Csak mi ketten. Remélem.

Utolsó óra után feltankoltunk a büfében (kell az energia, na), és átmentünk a tesiterembe, hogy megnézzük a szavalóversenyt. Felültünk a lelátó harmadik sorába, és hangos csörgéssel kinyitottuk a chipseket, szisszentek a szénsavas üdítők, Virág pedig közelharcot vívott egy csomag gumimacival.

– 11/b, mit képzeltek, hol vagytok, pikniken? – állt meg mellettünk Máday, és szúrós szemmel pásztázott minket. – Azonnal fejezzétek be, itt verseny kezdődik!

– Elnézést – motyogtam, aztán visszatartottam a röhögést, mert Ricsi éppen gumicukorral köpködte Karcsit.

– Pósa, ne gusztustalankodj! – rángatta meg a mutatóujját Máday Ricsi előtt, aki unottan dobott a szájába egy újabb marék gumimacit. – Egy pisszenést se halljak ebből a sorból. Komolyan mondom!

– fenyegetett meg minket még egyszer az ig. helyettes, aztán megakadt a szeme a Dave ölében tartott MacBookon. – Az ott Haraszti és Bernáth? – bökött a megnyitott videóablakra. Dave ösztönösen lecsukta a gépet, így megszakadt a videóhívás a rockerekkel.

– Nem. Csak az alteregójuk – felelte Dave szemtelenül.

– 11/b! Elegem van belőletek! – sziszegte Máday vörös arccal.

– Pedig én úgy szeretem magát! – pislogott fel Zsolti ártatlanul. Máday morgott egyet, aztán lement a lépcsőn, mi pedig alig bírtuk visszatartani a röhögést.

Cortez mellettem ülve zenét hallgatott és a telefonját nyomkodta, én pedig néha odapillantottam a képernyőre. Talán smst-t írt. Nem tudom. Nem számít, rengeteg barátja van. Evidens, hogy tartja velük a kapcsolatot. Nyugi, Reni. Nyugi.

Az első szavaló egy kilencedikes fiú volt. Ahogy megállt a három tanár előtt, a sorunkból hangos fütty és pfujolás hangzott fel, én meg vörös fejjel kicsit lejjebb csúsztam. Oké, hogy Kingának drukkolunk, de ne más kárára. Szegény fiút sikerült annyira zavarba hoznunk, hogy leblokkolt, és el sem tudta kezdeni a verset.

– Majd jövőre – üvöltötte Zsolti.

– Ne már! Szegény! – szörnyülködtem.

– Ren, mániád védeni a nyomikat? – kérdezte Ricsi, aki Adidas cipőjét éppen feltette az előtte ülő

Karcsi mellé. Kicsit arrébb is rúgta, szerintem.

– Nem! – ráztam meg a fejem. – De hagyd békén Karcsit – tettem hozzá. A többiek felnevettek,

Karcsi pedig hálásan nézett felém. Egészen addig, amíg Zsolti a kezébe nem adta az üdítőjét, „tartsd!” pillantással. Szegény. L

Flóra nagyon szépen szavalt, és amikor véget ért a verse, Jacques büszkén felállva tapsolt. A kilencedikes lány mosolyogva meghajolt, és kisétált a terem közepéről. Kinga váltotta, és nem túl kedvesen nekiütközött Flóra vállának, amikor elhaladt mellette. Vissza sem nézett, csak határozottan megállt a tanárok előtt, megköszörülte a torkát, és elüvöltötte magát. Hm. Szenvedélyes francia verset választott, konkrétan mindenki frászt kapott tőle, az egész tornateremben megfagyott a levegő.

Amikor befejezte, pár másodperc hatásszünet következett, aztán felcsattant a sorunk. Olyan hangzavarral őrjöngtünk, hogy Kinga már szinte kínos pillantást lövellt felénk. Mondjuk,

Dave-éknek nem kellett volna hullámozniuk, mert az tényleg túlzás, de mindegy. Szerintem Kinga tuti, hogy megnyerte a szavalóversenyt. ☺

Hazaérve rájöttem, hogy holnap félévi osztás és eredményhirdetés van, úgyhogy ebből kifolyólag nincs tanulnivaló. Éppen leültem a babzsák fotelembe, hogy olvassak, amikor jött egy sms-em. Mikor megnyitottam, elmosolyodtam és felpattantam. Cortez írt. Hogy öltözzek fel melegen, tíz perc múlva itt van értem. Rohanok. ☺

Virág: 5/2 – a szavai hatottak, és emlékeztetnem kellett magam arra, milyen mániákus lett, amikor Doriánnal járt. Ez velem nem fordulhat elő. L

Szavalóverseny: 5/5 – Kinga nem hazudtolta meg önmagát. ☺

Holnap eredményhirdetés: 5/? – Juj.

A sötétzöld sálam: 5/1 – jaj, fogalmam sincs, hol van, pedig most az kell nekem.

Cortez: 5/5* – Nem érdekel a Facebook, az msn, az sms, sem pedig a Szent Johanná-s lányok véleménye. Hat perc múlva találkozunk. Ööö. Illetve öt. El fogok késni! L

Január 14., péntek

Reggel Cortezzel megálltunk a többiek mellett, akik a lépcsőnél ácsorogtak.

– Reni, kerestelek tegnap délután msn-en, de nem voltál, pedig megbeszéltük – szólt Dave.

– Bocs – néztem rá halvány mosollyal.

Hát igen. Tegnap sikerült két és fél órát eltöltenem Cortezzel a mínusz ezer fokban, viszont pozitívum, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire fázom, amikor hazaértem. Addig egy cseppet sem érdekelt. Azt hiszem, életem egyik legjobb délutánja volt, mert csak ketten voltunk, és beszélgettünk, és nevettünk (jó leginkább ő röhögött rajtam, de mindegy), szóval jó volt. Viszont, ha most nem fáztam meg, akkor soha. Na, nem baj. Dave felment a lépcsőn, és belesett a porta ablakán.

– Tiszta. Jöhettek – szólt a telefonjába. A következő pillanatban Andris és Robi a sarokról kezdtek rohanni, őrült tempóban, egy pillanatra sem torpantak meg, még akkor sem, amikor fellöktek egy végzőst, aki szintén befelé igyekezett.

Dave kitárta előttük az ajtót, úgyhogy a két rocker mint a villám, beszáguldott a suliba, és szerintem meg sem álltak a teremig.

– Máday? – kérdeztem nevetve.

– Ja, ha van egy kis mázlijuk, akkor elkerülik – biccentett Ricsi.

Mivel farkasordító hideg volt, mi is bementünk az épületbe, és amíg a fiúk a beálltak a büfé sorába

(vagyis inkább betolakodtak Karcsi elé, aki szó nélkül hagyta), én Virággal felmentem a lépcsőn, a mosdóba. A csempének dőlve vártam, hogy Virág megigazítsa a pillangós csatját, aztán az ajtó felé kaptam a fejem, mert hirtelen feltépték.

– Befelé! – kiáltotta Kinga (franciául), és mindkettőnket az egyik fülke felé lökdösött.

– Mi bajod van? – kérdeztem értetlenül.

– Pszt! – tette az ujját a szája elé, és becsukta a fülke ajtaját. Virág lehajtotta a vécé fedelét, és ráállt, hogy mi, Kingával elférjünk a kis helyiségben.

– Mi van? – kérdeztem suttogva, aztán Kinga a számra tapasztotta a kezét. Amúgy is elhallgattam, mert hallottam, hogy nyílik az ajtó.

Lépteket hallottam, aztán azonnal felismertem az a-sok csevegését. Virág meggörnyedve ácsorgott a vécén, mi meg összepréselődve előtte, közben mindhárman füleltünk. Megnyílt egy csap, a mellettünk lévő fülke ajtaja becsukódott, mi meg visszatartott lélegzettel meredtünk egymásra. Nehéz volt komolynak maradni, mert Virág a helyzetnek megfelelően abszolút nem bírt magával, és rázkódni kezdett a válla. Erre én is elmosolyodtam, Kinga azonban gyilkos pillantással méregetett minket.

– Titeket hívtak délutánra? – kérdezte egy hang (nem tudom, melyiküké, olyan egyformák).

– Kik? Hová? – kérdezett vissza, egyértelműen Edina. Az ő hangját felismertem.

– Zsoltiékhoz. Ricsi valami új együttest keres, úgyhogy ma megnéznek suli után pár bandát – válaszolta valaki.

– Nem hívtak – közölte hűvösen Edina.

– Nem csoda. Mindhárom barátnő ott lesz – fejtette ki egy gúnyos, szinte lesajnáló hang az okát annak, hogy az a-s lányokat miért nem hívta senki.

– Szép – röhögött Edina. – Tudjátok, ez a hatos nagyon vicces, így együtt. De még viccesebb lesz, amikor valakik szakítanak majd – nevetett kárörvendően.

– Alap, hogy nem járunk osztálytárssal. Legalább Kingának lenne ennyi esze, ha már annyira odavan magától – mondta valaki. Kingára néztem, és ezúttal én fogtam be az ő száját, mert láttam, hogy vérben forognak a szemei.

– Most komolyan. Szerintetek kik szakítanak először? – kérdezte Edina. A mellettünk lévő

fülkében lehúzták a vécét, így az elejét nem hallottam, de mivel a mondat úgy fejeződött be, hogy

„ezer éve járnak”, gyanítom, hogy Ricsiről és Virágról volt szó.

– Zsolti és Kinga? Szerintem határeset – kontrázott az egyik lány.

– Ugyan. A leggyengébb láncszem egyértelműen Cortez és Renáta – röhögött Edina, én pedig lesütöttem a szemem, és tehetetlenül megcsóváltam a fejem.

– Járnak azok egyáltalán? – kérdezte egyikük.

– Mittom' én – vágták rá ketten is, szinte egyszerre.

– Járnak – közölte, szerintem Tami, de nem esküdnék meg rá.

– Járnak? Hagyjál már. Ez az év poénja. Pedig még csak január van – horkant fel Edina. – Annyira halott a dolog, hogy már kínos.

– Én februárt mondok – kezdte a fogadást az egyikük. Fogadás, hogy meddig járunk majd. Hű, de kedves.

– Fenét. Január vége. Max – szállt be a tippelésbe valaki.

– Nem fog sokáig tartani – vágott közbe Edina. – Cortez annyit nem lát ebben az egészben, hogy az állapotát átváltsa arra, hogy kapcsolatban van. Gondolom, macerás lenne pár nap után megint átírni – röhögött fel, és ezen mindenki jól szórakozott.

A négy lány kicsörtetett a mosdóból, és amikor hallottuk, hogy becsukódik mögöttük az ajtó, mindhárman kitörtünk a fülkéből.

– Ezek annyira szenyák! – csóválta a fejét Virág dühösen. Kinga franciául válaszolt neki, és olyasmiket mondott, hogy „ez a négy gerinctelen legalább az arcába mondaná, amit gondolnak róla”.

Ők ketten egymásnak magyaráztak, én pedig nekidőltem a csempének és lecsúsztam a földre.

Felhúztam a térdem, átöleltem a karommal, és a hallottakon töprengtem. Nem, nem az bántott, amit rólam gondoltak, bár megjegyzem, nem is esett túl jól. Sokkal inkább szöget ütött a fejembe az, hogy a szakításunk került szóba. A gondolat belemászott a fejembe, és szinte megölt. Úgy éreztem, ha választhatnék, inkább visszacsinálnám az egészet. Mert jobb volt úgy. A tudat, hogy Cortez elhagyhat, bármikor, akármikor, még a következő percben is, hirtelen csapott fejbe, és úgy éreztem, szinte megfulladok tőle. Hogy lehet így élni? Erre várva? Ettől rettegve? Úgy éreztem, végem, és feladom.

– Reni, ne izgulj. Amikor Ricsivel kezdtem járni, ránk is egy halom tipp érkezett. Egy hetet sem adtak a szakításunkig… Aztán abbahagyták. Ez csak idő kérdése. Oki? – mosolygott rám a tükörből Virág.

– Nem, az nem érdekel, hogy tippelnek – vonogattam a vállam.

Kinga felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, hogy „akkor már megint mi bajom van”?

– Nem tudom, hogy elég erős vagyok-e ehhez az egészhez – suttogtam elkeseredve.

Mindketten elkerekedett szemekkel meredtek rám. Virágot a szavaim, Kingát a gyengeségem döbbentette meg.

– Mihez? – kérdezte végül Kinga, visszaváltva magyarra. Azt hiszem, sikerült annyira letaglóznom, hogy megfeledkezett a fogadalmáról.

– Cortezhez – néztem rájuk kínosan.

– Ez butaság – rázta a fejét tagadóan Virág. – Megbeszéltük, tudod. Minden rendben – suttogta rémülten.

– Na, ide figyelj, Renáta! – ragadta meg Kinga a vállam. – Tudod, én is azok táborát erősítem, akik azt mondják, ezt biztos, hogy elszúrod. Sőt, az élükön állok. Azonban én vagyok köztük az egyetlen, aki ezt nem akarja! Utálnak? Irigyek? Féltékenyek rád? Na és? Ezt meg lehet szokni. Én így élek!

Csak akkor kellhet másnak az, ami a tiéd, ha már egyszer megkaptad! Igen, könnyű lenne most önértékelési zavarokkal és kisebbségi komplexusokkal küzdve kihátrálni ebből az egészből, és tovább sírdogálni még pár évet. Tudom, hogy az megy neked. De ha ebből most kilépsz csak azért, mert nem bírod feldolgozni az örömöd, akkor gyengébb vagy, mint gondoltam!

– Nem vagyok gyenge – suttogtam a lehető leghatározottabban.

– Akkor húzzál ki innen, és menj be abba a rohadt terembe, mert ott van a barátod. Igen, aki menő.

Igen, aki a fél suli álma. És igen, aki téged választott! – ordította az arcomba. Az egész mosdó visszhangzott a hangjától, és elképzelhető, hogy még a folyosóra is kihallatszott.

– Oké – bólintottam.

– Izé – vakargatta meg a homlokát Virág. – Én is ilyesmit akartam mondani. Csak nem tudtam, hogy fogalmazzam meg – motyogta, mire elmosolyodtam.

Lehet, hogy győzött volna a gyávaság, és valóban inkább véget vetettem volna az egésznek, csak hogy visszakaphassam a naiv, gyerekes érzéseimet Cortezzel kapcsolatban, mert a helyébe lépő

kínzó, maró féltékenység és paranoid rémület időnként szinte megölt. Talán tényleg nem lennék elég erős, hogy szembenézzek ezzel az egésszel. Azzal, hogy velem jár. Hogy mindenki közül miért pont engem választott? Hogy ki tudja, meddig tart? Hogy mit érez valójában, mert erről sose beszél. Hogy érez-e valamit? És hogy egyáltalán mi lesz? Ezekre a kérdésekre jó ideje nem tudok válaszolni, így a kínlódás helyett sokkal könnyebb lett volna elfutni. Talán megtettem volna. Sose fog kiderülni, mert van mellettem két olyan ember, akik ezt nem engedték, és egyszerűen továbblöktek, azzal a határozott utasítással, hogy meg ne próbáljam feladni. Hiszen még csak most kezdődött.

– Ti vagytok a legjobb barátaim – néztem könnyezve Kingára és Virágra. Az utóbbi elsírta magát, és a szemét törölgetve bólogatott, Kinga azonban csak lesajnálóan meredt rám és egy „te jó ég, de nyálasak vagytok” beszólással ott hagyott minket. Sokkal jobban éreztem magam. Külön-külön is mindig sikerült észhez téríteniük, de együtt valahogy erősebbek. Furcsa dolgok ezek.

Beléptem a terembe, és ahogy a padon ülő Cortezre néztem, az összes bennem tomboló kétely eloszlott. Persze ez mindig csak ideig-óráig tart, de legalább néha van egy kis nyugtom. Felültem az asztalomra, és mosolyogva hallgattam a többieket, akik szokás szerint vadultak. Andris és Robi minden ajtónyitódásra lebuktak a padok alá, félve attól, hogy Máday jön értük. Jacques Gáborral együtt a tévét nézte, és várták, hogy jöjjön az eredményhirdetés. Zsolti valami rozskenyér csomagolásán számolta, hogy ha két szeletet eszik belőle, akkor az mennyi energia és szénhidrát.

Kinga ráripakodott, hogy még számolni sem tud, aztán segített neki megoldani ezt a nem túl bonyolult rejtvényt. Virág és Ricsi telefonon Family Guyt néztek, és mikor Ricsi felröhögött, Virág csak megrázta a fejét, hogy nem érti. Ekkor visszanyomták pár másodperccel a videót, és addig nézték, amíg Virág is megértette végre. Dave és Macu, a két „lájkmen”, egymás bejegyzéseit kommentálta a Facebookon, Cortez pedig felbontott egy dobozos kólát, és közben rám mosolygott.

Találkozott a tekintetünk, mire szokás szerint totál zavarba jöttem, és majd kiugrott a szívem a helyéről. Ekkor úgy éreztem, nem számít, mi van a neten, hogy mire fogadnak mások és hogy mit gondolnak az emberek. Ha neki nem számít, akkor nekem sem. Nem szabad, hogy számítson.

– Mindenki üljön a helyére – lépett be Haller, és becsukta maga mögött az ajtót.

Az osztály nagy nehezen engedelmeskedett, aztán az ofő bekapcsolta a tévét. Az eredményhirdetés abban a pillanatban el is kezdődött, én pedig hátradőltem a székemen, és izgatottan vártam.

Megnyertem az irodalmat, Kinga pedig a szavalót. Mindketten számítottunk rá, úgyhogy amíg a többiek éljeneztek meg őrjöngtek, mi feszülten bámultuk a tévét, a műveltségire várva.

– Harmadik helyezett – lesett bele a papírjába a képernyőn Borrel – 11/b. Rentai Renáta.

Sóhajtva bólintottam, és amíg Virág ujjongva gratulált, Kinga elégedetten vigyorgott rám. A tekintete totál eszelős volt.

– Második helyezett. – folytatta az igazgató. – 11/b. Szatmáry Kinga.

– Micsoda? – pattant fel hirtelen.

– Kinga, kérlek, ülj vissza, még tart az eredményhirdetés – szólt rá Haller.

– Ez nem létezik! Azonnal óvok! – ordította magából kikelve, így alig hallottam, hogy ki lett a nyertes. Egy végzős fiú. Mindegy.

– Kinga, nyugi. A második hely is nagy dolog – néztem rá.

– Fogd be, Renáta! Amiért verseny közben már megint a nyomorult lelkedet pátyolgattam, kizökkentem, és bizonyára rontottam. Te tehetsz róla! – förmedt rám, én pedig örültem, hogy van köztünk még egy padsor.

A felsorolás alapján Dave második lett az infón, sajnos, Macu nem ért el eredményt, aztán Virág mosolyogva tapsolni kezdett, mert időközben kiderült, hogy megnyerte a rajzversenyt, bár Kinga dühkitörése kissé elnyomta az amúgy nagyon is szép pillanatot.

– Kinga, utoljára mondom, maradj csöndben! Utána megóvhatod! – szólt rá mérgesen Haller.

Kinga fortyogva levágta magát a székére, és egyesével elkezdte eltörni a ceruzáit. Azt hiszem, dühös volt.

– A matematikaverseny első helyezettje pedig – mondta be Borrel. – 11/b…

– He? – nézett fel Ricsi.

– Ki ment tőlünk matekra? – forgolódott Dave.

– Én – vihogott Zsolti.

– Persze – dobták meg egyszerre egy halom szeméttel.

– Zsidák Gábor. Gratulálunk a nyerteseknek – fejezte be az igazgató az eredményhirdetést.

Szegény Gábor, totál megfeledkeztünk arról, hogy indult matekon, sőt az eredménye sem kapott túl nagy hangsúlyt, mert ahogy az ofő kikapcsolta a tévét, elszabadult a pokol. Kinga dühödten csapkodott, Zsolti nem túl okosan kiröhögte, amivel csak még jobban felidegesítette. A teremajtó nyílt, és Máday rontott be, azt üvöltve, hogy „megvagytok”, és ellentmondást nem tűrő hangon kivezette Andrist és Robit a teremből. Virág boldogan ugrált a rajz miatt, Dave és Macu sebesen posztoltak az egész káoszról, Jacques meg csak nevetgélt, őt szórakoztatta a káosz. Felkaptam a táskám, hogy lemenjek az igazgatóiba (nyertesként jár a dicséret), mire Cortez elkapta a karom, és magához húzott.

– Miről beszélt Kinga? – kérdezte, tekintetét az enyémbe fúrva. Ja, igen, Kinga kissé elszólta magát, hogy ki voltam akadva a verseny közben.

– Semmi – ráztam meg a fejem. – Néha vannak hülye gondolataim – legyintettem.

– Nekem mondd, oké? – kérte, mire halványan elmosolyodtam. Wow.

– Szerintem jobb, ha nem tudod – nevettem fel zavartan. Cortez fürkészve nézett rám, aztán elengedett, hogy még Kinga előtt leérjek Borrelhez, mert ő úgyis cirkuszt csinál, és akkor sosem végeznék.

Kifelé menet az ofő gratulált a kitűnő eredményemhez, aztán amíg a többieket megszidta (nekik máshogy lett kerek az átlaguk), én becsuktam magam mögött az ajtót. Mázlim volt, az ellenőrzőm már nálam volt, amikor Kinga berontott az igazgatóiba.

– Na, ezt kikérem magamnak! Második? Én első vagyok! Első! – üvöltött rá szegény Borrelre, aki konkrétan azt sem tudta, miről van szó.

Gyorsan kimentem, aztán összehúztam magamon a kabátom, és elköszönve a portástól, kilöktem az ajtót. A többiek a lépcső előtt ácsorogtak, és csatlakozott hozzájuk Bálint (rekordbukás félévkor, nagyon büszke volt rá), Andris és Robi (Máday nem tudta rájuk bizonyítani, és túlélték a vallatást is

☺), Móni, pár menő végzős és Karcsi (táskatartóként Dave és Zsolti cuccát fogta). Odaléptem Cortez mellé, és miközben fél karral átölelt, odaadtam Macunak az ellenőrzőmet.

– Azta! Az életben nem láttam még ennyi ötöst – rázta a fejét.

– Menj már, Ren, totál kitűnő lettél – röhögött Ricsi, belelesve a bizimbe.

– Hát – vontam meg a vállam –, így sikerült.

– Hazavihetem megmutatni? Apám még sose látott ilyet – kapta ki Zsolti Macu kezéből, és ahogy elvette, kettészakadt az oldal.

– Kösz – röhögtem el magam hitetlenül. Szétbarmolták az ellenőrzőmet.

– Bocs. Tessék – adta vissza Zsolti. Aztán a kiszakadt oldalt is.

Kesztyűs kézzel megpróbáltam összerendezgetni, végül megvontam a vállam, és úgy, ahogy volt, eltettem. Közben intettem Jacques-nak és Flórának, akik elsétáltak mellettünk. Ha jól tudom, moziba mennek. Randiféle. De jóó. ☺

– Na, Macu, mit szólsz? Túl vagy az első féléven. Hogy tetszik a Szent Johanna? – vigyorgott Virág, és ide-oda ugrált, hogy ne fázzon. Mindannyian Macura néztünk, aki nyitotta a száját, aztán még egyszer átgondolta, hogy mit fog mondani.

– Hát, hallod – rázta meg a fejét, végignézve rajtunk. – Őrült egy hely ez.

– Most mér' mondod? – vihogott Zsolti.

– Renáta! – rontott ki az ajtón Kinga. – Renáta, azonnal gyere tanúskodni, hogy zavartál a verseny alatt! – üvöltötte.

– Mennem kell, mielőtt elkap – néztem riadtan Cortezre. – Ötkor Zsoltiéknál – álltam lábujjhegyre, és gyorsan adtam neki egy puszit, majd sietősen távoztam.

– Hová mész? Azonnal gyere vissza! – ordított utánam Kinga, de addigra már átértem az úton, és csak mosolyogva visszakiáltottam, hogy „később találkozunk”.

Félév: 5/5* – Elképesztő, hogy mennyi minden történt. És most, amikor összegzem az egészet, rá kell döbbennem, hogy bár hihetetlen, de a legfixebb dolog az életemben Cortez.

Felesleges azon gondolkozni, hogy miért, meddig vagy egyáltalán hogyan. Így alakult.

Minden mást majd meglátunk. Túl friss az egész ahhoz, hogy továbbgondoljam annál, mint ami biztos. Mégpedig, hogy negyedórám van, hogy odaérjek Zsoltiékhoz. A többiek már tuti ott vannak. ☺__