5. rész december 12-ig

November 29., hétfő

A szombati szalagavató és az egész vasárnapon át tartó tanulás után kicsit fáradtan ébredtem.

Reggel apu elvitt a sulihoz, mert havas eső esett. Anyu a narancssárga riasztás miatt már hajnalban elment, úgyhogy nem volt reggelim. Csináltam volna magamnak, de apunak zseniális ötlete támadt.

Meki. Hehe, éljen a titkos szövetségünk. Amúgy pedig, amiről anyu nem tud, az nem is fáj. Nem? A suli elé három mekis zacskóval érkeztem, mert hát nem hagyhattam, hogy a többiek holmi szendvicset egyenek, miközben én boldogan fogyasztom el az éves zsíradagom. Hát, ennyit a zsebpénzemről. Mindegy, a többieket látva megérte.

– Tessék – nyomtam Ricsi kezébe egy almás táskát. – És végül saláta – matattam a zacskóban, és Zsoltinak adtam a műanyag dobozt.

– Cortez? – fordultam körbe egy kólával. Jó, nem vagyunk beszélő viszonyban, de csak nem teszem meg, hogy mindenkit meglepek, őt pedig csak azért kihagyom, mert utál. Az azért nem lenne fair.

– Beteg – mondta Dave, aki éppen leégette a szájpadlását a pitében lévő forró töltelékkel.

– Rá van írva, hogy forró – vihogott Bálint.

– We no speak americano – vágta rá Dave, és Macuval együtt énekelni kezdték minden idők egyik legidegesítőbb dalát.

– Beteg? Lógósan beteg vagy tényleg beteg? – kérdeztem ügyet sem vetve a többiek vihogására.

– Tényleg beteg – mondta Ricsi.

– Mi baja? – erőltettem meg magam, és hisztérikus őrjöngés helyett egészen normális volt a hangom.

– Arcüreggyulladás. Asszem' – gondolkozott.

– Te jó ég! – kaptam a szám elé a kezem. – Viszed neki a leckét?

– Aha – biccentett Ricsi.

Meg sem kíséreltem, hogy esetleg én viszem neki. Nem biztos, hogy kibírnám, ha megint elutasítana.

– Ajjaj – nézett fel Zsolti a salátájából. – Jön az asszony. Hoztatok díszeket?

– Miket? – ráztam meg a fejem.

Kinga odalépett hozzánk, nyomott egy gyors puszit Zsoltinak, aztán körbefordult.

– Kérem a karácsonyi díszítőhét kellékeit. Most!

– Íííííj – csapott a homlokára Virág. Mi, többiek is hasonlóképpen sziszegtünk. Totál megfeledkeztünk róla.

– Ezt nem mondhatjátok komolyan! Küldtem e-mailt. Kitettem a Facebook-falamra! Kiírtam msn-en! Hol vannak a díszek? – ordította. Ha egy kismadár nem lett volna a faágra fagyva, felröppent volna Kinga hangjától.

– Tessék – vett elő Zsolti a táskájából egy kis harangot.

– Ezt mind összeszedted? Gratulálok – fújtatott unottan, és kikapta a kezéből. – Gyerünk, tovább.

– Ööö – matatott Virág a zsebében. Egy Kinder játékot talált. – Én ezt hoztam. Feltehetnénk a fára, mondjuk – töprengett.

– Ne hazudj! Ez nem dísz, hanem egy piros traktor! Attól, hogy te ostoba vagy, még ne nézz engem is annak! – förmedt rá Kinga. Virág mosolyogva Ricsire nézett, aki jól kiröhögte Kingát.

– Gyerünk, gyerünk! Nem érek rá egész nap! Kérem a díszeket!

– Én hanukát tartok – közölte Dave.

– Rendben, te megúsztad! – biccentett Kinga, aztán Macura nézett.

– Én is – próbálkozott a japán osztálytársunk. Belőlünk dőlt a röhögés, Kinga azonban csak csípőre tette a kezét, és ráordított.

– Matsuda, ne húzd ki a gyufát! – kapta el a fejét, és rám meredt. – Renáta?

– Ööö – töprengtem. – Nézd, hoztam neked almás pitét – emeltem meg a mekis zacskót.

Kinga hat teljes percig üvöltözött velünk szemrehányóan, aztán beviharzott az épületbe.

Kezdődhetett a díszítő hét. Az osztályunkból csak Gábor és Zsák hozott néhány égősort és girlandot, a többiek mind elfelejtették. Illetve Andris és Robi lázadásból nem hoztak, ők ketten kommenteltek amúgy Kinga Facebook üzenetére. Annyit írtak: diszlájk. Jó hangulatban kezdődött a hét A tanórákon keményen haladtunk, összefoglalások, gigantikus tézébeígérések, ráadásul Kardos első órán bejelentette, hogy csütörtökön színházba viszi a két tizenegyedikes osztályt.

– Úgy gondolom, képesek vagytok kulturáltan végigülni egy előadást.

Zsolti büfögött egyet, mire a tanár szikrázó tekintettel kapta felé a fejét.

– Elnézést. Meki – szabadkozott Zsolti, mi pedig visszafojtott nevetéssel próbáltunk meg komolyan ülni a helyünkön.

– Nagy Zsolt, elegem van belőled! – rázta a fejét Kardos. – Antai-Kelemennel mi van?

– Beteg.

– Csütörtökre meggyógyul? – kérdezte gúnyosan a tanár, afféle „beteg, mi?” stílusban.

– Nem. A héten nem jön – kiáltotta Ricsi.

– Jó. Akkor az ő jegyét átadjuk valakinek. Ötletek?

– Az a tizedikes. Tudja, aki… – kurjantotta be Robi, és a mellkasa elé tette a kezét, imitálva, hogy…

Mit is?

– Lány? – kerekedett el Kardos szeme.

– Úgy értette, hogy nagymellű, de mindegy – vihogta Dave.

– Befejezni! – sütötte le Kardos a szemét zavartan.

– Te mekkora egy barom vagy! – förmedt rá Kinga Robira, aki összepacsizott Andrissal. Érett, tizenegyedikes fiúk. Nincs mese.

– Szerintem Karcsi szívesen jönne színházba – mondtam halkan, és meg sem próbáltam túlüvölteni az őrjöngést.

– Ez nagyon jó ötlet, Reni.

– Ne má' – ordította Zsolti. – Potter jön velünk?

– Jó, ha ő jön, akkor nem kell ruhatárba adni a kabátokat. Majd fogja – futott át Macu agyán, a többiek pedig egyetértően bólintottak. Csengetéskor mindenki kirontott a teremből, Kinga pedig utánuk sietett, azt üvöltve, hogy „nem lóghatják el a díszítést”.

– Reni – szólt rám Kardos, én pedig, kikerülve a táskájába pakoló Jacques-ot, odamentem a tanári asztalhoz. – Vinnéd Antai-Kelemennek a házit? Úgy érzem, ha Pósa intézi, akkor nem jut el hozzá.

Ami nagy kár lenne, mert idén meglepően jól teljesít. Stabil hármas. Jó lenne, ha nem rontana – magyarázta.

– Ööö – piszkálgattam a hajam. – Szívesen leírom neki, és akkor Ricsi átadja. Remélem – húztam el a számat.

– Nem vinnéd el? – próbálkozott tovább.

– Nem – mondtam a földet bámulva.

– Értem – sóhajtotta Kardos, aztán megfordult. – Bernáth és Haraszti! Mit műveltek azzal a csontvázzal? – kiáltotta a terem sarkában lévő rockereknek. Szegény Carlos testét Robi fogta, a feje azonban Andrisnál maradt.

– Lenni vagy nem lenni?– fordította maga felé a koponyát Andris, mire hangosan felnevettem.

– 11/b! A sírba visztek – rázta a fejét Kardos.

Ahogy a tanár kilépett az ajtón, Andris egy jól irányzott mozdulattal a levegőbe repítette a koponyát, és egyenesen Gábornak rúgta.

– Nem emlékszem, hogy ilyen lenne a Hamletben – fogtam a fejem.

– Alternatív változat, Reni. Alternatív – biccentett Andris.

– Renátaaaa! – üvöltötte el magát Kinga a folyosón, mire összerezzentem. Mennem kellett díszíteni.

Órák után Virággal és Ricsivel indultam haza. Az utóbbinak egy fagyöngy volt a raszta hajába tűzve. Ünnepi hangulat, éljen. Ahogy a dombon felfelé ballagtunk, a szemünkbe fújt a havas eső, ezért sokat pislogva, lehajtott fejjel sétáltunk.

– Emó, később hívlak – állt meg Ricsi Cortezék utcájánál.

– Oki – ölelte át Virág, aztán visszalépett mellém.

– Odaadnád ezt neki? – nyitottam fel a táskám, és kiszedtem belőle egy papírköteget.

– Persze – bólintott Ricsi.

– És megmondanád, hogy… – kezdtem vacogva, aztán elnevettem magam. – Semmit.

Nem akartam mondani semmit.

Hazaérve a garázsban kutakodtam a dobozok között, hogy bevigyek a suliba pár karácsonyi díszt, közben pedig riadtan ugráltam ide-oda, mert kijött az araknofóbiám, és meg voltam róla győződve, hogy madárpókok ugrálnak rám.

Facebook: 5/1 – Cortez fala pörög ezerrel.

Mindenki hiányolja, mindenki jobbulást kíván neki, mindenki imádja.

Sulirádió: 5/5 – díszítő hét kapcsán karácsonyi zenék. Hangulatos.

Meki reggelire: 5/5 – ☺

Cortez: 5/? – beteg. L

Színház: 5/5* – úúúgy örülök, hogy megyünk. Alig várom!

Kvízpart: 5/4 – vacsora után játszottam egy félórát, de nem nagyon ment. Kiestem a gyakorlatból. L

November 30., kedd

Díszítő hét, második felvonás. Sikerült annyi díszt összeszednem, hogy Kinga ne üvöltse le a fejem, úgyhogy viszonylag nyugisan telt a nap. Mondjuk, pech, hogy az udvarra voltunk beosztva, úgyhogy a fülvédőben és norvég mintás kötött pulcsiban (hát nem vagyok menő? L) vacogtam, és Zsoltival a kopasz fára aggattam az égősorokat. Kinga horgolt sapkában és meleg kabátban dirigált nekünk.

Minket kettőnket fenyegetéssel be tudott fogni. Éljen a diktatúra.

Ebédszünetben vettem egy forrócsokit, és azt kortyolgatva adogattam fel az árkádok alól a girlandokat egy végzős lánynak, amikor Virág kijött az udvarra.

– Kinga? – lopakodott mellém félve.

– A gondnokkal ordít valahol.

– Hú – biccentett Virág, és telefonált egyet, hogy „tiszta a levegő”. A jelzésre a többiek is kijöttek az udvarra, és a pad köré gyűlve beszélgetni kezdtek.

– Menj csak, boldogulok egyedül is – szólt le a létráról a végzős lány, aki látta, hogy kíváncsian figyelem a többieket.

– Biztos?

– Aha. Ha idefagytam, akkor sikítok – mosolyodott el lila szájjal.

Odamentem a többiekhez, akik valami olyasmin röhögtek, hogy Bálintot Gondos kivágta az óráról.

– Mit csináltál? – csóváltam a fejem.

– Semmit. De komolyan – esküdözött hamis mosollyal.

– Hogy van Cortez? – kérdeztem Ricsitől.

– Beteg.

– Értem – mondtam kedvtelenül.

– A nagymamája hiányolt téged – tette hozzá. – Valamiért nem bízik abban, hogy én viszem a házit

– magyarázta.

– Odaadtad neki?

– Nem kérte – vonogatta a vállát.

– Ó – szorítottam össze a fogamat. – Azért továbbra is leírom. Hátha.

– Hééé! – kapta fel Virág a fejét, és az égboltra meredve pislogott. – Esik a hó!

Mindannyian felnéztünk: az eget összefüggő, szürkésfekete felhőtakaró borította, amiből gyéren szállingózni kezdett a hó. Hivatalosan is beállt a tél, és lefagyott ujjakkal, a földön elolvadó pelyheket bámulva rájöttem, még soha nem tudtam magam mögött komorabb őszt. Nem. Még tizedikben sem.

Akkor Cortez járt valakivel, és semmit nem tehettem. Idén velem akart járni. És elszúrtam.

Utolsó óra végére megmaradt két centi hó, úgyhogy a diákok lázban égtek. A folyosón még segítettem Kingának feltenni egy égősort, amikor Andris és Robi elrohantak mellettünk egy „zúzzuk le az a-sokat hógolyóval!” kiáltással.

– Idióták – fordult utánuk Kinga. Mosolyogva megvontam a vállam. – Renáta, már megint miért üvölt a világfájdalom a fejedről? – nézett le rám hűvösen.

– Nem, nincs semmi baj. Cortez utál, nem megy az angol, és kicsit deprimál a téli idő, mert eszembe juttatja, hogy egyedül vagyok, de amúgy minden oké – soroltam.

– Ne legyél nevetséges. Kit érdekel, hogy Cortez utál?

– Engem? – kérdeztem kínosan nevetve.

– Nézd – lépkedett le a létráról. – Ez már tényleg túlzás. Egy hónapja történt – nézett a szemembe.

– Tudom. Csak bánt, hogy haragszik – suttogtam.

– Ó, te mennyi mindenért haragudhatnál rá – nevetett fel Kinga sátáni kacajjal.

– Ez engem nem vigasztal – tártam szét a karom.

Virág, Ricsi és Zsolti jöttek ki a teremből. Zsolti megállt Kinga mellett, és átkarolta a vállát. Illetve rátámaszkodott, Kinga pedig lelökte magáról a kezét, afféle „mit képzelsz?” pillantással.

– Ren, jössz velünk? – kérdezte Ricsi.

– Hová mentek? – érdeklődtem.

– Sütizni – vigyorgott Virág.

– Menjetek csak ketten – legyintettem. Imádom őket, de nem lóghatok állandóan rajtuk. Az aztán überciki.

– Gyere mááár! Meghívlak egy csokifelfújtra. Na? Naa? – próbálkozott Virág.

– Inkább elviszem Corteznek a házit – mondtam. A többiek kínosan feszengve néztek rám. Miért nem tartják ezt jó ötletnek? Hm. Érdekes.

– Biztos? – húzta el a száját Ricsi.

– Biztos. Jó sütizést.

– Este kijössz megsétáltatni Adam Lambertet? – kérdezte Virág.

– Persze.

A suli elé kiérve a nyakam köré tekertem a sálam, úgy, hogy a számat is eltakarjam vele, és a szűnni nem akaró hóesésben indultam el. Intettem Jacques-nak és Gábornak, kikerültem Andrist és Robit, akik az a-sokra rugdosták a havat, aztán körülnéztem az úttesten, és átfutottam. A kabátomra hulló hópelyhek azonnal elolvadtak, az úton azonban megmaradt. Az autók lassan araszolva haladtak el mellettem, a buszok által vájt hógödrökbe irányítva a kerekeket. Befordultam Cortezék utcájába, és dideregve megálltam a házuk előtt. Egy széllökés az arcomba fújta a porhavat, úgyhogy nagyokat pislogva megpróbáltam kikönnyezni a szemembe fújt vizet. Kivettem a táskámból az órákon írt jegyzeteket, és gondolkodás nélkül bedobtam a postaládába. Aztán hazamentem.

Karcsi: 5/4 – totál odavolt, hogy jön a tizenegyedikesekkel színházba.

Süti: 5/5* – Virág egy szelet csokitortával várt este, amikor kimentem vele kutyát sétáltatni.

Rengeteget nevettünk, mert elmesélte, hogy összefutottak Kingával és Zsoltival a plázában, akik éppen veszekedtek a drogériában.

Msn: 5/3 – Jacques-kal beszélgettem, reménytelenül szerelmes, és letargiában van. Jónak mondja. Sorstárs.

Elfújta a szél: 5/5* – Attól függetlenül, hogy ma bioszon Andris az én regényemmel püfölte Robit (Baranyai nem bírt velünk), kicsit tudtam olvasni. ☺

Peti: 5/5 – írt Facebookon, hogy eszébe jutottam ma a havazásról. Ez kedves. ☺

Időjárás: 5/2 – apu hívott, hogy elakadt, anyu hívott, hogy rádióba kell mennie a havazás miatt, úgyhogy egyedül vagyok ebben a horror időben. Nem fogok félni. Nem fogok félni.

Oké, hallottam valami kattanást, bezárkózom a szobámba.

December 2., csütörtök

Ma egész nap a színházat vártuk. Illetve én, a többiek csak annak örültek, hogy közös programunk van délután. Etikán Vladár dogát íratott velünk, és közös, szép múltunknak köszönhetően egész óra alatt az én padom mellett állt és felügyelt. Természetesen eszemben sem volt puskázni, bár bevallom

őszintén, kicsit zavart, hogy el sem mozdult mellőlem, csak arra várt, hogy hibázzak. Kiemelt figyelmét köszönöm, ettől függetlenül ötöst írtam. Elméleti tárgy, nem foghat ki rajtam!

Duplairodalmon Kardos kissé ideges volt, és rengetegszer megkért minket, hogy a színháznak megfelelő ruhában érkezzünk, valamint hogy viselkedjünk, mert egy pisszenésre is szaktanárit ad.

Azt hiszem, komolyan rettegett. Szünetekben Kingával és Virággal díszítettünk, Flóra is segített néha, a többi diák azonban passzív-agresszív magatartást produkált, és inkább a hóval játszottak. Már ha azt játéknak lehet nevezni, hogy Karcsit fürdették, aki, szegény, átfagyva, totál vizesen terült el a földön, amikor ráuntak, és végre békén hagyták.

Suli után rohantam haza, hogy elkészüljek. Úgy döntöttem, hogy feketében megyek, mert az csini és praktikus, úgyhogy vastag pamutharisnyát rángattam magamra, csizmát, kordszoknyát és garbó kötött pulcsit. A hajamat összefogtam pici copfba, és minimálisan kifestettem magam (szájfény és szemspirál). A tükörképem kissé konzervatívan festett, de hát színházba készültem, nem akartam kitűnni. Na, ehhez képest baromira kitűntem. A sulihoz érve úgy éreztem, egyedül én öltöztem fel normálisan, a többiek mind meglepően lazára vették a figurát. Andris és Robi a bőrkabátjuk alatt együtteses pulcsit viseltek, Ricsi Adidas dzsekiben (!!!), Virág valami fura, színes ruhában és citromsárga lakk Martensben (?), Gábor a suliban viselt ruhájában (elhagyta a kulcsát, és nem tudott hazamenni), Jacques pedig szmokingban, ami azért még színházhoz képest is túlzás.

– Te jó ég – motyogta Kardos, aztán felcsillant a szeme. – Na, köszönöm! Így kell színházba jönni – fordult Dave és Macu felé. Mindketten elegánsan, öltönyben érkeztek, és egy-egy laptoptáskát fogtak.

– A brókerek – vihogott Zsolti, aki szintén elismerésre méltó módon öltözött fel, de ő leitta a zakóját energiaturmixszal, ami barna foltban száradt rá.

– Bernáth, Haraszti! Azonnal hagyjátok abba! – szólt Kardos a rockerekre, akik éppen Karcsit dobálták hóval.

Kinga érkezett meg, Kardos pedig azonnal megdicsérte. Nadrágkosztümöt viselt, térdig érő, derékban összehúzott kabáttal. Elegáns volt és feltűnő. Mint mindig. Az a-sok unottan ácsorogtak, és a mi villogásunkat bámulták faarccal. A négy lány próbált hozzánk csatlakozni, de nem volt értelme.

Cortez nem jött, Ricsi és Zsolti barátnővel, Macu dobta Edinát, Dave magasról tett rájuk, a többi fiú pedig nem számított nekik az osztályunkból. Hát, így jártak.

– Rendben – ellenőrizte újra Kardos a létszámot, és bólintott. – Indulhatunk.

Kisebb csordaként lódultunk meg, mire a tanár megállította az egész társaságot, és közölte, hogy beállunk kettesével vagy egy jeggyel rosszabbat kapunk félévkor. Ez hatott. Azonnal rendeződtünk, én Karcsival beálltam Virág; és Ricsi mögé, de Kardos kiszedett minket a sorból.

– Reni, kérlek maradj hátul és figyelj a többiekre. Én Zsoltiékkal maradok elöl, de Bernáth és Haraszti aggaszt.

– Rendben – mosolyodtam el halványan. Rám bízni a rockereket? Hát, nem tudom.

Már maga az út érdekesen telt. A buszon az a-sok csendben ácsorogtak, a mi osztályunk viszont tombolt. Andris és Robi beültek egy néni mellé, és két oldalról énekeltek neki Guns N' Rosest.

Ezerszer is elnézést kértem az öreg hölgytől, aztán amikor megkérdezte, hogy melyik iskolába járunk, halkan magyarázkodni kezdtem, hogy kisegítőbe. Mással nem tudtam magyarázni, hogy Zsolti miért húzódzkodik a korláton, Ricsi miért alszik Virág vállára hajtott fejjel, Jacques miért nem érti a magyarul feltett kérdést, és hogy Kinga miért kap dührohamot időközönként. A néni riadtan bólintott, és a következő megállónál leszállt. Nem hibáztattam érte.

A színházhoz érve Kardos még egyszer megkért minket, hogy viselkedjünk. Aztán bementünk. Hét szaktanárit osztott ki az előadás végére, továbbá Dave-nek holnap jelenése van Mádaynál. Azt hiszem, elhamarkodott döntés volt színházba vinni minket. Én speciel a Ványa bácsi minden pillanatát élveztem, és őszintén örültem, hogy láthatom. A többiek azonban inkább a „mozis” fajtához tartoznak. Ettek, ittak, röhögtek, hülyültek, zenét hallgattak, PSP-ztek (Andris és Robi),

Facebookoztak, és tipikus diákokhoz méltóan akkor nem bírták abbahagyni a röhögést, amikor muszáj lett volna. Kardos feje égett miattunk, és bár Kinga csak neki akart segíteni azzal, hogy a darab közben kezdte el ordítva fegyelmezni a többieket, semmiképp nem vetett ránk jó fényt. Én még tapsoltam, amikor Kardos rám förmedt, hogy azonnal indulunk, úgyhogy szomorúan vetettem még egy pillantást a színpad felé, és követtem.

A hazaút csendesebben telt. Olyan leszidást kaptunk, amilyet még soha. Kardos közölte velünk, hogy soha, de soha többet nem visz minket sehová, és hogy kivétel nélkül minden órán számonkérés.

Óriási.

Otthon anyu izgatottan várta, hogy mit mesélek, úgyhogy felültem a konyhapultra, és miközben felmelegedtem, röviden beszámoltam az estémről.

– Ó, kamaszok a színházban. Az mindig mókás – bólogatott mosolyogva.

– Hát, igen. Mondjuk, az, hogy Ricsi félrenyelte a kólát, amit egyébként nem lett volna szabad bevinnie, és prüszkölve ráköpte Macura, aki előadás közben felállt és káromkodva törölgette a ruháját, talán több mint mókás – jegyeztem meg.

– Jaj! – húzta el a száját anyu.

– És Virág sem egy tipikus színházba járó lány, ő nem értette a darabot, és folyamatosan tőlem kérdezgette, hogy „ez ki?”, „mit akar?”, „ez nem az, aki az előbb volt?”… Ebben csak az a durva, hogy hét székkel arrébb ült – töprengtem.

– És Kardos tanár úr? – érdeklődött anyu.

– Azt hiszem, ha nincs az idegosztályon, akkor kemény órák várnak ránk – ugrottam le a pultról, és felvettem egy mandarint. – Felmegyek a szobámba.

– Reni – szólt utánam anyu, mire visszasétáltam mellé. – Cortezzel mi van?

– Semmi. Stagnál – mondtam, azt a látszatot keltve, hogy kemény vagyok. – Ég a csirke – mutattam a sütőre. Anyu kapkodva lehajolt, én meg felmentem, hogy csekkoljam a netet.

Színház: 5/2 – no comment. De tényleg. Holnap kapunk a fejünkre.

Díszítő hét: 5/3 – már annyira nem jópofa, hogy bár ez egy egész sulit érintő program lenne, mégis maximum hatan veszünk részt benne! Sztrájkba kezdek!

Mogyorós grillázs a büfében: 5/5* – kipróbáltam.

Igaz, hogy beleragadt a fogamba, de nagyon finooom. ☺

Facebook: 5/2 – arcon csapott, hogy Cortez posztolt és válaszolgatott is a falára írt üzenetekre. L

Arnold: 5/5* – húsz nap! Hurrá! Komolyan, visszaszámolok.

December 3., péntek

Díszítő hét, utolsó nap. A suli elé érve a hótaposó csizmámban forgolódtam egy sort, és kérdőn pillantgattam körbe. Az nem létezik, hogy még senki nem érkezett meg. Egy pillanat múlva kiderült, hogy miért ácsorogtam magányosan a lépcső előtt.

– Reni, a terembe! Azonnal – nyitotta ki Máday az ajtót, csak annyira, hogy kiüvöltsön nekem.

Riadtan mentem fel az osztályba, és kérdőn csuktam be magam mögött az ajtót.

– Bünti? – kérdeztem, ahogy a többiekkel szemben találtam magam.

– Máday nehezményezte a tegnapi viselkedésünket – fonta össze a karját Kinga unottan.

– Ott sem volt – értetlenkedtem.

– De valaki! – nézett Zsolti Macura vádlón – feltöltött pár képet a Facebookra.

– A színházban készült képeket?

– Ja – bólintotta Robi, fel sem nézve a PSP-ből.

– Ez nonszensz! Díszítenünk kéne! – csapkodott Kinga dühösen.

– Talán kimehetünk – próbálkoztam.

– Hallert kell várnunk – szólt Gábor.

Hát jó. Akkor teremfogság. Virág felpattant a padomra.

– Figyi – mosolygott rám. Kérdőn felnéztem rá, és visszamosolyogtam. Bojtos sapkája alól kilógtak a hullámos tincsei, szemüvege mögül pedig nagyokat pislogva fürkészett. – Arra gondoltam… – kezdte.

– Igen?

– Hogy tudod. Szóval keveset vagyunk együtt.

– Virág, ez nekem nem gond. Örülök, hogy Ricsivel ennyire jól alakulnak a dolgok. Komolyan,

őszintén nem baj, ha sokat vagy vele.

– Tudooom. És olyan ari vagy! – hajolt le hozzám, és megölelt. – De úúgy sajnálom, hogy szomorú vagy, és nem tudok mit csinálni.

– Senki sem tud – nevettem el magam kínosan.

– Mit szólnál, ha ma nálam aludnál?

– Hát. Klassz lenne. De miattam nem kell, mármint én elvagyok.

– De én szeretném. Lánybuli! Na?

– Oké – bólogattam elérzékenyülve. Virág annyira aranyos! Persze az, hogy Ricsivel jár, az egyik legjobb dolog, ami történhetett. Össze sem lehet hasonlítani Doriánnal, amikor komolyan megviselt, hogy elhanyagolt. Ez más helyzet. Egyrészt, mert Virág továbbra is a legjobb barátom maradt, ráadásul Ricsit nagyon kedvelem, és tudom, soha nem uszítaná ellenem Virágot, ahogyan a brutálemós fiú tette.

– Miről van szó? – lépett mellénk Kinga.

– Lánybuli nálam! – tapsikolt Virág boldogan.

– Hánykor? – fonta össze a karját.

– Suli után. Reni nálam alszik, és filmezünk meg netezünk, meg beszélgetünk, és közben Adam Lambertet hallgatunk! – tervezgetett.

– Rendben, nem bánom – bólintott Kinga. Ő így jelentette be, hogy meghívatta magát. – De előtte haza kell mennem összeszedni pár holmit, mert nem vagyok hajlandó valami nyálas énekes pólójában aludni – tette hozzá.

– Én is hazamegyek pizsiért – mondtam.

– Oki. Akkor nálam találkozunk – bólintott Virág.

– Rendesek vagytok – néztem rájuk visszanyelve a könnyeket.

– Azonban – sóhajtotta Kinga, nem is figyelve rám – nem tetszik a buli neve. Lánybuli? Az olyan elcsépelt. Legyen inkább „Egyedül Renátának nincs barátja, szánjuk meg őt péntek este”. Az találóbb.

– Kösz – sziszegtem, és nyomban eltűnt minden meghatottságom. Kinga kíméletes és finom lány.

– Milyen buli? – kapta fel a fejét Andris. – Lesznek csajok?

– Mi, hárman – vonogatta a vállát Virág.

– Húúú – bólogatott Robi vigyorogva.

Ricsi furán felnézett, aztán hozzávágta az első, keze ügyébe kerülő tárgyat. Az Elfújta a szél volt.

Strapabíró könyv.

– Add vissza – nyújtottam a kezem. Reméltem, hogy feláll és idehozza. Nem, nem így történt. Azt hiszem, eltört a kulcscsontom.

Haller csapta be maga mögött az ajtót.

– Ellenőrzőket! És szégyelljétek magatokat!

– Tanár úr! – lóbálta meg a kezét Ricsi.

– Tessék, Richárd.

– Ha kiszégyelltem magam, lemehetek a büfébe?

Az ofő megdörzsölte az orrnyergét, és megrázta a fejét.

– Ez nem vicces. Kardos tanár úr felháborodva keresett meg. És különben ki készítette azokat a fotókat? És Zsolti, neked mi van az orrodban?

– Franciadrazsé – felelte Zsolti. Kinga a szemét forgatva legyintett:

– Díszítő hét van, és én fogom felkapcsolni az udvari világítást.

– Én meg fotóznám – emeltem fel a kezem.

– Én meg nézném. Az mindig olyan szép! – mosolygott Virág.

– Jó – bólintott az ofő, miután átgondolta. – Akire nem érkezett panasz, az kimehet a szünetekre – mondta, aztán rákiabált Dave-re, aki már ment volna a folyosóra.

– Felmayer! Gondolod, hogy ez rád vonatkozik?

– Mit csináltam? – rázta meg a fejét Dave értetlenül.

– Laptopozni a színházban??? – üvöltött rá Haller mérgesen.

– Ugyan! Még wifi sem volt – jegyezte meg Dave, mi pedig hangosan felröhögtünk.

Monsieur Durand lépett be, és megkérdezte az ofőt, hogy jöhet-e. Haller még pár szemrehányó mondattal próbálta felébreszteni a lelkiismeretünket, aztán kiment a teremből. A franciatanár mosolyogva megkérdezte, hogy mit műveltünk. Macu kivitte a telefonját, és megmutatott pár képet.

Durand pislogva nézte a fotókat, aztán motyogott egy „mondieu”-t. Nos, igen. Az osztályunk híres.

Vagy inkább hírhedt.

Kinga, Virág, Gábor, Jacques és én. Mi, öten mehettünk ki szünetekre, úgyhogy a többiek rendelésének eleget téve felvásároltuk a büfét, aztán, miután visszavittük nekik, tovább díszítettünk.

Sajna a bünti miatt még az ebédszünetre sem jöhettek ki, így csak az ablakból látták, amikor felkapcsolták a fényeket.

Mi, Virággal fagyoskodva ácsorogtunk az udvar közepén, és a jelre vártunk, amit Kinga adott le a gondnoknak. Abban a pillanatban egyszerre felgyulladtak a kültéri égők, a hidegben ácsorgó diákok pedig tapsolni és füttyögni kezdtek.

– Azta! Még villog is! – kiáltotta Zsolti az ablakból, mire egy csomóan felröhögtek.

– Fogd be! – szólt rá Kinga élesen. Zsolti vihogva intett neki, mire Kinga kissé megenyhülten felnézett és elmosolyodott.

A szürke, borult ég alatt abszolút érvényesült a kültéri világítás, az égősorok fénye rávetült az arcunkra, és ugrálva változtatta a színeit. Megdörzsöltem a karom a hidegben, és a táncoló fényekben gyönyörködtem. Romantikus és meghitt pillanat lett volna, még a hangszórókból szóló zene (White Christmas) is illett a képbe, azonban a következő percben a termünk ablakából őrült hangerővel megszólalt a Metallicától a Fuel. Agyon is csapta a hangulatot. Az egyik rocker ráakadt a villanykapcsolóra, ezért fel-le hunyt a fény a termünkben, aztán Andris ugrált el az ablak előtt, és nekirontott a táblának. Nekik is békés, meghitt ünnepeket. ☺

Ofőóra után rácsörögtem anyura, hogy Virágnál alszom. Tökre örült neki, szerinte „egy kiadós beszélgetés és egy kis lányos buli” igazán rám fér. Miközben telefonáltam, Virág elbúcsúzott Ricsitől, Kinga meg Zsoltitól. Mosolyogva néztem rájuk. Klassz lehet, ha az embernek van barátja. L

A telefont a zsebembe süllyesztve léptem oda hozzájuk, és ráérősen várakoztam.

– És téged ki ölel meg? – hajtotta félre szomorúan a fejét Dave.

– Senki – vonogattam a vállam, halvány mosollyal leplezve a szomorúságom.

– Várj, megoldjuk – bólogatott Dave és pötyögött valamit Macu telefonján. – Tessék. Küldtem egy virtuális ölelést a Facebookon. Kint van a faladon – mosolyodott el. Ööö. Kedves gesztus volt. Azt hiszem.

– Köszönöm – feleltem zavartan.

– Bármikor – bólintott. Dave igazi barát. Csak nem tudom, hogy valódi vagy virtuális. ☺

Elköszöntem, és hazasiettem. Senki nem volt otthon, úgyhogy aput is felhívtam, hogy ne ijedjen meg, Virágnál leszek, aztán kivettem a táskámból a sulicuccom. Bepakoltam helyette a fogkefét, fogselymet, arctisztító tonikot, pattanástalanító krémet, pattanásmegelőző lemosható gélt, mitesszereket kinyíró kencét, bőrszárazságra ajánlott arckrémet, a kézkrémemet kirepedezett bőr ellen és a Labellót, mert a hideg szél kifújta a számat. Végignézve a holmimon, csoda, hogy nem kaptam eddig kiütést. Na, mindegy. A táskám tetejére behajtottam még a pizsim. Kész vagyok. ☺

Karácsonyi világítás: 5/5 – a suliban fenyőillat keveredik fahéjjal (a konyhakultúrások érdeme, csomó sütit csináltak), az égősorok hangulatosak, az aulában lévő karácsonyfa pedig igazán szép lett. Karácsonyi hangulatom van!

Lánybuli: 5/5 – tök rendesek, hogy gondoltak rám is (a lúzerre), és Zsoltiék garázsa helyett inkább Virágnál lógunk, együtt.

Büntetés: 5/1 – a suliban top sztori a színházi viselkedésünk. Mindenki rajtunk röhögött, a tanárok pedig kifejezték felháborodásukat, amiért rossz színben tüntettük fel az iskolánkat.

Uppsz.

Virág: 5/4 – az előbb hívott, hogy mit néznék szívesen.

Szerelem a végzeten vagy Karácsonyi vakáció. Jelenlegi állapotomban a romantikus kontra vicces versenyben egyértelműen a romantikust mondom. Éljen a mazochizmus.

Cortez: 5/? – akárhogy is vagyunk, hiányzik. L

December 6., hétfő

A hétvége hihetetlenül jól telt. Pénteken Virágnál aludtam (Kinga is), és hajnalig mindenféle romantikus karácsonyi filmet néztünk, közben pedig beszélgettünk. Illetve én néztem volna, de Kinga kritizálta a forgatókönyveket, a sablonos és kiszámítható történetet, valamint a színészek csapnivaló játékát. Vele egyébként remek program bármi. ☺ De azért ez a „csak lányok” buli jól sült el, akkor is, ha Ricsi kétszer felhívta Virágot, és Kinga is kapott üzenetet. Én meg nem kaptam, viszont szereztem helyette egy egész doboz Nutellát, amit be is nyomtam. Jó, tudom, de jólesett. ☺ Szombaton egész nap tanultam, és anyuval mentem bevásárolni, vasárnap pedig igyekeztem minél több időt tölteni apuval, mert ma reggel elutazott egy hétre.

Emiatt hajnali ötkor keltem (előbb, mint a Mikulás), hogy rendesen el tudjak búcsúzni tőle, utána pedig úgy éreztem, tengernyi időm van még. Mire a sulihoz értem, már ezer éve ébren voltam, és bevallom őszintén, kissé féltem, hogy milyen lesz a reggelem.

Cortez ott volt, Ricsivel és Virággal együtt.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban. Virág mosolyogva fordult felém, Mikulás-sapkát viselt.

– Sziaa – ugrott a nyakamba, aztán gyorsan elmesélte, hogy suli után Ricsivel mennek Benihez.

Merthogy jön a Télapó az öccséhez. Vettek ajándékot is, meg minden.

– Klassz – mosolyodtam el. – Meggyógyultál? – néztem félve Cortezre. Mindig ez van, ha nem látom pár napig. Elfelejtem, hogy mennyire kék a szeme, hogy mennyire laza, hogy milyen felháborítóan helyes. Az emlékeim mindig csak gyenge utánzatai annak, amilyen ő valójában.

– Igen – mondta szárazon.

– Örülök – motyogtam halkan. Természetesen attól, hogy gyűlöl, még megkérdezhetem, hogy minden rendben van-e vele. Ez alap. A többi nem számít.

Cortez nem reagált, hanem Ricsivel beszélt tovább, én meg kirángattam a táskámból egy mesekönyvet, amit anyuval vettem szombaton.

– Beninek. A Mikulástól – mondtam.

– Úúú, de rendes vagy! – sipákolt Virág.

Dave és Macu érkezett meg, előbbinél egy UPS csomag volt.

– Bontsd már! – ugrálta körbe Macu. Odakaptuk a fejünket.

– Várj, várj – rázta a fejét Dave. – Vedd fel, ahogy kibontom.

– Ja, persze – biccentett Macu, és előszedte a mobilját, hogy megörökítse, ahogy Dave kibontja a mobilját.

– Hallod, neked kéne egy barátnő – lépett hozzánk Zsolti Kinga kezét fogva.

– Kinek kell barátnő, amikor… – tépte fel egy határozott mozdulattal a dobozt, és az izgalomtól remegő kézzel vette ki az iPhone-t – …itt van ez? – fejezte be a mondatot könnyes szemmel.

– Ez beteg – röhögött fel Ricsi.

– Mondj valamit – vette fel közelebbről Macu Dave meghatódott arcát.

– Szeretem – szipogta, és az arca mellé emelte a dobozt.

– Ez kész – vihogott Zsolti.

– Mazel tov! – mosolyogtam Dave-re.

– Köszönöm – törölte meg a szemét a kabátujjával.

Ilyen az élet. Ellopták a telefonját, soha nem lesz már meg. De Dave kitartott. Úgy láttam, megérte.

És az is biztos, hogy többé nem telefonál villamoson.

– Magadra hagyjunk? – veregette meg Cortez Dave vállát, mire mindenki elnevette magát.

– Riadó, riadó – suttogta Macu, és az épület felé biccentett.

Máday rontott ki az ajtón.

– Nagy Zsolt! Befelé!

– Mit csináltam? – töprengett Zsolt.

– Még semmit – húzta fel a fél szemöldökét Máday. – Szeretnél egy dicséretet? – váltott át tárgyalós stílusra.

– Nem – röhögte el magát Zsolti.

– Szeretnél egy figyelmeztetést? – fonta össze a karját szigorúan.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Miről van szó? – szólt bele Kinga.

– Beteg lett a Mikulás – mondta ki Máday.

– Na, neee – emelte fel a karját Zsolti röhögve.

– De bizony. Befelé – tapsolt kettőt, aztán visszanézett ránk. – Kérnék két krampuszt. Önként jelentkező?

Kinga feltette a kezét, aztán legnagyobb döbbenetemre feltette az enyémet is.

– Mi? – rángattam a karom.

– Majd mi ketten, Renátával – ajánlkozott, ügyet sem vetve az ellenkezésemre.

– Jó. Nyomás be!

– Ez nem igaz – sziszegtem.

A lánymosdóban még mindig dühöngve bújtam bele a fekete garbóba, és durván hadakoztam, amikor Kinga a fejemre nyomta a piros szarvakkal díszített hajpántot.

– Renáta, nem igaz, hogy ennyire nem vagy csapatjátékos! – förmedt rám.

– De, az vagyok – tiltakoztam nem túl meggyőzően.

– Na – húzta ki magát a tükör előtt. – Akkor indulhatunk.

Abszolút semmi kedvem nem volt az egészhez, de már nem volt más választásom. Amikor visszamentünk az aulába, kitört belőlem a nevetés. Zsolti unottan ácsorgott Máday mellett.

Mikulásruhában és gagyi, vattából készült szakállban.

– Egy szót se – nézett ránk a Miki.

– Oké – mondtam, továbbra is nevetve. Máday elégedetten mért végig minket, aztán a kezünkbe nyomott egy-egy zsákot. Télapó-csokikkal volt tele.

Csengetésig a beérkező diákokat üdvözöltük (Ricsiék komolyan nem hagyták abba a röhögést, ráadásul Dave velünk avatta fel az új telóját, perceken belül fent voltunk a neten), és Máday közölte, hogy órák alatt a termeket kell járnunk. Na, ekkor Zsolti egészen megbarátkozott a helyzettel. A lógás érdekében még „ho-ho-hóóó”-zott is.

A kilencedikesekkel kezdtünk, akik hálásan néztek ránk, ahogyan a teremben körbejárva kiosztottuk a csokikat. Éppen dogát írtak Farkas tanárnőnél.

– Tessék – tettem le Flóra elé egy Mikulás-csokit, és belelestem a dogájába. Gyorsan lesúgtam a hármas választ, egészen addig amíg Farkas krákogni nem kezdett.

– Nem segít a krampusz, ugye? – kérdezte.

– Dehogy – húztam ki magam, és Flórával összemosolyogva gyorsan kimentem a táblához.

– Köszönjetek el a Mikulástól és a kíséretétől, aztán folytassátok a dolgozatot – nézett a tanárnő az osztályra.

– Szervusztok, gyerekek – integetett Zsolti röhögve.

– Csókolom – kiáltotta Bálint. Mindenki dőlt a röhögéstől.

– Sziasztok – intettem, aztán összetalálkozott a tekintetem Bálintéval. – És ne feledjétek, a légköri front azt jelenti…

– Renáta! – förmedt rám Farkas, de hiába, elhadartam a választ. Tizenkét toll sercegett eszement tempóban.

– Bocsánat, meteorológiai befolyásoltság – húztam be a nyakam, és kiosontunk a teremből.

A folyosón Zsoltival szakadtunk a röhögéstől, Kinga azonban nem akart lemaradni az órákról, úgyhogy bement a következő terembe. A másik kilencedikes osztály lapos volt, ott gyorsan végeztünk is, ráadásul Vladárral volt órájuk, úgyhogy nem szerettem volna sok időt eltölteni.

– Na. Ha befejeztétek a bohóckodást, akkor talán… – csapta össze a tenyerét Vladár.

– Már megyünk is – bólogattam.

– Nem meglepő, Rentai, hogy szabadulni akarsz az órámról.

– Nem, dehogy – mentegetőztem –, csak a tempera illata. Régi emlékek – legyintettem. Zsolti válla rázkódott a nevetéstől, és Kinga is elmosolyodott kissé.

– Szörnyen humoros – nézett rám Vladár. Ideje volt lelépni, úgyhogy kiszórtam a csokikat, és kimenekültem a teremből.

Szünetben a többiekkel együtt az udvaron lógtunk, Bálint folyamatosan azon vihogott, hogy mennyire jó volt, ahogy segítettem, én meg mosolyogva hallgattam. Cortez némán ült mellettem, a pulcsiját az arcába húzta, és zenét hallgatott. Arcüreggyulladás. Az fáj. Elhúztam a számat, és megráztam a fejem. Tökmindegy, hogy rosszban vagyunk.

– Tessék – tekertem le a nyakamról a sálam, és felé nyújtottam. Kérdőn nézett rám, úgyhogy zavartan legyintettem. – Csak az arcod miatt – tettem rá a karjára.

– Kösz – bólintott, és hihetetlen, de nem dobta vissza. Nem tépte szét. Nem gyújtotta fel. Az arca elé tette, és ennyi. Úristen. Haladunk. Még százhetven év, és teljesen megbocsát!

– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.

– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből. Zsolti elröhögte magát, Móni pedig kínosan mosolyogva megvonta a vállát. Na, ez is egy jó szünet volt.

Második órán a tizedikeseknél jártunk, ott semmi extra nem történt, csak Karcsit ismertem, és mivel Gondosnál volt órájuk, hamar le is léptünk. A maradék időben Zsolti lógást javasolt, Kinga viszont vissza akart sietni órára, így nekem kellett döntenem. Nyelvtan Kardossal. Normál esetben rohannék vissza Kardos órájára, de mivel ez az első találkozás a színház után…

– Nézzük meg a büfét – tanácsoltam. És jól tettem. Csengetéskor Virágék fájdalmas arccal jöttek le az udvarra. Kardos egész órán feleltetett, öten kaptak egyest. Juj.

Harmadik órán mentünk a két tizenegyedikbe. Az a-sokkal kezdtünk. Az infóteremben volt órájuk, és ahogy beléptünk, rémülten vettük észre, hogy minden számítógépen a feladat volt megnyitva.

Semmi net, semmi Facebook vagy YouTube. Stréber egy társaság. A négy a-s lány viháncolva köszönte meg a csokit, a fiúk pedig megkértek minket, hogy siessünk, mert megy az idejük az órából.

Zsolti leesett állal nézte őket, aztán, amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, közölte, hogy „ezek gyíkok”. Mehettünk a mieinkhez. Gazdaggal volt éppen matek, bár a folyosóra kiszűrődő lárma alapján ez semmit nem jelentett. Amikor bementünk, éppen Virág állt a táblánál, és értetlenül meredt a képletre.

– Itt a Mikulás! – közölte Zsolti. Dave megdobta egy tollal. – Na, így nem kapsz ajándékot – csóválta a fejét, aztán Robi letépte a szakállát.

Eközben én lesúgtam Virágnak az eredményt, úgyhogy sebesen firkálta a táblára.

– Nem érünk rá egész nap – szólt közbe Gazdag.

– Már megyünk is – léptem el Virág mellől. Egész jó kis felelete lett. ☺ Na, mindegy.

Kitettem az asztalokra egy-egy csoki Mikulást, aztán, amikor Andris leharapta a fejét és felém köpte, gondoltam, ideje távozni

– Bernáth, ne gusztustalankodj! – förmedt rá Gazdag. Andris egy csokis mosollyal reagált. Ezek állatok!

– A japán gyerekekhez is jön a Télapó – vigyorgott Zsolti Macura, aki annyira röhögött, hogy leesett a székről. Így, kívülállóként nézve, valóban ilyen egy matekóránk? Te jó ég!

A mai nap konklúziója, hogy elképesztően kúl az osztályunk. Végigjártunk az összes évfolyamot, benéztünk az órákra, és rá kellett jönnöm, hogy hihetetlenül jó fejek a srácok. A kilencedikesek még kicsik (bár mi akkor is tomboltunk), a végzősök már a jövőre koncentrálnak. A tizedikesek laposak, az a-sok pedig felháborítóan unalmasak. Viszont a 11/b! Hát, mi betöltjük a sulit, ez biztos.

Utolsó óra után rohantam olvasókörre, amikor az aulában Cortez megállított.

– Kösz – nyomta a kezembe a sálat, amit egész nap az arca előtt tartott.

– Nincs mit – bólintottam, a kezem közt tekergetve a kötött anyagot. Cortez szemébe nézve annyi mindent akartam mondani. De nem tettem. Azért, mert egész egyszerűen megfordult, és ott hagyott.

Töprengve léptem be a könyvtárba, és hatalmasat sóhajtva felültem a padra.

– Orosz irodalom – mondta Kardos, fellapozva Dosztojevszkijt. Flóra és Karcsi pislogva figyelték, én pedig a nyakam köré tekertem a sálam. Aztán megcsapott egy illat, Cortez illata, amit beszívott az anyag. Az arcom elé húztam, és lehunytam a szemem. Na, ez fájt.

Virágot Ricsivel együtt bevártam a suli előtt, és a dombon felfelé sétálva azzal fárasztottam őket, hogy Cortez-illatú a sálam. Valamiért nem akarták megszagolni (nem értem, miért), viszont végighallgatták a szenvedésem, ami kedves tőlük.

Hazaérve megcsináltam a házikat, bepótoltam a mai lemaradást, tanultam egy sort, aztán segítettem anyunak vacsit csinálni. Kettesben ettünk, majd átültünk a laptop elé, és beszéltünk skype-on apuval.

Mielőtt elköszönt, megkérdezte, miért vagyok otthon sálban.

– Amióta hazajött, rajta van – vonogatta anyu a vállát.

Én csak mosolyogtam, a szüleim pedig betudták egy újabb múló szeszélynek. Nem, ez nem az.

Elfújta a szél: 5/5* – klassz könyv, de valahogy úgy érzem, sose olvasom ki. Talán mert egymillió oldal.

Mikulás: 5/5 – vicces volt.

Sulirádió: 5/2 – karácsonyi dalok. Már most kezdem unni.

Osztálylátogatások: 5/4 – tanulságos kirándulást tettünk a többi évfolyamnál.

Mail: 5/3 – Arnold írt, mindjárt válaszolok neki.

Meg Gomba is, hogy miért nem vettem fel neki a telefont. Ööö, igen. Hívott, csak… nem volt kedvem. Mindegy.

iPhone: 5/3 – most már meg fogok nézni egyet, hogy Dave mitől van így oda.

Sál: 5/5 – vajon megfulladok reggelre, ha benne alszom? Na jó, inkább nem próbálom ki.

Csak a párnámra teszem. Igen, ez így jó lesz.

December 9., csütörtök

Tegnap este, miközben Virággal webkameráztam, esni kezdett a hó. Na, ez ma reggelig sem változott meg, úgyhogy amikor kinéztem az ablakon, rájöttem, hogy szinte betemetett minket. A pizsimre felkaptam a kabátom, a fejembe húztam egy sapit, és kirohantam a házból, mert anyu egyedül bajlódott a hólapátolással.

Amikor suliba indultam, még mindig nagy, sűrű pelyhekben esett a hó. A Szent Johannához érve láttam, hogy ennek egyébként mindenki örül.

A többiek valami tegnap esti sorozatról beszélgettek (persze, hogy fogalmam sem volt róla), én meg csendben rugdostam egy hókupacot a bundás csizmámmal.

– Jó reggelt – érkezett meg Kinga és Zsolti. Abból, hogy ketten jöttek, gyanítottuk, hogy kibékültek. Tegnap kissé összekaptak infón, mert Kinga belépett Zsolti Facebook-oldalára (?), és elkezdte kitörölgetni a neki nem szimpatikus lányokat. Erre Zsolti begőzölt, mondván, hogy Kinga elnyomja őt. Fogalmam sincs, hogyan folytatódott a sztori kicsengetés után, de a lényeg, hogy mára megoldódott. – Irodalombeadandók? – kérdezett körbe.

– Megvan – mondtam teljesen feleslegesen, mert rólam mindenki tudja, hogy megcsináltam. A többiek motyogtak valami „letöltöttem” félét. A plagizálásmániás Kardosnál ez remek pont, örülni fog.

– Cortez? – vonta össze a szemöldökét Kinga.

– Nincs – felelte egyszerűen. Jaj, ne.

– Gratulálok, megint ki fogod borítani Kardost, amiért velünk lesz ideges – förmedt rá Kinga.

– Én szívesen megírom, harmadik órára megvagyok vele, ha gondolod – ajánlottam fel halkan.

– Nem kell – nézett rám Cortez.

– Csak megírom, beadod. Ennyi – erősködtem, mert kezdett felidegesíteni, hogy azért, mert utál, megint kihúzza a gyufát Kardosnál. Cortez belefúrta a tekintetét az enyémbe, végül megszólalt.

– Megoldható, hogy abbahagyod? Megbeszéltünk valamit. Örülnék, ha ahhoz tartanád magad.

Kínosan elmosolyodtam, és hitetlenül megráztam a fejem. Annyira megalázó volt, hogy majdnem elsírtam magam.

– Oké – bólintottam, lenyelve a könnyeim. – Most jött el az a pillanat, hogy – néztem mélyen a szemébe – te menj a francba.

Ez már halloween óta megfogalmazódott bennem, most azonban nem bírtam tovább, kimondtam.

És jólesett.

Dave riadtan nézett minket, Macu lesütötte a szemét. Ricsi motyogva szitkozódott, Virág szomorúan pislogott. Zsolti beleharapott egy hógolyóba (?), Bálint tovább dobálta Gondos kocsiját,

Kinga pedig idegesen bámulta Cortezt. Aki csak mosolyogva állta a pillantásom. Szó nélkül megfordultam, és bementem az épületbe.

Benyitottam a mosdóba, és lerogytam a földre. Alig két perc múlva Kinga és Virág léptek be. Az utóbbi lekuporodott mellém, és bánatosan bámult maga elé, Kinga azonban a csapok előtt járkált, és tombolt. Cortezt szidta, természetesen.

– Kinga – néztem fel rá. Nem sírtam. Nem voltam csalódott. Még szomorú sem. Csak ürességet éreztem. – Nyugodj meg.

– De hogy lehet ekkora bunkó? Komolyan, az eszem megáll! Te meg, mint valami kutya, körbeugrálod, és várod, hogy dobjon valamit, aminek örülhetsz!

– Nem – ellenkeztem felszegett állal. – Befejeztem vele.

– Mi? – döbbent le Virág.

– Én ennél többet már nem tudok tenni. Bocsánatot kértem. Vártam, hogy megbékéljen. Óvatosan közelítettem, hátha előbb-utóbb normalizálódik a helyzetünk. Kicsit késve, de ma megértettem. Ő

nem akarja. És most már én sem – vontam meg a vállam.

– Na végre! – tapsolt egyet Kinga.

– De hát… – nézett Virág kétségbeesetten.

– Ne aggódj – simítottam meg a karját. – Jól leszek.

Hogy belül mit éreztem, az mellékes. Az agyam győzött, és mikor beléptem a terembe, nem néztem Cortezre. Csak leültem a helyemre, fellapoztam a könyvem, és olvasni kezdtem. Vladár becsukta maga mögött az ajtót, és a többiek kérését (menjünk ki az udvarra hógolyózni) figyelmen kívül hagyva belekezdett az órába.

– A mai órán szituációs játékot fogunk bemutatni.

– Ne máár – óbégatta Macu.

– Matsuda, gyere a táblához, és válassz magadnak egy partnert.

Dave és Macu kimentek, és bemutatták a jóakaratot.

– Nagyon szép volt. Ötös. Virág, gyere. Szeretet.

Természetesen Ricsit vitte magával, én pedig mosolyogva figyeltem őket. Ők is ötöst kaptak.

– Kinga. Rivalizálás.

– Renáta, gyere ki – csettintett felém Kinga. Jaj, ne. Feltápászkodtam és kimentem a táblához.

Unottan ácsorogtam, amíg Kinga színjátszósként előadta magát. A teljes időnket végigbeszélte.

– Kinga, jeles – ülj a helyedre.

– És én? – csodálkoztam.

– Rentai, mivel csak álltál ott, maradj, hátha a következő produkciódat értékelni is tudom.

– Rendben – bólintottam.

– Cortez. Harag.

Lesütöttem a szemem, és a csizmámat bámulva vártam, hogy kijöjjön mellém a táblához.

– Kezdhetitek – bólintott Vladár, mi pedig egymásra néztünk. – Na, erről beszéltem. Üljetek le, jeles – mondta elégedetten. – Gábor. Kétely. Gyerünk, gyerünk, válassz partnert!

Sok mindent elmond, hogy elég volt Cortezzel egymásra néznünk, és kaptam egy ötöst Vladártól.

Na, no comment. De tényleg. Szünetben Virág és Ricsi megkérdezték, hogy lemegyek-e az udvarra, de csak megráztam a fejem.

– Inkább maradok. Olvasok – magyarázkodtam.

– Kérsz valamit a büféből? – kérdezte Virág kedvesen.

– Forrócsokit – mosolyodtam el halványan.

– Oki, akkor mi megyünk.

– Jó. Várj – szóltam utána. – Otthon maradt a zenelejátszóm, adnátok egyet? Most nem bírom a karácsonyi zenét – utaltam a sulirádióból üvöltő All I Want for Chtistmas is You punk változatára.

– Melyikünkét kéred? – mosolyodott el Virág. Hm. Ricsi kütyüje tele Kornnal, Faith No More-ral és Rage Against the Machine-nal. Vagy Virág fura alter zenéi, plusz Adam Lambert. Na jó, mégis inkább az övét választottam.

A többiek kimentek a teremből, csak a szokásos társaság maradt fent, Gábor, Jacques, Andris és Robi. Meg hát én. Pár percig olvastam, de nem kötött le a könyv, úgyhogy felálltam és kinéztem az ablakon. Az udvaron a diákok a hóban tomboltak, a kilencedikesek angyalkát csináltak, a végzősök havat rugdostak egymásra. A pad körül ácsorgó társaság hangosan röhögött, Móni Cortez mellett ült

(az én helyemen), a többiek meg hülyültek. Virág zenelejátszóját hallgatva (tele volt Vad Fruttik-,

Quimby- és Heaven Street Seven-dalokkal) rezzenéstelen arccal néztem le, és azt hiszem, még soha nem voltam ennyire elkeseredve. Visszaintettem Virágnak, aki észrevette, hogy az ablakban állok, aztán felültem a padomra. A havazást nézve megnyomtam a gombot, hogy játssza le újra a dalt.

Gyorsan megnéztem a címét (Ez a szerelem – HS7), és memorizáltam, hogy otthon mindenképp hallgassam meg.

Duplairodalom után egy kemény töri következett Barkával, végül utolsó két órán Durand megszánt minket, és gyorsan leadta az anyagot, aztán elengedett. Tekintve, hogy franciából mindenki négyes-ötös, és hihetetlen tempót diktálva tanulunk, ez igazán ránk fért. A suli előtt a nyakam köré tekertem a sálam, elköszöntem a többiektől.

– Ren, gyere velünk moziba – szólt utánam Ricsi.

– Havat kell lapátolnom – feleltem, a folyamatosan szálló hópelyheket bámulva.

– Majd mozi után segítünk. Gyeree – kérlelt Virág is.

– Ki megy? – fontam össze a karom.

– Emó, Zsolti, Cortez… – sorolta Ricsi. Meg sem várva, hogy végezzen, megráztam a fejem.

– Sziasztok – fordítottam hátat, és elindultam haza.

Éppen egy hókupacot hajítottam félre a járdán, amikor Kinga megállt előttem.

– Hát te? – toltam feljebb a sapkám, hogy jobban lássam.

– Mit szerencsétlenkedsz itt? – kérdezte a fél szemöldökét felvonva.

– Lapátolok.

– Nézni is rossz. Add ide, és hozz magadnak egy másikat! – parancsolt rám, és kikapta a kezemből a szerszámot.

Szót fogadtam, és mikor visszaértem, ketten kotortuk el a havat a járdáról.

– Hogyhogy nem mentél Zsoltival moziba? – kérdeztem furán, gondolván, már megint szakítottak.

– Renáta, attól, hogy van barátom, még nem körülötte forog a világ. Megvan a saját életem.

– Hogy lapátolsz velem? – nevettem fel.

– Nem. Szórólapot készítünk – közölte. Jó tudni.

– Miről?

– A jövő heti gyűjtésről.

– Oké – bólintottam.

Mikor végeztünk, bementünk a házba, és csináltam teát. A forró bögrékkel ültünk le a laptopom elé, és miközben Kinga ismertette a tervét (meleg ruhákat gyűjteni a hajléktalanoknak), én sebesen gépeltem. Merthogy diktált. ☺

Cortez: 5/1 – LLL

Peti: 5/5 – holnap jön elém.

Hóesés: 5/2 – elállhatna már, mindjárt mehetek megint lapátolni.

HS7: 5/5* – „Rég várok rád, tudom jól, hogy a semmire várok”

Elfújta a szél: 5/5 – határozottan haladok vele. Wow.

Nyelvsuli: 5/? – Cortez akkor nem ment délután?

Vajon miért? Nem! Nem érdekel. Akkor sem!

December 10., péntek

Nem hiszem el, hogy Cortezzel egymásnak kell ajándékot vennünk a sulikarácsonyra! Ez egyszerűen nem igaz! Az egész nap olyan jól telt, nem szóltunk egy szót sem, kerülgettük egymást, és megosztottuk a társaságot. Virág és Kinga velem volt szünetekben, ahogy Jacques és Karcsi is. Dave,

Ricsi, Macu és Zsolti pedig Cortez táborát erősítették. Ebédszünetben aztán cserélődtek kicsit, Virág lement Ricsihez az udvarra, Zsolti pedig velem maradt (és persze Kingával), úgyhogy én ezzel a helyzettel megbékéltem, sőt, konfliktusmentes volt. Aztán jött az ofőóra.

– Kinga – csukta be maga mögött Haller az ajtót. – Remek a kezdeményezés, hogy meleg ruhákat gyűjtesz, láttam a szórólapot.

– Köszönöm. Mínuszok repkednek odakint, emberek éjjel az utcán vannak, kötelességemnek érzem, hogy a jövő hetet arra szánjam, hogy elit gimnazistáktól gyűjtök be ruhákat, így segítve a bajbajutottakon – felelte.

– Igazán példás viselkedés. Szeretném, ha mindenki részt venne a gyűjtésben – szólt az osztályhoz, a többiek pedig halkan hümmögtek, láthatóan annyira nem érdekelte őket a dolog

– A következő… – lapozott Haller a tanári zsebkönyvében. – Tudtok valamit arról, hogy ki tett hógolyót a tanári asztalfiókjába?

– Neeem – kiáltották többen is.

– Sejtettem. Megjegyzem, hogy ez nem vicces, a napló félig elázott.

– Melyik betűnél? – kérdezte Andris türelmetlenül.

– Peched van, Reni adatai maszatolódtak el.

– Sejtettem – sóhajtottam. Na, ki a lúzer?

Haller kért egy kis csendet (a többiek engem dobáltak mindenféle tollal meg alufólia labdával), és izgatottan pillantott ránk

– A karácsonyi húzás…

– Igeeen! – üvöltötte Zsolti.

– Nyugalom, még nem fejeztem be – intette le Haller. – Úgy döntöttem, hogy idén, figyelembe véve, hogy a titkos húzásnak semmi értelme nem lenne, alkossatok párokat, és ajándékozzátok meg egymást.

Az osztály teljesen felbolydult, és nem egész negyven másodperc múlva megvoltak a párok:

Gábor-Jacques, Kinga-Zsolti, Virág-Ricsi, Andris-Robi, Dave-Macu.

– Rendben, felírom – firkált sebesen Haller a noteszébe.

– Ez csak tíz név – pillantott fel. – Ki maradt ki?

– Én – húztam el a számat, és feszengve feltartottam a kezem

– És Cortez – bólintott Haller.

– Cserélni szeretnék – mondtam halkan.

– Oké, akkor én cserélek Cortezzel – vágta rá azonnal Virág

– Hagyd, majd én – szólalt meg élesen Kinga.

– Asszony, ne cseréljél már el! – röhögött fel Zsolti, és szórt egy kis müzlit a joghurtjába. Ööö. Na mindegy, evett.

– Ne hívj így! – kiáltott rá Kinga.

– Oké, mindegy. Maradjon – tettem fel a kezem, mert kezdett elszabadulni a pokol. Majd csak kitalálok valamit.

Kínosan hátrafordultam. Cortez teljes hangerővel hallgatta a zenelejátszóját, és azt hiszem, lemaradt az egészről. Felnézett a kütyüje nyomkodásából, és afféle „mi van?” pillantással meredt rám.

– Majd mondd el neki, hogy egymást ajándékozzuk meg – mondtam Ricsinek.

– Mondd meg neki te. Ott ül – értetlenkedett.

– Én nem – vonogattam a vállam.

– Ez kész – dőlt hátra hintázva a székén Ricsi. A következő pillanatban a vizes székláb (behordtuk a havat) kicsúszott alóla, és óriásit borult. Virág sikoltva felpattant, hogy felsegítse, a többiek pedig dőltek a röhögéstől.

– Asszem’, betört a fejem – dörzsölte meg a homlokát az ujjával Ricsi, hogy ellenőrizze, vérzik-e.

– Gyerekek – rázta a fejét az ofő. – Óra van.

– Vigyázz – lépett Kinga Ricsihez egy kenőkéssel.

– Mi a… ? – hőkölt hátra Ricsi rémülten.

– Nyugodj már meg, szerinted, ha bántani akarnálak, ezzel tenném? – fújtatott Kinga az életlen késre pillantva. Aztán erősen rányomta Ricsi fejére, megelőzve a púpot.

Hogy miért volt kenőkés nála? Természetesen Zsoltitól. Akinek a táskája egészen sok mindent rejt.

Csengetéskor kisebb csürheként vonultunk le a lépcsőn, hangosan, jókedvűen, a hétvégének örülve.

Peti halálfejes sapkában várakozott, és kockás, belebújós dzsekije zsebébe rejtette a kezét.

– Mi újság? – kérdezte mosolyogva.

– Minden oké. Mehetünk – gomboltam össze a kabátomat.

– Add ide a táskád – ajánlotta fel kedvesen, és elvette tőlem.

Amikor megnyúlt a keze a súlya alatt, kérdőn nézett felém. – Mi van ebben?

– Elfújta a szél – vonogattam a vállam. Peti felnevetett, aztán a buszmegállóhoz sétáltunk.

A többiek Zsoltiékhoz mentek, azonban Cortez elköszönt tőlük, és a másik irányba indult. Az út túloldalán lévő buszmegállóban állt meg. Elég kellemetlen volt, úgyhogy hátat fordítottam neki.

– Még mindig semmi? – kérdezte Peti a vállam felett átnézve. Meséltem neki a dologról, úgyhogy abszolút beavatottnak számított.

– Semmi – feleltem egyszerűen.

– Kár – rázta meg a fejét.

– Nekem mondod? – nevettem fel kínosan. – Kinek veszünk ajándékot? – érdeklődtem.

– Egy lánynak, a szülinapjára – mondta sejtelmesen.

– Értem. Mit lehet tudni róla? – kérdeztem. Peti elővette a telefonját, és megmutatta a háttérképet.

Egy emós lány bámult rám a képről, annyi fekete szemfestékkel, hogy úgy nézett ki, mint egy panda.

Haja a fél szemébe volt fésülve, és igazán boldogtalannak tűnt.

– Ööö. Helyes lány – tűnődtem. Peti felnevetett, és megkérdezte, én mit vennék neki.

Kapásból rávágtam, hogy Lakatos István Lencsilány című képregényét, amit egyébként jó ötletnek tartott. Megérkezett a busz, és felszálltunk. Hátranyomultunk, bevágtam magam az ablak melletti ülésre, Peti pedig mellém. Becsukódtak az ajtók, és már indultunk is. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne nézzek át az út túloldalán lévő buszmegállóra. Óriási piros pont érte. A délután további részét a könyvesboltban töltöttük, kinéztem magamnak pár karácsonyi ajándékot (célzás anyuéknak), aztán, amikor végeztünk, átültünk egy kávézóba, és csak úgy beszélgettünk. Anyu hétkor vett fel a pláza előtt. Az ablakot lehúzva köszönt Petinek, és megkérdezte, hogy hazavigyük-e.

– Nem, köszönöm. Szülinapi bulira megyek – csapott a szatyrára, én pedig mosolyogva biccentettem.

– Sok sikert. Üzenj, hogy örült-e neki.

– Oké.

Becsaptam az ajtót, és elindultunk hazafelé.

Cortez karácsonyi ajándéka: 5/1 – majd megkérem Ricsit, hogy vegyen valamit a nevemben. L

Peti: 5/5 – késő este küldött egy sms-t, hogy az emós lány odavolt az ajándékért. Hurrá! ☺

Duplaangol: 5/2 – párbeszédeket fordítottunk.

Végig szótáraztam, nem értettem semmit. L

A hétvége: 5/4 – zsúfoltnak ígérkezik. Ruhaszanálás Kingának, és a ház díszítése anyuval.

Apu: 5/5* – beszéltünk skype-on. Már azért eléggé hiányzik!

Gomba: 5/2 – hívott, és már nem volt szívem megint lerázni, úgyhogy felvettem. Hiányolt Zsoltiéknál, ezért megígértem neki, hogy jövő héten találkozunk. Ugye értette, hogy barátok vagyunk? Na, mindegy.