5. rész nov 04-ig

Október 5., kedd

Reggel a farmerdzsekimet ráhajtottam a táskámra, és elindultam. Amikor kiléptem a kapun, tök szép idő volt, és jól is esett a reggeli séta. Amíg a suliba értem, meghallgattam két Oasis-dalt

(Importance of Being Idle, Rockin' Chair).

– Sziasztok – köszöntem a többieknek, és mivel erős hiányérzetem támadt, kérdőn kapkodtam a fejem. – Cortez?

– Beteg – felelte Ricsi, aki a szemöldökpiercingjét forgatta.

– Mi baja? – sápadtam le azonnal.

– Megfázott vagy mi.

– Ó – bólintottam csalódottan. Ezért vesződtem annyit a hajammal reggel… na, mindegy. – Átadod neki, hogy jobbulást? – kérdeztem.

– Add át neki te – mosolygott rám Ricsi, amitől kissé feszengeni kezdtem.

– Hogy érted?

– Viszed neki a leckét, nem?

– Miért nem ti viszitek? – fordultam körbe.

– Mert mi suli után rohanunk – tapsikolt Virág. Összeráncoltam a homlokom, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy Virág tegnap este, kutyasétáltatás közben csak arról tudott beszélni, hogy ma Megálló-forgatás van a plázában, és AFC Tomi a vendég. Hát persze, hogy Virág (aki exemós, de még mindig nagy AFC-fan) ott lesz. Ricsi pedig természetesen elkíséri.

– Oké – bólintottam, amikor végiggondoltam. – És ti? – fordultam a többiekhez.

– Én is megyek! – közölte Dave úgy, mintha ez nem is lenne kérdéses. – Kamerák lesznek. És ha lehetőségem van rá, bemondom, hogy aki megtalálja azt a szemetet, aki kirabolt, annak jutalom jár! – tervezgetett. Hogy is merülhetett fel bennem, hogy Dave nem megy oda, ahol felvétel készül? Macu vadul bólogatott úgyhogy sejtettem, ő sem marad ki a buliból.

– Zsolti? – próbálkoztam a lehetetlennel.

– Viccelsz? Tudod, mennyi lány van egy ilyen forgatáson? Ott a helyem – vigyorgott nagyképűen.

– Értem – húztam el a számat.

Ezek szerint tényleg én viszem Corteznek a házit. Jaj, ne!

A nap egyébként unalmasan telt, szünetekben borzalmasan éreztem magam, mert bár Cortez helyére mindig felült valaki a padra (leginkább Dave és Zsolti lökdösődtek), hihetetlenül hiányzott a társaságból. Az meg persze más kérdés, hogy minden Szent Johanná-s lány pánikolt a hiányától, dalokat küldtek neki a sulirádióban (jópár Ramones lement), vadul sms-eztek, és a Facebookos falán több posztolás volt kora délutánig, mint nekem eddig összesen.

Irodalomra Kardos rossz hírekkel érkezett. Már ami a nyelvtan teszteket illeti.

– Lesújtó eredmények születtek! – csóválta meg a fejét hitetlenül. – Tessék, meg lehet nézni – dobta le Gábor elé a papírköteget, aki felállt, és némán kiosztotta.

– Réni! – fordult hátra hozzám Jacques csillogó szemekkel. Hármast kapott, ami borzalmasan szép eredmény. Megdicsértem, hogy tényleg tökre ügyes, aztán a szám szélét rágva néztem a többiekre.

– Azta! Húszszázalékos lett! – kiáltotta Zsolti elégedetten.

– Büszke lehetsz rá, ez azt jelenti, hogy nem tudsz helyesen írni – förmedt rá Kardos.

– Amit le akarok írni, az benne van ebben a húsz százalékban – vihogott.

– Ajj! – szomorkodott Virág a lapját nézve. – Karó – mutatta felém.

– Sajnálom.

Andris és Robi egymás dogáján röhögtek, mindketten egyest kaptak, csakúgy, mint Ricsi, akié értékelhetetlen lett, ugyanis több választ is bejelölt, illetve Macu, aki lebukott a puskázással.

Megfordultam, és az üres helyre lerakott papír tetejére néztem. Fejjel lefelé is el tudtam olvasni,

Cortez kettest kapott. Hurrá.

Utolsó óra után elköszöntem a többiektől, akik nagy társaságba verődtek, és hangosan röhögve indultak el. Virág még útközben is hátrafordult, hogy megkérdezze, biztos nem megyek-e velük.

Ezredszer is elismételtem, hogy nem. Nem igazán vonzott sem a Megálló-forgatás, sem az, hogy klipet küldjek, de még AFC Tomi sem, mert nem vagyok az a „de szeretnék híres emberrel találkozni” típus. És hát, nem utolsó sorban várt rám egy beteg: Cortez.

A dombon felfelé sétálva rácsörögtem anyura, hogy házit viszek, és csak később érek haza. Anyu megértően fogadta a hírt, és a „vidd csak a tanulnivalót a kis osztálytársadnak” mondattal rakott le.

Remélem, a szüleim egyszer elhagyják a „kis” jelzőt, ha a barátaimról van szó. Kezd rémesen ciki lenni.

Cortezék háza előtt vettem egy mély lélegzetet, és erőt gyűjtve lehunytam a szemem. Aztán nem tehettem mást, becsöngettem. Jó ideje már, hogy utoljára találkoztam a nagyszüleivel, úgyhogy kicsit félénken kérdeztem meg Cortez nagymamájától, hogy van, miközben beengedett.

– Menj csak fel, Reni – simogatta meg a hátam, amikor megtorpantam a lépcsőnél.

– Mennyire beteg? – érdeklődtem, hogy fel tudjak készülni a drámai pillanatra, amikor meglátom a lázálmoktól forgolódó, összefüggéstelenül beszélő Cortezt. A nagymamája unottan a plafonra nézett.

– Szörnyen – jegyezte meg cinikusan.

Na, ebből már sejtettem, hogy szimulánssal van dolgom. Bekopogtam az ajtaján, és benyitottam.

Nemhogy lázálmokról nem volt szó, de még csak rosszul sem nézett ki! Se sápadtság, se orrfolyás, se köhögés. Semmi. Ott feküdt az ágyán, tévét nézett, és láthatóan teljesen jól elvolt.

– Látom, az utolsókat rúgod – jegyeztem meg kelletlenül, ahogy beléptem. Cortez nagy nehezen levette a szemét a tévéről, és felém nézett.

– Nem sértegetjük a beteget – ajándékozott meg egy gyönyörű mosollyal. Letettem a táskám a fotel karfájára, és sóhajtva fordultam felé.

– Jól nézel ki – tártam szét a karom hitetlenül.

– Örülök, hogy tetszem – felelte, amitől azonnal elöntötte a fejem a pír.

– Úgy értem, nem tűnsz betegnek – javítottam ki magam.

– Pedig nagyon rosszul vagyok – mondta komolyan, de a szemén láttam, hogy magában mosolyog.

– Igazán? – ültem le.

– Igen.

– Hoztam egy kis házit. Hátha attól jobban leszel – szedtem elő a táskámból a könyveimet.

– Á, most nem bírok koncentrálni. Ez a fejfájás – kapott látványosan a fejéhez. – Hoznál egy gyógyszert?

– Tessék? – döbbentem le. Megismételte, úgyhogy felálltam, és lementem a lépcsőn. Kértem a nagymamájától, aki visszafojtott mosollyal nyomott a kezembe egy fájdalomcsillapítót, amit fölvittem Corteznek.

– Köszi. Ideadnád a kólám? Ott van az asztalon – folytatta a színészkedést.

– Persze – sziszegtem. Odamentem, felvettem a palackot, és visszavittem neki. Beleivott a kólába, és némi tűnődés után letette a gyógyszert a szekrényére. – Nem veszed be? – csodálkoztam.

– Kicsit enyhült – felelte, én pedig rájöttem, hogy totál hülyét csinál belőlem.

Visszaültem a fotelbe, és kinyitottam a franciafüzetem.

– Durand ma továbbment az anyaggal, csak egy jegyzetem van, úgyhogy másold át, légyszi.

Cortez? – emeltem fel a fejem, és tátva maradt a szám, ugyanis ahelyett, hogy rám figyelt volna, a telefonját nyomkodta.

– Figyelek közben – nyugtatott meg, de üvöltött róla, hogy fogalma sincs arról, mit mondtam.

– Oké, én elmegyek – álltam fel dühösen.

– Előtte hoznál nekem egy zsepit? Ott van, pont előtted – mutatott felém. Ez már több volt a soknál.

– Nesze – dobtam neki oda a dobozt, mire elröhögte magát.

– Ideges vagy? – kérdezte szemtelenül. Úgy döntöttem, hogy nem fog levenni a lábamról a mosolyával, sem a gyönyörű szemével, sem pedig az idegesítően imádnivaló stílusával. A délutánom megy rá, hogy elhoztam neki a leckét, úgyhogy elég volt.

– Igen! – feleltem őszintén. – Add azt ide – nyúltam a telefonjáért.

– Tessék – ejtette a kezembe.

– És légyszi, írd, amit mondok.

– Rendben – bólintott mosolyogva.

Elkezdtem diktálni a franciát, de mikor harmadszorra javította ki a kiejtésem (wow!), inkább odavittem neki a füzetem, hogy írja le magának.

Miközben unottan írogatott, én a kezemben lévő mobil képernyőjére lestem, ami folyamatosan rezgett. Móni hív. Viki hív. Móni hív. Üzenet Ricsitől. Móni hív. Üzenet Klaudiától… Az meg ki?

Összeszorult a mellkasom, és inkább letettem a mobilt az asztalra, bár megfordult a fejemben, hogy kidobom az ablakon.

– Tessék – nyújtotta felém a füzetem. – Belejavítottam, mert volt pár hiba benne…

– Ó, oké, köszi – vettem el zavartan.

– A francia barátod megtaníthatott volna helyesen írni… — nézett rám cinikus vigyorral az arcán.

Szó nélkül kikaptam a kezéből, és gyorsan belenéztem, hogy miket rontottam órán. Hú, tényleg volt pár hiba. Többet kell tanulnom!

– Töri – szedtem ki a táskámból a másik füzetem, Cortez pedig unottan meredt rám.

– Mennyi?

– „Barkában” mérve? Sok – lapoztam fel az oldalakat.

Cortez elkezdte átírni a törit, én meg előszedtem a mobilom a zsebemből, mert üzenetem jött.

– Ööö, megnézhetem a netet? – kérdeztem.

– Ott van – vonta meg a vállát Cortez.

– Köszi – vettem az ölembe a laptopot, és felmentem a Facebookra, mert Virág azt üzente, hogy S. O. S. csekkoljam a profilképét.

Ahogy beléptem, rögtön elnevettem magam. Virág és AFC Tomi közös képe fogadott, amit mobilról töltött fel. Azonnal lájkoltam, és írtam kommentet is.

– Párizs? – kérdezte Cortez, fel sem nézve a füzetemből.

– Virág – közöltem, és odavittem neki a laptopot. Cortez pislogás nélkül meredt a képre, és csak egy sóhajjal fejezte ki a véleményét, mire elnevettem magam. – Kikapcsoljam?

– Nem kell – vonta meg a vállát. Kiléptem a Facebookról, és bezártam az ablakot, aztán csodálkozva néztem a háttérképre.

– De szép! – mondtam, a fotót bámulva. – Te csináltad?

– Még a nyáron. Brazília – mondta.

– Gondoltam – meredtem ismét a képre. – Gyönyörű.

Cortez felnézett a füzetemből, és elmosolyodott.

– Tetszik?

– Nagyon! – vágtam rá, mert teljesen elbűvölt a felvétel, ami a Copacabana strandot ábrázolta.

– Ott van egy pendrive, ha érdekel – bökött a tévéje felé.

– Megnézhetem a képeket? – csillant fel a szemem.

– Persze – vonta meg a vállát furán.

A pendrive a Blue-ray-lejátszó mellett volt, és nem tudtam, hogy most pontosan mit csináljak vele, mert én természetesen a laptopba dugtam volna be, de Cortez szólt, hogy nyugodtan használjam a lejátszót. Tanácstalanul néztem rá, mire félretette a füzetem, és felállt.

– Hihetetlenül béna vagy – mondta, amikor lehajolt, és lazán bedugta a kis szerkezetet a bonyolult blueray izébe.

– Nem vagyok béna! – védtem magam, már amennyire lehetett. Cortez nevetve rám hagyta, aztán felém tartotta a távirányítót, de látva, hogy milyen értetlen képet vágok, inkább elindította ő.

Leültem a fotelbe, és a tévén néztem a képeit. Teljesen le voltam nyűgözve. Szebbnél szebb felvételeket láttam, és hirtelen rájöttem, hogy alig tudok valamit Brazíliáról. Cortez meg ott volt.

Egész nyáron. Rio, napsütés, tengerpart, Cortez. Éppen narancslevet ittam, amikor az első „Cortez a strandon” kép következett, és majdnem félrenyeltem. Hű. Vajon hogy szerezhetném meg magamnak a csupán térdig érő sortban (!!!) focizó Cortezről készül képet? Na, ez überszánalmasan hangzik.

– Ő ki? Sok képen rajta van – mutattam a tévére, ahol éppen egy fekete srác mosolygott Cortez mellett.

– A barátom, akinél voltam – mondta a képernyőre pillantva.

– Értem – mosolyodtam el. A következő képnél összerándult a gyomrom. Cortezt egy hosszú, fekete hajú, borzalmasan szép lány ölelte át (a fenébe!). – Ő is sok képen szerepel – mondtam halkan.

Talán jobb lenne nem tudni, milyen volt Cortez nyara.

– Ő a srác nővére – felelte mosolyogva.

– Aham. – Ez volt az össz, amit ki tudtam nyögni, és ezért is hatalmas piros pont.

– Nyáron volt az esküvője – tette hozzá. Hitetlenül néztem rá, aztán elnevettem magam. Mínusz egy sírás mára. De jóóó!

– Klassz lehetett. Mármint a nyarad – mondtam, amikor túltettem magam azon a traumán, hogy egyre több bulis kép következett, egyre több új arccal és egyre több Cortezt ölelgető lánnyal.

– Ja, majdnem tökéletes volt – csukta össze a füzetem, és maga mellé dobta.

– Köszi, hogy megnézhettem.

– Köszi, hogy érdekelt – mosolyodott el, és kinyomta a tévét.

– Lassan mennem kell – néztem az órámra.

– Oké.

– Mikor jössz suliba?

– Amint jobban leszek – közölte, én meg elnevettem magam.

– De most komolyan.

– Péntek körül.

– Rendben. Holnap hozzam a házit?

– Szeretnéd hozni? – állt fel, és megállapíthattam, hogy a kócos haja ismét mély nyomot hagyott bennem.

– Szeretnéd, hogy hozzam? – kérdeztem vissza. Újabban a párbeszédeink több mint felét nem értem.

– Én itt leszek – mondta.

– Szerintem én is – sóhajtottam, és mielőtt még elvörösödtem volna, kimentem a szobájából.

Behúztam magam mögött az ajtót, és a tenyerembe temettem az arcom, miközben folyamatosan vigyorogtam.

– Reni? – kérdezte tőlem egy hang, mire összerezzentem. Cortez nagymamája kérdőn nézett rám a lépcső tetejéről, én meg zavartan dadogtam valamit arról, hogy „éppen gondolkoztam”. Aztán, mivel brutálisan égtem, gyorsan elköszöntem és elviharzottam. Jaj. ☺

Hazaérve megcsináltam a házikat, és gyakoroltam egy órát franciára, aztán ahelyett, hogy felmentem volna a netre, inkább segítettem anyunak mosni egy adagot, és vacsora után belekezdtem Orwell 1984 című könyvébe.

Cortez: 5/5* – nincs kedve suliba jönni, úgyhogy lóg. ☺

Cortez telefonja: 5/1 – mikor visszaadtam neki, már egy tucat sms-e és rengeteg nem fogadott hívása volt. L

Cortez képei: 5/5 – wow. Gyönyörű felvételek, gyönyörű helyek…

Cortez strandon készült képei: 5/5* – no comment.

De tényleg. ☺

A gondolataim: 5/5 – Cortez? ☺

1984: 5/5* – Koncentrációt és teljes figyelmet igénylő könyv, úgyhogy megpróbálom kicsit sztornózni Cortezt a fejemből, és kikapcsolom a Muse The Resistence albumát, mert énekelve nehéz olvasni.

Október 6., szerda

Virág reggel a kapunkban várt, amin kissé meglepődtem. Nagyon rég volt, hogy együtt mentünk suliba.

– Ricsi? – csodálkoztam.

– Képzeld, szörnyen beteg lett – mosolygott.

– Nocsak – tűnődtem el. – Van ennek köze a duplamatekhoz? Vagy a tézéhez?

– Picit – nevetgélt.

– Kit kapott még el a rejtélyes kór?

– Zsoltit – ismerte be.

– Valahogy sejtettem. Lógósok – ráztam a fejem nevetve, aztán kérdőn Virágra néztem. – Na, mutasd!

– Úúú, ezt nézd! – tűrte fel a fehér blúza ujját. Az alkarján alkoholos filccel, hosszan húzódott egy aláírás.

– Gratulálok! – nevettem fel.

A suliig sétálva Virág újra meg újra elmesélte, hogy milyen volt a Megálló-forgatás, hogy pontosan hogy történt az a harminckét másodperc, amíg AFC Tomi aláírta a karját és készült egy közös képük.

Roppant érdekesen hangzott. Aztán meghallgattam, hogy Dave összeveszett az operatőrrel, mert mindenféleképpen benne akart lenni a tévében, de erre nem volt lehetőség.

– Tuti, hogy kivágják. Bár – töprengett Virág – amikor egy lány számot kért, Dave és Zsolti ugráltak a háttérben, úgyhogy talán mégis mutatják őket – mesélte. Elröhögtem magam, mert ezen egyáltalán nem lepődtem meg. – Viszont – folytatta szomorúan – Edina kérhetett klipet.

– Komolyan?

– Ühüm – bólogatott.

– Mit kért?

– Lady Gagát – mondta Virág, aztán unottan összenéztünk. Ez jellemző Dinára. – Úgyhogy benne lesz a tévében.

– Tizenöt perc hírnév… – vonogattam a vállam.

– Ezt hogy érted? – pislogott nagyokat Virág. Mire a lépcsőhöz értünk, elmagyaráztam neki, hogy ezt mikor és mire mondjuk.

Igazán megcsappant az osztálylétszám, Cortez, Ricsi és Zsolti ugyebár nem jöttek, Dave pedig a második óra előtt kapott pánikrohamot, amikor rájött, hogy matektézé van. Úgyhogy maradtunk nyolcan. Gazdag először azt is felvetette, hogy halasszuk el a dolgozatot, de Kinga kikérte magának.

– Nem fogok máskor témazárót írni, csak mert páran lógnak! – dühöngött.

– Lógnak? – szaladt fel Gazdag szemöldöke.

– Betegek – kiáltottuk be egyszerre hárman. Macu, Virág és én.

Kinga dünnyögött egy sort, aztán megkaptuk a dolgozatokat, és kezdődhetett a tézé. Miközben a sajátomat írtam, próbáltam segíteni Virágnak, meg egy kis cetlire felírtam a feladatokat arra az esetre, ha Gazdag péntekig nem írna új feladatsort. Csengetés előtt még gyorsan leellenőriztem az eredményeimet, aztán beadtam a lapom. Kinga még szerencsétlenkedett egy darabig, bal kézzel nehezen tudott dolgozni.

Szünetben az udvaron Bálint Macuval ökörködött, a többiek őket hallgatták, mi pedig Virággal csendben ültünk, és amíg én olvastam, ő az aláírásában gyönyörködött. Uncsi nap. Egyedül Andris és Robi hozták a formájukat, ők bezártak két a-s fiút a fiúvécébe, a gondnok szabadította ki őket, mert folyamatosan ordítottak. ☺ Infó után azon kaptam magam, hogy sietek. Cortezhez. Egyszerűen látni akartam, és a tudat, hogy vár, totálisan feldobott. Még Karcsival is türelmetlen voltam, pedig szegény, csak a biciklijét próbálta gyorsan kioldani, bár kissé nehezen ment, mivel valaki (gyanítom,

Bálint) rágót ragasztott a zárra.

Cortezhez az utolsó óra után nyolc perccel érkeztem. Konkrétan rohantam. Ahogy beléptem a szobájába, elfogott a megkönnyebbülés, ami egyszerre riasztott meg és dobott fel.

– Szia – köszöntem zavartan. A szájfény útközben került rám, teljesen véletlenül. De komolyan.

– Szia – köszönt vissza mosolyogva.

– Hoztam matekot, angolt és a változatosság kedvéért egy kis franciát – kezdtem. Nem, nem kerülte el a figyelmem, hogy a Clash pólója mennyire, de mennyire jól áll neki, hogy a szobájába lépve megcsapott az illata, továbbá hogy a mosolyától a gyomromban lévő lepkék feleszméltek.

Cortez bólintott.

– A matektézé kérdéseit felírtam, szerintem, ha pénteken jössz, akkor ugyanezt írod, úgyhogy csak dolgozd ki előre… – hadartam. – Amúgy ma Ricsiék sem jöttek, de gondolom, ezt tudod.

– Hallottam róla – nevette el magát.

Leültem a fotelbe és előszedtem a füzeteimet, miközben Cortez a laptopját nézte.

– Kezdhetjük, vagy előbb válaszolsz a fan clubodnak? – ráncoltam a homlokom. Cortez afféle „ez szép volt” bólintással nyugtázta a megjegyzésem.

– A médiakultúra házit csinálom – válaszolt arra a fel nem tett kérdésemre, hogy pontosan mit néz a gépen.

– Melyiket? A videót? – húztam el a számat.

– Aha.

– Én még el sem kezdtem. Ma akartam a suliban maradni infó után, és megkérni Macut, hogy segítsen, de mivel idejöttem, gondoltam, majd máskor. Mindegy, a hétvégén letöltök valami próbaverziós videószerkesztőt – magyaráztam.

– Segítsek? – kérdezte.

– Hát. Oké. Kösz – tekertem meg zavartan egy hajtincsemet.

Tölgyessy azt kérte tőlünk, hogy csináljunk egy videót magunkról képmontázzsal, zenei aláfestéssel. Az volt a kikötése, hogy a videóban szerepeljen legalább egy gyerekkori képünk, valamint, hogy a videó tükrözzön minket. Klassz feladat. Kár, hogy béna vagyok hozzá.

– Itt vannak a képeid?

– Aha – nyúltam a kulcstartómért, amin a pendrive lógott.

Felálltam és odaadtam neki, ő meg bedugta a laptopjába. Pár pillanat múlva megjelent a mappám,

Cortez pedig megnyitotta.

Az első képet látva (gyerekkori, juj) azonnal elvörösödtem. Rákattintott, hogy kinagyítsa, mire a tenyerembe temettem az arcom.

– Régi kép – motyogtam, remélve, hogy a beszéddel oldom a kínos csendet.

A fotón köbö ötéves lehetek, és egy bazinagy albumot nézegetek. Tipikus gyerekkép. Két copf, béna tejfogak, überciki ruha. Cortez szó nélkül hagyta, amiért örök hála neki. Ha kinevetett volna, biztos elsírom magam. A következő kép valami általános iskolás Mikulás-ünnepség. Szintén LL

(Lőjetek Le) kategória. A többi felvétel viszont már tagadhatatlanul én vagyok. Olvasok a buszon.

Olvasok a vonaton. Kanadában a nagyiéknál. Niagara-vízesésnél, útikönyvvel a kezemben.

Karácsonyi kép, amikor könyvet kapok. Anyuékkal nyaraláskor… Aztán következtek a Szent Johanná-s képek. Virággal megöleljük egymást, afféle „magunkat fotózzuk mobillal” stílusban.

Cortez felnevetett, és hitetlenül meredt a képre.

– Te jó ég! – mosolyodtam el én is. – Nézd Virágot!

– Emó – biccentett Cortez. A fotón Virág a szemébe fésült hajjal, halálfejes sapkában, komoran mered a világra. A következő kép az osztályban készült, szintén kilencedikben.

– Zsolti? – bökött Cortez a képernyőre.

– Mit ehet itt? – húztam össze a szemem.

– Szerintem fánk – tippelte, én meg elnevettem magam a dagi Zsoltit nézve.

Jött még pár kilencedikes kép, köztük a koripályán készült (az egyik kedvencem), aztán egy-két nyári, majd jött a tizedik. Az első képen Virággal vagyok vad emós korszakában, aztán semmi.

Hatalmas szünet.

– A többi? – kérdezte Cortez, amikor a következő képen már Virág látszott teljesen átalakulva, hónapokkal később.

– Akkoriban nem készültek nagyon közös képeim… senkivel. – csuklott el a hangom, ahogy visszaidéztem életem legnehezebb időszakát. Cortez csak bólintott, és tovább nyomta.

Ahogy a képernyőre néztem, elakadt a lélegzetem. Arnolddal ülök a suli udvarán a padon, mindketten olvasunk. A képet Virág készítette tizedik vége felé, ez az utolsó sulis képem Arnolddal.

Fura volt látni, nagyon fura. Hirtelen úgy éreztem, ezer éve volt, hogy utoljára láttam. Cortez meredten bámult a képernyőre, semmi reakciót nem mutatott, csak az arcán lévő ideg ugrálásából tudtam, hogy összeszorítja a fogait.

– Mehetsz tovább – sürgettem önként, és próbáltam leplezni a zavaromat. Két kép volt már csak hátra, ami Párizsban készült a nyáron. Mindkét felvételen Kingával és Justine-nel vagyok.

– Ennyi? – nézett rám Cortez.

– Igen.

– Milyen zenét szeretnél alá?

– Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds.

– Gondoltam – mondta halkan.

– Az egyik kedvenc számom – tettem hozzá.

– Tudom – nézett még mindig a képernyőjére.

Leültem a fotelbe, és csendben vártam, hogy Cortez lementse a képeimet. Valami megváltozott a levegőben, és tudtam, pillanatokon belül éreztetni fogja velem, hogy menjek el.

– Ráér jövő hétre – törtem meg a csendet.

– Jó.

– Akkor itt hagyom a házikat – kutakodtam a táskámban. Felém se nézett, csak némám bólintott. –

Holnap? – kérdeztem félénken.

– Igazolásért megyek – közölte.

– Akkor pénteken találkozunk – álltam fel.

– Szia – intett mellékesen, és tovább Facebookozott.

Felkaptam a táskám, és elindultam haza. Ahogy kiléptem a kapun, hatalmába kerített valami keserű, maró érzés, és előkerestem a telefonom. Pötyögtem egy sor sms-t, és tovább sétáltam a szikrázó napsütésben.

– Reni! – kiáltott utánam egy hang, mire megpördültem a tengelyem körül. Cortez felhúzta a pulcsija cipzárját, és pillanatok alatt beért. – Elkísérlek – mondta. Azonnal elöntött a boldogság, és mosolyogva bólintottam, amikor hirtelen a kezemben tartott telefonból Jim Morrison kezdett énekelni. Cortez előbb rám, majd a telefonomra nézett.

Néma csendben álltunk, Jim pedig csak énekelt, egyre emelkedő hangerővel. Pillanatok alatt kellett döntenem. Nem nyomhatom ki Arnoldot, amikor én üzentem neki, hogy hívjon. Másfelől viszont Cortez… jaj.

– Szia! – kaptam fel a telefont hirtelen. Cortez a szemembe nézett, a tekintete lesajnáló és csalódott volt. Egyszerűen megfordult, és ott hagyott. – Várj, egy fél pillanat! – szóltam a telefonba, és a távolodó alak után kiáltottam. – Cortez!

Nem nézett hátra, csak bement a kapun, én pedig vadul kalapáló szívvel sóhajtottam. A fülemhez emeltem a telefont. – Itt vagyok, bocs. Halló! Arnold?

Letette.

Az egyik otthagy, a másik letesz. És mindehhez kétezer kilométer távolságra vannak egymástól.

Óriási. Tehetetlenül forgolódtam, végül lehunytam a szemem, és mérgesen hazaindultam.

Még kora este is idegbeteg voltam. Nem tudtam a tanulásra koncentrálni, csak turkáltam a vacsorában, és meg sem hallottam apu kérdését, pedig a tekintetéből ítélve már legalább harmadszorra tette fel. Amikor Virág üzent, hogy megérkeztek, becsaptam magam mögött az ajtót, és felhúztam a széldzsekim cipzárját.

– Sziaaa! – köszöntött Virág boldogan. Ricsi zsebre dugott kézzel állt mellette, és teljesen egészségesnek tűnt. Éljen az igazolt hiányzás…

– Á! – morogtam köszönés gyanánt, és lehajoltam, hogy megsimogassam Adam Lambertet

(mármint a kutyát), aki felugrált a gatyámra.

– Ijj, mi a baj? – pislogott hatalmasakat Virág, amikor elindultunk. Én átvettem a kutya pórázát, ők pedig kézen fogva sétáltak mellettem.

– Megőrülök tőle! – fakadtam ki.

– AKÁ? – suttogta Virág, én meg ösztönösen bólintottam.

– Fogalmam sincs, hogy mit vár tőlem! – sóhajtottam tanácstalanul. – Azt se tudom, hogy vár-e valamit! Egyszerűen nem tudom, mit kéne tennem – dühöngtem, és Virág inkább visszavette tőlem a kutyáját, mert miközben indulatosan magyaráztam, szegény kutyi pórázát egyre többször rántottam meg, Adam Lambert pedig időnként visszarándult vagy fél métert.

– Mi történt? – érdeklődött Virág.

– A szokásos! – csattantam fel. – Beszélgetünk, minden oké, bekattan, ott hagyom, utánam jön,

Arnold hív – hadartam egy szuszra. – Én erre nem tudok mit reagálni! AKÁ totál hülyét csinál belőlem, és mindig az a vége, hogy én agyalok és görcsölök, szétmar a lelkiismeret-furdalás, aztán minden kezdődik elölről! – hőbörögtem.

– Khm – köhintett Ricsi, akinek a jelenlétét csak akkor fogtam fel. Most már úgyis mindegy, úgyhogy csak idegesen beletúrtam a hajamba, és felé sandítottam. – Hívhatjátok Corteznek, mert mondjuk, nagyon ötletes, de a hülye is kitalálja, hogy róla van szó – röhögte el magát, és a dührohamomtól függetlenül elmosolyodtam.

– Most komolyan – álltam meg. – Szerintetek mit csináljak?

Ricsi és Virág előbb össze, majd rám néztek.

– Reni, figyu, sajnálom, de izé. Ebből mi szeretnénk kimaradni. Komolyan – sütötte le a szemét Virág szomorúan. Tehetetlenül Ricsire néztem, aki a szája szélét rágva bólintott. Megértem őket.

Virág az én legjobb barátnőm, Ricsi Cortez legjobb haverja. Nekik sem lehet egyszerű…

– Persze, megértem. Csak légyszi, ne mondjatok neki semmit – ráztam meg a fejem csalódottan.

– Oki – bólintott Virág, és látszott rajta, hogy tele van a feje ki nem mondott információval. Szinte hallottam, ahogy lökdösik egymást a gondolatai, hogy mind elférjenek odabent. ☺

Arnold: 5/1 – lerakta.

Cortez: 5/1 – ott hagyott.

Kiakadtam: 5/1 – óriási. L

Jacques: 5/5* – este írt msn-en, hogy bejelölte Flórát. Nagyon izgatott, hogy vajon visszajelöli-e, úgyhogy próbáltam megnyugtatni.

Régi fényképek: 5/5* – Úristen! De jó volt újra látni Hogy néztünk ki! ☺

Lógósok: 5/1 – A fiúk csak pénteken jönnek suliba, és este írta Macu a Facebookon, hogy ő is szörnyen rosszul van. Hm. Na persze.

Vacsora: 5/2 – paradicsomszószos gombás pennés trutyi.

Pótvacsora apuval: 5/5* – krémtúró. ☺

Október 8., péntek

Sikerült egy orbitálisan nagy pattanással ébrednem. Konkrétan véraláfutásos volt a homlokom a hatalmas puklitól, úgyhogy bármilyen hosszú is a frufrum, odafésültem. Még le is akartam ragasztani, de végül rájöttem, hogy elég furán néznék ki egy napocskás ragtapasszal a fejemen. Hogy miért van otthon napocskás ragtapasz? Meteorológus van a családban…

Úgyhogy jól kezdődött a napom, azzal az oly kellemes, „rohadt ronda vagyok” érzéssel indultam el iskolába. A suli előtti lépcsőhöz érve örömmel konstatáltam, hogy mindenki jelen van, megérkeztek a lógósok is. Cortez rám se nézett, és valljuk be, én sem erőltettem meg magam, hogy kapcsolatba lépjek vele. Ismét a „két idegen egy társaságban” szintre jutottunk. Éljen, éljen!

– Azok ott a rockerek? – húzta össze a szemét Zsolti, és a sarok felé nézett. Mindannyian odakaptuk a fejünket. Andris és Robi görnyedten, ide-oda kapkodva a fejüket füstölögtek a sarkon, remélve, hogy nem feltűnőek. Á, nem voltak azok. Csak éppen mindenki rájuk látott. Máday viharzott ki hirtelen a bejárati ajtón, és eltökélten lépkedett. Mikor elhaladt mellettünk, egy-egy szúrós pillantást vetett felénk.

– Igazolásokat, mire visszaérek! – förmedt a fiúkra, akik nem szívbajosak: mint minden normális kamasz, ők is kiváló viszonyt ápolnak a dokival.

Macu odaadta Dave-nek a telefonját, aki lefogta a készülék alját, és suttogva beleszólt.

– Riadó! Egyes számú közellenség. A sas leszállni készül. Bagót eldobni. Ismétlem, eldobni – tette le a telefont. Hm. Azt hiszem, Dave túl sok kémfilmet néz. Nevetve odafordultam Andrisék felé, akik a hívást követően gyorsan elpöckölték a cigiket, és ellegyezték az arcuk elől a füstöt. Mire Máday odaért, már csak két, a suli közelében beszélgető diák ácsorgott a sarkon.

– Befelé. Nyomás! – terelgette az ig. helyettes maga előtt a két fiút, akik feltartott hüvelykujjat mutattak felénk.

Bár Máday bezavarta a suliba a rockereket, de bizonyíték híján kénytelen volt annyival elintézni a dolgot, hogy „iskola előtt jól látható helyen gyülekezzenek, ne a sarkon túl”. Megúszták. Azért, ha sok panasz is érkezik az osztályunkra, egy biztos: a Szent Johannában a legjobb osztályközösség vagyunk.

Matekon a lógósok újraírták a tézét, és bár Gazdag feltűnően sokszor járkált a padok között, senki nem bukott le puskázás miatt. Úgy írtak, mint a kisangyal. És szerencséjük volt. A tanárnő nem állított össze új feladatsort, így Ricsiék azt írták, amit mi. És amit előre megkaptak tőlünk. Mondjuk,

Zsolti még így is hármast írt (?), de a többiek négyest, Cortez pedig ötöst. Wow. Tiszta jó tanuló lett… ☺

Tesi után (iskolakörök, Virággal egymást támogatva szenvedtük végig, és Andris meg Robi szórakoztattak minket, akik nem bírták tüdővel a futást) ofőóra jött. Éljen.

– Igazolások? – mutatott Haller a fiúk felé.

– Máday már elkérte – rikkantotta Ricsi.

– Úgy érted, Máday igazgatóhelyettes asszony? – szaladt össze Haller szemöldöke.

– Ja – biccentett Ricsi a székén hintázva.

– Jó. Örülök, hogy meggyógyultatok. Péntekre… – tette hozzá cinikusan.

– Necces volt – vihogott Dave.

– Bernáth és Haraszti – tért át a következő pontra Haller. Mosolyogva hallgattam, ahogy az ofő

verejtékező homlokát törölgetve szidja le a két rockert, amiért megijesztették Barka tanárnőt.

Igazából a töritanár szinte frászt kapott, mert amikor kinyitotta a teremajtót, ráesett Carlos, a csontváz. – És aki felvette a jelenetet, azonnal szedje le a videómegosztóról! Ez nem vicces!

Mindenkiből dőlt a röhögés, Haller pedig lehunyta a szemét, és azt hiszem, elszámolt… tízig?

Százig? Egymillióig? Attól függ, mennyi türelmet próbált összekaparni hirtelen.

– Tovább – sóhajtotta, miután kimeditálta magát. Megkérte Cortezt, hogy fejezze be a telefonálást,

Dave-et, hogy pakolja el az iPadját, Jacques-ot, hogy ne fejtsen keresztrejtvényt óra alatt, Kingát, hogy ne ütögesse a gipszét (viszketett a karja), Virágot, hogy forduljon vissza, Macut, hogy üljön a helyére, Zsoltit, hogy fejezze be a paradicsomevést (?), és a két rockért, hogy jöjjenek be a folyosóról, merthogy óra van. – Gyerekek… – szomorkodott az ofő, végignézve rajtunk. Gábor és én figyeltünk, a többiek azonban az anarchia mellett döntöttek.

– A jövő héten… – köszörülte meg a torkát, de esélytelen volt.

– Fogjátok már be! – üvöltötte el magát Kinga. – És valaki adjon egy vonalzót!

– Nesze! — dobta neki Ricsi. Kinga megragadta a hosszú műanyag vonalzót, és megpróbálta bedugni a gipsze alá. Két pillanat múlva őrült nagy reccsenés hallatszott. Beletört a gipszébe a fél vonalzó. Jaj.

– Okos, most hogy szeded ki? – röhögte ki Zsolti.

– Kéne egy fűrész! – kiabálta Andris.

– Normális vagy? – háborodott fel Kinga.

– Ne bénázzatok már – pattant oda Dave.

– Mit akarsz a körzővel? – húzta el a karját Kinga.

– Kipiszkálom! – vigyorgott Dave.

– Ne is álmodj róla!

– Hé, fordítsuk fejjel lefelé a Lovat, és próbáljuk meg kiütögetni a gipszéből a vonalzót! – jutott eszébe Zsoltinak a zseniális ötlet.

– Ennél nagyobb baromságot még nem hallottam! – fújtatott Kinga.

Cortez felállt, és odament Kingához, aki neki valamiért odanyújtotta a karját. Talán, mert nála nem volt körző, és még csak fellógatni sem akarta. Pár perccel később Kinga megszabadult a törött vonalzótól, Cortez pedig lazán visszaült a helyére. Megszólalt a csengő, mindannyian felálltunk, és pakolni kezdtünk.

– Hé, Haller mióta nincs itt? – jutott Zsolti eszébe, ahogy az üres tanári asztal felé nézett.

– Vagy tíz perce kiment – motyogta Gábor.

A többieket nem hatotta meg, hogy az ofő besokallt, én azonban kicsit kellemetlenül éreztem magam. Szegény, nem hagytuk szóhoz jutni.

– Mi ez a táblán? – ráncolta a szemöldökét Ricsi.

– Gondolom, ezt akarta megbeszélni… – sziszegtem.

Elolvastuk a táblán lévő üzenetet: Jövő héten társasjáték hét a Szent Johannában! Kötelező!

– Mi? – értetlenkedett Macu.

– Majd én elmondom. Mint főszerkesztő, természetesen bennfentes vagyok – húzta ki magát Kinga.

– Kit érdekel? Pééntek van!!! – üvöltötte Zsolti artikulálatlanul.

Kinga egyedül maradt az információval, ugyanis az egész osztály kihúzott a teremből. Egy perc alatt csupán a hirtelen beállt csend maradt velünk.

– Engem érdekel – mondtam, de lemondóan legyintett.

Kingával, Zsákkal és Gáborral indultam kifelé a teremből, a folyosón lévő suliboxok mellett pedig Karcsi várakozott. Amint megpillantott minket, felcsillant a szeme.

– Hallottatok a jövő heti játékról? – kérdezte lelkesen.

– Természetesen – bólintott Kinga szigorúan, aztán bal kézzel megragadta az egyik tizedikes fiú vállát, és visszarántotta. – Visszamész, és felveszed – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. A srác egy pillanatig hezitált, mivel a haverjai a lépcsőnél ácsorogtak és folyamatosan rajta röhögtek, azonban Kinga „mindjárt megöllek” pillantása nyert, úgyhogy a fiú visszasétált a folyosón, és felvette a szemetes mellé dobott papírgalacsint.

A suli előtt a többiek gyülekeztek.

– Ren, jössz velünk? – kiáltott felém Ricsi.

Egy pillanatig hezitáltam, hátha Cortez felém néz, és esetleg úgy látom rajta, hogy ő is szívesen hívna, de semmi jelét nem mutatta. Sóhajtva megvontam a vállam, és rántottam egyet a táskámon.

– Talán később benézek – motyogtam.

Flóra került ki minket, szőke copfjába belekapott a szél. Zsák és Karcsi megbabonázva nézte.

– Jó hétvégét! – mosolygott ránk a kilencedikes lány, aztán körbenézett az úton, és sietősen átszaladt a kereszteződésen. Én Gáborral együtt ugyan visszaköszöntem neki, de Zsák és Karcsi csak dadogtak.

Kinga unottan nézett rájuk.

– Két ekkora balekot – mondta undokul.

Hazaérve bepakoltam a táskámba hétfőre, meg átnéztem a leckéimet, de mikor végeztem, még mindig annyira korán volt, hogy kínosan nézegettem az órámat. Lementem, anyut a laptopja előtt találtam, valami oldalt frissített. Leültem vele szemben, és látványosan unatkozni kezdtem, ami annyit jelent, hogy hatalmasakat sóhajtottam, és pillanatonként változtattam pozíciót.

– Kérdezni szeretnél valamit? – érdeklődött anyu, le sem véve a tekintetét a képernyőről.

– Nem – ráztam meg a fejem –, lehet, hogy átnézek Zsoltiékhoz.

– Ez nagyon jó ötlet, mókázz csak a kis barátaiddal, péntek van – hagyta rám anyu.

Rácsörögtem Kingára, akit nem kellett nagyon kérni, mivel közölte, hogy már úton van felém.

Zsoltiéknál full ház volt, mire odaértünk. De komolyan. Nemcsak Cortez, Ricsi, Virág, Zsolti, Viki, a két rocker és Dave volt jelen, hanem Macu mellett Edina villogott (fogták egymás kezét…), és mivel Dina ott volt, a három másik a-s lány is tiszteletét tette. Olyan hangzavar volt, amikor beléptünk a garázsba, hogy bár köszöntünk, szinte senki nem hallotta.

– Csoki! – pillantott meg minket Zsolti, és Dave kezébe adott egy súlyzót (?), mire Dave leroskadt a földre. ☺

Cortez felpillantott, de mivel Viki éppen rajta lógott (pff) nem igazán figyelt ránk. Kinga azonnal ott hagyott, és az a-sokhoz lépett, úgyhogy egyedül ácsorogtam az ajtóban, és kezdtem über-kellemetlenül érezni magam. Úgy döntöttem, hogy inkább angolosan távozom, mert láthatóan mindenki elvan. Csak én bénáztam szokás szerint.

Kimentem az ajtón, és magam mögött hagytam a hangzavart. A picit hűvös délutánban összehúztam magamon a farmerdzsekim, és lehunytam a szemem.

– Szia – köszönt rám hirtelen egy raszta srác Ricsi bandájából.

– Ööö. Sziasztok – néztem fel a kapun belépő társaságra.

Persze Gomba is velük volt. Kicsit félreálltam, hogy beengedjem a többieket, akik hangosan röhögve bementek. Ott maradtam, majdnem egyedül. Gomba ugyanis nem ment utánuk, hanem megállt mellettem, és rágyújtott. Felém nyújtotta a dobozt, mire ösztönösen megráztam a fejem.

– Na, halljam, ki mit mondott rólam? – fújta ki a levegőt, és mindketten a felfelé szálló, majd köddé váló cigarettafüstöt bámultuk.

– Senki semmit – füllentettem. Elröhögte magát, és felvonta a fél szemöldökét.

– Akkor csak poénból töröltél és nem válaszoltál a mailemre?

– Hát – csavartam meg az egyik hajtincsemet. – Bocs, de csak a közeli barátaimat szoktam visszajelölni, és miután láttam a rengeteg posztolásodat, kicsit zavaró volt. Ezért töröltelek. Ami pedig a mailt illeti, elég kemény most a suli, nem volt időm válaszolni – magyaráztam ki magam, szerintem ügyesen.

– Profin ködösítesz – ismerte el, és ezért kicsit büszke voltam magamra. – Visszajössz? – kérdezte, amikor eloltotta a cigijét.

– Nem tudom, éppen indultam… – töprengtem.

– Mikor jöttél?

– Már vagy öt perce – feleltem, és elnevettük magunkat.

Gomba kinyitotta nekem az ajtót, és szinte egyszerre léptünk be a garázsba.

– Merre voltál? – pattant mellém Virág, és fürkészve méregetett.

– Csak friss levegőt szívtam. Meleg van itt bent – vontam meg a vállam.

– A friss levegőről jut eszembe – nézett fel Andris röhögve, és előszedte a cigijét.

– Na, azonnal húzzál azzal ki innen! Te is, Robi! Kifelé! – förmedt rájuk Kinga.

A két rocker behúzott nyakkal, vihogva ment ki, én meg továbbra is Virággal beszélgettem, amikor Gomba elment mögöttem, és megpiszkálta a hajam. Automatikusan odakaptam, aztán kérdőn néztem utána. Mosolyogva beült a dobok mögé, és a kezébe vette az ütőket. Kissé elvörösödtem, és próbáltam Virágra figyelni, de nehezen ment. Valakinek a tekintete szinte lyukat vájt a hátamba. Úgy ültem le a kanapé közepére, hogy egyszer sem pillantottam Cortezre, amiért óriási piros pontot érdemlek. Mivel Zsoltiék garázsa nemhogy lepattant és koszos, de kifejezetten szakadt is, gondolkodás nélkül húztam fel a lábam törökülésbe. A kárpit olyan állapotban volt, hogy nem attól féltem, a tornacipőm összekoszolja a kanapét, hanem fordítva. A fiúk tényleg szörnyen igénytelenek tudnak lenni. Ricsi nyomott egy gyors puszit Virág homlokára, aztán beállt a zenekarral, és pillanatokon belül elkezdték a próbát. A hangzavar fülsüketítővé vált, és ezt csak tetézte az a-s lányok vihogása. Kinga, Viki, Zsolti és Dave csocsózni kezdtek, Andris és Robi pedig visszaértek, és konkrétan hörögtek. Esélyem sem volt arra, hogy Orwellt olvassak, úgyhogy meg sem kíséreltem elővenni a könyvem, ehelyett inkább a próbát néztem, és megpróbáltam nem zavarba jönni attól, hogy Gomba tíz másodpercenként felém lövell egy egészen szép mosolyt.

– Menj arrébb – huppant le mellém Cortez hirtelen, amin egy kicsit meglepődtem, és arrébb szenvedtem magam, hogy ne érjünk teljesen össze. Cortez megtámasztotta a lábát a rozoga asztalon, és rágózva figyelte a próbát.

Zavartan morzsoltam az ujjaimat, és kezdtem durván kellemetlenül érezni magam.

– Cortez, gyere már, ezek szétvernek! – kiáltotta Viki, eltolva magát a csocsóasztaltól. Vele szemben Zsolti és Dave büszkén villogtak, Kinga pedig, aki Viki csapatában volt, dühösen ordított velük.

– Fél kézzel játszom, nem baj? Ésszel, ne erővel!

Cortez hátrahajtotta a fejét, és oldalra nézett.

– Most nem – mondta. Viki összeráncolta a szemöldökét, aztán mérgesen átnyúlt az asztal felett, és elkapta Dave öltönyének a gallérját. Jól elvoltak.

Csendben ültem, és a számnak nevezett dühöngést hallgattam, amikor Cortez totál hirtelen és teljesen váratlanul rácsapott egyet a karomra.

– Tetszik? – kérdezte. Azt hiszem, a zenére gondolt. Biztosan a zenére gondolt.

Felszaladt a szemöldököm, és értetlenül néztem rá.

– Nem rossz – feleltem, miközben visszaadtam a gesztust, és rávertem egyet. Merthogy engem ne ütögessen! Hú, lehet, hogy tényleg sokat voltam Kingával. Cortez vette az adást, és meglökte a vállam, amire kezdtem ideges lenni. Mégis hány évesek vagyunk?

– Mi bajod van? – Visszanyertem az egyensúlyom, és feltettem a lábam az asztalra, lelökve az övét.

Cortez mosolyogva újra a cipőtalpával taposta az asztal szélét, aztán felém nézett. Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a mutatóujjával belebök az oldalamba. Azt hiszem, az egyik bordámat érte a találat, amitől összerándultam, és olyan hangosat sikoltottam, majd röhögtem fel, hogy a csocsósok abbahagyták a játékot, és felénk néztek, a zenekar elvesztette az ütemet, Macu és Dina pedig odakapták a fejüket.

– Minden oké – közölte Cortez, és én szerettem volna tiltakozni, de éppen a nyakamnál fogva magához ölelt, és miközben beszívtam a pulcsija illatát, lehetetlenség volt reagálnom, mert éppen megfulladtam.

– Oké, oké! Elengedhetsz – adtam meg magam, bár kissé tompán hallottam a saját hangom így, hogy magához szorított.

Mikor elengedett, kócosan és vörös fejjel ültem fel, és még mindig nevettem. A zene újraindult, bár Ricsi rázkódó vállal gitározott, és láthatóan jól szórakozott rajtunk. Megigazítottam a hajam, és úgy tűnt, vége a hülyülésnek, legalábbis Cortez simán bevette. De hirtelen odakaptam, gondolván, hogy most jól meglepem. Reflexből elkapta a csuklóm, mire megint felröhögtem, és a másik kezemmel püfölni kezdtem, hogy engedjen el. Ekkor Cortez elkapta a másik karom is. Ez nem ér! Erős!

– Jó, tényleg abbahagytam. Engedj el, és elülök. Ígérem – próbálkoztam, és bár most komolyan is gondoltam, nem engedett el.

Kiszabadítottam a fél karomat, és hátradőltem, miközben Cortez továbbra is fogta a bal csuklómat.

Így ültünk egymás mellett. Klassz volt. Virág huppant le mellém mosolyogva.

– Mi újság? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Szeretnék elülni innen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Menj – felelte Cortez.

– Elengedsz?

– Nem – mondta mosolyogva.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vert ezerrel a szívem és nem öntött el minden pillanatban a boldogság. Miközben Cortez százszázalékosan velem foglalkozott, állnom kellett néhány gyilkos pillantást: Dináét, aki bár Macuval jár (a jelek szerint legalábbis), mégis mindig felénk nézett. Vikiét, aki a csocsóasztal oldalát rugdosta térddel, és folyamatosan káromkodott. Kingáét, aki minden pillantásával azt üzente nekem, hogy „ne szórakozzak Cortezzel, mert nem vagyok holmi haverlány…”. Gombáét, aki a dobok mögül csodálkozva bámult minket. És a maradék három a-s lányét, akik képtelenek voltak felfogni, hogy Cortez miért foglalkozik velem. A többiek mosolyogva figyeltek. Ők voltak a drukkerek. ☺

– Csokiii! – kiáltotta hirtelen Zsolti, én meg az ajtó felé kaptam a fejem. Négy végzős lépett be a garázsba nagy röhögéssel, két fiú, az egyiknek a barátnője és Móni. A fenébe. L

– Mi a pálya? – kérdezte Móni lazán, és felmérte a terepet. Azonnal megakadt a szeme rajtunk, és rögtön odajött. – Mi van, Cortez? – kérdezte, és már le is dobta magát a fotelbe.

– Nem sok – felelte kurtán, miközben jobban megszorította a csuklóm, amit ismét rángatni kezdtem. Móni felvont szemöldökkel nézett minket, aztán elkezdett magyarázni arról, hogy csak most kapta meg Cortez üzenetét, úgyhogy azért késtek…

Pislogás nélkül néztem az asztalra, és hirtelen kívülről láttam magam. Semmi más nem jutott eszembe, csak az a gondolat, hogy „ez nem én vagyok!!!”. Azzá lettem, amit évek óta lesajnálok. Egy Cortezen lógó, vihogó lány, akivel elszórakozhat, amíg nem jön a váltás. Bökdös meg piszkál, miközben odahívta Mónit is? A döbbenet, miszerint a Cortezt körülvevő csitrik közé tartozom, egyszerre sokkolt és bénított le. Én nem ilyen vagyok. Én nem az vagyok, akiről a többiek nem tudják, hogy most mi van. Mit gondolhatnak? Hogy lógok Cortezen? Hogy beálltam a rajongóinak sorába? Hogy eldobom az agyam, mert elhülyült velem félórát? Úristen, ha Arnold látna, azt hiszem, elsírná magát. Soha, de soha nem éreztem még ennyire, hogy nem itt van a helyem. Haza kellett mennem. Orwellt olvasni és Kvízpartozni, és Beatlest hallgatni, és rendezni az agyam, mert úgy tűnt, teljesen elment az eszem.

– Mennem kell – suttogtam éppen akkor, amikor a zenekar abbahagyta a számot és szünetet tartott.

– Elkísérlek – engedett el hirtelen Cortez, de Móni visítva felröhögött.

– Haza kell kísérni? De ari – alázott le a beszólásával.

Éreztem, hogy elvörösödöm, és zavartan megráztam a fejem.

– Nem. Nem akarom – néztem Cortezre, és cseppet sem tűnhettem vidámnak. Gyorsan felpattantam, és benyögtem egy „sziasztokot” a többieknek.

– Ren, ne rohanj! – rázta meg a fejét Ricsi, és az állványra állította a basszgitárját.

– Mennem kell, idő van – hadartam.

Kinga ellépett a csocsóasztaltól, és egyenesen odajött hozzám.

– Leüssem a gipszemmel? – kérdezte suttogva. Kínosan elmosolyodtam, aztán Cortez és Móni felé néztem. Ott ültek és beszélgettek. Röhögtek. Egy hullámhosszon voltak. Á, ez nem igaz.

– Nem, nem kell. Ő is bírja, ez nem meglepő – sóhajtottam idegesen. Kinga értetlenül megrázta a fejét.

– Én Cortezre gondoltam – mondta.

– Ja! – értettem meg, és felnevettem. – Elképzelhető.

– Csak szólj – bólintott. – Hazakísérjelek?

– Nem, most jössz Zsoltival párban, maradj csak. Sok sikert. Mármint a csocsóhoz – dadogtam összevissza, és csak az járt a fejemben, hogy szabadulhassak erről a helyről.

– Sziasztok! – köszöntem el ismét. A legtöbben intettek, aztán tovább zajongtak. Virágnak mutattam, hogy majd csörgök, aztán kimentem. A friss levegő szinte azonnal magamhoz térített, a benti meleg és levegőtlenség (na meg a szituáció) erősen fojtogatott.

Már a kapuban voltam, amikor Cortez utánam szólt.

– Na most mi bajod lett? – mosolyodott el, miközben felém lépkedett. Kínosan rágtam a szám szélét, és megráztam a fejem.

– Semmi.

Összeszaladt a szemöldöke, üvöltött róla, hogy nem veszi be, úgyhogy fürkészve méregetett, és továbbra is őszinte válaszra várt. Tudtam, hogy ezúttal nem leszek képes visszafogni magam.

– Ne szórakozz velem – suttogtam alig hallhatóan.

– Mi?

– Nem vagyok a haverod, nem vagyok az, akivel elütheted az időt, amíg megérkezik a „váltás”!

– Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten. Lehet, hogy itt kellett volna abbahagynom, de akkor már kikívánkozott belőlem igen sok sérelem.

– Én nem ilyen vagyok. Fenntarthatsz magadnak olyanokat, akik megfelelnek erre a célra! De én nem állok be a sorba! – fröcsögtem dühből.

– Jó, azon túl, hogy folyamatosan sértegeted a barátaimat, megmondanád, hogy mi a fene bajod van? – emelte fel a hangját.

– Az, hogy totál hülyét csinálsz belőlem! Napokig nem szólsz, aztán kedvet kapsz, és újra beszélsz velem. Aztán bekattansz, és megint semmi. Utána meg összekeversz azokkal, akikkel bökdösődve kommunikálsz! – kiabáltam idegesen.

– Szerintem itt te vagy az egyetlen, aki bekattant – tűnődött.

– Ó, hogyne – bólintottam gúnyosan. – Tudod, mit? Hagyjuk.

– Oké, hagyjuk – értett egyet, és mivel én még istenigazából nem akartam abbahagyni a vitát, jött az örök klasszikus. Amikor dühből még mondunk némi meggondolatlanságot, stílusosan, a

„csakazértis” kedvéért.

– Persze, menj csak vissza – szóltam utána. – Biztosan akad valaki, akivel elütheted az időt. Talán sorban állnak!

Cortez megfordult, és elkerekedett szemmel nézett vissza rám.

– Tudod – vigyorodott el kínosan –, néha igazán hülyén viselkedsz – mondta, és visszament.

A tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam kitalálni, hogy a tízes skálán mennyire voltam gyerekes. De igazam volt. Akkor is! Pár pillanatig ácsorogtam arra várva, hogy talán visszajön. Egy romantikus filmben nem úgy lenne, hogy bemegy, dühösen töpreng, aztán rájön, igazam van, és utánam szalad? De, bizonyára. Csak a valóságban ez úgy működik, hogy bement, és nem jött ki újra, hiába ácsorogtam hosszú perceken át. Az órámra nézve felszisszentem, és lehajtott fejjel indultam haza. Egyedül.

Társasjáték hét: 5/5* – várom a jövő hetet, tuti jópofa lesz.

Arnold: 5/1 – nem hívott, és nem válaszolt a mailemre. L

Sulirádió: 5/3 – The Rasmus ment egész nap. Virág totál oda volt. A többiek annyira nem.

Cortez: 5/1 – Na, most aztán rosszban vagyunk.

Vacsora: 5/2 – csak bámultam a tányéromra… hozzá se nyúltam.

Móni, Viki etc.: 5/1 – ha Cortez olyan lányra vágyik, akkor keresse meg. Biztos sikerrel jár.

De én nem vagyok és nem is szeretnék az lenni, aki körbeugrálja. Nem, és kész!

Este: 5/1 – kikapcsoltam a telefonom, be se kapcsoltam a gépem, és hanyatt fekve a szőnyegemen olvastam az 1984-et. A hangulatomhoz passzolt.

Október 11., hétfő

Mivel az egész hétvégémet lekötötte a dühöngés, hamar eltelt az idő. Virág az apukájánál volt, úgyhogy rá nem számíthattam, de ő nem is igazán alkalmas az utálkozásra, ahhoz túl jó ember.

Viszont, szerencsémre akadt valaki, aki azonnal benne volt a programban. Kinga nálam aludt szombaton, és miközben filmeket néztünk (csupa nőközpontú mozi, Erin Brockovich, Thelma és Louise, Nők), egymásnak bizonygattuk, hogy mi igenis baromira boldogok vagyunk egyedül is, csupán egy-egy kitalált baráttal. Vasárnap estére biztosabb voltam abban, hogy igazam volt Cortezzel kapcsolatban, mint bármikor. És késő este rápillantva a Facebook-falára rájöttem, hogy minden szavam jogos volt. A fala pörgött, szívek, puszik (L), betűk, taggelések mindenféle vacak képeken

(kavicsok, plüssök, rajzfilmfigurák)… Nem, én ebbe a sorba nem állok be!

Reggel a suli elé érve odasétáltam a többiekhez. Virág és Ricsi egymással voltak elfoglalva (egy egész hétvégén át nem találkoztak), Dave és Macu Twitterezett, Zsolti Budapest feliratú pulcsiban ácsorgott, és müzlit evett dobozból (?). Cortez pedig még nem érkezett meg. Váltottam pár szót a fiúkkal (odaadtam a fizika-füzetem), aztán bementem a suliba. Az osztályban Andris és Robi az Enter Sadmant üvöltötték, és a tévé előtt ugráltak, úgyhogy kikerültem őket (jó pár paddal, a biztonság kedvéért), és leültem a helyemre. Az ablakon kinézve a szürkés eget bámultam. Anyu szerint a héten esős, komor idő várható. A kedvemnek megfelelő. Óriási.

– Réni! – szólt Jacques, mire feleszméltem a bambulásból, és francia osztálytársam felé néztem.

Azt akarta kérdezni, hogy lennék-e vele egy csoportban a társasjáték héten. Biztosítottam róla, hogy persze, aztán az ajtó felé kaptam a fejem, mert csengettek, és a többiek sorban megérkeztek.

Cortez egy pillanatra sem nézett rám, úgy sétált el mellettem és vágta le magát mögém, hogy egyszer sem fordult felém. Kicsit nehezítette a dolgát, hogy előtte ülök, de biztos megoldotta. Ilyen jó hangulatban indult tehát a hét.

Monsieur Durand emelt franciája után Kardossal nyelvtanoztunk, aztán egy brutál matek és vihogós fizika következett (a rockerek eltüntették a krétákat, Gondos negyedóra után feladta a keresést, és inkább diktált), majd jött a nagyszünet. A társasjátékozást az ebédszünetre tervezték, úgyhogy senki nem mehetett le az udvarra, hanem a teremben kellett maradni. A csoportok hamar kialakultak. Virág, Ricsi, Cortez és Zsolti. Andris, Robi, Dave és Macu. Az utolsó négyes pedig Kinga, Jacques, Gábor és én. Akasztófáznunk kellett, és a fiúk legnagyobb bánatára nem bliccelhettük el a dolgot, mert Haller egész szünetben a teremben felügyelte a játékot.

Éppen Virág állt a táblánál.

– Nem, nincs benne – rázta meg a fejét sokadszorra, és berajzolta az újabb vonalat. Lógott az emberke rendesen.

– Emó, valami nem stimmel – intett neki Ricsi.

– He? – pislogott nagyokat.

– Virág, azt mondod, hogy a szavadban nincs egy magánhangzó sem? – csodálkozott Kinga.

Dave és Macu egyszerre néztek fel a laptopból (bocsánat, MacBook), guglizni próbáltak, de sikertelenül.

– Ööö – igazította meg Virág a hajpántját (oldalt egy nagy bojt vagy mi volt rajta). – Jaaa! Ajj már!

Elrontottam. Van benne a! – csapott a homlokára.

– Istenem, de sötét! – fortyogott Kinga.

– Csak a? – fürkésztem a táblát.

– Meg i is – töprengett.

– Virág, ismered ennek a játéknak a szabályait? – csattant fel Kinga.

– Igeeen, de összezavarodtam.

– Nem baj, kezdjük újra – mosolyodtam el.

Mivel Virág újrakezdte, eléggé elszaladt az idő (amúgy a megfejtése „kiskutya” volt, ezt kellett kitalálnunk ☺), úgyhogy már csak egy játékra maradt idő.

– Zsák, te jössz! – ordította Zsolti.

Jacques krétával felrajzolta a szaggatott vonalakat a táblára, aztán kezdődhetett a játék.

– Én, én, én! – üvöltötte Zsolti. Haller biccentett, így adva engedélyt a következő tippre.

– E!

– Non – csóválta a fejét Zsák.

– Akkor o! – próbálkozott Zsolti.

– Non.

– És p?

– Zsolti, csak egyet kérdezhetsz! – rikácsolta Kinga.

– Valóban, Zsolti, kérlek, fejezd be a tippeléseket – szólt rá az ofő is.

– Jó, már csak egyet. Naaa – kérlelte.

– Rendben, még egyet kérdezhetsz – hagyta rá Haller.

– Klhbdt? – hadarta.

– Non, oui, non, oui, oui – kapkodta a fejét Jacques.

– Mondom, egyet! – üvöltötte Kinga.

– Ez egy volt! Egynek mondtam – röhögött fel Zsolti.

Haller ingatta a fejét, és unottan megkérte Jacques-ot, hogy adjon fel egy újabb rejtvényt.

Nem biztos, hogy a mi osztályunknak találták ki ezt a játék hetet.

Tesi után elrohantam olvasókörre, ahová utolsóként érkeztem. Már mindhárman jelen voltak.

Kardos, Karcsi és Flóra is.

– Elnézést – ültem fel az asztalra, és előhúztam a táskámból a jegyzeteimet. – Orwell – mondtam, körbepillantva a többieken. Kardos összefont karral bólintott, és néma csendben hallgatta meg az előadásom, amit leginkább az Állatfarmról írtam, mert azt már kiolvastam, de az 1984-ről is tettem említést, bár még bőven van belőle.

Szakkör végére sikerült a depressziós hangulatomat ráragasztanom mindenkire: Flóra magába roskadva ült, és azt hiszem, a „világon” gondolkozott, Karcsi pislogás nélkül meredt előre, Kardos pedig sóhajtva méregetett.

– Ez igazán… meggyőző volt – mondta végül.

– Köszönöm – mosolyogtam.

Az aulában bevártam Virágot, aki nyakig festékesen jött, egy hatalmas vásznat cipelve.

– Úúú, ezt nézd, Reni – fordította felém a képet.

– Hű – néztem elismerően. Egy manga lányt ábrázolt, aki valami óriási virágoskertben ült, maga alá húzott térdekkel, és „szeret-nem szeret” stílusban tépkedte a szirmokat. A festmény színes volt, boldog és vidám. Jó neki.

– Szeretnéd? – ajánlotta fel csillogó szemekkel.

– Ááá, inkább ki kéne tenni a folyosóra. Túl szép, hogy elvigyem… – meredtem a képre.

– De neked csináltam! Hogy jó kedved legyen! – magyarázta, mire felnevettem.

– Köszönöm – néztem rá hálásan. Ez volt az össz, ami tetszett a mai napban.

Társasjáték hét: 5/3 – hát, nem volt tökéletes az összhang. A folyosón izgatottan beszélgető

kilencedikesekből kiindulva ez inkább nekik volt buli. Mi az ebédszünetünket sirattuk.

Arnold: 5/5* – Na, végre! Sikerült elcsípnem skype-on, és a kezdeti kínos hallgatás után végül egyszerre kezdtünk beszélni. Innentől kezdve minden a régi volt.

Azzal a különbséggel, hogy ő Párizsban, én meg itthon. L

Kinga: 5/1 – ma szünetben „kamutelefonált” Benoît-val. Pozitívum, hogy Zsolti kiverte a kezéből a telefont. Negatívum, hogy ezután iszonyatosan összevesztek.

Virág képe: 5/5* – apu megígérte, hogy bekeretezteti nekem, és akkor fel tudjuk tenni a falra. ☺

Stand by me: 5/5* – úgy döntöttem, hogy ma erre az Oasis-számra alszom el.

Médiakultúra: 5/? – oké. Cortezzel nem beszélünk, viszont úgy volt, hogy megcsinálja a házimat, amit holnap kell beadni. Na, most vajon hozza, vagy megvan az első egyesem? No comment.

Október 12., kedd

Iszonyatosan rágörcsöltem a mai napra, egész éjjel forgolódtam, és azon filóztam, hogy mi lesz velem médiakultúrán. Hajnali fél hatkor aztán felpattant a szemem, és bekapcsoltam a gépem, hogy összedobjak egy videót képmontázzsal arra az esetre, ha Cortez a balhénk miatt cserbenhagyna. Oké, a végeredmény siralmas lett, úgyhogy minden mindegy alapon el sem mentettem. Fáradtan, félve és szomorúan indultam suliba. Nem akartam egyest kapni, egyrészt, mert ki akar egyest kapni?, másrészt pedig, Kinga elhúzna az átlagával, és nem akartam nézni az önelégült fejét.

Aztán kiderült, hogy az aggodalmam teljesen hiábavaló volt, mert ahogy első óra előtt a padomnál ülve olvastam, Cortez besétált a terembe, és amikor elhaladt mellettem, ledobott a padomra egy CD-t.

A stílus erősen a „nesze, itt van” szintet ütötte, úgyhogy lehunytam a szemem, számoltam tízig, és mosolyt erőltetve az arcomra hátrafordultam.

– Köszönöm – mondtam halkan. Nem válaszolt, csak mélykék tekintetét az enyémbe fúrta, amitől kissé megrettentem, úgyhogy gyorsan elkaptam a fejem. Ööö, enyhén be van rám rágva. Na és? Én is rá!

Két izgalmas óra után (Monsieur Durand már szinte családtag) lementünk az infóterembe.

Tölgyessy kinyitotta nekünk az ajtót (szünetekre zárják, mert egyébként néhány kockát nem lehetne kirobbantani onnan), és elkérte a beadandó videókat.

– Dave, CD-n kértem – rázta meg a fejét, amikor Dave a kezébe nyomott egy SD kártyát.

– Tanár úr, ne már! CD? Jó, hogy nem VHS – nevetett fel Macuval együtt. Ők ezen remekül szórakoztak. Mi, többiek csak kérdőn meredtünk egymásra, hogy vajon velünk van-e baj, vagy ez az infós poén egészen egyszerűen gyenge volt?

Tölgyessy egy kis figyelmet kért, aztán betette az első lemezt a DVD-lejátszóba, így tévén nézhettük. Nem, képtelenség volt fegyelmezni minket. Mivel a feladat az volt, hogy szerepeljen gyerekkori képünk is a montázsban, már az első videó alatt (Jacques) elszabadult a pokol. Jacques szerelmes hangulatához illően az Aimer című francia számra szerkesztette meg a videóját, amire Andris és Robi rögtön rávágta, hogy „ratyi”. Nem csodálom, hogy Tölgyessy nem bírt velünk. Gábor házija következett, ő Jason Mraz I'm Yours című dala alá illesztett képeket.

– Én mindjárt bealszom – ásított Ricsi. Tény és való, hogy Gábor videója kicsit unalmas volt, a legtöbb fotón a kutyájával, Dopival játszott vagy Jacques-kal mosolygott a kamerába.

Ha kicsit elpilledtünk volna, a következő két videótól azonnal felpattant a szemünk. Andris és Robi felvételén gyors vágásokkal, Iron Maiden-dalokra, ütemre villantak fel a fotók. Ők túlságosan lázadtak ahhoz, hogy gyerekkori képeket tegyenek be, a videójuk inkább valami rock tribute lett, sok híres (?) zenésszel, koncerten lévő tömeggel és dalszövegekkel. Minőség szempontjából tökéletes, értékelés szempontjából azonban elégtelen, mivel nem ez volt a feladat. Úgy tűnt, nem bánják, összepacsiztak egymással, és elégedettnek voltak. Virág lemeze következett. Az első képen nagyon kicsi volt még, és a szüleivel együtt szerepelt. Fura volt látni őket így, egy családként… A fotók váltakozni kezdtek, és hamar megérkeztek az emós képek is. Mi röhögve néztük, Macu azonban elképedve meredt a tévére.

– Aztaa! – hüledezett. – Akkor ezért hív Ricsi Emónak.

– Ühüm – vigyorgott Virág boldogan nosztalgiázva az „engem senki nem ért meg” korszakán. Jó sok képen én is rajta voltam, volt, amin csak Virággal, de akadt egy halom csoportkép is. A fejemet fogva néztem a kilencedikes énemet. Őszintén remélem, hogy sokat változtam!

Amikor a Happy Together a végéhez közeledett (a fiúk legnagyobb rémületére Virág Turtles-számot választott), az utolsó kép megállt. Illetve két kép, egymás mellé illesztve, afféle

„akkor és most” stílusban. A bal oldalin Ricsi és Virág egymás mellett álltak mint osztálytársak. Az előbbi lógó hajjal, deszkás cuccban, az utóbbi tetőtől talpig pink-feketébe öltözve, szemébe fésült hajjal. A jobb oldali kép viszont teljesen friss volt, talán múlt heti. A már megszokott, raszta fiú és pillangómintás felsőben lévő lány mosolygott ránk a képről, egymásnak tökéletes ellentétei, és talán éppen ezért egymást tökéletesen kiegészítve.

– Ez szép volt – mosolyogtam Virágra, és totál meghatódtam.

– Istenem, hogy te milyen nyálas vagy – nézett Kinga undorral Virágra.

– Ne figyelj rá. Tök jó lett – legyintettem, mire Virág szerényen bólintott.

Kinga összefont karral ült a székén, és rezzenéstelen arccal nézte végig a saját videóját, amely mindenféle érzelemtől mentes volt. Beyonce Halo című számára a váltakozó felvételeken: Kinga gyerekként lovagol. Kinga általános iskolásként lovagol. Kinga díjjal a kezében. Kinga serleget feltartva. Kinga szavalóverseny győzteseként. Kinga lóháton. Kinga lovas táborban, csapatvezetőként… Exhibicionista videó, önéletrajz helyett is megfelel. ☺ Az én videómat a többiek egész egyszerűen unták, közölték, hogy „tré” a zene (hogy mondhatnak ilyet a Lucy in the Sky-ra?), és a képek sem kötötték le őket túlságosan. Cortez, mondjuk, megtette, amit megígért, emiatt ötöst kaptam. Viszont ekkor még egyáltalán nem hatott meg. Ekkor még…

Macu felvétele a Linkin Park What I've Done indult el, és az első képen egy csapat japán gyerek ült az oviban.

– Ez valami „Hol van Waldo?” játék? – röhögött fel Ricsi, utalva arra, hogy nem igazán ismertük fel osztálytársunkat. Macu mosolyogva megrázta a fejét.

– Nem, bekarikáztam nektek pirossal, az vagyok én!

– Tényleg – kiáltott fel Virág. Igen, jobban szemügyre véve a képet a tíz kisgyerek közül kitűnt egy.

Mert be volt karikázva… ☺

Szinte az egész videó alatt ezen röhögtünk, aztán következett Zsoltié. A szám gyönyörű volt (Carly Comado: Everyday), azonban sokat veszített a komolyságából, hogy Zsolti le akarta utánozni azt a híres YouTube-videót, amikor egy srác hat évig mindennap lefényképezte magát. Azzal a különbséggel, hogy Zsolti egy hétig fotózta le magát minden reggel. Drasztikus változás tehát nem történt. A többiek mind nevettek, Kinga azonban kikérte magának.

– Nem ez volt a feladat! Hol van régi kép a videón?

– Nem akarok magamról régi képet látni! – vágta rá Zsolti élesen, és egy pillanatra megállt a levegő

a teremben. Erre a kijelentésre mindenki zavartan reagált. Lehajtott fejek, megköszörült torkok, meredten a tévére bámuló tekintetek. Kényes téma. Egyedül Kinga állta Zsolti pillantását, végül Tölgyessy törte meg a kissé fagyos hangulatot.

– Nézzük Dave-ét.

– Na, erre vártam! – tapsolt kettőt Dave.

Nem lepődtem meg azon, hogy Dave annyi fotót sűrített bele a Daft Punk: Technologic három percébe, hogy szinte tizedmásodpercenként váltakoztak a képek, alig lehetett követni. Dave-nek igen jól dokumentált élete van. És szereti is nézni magát. Mi annyira nem, úgyhogy örültünk, amikor véget ért. A számválasztása egyébként telitalálat, Dave-et semmi nem tükrözi jobban, bár nekem a végére már megfájdult tőle a fejem… ☺

– Csináltam alternatív-bővített változatot is! – szólt, amikor legnagyobb bánatára véget ért a videója.

– Kit érdekel? – horkant fel Zsolti.

– Óra után meg lehet nézni – engedte el a füle mellett Dave a megjegyzést. Nem sokan jelentkeztek, de nem adta fel. Felajánlotta, hogy átküldi kör e-mailben. Hurrá.

Ricsi a videója előtt bejelentette, hogy ne ijedjünk meg, a szám kicsit érzelgős, de neki sokat jelent.

Én bevettem (de béna vagyok!), és vártam valami lájtos dalt, mire majdnem frászt kaptam. A System of a Down Sad Statue című számára indult el a videó, összevissza beugráló deszkás képekkel meg nyári fesztiválfotókkal, Ricsi raszta hajába tűzött kis zászlókkal (?), aztán a szám lassúbb (Ricsi szerint megható) részénél beugrott Virág képe, egyre közelebbről. Ööö, azt hiszem, neki ez számít romantikusnak. Virág mosolyogva figyelte a felvételt, úgyhogy, gondolom, ő értette ennek az üzenetét… Mikor vége lett, Tölgyessy kérdőn nézett körbe.

– Egy hiányzik.

Cortez unottan felállt, és odavitte a tanárnak a CD-t.

– Hová mész? Óra van – szólt utána Tölgyessy, amikor ahelyett, hogy visszaült volna a helyére, az ajtóhoz lépett. Cortez visszafordult.

– A mosdóba.

– Jó, de siess.

Összefontam magam előtt a karom, és miközben becsukódott az ajtó, Tölgyessy betette a lemezt.

Lélekben felkészültem, hogy most három percben nézhetem Cortez fényképeit. Millió haver, még több barátnő, gondolom, valami Ramones-szám, csoportképek, deszkás versenyek, zenekari próbák… A torkomban dobogott a szívem, és azon görcsöltem, hogy legyen már vége, pedig még el sem kezdődött. Aztán a felvétel elindult, nekem meg összeszaladt a szemöldököm. A zeneválasztás nem az volt, amire számítottam, se punk, se ska, de még csak nem is pörgős. Gary Jules Mad World című dala indult el, és az első képen Cortez látszott, nagyon régen. A felvétel Amerikában készült, ebben biztos voltam. Fura volt látni gyerekként, úgyhogy kissé elmosolyodtam, és próbáltam elvonatkoztatni a szomorú zenétől. De nem tudtam. A fotó eltűnt, és innentől kezdve egy fotón sem szerepelt Cortez. A váltakozó képek sokkoltak, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a tévéről. Egymás után városok villantak be, New York és talán Los Angeles, aztán Budapest, majd megint valami hely Kaliforniában. Az itthoni házuk, ahol a nagyszüleivel él, majd a kinti, ahol a szülei laknak. A következő kép reptéri érkezés/indulás tábla. Aztán a repülő ablakából készült felvétel, amin csak a fehér felhőtakaró látszik. Majd a felbontott reptéri kaja. Egy autópálya a szélvédőn keresztül. Aztán ismét Budapest, a ferihegyi út. Aztán nyeltem egy nagyot, mert amikor a dal a „happy birthday” részhez ért, egy print screen-nel lementett kép villant be, a skype-ról. A szülei a kis képernyő ablakában látszottak. Ezt a fotót a Szent Johanna épülete váltotta, majd következett néhány felvétel, szintén utazásról. Konkrétan fojtogatott a videó hangulata, aztán csak bámultam az utolsó képkockát. Cortez Facebook-profilja volt. A kép mentésekor a falán pár másodperce posztoltak, 14 üzenete jött és 21 barát felkérése. Aztán mindez elsötétült, véget ért a szám.

Mindannyian némán néztük a tévét, pedig már nem ment semmi.

– Nos – köhintett Tölgyessy zavartan. – Azt hiszem, mindet láttuk.

Virág levette a szemüvegét, és megtörölgette a szemét, Jacques szomorúan csóválta a fejét, Zsolti pedig nem bírta tovább és megszólalt.

– Öleljen meg valaki! Olyan egyedül érzem magam! – mondta. Andris és Robi (keménynek akartak tűnni) felröhögtek, Kinga viszont megdobta Zsoltit egy tollal, mondván, hogy „érzéketlen bunkó”.

A csengő annyira váratlanul szólalt meg, hogy összerezzentem tőle. A többiek komótosan összepakoltak, és a szokottnál csendesebben indultak kifelé. A sírógörcs kerülgetett, miközben a látottakon gondolkoztam. Egész gyerekkorában költözött és utazott, aztán a szülei lepasszolták a nagyszüleihez. Nyaranta és karácsonykor magukhoz repítik, aztán vissza. Soha nem élt normális életet, ahogyan mi, többiek. Bár a fél osztály elvált szülők gyereke, Cortez esete merőben más. Bele se tudtam gondolni, hogy milyen lehet neki. Milyen lehet ünnepekkor találkozni a szüleinkkel, milyen lehet, ha a skype-on kívánnak boldog szülinapot, és milyen, amikor úgy küldözgetnek, mint valami csomagot. És mindezeket tudva (mert gondolhattam volna), tényleg azt vágtam a fejéhez, hogy sokan lógnak rajta a közösségiken? Mit számít az a virtuális közösség, ha az ember szinte egész életében egyedül van? Hogy lehettem ennyire felszínes? Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy lehetek ekkora barom? Soha nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba, mindig csak felületes véleményt alkottam Cortezről, és azt hittem, hogy a közösségi portálok vagy éppen a suli szünetei bármiben is mérvadók lehetnek. A videót látva rájöttem, egyáltalán nem ismerem. És ha valaha is egyedül éreztem magam, az valószínűleg soha nem közelítette meg azt, ahogyan Cortez felnőtt. Egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy felszínes, előítéletes és végtelenül buta vagyok! Nem mellesleg pedig egy dög. Hurrá.

Az ajtóhoz lépve szinte összeütköztünk Cortezzel.

– Bocs, menj csak – álltam félre. Bement az infóterembe, felkapta a táskáját, és szó nélkül ott hagyott. Utána akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon. Ezt elszúrtam.

Az udvaron felültem a padra. Cortez mellettem ült, és Mónival beszélgetett, illetve valamin röhögtek, de nem zavart. Nem öntött el a féltékenység, nem kaptam dührohamot, de még csak nem is hallgattam, hogy miről van szó. Csupán fellapoztam az 1984-et, és úgy éreztem, én is az az ember vagyok, aki szerint kettő meg kettő az öt. Mert gondolkodás nélkül elhiszem, amit hallok, és vakon beállok a sorba. Ez több mint szomorú. L

Ebédszünetben folytatódott a társasjáték hét, úgyhogy a teremben a saját csoportomhoz ültem le, és Ki nevet a végént játszottunk. Koncentrálni sem tudtam, úgyhogy Kinga háromszor egymás után kiütött, és kezdhettem elölről a pályát. Nem számított, szórakozottan játszottam tovább. Hirtelen kiabálásra kaptam fel a fejem, és Cortezék csoportja felé pillantottam. Zsolti ököllel verte az asztalt.

– Virág! Már megint kiütöttél! – ordította.

– Ez a játék lényege – pislogott nagyokat Virág, aztán bizonytalanul körbenézett. – Vagy nem?

– De – bólintott Cortez, és unottan lépett egyet. Zsolti azonban nem hagyta annyiban.

– Ha még egyszer kiütsz… – fenyegetőzött. Ricsi után Virág dobott, és nevetve lépett hármat.

Zsolti hitetlenül rázta a fejét.

– Meg ne próbáld, hallod!

– De ott áll a bábud! Most mit csináljak? – ütötte ki Virág Zsolti újabb figuráját, mire emez teljesen begőzölt.

– Jó, kiütöttél. Újra kezdem, nem érdekel – bólogatott hevesen. – De te mit fogsz csinálni bábu nélkül? – kapta fel a táblán lévő kis sárga bábut (Virágét), és egész egyszerűen bekapta (!!!).

– Köpd ki! – sipákolta Virág.

– Nem – vigyorgott Zsolti, akinek a fogai közt látszott a sárga figura…

– Azt hittem, felnőttetek egy ilyen feladathoz. Gábor, szedd össze a táblákat, Zsolti, te pedig köpd ki a bábut! – lépett közbe Haller.

– Tanár úr, nyerésben vagyok, ne már – szitkozódott Dave.

– Elég lesz, fejezzétek be.

– Tanár úr – mondta Zsolti riadtan. – Azt hiszem, véletlenül lenyeltem.

Haller a fejét fogta, Kinga elkerekedett szemmel bámult, Ricsi pedig mindenáron röntgenre akart menni Zsoltival, hogy megnézzék, látszik-e a kis bábu a felvételen. Ööö, valóban, nekünk ez nem való. Hiszen ötéves kor felett ajánlják a játékot…

Utolsó óra után (bizony, francia Durand-nal) szerettem volna váltani pár szót Cortezzel, de a suli előtti lépcsőnél nagyon sokan voltak. Mindegy, gondoltam, akkor is megpróbálom, maximum megaláz a többiek előtt. Simán belefér.

– Cortez, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Mondd – vetett rám egy gyors pillantást.

– Négyszemközt gondoltam – sziszegtem, mert egy csomóan néztek felém várakozva. Gondolták, rájuk is tartozik. Én úgy láttam, hogy annyira nem.

– Á – húzta el a száját Cortez. – Mondd csak. Vagy posztold a Facebookon. Tudod, ahogy a

„többiek” is.

Ez talált. Azonnal elvörösödtem, és a szám szélét rágva bólintottam. Móni felvont szemöldökkel nézett rám, ahogyan az a-s lányok is. Juj.

– Oké, posztolom – biccentettem kínosan. – Sziasztok – intettem úgy általánosságban, és elindultam hazafelé.

Cortez jobban haragszik rám, mint gondoltam. A fenébe.

Otthon a házik után (nem volt kevés) elmosogattam, hogy amikor anyu hazaér, ne maradjon rá, aztán felmentem a szobámba, és némi töprengés után bekapcsoltam a gépem. A billentyűzeten dobolva türelmetlenül vártam, hogy betöltsön az msn, és amikor beugrott az ablak, csalódottan felsóhajtottam. Cortez offline volt. Lehunytam a szemem, aztán fogadtam Virág videóhívását, közben meg amőbáztam egyet Jacques-kal. Miután kiléptem (illetve elrejtettem magam), szomorúan várakoztam, hátha Cortez bejelentkezik, de nem jött. Közben pedig meghallgattam egymás után háromszor a Mad Worldöt, és a fordító segítségével megértettem a dalszöveget is. Összeszorult szívvel olvastam a sorokat, aztán gondoltam, sírok egyet. Miért ne?

Cortez videója: 5/5* – Te jó ég! L

Rosszban vagyunk: 5/1 – nem tudom, hogy megbocsát-e. Jó lenne. Annyira rosszul érzem magam… L

Vacsora: 5/2 – a májgombóclevest nem kommentálnám. Ráadásul épphogy legyűrtem a felét, egy óvatlan pillanatban apu a tányéromba öntötte a sajátját, mintha ő megette volna! Néha nem tudom, ki a gyerek és ki a felnőtt.

Zsolti: 5/2 – megevett egy társasjátékbábut.

Most erre mit mondjak? Hatalmas NO COMMENT.

Buta vagyok: 5/1* – 2+2=4!!!! Akkor is, ha más szerint 5! L

Október 13., szerda

Kemény nap. Szinte valamennyi órán számonkérés volt, francián gigantikus tézé, ami rendesen próbára tett. A koncentrálásban némileg gátolt, hogy Cortezzel ma sem váltottunk egy árva szót sem, sőt, azt hiszem, nem is köszöntünk egymásnak. Továbbra is rosszban vagyunk, ő haragszik, mert bunkó voltam, én haragszom, mert nem ad alkalmat, hogy jóvá tegyem. Volt, hogy kissé meginogtam

(harmadik szünet végén, amikor én be-, ő meg kifelé jött a teremből), és úgy éreztem, hogy azonnal beszélnünk kell, de hű csatlósom, Kinga odapattant mellém, és behúzott a lánymosdóba. Virág is velünk tartott, és becsukta maga mögött az ajtót. Az első emeleti mosdó egyébként törzshelyünkké vált, mindig oda rángatjuk be egymást, ha veszekedni/beszélgetni/kiabálni/sírni támad kedvünk.

Nekem ma mind a négyhez volt, úgyhogy időnként pityeregtem, aztán dühösen magyarázni kezdtem, összeszólalkoztam Kingával, végül váltottam pár szót Virággal. Egyébként Kinga nemcsak a suliújságban és a tanulmányi eredményével vette át Arnold helyét, hanem nagyon úgy tűnik, hogy odacsapódott hozzánk harmadiknak, és Arnold utódaként folyamatosan Virággal hadakozott.

Véleménykülönbségük olyan magas szintet ért el, hogy ha az egyik azt mondta, fehér, a másik rávágta, hogy fekete. És ez Cortezzel kapcsolatban sem volt másképp. Kinga azt az elvet vallotta, hogy egy „hatásvadász” videó miatt nem változik semmi, Cortez továbbra is a legmenőbb diák a suliban, és ezt ki is használja. Ellenben Virág abszolút Cortezt védte, indoklásként pedig olyasmit mondott, hogy durván félreismerjük. Én a fejemet kapkodtam köztük. Szokás szerint rólam már megint megfeledkeztek, így az eredeti problémára, miszerint „most mégis mit csináljak?” nem érkezett épkézláb ötlet. Klassz.

Ebédszünetben leváltam a társasjáték csoportomtól, és átmentem néhány másik osztályba, hogy fényképeket csináljak a suliújságnak. Igaz, már nincs segítőm, Dave és Macu mégis velem jöttek, bár gyanítom, ők csak ki akarták röhögni a többi csoportot, akik lelkiismeretesen társasoztak, míg a mi osztályunk lázadt, bábut evett (Zsolti sztorija toplistás a suliban), egymás fején szétverte a táblát

(Andris és Robi), és úgy általában zajongott. Körülbelül így telt a nap, suli után Karcsival sétáltam hazáig, aztán a kapuban elköszöntünk egymástól, és kezdődhetett a maratoni tanulásom. Az msn-re vacsi előtt néztem fel, de mindenki állapota „nincs a gépnél” volt, és a legtöbb üzenetben valami meccset vártak. Miközben a töltött csirke töltelékét próbáltam a lila párolt káposzta alá rejteni, hogy úgy tűnjön, megettem, megkérdeztem aput, tudja-e milyen meccsről van szó. Megállt a kezében a villa, és az órájára nézett.

– Elnézést – pattant fel hirtelen, és szó nélkül lelépett. Aha. Szóval fontos meccs.

Miután elmosogattam, felmentem a szobámba, hogy olvassak, de ahogy benyitottam, kissé ledöbbentem. Merthogy apu úgy döntött, nálam nézi a meccset. Óriási. Lerogytam az egyik babzsák fotelembe, és azon filóztam, hogy mikor volt utoljára bekapcsolva a tévém.

– Jó meccs? – érdeklődtem a pályát nézve.

– Még nem kezdődött el – fordult felém apu.

– Ó – vonogattam a vállam. Most ezt honnan kellett volna tudnom? Azt hittem, a meccs akkor kezdődik, amikor odakapcsol a közvetítés. A kommentátor izgatottnak tűnt. A játékosok is. Apu is.

Csak nekem volt totálisan mindegy.

– Szotyit? – nyújtotta felém apu a csomagot, miközben véletlenül sem vette le a szemét a tévéről.

Nagyon izgalmas volt, ahogy egy halom ember sorban áll.

– Hát – haboztam egy picit, aztán megvontam a vállam és belemarkoltam. Adjunk a patiknak, mit számít?

Pozitívum, hogy láttam valamit, amiről holnap mindenki beszélni fog a suliban, és hozzá tudok majd szólni. Wow. Negatívum: annyira untam a focit, hogy az egész csomag szotyit benyomtam. A kozmetikus örülni fog nekem. Jaj.

Cortez: 5/1 – L

Franciadoga: 5/4 – az utolsó feladatra nem maradt időm. Nem lesz ötös. LLL

Társasjáték hét: 5/2 – Baranyai ötlete volt az egész, és az imádott végzős osztálya szó nélkül játszott. A többi osztály viszont már baromira unja.

Justine: 5/5* – írt helyzetjelentést, mert volt a sulijukban egy irodalmi verseny, és mindenképp el akarta küldeni a fotókat. Ahogy megnyitottam, büszkén nevettem fel.

De rég láttam képet Arnoldról! Közönyösen állt a fényképen, azzal a jól ismert, „nyertem, de nem érdekel” tekintettel. Szívből örülök, hogy a Szent Johanna testvériskolájában is brillírozik. Nem is vártam mást tőle. ☺

Focimeccs: 5/? – Ööö. Láttam. Erről ennyit. ☺

Flóra: 5/5 – a kilencedikes lányról sikerült ma csinálnom egy képet, amikor az osztályukban jártam ebédszünetben.

Átküldtem Jacques-nak. Örült neki. Igazán.

Október 15., péntek

Életem egyik legrémesebb napja! Annyit sírtam, hogy bedagadt a fejem. Most aztán minden szétesett körülöttem!

Na, akkor sorjában. A nap normálisan indult, már amennyire mostanában normálisnak lehet nevezni. Megérkezés a sulihoz, néhány szó a többiekkel, házi odaadása Virágnak és Ricsinek, nem nézünk egymásra Cortezzel. Csak a szokásos.

A tanórák szinte elrepültek, semmi érdekes nem történt. Szünetekben a teremben maradtam, mivel egyre nehezebben viseltem, hogy az udvaron Cortez mellett ülve egy szót sem szólok. Ebédszünetben elérkezett a társasjáték hét utolsó feladata, az Activity. Mostanra már kellőképpen kijátszottuk magunkat, úgyhogy senkinek nem volt kedve, de Haller közölte, hogy muszáj.

– Elsőként Reni és Jacques – szólított fel minket a tanár. Beleittam a narancslémbe, aztán egy pillanatig eltöprengtem, hogy letegyem-e a pogim, de végül megvontam a vállam, és azzal együtt mentem a táblához.

Jacques elolvasta a feladatot, aztán kérdőn felém mutatta, mert nem tudta, hogy mit jelent. Gyors gondolkodás után (azért nem mindenkinek jut eszébe elsőre franciául, hogy villáskulcs) megsúgtam a fülébe, és kezdődhetett a játék.

– Indulhat? – fordította fel a kis homokórát az ofő.

– Igen – bólintottam, és feltettem a kezem.

– Pogácsa! – ordította be Zsolti. Megráztam a fejem.

– Pék! – kapta el a fonalat Dave.

– Péklapát! – kontrázott Zsolti.

– Neem! – szóltam rájuk.

– Reni, ne beszélj! – emlékeztetett a szabályokra Haller.

– Pogácsaképű! – tippelt tovább Zsolti.

– Szerinted ez a megfejtés? – nézett rá hitetlenül Kinga. – Hogy pogácsaképű?

– Lehet, hogy az! – húzta ki magát Zsolti.

Még mindig a fejemet rázva, tanácstalanul széttártam a karom. Ezek miről beszélnek?

– Liszt! – kiáltotta Ricsi.

– Úúú, Liszt Ferenc! – csillant fel Virág szeme.

Jacques-kal összenéztünk, és úgy láttam, ő is abszolút elvesztette a fonalat.

– Leveles tészta! – mondta határozottan Kinga. Nemet intettem, és sóhajtottam egy hatalmasat.

– Megvan! Gondterhelt pék! – üvöltötte Zsolti, mire mindenki felröhögött.

– Lejárt az idő – szólt közbe Haller.

– Villáskulcs! – néztem szembe az osztállyal.

– Mi? – hőkölt hátra Ricsi.

– Hogy jutottatok el a gondterhelt pékig, amikor még el sem kezdtem mutogatni? – kérdeztem.

– Mert pogi van a kezedben!

– Mert ez az ebédszünet, és szerettem volna megenni! – nevettem el magam kínosan.

– Ezért nem jár pont – mondta Haller, és kérte a következő párost.

Andris és Robi mentek a táblához, együtt elolvasták a feladatot, aztán vitatkozni kezdtek azon, hogy mit jelent. Ez volt az ő percük. Még tippelni sem tudtunk, mert egyszerűen nem kezdték el a játékot, csak ordítoztak és sértegették egymást. Haller az orrnyergét dörzsölgetve parancsolta a helyére a két rockert, akik tovább lökdösődtek. Macu és Dave következett.

– Az utolsó szamuráj! – ordította be Zsolti, amikor Macu megállt a táblánál.

– Te hülye vagy! – röhögött fel Ricsi teli szájjal. Nem vagyok biztos benne, de talán sonkás szendvicset rágott éppen. Legalábbis az én helyemről úgy látszott.

Dave és Macu elolvasták a feladatot, aztán összenéztek, és amolyan „ez jó lesz” stílusban bólintottak. Dave leült a tanári asztalhoz, és úgy csinált, mintha gépelne, Macu pedig mellette járkált, és tátogva beszédet imitált.

– Munkahelyi zaklatás! – nyögte be Ricsi. Az egész osztály felröhögött, Haller pedig reménytelenül felsóhajtott..

A játék tovább folytatódott, Zsolti és Ricsi hihetetlen baromságokat ordított be, aztán Kinga a gipszével az asztalra csapott, és bemondta a megoldást. Zárójelentés. Hogy ezt honnan tudta? Na, erre nem jöttünk rá. ☺

Utolsó óra után megálltam a lépcsőnél, és a többieket hallgattam, akik Zsoltiékhoz készültek.

– Ijj, de kár hogy nem jössz – szomorkodott Virág. Én annyira nem sajnáltam, egyrészt, mert Cortezzel egész héten nem beszéltünk, és nem volt kedvem péntek délután is kerülgetni, másrészt pedig megígértem anyunak, hogy a suli előtt várom.

Mostanában ritkán mentünk bárhová is, úgyhogy külön örültem, hogy elém jön. Amikor megállt a kocsi a suli előtt, anyu kiszállt, és köszönt a többieknek, miközben én bedobtam a táskám az anyósülésre. Ricsi mindenféleképpen tudni akarta, hogy milyen idő lesz, anyu pedig annyira részletesen válaszolt, hogy közbe kellett szólnom. Becsaptam az ajtót, és lehajtottam a napellenzőt, hogy egy pillantást vessek a tükörből a suli előtt hagyott társaságra.

– Aranyosak ezek a gyerekek – mosolygott anyu, és látszott rajta, hogy kedveli az osztálytársaimat.

Igaz, a felét nem tudja annak, hogy milyenek valójában, de így, csoportban látva őket tényleg

„arinak” tűnnek egy felnőtt számára. Kíváncsi vagyok, hogy a tanári kar hogy vélekedik. – Cortezzel rosszban vagytok? – kérdezte hirtelen.

– Hát. Nem vagyunk jóban – ismertem be. És ezzel le is zártam a témát.

Majdnem két órát töltöttünk a szupermarketben (leragadtam a könyveknél, na ☺), beszélgettünk meg sétáltunk, nézelődtünk, egyszóval klasszul telt a délután. És aztán minden megváltozott. L

Ahelyett, hogy hazamentünk volna, bevártuk aput egy étteremben, hogy majd ott vacsizunk. Én még akkor sem sejtettem semmit, amikor apu megérkezett; túlságosan lekötött, hogy gyros tálat vagy kebabot egyek a töröknél. Néha nem ártana figyelnem a részletekre…

Amikor tálcával a kezemben leültem az asztalhoz, anyuék közt vibrált a levegő. Erősen olyan érzésem volt, hogy lemaradtam valamiről.

– Miről van szó? – lestem hol egyikükre, hol a másikra.

– Reni, neked még nem mondtam… – kezdte anyu, és összerándult a gyomrom. Abban a pillanatban elment az étvágyam. Az ilyen kezdetű mondat mindig baljós. – Kaptam egy állásajánlatot.

– Úristen. Ugye nem költözünk el? – jutott önző módon eszembe az első lehetőség.

– Nem – mosolyodott el anyu. Hurrá. Már csak jobb hír következhet, úgyhogy hátradőltem, és vártam, hogy mi fog történni.

Anyu röviden elmagyarázta, hogy megkeresték az egyik kis kereskedelmi tévécsatornánál, hogy dolgozzon ott meteorológusként. Ami baromi klassz dolog, úgyhogy már örültem, mivel anyu közölte, hogy elfogadta. Én azt hittem, hogy ez egy ilyen örömteli dolog, amit most éppen megünneplünk. Apu viszont nagyon idegesnek tűnt, és felém fordulva közölte, hogy anyu ezt egyedül döntötte el. Jaj, ne! Balhé lesz, és mindkettő nekem mondja az igazát, mintha valami bíró lennék, akit meg kell győzni. A gyomrom akkora volt, mint egy teniszlabda, és csak hebegtem valamit arról, hogy

„én most hallok először mindenről”. A szüleim ezután egyszerűen kizártak a beszélgetésből, és egymással kezdtek vitatkozni. Anyu érvelése az volt, hogy ilyen lehetőséget nem hagyhat ki, és annyi történik, hogy kicsit többet fog dolgozni. Erre apu kontrázott, hogy már így is alig látjuk, ha másik munkája is lesz, akkor lassan haza se fog jönni. Anyu a fejéhez vágta, hogy apu is alig van otthon, hajnalban megy, késő délután jön, úgyhogy ő ne beszéljen. Na, és erre apu hirtelen felindulásból rávágta, hogy „amíg ő egy cégnél éppen a leépítésekkel bajlódik, mert barátokat kénytelen kirúgni, addig anyu viharokat figyelget”. Húú. Levegőt sem mertem venni, és éreztem, hogy baklavát már nem fogok tudni venni magamnak, ugyanis pillanatokon belül indulunk haza. Anyu „ezt hogy képzeled?” tekintettel meredt apura, aki viszonozta egy „igazam van!” pillantással. A top 5 rémálmom közé tartozik, hogy a szüleim egy pláza éttermei közt vesznek össze, tzatziki és falafel felett. Komolyan, ez még azt is megelőzi, hogy álmomban cipő nélkül megyek suliba.

– Vedd a kabátod, indulunk – pattant fel anyu, és a hirtelen mozdulattól felborult a széke. Mindenki

(még a pitát melegítő török is) felénk nézett. Zavartan felálltam, és az érintetlen gyrosomra néztem.

Kinga erre azt mondaná, hogy Afrikában éheznek, úgyhogy némi töprengés után felvettem a műanyag tányért, mert nem akartam, hogy kidobják az ételt.

Nos. Anyu idegesen, határozott léptekkel indult a parkoló felé, én meg utána loholtam egy gyros tállal a kezemben. Azt hiszem, furcsán néztek rám. Számított? Nem.

Szó nélkül ültem be a kocsiba, és hazáig meg se nyikkantam. Egyrészt, nem mertem anyuval beszélni, mert vibrált az idegtől, másrészt nem akartam aput kibeszélni. Hazaérve letettem a tányért az étkezőasztalra, és a tekintetemmel követtem anyut, aki fel-le mászkált. Három perccel később megérkezett apu is. Ahogy egymásra néztek, lehunytam a szemem. A java csak eztán következett. A vitájukat hallgatva már tudtam, ez nem ma kezdődött.

Előttem ugyan simán eltitkolták, de a felgyülemlett sérelmek úgy záporoztak, hogy azonnal megértettem, ez már jó ideje tart. És nem csak anyu új munkájáról volt szó. Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Olyan válogatott szemrehányásokat vágtak egymás fejéhez, hogy én szégyelltem magam, ráadásul fül- és szemtanúja voltam az egésznek, mert tágra nyílt szemmel csak ültem az étkezőasztalnál, és kapkodtam a fejem. Szó volt mindenről. Munkáról, pénzről, időről, elhanyagolásról, de még rólam is. A szülők adu-ásza, amikor a gyerekkel dobálózhatnak.

Mindkettőtől meghallgattam, hogy a másik „nem foglalkozik velem”, és „szegény gyerek állandóan egyedül van” stb., stb. Oké, tény, hogy gyakran érnek későn haza, de nem vagyok hülye. A tizenhetet töltve, bármilyen hihetetlen is, át tudom látni, hogy ha valaki dolgozik, akkor nincs otthon. Örültem volna, ha kihagynak ebből, de folyamatosan velem dobálóztak, én meg a sok kiabálást hallva elsírtam magam.

– Most nézd meg, mit csináltál a gyerekkel! – förmedt anyu apura. Erőt vettem magamon, és letöröltem az arcom. Mindkettejüket hibáztattam, és hirtelen megharagudtam anyura, amiért apura próbálta kenni az egészet. De ez az érzés csak egy pillanatig tartott, mert apu kontrázott, hogy „anyu tette ezt velem”. Ekkor már nem sajnáltam.

Némán ültem az asztalnál, és úgy éreztem, ha ez jelenti a felnőttkort, köszönöm, maradnék gyerek.

A vitájuk több részből állt. Néha hangosabb, néha halkabb. Csitult kicsit, aztán megint robbant.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ennek a vége. Két és fél keserves óra után (komolyan annyi volt!) anyu aztán megelégelte, és felém fordult.

– Pakolj össze!

– Tessék? – kérdeztem rekedten, mert a hosszú szótlanságtól elment a hangom.

– Menj már! – sürgetett.

– Hová megyünk? – riadtam meg.

– A nagyiékhoz.

– De én nem akarok… – kerekedett el a szemem. Anyu idegbetegen rám förmedt, úgyhogy behúzott nyakkal siettem fel a szobámba. Egy pillanatig kérdőn meredtem magam elé, aztán bedobáltam a sulitáskámba pár tancuccot (a hétfőit legalábbis), a naplóm, két pólót, egy pulcsit, farmert, fehérneműt, majd mikor anyu felkiabált, hogy „Renáta, indulunk!”, sietve betettem a notebookom a laptoptáskába. A töltőt a nyakamba akasztottam, és lerohantam a lépcsőn.

Apu szemrehányó pillantással méregette anyut, amikor megérkeztem. Ez a legerősebb női reakció.

Balhé van, viszem a gyereket. Sírógörccsel küzdve néztem apura, aztán a nyitott ajtó felé indultam, mert anyu már kiállt a kocsival. Jó, hogy megvárt!

– Reni – szólt utánam apu.

Szorító mellkassal néztem vissza. Apu a kihűlt gyros tálat nyújtotta felém. Ekkor nem bírtam tovább, és kitört belőlem a bőgés.

– Ne sírj – simította meg a vállam, amikor átvettem a kaját.

– Most mi lesz? – néztem a szemébe, és annyira fájt látni, hogy szomorú.

– Nem tudom – mondta őszintén.

Anyu ráfeküdt a dudára, úgyhogy összerezzentem.

– Hívsz? – kérdeztem összeszorított fogakkal.

– Persze – mosolyodott el fáradtan.

Sóhajtva bólintottam, és kifelé menet alig láttam a könnyeimtől.

Becsuktam a kocsiajtót, anyu pedig beletaposott a gázba. A farmerdzsekimen landolt a csípős szósz.

Abból, hogy a nagyi kint állt a házuk előtt, sejtettem, hogy anyu felhívta. Mellesleg nem csak a balhé miatt nem akartam a nagyiékhoz menni. Semmi kapcsolatom nincs velük (soha nem is volt).

Apu szüleit jobban bírom, mert bár ők Kanadában élnek, mégis sokkal többet tudnak rólam, mint anyu szülei, akik közel laknak és magasról tesznek rám.

Szó nélkül mentem be a házba, miközben folyamatosan sírtam. Félig a szomorúságtól, félig a dühtől. Anyuék a konyhában beszélgettek (a nagyiék kiélvezték a helyzetet, és mindenfélét mondhattak apura gond nélkül), én meg felmentem az ideiglenes szobámba. Minden kamasz álma.

Öreg bútorok, semmi elektronika, idegen illatok és bazikemény ágy. Hurrá. Levágtam magam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón át hallgattam a lentiek fröcsögését. Már elmúlt éjfél, amikor anyu benyitott.

– Jó éjszakát – mondta fáradtan, gyűrött arccal.

– Neked is – motyogtam bedagadt, kisírt szemekkel.

– Holnap megbeszélünk mindent – simított ki a homlokomból egy tincset, mire bólintottam. A holnap is klassz lesz. Éljen.

Ledőltem az ágyra, anyu lekapcsolta a villanyt, és becsukta maga mögött az ajtót. Drakulát meghazudtoló módon ültem fel azonnal. A franc álmos ilyenkor!

Bedugtam a konnektorba a töltőm, és benyomtam a laptopom. Miközben bootolt, azon imádkoztam, hogy Virág legyen online. Ha valaki, akkor ő tud segíteni, vagy legalább meghallgat. Ő

igazán „balhés szülő”-specialista. Az msn betöltött, én pedig szomorúan néztem végig a szürke neveken. Ne már! Péntek van, nem alhat mindenki negyed egykor!

Úgy hagytam a gépem, és hanyatt feküdtem az ágyamon. Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a sírást. Nem igazán ment, a könnyek legördültek az arcomon, és eláztatták a fura szagú ágyneműt. Legalább félórát feküdtem a gondolataimmal foglalkozva, amikor az msn jelzett. Egy pillanat alatt feltápászkodtam, és az ölembe vettem a gépem… De nem Virág volt. Másolom.

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: ?

Cortez üzenete: Mit csinálsz? Késő van.

Reni üzenete: Semmit.

Cortez üzenete: Oké.

Reni üzenete: Szia.

Kifújtam az orrom (már tisztára kipirosodott), aztán szomorúan pillantottam a képernyőre.

Cortez üzenete: Jól vagy?

Na, erre ráérzett.

Reni üzenete: Nem…

Cortez üzenete: ?

Reni üzenete: Nem akarok beszélni róla.

Cortez üzenete: Oké.

Reni üzenete: Kösz.

Vártam pár pillanatot, aztán úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom.

Reni üzenete: Nem vagyok otthon. L

Cortez üzenete: ?????????? HOL VAGY???

Reni üzenete: Nem, semmi baj. A nagyiéknál.

Cortez üzenete: Kanadában? ☺

Minden fájdalmam ellenére elmosolyodtam.

Reni üzenete: Nem. ☺

Cortez üzenete: Meddig leszel ott?

Reni üzenete: Nem tudom. Anyun múlik…

Cortez üzenete: Apukád?

Reni üzenete: Otthon van. LLL

Cortez üzenete: …balhé?

Reni üzenete: Igen. L

Cortez üzenete: Próbálj meg aludni.

Reni üzenete: Nem tudok.

Néztem a képernyőt, de nem jelezte, hogy ír. Már épp pötyögni akartam, hogy most hová tűnt, amikor olyan történt, ami még soha. Cortez videóhívást indított. Megdörzsöltem az arcom, és kifújtam a levegőt, aztán rányomtam. Kissé hátrahőköltem, mert a kameraablakomat látva annyira rosszul néztem ki, hogy féltem, Corteznek örökké rémálmai lesznek. Az ő kamerája is működésbe lépett, és egy pillanattal később megláttam. Sötétben volt, csak a laptop és a tévé fénye világította meg az arcát. A falnak dőlve ült, és csodálkozva nézett rám. Mármint az ablakomra.

– Szia – mondta szomorú mosollyal az arcán.

– Szia – túrtam bele a hajamba. – Bocs, amiért. Szóval. Hogy így nézek ki – nyögtem ki.

Mosolyogva megvonta a vállát, mint aki észre sem vette…

– Hogy vagy?

– Nem túl jól – sóhajtottam.

– Gondolom – biccentett komoran.

– Sose láttam még ilyennek őket – töröltem meg a szemem, mert ismét folyni kezdtek a könnyeim.

– Azt hittem, minden rendben. Legalábbis én nem vettem észre semmit – szipogtam.

– Nem vettél észre valamit? De meglepő – nevetett keserűen.

– Mi? – hagytam abba az orrfújást.

– Semmi – legyintett.

Cortez félrenyúlt, aztán beleivott egy dobozos kólába. Ösztönösen elnevettem magam.

– Hogy tudsz éjjel kólát inni?

– Miért? – kérdezte őrületesen menő mosollyal. Az egész olyan nagyon bizalmasnak tűnt, mindketten félhomályban, az éjszaka közepén beszélgettünk, amitől megdobbant a szívem annak ellenére, hogy teljesen kivoltam idegileg. – Minden rendben lesz – váltott témát, mire nem túl nagy meggyőződéssel bólintottam.

– Nagyon remélem. Haza akarok menni – szorult össze a mellkasom.

– Tudom. Hol vagy pontosan? – kérdezte.

– 1980-ban – vágtam rá, ahogy körbenéztem a szobában. Cortez felnevetett, én meg normálisan válaszoltam.

– Akkor nem vagy messze a sulitól.

– Nem. De jó lenne hétfőn otthonról indulni – töröltem meg ismét a szemem.

Cortez lehalkította a tévét, én meg összeszedtem minden bátorságom, és úgy döntöttem, eljött a pillanat, hogy tisztázzuk a dolgokat.

– Figyelj – kezdtem. Visszaült a gép elé, és érdeklődve nézett rám. – Bocs. Bunkó voltam. Tudom – ismertem be. Cortez elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Hagyjuk, jó?

– Oké. Kösz – hunytam le a szemem hálásan.

Hirtelen megkordult a gyomrom, én meg rájöttem, hogy szédülök az éhségtől.

– Vársz öt percet? Vagy mész aludni? – kérdeztem vacillálva.

– Várok – mondta.

Félretettem a gépem, és halkan lesiettem. Betettem a mikróba a vacsim, és felmelegítettem.

Lopakodva mentem vissza az emeletre. Elhaladtam a nagyiék szobája mellett. Nagypapa úgy horkolt, hogy simán becsukhattam az ajtót anélkül, hogy bárki felébredne. Törökülésbe ültem, a laptopot az ágyra tettem magam mellé, és az ölembe vettem a műanyag tányért.

– Oké – húzta össze a szemét Cortez. – Kiakadsz, hogy kólát iszom éjjel. Te mi a fenét eszel egykor?

– Gyros tálat – nevettem fel, és közelebb tartottam a gépemhez, hogy jól lássa.

– Iszonyat undorító – bólintott.

– De finom – vonogattam a vállam.

Miközben megvacsoráztam, végig beszélgettünk. És utána is. Sőt. Az az igazság, hogy teljesen megfeledkeztem mindenről. Anyuékról, arról, hogy hol vagyok és miért, sőt, arról is, hogy egész héten nem beszéltünk egymással. Csak beszélgettünk, mindenféléről, összevissza. Néha nevettünk, néha meg komolyra fordult a szó. Néha kiröhögött, néha elvörösödtem. De egy biztos. Még soha, de soha nem fordult elő, hogy folyamatosan, ennyire őszintén és fesztelenül viselkedtünk volna egymással A webkamerázásnak is megvan a maga előnye. Személyesen személytelen, az emberek sokkal nyitottabbak és közvetlenebbek. Fogalmam sincs, miért, de ez velem is így volt. Cortez messzinek tűnt, mégis közelinek, és pont emiatt nem voltam frusztrált.

– Reni – nézett bele a kamerába, mire felszaladt a szemöldököm.

– Igen?

– Fél öt – mondta, nekem meg elkerekedett a szemem. Rápillantottam a Baby G órámra, és értetlenül megráztam a fejem.

– Az nem lehet…

– De – mosolyodott el.

– Ó. Oké. Akkor aludni kéne – húztam el a számat.

– Aha – bólintott.

– Kösz, hogy fent maradtál miattam.

Cortez lazán megvonta a vállát, és intett. Zakatoló szívvel köszöntem el, és megvártam, hogy kinyomja. Lecsuktam a laptopom tetejét, és elvágódtam oldalra. A fejem zúgott a sok sírástól, viszont nem tudtam nem mosolyogni. Aztán hirtelen bedugtam a párnám alá a telefonom, mert eszméletlen hangerővel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Amikor elhallgatott, és a szobában újra beállt a síri csend, előhúztam a nagypárna alá rejtett mobilom, és megnyitottam. Cortez írt. Másolom.

Cortez üzenete: Holnap üzenj. Jó éjt, Reni. xxx Remegő kézzel írtam vissza. A pocsék estémtől, a szüleim vitájától és a nagyiék házától függetlenül mosolyogva fogok elaludni, a mobilommal a fejem mellett. No comment.

Vita: 5/1* – LLL

Apu: 5/1 – szegény, most otthon van egyedül.

Internet: 5/5 – örök hála a szomszédoknak, akiknek a hálózatára rácsatlakoztam. Huppsz.

Sírás: 5/1 – kis, disznószemeim vannak, mivel bedagadt a fejem. Óriási.

Telefontöltő: 5/1 – otthon maradt. L

Gyros tál: 5/3 – hosszú utat tett meg, mire megettem.

Fogselyem: 5/1 – otthon maradt. Hurrá. L

Cortez: 5/5* – Annyira szeretem!!!!

Október 17., vasárnap

Újra itthon. Az egész tegnapi nap rémes volt, semmi mással nem telt az idő, mint hogy néma csendben ültem a konyhában, és anyut hallgattam. Úgy tűnt, soha nem fogy ki az érvelésből, újabb és újabb sérelmeket fedezett fel, és megállás nélkül, nonstop szidta aput. Az egyoldalú véleménynek nem örültem, szerettem volna aput is hallani, de erre nem volt lehetőség. Úgyhogy egész nap hallgattam a dühöngést (a nagyiék partnerek voltak benne rendesen), és csupán egyetlenegy dolog tartotta bennem a lelket. Hogy délelőtt fél tízkor ráüzentem Cortezre, hogy „nem bírom tovább, megőrülök”, mire visszaírt. Kisebb nagyobb megszakításokkal éjfélig sms-eztünk, aztán lefogyott a kártyám.

Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki lóg a csengőn. Fáradtan és álmosan botorkáltam le a lépcsőn.

– Apu! – pattant fel azonnal a szemem, és a nyakába ugrottam. Anyu és a nagyiék hűvösen méregették aput, aki afféle „most már elég lesz ebből a cirkuszból” nézéssel pillantott körbe.

Mivel úgy éreztem, ez kettejükre tartozik, a nagyiékkal együtt átvonultam a konyhába, és miközben csináltam magamnak egy kakaót, rájuk szóltam, hogy ne hallgatózzanak. Elég önfeláldozó gyerek vagyok, merthogy a szituáció tisztázása érdekében vállaltam, hogy addig egyedül maradok a nagyiékkal. Hát, érdekes volt. Megkérdezték, milyen a tizedik, közöltem, hogy tizenegyedikes vagyok. Aztán másfél órán keresztül hallgattunk; a kanál koccanása a bögre oldalához, a mikró csipogása és a kint fújó szél volt az össz zaj a helységben. Kicsit kínos volt. Kicsit. Aztán, amikor már jó ideje nem hallottam hangokat bentről, anyu jött be a konyhába.

– Készülj, Reni, indulunk.

– Ó, de jó! – szakadt ki belőlem, és a megkönnyebbüléstől szinte elszédültem. A nagyiék morogva fejezték ki nemtetszésüket, én azonban már ott sem voltam. Rekordidő alatt pakoltam össze a cuccom, és már ültem is be apu kocsijába.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt vagyok, amikor hazaértünk. A szüleim amolyan felnőttekre jellemző módon úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, én azonban láttam magamon, hogy ez a hétvége rendesen kikészített. Egyikükkel sem beszéltem a történtekről. Ha ők úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, akkor természetesen én sem fogom felhánytorgatni. Örültem, hogy végre vége van! A szobámban bekapcsoltam a gépem, és feljelentkeztem az msn-re. Virág azonnal videóhívást indított, és boldogan mesélte, hogy egész hétvégén a Millenárison volt Ricsivel, és egy csomó gördeszkás videót készítettek.

– Veled mizu? – kérdezte csillogó szemmel. Lehunytam a szemem, és mosolyt erőltettem az arcomra.

– Minden oké. Csak kicsit fáradt vagyok.

Nem meséltem el neki. Egyrészt, mert már megoldódott a probléma, másrészt, kicsit szégyelltem is a dolgot. Akkor is, ha én nem tehettem semmiről. Virág tovább csacsogott, én meg közben rákattintottam Cortez nevére, és bár offline volt, hagytam neki egy üzenetet. Másolom:

Reni üzenete: Szia… Itthon vagyok, minden rendben. Nincs pénz a kártyámon, még egy órát online leszek, ha vagy, írj. És… Köszi. ☺

Sajnos egy óra elteltével sem jelentkezett be, úgyhogy elköszöntem Virágtól, és átnéztem a házikat.

Egy zacskó vaníliás karikával éppen a matekfüzetem fölé görnyedtem, amikor megszólalt a Green Day Basket Case. Azonnal felkaptam a telóm.

– Szia – hunytam le a szemem boldogan.

– Mit csinálsz? – kérdezte köszönés nélkül.

– Merőleges vektorok skaláris szorzatát – feleltem. Cortez elröhögte magát.

– Ki tudsz jönni?

– Mi? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Fél tizenegy van – tettem hozzá furán. Cortez csak nevetett, aztán összecsaptam a füzetem, és mondtam, hogy mindjárt.

Felkaptam egy farmert, a tornacsukám meg a dzsekim, aztán kihúztam a gumit a hajamból, és kicsit összeborzoltam, hogy ne álljon olyan bénán. Kisurrantam az ajtómon, le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, anyuék meghallják és lebukok. Összeszorított fogakkal nyomtam le a kilincset, és olyan lassan húztam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy óráknak éreztem, mire végre kiléptem a kapun. Cortez a kerítésnek dőlve ácsorgott.

– Még megvacsoráztál? – kérdezte felháborítóan szép mosollyal.

– Nem. Csak nem szoktam kiszökni – magyarázkodtam.

Még mindig mosolygott, úgyhogy én is elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy látom, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt túlságosan, hogy éppen kilógtam. Te jó ég!

– Hogy vagy? – kérdezte.

– Hát… pokoli hétvégém volt, de azt hiszem, most már minden rendben van.

– Örülök.

– Kösz, hogy tartottad bennem a lelket – túrtam bele zavartan a hajamba. – Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? – kérdeztem félve.

– Mondhattad volna, mielőtt kiteszem a Facebookra – csettintett.

– Mi? – kerekedett el a szemem.

Cortez felnevetett, és megcsóválta a fejét.

– Miért mondanám el?

– Jó, oké, értem – sziszegtem beégve.

A hirtelen beállt csendben a közvilágítást néztem, mintha olyan érdekes lenne. Cortez rágózott és engem fürkészett.

– Lassan vissza kéne mennem. Anyuék frászt kapnak, ha rájönnek, hogy nem vagyok otthon…

– Oké – bólintott.

Már indultam volna be, amikor megtorpantam.

– Miért jöttél most ide? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Cortez ellökte magát a kerítéstől, és a szemembe nézett.

– Látni akartalak – mondta. A föld megingott alattam, és megremegtek a térdeim. Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pillangóimnak legalább a fele szörnyethalt, és én sem voltam túl stabil állapotban. Cortez tovább nézett, nyilván valamiféle választ várt, amikor megmozdult az automata kapu. Annyira megijedtem, hogy félreugrottam.

Cortez visszadőlt a kerítésnek, és amolyan „ez jó lesz” tekintettel fonta össze maga előtt a karját.

Apu kocsija tolatott, aztán, amikor a kocsi oldala kiért a kapun, megláttam az anyósülésen telefonáló anyut. Ahogy apu észrevett, satufékezett, anyu pedig kipattant mellőle.

– Renáta! – kiáltotta, aztán észrevette Cortezt, és összehúzta a szemöldökét. – Pontosan mit jelentsen ez? – förmedt ránk, amikor Cortez szemtelenül intett.

– Anya, csak kijöttem… odaadni a házim – füllentettem ösztönösen.

– Van fogalmad róla, hogy mit éltünk át apáddal??? – kiáltotta. Oké, maximum negyedórára tűntem el, nem egy évre. Ráadásul a ház előtt álltam, még csak odébb se sétáltam. Kissé túlreagálják.

– Azt hiszem, mennem kell – mondtam Corteznek.

Apu visszaállt a garázsba, anyu pedig szigorú arccal meredt ránk.

– Te befelé! – intett nekem. – Cortez, te pedig, lennél szíves emberi időpontban elkérni a házit? – szólt gúnyosan. Naná, hogy nem vette be ezt a házi dolgot.

– Hogyne – lökte el magát Cortez a kerítéstől, és elindult haza.

Összeszorult szívvel néztem utána, miközben folyamatosan liftezett a gyomrom. Még akkor sem tudtam levakarni a mosolyt a fejemről, amikor beértünk a házba, és anyu kifakadt.

– Tudom, hogy megviselt a hétvége! De szökés??? – lapozgatott egy kamaszkezelő könyvet olyan gyorsan, hogy két vagy három lap beszakadt.

– Szökés? – kérdeztem vissza nevetve. – Anyu, csak kimentem pár percre!

– Vasárnap este tizenegykor? Szó nélkül? Renáta, ez igazán nem vall rád! A frászt kaptam, hogy hová tűntél!!! Azt se tudtuk, hol keressünk!

– Csak ki kellett volna nézni az ablakon – motyogtam. Rögtön megkaptam, hogy „ne feleseljek”.

Anyu a fejébe vette, hogy annyira összezavarodtam, hogy meg akartam szökni.

– Anyu! – ráztam a fejem. – Nem akartam meglógni! Itt álltam a ház előtt!

– Úristen – meredt maga elé, mint aki meg se hallott. – Mint az a Runaway Train-klip! A

Csellengőkről! – suttogta, aztán rémülten lapozgatta tovább a könyvet. Azt hiszem, azt kereste, mi a teendő, amikor a gyerek szökni akar. Szerettem volna tanácsolni, hogy lapozzon oda, ahol arról írnak, mi a teendő, amikor a gyerek szerelmes. Nem ugyanaz.

Lehajtott fejjel mentem fel a szobámba, és ahogy beléptem az ajtón, kérdőn néztem apura. Egy centivel állt az ablakom előtt, és méregette. Te jó ég! Ha rácsot kapok, írok egy levelet a gyermekvédelmiseknek!!! ☺

A hétvége: 5/1 és 5/5 – Most már inkább elalszom.

Október 18., hétfő

Reggel a suli előtt az osztálytársaim röhögve sztorizgattak a hétvégéről. Andris és Robi büszkén mesélték, hogy tizennégy órán keresztül lőtték egymást a számítógépen, és ínhüvelygyulladást kaptak, Zsolti saját bevallása szerint annyit gyúrt, mint az „állat”. Dave programozott (?), Macu Dinával moziba ment, Virág és Ricsi, ugye, a Millenárison voltak, Kinga pedig leszedte a gipszét, mert nem bírta tovább, annyira viszketett a karja.

– Nem veheted le a gipszet, csak ha a doki mondja! – nevetgélt Virág.

– Na, ide figyelj! – förmedt rá Kinga. – Szembeszálltam a természettel, és elértem, hogy a hajamban máshol legyen a forgó! Engem egy gipsz nem fog megállítani!

– Jó, de a karod… – rázta a fejét Virág.

– Összeforrt! – vitatkozott Kinga.

A hűvös őszi szélben mosolyogva hallgattam a többieket.

– Ren, te mit csináltál? – érdeklődött Ricsi. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, aztán összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Óvatosan rám mosolygott, én pedig lesütöttem a szemem.

Ricsi kérdőn kapkodta a fejét köztünk. – Oké, vágom. – legyintett.

– Péntektől őszi szünet! – jutott Zsolti eszébe, és szerencsére témát váltottunk.

Emelt francián továbbmentünk az anyaggal, és igyekeztem az órára koncentrálni, de nehezen sikerült, ugyanis semmi más nem járt a fejemben, csak Cortez. Csengetéskor a tanár kiment a teremből, és miközben kivettem az uzsim a táskámból, Jacques fordult felém. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem az őszi szünetben elmenni vele pár iskolai programra. Örömmel igent mondtam, aztán átnéztem a sulibox ajtaján becsúsztatott lapot, amin a programok voltak felsorolva.

– Kéri valaki a szendvicsem? – kérdeztem, mielőtt beleharaptam volna. Párizsis zsömle. Bah.

– Ühüm – bólogatott Virág. Odaadtam neki, én meg úgy döntöttem, inkább veszek a büfében rántott húsos szendvicset. Zsoltival együtt álltunk be a sorba.

– Kérj csak előttem – engedtem magam elé.

– Kösz – hajolt be az ablakon, és kért egy banánt.

– Diéta? – érdeklődtem.

– Ja – biccentett, aztán félreállt, hogy bevárjon. Szegény, szinte kinézte a számból a szendvicsemet, úgyhogy kérdőn felé nyújtottam, hogy kér-e belőle. – Nem, erős vagyok – biccentett, és undorodva pépesre rágta a banánt, aztán azzal gusztustalankodott, hogy megmutatta, hogy néz ki a szájában.

Örömmel figyeltem.

A folyosón sétáltunk, amikor Kinga hangjára lettünk figyelmesek. Éppen egy végzőst hajtott el kedvesen.

– Komolyan azt hitted, hogy veled mutatkozom a halloween bulin? – oltotta le gúnyos mosollyal szegény srácot.

A fiú vörös fejjel motyogott valami olyasmit, hogy „csak megpróbálta”, és már el is húzott.

– Hozza a formáját – sziszegte Zsolti Kingát nézve.

– Legalább öten hívták, mindre nemet mondott – feleltem mosolyogva.

– Ja, ő ilyen bunkó. Élvezi, hogy nemet mondhat – harapott bele a banánba Zsolti.

– Ööö. Szerintem van, akivel szívesen jönne – jegyeztem meg halkan, és imádkoztam, hogy Zsolti kapcsoljon.

– Budoár? Majd webkamerán nézi – vihogott. Nem. Nem kapcsolt. – Hé, Ló! – üvöltötte. Kinga odakapta a fejét. Zsolti neki is megmutatta, hogy néz ki a banán megrágva. Kinga pislogás nélkül meredt rá.

– Te vagy a legundorítóbb ember a világon – jelentette ki rezzenéstelen arccal. – Azt mondtam, ember? — nézett körbe Kinga erőltetett meglepődöttséggel.

– Nesze – dobta meg Zsolti a banánhéjjal.

Örülök, hogy szeretik egymást. A halloween buli egyébként top sztori a Szent Johannában, a sulirádió minden szünetben bemondta, hogy az idei halloween témája az „élőhalottak éjszakája”, házi feladat pedig megtanulni Jacko Thriller-táncát. Amúgy a diákokat csak az kötötte le, hogy ki kivel fog jönni. Virág természetesen Ricsivel, Kinga erős, független lányként egyedül, én meg… Vártam, hogy Cortez elhívjon. De nem tette. Ebédszünetben a padon ülve összehúztam magamon a dzsekimet, és az 1984 végét olvastam, amikor Móni odabillegett.

– Cső – vigyorgott körbe. – Cortez, a halloween bulira egyedül jössz? – kérdezte, én pedig megakadtam a sor felénél. Nem néztem rájuk, de természetesen a betűket szuggerálva vártam a választ.

– Nem – felelte lazán. Megremegett a kezemben a könyv. Nem hívott meg, de nem egyedül jön. Ez mit jelent? Kivel jön? Jaj már! L Móni kissé meglepődött, de végül ráhagyta, és körbefordult. Ricsi kilőve (sok Szent Johanná-s lány legnagyobb bánatára), Macu szintén, Bálint még csak kilencedikes,

Karcsit ruhatárnak használják… Maradt Dave és Zsolti. Az utóbbit választotta.

– Zsolti? Jössz velem?

– Felírlak. Sorsolás pénteken – röhögött.

– Ne szívass már! – csapott rá Móni.

– Mit hittél? Csomóan hívtak. Még nem döntöttem. Dave tanácsára kétfordulós versenyt hirdetek.

A legjobb háromba lehet, hogy beleférsz.

– Elmentek ti a fenébe.

Óriási röhögés következett, a fiúk remekül szórakoztak, Móni pedig kínosan mosolygott.

– Csak én jövök egyedül? – kérdezte.

– Kinga is – vágta rá Virág.

– Ahha – forgatta a szemét Móni csalódottan.

– Én is – mondtam némi hezitálás után.

– Te is? – csodálkozott Dave.

– Igen – mosolyodtam el keserűen.

– Zsák nem hívott? – kérdezte Ricsi.

– Ő mást szeretne hívni – vonogattam a vállam.

– Akkor kivel jössz? – pislogott nagyokat Virág.

– Hát – tártam szét a karom –, azzal, aki elhív – fordultam körbe. Dave, Zsolti, Karcsi, Bálint és két végzős fiú elfordultak, és különböző dolgokat kezdtek figyelni. Mint például a cipőorrukat, az eget vagy éppen az ablakban üvöltöző Andrist… ez nem igaz!

– Vagy egyedül – javítottam ki magam kínosan. Ugyanis eszükbe sem jutott elhívni. Éljen a népszerűség. Hurrá.

A sulirádióban egy HS7-szám ment (Utazás a kegyetlenbe), Virág azt énekelgette, amíg ránk nem csöngettek. Egész szünetben szerettem volna megkérdezni Cortezt, hogy kivel jön, de nem mertem, mert az olyan, mintha elvártam volna, hogy elhívjon. Ami egyébként igaz is, de neki ezt nem kell tudnia. Ha mást hívott, ám legyen. L

Utolsó óra után a tesiöltözőben fésülködtem, Virág pedig a szemüvegét törölgette, mert összemaszatolódott, amikor Adam Lambertet fényképezte a hétvégén. Mármint a kutyát. Nem, nem akarom tudni, hogy mivel tölti az idejét. ☺ Az a-s lányok a velünk szemben lévő padon témáztak,

Kinga pedig felmentettként unottan üldögélt mellettük.

– Ki a fenét hívjak el? – panaszkodott Tami. Edina gúnyosan mosolygott, őt nem érintette a probléma, merthogy Macuval jár.

– Annyira felszínesek vagytok – fújtatott Kinga, aki baromira unta már a témát. – Kit érdekel, hogy ki kivel érkezik?

– Minket – vágta rá Edina.

– Járassátok csak le magatokat – hagyta rájuk.

– Cortezzel ki jön? – kérdezte az egyik a-s lány, mire felkaptam a fejem.

– Nem tudom – tárta szét a karját Edina.

– Lehet, hogy nem a mi sulinkba jár az illető – biccentett Tami. Nekem ez eszembe se jutott, úgyhogy azonnal beleállt a görcs a gyomromba. Akkor ez bizony Viki lesz. De miért?

– Mindegy. Kilőve – hagyta rá Edina. – Szerencse, hogy nekem ott van Macu.

– Igen, kész szerencse – nevetett fel Kinga gúnyosan.

– Legalább én jövök valakivel – kontrázott Edina.

– Ez igaz – bólogatott Tami. – Pech, hogy Ricsit nem lehet hívni.

– Hívhatod. Hátha észhez tér – vigyorgott Dina gonoszul. Éreztem, hogy elönt a méreg, a mellettem ülő Virág pedig csak pislogott. Konkrétan úgy kezdtek róla beszélni, mintha ott sem lenne.

– Bocs, de itt ül a barátnője. Ha nem zavar – álltam eléjük felháborodva.

– Ugyan – mosolyodott el Edina. – Csak dumáltunk.

– Akkor hagyjátok abba! – szóltam rájuk mérgesen.

– Arról beszélünk, akiről akarunk! – lépett felém egyet, úgyhogy ott álltunk szemtől szemben, mindketten igen dühösen.

– Reni, hagyd – ragadta meg a karom Virág, és visszahúzott a padhoz.

Az a-sok susogva mentek ki az öltözőből, gyanítom, rólunk beszéltek. Annyira felidegesítettek, hogy lerogytam a padra, és hitetlenül csóváltam a fejem.

– Téged nem zavar? – kérdeztem Virágot, aki a fehér ingére felvette a farmermellényét, és a hullámos hajába hajpántot tett.

– Nem – mondta egyszerűen.

– Hogy bírod? A suliba járó lányok fele azt várja, hogy szakítsatok. – Virág elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Hát. Ricsi menő. Ami klassz.

– Hihetetlen, milyen jól kezeled ezt az egészet – néztem rá büszkén. Virág vigyorogva kinyújtotta féloldalt a nyelvét, mire felnevettem. – Figyelj csak – komorodtam el. – Tudod, hogy Cortez kivel jön a halloween bulira?

– Ühüm – bólogatott.

– Ismerem?

– Nem – vágta rá automatikusan.

– Óriási – sóhajtottam fájdalmasan. Akkor ismét egy újabb lány, akivel majd együtt látom, sírok pár évet, aztán elmúlik. Wow.

– Renáta! – pattant fel hirtelen Kinga, aki egészen eddig a padon ült, és csendben figyelte a beszélgetésünket. – Ne csináld, hogy téged is az érdekel, ki kivel jön! Elfelejtetted a szövetségünket?

– húzta össze a szemét.

– Nem – motyogtam.

– Akkor halljam! – bökött bele a vállamba.

– Aú! – jajdultam fel. – Jó, jó – adtam meg magam. – Nincs szükségünk arra, hogy elhívjanak, mert erős, független lányok vagyunk.

– Pontosan! – bólogatott határozottan.

– Úú, én is szeretnék benne lenni a szövetségben. – csillant fel Virág szeme.

– Felejtsd el. Te nyálas, romantikus kapcsolatban vagy, és erősen függsz Ricsitől – intette le Kinga.

Virág lebiggyesztette a száját, de mikor Kinga megfordult, megsúgtam neki, hogy természetesen ő is benne lehet a szövetségünkben. Annyira szeretné! Én meg annyira szeretnék kiszállni belőle.

Olvasókör után a két kikölcsönzött könyvemmel együtt (Bridget Jones naplója 1-2, kis lazítás a nyomasztó Orwell-regény után) indultam kifelé, amikor Flóra utánam szólt.

– Reni, képzeld – ért be kipirultan. – Elhívtak a bulira!

– De jó! – könnyebbültem meg, és magamban hálát adtam, hogy Jacques végre összeszedte magát.

– Örülök, én nagyon kedvelem, tuti, hogy jól érzitek majd magatokat – mosolyogtam.

– Jóban vagytok? – csodálkozott.

– Nagyon – biztosítottam.

– Ja, persze, a suliújság – mondta, én meg értetlenül meredtem rá.

– Ööö. Pontosan ki hívott el?

– Krisztián! Tizenegyedikes. Hát nem óriási? Az osztálytársaim totál irigyek.

– Óóó – mondtam kevésbé lelkesen. – Aha.

A suliból kiérve Flóra a Szent Johanná-s bulikról kérdezgetett, én meg nagyjából elmondtam, hogy mire számítson. A lépcső előtt Jacques ácsorgott svájcisapkában, és megörült, amikor meglátott minket.

– Flöra! – szólt bátortalanul. A kilencedikes lány mosolyogva nézett rá, én meg kissé hátrahőköltem, és folyamatosan lóbáltam a karom Jacquesnak, hogy NE!!!

Szegény francia osztálytársam vette az adást, úgyhogy improvizálnia kellett, és valami sütiről kezdett félig franciául, félig pedig magyarul dadogni. Flóra nem értette ugyan, de azért végighallgatta, aztán elköszönt tőlünk, és elment. Jacques szomorúan nézett utána.

– Sajnálom, már elhívta más – sóhajtottam. Zsák csalódottan megcsóválta a fejét, és megkérdezte, hogy akkor megyünk-e együtt. Lúzersorstársamnak azonnal igent mondtam. Ilyen a formánk.

Miután otthon megcsináltam a házikat, kiolvastam az 1984-et. Közben a telefonom egyszer csipogott, és két másodperc alatt megnéztem, de csak a pénzfeltöltésről érkezett üzenet. L Viszont újra tudok telefonálni. De jó!

Anyu és apu szinte egyszerre érkeztek haza, és izgatottnak tűntek. Leültettek az étkezőasztalhoz, én meg kérdőn néztem rájuk. Na, most vagy mondanak valami nagyon jó hírt, vagy előadnak egy darabot. Reméltem, hogy az előbbi. És talált.

Anyu kezdte, azzal, hogy mostanában kicsit feszült volt mindenki, ebből adódóan akadtak problémák, és ez szerintük kihat az én életemre is. Nem akarják, hogy a viselkedésük miatt fellázadjak vagy esetleg ostobaságot csináljak (továbbra is azt hiszik, meg akartam lógni)…

– Úgyhogy apáddal úgy döntöttünk, elutazunk az őszi szünetben! Hát nem nagyszerű? – kérdezte anyu óvatos örömmel. Totál ledöbbentem.

– De, ez tényleg nagyon klassz! Hová mentek? – vigyorogtam. A szüleim összenézéséből aztán rá kellett jönnöm, hogy rosszul értelmeztem a dolgokat.

– Megyünk! Együtt! Hárman! – jelentették be ünnepélyesen.

– Nem, nem. Neee. Nem – ráztam a fejem folyamatosan. – Én is?

– Természetesen! – bólintott anyu, amolyan „hogy gondoltad?” pillantással.

– Az őszi szünetben?

– Igen. Mindketten szabadságot vettünk ki. Nem volt könnyű elintézni, de mivel nyaralni sem voltunk idén, megbeszéltük, hogy nagyon ránk férne egy utazás.

– De én miért? – fújtattam csalódottan.

– Renáta, igazán nem értelek! Más gyerek örülne, ha elutazna a szünetre!

– De sulis programok vannak! És halloween buli. És Virággal Thriller-táncot akartunk tanulni. És Kinga is hívott szórólapozni, amihez ugyan nincs kedvem, de rám förmedt, hogy segítsek neki kampányolni a „zöld bolygóért”. Zsoltiék is hívtak, hogy bandázzak velük. És Jacques-nak is megígértem, hogy elmegyek egy csomó sulis programra. És Cortez… – hunytam le a szemem, miközben az agyam tovább kattogott.

Anyuék megállapították, hogy „a kamaszkorom kiteljesedett, és éppen utálok mindent”.

– Nem, én örülök. Csak pont most… – fogtam a fejem.

– Na, jó. Ha mi feláldozzuk ezt az időt egy közös utazásra, akkor biztosan te is meg tudod tenni! – nézett rám szemrehányóan anyu.

– Persze – bólintottam szomorúan. – Felmehetek a szobámba?

– Menj – hagyták rám. Feltápászkodtam, és lehajtott fejjel indultam el. Ez annyira nem ér! Ők vesztek össze. Ők békültek ki. Akkor nekem miért kell elutaznom? Pont az őszi szünetben! Akkor, amikor Cortezzel olyan jól alakulnak a dolgok!

Anyuék csalódottan taglalták, hogy „mennyire mást vártak tőlem”, úgyhogy azonnal elöntött a lelkiismeret-furdalás. Megálltam a lépcsőn, és sóhajtva néztem vissza rájuk.

– Örülök, hogy elmegyünk. Tényleg. Bocsánat, hogy rosszul reagáltam.

A szüleim mosolyogva bólintottak.

– És köszönöm, hogy feltöltöttétek a telóm – tettem hozzá.

– Renáta, már megint lefogyott a kártyád? Miért nem az iskolában beszélgettek? Arnolddal pedig skype-on? – förmedt rám anyu dühösen. Ööö, a reakcióból úgy tűnt, hogy nem tettek pénzt a mobilomra. Ó!

Becsuktam magam mögött az ajtót, és kivettem a zsebemből a telefonom. Némi töprengés után tárcsáztam. Három csörgés után felvette.

– Te feltöltötted a kártyám? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Máskülönben hogy hívnál? – kérdezett vissza, én pedig zakatoló szívvel mosolyodtam el.

– Köszönöm. De nem kellett volna.

– Nincs mit – mondta Cortez.

– Képzeld – kezdtem, és lehuppantam a babzsák fotelemre. – Elutazom az őszi szünetben.

– Párizs? – kérdezte azonnal.

– Neem, anyuékkal – feleltem.

– Jó szórakozást.

– Ez nem vicces. Pedig még a halloween bulira is elhívtak.

– Ki hívott?

– Jacques – jelentettem ki büszkén.

– Ki más? – nevette el magát.

– Ő legalább elhívott – szaladt ki a számom, és azonnal összeszorítottam a fogam. Cortez hangosan röhögött, nekem meg égett a fejem.

– Visszahívjalak? – kérdezte. – Megint le fog merülni a kártyád.

– Hát. Ha gondolod… – mondtam halkan.

Cortez letette a telefont, én pedig vigyorogva néztem a kezemben tartott készülékre. Egy perc után már csak halványan mosolyogtam. Két perc múlva összeszaladt a szemöldököm. Öt perccel később nyitogatni kezdtem, hogy működik-e. Tíz perc múlva felhívtam magam a vezetékesről. Csöngött.

Negyedóra múlva már semmit nem értettem, úgyhogy idegesen visszahívtam.

– Igen? – kérdezte.

– Azt mondtad, visszahívsz! – szóltam mérgesen.

– Nem mondtam, hogy rögtön – nevette el magát, én pedig lehunytam a szemem. Ezt a cikit!

– Ó. Oké, csak nem tudtam, hogy mi van… – dadogtam.

– Azóta vártad? – röhögött folyamatosan.

– Egyáltalán nem vártam! Csak nem értettem, hogy miért tetted le. De nem várom, hogy hívj! – hadartam égővörös fejjel.

Cortez még mindig nem hagyta abba a nevetést, úgyhogy szó nélkül letettem. Miért? Miért tud ennyire beégetni???

Utolsó hét a szünet előtt: 5/5 – a diákok bevadultak, a tanárok próbálnak tanítani.

Fizika: 5/3 – Ricsivel együtt feleltünk. Lesúgtam az egészet. Ő ötöst kapott, én négyest. Nem értem Gondost.

Flóra: 5/2 – Krisztiánnal megy a bulira. Szegény Zsák.

Mail: 5/4 – kettőt is kaptam. Arnold írt, rögtön válaszoltam. A második Gombától jött, hogy hiányolt pénteken… Nem írtam vissza neki, így majd csak leszáll rólam. Gondolom.

Kinga gipsze: 5/1 – ez megőrült. Leszedte!

Utazás: 5/3 – nem tudom. Örülök is, meg nem is.

Bridget Jones naplója: 5/5 – csak most kezdtem, de nagyon szórakoztató.

Cortez: 5/5* – csörög a telefonom. ☺

Október 20., szerda

Reggel a suliújság termében kezdtem, ugyanis Kinga beparancsolt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és láttam, már teljes a létszám, csak rám vártak.

– Cikkeket, riportokat, fotókat! Most! – förmedt ránk. Mindenki matatni kezdett, és odaadta, amit kért. Kinga jobb karja fel volt kötve a nyakába (a doki még rögzítőkötést javasolt, miután ledöbbent azon, hogy Kinga önként gyógyultnak tekintette magát), úgyhogy bal kézzel szedte össze.

Én az egyik gépnél ülve feltöltöttem a képeket, miközben Kinga kiosztotta a társaságot. Trehány, hanyag és amatőr jelzőkkel illette a jelenlévőket, akiket erősen vert a víz. Nem csodálom, Kinga nagyon kemény főnök.

– Matsuda! Letöröljem a vigyort a képedről? – ordította le szegény Macu fejét, aki véletlenül elnevette magát. Azonnal elkomorodott, Kinga pedig tovább dühönghetett.

A teremből kiérve megcsapott az édes szabadság szele. Virág az aulában várt rám, úgyhogy mosolyogva léptem hozzá, és együtt álltunk be a büfébe.

– Mit kérsz? – vettem elő a zsebemből a pénzem. A büfésnéni legnagyobb örömére bevásároltam

(diós csiga és narancslé Virágnak, citromos minyon és őszibaracklé magamnak, és némi töprengés után vettem egy kólát is a koffeinfüggőnek ☺), aztán felsétáltunk a lépcsőn.

Virág a halloween jelmezéről magyarázott, elmondása szerint a gyógyszertárban egy csomó fáslit és gézt vett, ami tök jól jön a múmiaruhájához.

– Ugye hazaérsz a bulira? – kérdezte félve.

– Igen – néztem rá, miközben beleharaptam a minyonomba. – Október 31-én délután jövünk haza, úgyhogy épp beesek a halloween partira. Viszont nincs ruhaötletem – biggyesztettem le a számat.

– Úú, figyu. Akkor az lesz, hogy majd én kitalálom és megcsinálom neked.

– Örök hála – mosolyogtam rá megkönnyebbülten.

– Te leszel a legszebb zombi! – vigyorgott Virág. Na igen, ettől féltem.

A terembe lépve odamentem a padomhoz, és hátrafordulva letettem Cortez elé a kólát.

– Kösz – mosolyodott el.

– Szívesen – vontam meg a vállam.

– Ren, tudod ki a legeslegjobb barátom a világon? – kurjantotta Ricsi a székén hintázva.

– Akinek matekházija van? – kérdeztem nevetve.

– Ja – bólintott.

– Tessék – nyújtottam felé a spirálfüzetem. A többiek azonnal odaugrottak, és körbeülték. Cortez felbontotta a kóláját, aztán átdobta Virágnak a kupakot.

– Köki – tette el Virág azonnal, és magyarázott valamit arról, hogy most összejön elég pont valami pólóra. Amúgy a termünk zengett, Andris és Robi vízipisztollyal (!!!) lőttek át az a-sok termébe, közben üvöltött a sulirádióból egy Babyshambles-dal (azt hiszem, a Delivery). A folyosóról beszűrődött a diákok nyüzsgése, és hogy teljes legyen a zűrzavar, a tévé is elég hangosan szólt, Gábor a Beugrót nézte, és azon nevetgélt Jacques-kal. Tipikus szünet előtti csendélet.

Duplamatekra Gazdag helyett az ofő jött.

– Nincs matektanár? – pattant fel Zsolti.

– Gazdag tanárnő ma nincs bent, én helyettesítem – válaszolta Haller.

– Igeeen! Igen! Igen! – ordította Zsolti. – Ez az! Éljen! Igen!

– Zsolti, kérlek, fogd vissza magad, és fejezd be a táncolást – kérte az ofő.

– Ricsi, hová mész? – csodálkozott Haller, amikor Ricsi az ajtó felé indult.

– Szólok a két baromnak, hogy bejöhetnek – vonogatta a vállát.

– Tényleg! Hol van Haraszti és Bernáth? – csattant fel az ofő, amikor körbenézett.

– Elbújtak a suliboxukba Gazdag órájára – röhögött Dave, majd követte Macut, hogy lefényképezzék a „sztorit”.

– Ez nem igaz! – rázta a fejét az ofő, és utánuk ment.

– Miért engedik ki őket? Én megvárnám, meddig van levegőjük – forgatta a szemét Kinga.

Andris és Robi vihogva jöttek be a terembe. Én komolyan nem értem őket.

– Mivel rengeteg adminisztrációs munkám van, kérlek titeket, hogy csendben foglaljátok el magatokat – mondta az ofő.

Nem kellett kétszer mondani, a két rocker előszedte a Nintendo DS-ét, és játszani kezdtek, Gábor és a szerelmi bánatban szenvedő Jacques továbbra is tévét nézett. Ricsi a padjára hajtott fejjel aludt (?),

Dave és Macu iPaddal neteztek, összevissza húzogatták a táblát, és közben csak néha bólintottak egyet. Jól elvoltak. Zsolti kirakta az asztalára az ebédjét. Ööö, ételhordó dobozban roston sült pulyka és csalamádé volt nála. Továbbá kés és villa, de ezen én már meg sem lepődöm. Cortez zenét hallgatott, és a telefonját nyomkodta, hozzám meg odaült Virág, és egy női magazint rakott elém.

– Kitöltöd a tesztet? – kérdezte.

– Persze – vontam meg a vállam.

– Mit műveltek? – ült fel Kinga a padomra. Megfogta a magazint, leolvasta a címlapját, aztán undorodva visszadobta. – Virág, miért olvasol ilyen szennyet?

– Tök jó ruhák vannak benne – vonogatta a vállát.

– Tök jó ruhák? Neked eddig terjed az agyad? És az nem zavar, hogy ezek a magazinok megalázzák a nőket?

– Mi? Ezek női magazinok. Nőknek – értetlenkedtem.

– Igazán? – ragadta meg újra, és fellapozta. – Semmi másról nem szól, csak hogy hogyan felelj meg a barátodnak, mit tegyél, hogy észrevegyen egy fiú, hogyan sminkeld magad, hogy szebbnek lássanak, milyen ruhát vegyél fel, hogy kisebbnek tűnjön a fejed, milyen diétával fogyhatsz, hogy a társadalom ne rekesszen ki… Semmi értéket nem képvisel. Csak a megfelelni akarást sulykolja az olvasóba.

– Nem tudom – vonogattam a vállam. Kinga elvei egyre érdekesebbek. – Jé, nekem az jött ki, hogy partikirálynő vagyok – néztem fel büszkén.

– És még hiteltelen is – nézett Kinga unottan a plafonra. – Renáta, te partit maximum képen láttál eddig. És ne hazudj a válaszokban. Mutasd, kitöltöm helyetted.

– Nem tudod, milyen válaszokat adnék!

– Dehogynem. A négy lehetségesből a legunalmasabbat. Na. Látod? Ez vagy te. „Sarokban üldögélve szemlélődő”.

– Ne válaszolj helyettem! – kértem ki magamnak.

– Akkor felelj őszintén!

– Őszintén feleltem – vitatkoztam tovább.

– Aztaa! – kapta ki a kezemből hirtelen Andris a magazint, és rábámult a címlapra. – Mekkora mellek! – bólogatott elismerően.

– Az értelem – néztem rá pislogva, amikor Robi is odapattant, és A Grace klinika egyik szereplőjének dekoltázsán csorgatták a nyálukat.

– Feltűnt, hogy ennek a nőnek van feje is? – kérdezte tőlük szemrehányóan Kinga.

– Neem – vihogtak. És elvitték a magazint.

Ott maradtunk újság nélkül, úgyhogy Virág egy füzetbe rajzolt mangát, Kinga pedig felállt, és Robiék után ment, akik kitépkedték a „jó nők” képeit, és kitették a táblára. Én meg előszedtem a Bridget Jones naplóját, fellapoztam, és elmerültem Bridget és Mr. Darcy történetében.

– Gyerekek, csendesebben – nézett fel az ofő. – Andris, Robi, gyertek csak ide!

– A …ba – sziszegte Robi.

– Parancsolsz? – szaladt fel Haller szemöldöke.

– Úgy értem, a csudába – javított azonnal Robi, a többiek meg mind felröhögtek.

A két rocker egész órán az ofő mellett ült, és statisztikákat diktáltak büntetésből. Csengetéskor két tizedikes lány jött be a terembe, és egyenesen Cortezhez léptek. Összeszedték minden bátorságukat, és megkérdezték, hogy Cortez melyik őszi szüneti programra iratkozik fel.

– Egyikre sem – felelte Cortez lazán. A két lány dadogva motyogott valami olyasmit, hogy „akkor mindegy”, aztán égővörös fejjel kirobogtak a teremből, miközben Zsoltiék hangosan röhögtek rajtuk.

– Tényleg nem mész? – érdeklődtem, amikor eltettem a könyvem.

– Más programom van a szünetre – nézett a szemembe. Álltam a mélykék tekintetet, és kicsit összeszorult a torkom.

– Értem – erőltettem magamra egy mosolyt. Nehezen ment.

A folyosón összefutottam Karcsival, aki szomorúnak tűnt.

– Megkeresem, aki elvette a cipődet tesi után – veregettem meg a vállát.

– Nem, nem az a baj – csóválta a fejét. Pozitívum, hogy Karcsi két órán keresztül szó nélkül volt zokniban. Erős srác. Negatívum, hogy más attól még bántja.

– Mi a gond? – érdeklődtem.

– Flóra – sütötte le a szemét.

– Ó! – kaptam a szám elé a kezem. Szóval ő is beleesett a szőke kilencedikesbe. Na, ebből mi lesz…

– Hát, legközelebb majd elhívod te. Ha elég gyors vagy – húztam el a számat. Karcsi a pulcsijába törölte a szemüvegét, és rosszkedvűen bólintott.

Angolon Mr. O'Realy kiosztotta a röpdogákat. Ötöst kaptam, úgyhogy boldogan diktáltam be a jegyem.

– Hány pont? – fordult hátra hozzám Kinga.

– Tizennyolc.

– Nekem húsz – vigyorgott gúnyosan.

– Attól még mindkettő ötös – ráztam meg a fejem.

– Lehet. De a tiéd tizennyolc pontos ötös, az enyém pedig húsz.

– Igen, de mindketten ötöst kaptunk – ismételtem magam.

– De én jobbat írtam.

– Hallgass már el! – ordított rá Zsolti a hátsó padból.

– Hozzád meg ki szólt? – üvöltött vissza Kinga.

Mr. O'Realy figyelmeztetett minket, hogy továbbra is óra van, és hogy folytassuk a fordítást. Mivel az őszi szünet előtt ma volt az utsó angolunk, hozhattunk be dalszövegeket, hogy közösen lefordítsuk.

Virág a tábla előtt állt, a sarkán előre-hátra dülöngélt, és vidáman várta, hogy lefordítsuk Adam Lambert dalának utolsó mondatát is.

– Ez oan szupi volt – huppant le mellém boldogan.

– Igen, tényleg nagyon összetett szám… – tartottam vissza a nevetést.

– Mr. Bernath – hívta ki a táblához a tanár Andrist, aki felpattant, és kapucniban ment ki a tanári asztalhoz. Valami hörgős, brutálmetál számot választott, ami bár bizonyára több perces, dalszöveg szempontból összesen három sorból állt. Hamar túlestünk rajta. Andris büszkén ment a helyére, és összepacsizott Robival.

Gábor dalszövegét szinte végig szótáraztuk, Zsolti meg is dobta egy kenőmájassal (?), amiért ilyen nehéz feladatot hozott a „laza órára”. A tanár kikönyörögte, hogy még erre a pár percre maradjunk csendben, aztán körbekérdezett, hogy szeretne-e még valaki fordítani. Cortez feltápászkodott, és kisétált a táblához.

– Ez egy Jet-szám… – kezdte, mire mindenki érdeklődve nézett rá. A tanár biccentett, Cortez pedig folytatta. – A címe Are You Gonna Be My Girl? – mondta. A teremben zúgolódás és susogás kezdődött, én meg kinyitottam a szótáram, és lapozgatni kezdtem, miközben ránk csöngettek. A tanár kijelentette, hogy Cortez dalszövege házi feladat, aztán mindenki szedelődzködni kezdett. A füzetem fölé görnyedve jegyzeteltem, és csak akkor néztem fel, amikor egy kar támaszkodott meg az asztalomon. Oldalra néztem, Cortez mosolyogva olvasta a füzetem, aztán megfogta a tollam, és áthúzta az egész sort.

– A gyengébbek kedvéért, Google fordító – suttogta nevetve.

– Az lesz – sóhajtottam keservesen. Ez nem igaz, sose fogok rendesen tudni angolul! L

Cortez ellökte magát a padomtól, és Ricsivel összeröhögve kimentek a teremből.

– Dave – fordultam hátra. Éppen a táskájába pakolta el az iPadját.

– Használhatnám egy pillanatra? – kérdeztem arra az izére mutatva.

– Kérésed számomra… – huppant le mellém boldogan, és büszkén villogott a kütyüjével. – Mit nézünk?

– Fordító kéne a dalszöveghez – mondtam, és figyeltem, hogy az érintőképernyőn villámsebesen húzogat, pötyög, nyomkod és kapkod.

– Akkor következhet a kedvenc játékom – bólintott. Kérdőn felvontam a fél szemöldököm, Dave pedig vigyorogva megmagyarázta: „kontrollcé, kontrollvé”.

– Ó, persze – nevettem fel.

Aztán akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, egész egyszerűen kiugrik az asztalra. A dalcím nyersfordítását pislogás nélkül olvastam, és zavartan beletúrtam a hajamba.

– Te – csapott Dave a vállamra. – Ez egy jó szám – mondta. A szemébe néztem, és tudtam, nem annak örül ennyire, hogy le tudtuk fordítani. Azt hiszem, Dave annak örült, aminek én is. Wow!!!

Az udvarra érve azon fáradoztam, hogy egyenletes maradjon a légzésem. Felültem Cortez mellé, és kinyitottam a Bridget Jones naplóját. Körülöttünk egy halom diák hangoskodott, Virág a sulirádióban szóló számot énekelte, Ricsi ördögbotot dobált (a kilencedikesek legnagyobb ámulatára), Zsolti Bálinttal röhögött Karcsin, akit éppen kis papírdarabokkal lövöldöztek egy hajgumi segítségével. Móni egy végzős fiúval küzdött, csavargatták egymás karját, vagy mi. A fejezet első mondatát elolvastam, aztán alig hallhatóan megszólaltam.

– Tetszik a Jet-szám.

Cortez kissé félrebillentette a fejét, és fürkészve nézett, én meg még mindig a sort pásztáztam.

– Ja, nem rossz – bólintott mosolyogva.

Visszafojtott mosollyal olvastam tovább, és bár Bridget eléggé szenvedett a könyvben, engem majd szétvetett a boldogság. Utolsó óra után Virágék hívtak, hogy menjek velük Mekizni, de sajna nemet kellett mondanom, pedig mindennél jobban szerettem volna velük (és vele) tartani. Viszont Kingának már reggel megígértem, hogy megnézem a színjátszósok főpróbáját a tesiteremben, ráadásul fotókat is kellett róla csinálnom, úgyhogy így jártam. Majdnem öt óra volt, amikor kiléptem a Szent Johannából, és miközben magamban mosolyogva hazafelé sétáltam, megcsapott a hamisítatlan őszi érzés. Amikor hűvös szél fúj, a levegőben benne van az a furcsa illat, ami keveredik az égett falevél szagával. Hideg van, de még elég egy vastagabb pulcsi, és az ég szürke, de még nem sötétedik olyan korán. Összehúztam magamon a dzsekimet, és ilyesmiken töprengtem, miközben a mellettem sétáló Kinga azon dühöngött, hogy feljelenti az illegálisan égetőket. Mindkettőnknek mást jelent az ősz.

Msn: 5/5 – fullon volt. Alig győztem válaszolni, egyszerre egy tucat ablakom villogott, plusz Virág webkamerán.

Vacsora: 5/3 – hal. Vagy valami olyasmi.

Cortez: 5/5* – már hiányérzetem volt, amikor fogmosás közben üzenetem jött. Tizenhárom sms-t váltottunk, csak úgy. ☺

Utazás: 5/3 – próbáltam lelkesnek tűnni, amikor anyu ma megmutatta a prospektusokat. L

Are you gonna be my girl?: 5/5* – még az én angol szókincsemmel is tudok válaszolni erre.

Hűűű. ☺

Október 21., csütörtök

Az utolsó tanítási nap az őszi szünet előtt, mivel holnap már csak 23-i ünnepély, és amúgy azon én már nem leszek… Reggel izgatottan ébredtem, és negyedszerre öltöztem át, amikor végre sikerült olyan ruhát felvennem, ami valamennyire tetszett magamon. Sietve mentem ki a házból, aztán visszarohantam, mert otthon felejtettem az uzsim. Anyu megkérdezte, hogy mitől vagyok ilyen szétszórt. Csak hebegtem valamit arról, hogy „szünet lesz”, aztán, mint akit kilőttek, úgy siettem suliba. Alig vártam, hogy odaérjek. Hát nem vagyok egy mintadiák? ☺

– Renáta! – szólított meg Kinga, aki az iskola előtt állt, és Karcsi kezét fogta. Döbbenten néztem rá, és ösztönösen megtorpantam.

– Mit művelsz? – kérdeztem igen furcsa tekintettel.

– Ne bámulj már ilyen szerencsétlen fejjel! Inkább fogd meg a kezem, és állj ide a jobb oldalamra!

– Miért?

– Mert ez egy élőlánc, ha nem vetted volna észre!

– Ööö. Élőlánc, miért is? – ráztam meg a fejem totál értetlenül.

– A bántalmazott nőkért, akik belehaltak a családon belüli erőszakba – forgatta a szemét idegesen, mintha ezt nekem amúgy ki kellett volna találnom.

– Oké. És pontosan mit csináljak? – álltam oda Kinga mellé.

– Fogd meg a kezem, és emlékezz! – utasított. Megragadtam Kinga kezét, aki szorosan az enyémre kulcsolta az ujjait. Alig gyógyult karral is elég erős a szorítása.

– Hát ti? – ugrált elém Virág.

– Húzzál már arrébb! – förmedt rá Kinga.

– Kinga, állj le – szóltam rá idegesen, aztán a csillogó szemű Virághoz fordultam. – Ez egy élőlánc.

– Úúú, de jó! Jöhetek? – kérdezte boldogan.

– Persze.

– Nem – vágta rá Kinga azonnal.

– Ne gonoszkodj már! – sziszegtem.

– Nem akarom, hogy Virág részt vegyen benne. Olyan sötét, hogy azt hiszi, ez is egy játék!

– Csendben leszek! – ígérte meg Virág, én meg vártam, hogy Kinga szánja már meg. Végül unottan bólintott, Virág pedig megragadta a kezem, és odaállt mellém. Mondjuk, mivel nem mozdult, azt hiszem, ő ezt tényleg egyfajta játéknak fogta fel, hogy, mondjuk, ha megmoccan, kiesik, vagy ilyesmi. Mindenesetre nyugton volt.

Kinga egy rántással elengedte Karcsi kezét, és a tenyerét a farmerjébe törölte.

– Pfuj! Miért izzad ennyire a tenyered? – kérdezte undorodva. – Mi az, talán feszült vagy? –

Szegény Karcsinak erre tényleg verni kezdte a homlokát a víz.

– Emó, csengetnek – szólt oda nekünk Ricsi, miközben a fiúk befelé indultak a suliba.

– Még tart a játék! – kiáltotta Virág.

– Ez nem játék! – üvöltött rá Kinga.

Ott álltunk négyen, a suli előtt, egymás kezét fogva, emlékezve a bántalmazott nőkre. Ööö, csak egy tipikus csütörtök reggel. ☺

Mindenki minket kikerülve ment be az épületbe, aztán hirtelen elfogytak az emberek, és magunkra maradtunk.

– Mi folyik itt? – csörtetett ki az ajtón Máday. Odakaptam a fejem, és összeszorítottam a számat.

Szerencsére Kinga mindannyiunk helyett válaszolt.

– Spontán élőláncot szerveztem.

– Igazán? És szabad tudnom, hogy miért?

Kinga kitekert nyakkal tekintett hátra, és felvilágosította az igazgatóhelyettest, hogy milyen rémes statisztikák vannak, és úgy érezte, tennie kell valamit az ügy érdekében. Máday szeme felcsillant

(ritkán látni ilyet), és legnagyobb döbbenetemre azt mondta, ez példás, és hogy ennek a suliújságban a helye. Aztán bement, és percekkel később Krisztiánnal tért vissza, akit szó szerint kirángatott az órájáról.

– Írj erről! – parancsolta.

– Hogyne – bólintott Krisztián rémülten.

– És fotókat is akarok.

– Azt én csinálnám, de mivel élőlánc-tag vagyok… – kezdtem.

– Nem, te maradj. Krisztián, csinálj képeket is – utasította.

– Mi lesz az órákkal? – kérdezte Virág.

– Természetesen a jó cél érdekében igazolom. Maradjatok csak, és tartsatok ki az elveitek mellett! – szorította ökölbe a kezét az igazgatóhelyettes, és visszament az épületbe.

– Aztaa! — vigyorgott Virág. – Igazolják a lógást!

– Ez nem lógás! – kontrázott Kinga.

– Hát… – mosolyodtam el –, Vladár odalesz, hogy lemaradtam az etikáról.

Következő szünetben a többiek kijöttek, hogy megnézzék, mégis mit művelünk.

– Nem vagytok éhesek? – kérdezte Zsolti.

– Én kicsit — mondtam.

– Az élőlánc nem eszik! – rikácsolta Kinga.

– Tessék, Ren, itt egy Snickers – kínált meg Ricsi a csokival.

– Ó, kösz. Már majdnem elájultam – bólintottam hálásan, amikor felém tartotta a kibontott Snickerst, hogy harapjak bele. Merthogy élőláncként nem használhattam a kezem.

Macu és Dave feltöltött rólunk pár képet a Twitterre, a többi osztály odajött hozzánk megnézni, hogy mit művelünk, úgyhogy etettek, fotóztak, néztek minket. Kicsit úgy éreztem magam, mintha állatkertben lennék. És a ketrec másik oldalán… Cortez nem szólt hozzám, viszont elég jól szórakozott azon, hogy részt vettem a suli előtti spontán demonstrációban. Amúgy második szünetre heten lettünk (pár lógós végzős kihagyta a fizikát, és inkább beállt mellénk), és egy csomó tanár

(köztük Kardos is) büszkén gratulált ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokkal foglalkozunk. Az egész az ebédszünetig tartott, akkor fejeződött be az élőlánc. A térdhajlatom hasogatott, átfagytam, fázott a kezem és az orrom, továbbá szomjan haltam. Őszintén remélem, hogy valamit számít, hogy ma órákat ácsorogtam a suli előtt.

A terembe érve elfogadtam Zsák pulcsiját, és magamra vettem, hogy kicsit átmelegedjek. Nem túl okos dolog október végén hosszú ujjú pólóban és vékony dzsekiben menni suliba, de a franc gondolta volna, hogy órákat fogok szobrozni odakint.

– Miről maradtunk le? – fújtam ki az orrom reszkető kézzel.

– Vladár berágott rád, azt mondta, szándékosan lógsz az órájáról… – kezdte mesélni Dave.

– Csak én?

– Természetesen. Virágról és Kingáról nem szólt – nevette el magát.

– Klassz – legyintettem. – Más?

– Fizikán Gondos feleltette Cortezt.

– Hányas lett?

– Négyes. Kipuskázta az egészet.

– Az jó – könnyebbültem meg.

– Duplairodalmon pedig Kardos valami tragédiáról magyarázott – vonogatta a vállát.

– Az ember tragédiája? – fojtottam vissza a nevetésem.

– Igen, valakié – biccentett.

– Minden oké? – mosolyogott rám a belépő Cortez, aztán leült a helyére, és lazán hátradőlt a székén.

– Igen. Most már élőlánc is voltam – nevettem el magam. – De mindegy, úgyis sajnáltam, hogy nem tudok Kingával szórólapozni menni a szünetben. Most végre talán elégedett.

– Kinga? Kétlem – vágta rá. Nos, ebben volt valami.

– Jön Haller! – ugrott be a terembe Gábor, mire mindenki a helyére pattant. Zsolti leszállt a tanári asztalról (?), Andris sebesen letörölte a táblára írt tizennégy szavas káromkodást, Ricsi kinyomta a telefonját, amiből Korn üvöltött, Robi pedig visszatette Carlost, a csontvázat a helyére.

Az ofő belépett a terembe, és büszkén nézett ránk. Úgy ültünk a helyünkön, mint a kisangyalok.

– Jó hírem van – kezdte. – Monsieur Durand elenged titeket az utolsó két óráról – Igazából a mondat végét csak a szájáról tudtam leolvasni, mert mindenki megőrült, és azonnal tolongni kezdtek az ajtónál. – Gyerekek, ésszel! – fogta a fejét, amikor Gábor elesett, és Zsolti szó nélkül átlépett rajta.

Zsák segítette fel végül, amikor már páran megtaposták a nagy rohamban. – Mindenkinek nagyon jó szünetet. Tomboljátok ki magatokat! – szólt utánuk Haller.

Összepakoltam a táskámba, és rendesen elköszöntem az ofőtől, majd megkérdeztem Gábort, hogy van. Biztosított róla, hogy túléli, úgyhogy nyugodtan mentem ki a teremből. Kinga a folyosón várakozott, láthatóan rám, mert ahogy meglátott, odapattant hozzám.

– Renáta! Attól, hogy elutazol a szünetre, még elvárom, hogy megtanuld a Thriller-táncot.

– Nem tudom, hogy viszem-e a laptopom – próbáltam kifogást keresni.

– Sejtettem, hogy ezt mondod. Éppen ezért – nyúlt az oldaltáskájába, és előhúzott egy halom papírt

– itt van. Ez alapján menni fog. – Kinyomtatta nekem. Hát, Kinga tényleg nem bíz semmit a véletlenre.

– Muszáj? – húztam el a számat.

– Igen! A buli témája Élőhalottak éjszakája, és a nyitótánc a Thriller. Éppen ezért megtanulod és táncolni fogsz. Pont elég diák utasítja el, mondván, hogy „ciki”. Ne állj be a sorba! Ez egy feladat, mi pedig teljesítjük.

– Értettem – tisztelegtem, de Kinga nem tartotta viccesnek. – Jól leszel? – kérdeztem, komolyra fordítva a szót.

– Miért ne lennék jól?

– Hát tudod… – mondtam halkan. – Miatta.

– Az őszi szünetemet arra szánom, hogy felsorakoztassam mind az ezer érvemet Zsolti ellen.

Ábécésorrendben, post itekkel jelölve.

– Hű. Jó szórakozást hozzá.

– Köszönöm – húzta ki magát büszkén.

Hozzáképzeltem, hogy Kinga jó szünetet kíván nekem (nem mondta ugyan, de remélem, gondolta), aztán lementem a lépcsőn, és kiléptem a kapun. Virág nevelőanyukája a suli előtt állt, a többiek pedig gyanúsan körbezártak valamit, amiről feltételeztem, hogy babakocsi.

– Reni! – sipította Virág, kezében a kisöccsével. Azonnal odasiettem, és mint mindenki, aki kisgyereket lát, én is rögtön hülyén kezdtem viselkedni.

Beni egyébként jó fej kiskölyök, erősen társasághoz van szokva, úgyhogy állta, hogy mindenki belemásszon a fejébe, és akkor sem sírt, amikor Ricsi átvette. Jól ismerik egymást.

– Tessék. Fogd – nyomta a kezembe Ricsi a babát, én meg zavartan elvettem, és azon görcsöltem, nehogy baja essen. Zsolti lépett elénk, és közelről gügyögött a gyereknek.

– És őt kerüld el, ha nagyobb leszel – tanácsoltam a babának, mire a többiek felröhögtek, Zsolti pedig kivette a kezemből, és olyanokat mondott neki, hogy „ők ketten pár év múlva irtó sokat fognak csajozni”.

Kriszta mosolyogva figyelte, hogy a gimisek szétszedik a gyerekét, én meg közben elbúcsúztam Virágtól, aki szorosan átölelt.

– Figyi, hívlak este. Meg holnap is. Beszéljünk, oké?

– Persze. Gondolj rám – mondtam szomorúan.

– Fogok! Sokat! És 31-én ötre nálad vagyok. Jelmezzel!

– Már várom – nevettem fel. – Sziasztok – intettem lebiggyesztett szájjal, aztán egy pillanatig hezitáltam, végül odaléptem Cortezhez. – Jó szünetet.

– Kösz. Neked is – felelte mosolyogva. — Mikor jössz?

– A halloween bulira itt vagyok – mondtam, bár úgy éreztem, ezer év múlva lesz, hogy újra látom.

– Oké. Jó utat – nézett a szemembe, én meg zavartan beleharaptam a számba. Miért??? Miért kell elmennem???

– Köszi – mondtam letörten, és megfordultam. Abban a pillanatban Cortez megragadta a karom, és visszahúzott. A szívem felugrott a torkomba, a pulzusom az egekbe szökött, és levegőt is elfelejtettem venni.

– Vidd el ezt. Mielőtt megöl az unalom – zárta a tenyerembe az iPodját. Hálásan néztem a kezemben lévő kütyüre, és elmosolyodtam.

– Neked nem kell?

– Nem nagyon lesz időm hallgatni – vonta meg a vállát.

– Ó, értem – bólintottam. – Akkor…

– Hívlak – szólt halkan, és azt hiszem, tudta, hogy ez az, amit hallani szeretnék. Zavartan bólintottam, és félrenéztem, mert azon kaptam magam, hogy hárman vagyunk. Cortez ugyan velem szemben állt, de egy fej jelent meg köztünk, és Zsolti mosolyogva nézett hol rá, hol pedig rám. Cortez értetlenül figyelte.

– Igen? – kérdezte furán Zsoltit.

– Semmi – vigyorgott, és beleharapott egy almába. Imádom Zsoltit, de ott, abban a pillanatban zavart.

– Akkor talán… – vonta fel a szemöldökét Cortez.

– Jaaa. Oké. Léptem – kapcsolt Zsolti, és visszament a társasághoz. Ahogy utánanéztem, zavartan elnevettem magam.

– Mennem kell – suttogtam.

Utoljára belenéztem a mélykék szempárba, amiből Cortez éppen akkor söpört ki egy sötét, szinte fekete hajtincset, és próbáltam rávenni a lábaimat, hogy megmozduljanak. Aztán valahogy

(fogalmam sincs, hogy) erőt vettem magamon, és hazaindultam. Pokolba az egész őszi szünettel!!!

Élőlánc: 5/5 – jópofa volt, és próbálom hinni, hogy valamit számít. Akármit.

Vladár: 5/1 – miért csak rám haragszik, mert nem voltam órán???

Pakolás: 5/3 – lázadásom jeléül még mindig nem kezdtem el. Félóra múlva indulunk. Na, ez érdekes lesz.

E-mail: 5/4 – írtam Arnoldnak, Justine-nek és Petinek, hogy eltűntem. Ha nem jelentkeznék, végzett velem az unalom.

Anyu: 5/2 – azt hiszem, hallom, hogy jön fel. Úristen, ha meglátja, hogy a bőröndömben két könyvön kívül a telefontöltőm van, totál ki fog akadni.

Cortez: 5/1* – ahogy Virág mondaná: Ajj máár! L

iPod: 5/5* – tuti, hogy azt fogom hallgatni. Éjjel-nappal. Mindig. Jaj nekem.

Ajtó: 5/1 – anyu kopog. Megpróbálom elbarikádozni a szobám.

Október 31., vasárnap

Tömören, röviden és lényegre törően: ááááááá! Nos, így telt a szünetem anyuékkal. Kicsit bővebben: utazás, beszélgetés, városnézés, séta, boldogság. Nekik. Nekem pedig: unalom, a kezemhez ragadt telefon, amit konkrétan csak fürdésnél voltam hajlandó félretenni, sms-ezés reggelinél, ebédnél, városnézés alatt és vacsora közben is. A fülemből lógó zenelejátszó, amitől mindenki idegbajt kapott, mivel egyszer sem vettem ki, emiatt anyuék szörnyen hangosan beszéltek hozzám (akkor is, amikor ki volt kapcsolva, csak ők nem tudták). Továbbá olvasás, kivégeztem mindkét Bridget Jonest, és hihetetlenül szórakoztató volt, nagyon élveztem Helen Fielding stílusát..

Úgyhogy összességében csak két dolog miatt éltem túl a „töltsük együtt, boldogan ezt a pár napot” utazást. Az egyik Virág, aki minden este hosszasan csevegett velem, elmesélte, hogy mit csinált, a többiekkel mi van, meg hogy mi a Viva-slágerlista. Az utóbbi engem speciel nem érdekelt, de örültem, hogy beszélünk, úgyhogy még azt is boldogan hallgattam végig. A másik ok, amiért volt értelme élnem: Cortez. Akivel végig sms-eztem az egész szünetet, és aki igen nagy fejtörést okozott nekem. Mert a helyzetjelentéseit elég nehezen tudtam értelmezni. Olyanokat írt, hogy megyünk moziba, voltunk itt, elmentünk oda… A többes szám azonnal feltűnt, a bökkenő az volt, hogy Virágtól tudtam, Cortez nem velük lógott. Hanem valaki mással. Emiatt kicsit kiakadtam, de tekintettel arra, hogy továbbra is folyamatosan kapcsolatban voltam Cortezzel, nem tudtam mire vélni az egészet. Ma délután aztán végre hazaértem! Úgy léptem be a házba, mintha ezer éve mentem volna el. Csoda, hogy megismertem a szobámat, de komolyan. Pozitívum, hogy anyuék remekül érezték magukat, furcsamód, azt hiszem, talán jót is tett nekik ez a konfliktus, hogy tisztázzanak egymás közt mindent. Csak rám pipultak be kicsit: renitens magatartásom (mögöttük sétáltam, és néma csendben zenét hallgattam) megrémítette őket, és azt hiszem, jó ideig nem mosom le magamról a „nemcsak kamasz, de még lázad is” minősítést. Mindegy, belefér.

Amikor csöngettek, rohantam ajtót nyitni, azonnal Virág nyakába ugrottam, és csak miután kisikongattuk magunkat, akkor néztem meg tüzetesebben. Ööö. A múmiaszerkója tökéletesre sikerült, szerintem egy kórháznak is elegendő fásli volt rátekerve.

– Klassz a ruhád – jegyeztem meg mosolyogva.

– Köki – fordult körbe, hogy jól láthassam. – De jó, hogy itt vagy. Úúúúgy hiányoztál! – ölelt meg újra.

– Te is nekem – sóhajtottam.

– Milyen volt? – pislogott kérdőn. Elhúztam a számat, és megráztam a fejem.

– Rémes. Komolyan, Cortez zenelejátszója tartott életben. Annyiszor hallgattam meg Joey Ramone Wonderful Worldjét, amennyiszer csak tudtam…

– Az jóó – bazsalygott.

– Ráadásul feltette rá nekem az összes Beatles- és Oasis-albumot. Nem is tudom. Hány gigás lehet ez az izé? – tűnődtem.

– Sok – bólogatott, aztán felcsillant a szeme, mintha csak eszébe jutott volna valami. – És a Thriller-tánc? – kérdezte.

– Nagyjából megy – közöltem röviden, mert nem akartam részletesen kitérni arra, hogy milyen papírról, zene nélkül megtanulni egy táncot lefekvés előtt, a szállodai szobában.

Befészkeltük magunkat a fenti fürdőszobába, és amíg Virág sminkelt (mázolt), kifaggattam, hogy kivel mi történt a szünetben. A top sztori egyértelműen Macu és Dina szakítása. Nem tudom, senki nem bírja sokáig elviselni Dinát. Komoly baj lehet azzal a lánnyal. Virág elmesélte, hogy Ricsivel egy iskolai programon sem vettek részt, hanem inkább Zsoltiéknál lógtak. Ahogyan a többiek is.

Kicsit fájt a szívem, hogy ki kellett hagynom a közös hülyüléseket, de most már mindegy.

– És Cortez? – kérdeztem félve.

– Alig láttuk. Programja volt. Csukd be a szemed – kent rám egy hatalmas adag festéket, nekem meg kattogni kezdett az agyam. Ha Corteznek barátnője lett az őszi szünet alatt, akkor elég volt.

Befejeztem. Önkéntes űrutazónak állok, alávetem magam pár bizarr kísérletnek, és bolygó körüli pályán fogok keringeni, mert úgy elég messze leszek tőle!

– Na! – tapsolt Virág, és amikor kinyitottam a szemem, elégedetten nézett rám. – Csini élőhalott vagy – vigyorgott.

A tükörhöz fordultam, és elképedve meredtem magamra. Először is, Virágnak fontolóra kéne vennie a maszkmesterkedést. Másodszor pedig: te jó ég! Szürkés színű arc, fekete karikák a szemem körül, szép, hullakék színű száj. Úgy néztem ki, mint egy zombi! Ami az iskolai buli témájának tökéletesen megfelelt. Virág kivette a táskájából a ruhámat, amit nekem készített, időt és energiát nem kímélve. Rongyos, szakadt, koszos felső, vért imitáló foltokkal tarkítva. Mikor egymás kezét fogva, vihogva lementünk a lépcsőn, anyu szörnyen jót nevetett rajtunk. Én épp apunak magyaráztam, hogy élőhalott bulira megyek, amikor Ricsi megérkezett. Őt is Virág sminkelte, őrült menőn nézett ki, ahogyan hullafehér arccal és összeszáradt, ráncos szájjal mosolygott. Raszta haja és ruhája tiszta sár volt, mintha csak a föld alól bújt volna ki.

– Várjatok, csinálok rólatok képet – állítottam meg Ricsit és Virágot, és készítettem pár fotót.

Óriási, ahogy kinéztek. Kopogtak az ajtón, és mivel Ricsi éppen ott állt, kinyitotta. Jacques felsikoltott rémületében, mire nevetve odasiettem hozzá, hogy ne aggódjon, csak Ricsi az. Na, ez rossz ötlet volt, tőlem is frászt kapott.

Várnunk kellett pár percet, amíg Jacques az étkezőasztalnál ülve megivott egy pohár vizet, amit anyu adott neki gyorsan. Nem biztos, hogy neki való egy ilyen buli. Folyamatosan az órámat néztem, és minden másodperc elteltével úgy éreztem, hogy veszítek a Cortezzel töltendő időből.

– Jacques, mehetünk? – guggoltam le elé, és kérdőn felnéztem rá.

– Oui – bólintott, még mindig kissé megviselten.

Anyu csinált rólunk még egy képet, aztán végre elindultunk. A suli elé érve észrevettük, hogy egy csomó élőhalott van a környéken. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, nevettek és várták a halloween bulit.

– Csoki – köszöntött minket Zsolti. Csontvázmintás pulcsit viselt, és az arca is ugyanígy volt kifestve. Tisztára, mint a Black Parade-klip. Mellette Móni ácsorgott (tehát végül őt választotta), fakó színűre meszelt arcára hullafoltok voltak festve. Dave és Macu (szintén zombinak öltözve) folyamatosan Facebookoztak Macu telefonjával, ők voltak a modern élőhalottak. ☺

A többiek hangosan röhögtek a kinézetünkön, rögtön utánunk megérkezett Bálint (horror gumimaszkot viselt), és miközben üdvözölte a többieket, én a fejemet kapkodtam.

– Cortez? – kérdeztem Ricsit halkan.

– Még nem jöttek – felelte. Többes szám. Megőrülök a többes számtól!

– Na, látom, nem sok fantázia szorult belétek! – szólalt meg egy hang mögülem, Zsoltin pedig láttam, hogy leesik az álla (zombiként kötelező poén), mire megperdültem a tengelyem körül. Kinga fél szemöldökét felvonva nézett ránk. Őrületesen festett. Fehér, uszályos ruhát viselt, ami szakadt és koszos volt. Arca és karja halványkék színűre volt festve, dús, barna haját hosszú, kék paróka alá rejtette.

– Halott menyasszony – mondta segítségképpen, de persze magunktól is rájöttünk. Komolyan, eszméletlenül jól nézett ki.

– Húú. Tuti, hogy megnyered a jelmezversenyt – pislogott Virág lelkesen.

– Ez természetes – vigyorodott el gúnyosan, és kiélvezte, hogy sikert aratott. Nem is kicsit.

– Menjünk már be. Hideg van – ugrált Dave, valóban lilára fagyott szájjal.

– Oké – forgolódtam egy utolsót.

A büfénél kígyózott a sor, és amint beléptünk az aulába, mindenki felénk fordult. A kilencedikesek

(valamennyien vámpírnak öltöztek) elkerekedett szemmel néztek minket, a büfésnéni mosolyogva integetett, Máday pedig összehúzott szemekkel figyelte a csapatunkat. Kétségtelenül megihlettük volna George A. Romerót. „A zombik bevonulása” munkacímet ajánlanám a jelenethez.

– Reni! – szólt rám Karcsi, aki a büféablaknál állt. Feketébe öltözött, és egy (nem túl ijesztő) műanyag maszk volt a hajára tolva. – Kértek valamit?

A sorban álló diákok legnagyobb felháborodására előrenyomultunk, és felvásároltuk a fél kínálatot.

Na de ki mert volna szólni Ricsinek vagy akár Kingának? Csendben dühöngtek, amikor felpakolva

(gumicukrok, sütőtökös piteszeletek, fél raklapnyi kóla a többieknek, szénsavmentes víz Zsoltinak és forrócsoki nekem) mentünk át az udvaron. A délelőtti tökfaragás eredményeképpen a tesiterembe vezető út világító töklámpásokkal volt kirakva. A hűvös szélben a pislákoló gyertyák csak még borzongatóbbá tették az estét, miközben mindenfelé művérrel összekent, lepattant zombik bandáztak.

A terem ajtajában a két stúdiós megállított minket, és szemügyre vették, hogy megfelelő-e a jelmezünk. Megfelelő volt. ☺

Becsörtettünk, és felültünk a lelátó harmadik sorába, elég nagy feltűnést keltve. A diákok mind irigy pillantást villantottak felénk, mivel kétségkívül a legmenőbb társaságot alkottuk, hála a fiúknak és a balhés Bálintnak, aki, úgy tűnik, örökös csapattag lett. Az a-s lányok susogva pillantgattak felénk, Dina lepattant élőhalott szerkóban húzta össze a szemét. Mivel Macu dobta a szünetben

(állítólag Dina megfojtotta, állandóan rajta lógott), gyorsan kellett új partnert keresnie, így mind a négy a-s lány tizedikes fiúval érkezett. De ciki. L

– Renáta! Szeretnéd kitekerni a nyakad, hogy még hitelesebb hulla legyél? – förmedt rám Kinga, amikor ismét nyaktörő mutatvánnyal néztem körbe, hátha meglátom Cortez(éke)t.

– Nem, nem – legyintettem.

Az órámat figyelve hallgattam a többiek őszi szüneti sztorizgatásait, aztán felkaptam a fejem, mert Andris és Robi érkeztek meg.

– Ezt nézzétek! – tépett fel a fogával egy csomagot Andris, aztán a szájába öntötte a tartalmát.

Legközelebb, amikor felénk nézett, valami habzó, piros trutyi folyt ki a száján, le az állán, rá a pulcsijára. Kinga gyorsan odébbült, hogy ne kenjék össze, a többiek meg szakadtak a röhögéstől.

Csak Jacques meredt maga elé sápadtan, és amikor megkérdeztem, hogy minden oké-e, közölte, hogy nem bírja a zombikat. Gyerekkori rossz élmény valami filmtől. Gábor kitámogatta a mosdóba, a fiúk meg jól kiröhögték. Szegény. Intettem egyet Flórának, aki az a-s Krisztiánnal érkezett. Összeöltöztek, a jelmezük élőhalott jegyespárra emlékeztetett. Szakadt menyasszonyi ruha és sárfoltos szmoking.

Helyesek voltak, de nem nagyon tudtam figyelni rájuk, mert Kinga dührohamot kapott, amiért nem ő

az egyetlen „menyasszony” a bulin.

Hatkor a stúdiósok felálltak az ideiglenes színpadra, és bejelentették, hogy kezdődik a közös tánc.

– Dave, Macu – néztem rájuk, miközben felpattantam. – Csináltok helyettem képeket?

A két fiú lesajnálóan összenézett, afféle „ezt most komolyan gondolta?” tekintettel. Odanyomtam Dave kezébe a fényképezőgépem, aztán Virág megragadta a karom, és leszaladtunk a tánctérre.

Összesen kábé harmincan álltunk be a tánchoz, a többi diák a lelátón üldögélt, és izgatottan várták, hogy mi fog történni.

– Ki az ott elöl? – kérdezte Kinga résnyire összehúzott szemmel.

– Az a végzős srác? Ha jól tudom, táncol. Láttam vidit róla a YouTube-on, tök ügyes – hajolt hozzánk közelebb Virág, és kicsit megigazította a szája körül a gézt, hogy tudjon beszélni.

– Na, azt már nem! – háborodott fel Kinga.

– Ne csináld, biztos ő a főtáncos! – fogtam le a karját, de egy erőteljes mozdulattal kirántotta magát.

– Én vagyok Michael Jackson ebben a táncban! – tartotta fel fenyegetően a mutatóujját.

– Nem hinném, hogy… – próbálkoztam, de reménytelen volt. Kinga utat tört magának, megragadta a végzős srácot, és maga felé fordította. – Húzzál hátra, ál-Jacko! – förmedt rá.

– Mi van? – csodálkozott a fiú.

– Jól hallottad – emelte fel a hangját Kinga.

Mi visszafojtott lélegzettel néztünk a jelenetet, aztán a következő pillanatban lekapcsolódtak a lámpák, és csak a tánctér világítása adott fényt meg a lépcsők szélén pislákoló gyertyák.

– Kezdődik – mosolygott rám Virág.

– Oké – sóhajtottam, és felelevenítettem magamban a lépéseket.

Végül Kinga és a végzős fiú is legelöl maradtak, így két főtáncossal kezdődött a produkció, ami egyébként őrületesen nagy sikert aratott, a diákok és tanárok végig ütemre tapsoltak, mi pedig táncoltunk. Aztán amikor Virág rossz felé fordult, és összeütköztünk, kitört belőlünk a röhögés, és alig győztünk visszakapcsolódni a csoportba. A szám végén egymás kezét fogva meghajoltunk, és vigyorogva néztük a minket vevő (nem kevés) mobilt, miközben füttytől és tapsvihartól zengett az egész tesiterem. Gyanítom, fél perccel az előadás után fel volt töltve a videónk.

A tánccsoport szétszéledt, mi azonban ott maradtunk középen, mert Dave és Macu lerohantak hozzánk.

– Nézzétek vissza! Ez óriási. Szétröhögtük az agyunkat – nyomta a kezembe Macu a telefonját. Hát igen, még az élményt sem dolgoztam fel, de azonnal szembesülnöm kell a produkcióval.

A stúdiósok, amikor abbahagyták a röhögést, közölték, hogy hivatalosan is elkezdődött az idei halloween buli.

– Reni – suttogta Virág, miközben még mindig a telefon képernyőjét bámultam. – Itt vannak Cortezék.

– Hol? – kaptam fel a fejem, és azonnal visszanyújtottam Macunak a készüléket. A Pendulum Propane Nightmares száma kezdődött (nyitásként), én pedig körbefordultam, és a lelátót kezdtem pásztázni, hátha megpillantom.

Nem láttam senkit a sorunkban, csak Zsoltit, aki a fejét fogva vihogott, és Ricsinek mutogatta a telefonját. Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk, a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Szia – köszönt, amit a hangzavarban nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni.

– Szia – mosolyodtam el halványan, és óvatosan körbenéztem. – Kivel jöttél? – kérdeztem zakatoló szívvel. Cortez a lelátó felé nézett, és felmutatott.

– Momóval.

– Momó? – csodálkoztam hátrafordulva, és folyamatosan a sorokat lestem.

– A francia cserediák – suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és a megkönnyebbüléstől elnevettem magam. – Egy hete nálam van.

– Melyik az? – kérdeztem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert akkora súly esett le a vállamról, hogy a sírás kerülgetett.

– Zsákkal beszélget, ha jól látom – vonta meg a vállát.

Hát persze! Hogy én mekkora hülye vagyok! Cortez volt Párizsban szeptemberben, de a cserediák program értelmében a másik félnek is ide kellett utaznia. És ezt az őszi szünetre hagyták! Jézusom!

Hogy ez miért nem jutott eszembe??? No comment.

– Milyen volt a szünet? – kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.

– Nem túl jó – dadogtam zavartan. – Neked?

– Nem volt teljes – nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.

Zavartan bólintottam, és mivel kiszáradt a szám, gondoltam, nem túl ötletes elájulni Cortez karjaiban. Enyhén elcsépelt lenne.

– Iszunk valamit? – kérdeztem, remélve, hogy meghallotta a hatalmas hangzavarban. Némán bólintott, aztán végigsiklott a keze a karomon, és megállapodott a kézfejemen. Rákulcsolta az ujjait az enyémre, és utat törve magának, kivezetett a tömegből. Igazából kedvem lett volna megölelni a világot, annyira boldognak éreztem magam. Majdnem három percig tartott. Majdnem.

A lelátón felsétálva megálltunk a többiek mellett, és miközben Virág összes fogát megmutató mosolyt villantott felém, a kezembe nyomta az üdítőm. Melegem volt, szédültem, és folyamatosan remegett a térdem. Furán vagyok boldog. ☺

– Hol van a Ló? Ez érdekelni fogja – vigyorgott Zsolti úgy, mint aki nem bír sokáig magában tartani egy őrületesen nagy poént.

– Itt jön – feleltem, és kicsit félreálltam, mert Kinga szó szerint odacsörtetett hozzánk. Annyira közel álltam Cortezhez, hogy szinte senki nem látta, hogy fogjuk egymást kezét, Kinga is unottan vágta le magát, semmit nem vett észre. Rendes fénynél biztosan látszott volna, hogy égővörös a fejem és durván csillog a szemem. A félhomályban azonban nem tűnt fel senkinek.

– Te, hallod! – szólt neki Zsolti. Kinga felvont szemöldökkel nézett rá, olyan arccal, mintha csak szívességet tenne. – Hogy is hívják a francia barátodat?

– Benoît – közölte határozottan.

– Aha. Az, aki az ismerősöd a Facebookon?

– Igen – bólintott unottan.

– Az a francia Benoît, aki a Facebookon az ismerősöd, azzal jársz? – kérdezte, én pedig kínosan feszengeni kezdtem. Túl sok volt a kérdés. Kinga a plafonra szegezte a tekintetét.

– Mondd, te értelmi sérült vagy? Mondom, hogy igen! Ő az! – üvöltötte.

– Jó. Nyugi van – biccentett Zsolti. – Csak azért kérdezem – vakarta meg a vállát merthogy mondtad, hogy a barátod. És érdekelne, hogy akkor miért nincs halvány, kicsi, minimális, sőt, mikrofogalma sem arról, hogy te ki a halál vagy! – mondta röhögve, bennem pedig megállt az ütő.

– Miről beszélsz? – kérdezte hűvösen Kinga, miközben felváltva nézett Zsoltira és a kezében tartott mobilra. Ricsi annyira röhögött, hogy visszaköpte a kóláját az üvegbe, Dave és Macu rázkódó vállal álltak, Virág viszont riadtan pillantott rám. Tudom, mire gondolt. Nekem is csak az járt a fejemben.

– Őszi szünet elején gondoltam egyet, és írtam neki, hogy jobban kiröhögjelek a párizsi lamúr miatt. Aztán válaszolt, de nem értettem. Erre írtam neki még egyet. Na, arra most válaszolt. Ezt! – nyomta Kinga képébe a mobilt, aki dühösen kikapta és elolvasta. – Hallod, ez jobban jött ki, mint eredetileg gondoltam – vihogott folyamatosan.

Mindenki szakadt a röhögéstől, Kinga elolvasta a Facebook-üzenetet, és lilulni kezdett a feje, én pedig lehunytam a szemem. A fenébe!

– Nem volt jogod írni neki! Hogy képzelted? – ordította.

– Miről beszélsz? Még te akadsz ki? Nincs semmilyen francia fiú. Egy se! Azt se tudják, kik vagytok! Kamuztátok az egészet! – röhögött Zsolti teli szájjal. Itt már élt a többes szám. Gyűlölöm a többes számot. Cortez lazított a szorításon, el akarta engedni a kezem. Visszahúztam a karom, és összefontam magam előtt. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Valóban. Nem vagyok normális.

– Ez most komoly? – kérdezte. A tekintete az enyémbe fúródott, és el kellett kapnom a pillantásom, mert egyszerűen nem bírtam állni.

– Hát, nagyjából – motyogtam. A többiek még zajongtak, Kinga Zsoltival ordított, hogy ezt még megbánja, ő azonban lefeküdt a lelátón, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ricsi vele együtt röhögött, de aztán ránk nézett, és azonnal elkomorodott.

Megerőltettem magam, és visszanéztem Cortezre, aki még mindig engem vizslatott, és annyira vibrált, hogy teljesen átragadt rám az idegessége.

– Oké, figyelj, hadd magyarázzam meg. Ez az egész… – kezdtem.

– Nem – mondta halkan, de annyira határozottan, hogy félbehagytam a mondatot.

Szó nélkül megfordult, és lesétált a lépcsőn.

– A fenébe – túrtam bele a hajamba, és utánaszaladtam.

– Renáta! – ordított rám Kinga, de nem néztem vissza. Cortez kilökte maga előtt az ajtót, ami visszalendülve majdnem arcon csapott, de felfogtam a kezemmel (aú), és végül az udvaron beértem.

– Várj már meg! – kérleltem a levegőt kapkodva, és a csuklómat masszíroztam, mert iszonyatosan fájt. Megállt, és megfordult. Megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam összeszedni magam.

Nehezen ment, teljesen megsemmisültem a nézésétől. Olyan szemrehányó volt, annyira csalódott és egyszerre annyira megvető, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni.

– Megmagyarázhatom? – néztem rá szomorúan.

Visszajött pár lépést, és megállt előttem.

– Mit? Hogy miért mondtad, hogy van egy francia barátod? Hogy miért hitetted el velem hónapokig, hogy jársz valakivel? Hogy inkább hazudtál, mint hogy egyenesen nemet mondj nekem?

– kérdezte, végig a szemembe nézve. Jó, ez így rémesen hangzott, de teljesen félreérti a helyzetet, úgyhogy megráztam a fejem.

– Nem, dehogy. Erről szó sincs! – próbáltam védeni magam. – Az egész egy hülyeség – kezdtem magyarázkodni.

– Tényleg az – bólintott, és azt hiszem, nem ugyanarra gondolt, mint én.

– Csak hallgass meg, oké? Kérlek! – váltottam át könyörgőre, és a szemem megtelt könnyel.

– Tudod, mit? – túrt bele idegesen a hajába. – Menj a francba! De komolyan – mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.

– Cortez, ne csináld ezt – szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szememből.

– Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy – vágta a fejemhez megalázóan. – Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! – tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.

Nem tudom, mennyit ültem úgy, pillanatokat vagy perceket, de nem is érdekelt. Annyira sírtam, mint még soha. Konkrétan fuldoklottam, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Nagyon fájt. Az életben nem fájt még ennyire semmi.

– Hé – ragadta meg a karom egy kéz, és felrángatott a földről. – Ren, szedd össze magad, hogy nézel ki? – csóválta meg a fejét Ricsi.

– Annyi-ra shaj-ná-lom – csuklottam bőgve. Ricsi némán bólintott, és átölelt, miközben folyamatosan csitított, és a hajamat simogatta. Ettől még jobban rám tört a bőgés, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.

– Átveszed? – kérdezte, aztán, mintha valami csomag lennék, átirányított Virág vállára, aki szomorúan olyasmiket mondott, hogy „ne sírjak, mert minden rendben lesz”, meg hogy „annyira nagyon sajnálja az egészet”. Szipogva bólogattam, és eltoltam magam tőle.

– Félreérti. Beszélnem kell vele. Ez nem ellene volt. Ez egy hülyeség. Utánamegyek, és beszélek vele – hadartam, durván letörölve az arcom. Maszatos, fekete folt éktelenkedett a pulóver ujján, és a látottakból köbö sejtettem, hogy nézhetek ki.

– Ren – nézett rám Ricsi. – Ezt most hagyd.

– De meg kell neki mondanom! Tudnia kell, hogy nem azért találtam ki, mert így akartam nemet mondani neki – kezdtem újra magyarázni.

– Ez a hajó elúszott – sóhajtotta Ricsi. – Vagy elsüllyedt – töprengett. – Esetleg kilőtték – variált tovább.

– Nem, mert ha tudná, akkor máshogy gondolná… – próbálkoztam, a „remény hal meg utoljára” alapon. Vagy én… – Beszélnél vele? – néztem hirtelen Ricsire, aki megrázta a fejét.

– Ren, tudod, mennyire bírlak – mosolyodott el halványan. – De most tuti, hogy látni sem akar.

– De miért? – értetlenkedtem kínlódva.

– Mert rohadtul átcseszted – mondta komolyan.

Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, de nem jött ki hang a torkomon.

– Virág – suttogtam szomorúan. – Te tudod, hogy kezdődött. Tudod, hogy félreértés volt. Hogy az egész egy viccnek indult… – töröltem meg a szemem.

– Tudom – bólintott szomorúan.

Beletúrtam a hajamba, és hatalmasat sóhajtottam. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy mi történt. Ricsi idegesen szitkozódott, Virág letépett egy darab fáslit a .jelmezéről, és odaadta, hogy kifújjam az orrom. Szipogva meredtem magam elé, mindenem remegett, részben a visszatartott bőgéstől, részben pedig a hidegtől. Hirtelen kinyílt a tesiterem ajtaja, és Andris meg Robi léptek ki rajta, mindketten a Cranberries Zombie-ját üvöltötték. Körbepillantottak, aztán bebújtak a fa mögé, és sutyiban rágyújtottak.

– Mit csináljak most? – suttogtam magam elé.

– Semmit – veregette meg a vállam Ricsi, én meg újra elbőgtem magam.

Így álltunk ott, a suli udvarán, egészen addig, amíg Máday ki nem rontott az ajtón.

– Mindenki befelé! Ti, ott, ketten! A fa mögött! Mit műveltek? – üvöltötte torkaszakadtából.

– Bújócskázunk – kurjantotta Andris, és azonnal rátaposott a csikkre.

– Gyere ide, fiam! Lehelj csak rám! – húzta össze a szemét az igazgatóhelyettes.

– Hagymás omlettet ettem! — sétált felé Andris.

– Én meg hánytam – kontrázott Robi.

Máday undorodva nézte őket, aztán legyintett.

– Tűnés vissza a tornaterembe. Ti is! – fordult felénk.

Lehajtott fejjel ballagtam vissza, és Virággal együtt beléptünk az öltözőbe. A tükörbe nézve megrémültem, és pár pillanatig csak meredtem önmagamra. A sminkem a nyakamig lefolyt, hosszú, vékony csíkokban száradt rá a bőrömre a fekete szemfesték. A szemem véreres volt és durván karikás, ezenkívül annyira csillogott, mintha influenzás lennék. A homlokom égett, a torkom pedig annyira szorított, hogy szinte megfulladtam. Hideg vízzel megmostam az arcom, de nem segített semmit.

– Hogy nézel ki? – kérdezte elhűlve Kinga, amikor bejött az öltözőbe. Nem feleltem, csak leültem a padra, és megdörzsöltem a szemem. Csípett a sírástól és a belekent festéktől.

Némán ültünk hosszú percekig, mindhárman gondolkoztunk, miközben a tesiteremből beszűrődött a buli hangzavara. Haragudhattam volna Kingára. Rákenhettem volna az egészet. Mondhattam volna, hogy soha többet nem akarom látni, mert az egész miatta volt. De nem tettem. Ebben a helyzetben kár lett volna mást hibáztatni. Benne voltam. Nyakig. És csak magamat okolhattam.

– Adj neki pár napot – simogatta meg Virág a vállam.

– Nem hiszem, hogy pár nap számít – töröltem le a könnyeimet. – Ha hallottad volna, miket mondott – csuklott el a hangom ismét.

– Renáta, figyelj rám! – guggolt le elém Kinga. – Szerintem túlreagálja. Játssza az agyát, szokás szerint, és rajtad tölti ki. Nem történt semmi, csak kicsit túloztunk.

– Hazudtunk – helyesbítettem.

– Ugyan – legyintett, aztán mérgesen fújtatni kezdett. – Az a szemét Zsolti!

– Nem ő tehet róla. Nem is te – néztem rá a könnyeimen át.

– Persze hogy nem én! – értett egyet, de a tekintetéből úgy vettem ki, tartott tőle, hogy neki kell elvinnie az egész balhét, és most kissé megkönnyebbült.

Kinyílt az öltöző ajtaja, és Dina lépett be. Kissé hátrahőkölt, amikor meglátott, aztán Kingára nézett.

– Téged hívnak!

– Most nem érek rá!

– De…

– Mondom, most nem érek rá! – ordította el magát, amitől még én is összerezzentem.

– Jó, de megnyerted a jelmezversenyt… – próbálkozott tovább Edina.

– Mondd, te teljesen idióta vagy? Mondom, hogy most nem érek rá! Leírjam neked? Átküldjem e-mailben? Esetleg felrajzoljam arra az üres homlokodra? Mit bámulsz? – üvöltött torkaszakadtából.

Edina riadt fejjel kisurrant az öltözőből, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ne idegesítsen – vibrált Kinga, aztán gondterhelten rám nézett.

– Szedd össze magad, így nem jöhetsz ki.

– Nem is akarok. Megyek haza – szipogtam összeroskadva.

– Hazakísérünk, oki? Hívom Ricsit, valahol Momóval van – pattant fel Virág.

– Nem, nem. Egyedül szeretnék menni.

– Majd én megyek veled – vette le Kinga a kék parókáját.

– Kösz. De nem – ráztam meg a fejem.

Úgy mentem ki az öltözőből, hogy vissza se néztem. A suli épületébe érve lehajtottam a fejem, és átsétáltam az aulán. A diákok vihogtak meg beszélgettek, beálltak a hosszú sorba a büfénél, és boldognak tűntek. Jó nekik.

– Milyen volt a buli? – kiáltotta anyu, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Nem válaszoltam, csak megálltam előttük. Láttam a rémületet a tekintetükben, ahogyan hol rám, hol pedig egymásra meredtek. Boldog élőhalottként mentem el. Igazi élőhalottként jöttem vissza.

– Megyek aludni. Jó éjt – köszöntem halk, rekedt hangon.

– Reni. Hét óra – szólt utánam apu gondterhelten.

Nem válaszoltam, csak felmentem a lépcsőn, becsuktam magam mögött az ajtót, és lerogytam a babzsák fotelembe. Hívtam. Ki van kapcsolva. A másik száma is. Üzentem, de nem jött vissza a jelentés. Offline volt msn-en. Azért ott is írtam egy sort. Hátha visszaír. Hátha.

Fáj: 5/1* – LLL

November 2., kedd

Szétsírt szemek, paranoid hallucinációk arról, hogy csörög a telefonom, a szürke név bámulása az msn-en. Így jellemezném a tegnapi napot. Mindenszentekkor leginkább saját magamat gyászoltam.

Anyuék tudják, hogy valami nagy gáz van, de csak találgatnak, mivel nem mondtam semmit.

Teljesen megnémultam, amitől kissé megijedtek, de rám hagyták. Az egyetlen dolog, amit most értékelni tudok, hogy tolerálják a viselkedésem és nem nyaggatnak. Egyszerűen nincs kedvem beszélni.

Aludtam úgy négy órát, tehát az éjszakám remek volt. Forgolódtam, sírtam, és Cortez szavai jártak a fejemben. Újra és újra lejátszódott bennem az ominózus párbeszédünk, és szinte mazochista módon erőltettem meg magam, hogy újra halljam a hangját, ahogyan elküld a francba. Ha valakin a smink sem segít, az azért sok mindent elárul. Olyan karikák voltak a szemem alatt, mintha egy éve nem aludtam volna, ráadásul a sok sírástól összeszűkültek a szemeim, amitől úgy néztem ki, mint egy malac. Éljen. Semmire nem reagált. Üzenet, Facebook, e-mail, msn. Reméltem, hogy ma végre találkozunk és tudunk beszélni. Aha. Hát, csak reméltem.

A suli elé érve a szürke eget néztem, és hagytam, hogy a szemerkélő eső az arcomba csapjon.

Cortez nem volt ott, és meg sem mertem kérdezni, hogy jön-e suliba. Csak álltam csendben, és bámultam.

– Reni – suttogta Virág, és biccentett egyet. Komótosan odafordultam. Nem is számítottam rá, úgyhogy összerezzentem, amikor megláttam. Ahhoz képest, hogy én hogy festettem, Cortez iszonyúan jól nézett ki. Nem tudom, mit hittem. Hogy ő is kiborult? Hogy megviselték a történtek?

Esetleg szomorú? Lehet. Ennek azonban nyoma sem volt. Odalépett hozzánk, és tök normálisan köszönt. A többieknek. Rám viszont egy pillantást sem pazarolt. Mintha ott sem lettem volna.

– Mivel kezdünk? – kérdezte lazán.

– Duplafrancia – felelte Zsolti, miközben egy konzervnyitóval próbálta felbontani a… miért volt nála egy doboz kukorica? Na, mindegy. – Hé – vigyorodott el. – Jön a Ló.

Sápadtan ácsorogtam a többiek mellett, amikor Kinga odaért hozzánk. Piros pulóvert viselt, ami nagyon jól állt a dús, barna hajához és a porcelánszínű bőréhez. Na jó. Mindenki tök jól nézett ki, kivéve engem.

– Láttam egy filmet Angelina Jolie-val – témázott tovább Zsolti. – Szerintetek most akkor mi járunk? Mert bár csak egyszer láttam, és képernyőn keresztül… – kezdte, a többiekből pedig kitört a röhögés.

– Azt hiszed, vicces vagy? – förmedt rá Kinga.

– Szerintem nagyon – vágta rá Zsolti.

Kinga dühösen méregette, aztán egy laza mozdulattal kiverte a kezéből a konzervet. A sárga kukoricaszemek az esőtől áztatott, fekete betonra hulltak.

– Bunkó! – hajolt le Zsolti a dobozért, hogy megnézze, maradt-e benne pár szem. Kinga önelégült mosollyal figyelte.

A többiek röhögve nézték őket, én pedig megpróbáltam elkapni Cortez tekintetét. Egyszerűen nem sikerült. Az aulában Máday kiszedte a sorból Dave-et és Macut, amiért a halloween buliról készült képeket úgy töltötték fel a netre, hogy gondolatbuborékokba mindenféle hülyeséget irkáltak. A tanárok képeiről van szó, természetesen.

A terembe lépve kikerültem Andrist és Robit, akik a tanári asztal fiókját ragasztották le (?), és leültem a helyemre. Remegő kézzel vettem ki a táskámból Cortez zenelejátszóját, és hevesen dobogó szívvel fordultam hátra hozzá. Szó nélkül letettem az asztalára, ő pedig szó nélkül hagyta. Sose voltunk még ennyire jóban. Pff.

Monsieur Durand két igen kemény órája után (végig némán írtam a füzetembe) úgy döntöttem, nem megyek ki az udvarra. Az infóterem előtt vártam a médiaismeret-órát, miközben Jacques és Gábor barkochbázását hallgattam, néma csöndben. A következő szünetben a teremben ültem Virággal, aki nem akart egyedül hagyni. Emós korszakában igen sokat gyakorolta a szótlanságot, úgyhogy nem volt számára megerőltető, hogy egy hang nélkül töltöttük a szünetet. Csengetéskor a fiúk bejöttek a terembe, és odapillantottam. Cortez röhögve visszaszólt valakinek, aki a folyosón volt, aztán a helyére ült és Ricsivel dumált valami filmről. Lesütött szemmel vártam, hogy bejöjjön a tanár. Kardos egy laza „Antai-Kelemen feláll, a többi néma csendben olvas” felszólítással kezdte az órát. Cortez hármasra felelt Az Ember tragédiájából, pedig a tanár mindent megtett azért, hogy behúzza a csőbe.

Vagy húsz keresztkérdést kapott, de hiába. Úgy tűnt, tudja, miről beszél.

– Menj már. Hármas? – röhögött hitetlenül Dave.

– Felmayer, állj fel – nézett rá Kardos.

– Elnézést, csendben maradok – ajánlotta fel Dave.

– Úgy értem állj fel, feleléshez – magyarázta a tanár. Dave lesápadt, és feltápászkodott. Sajna, hozzá sem tudott szólni a témához, úgyhogy kihúzta a gyufát Kardosnál, aki ordítva írta be neki az egyest.

Szünetben Andris és Robi a tévé előtt verekedtek a távirányítóért, amikor odaléptem hozzájuk.

– Megnézhetnék valamit? – kérdeztem olyan halkan, hogy alig hallották meg. Rám meredtek, és mivel nem tűntem túl jókedvűnek, odaadták a távirányítót. Végigkapcsolgattam a csatornákat (nem tudom, mit műveltek, de megint van HBO-nk), aztán megráztam a fejem.

– Mit keresel? – nézett rám Andris.

A halántékomat dörzsölve magyaráztam arról, hogy kéne nekem az egyik kereskedelmi csatorna, mert mindjárt jön anyu. A rockerek azonnal ráálltak a témára, és pillanatok alatt beállították.

– Köszönöm – mondtam halkan, és felültem a tanári asztalra, hogy megnézzem anyu első adását az új munkahelyén. Aztán küldtem egy sms-t, hogy szuper volt. És mára ki is merítettem a kommunikációt a külvilággal.

Órák után átmentem a könyvtárba, hogy visszavigyem a két Helen Fielding-könyvet. A sorok között bóklászva olvasgattam a gerinceken húzódó címeket, végül kivettem két kötet közül a Száz év magányt, és anélkül, hogy beleolvastam volna, odavittem a könyvtárosnőnek.

Már éppen kifelé indultam, amikor szinte belerohantam Kardosba.

– Reni! – üdvözölt, és fürkészve nézte a kezemben tartott könyvet. – Jó választás.

– Köszönöm – néztem fel rá szomorúan.

– Figyeltelek az órán – fonta össze a karját. – Minden rendben?

– Igen – hazudtam.

– Értem. Ha bármiben segíteni tudok – vizslatott olyan tipikus felnőttként, aki tudja, hogy semmi nincs rendben, de kivár, hátha magamtól is elmondom.

– Köszönöm – motyogtam, és kikerülve a tanárt, kimentem a könyvtárból.

Hazaérve felmentem a szobámba, és elkezdtem a Száz év magányt. A könyv hangulata és az idegállapotom is közrejátszott benne, hogy a harmadik oldalon már zokogtam. Nem kértem vacsorát, csak bekapcsoltam a gépem, és rejtve léptem be msn-re, várva, hogy Cortez online legyen. Nem volt.

Vagy inkább volt, de rejtve.

A kedvem: 5/1 – ha rajtam múlna, levegőt sem lenne kedvem venni.

Étvágyam: 5/1 – nincs.

E-mail: 5/2 – csak Arnoldnak válaszoltam röviden. Hogy minden rendben velem, és szuperül vagyok. Mániákus hazudozó lettem? Nem. Csak nem fogom fárasztani. Nem ugyanaz.

Remélem.

Kinga: 5/4 – állja a sarat, bár nehezen. Konkrétan közröhej tárgya lett, emiatt mindenkivel ordít. L

Cortez: 5/1* – én erre nem tudok mit mondani. Elszúrtam. Szerintem örökre.

November 3., szerda

Megint nem tudtam aludni az éjjel. Ez kezd aggasztó lenni, főleg, mert alvás és táplálkozás hiányában még körülbelül egy hétig húzom. Jó esélyek. Reggel belebújtam az esőkabátomba, és már épp indulni akartam, amikor anyu utánam szólt.

– Ne felejtsd el a reggelit – sietett hozzám, én meg visszaléptem az ajtóból.

– Köszönöm – mondtam, és begyömöszöltem a táskámba.

– Edd meg, rendben? – húzta össze a szemöldökét.

– Jó – suttogtam, és próbáltam eleget tenni a kérésének. Illetve három harapást bírtam, a többi egyszerűen nem ment le.

Egész álló nap a teremben ülve olvastam, és hogy ne halljam a sulirádióból szóló boldog zenét, bedugtam a fülembe a zenelejátszómat, és a saját, depressziós összeállításomat hallgattam.

Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek, és ami a legdurvább, más sem tudott tanácsot adni. Virág hol mellettem szobrozott, hol pedig az udvaron lógott Cortezékkel. Kinga magyarázott arról, hogy most már kezd nagyon elege lenni Zsoltiból, de mivel nem reagáltam, egy idő után magamra hagyott.

Zsák csendben ücsörgött mellettem ebédszünetben, Karcsi pedig azt panaszolta, hogy nélkülem nem megy le az udvarra, mert senki nem védi meg. Cortez viselkedése egyszerre volt megnyugtató és rémisztő. Olyan volt, mint máskor, ami jó hír, mert legalább nem bántottam meg túlzottan. Azonban az, hogy levegőnek nézett, mégis mindig eszembe juttatta, hogy iszonyatosan berágott. És az, hogy mi nem vagyunk beszélő viszonyban, mindenkire kihatott. Dave, Zsolti és Macu nem keresték a társaságomat, Kinga, Zsák és Karcsi rá sem néztek Cortezre. Aztán voltak az ingázók. Ricsi és Virág, akik hol velem voltak, hol pedig vele. Ez nem túl jó jel. A történtekről senki nem beszélt (sokan nem is tudták pontosan, hogy mi történt, pl. Andris és Robi), viszont érezhető volt a teremben egyfajta negatív hangulat, ami attól függetlenül jelen volt, hogy a többiek megpróbáltak normálisan viselkedni. Ebédszünetben egy gyengébb pillanatomban tettem egy kísérletet arra, hogy beszéljek Cortezzel. Éppen kicsöngettek angolról, és úgy éreztem, nem bírom tovább, meg kell, hogy hallgasson. Hátrafordultam, és megköszörültem a torkom.

– Cortez – mondtam, de a hangom idegennek és erőtlennek tűnt. Felvonta a szemöldökét, és rám nézett. Olyan fagyos volt a tekintete, hogy belém hasított a fájdalom. – Küldtem e-mailt. Elolvastad?

– Nem – rágózott lazán, és elindult az ajtó felé. A többiek kínosan feszengve ácsorogtak, és azon töprengtek, hogy most mit tegyenek. Nem tehettek semmit.

– Figyi – ölelte át a vállam Virág. – Kérsz egy minyont?

– Nem – erőltettem magamra egy mosolyt, és sokat pislogtam, hátha kibírom sírás nélkül.

A többiek kimentek, én pedig összenéztem Kingával. Gondterhelten csóválta a fejét, aztán megragadva a karom, felrántott a székről.

– Renáta, állj le! Mindent megtettél, hogy megbékítsd. Többet is, mint szabadott volna.

– Nem. Nem mindent – motyogtam.

– Ne legyél ennyire szánalmas! – ordított rám. – Hogy nézel ki? Miért nem eszel? Miért vezekelsz?

– Azért, mert nekem ez így jó! – kiabáltam, és magam is meglepődtem, hogy ilyen erő van a hangomban.

– Te tudod – hagyta rám dühösen. – De ő sem hibátlan. Az elmúlt években millió alkalom volt, amikor úgy viselkedett, mint egy utolsó szemét! Ha nem képes túllépni ezen, akkor nem érdemel semmit!

Kicsörtetett a teremből, és ott hagyott a gondolataimmal. Legközelebb akkor tértem észhez, amikor Mr. O'Realy megkérdezte, hogy nincs-e órám. Ó, kicsit elkalandoztam. Körbenéztem a nyelvi előadóban. Az egyik végzős osztály ült körülöttem. Hebegve összekaptam a cuccaim, és kimentem az emelt angolról. Késve értem be a francia kultúrára, de Monsieur Durand nem írta be, csak mondta, hogy gyorsan üljek a helyemre.

Virág kérdőn meredt rám, amikor levágtam magam a székemre. Csak legyintettem, és kinyitottam a füzetem, miközben próbáltam nem elaludni. Szellemileg és fizikailag is totálisan kikészültem.

Este kimentem Virággal megsétáltatni Adam Lambertet. Mármint a kutyát. Szerintem Virág arra számított, hogy majd jól kibeszélem magam, de még nem voltam felkészülve rá. Így csak csendben sétáltunk. Mindentől függetlenül Virág igazi barát, aki nem beszél, csak várja, hogy majd magamtól elkezdem.

Száz év magány: 5/5* – ®

Vacsora: 5/1 – nem nyúltam hozzá, anyu pedig kezd komolyan kiakadni miattam.

Pótvacsora apuval: 5/1 – késő este összefutottunk a konyhában. Néma csendben ittam egy pohár vizet, mialatt ő sajtot evett. Egy szót sem szóltam.

Dave: 5/3 – msn-en rám írt, hogy segíthet-e valamiben, mert mostanában „kicsit depisnek” lát. Megkérdeztem, beszélne-e Cortezzel. Vegye rá, hogy szóba álljon velem. Azt írta, szörnyen sajnálja, de ezt nem meri megtenni. Rendben.

Peti: 5/4 – hívott, hogy hová tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni, úgyhogy leráztam szegényt. L

Sírok: 5/2 – kezd elfogyni a könnyem.

November 4., csütörtök

Insomnia, negyedik nap. Most már én is örülnék, ha tudnék aludni, de egyszerűen nem megy.

Emiatt a suliban úgy botorkáltam, mint egy zombi (érdekes, hogy halloween óta tart az állapot),

Vladárnál egyesre feleltem, mert semmi nem jutott eszembe, és Kardos minden igyekezete ellenére sem kötött le a duplairodalom, ráadásul lemaradtam a diktálásban, úgyhogy nem írtam semmit.

Ebédszünetben összeállítottam a top 10 „annyira fáj, hogy beleőrülök” dalom. Íme, az eredmény: 1. U2 – With Or Without You 2. Radiohead – Exit Music 3. Blue October – Hate Me 4. Bonnie Tyler – Total Eclipse of the Heart 5. Pulp – Don't You Want Me Anymore 6. Beatles – Fool on the Hill 7. Muse – Sing for Absolution 8. Placebo – Protege-Moi 9. Evenescence – My Immortal 10. Jet – Look What You've Done No comment. A többiek kezdtek beletörődni, hogy abszolút nem számíthatnak arra, hogy kommunikálok velük, úgyhogy magamra hagytak a szünetekben. Csak olvastam és zenét hallgattam.

Ennél látványosabban akkor sem tudtam volna bánni a történteket, ha belehalok. Cortezt viszont nem hatotta meg. Szerettem volna, ha meghallgat. Szerettem volna, ha megérti, hogy szeretem. Szerettem volna, ha figyel rám, és nem vakítja el ennyire az utálat. De nem tehettem semmit. Egyszerűen nem bírtam megbirkózni ezzel az egésszel, emésztettem magam, mert hibáztam, okoltam magam, mert elszúrtam, és attól függetlenül, hogy majd szétvetett a fájdalom és a bűntudat, kezdtem elűzni magam körül mindenkit, aki segíteni akart. Suli után a többiek az épület előtt ácsorogtak és beszélgettek.

Dave és Macu twittereztek, Ricsi Cortezzel dumált (vidámnak tűntek), Zsolti Kingán röhögött Bálinttal, Virág pedig a robogón ült, és a kormányt rángatta ide-oda.

– Sziasztok – köszöntem halkan, ahogy elhaladtam mellettük.

A következő pillanatban anyu kocsija állt meg előttem. Áthajolt az ülésen, és kinyitotta az ajtót, hogy szálljak be.

– Hogyhogy… – ültem be értetlenül. – Nem dolgozol? – kérdeztem, azon tűnődve, hogy milyen nap van. Vagy hány óra? És amúgy milyen hónap? Anyu elindult, és a fejét csóválva meredt az útra.

– Én nem tudom, hogy mi történt köztetek. Kamaszok vagytok, veszekedjetek meg sírjatok csak – kezdte mérgesen. – De az, ahogy te kinézel, kislányom, az több mint aggasztó!

– Jól vagyok – próbáltam szépíteni a helyzetet, és a napellenzőt lehajtva megnéztem magam. Na jó, inkább visszacsuktam.

– Ha akarod, elmeséled. Ha nem akarod, nem. Mindegy – folytatta anyu.

– Hová megyünk? És hogy jöttél el a munkából? – csodálkoztam még mindig.

– Ne törődj ezzel. Bejelentettelek fodrászhoz – mosolyodott el. – Előtte pedig eszünk.

– Nem vagyok éhes – ellenkeztem.

– De az vagy!

– Nem vagyok.

– Meglátjuk – dobolt idegesen a kormányon.

Az voltam. Talán még soha nem voltam éhesebb. Simán benyomtam egy Big Mac-et nagy krumplival és nagy shake-kel, sőt, utána még almás táskát is tudtam enni. Anyu szó nélkül végignézte az egészet, és piros pont, amiért semmit nem mondott a Mekire. Úgy tűnik, tényleg azt akarta, hogy egyek. ☺

Mikor befejeztem, kicsit jobban éreztem magam. Anyu csendben ült, és nem kérdezett semmit, csak várt. Van, amit a szülők jobban tudnak. Van, amikor a legjobb barát sem tudja elérni, amit egy anya igen. És van, amikor úgy érezzük, a helyzet, amibe kerültünk, meghaladja a tudásunkat, és csak egy felnőtt adhat rá elfogadható tanácsot. Mindent elmondtam anyunak, elejétől a végéig. A gyorsétterem összes asztalánál fiatalok ültek, akik suli után bandáztak, egyedül én voltam az anyukámmal. De nem bántam, sőt, egyáltalán nem is érdekelt. Néha sírtam, néha idegesen magyaráztam, néha sóhajtva hátradőltem, néha pedig lehajtottam a fejem az asztalra. Végül pedig kérdőn néztem rá, hogy mondja, amit először gondol. Anyu mosolyogva megrázta a fejét, és miközben furcsán nézegetett egy darab krumplit, megszólalt.

– Ettől azért nem dől össze a világ.

Hálásan lehunytam a szemem, és napok óta először egy őszinte mosolyféle futott át az arcomon.

– Szerinted megbocsát valaha is? – csóváltam a fejem tehetetlenül.

– Nem mondom, hogy nem hibáztál óriásit – töprengett anyu. – De ahogy elmesélted, mindent megtettél, hogy jóvátedd. A többit az idő eldönti.

Bölcs szavak, én pedig bólintottam.

– De senki nem szereti a depressziós, sápadt, szomorú lányokat. Ne akarj szánalmat ébreszteni benne.

– Jó – bólogattam.

– Hagyd, hogy magától megoldódjon a dolog. Lehet, hogy nem fog. De akkor már úgysem tehetsz semmit.

– Értem – sóhajtottam.

Anyunak igaza volt. Ha legyengülten, szétbőgött fejjel parádézok, akkor maximum megszán. De szeretném, hogy szánalomból bocsásson meg? Nem. Akkor inkább haragudjon. A felnőttek furán működnek. A saját problémáik mindig nagyon gyerekesek, viszont a gyerek problémáit három perc alatt le tudják rendezni. Most akkor hogy van ez?

Mire a fodrászhoz értünk, már sokkal jobb kedvem lett. Beültem a székbe, és a tükörképemet nézve töprengeni kezdtem. A frufrum már lenőtt, oldalt elválasztva simult bele a többi tincsembe. A hajvégem kissé töredezett, viszont már nagyon hosszú lett, majdnem a hátam közepéig ért.

– Szeretném levágatni – néztem hirtelen anyura, aki rémülten pillantott rám a tükörből.

– Mennyire? – kérdezte.

– Eléggé – mutattam a nyakamra, valahol az állam és a vállam között.

– Nem hinném, hogy ez… – kezdte anyu az érvelést, aztán valamit átgondolt. – Jó, de ne többet.

A fodrász mosolyogva nézett rám, és a kezébe fogta a hajam.

– Biztos?

– Igen.

– Tudod – nézett rám a tükörből. – A lányok akkor váltanak drasztikusan frizurát, amikor valamin túllépnek.

– Tudom – mondtam komolyan. Nyissz.

Hazaérve sokkal, de sokkal jobb kedvem volt. Tetszett az új hajam, és miután kibeszéltem magamból az egészet, kezdtem egészen más világításban látni a dolgokat. Elszúrtam. Tudom. És még mindig fáj, ha rá gondolok. De mit kéne tennem? Cortez az értésemre adta, elég világosan, hogy lezárta a kettőnk dolgát. Tiszteletben kell tartanom. Ha kínzom magam, ha nem eszem egy évig, ha nem alszom többet, akkor sem változtathatok rajta. Leültem az íróasztalomhoz, kinyitottam a matekfüzetem, és hirtelen felindulásból írni kezdtem az üres oldalra. Düh, csalódottság és az elmúlt évek minden sérelme volt az, amit papírra vetettem. Leírtam, hogy szeretem. Hogy szeptember 8-án úgy belezúgtam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Hogy soha nem tudtam, mit gondol. Hogy végignéztem, ahogyan mindenki rajta lóg. Hogy mit éreztem, amikor Vikivel járt. Hogy mi volt bennem szilveszterkor, amikor megcsókolt, és amikor utána továbbra is Viki volt a barátnője.

Leírtam mindent. Az érzéseimet, a kételyeimet, a hibáimat, a hibáit. Kilenc lap lett. Kétoldalas, szóval tizennyolc. Mikor az utolsó sort is befejeztem, megkönnyebbülten dőltem hátra. Így, az én szemszögemből nézve a dolgokat, nem volt annyira drasztikus a hiba, amit elkövettem. Az elmúlt évek történései mellett szinte eltörpült. Kitéptem az oldalakat, és szépen behajtottam egy borítékba.

Egyszer. Majd egyszer, ha elég erős leszek, talán odaadom neki. Felírtam az üres borítékra, hogy Cortez, aláhúztam a nevét kétszer, és egy darab celluxszal feltettem az asztalom feletti tükörre.

A hajam: 5/5 – juj. De fura! ☺

Beszélgetés anyuval: 5/5 – nem tudtam, de végig ez hiányzott.

Cortez: 5/1 – én ennél többet nem tudok tenni.

A többiek: 5/5 – megérdemlik, hogy foglalkozzak velük.

Tanulás: 5/1 – javítanom kell!!!

Élet: 5/4 — Vissza kéne térnem.