5. rész november 28-ig

November 5., péntek

Reggel kicsit kiakadtam, mert az új, rövid hajam kétségbeejtően állt, mivel totál elaludtam.

Gyorsan megmostam és kínkeservesen beszárítottam. Hű, nagyon tetszett! Komolyan feldobódtam.

Minimális sminket nyomtam a fejemre, aztán előkerestem a kedvenc ruhám (a bordó kardigánom), bekötöttem a bakancsom, és kész is voltam. Új énem pozitív, vidám és klassz a haja. Éljen.

Apu enyhén ledöbbent, amikor meglátott. Először is megkérdezte, hol a hajam, aztán meg, hogy mi történt velem.

– Semmi különös – mosolyogtam össze anyuval, aki büszkén nézett rám. Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri.

Feltettem a kapucnim, és lesétáltam a dombon. Nem hallgattam zenét, mert még nem cseréltem ki a depis számokat, és nem akartam meginogni. Inkább az utat néztem, és próbáltam felkészülni arra, hogy ma már nem fogom elkerülni Cortezt. Majd ő arrébb megy, ha zavarom.

– Sziasztok – köszöntem a lehető legvidámabban, amikor a suli elé értem. Virág, Ricsi, Dave,

Macu, Bálint, Zsolti és Cortez kérdőn fordultak felém.

– Cső, Ren! – húzta össze a szemöldökét Ricsi, és furán méregetett.

Most vagy soha alapon felpillantottam az égre. A szemerkélő eső elállt, úgyhogy megragadtam a kapucnim, és lehúztam a fejemről. Sajnálom, hogy nem vettem fel, ahogy a többiek rám néztek. Virág felsikoltott, és azonnal odaugrott hozzám, hogy megnézzen.

– Úúristen, de jóóó lett! – sipákolta. Zavartan a hajamhoz kaptam, és kicsit hiányzott a megszokott hosszú tincs, amit tekergetni szoktam. Mindegy, kerestem egy rövidebbet, és azt csavargattam.

– Jól nézel ki, Reni – dicsért meg Dave is. Éreztem, hogy elpirulok, mert a többiek totál odavoltak.

Nem hiszem, hogy csak a hajamért. Inkább azért, mert visszatértem. Mert hát visszatértem! Hurrá.

Cortez félrebillentette a fejét, és úgy nézett végig rajtam. Egy pillanatig sem tartott az egész: látott, véleményt alkotott, megtartotta magának, és tovább nyomkodta a telefonját. Miközben Virág a hajamban turkált (?), összekapcsolódott a tekintetem Ricsiével. Csak óvatosan elmosolyodott, és bólintott egy aprót. Értettem a célzást, és hálásan lesütöttem a szemem. Elég jóban vagyunk ahhoz, hogy tudjam, ezzel azt üzente, épp ideje volt abbahagynom a felhajtást. Az élet megy tovább. Vagy így, vagy úgy.

– Renáta? – kérdezte Kinga bizonytalanul. Megfordultam és villantottam felé egy erőltetett, széles mosolyt. – Ezt nem hiszem el – esett le az álla.

– Milyen lett a hajam? – kérdeztem halkan. Kinga kimért pillantást vetett rám.

– Jó.

– Köszi – vágtam rá boldogan.

– Észhez tértél? – enyhült meg kicsit.

– Igen. Anyu segített.

Kinga elismerően bólintott.

– Igen, sejtettem. A szüleid felettébb talpraesettek, ezért is furcsa számomra, hogy te ilyen szerencsétlen vagy. Mondd, nem fogadtak örökbe?

– Te nem vagy normális – sóhajtottam a fejemet rázva.

– Csak kérdeztem – szólt utánam, de kínosan röhögve visszaléptem a többiekhez.

– Büfé? – kérdezte Virág.

– Persze – bólintottam határozottan. – Ki mit kér? – néztem körbe.

Leadták a rendelést, aztán mindenféle pénzt nyomtak a kezünkbe, úgyhogy Virággal együtt bementünk a suliba. Jó volt újra mosolyogni. Akkor is, ha valahol, egy elnyomott részem ordított Cortez közömbössége miatt.

A nap egyébként jól telt. Egy csomóan megdicsérték a hajam (Durand meg Karcsi, meg Zsák,

Andris és Robi még össze is borzolták), szünetekben pedig lent voltam az udvaron. A helyemen. A pad támláján ülve olvastam, és nem figyeltem sem a többiek beszélgetésére, sem a mellettem ülő

Cortezre. Csak a könyvre. Éljen a régi én! ☺

Ofőórán Haller bejött a terembe, és gondterhelt arccal nézett körbe.

– Ellenőrzőket.

Néhányan (úgy nyolcan) egy ideje nem írtak be jegyet, a szülők pedig felhívták az ofőt, hogy mi ennek az oka. Hoppá…

Mikor mindenki beadta, Haller bólintott, és megkért minket, hogy vegyünk elő egy lapot.

– De jóó – tapsolt Virág.

– Válaszoljatok pár kérdésre őszintén, és írjátok le – kezdte az ofő.

– Tanár úr, akkor Dave-nek be kell vallania, hogy nézi a Glee-t? – jelentkezett Zsolti. Mindenki felröhögött, Dave pedig vörös fejjel bosszút esküdött.

– Gyerekek, fejezzétek be, vagy nem játszunk! – csitított minket az ofő. Nagy nehezen elhallgattunk, és néztük, hogy mit ír fel Haller a táblára.

Tök jó kérdések voltak, mint pl. Kinek mondanád el a legféltettebb titkodat? Melyik film karaktere lennél legszívesebben?… Aztán jött a harmadik kérdés, amitől elszabadult a pokol: Ki a legjobb barátod?

– Igazi vagy kitalált? – ordította be Zsolti. Az osztály elnémult, és mindenki visszfojtott röhögéssel nézett körbe.

– Befejeznéd végre? – csapott az asztalra idegesen Kinga.

– Nyáron, amikor Párizsban voltam… – nosztalgiázott Zsolti.

– Most már képen töröllek! – dühöngött Kinga.

– Láttam egy lányt – folytatta Zsolti. – Azóta tart a kapcsolatunk. Megláttam, és tudtam, mi innentől kezdve egy pár vagyunk. Ott kellett hagynom, mert a vámon nem engednek át szobrokat, de tudom, ő

is sokat gondol rám… – fejezte be a mesét Zsolti. Zengett a termünk a röhögéstől.

Kinga összecsapta a füzetét, és feltérdelt a székére. Vibrált a szeme a dühtől.

– Na, ide figyelj! – bökött Zsolti felé. – Vagy idióta maradsz, és folytatod ezt a gyerekes viselkedést, vagy felnősz végre, és akkor hajlandó vagyok járni veled – mondta ki szemrebbenés nélkül, mire tátva maradt a szám.

Mindenki, de mindenki lefagyva bámulta őket, erre aztán senki nem számított. Fogalmunk sem volt, mit reagáljunk, egyszerűen sokkot kaptunk.

– Nos? – fonta össze a karját Kinga. Zsolti zavartan pislogott kettőt, és elröhögte magát.

– Hát. Akkor a második – közölte vihogva.

– Igazán? – szaladt fel Kinga szemöldöke.

Mi van??? Te jó ég! Virág értetlenül nézett rám, mire csak széttártam a karom. Én legalább úgy le voltam döbbenve, mint ő. Ha nem jobban.

– Ööö – köszörülte meg a torkát Haller. – Kérlek titeket, hogy a szünetben beszéljetek meg… mindent – mondta zavartan.

Kinga gúnyos vigyorral ült vissza a helyére, Zsolti pedig vörös fejjel röhögött össze Dave-vel.

Csengetéskor még mindenki az óra hatása alatt volt.

– Na! – lépett Kinga Zsoltihoz, aki kissé hátrált, míg neki nem ütközött egy padnak. – Nekem gyógytornára kell mennem a karommal, négyre oda kell érnem. Kísérj el! – utasította. – A folyosón várlak.

Zsolti vihogva nézte, ahogy kimegy, a többiek füttyögtek meg „húú”-ztak egy sort, én pedig a táskámat felkapva Kinga után rohantam. A folyosón egy csomó diák mászkált, úgyhogy utat törtem köztük, és elkaptam az egészséges karját.

– Kinga! – meredtem rá totál elképedve.

– Mi az? – kérdezte, mintha mi sem történt volna.

– Ez mi a fene volt?

– Mi?

– A kirohanásod az órán!

– Ja, hogy az? Szerettem volna már pontot tenni az i-re – legyintett.

– De így? – hüledeztem.

– Rólad kéne példát vennem, és egy kétszáznyolc részes szappanopera keretében intézni a dolgokat? Ne haragudj, de nekem erre nincs időm!

– Jó, jó – fogtam a fejem, elengedve a fülem mellett a gúnyos megjegyzését. – De most járni fogtok?

– Igen, úgy tűnik – biccentett.

– Te jó ég! – túrtam bele az új hajamba, aztán rögtön megigazítottam. – És… És mi lesz a szövetségünkkel? Az erős és független lányokkal? – hebegtem.

– Mi lenne?

– Kiszállsz?

– Nem. Miért szállnék ki? Én alapítottam.

– De hát, ha barátod van…

– Renáta, neked fogalmad sincs semmiről.

– Látod, ez egészen biztos – nevettem fel őszintén.

– Nézd. Vártam, hogy mi lesz a haláltusád vége. Látom, rendben vagy. Most már intézd a dolgodat, én is intézem az enyémet.

– De… azt hittem, el akarod felejteni őt – hebegtem.

– Tudod – csapta be a szekrényajtaját – Zsolti olyan, mint a frissen leesett hó. Mindig meglep.

Sokszor a pokolba kívánod, és olykor dühös vagy miatta. De valamiért szereted – mondta, és bár szép, érzelgős szövegnek szánta, valahogy nem tudtam átérezni. Hogy érti, hogy Zsolti olyan, mint a hó? Mi van? Mindenki megbolondult?

Bevártam Virágot, és együtt mentünk ki a suli elé.

– Ren, jössz velünk?

– Hová? – csodálkoztam, amikor Ricsi feltette a kérdést.

– Zsoltiékhoz. Péntek van.

– De Zsolti épp most ment el Kingával – mutattam az út felé.

– Na és? Miért kell Zsolti ahhoz, hogy nála lógjunk? – kérdezte Dave döbbenten. Én meg nem értettem, hogy ezen mit nem értenek.

– Hát. Jó – kaptam elő a telefonom, és megkérdeztem anyut, hogy elmehetek-e. A válasza igen volt.

Naná. Zombi gyereke feltámadt, és társasági életet kezd élni. Minden szülő álma.

Oké, kicsit furán éreztem magam, hogy Zsolti apukája beengedett minket, miközben pont Zsolti nem volt velünk, de mindegy. A többiek otthonosan elhelyezkedtek a garázsban, én pedig némi hezitálás után törökülésben felültem a kanapéra, és elővettem a könyvemet. Andris és Robi a dobszerkót gyötörték, Dave és Macu random cseteltek és iszonyatosan vihogtak, mert szerintük az egyik beszélgetőpartnerük a videóablakban valami pedofil volt.

Virág a fotelben ücsörgött, és Vivát nézett, totál izgatott volt, mert egy menő énekest várt az Interaktívban. Cortez és Ricsi a hangszerek közt álltak, és míg Cortez gitározott, Ricsi kísérte a basszgitárral. Egy pillanatra felkaptam a fejem, amikor a The Man Who Sold The World elejét meghallottam, de nem akartam őket nézni, úgyhogy inkább tovább olvastam.

– Sziasztok – lépett be Viki, és levette a kabátját. Piros-fekete csíkos pulcsit viselt, bakancsba tűrt csőfarmerrel. Csak egy pillantást vetettem rá, annyi elég is volt. A régi szép emlékek.

– Csukd be az ajtót, megfagyunk! – szólt rá Dave.

– Még jönnek – vágta rá Viki, és abban a pillanatban belépett a zenekar.

Mindenki köszöntött mindenkit, és rögtön olyan hangzavar lett, hogy képtelen voltam az olvasásra koncentrálni.

– Szia – huppant le mellém Gomba, és kivette a kezemből a könyvet.

– Visszaadnád? – kérdeztem kicsit idegesen.

– Egyszer sem írtál vissza – villantott rám egy „megnyerő” mosolyt, és feltartotta a kezét, hogy ne érjem el a könyvem. Ha arra várt, hogy majd rácsimpaszkodom és megpróbálom kicsavarni a kezéből, akkor nagyot tévedett. Inkább hagytam, majd olvasom később.

– Nem, nem írtam – ismertem el.

– Nem baj. Egyszer majd visszaírsz – vonta fel a fél szemöldökét. Na jó, ez hülye? Mi van?

– Hát, jó. Várd – bólintottam. Gomba felnevetett, pedig nem hiszem, hogy olyan vicces dolgot mondtam volna. Segítségkérően körbenéztem, hátha valaki megszán. Cortez továbbra is gitározott; vagy nem vette észre, hogy Gomba úgymond „nyomulósra vette a figurát”, vagy nem érdekelte. Aú.

Ez azért fájt.

Hirtelen valaki kikapta Gomba feltartott kezéből a könyvet, és felém nyújtotta.

– Köszi – mosolyogtam Ricsire.

– Húzzál arrébb – lökte félre, és beült közénk. Kissé szűkösen voltunk.

Kinyitottam a könyvem, és tovább olvastam, igyekezve nem figyelni arra, hogy Ricsi és Gomba közt enyhén feszült volt a hangulat, sem pedig arra, hogy Viki leült Cortez mellé a földre, és a tenyerébe támasztott állal hallgatta a gitározását. Na, szépen vagyunk. Mindeközben Andris és Robi beszállt a random videó-csetbe Macuékhoz, és szakadtak a röhögéstől, amikor egy állítólagos „jó nő” kinyomta őket, mert azt mondta nekik, nem foglalkozik „kölykökkel”. Eszementek!

Ricsi egészen addig mellettem ült, amíg el nem kezdődött a próba. És ez Gombát is érintette, úgyhogy kénytelen volt felállni. Ekkor Virág vágta le magát mellém, végigfeküdt a kanapén

(konkrétan az ölembe hajtotta a fejét), és feltartotta a lábait.

– Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva.

– Nem tudom eldönteni, hogy a jobb vagy a bal cipőmet bírom-e jobban – tűnődött. Na, erre már én is félretettem a könyvem, és próbáltam segíteni Virágnak. A bal mellett döntöttünk. Fogalmam sincs, miért. ☺

A zenekar a próbához készülődött, Cortez és Viki csocsóztak (ketten), mindenki más pedig elvolt.

– Csoki – lépett be Zsolti a garázsba. – Elvittem az asszonyt orvoshoz – közölte. Óriási röhögés tört fel mindenkiből, Zsolti pedig rázkódó vállal nyúlt be a hűtőbe, és kivett egy kólát. Körbefordult, aztán megakadt rajtam a szeme. Közelebb lépett, és közben kibontotta az üdítőt, ami a chewbaccás pólójára spriccelt. Csak tudnám, Andris és Robi szerint miért vicces, ha felrázzák a szénsavas üdítőket.

– Ezt még megbánjátok! – kiáltotta a rockerek felé mosolyogva, aztán újra felém nézett. – Reni, hazakísérlek, jó?

– Oké, de még nem megyek – néztem az órámra.

– De én most hazakísérlek – ismételte. Ó, óó! Beszélni akar velem. Feltápászkodtam, átadva az egész helyet Virágnak, aki elterült a kanapén, és a telefonjában lévő fotókat nézte. Ha jól láttam, a bohóchalát bámulta. ☺

Felhúztam a kabátom cipzárját, és körbenéztem.

– Sziasztok! – kiáltottam.

A gépnél tobzódó négyes csak motyogott, mielőtt újra röhögni kezdtek. Cortez nem reagált, Viki úgy általánosságban intett, Virág felülve elköszönt, az együttes pedig csak biccentett, mivel már tartott a próba. Gomba dobverővel a kezében nézett utánam, és folyamatosan mosolygott. Van, aki ennek bedől? Mindegy.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit megborzongtam a korai hidegtől.

– Mi újság? – kérdeztem Zsoltit, amikor kiértünk az utcára, és gyalogolni kezdtünk a dombon.

– Basszus, most mi van? – kérdezte hirtelen, mire felszaladt a szemöldököm.

– Mivel?

– Kingával.

– Ezt neked kell tudnod, te voltál vele.

– Te jobban ismered, Reni – fordult felém, és a szokásos lazaságának nyoma sem volt. Eléggé megrettent. – Szerinted komolyan gondolja? Vagy csak szívat?

– Nézd – vakartam meg a homlokom. – Nem szívat, ez biztos.

– A frászt hozta rám. Hazakísértem, és megcsókolt! – nézett rám döbbenten. Nem bírtam, és felnevettem, pedig nem akartam, hogy azt higgye, őt nevetem ki.

– Szerintem, mivel jártok, ez Kingára vall – töprengtem.

– Jó, de – sóhajtotta – fogalmam sincs, mit gondol. Mi van, ha ez is csak valami eszelős kirohanás?

– Nem hinném – ráztam meg a fejem, mielőtt még folytatta volna. – Én elég jól ismerem.

– Tudom.

– És biztos vagyok benne, hogy bír téged. Ez nem kirohanás. Komolyan gondolja – veregettem meg a karját.

Zsolti összeráncolta a szemöldökét.

– Mit kezdjek vele? Segíts, mit csináljak? – kérlelt, és annyira megsajnáltam. Ő, aki mindig vicces, mindig a középpontban van, és akiért mindenki totál odavan, leblokkolt. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel.

– Hát, figyelj. Kinga őrült, és muszáj hozzá alkalmazkodni. Ha ezt teszed, semmi gond nem lesz.

Például: ne kapj jobb jegyet.

– Nem fogok – mosolyodott el.

– Oké. Na, látod? Menni fog ez. Ja, és soha, de soha ne akard vezetni a táncban. És ne nézd le a nőket. Egyenjogúság – Zsolti némán bólogatott, és erősen memorizált. – Ne szemetelj. Erre ugrik. Ne vond kétségbe a képességeit. És ne akard legyőzni – fejeztem be. – Ha ezekre figyelsz, akkor nem lesz gond. Amúgy meg, csak legyél te, mert emiatt kedvel téged – mosolyodtam el.

– Jó. Menni fog. Azt hiszem – bólintott.

– Hidd el, ez annyira fura, hogy már nem is az – gondoltam végig.

– Ja – röhögte el magát. – Sose hittem volna, hogy egy Kinga szintű lányt érdekelni fogok – vallotta be, és tudtam, Zsolti iszonyat ritka pillanatát kaptam el. Semmi poén, semmi gusztustalanság, semmi

őrültség. Éreztem rajta, hogy a külseje és a népszerűsége ellenére valahol belül még mindig egy dagi srác, aki számára hihetetlen, hogy a Kinga típusú maximalista észreveszi mint fiút. Valahol szörnyen szomorú volt az egész. – Megölelhetlek? – kérdezte mosolyogva.

– Rám férne – vallottam be őszintén. Zsolti röhögve átkarolt (majdnem összeroppantott), aztán szeretetrohamunk végeztével továbbmentünk. Örültem, hogy rend lett a fejében, és büszke voltam magamra, hogy segíthettem neki.

– Figyelj – kezdte, amikor már egy ideje csendben sétáltunk. – Sajnálom a dolgot, ami Cortezzel van.

– Én is – meredtem magam elé. – Mondott neked valamit? – fordultam felé félve.

– Nem – ingatta a fejét. – Nem beszél rólad. Szóba se kerülhetsz.

– Remek kilátások – sziszegtem. – Kár, hogy ő nem úgy kezeli ezt a francia dolgot, mint te.

– Nem vagyunk egyformák. Mindkettőnknek mást jelentett. Én nyertem vele – tárta szét a karját, amikor megálltunk a kapunknál –, ő veszített.

A mai nap szép végszava. No comment.

Kinga és Zsolti: 5/5 – Te jó ég!!! Ez akkor most komoly?

Ofőóra: 5/5* – ☺☺☺

Peti: 5/5 – írtam neki, hogy itt vagyok. Kicsit lekoptattam az utóbbi időben, úgyhogy minimum meghívom egy forrócsokira.

Zsolti: 5/5* – ari volt, ahogy tanácsot kért. Mondjuk, rá vall, hogy miután elköszöntünk, az utcában sétálva megpróbálta elbüfögni az ábécét. Még mindig csak F-ig megy neki.

YouTube-ra vele.

A hajam: 5/5 – mindenkinek tetszett (kivéve, akiről nem tudok…), és szerintem is sokkal jobb. Apró örömök.

Gomba: 5/1 – hagyjon már. L

Filmnézés: 5/4 – Alice csodaországbant akartam nézni, de apu feljött hozzám egy tál popcornnal és a Transformersszel. Átalakuló autók, Megan Fox, speciális effektek. Nem kimondottan lányos film. L

Cortez: 5/1 – Életem végéig bánhatom, hogy rajtam bukott el, mielőtt elkezdődhetett volna bármi is. Megpróbálok ezzel együtt élni. Mást nem tehetek. L

November 22., hétfő

Amikor mindenki azt tanácsolta, adjak Corteznek pár napot, türelmes voltam. Vártam, hogy megbékéljen. Vártam, hogy beszélni tudjak vele. Vártam, hogy hozzám szóljon. Tíz nap telt el azóta, hogy utoljára egy társaságban voltunk, akkor, ott, Zsoltiék garázsában. A remény, miszerint az idő

majd megoldja, teljesen elveszett. A napok múlásával csak rosszabb lett minden, és egy hete, amikor azért kapott egyest matekon, mert nem volt hajlandó velem egy csoportban dolgozni, minden szétesett. Onnantól kezdve megváltoztak a dolgok. Volt Cortez, és voltam én. Olyan nem volt többé, hogy mi ketten egy helyen, egy társaságban. Csak a negyvenöt perces tanórák alatt szívtunk közös levegőt, bár gyanítom, ha alkalma lett volna rá, még azt is kihagyja. A többiek teljesen kétségbeestek, nekik sem volt könnyű a helyzetük. Hol Cortezzel, hol pedig velem voltak, megosztottuk a társaságot, ahogyan a szüneteket is. Én az udvaron, Cortez a teremben. Ha Cortez az udvaron, én a teremben.

Úgy kerülgettük egymást, hogy szinte kínos volt. Mivel mást nem tehettem, megbékéltem ezzel a helyzettel. Ezenkívül komolyan lekötöttem magam. Rástartoltam a tanulásra, mindenből feltornásztam magam ötösre, és néhány tanárnál önként jelentkeztem felelésre, hogy javítani tudjak.

Anyut gyakran elkísértem a Meteorológiai Intézetbe, és párszor megnéztem a másik munkahelyét is.

A netezésemet önként korlátoztam napi pár percre, valóban csak a maileket csekkoltam, Justine-nek és Arnoldnak írogattam, viszont semmifajta közösségi oldalon nem lógtam feleslegesen, és az msn-em is ki volt nyomva. Minek? Semmi értelme. Petivel kétszer is találkoztam, mindkét alkalom szombatra esett, mert akkor Cortez a többiekkel lógott, emiatt én nem lehettem velük. Viszont a péntek az enyém volt, mivel Cortez minden délután nyelvsuliba jár, intenzív kurzusra, úgyhogy akkor csatlakozhattam Zsoltiékhoz. A széthúzás senkinek nem tetszett, de mindenki elfogadta ezt a nem túl kellemes szituációt.

Reggel a suliba érve láttam, hogy Cortez a lépcső előtt áll, úgyhogy csak intettem a többieknek, és bementem az épületbe. Ja, igen. A hétfő reggel az övé, olyankor nem állok oda, máskülönben elmenne. Istenem, de szép is az élet.

Máday éppen egy kilencedikes lánynak kiabálta le a fejét, amiért az magas sarkú csizmában és miniben libegett be a suliba. Kilenc perce volt visszaérni, átöltözve. A terembe lépve megkértem Andrist és Robit, hogy halkítsák le a tévét (Guitar Heróztak), és leültem a helyemre.

– Réni – szólított meg Jacques, és hátrafordult hozzám. Gondterhelt arccal kezdett magyarázni arról, hogy a szombati szalagavatóra szeretné meghívni Flórát, de egyszerűen nem meri. Végül megkért, hogy hívjam meg én helyette. Zavartan tekergettem egy hajtincsemet, és azon tanakodtam, hogy ez mennyire jó ötlet. Végül megszántam, és bólintottam. Miért ne?

Aztán hamar kiderült, hogy ez miért is nem volt túl jó ötlet. Karcsi első szünetben jött be hozzám a terembe, és a szemüvege mögül szomorúan pillantott rám.

– Mi a baj? – érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva, hogy Cortez elsétált mellettem, és kiment a folyosóra.

– Szerinted eljönne velem a szalagavatóra? – suttogta félénken.

– Ki? – kérdeztem, csak hogy időt nyerjek. Tudtam, hogy a kilencedikes lányról van szó, de tippem sem volt, hogy erre mit mondhatnék.

– Flóra.

– Nem tudom – dadogtam.

– Odaadnád ezt neki olvasókör után? – húzott elő remegve egy levelet a zsebéből.

– Miért én? – húztam el a számat kínosan. Karcsi azzal érvelt, hogy én jóban vagyok Flórával… Ez így van, de már kezdtem bánni.

– Persze. – Elvettem a levelet, és töprengve néztem magam elé. Most mit csináljak?

Kinga dühösen csörtetett be a terembe, és becsapta maga mögött az ajtót. Egy másodperccel később Zsolti nyitotta ki, és idegesen kiáltott utána.

– Ne vágd rám az ajtót, hallod?

– Miért? Mi lesz? – fordult felé Kinga idegbetegen.

Napi cirkusz, csapó, és tessék! Kinga és Zsolti kapcsolata szépen indult. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy egymásra találásukkal lenyugszanak, édesen susognak és szerelmes pillantásokkal lesnek egymás felé. Ööö, nem egészen így történt. Tíz napja járnak, ötször vesztek össze az egész osztály előtt, és egyszer szakítottak, ami a duplaangol idejéig tartott. Függetlenül attól, hogy néha vannak nyugis pillanataik, semmi nem változott. Kapcsolatuk olyan, mint valami reality. Úgy tudjuk figyelemmel kísérni, hogy egyáltalán nem akarjuk, viszont előttünk zajlik minden: a vitájuk, a kibékülésük, az üvöltözésük és a ritka, de szép pillanataik is. Miközben Ricsiék halk és iszonyatosan aranyos páros, Kingáék az ellenkezője.

– Mi történt? – sóhajtottam unottan. Az első vitájuknál megijedtem. A másodiknál reméltem, hogy kibékülnek. Azóta viszont már nem igazán veszem őket komolyan, ahogyan más sem.

– Megőrülök! – rázta a fejét Kinga dühösen, és felült a padomra. – Ez egy idióta.

A szokásos. Zsolti mondott valamit, amin Kinga felhúzta magát. Zsolti kiröhögte. Kinga ráordított.

A balhé az udvaron kezdődött, aztán végigkiabálták az aulát, a lépcsőt, a folyosót, végül beértek a terembe. Ezek őrültek!

– Sajnálom – bólogattam rutinosan.

– Mit sajnálsz? – förmedt rám Kinga. Tipikus. Beavat a dolgokba, csak hogy utána nekem eshessen.

Mindig ezt csinálja, amikor nem tudja minden dühét kitölteni Zsoltin.

– Semmit – vágtam rá, remélve, hogy lenyugszik, ha közömbösen viselkedem.

Zsolti odajött, és hátulról átölelte Kingát, aki először csapkodni kezdte a karját, végül unottan a plafon felé bámult, és halványan elmosolyodott. Kibékültek. Éljen. Hátradőltem a székemen, és derűsen figyeltem őket.

– Meddig tartott? – kérdezte Virág, amikor egy kókuszkockával odalépett hozzám. Letörtem belőle egy darabot, és megvontam a vállam.

– Két-három percig – feleltem.

– Az jóóó! – vigyorgott, és Kingáék felé nézett. Ez tényleg a tűrhető kategóriába tartozott. Nem úgy, mint a múlt heti, amikor kémiaóra közben vesztek össze, és Zsolti kirohant a teremből. Mindezt Gondos előtt.

Infón Tölgyessy leadta az anyagot, aztán elfoglalhattuk magunkat. Mivel nem volt mit csinálnom a neten, inkább átültem Virág mellé, és néztem, ahogyan Bejeweled Blitz játékkal játszik. A színes kövek robbantása enyhén szólva függőséget okozott nála, elmondása szerint újabban álmában is azt látja, és mániákusan meg akarja dönteni Dave csúcsát, aki szintén addikt lett. Egy ideig lekötött, hogy játszik, de aztán kezdtem kicsit unni, úgyhogy körbenéztem a teremben. A monitorokból ítélve az egész osztály a Facebookon lógott, lájkolgattak, posztoltak, kommenteltek és bökdöstek. Csak Cortez gépén volt valami más megnyitva. Hunyorogva néztem, de ebből a távolságból képtelenség volt elolvasni.

– Portugál középfokú nyelvvizsga – mondta halkan Ricsi, amikor odajött mellém, és Virág vállára tette a kezét.

– Nem érdekel – legyintettem mellékesen, de természetesen nagyon is érdekelt. A csepegtetett információkból csak próbálom összerakni, hogy mi van Cortezzel. L

– Tudom – bólintott Ricsi hamis mosollyal az arcán.

– Amúgy… – kezdtem – mikor lesz a nyelvvizsgája?

– Januárban. Asszem' – legyintett, és az állát rátámasztotta Virág fejére, úgy nézte a játékát.

– Oké. Bár nem igazán érdekel – tettem hozzá, de fogalmam sincs, miért. Kit akarok becsapni?

Órák után átsiettem a könyvtárba, és zavartan néztem Flórára, aki barátságosan rám mosolygott, és arról kezdett csacsogni, hogy új kedvenc verseskötete van.

– Klassz – bólogattam erőltetett lelkesedéssel. – Figyelj csak – piszkáltam a hajam.

– Igen? – nézett rám kedvesen.

– Kivel jössz a szalagavatóra?

– Még nem tudom, nem hívtak – biggyesztette le a száját. Óriási. Jacques és Karcsi is befutó lehet.

Miért? Miért nekem kell ezt felvetnem? És hogy kezdjem? Milyen alapon? Jacques kért meg először, így őt kéne mondanom. De Karcsi levele (komolyan levelet írt!) a zsebemben lapult.

– Ööö, én tudok valakit, aki szívesen menne veled. Valakiket – javítottam ki magam. Flóra azonnal kivirult, és totál odavolt a dologért. Én kevésbé.

– Komolyan?

– Hát, igen – motyogtam.

Kardos az egyik könyvespolc mellett beszélgetett Karcsival, aki holtsápadt arccal oda-odapillantott felénk. Ajj, de kellemetlen!

– Kik? – fürkészett Flóra, én pedig beharaptam a számat.

– Na, jó – túrtam bele a hajamba zavartan. A jobb vagy a bal karomat szeretem jobban? Jó kérdés. –

Egy tizedikes és egy tizenegyedikes fiú. Mindkettő ugyanannyira szeretne veled menni. Válassz. Ha érdekel, hogy kik ők, elmondom, te döntesz, viszont akkor az egyikük nagyon szomorú lesz – suttogtam halkan.

– Vagy? – nézett rám kérdőn Flóra.

– Vagy mindkettőnek nemet mondasz, és eljössz velem – zártam rövidre.

– Veled? – csodálkozott.

– A suliújság fotósa vagyok. Magam mellé veszlek segítőnek aznapra, láthatod a készülődést, egész nap lóghatsz a végzősökkel, ott lehetsz az interjúknál…

– Jó! – kiáltott fel boldogan. Naná, hogy a kilencedikeseket ezzel lehet a legjobban megfogni.

– Oké. Akkor ezt megbeszéltük – fordultam el megkönnyebbülten. Önző dolog, de inkább legyenek szomorúak mindketten, mint hogy egyikük összetörjön.

Flóra felült a padra, és fellapozott egy verseskötetet, én pedig nem túl feltűnően odamentem Karcsihoz, és félrehívtam.

– Na? – kérdezte rezignáltán.

– Nem adtam oda a levelet – csóváltam a fejem.

– Már meghívták?

– Nem, de… – húztam el a számat. – Inkább velem szeretne jönni mint segítő…

– Ó! – bólintott, és egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Inkább megkönnyebbült, hogy Flóra nem egy másik fiúval megy, hanem velem. Napi jó cselekedet. Kipipálva.

Olvasókör után kikölcsönöztem az Elfújta a szél című könyvet (szinte leszakadt tőle a táskám), és bevártam Virágot, aki nem sokkal utánam végzett a rajzon. Őszi csendéletet festett, kopasz fákkal, a földet vastagon fedő avarral és szürke esőfelhőkkel. Gyönyörű kép lett, nem csoda, hogy Vladár kiállítja.

Hazaérve bekapcsoltam a gépem, és miután beszéltem Jacques-kal msn-en (hasonlóan reagált, mint Karcsi), csak úgy, kíváncsiságból megnéztem, hogy mikor vannak a nyelvvizsgák. Január 10.

Megjegyeztem.

Ezer éve nem voltam Facebookon, úgyhogy beléptem. Két barátjelölésem volt, az egyik Gomba, aki ott virított jó ideje, a másik azonban meglepett. Már majdnem egy hete kitöröltem Jérôme-ot az ismerőseim közül, írtam is hozzá egy rövid üzenetet, miszerint rendes, hogy bejelölt, de nem ismerjük egymást, úgyhogy nem kell tovább tartania a barátai között. Felszaladt a szemöldököm, amikor elolvastam a válaszát. Azt írta, hogy bár valóban nem ismerjük egymást, de van két közös ismerősünk, akikkel nagyon jóban van, és akik sokat meséltek rólam. Justine és Arnold. Mosolyogva lehunytam a szemem, és mielőtt visszaírtam volna, elfogadtam a felkérést, így újra ismerősök lettünk.

Furán működik ez a világ. A kitalált barátom életre kelt, és úgy tűnik, van, ami Kinga hirtelen felindulásból elkövetett füllentésén túl is összeköt minket. A közös ismerőseink. ☺

Vacsora: 5/1 – krumplifőzelék fasírttal. Elvileg. Gyakorlatilag tippem sincs, apuval bökdöstük egy darabig, de nem jöttünk rá, hogy mi micsoda.

Flóra: 5/3 – sajnálom, de nem tudtam dönteni Karcsi és Jacques között. Ezért inkább én viszem magammal. Remélem, jól tettem.

Sulirádió: 5/1 – November Rain, minden szünetben.

Elfújta a szél: 5/4 – ki kell kísérleteznem, hogyan tartsam, hogy ne legyen tőle izomlázam.

Virág és Ricsi: 5/5 – este kutyát sétáltattam velük. ☺

Cortez: 5/1 – L

November 23., kedd

Reggel hisztiztem egy sort, mert nem volt kivasalva az ingem, amire mindenképp rá akartam venni a szürke kardigánom, és mivel ezt így előre elterveztem, nem voltam hajlandó változtatni az összeállításomon. Emiatt háromnegyed nyolckor még vasaltam, aztán rohanva elindultam a suliba. A saroknál visszafordultam és hazafutottam, hogy megnézzem, biztosan kihúztam-e a vasalót.

Természetesen vaklárma volt, mivel kihúztam, és még emlékeztem is, de paranoid énem rémképekkel bombázott, úgyhogy totális késésben voltam. A szemerkélő esőben rohantam le a dombon, és szinte beestem a portára. Felmutattam a belépőkártyám, beléptem az aulába, aztán Máday ütemes tapsolására (gyerünk, gyerünk, csengetnek!) kettesével szedtem a lépcsőfokokat.

– Excusez-moi – zuhantam be a terembe, totál kifulladva. Monsieur Durand és az egész osztály felém nézett. A tanár biccentett és a helyemre küldött, közben pedig folytatta a diktálást.

Virág kérdőn nézett rám, mire legyintve előszedtem a füzetem.

– Vasaltam – feleltem kurtán. Virág hangosan felnevetett, a tanár pedig hátrafordult, hogy megnézze, mi történik. Ismét elnézést kértem, és mosolyogva bekapcsolódtam az írásba.

Szünetben Cortez felült a padjára és a telefonját nyomkodta, amiből egyenesen következik, hogy nekem le kellett volna mennem az udvarra, hogy ne legyünk egy légtérben. Az ablakon kinézve azonban láttam, hogy szakad az eső. Nem fogok szétázni! Úgy döntöttem, maradok. A többiek visszafojtott lélegzettel figyelték, ahogyan én is felülök az asztalomra, előszedem a könyvem (jó nehéz), és fellapozom. Dave övén valami pittyegni kezdett, mire lekapta, és a kis szerkezetet szemügyre véve körbefordult.

– Adjon valaki egy telefont!

– Nem hiszem el, hogy csipogód van! – röhögött fel Ricsi.

– Nézd csak meg – dobta oda Dave, Ricsi pedig feltartotta a kezét, és a levegőben elkapta.

– Miért nem veszel valami gagyibb telefont, csak hogy legyen? – csóváltam a fejem, mert mióta Dave-et kirabolták, egyszerűen nincs mobilja!

– Ne sértegess! – hőkölt hátra, mintha csak valami rosszat mondtam volna. – Várom a hanukát.

Lesz új iPhone-om.

– Oké – vontam meg a vállam, és odanyújtottam neki a mobilom, hogy nyugodtan hívja vissza az apukáját, aki rácsipogott.

Dave nyomkodni kezdte a felnyitott telefonom kijelzőjét, mire félretettem a könyvem, és mosolyogva rászóltam.

– Dave, gombok vannak rajta, nem érintős!

– Muhahaa. – Ez Zsolti volt. Így fejezte ki véleményét a mobilomról.

Dave elképedve nyomkodta a gombokat oldschool telefonomon, aztán mikor végzett a hívással, nem bírt betelni a készülékemmel, összevissza lépkedett az ősrégi menüben.

– Húú – nézett fel vigyorogva. – Nyolcvanhét mentett üzenet. Bizalmas? – vigyorgott.

– Igen! – kiáltottam el magam, és felpattantam a helyemről. Van, ahol nem teljesen zártam le a Cortez dolgot. Na jó, minden üzenetét megtartottam, bár nem szoktam olvasgatni. Néha. Oké, kétnaponta. Mindegy.

– Hadd olvassam el, légyszi! – ugrált Dave.

– Kérlek, add vissza – nyújtottam a kezem.

– Juj, csak egyet nyitok meg – futott el előlem. Dave számára ismeretlen az a fogalom, hogy diszkréció vagy éppen magánügy. Mivel ő Twitteren és Facebookon éli az életét, számára felfoghatatlan, hogy valakinek vannak titkai.

– Dave, tedd le a telefonom! – kiáltottam rá most már idegesen.

– Basszus, az összes Corteztől jött? – húzta össze a szemöldökét, még mindig a telefonomban kutakodva.

Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy ég a fejem. Dave kapcsolt, és némán folytatta tovább az üzeneteim megnyitogatását, egészen addig, amíg Kinga oda nem lépett hozzá. Egy mozdulattal kirántotta a kezéből a mobilom, aztán visszakézből fejbe verte. Dave tarkója akkorát csattant, hogy egy pillanatig döbbenten meredt maga elé, aztán az egész osztály felröhögött.

– Megérdemelted! Ne olvasd el más üzeneteit! – szidta le Kinga, aztán felém dobta a készüléket.

Elkaptam, és kínosan forgattam a kezemben.

– Zsolti, csinálj valamit, ez verekszik! – nézett körbe Dave még mindig meglepetten. Zsolti röhögve vonogatta a vállát, úgy döntött, hogy ő ebbe nem szól bele. Kingának ellentmondani amúgy sem tanácsos, ráadásul ezúttal igaza volt.

– Megnézhetem? – nyújtotta felém Cortez a kezét. Annyira régen szólt hozzám, hogy egy pillanatig fel sem fogtam, mit kér, csak ösztönösen odaadtam neki a mobilt. Cortez nyomkodni kezdte, aztán szó nélkül visszaadta.

Dobogó szívvel vettem el, és lenéztem a kijelzőjére. Összes üzenet: 0/100.

– Kitörölted? – kerekedett el a szemem, és éreztem, hogy összeszorul a torkom. Ez volt minden, ami arra az időre emlékeztetett, amikor még jóban voltunk.

– Ki – bólintott a szemembe nézve.

– Ezek az én üzeneteim voltak – suttogtam szemrehányóan.

– Találj ki magadnak újakat – felelte kapásból. Talált, süllyedt.

Próbáltam állni a jeges tekintetét, aztán elkaptam a fejem, és visszafordultam. Képtelen voltam reagálni, de az agyam dühösen kattogott. Miért adtam oda neki a telefonom??? Hogy merte kitörölni az üzeneteimet? Nem volt joga hozzá!

Baranyai becsukta maga mögött az ajtót, és kérte az osztályt, hogy maradjunk csendben.

– Ez meg mi? – nézett döbbenten a terem sarkában álló csontvázra. Illetve csontvázakra.

– Carlosnak hoztunk barátnőt. Olyan egyedül volt – vihogott Robi.

– Azonnal vigyétek vissza az a-sok termébe! – csattant fel a tanárnő.

– Nekik nem kell! – kurjantotta Dave.

– Már hogyne kéne? Haraszti, állj fel, és vidd vissza! És szedjétek le róla a kisfiút ábrázoló pólót!

Nos, a csontvázlányt valóban Andris és Robi lopta az a-sok terméből, még pénteken. A Justin Bieber póló Virágtól származik (nem tudom, miért van ilyenje), a sál, ami a nyaka köré volt tekerve, az enyém, a fülvédő pedig Kingáé. Csinos volt, kár, hogy Baranyai nem tartotta viccesnek. Robi megfogta a csontvázat, és kisétált vele a teremből. A biosztanárnő a nyitott ajtón át figyelte, ahogyan átmegy a folyosó másik oldalára, aztán egy hatalmas csattanást követően felháborodva sietett utána.

– Haraszti, azt mondtam, hogy dobd? – üvöltötte.

Az egész osztály szakadt a nevetéstől, kivéve engem. Én még mindig próbáltam felfogni, hogy Cortez kitörölte az üzeneteimet. Semmim nem maradt tőle. Ő nyert.

Utolsó órán a szalagavató próbájára kellett mennem, úgyhogy jeleztem Monsieur Durand-nak, aztán a többiek legnagyobb felháborodására (Andris és Robi mindenképp velem akart jönni) összepakoltam, és Kingával együtt távoztunk a teremből.

– Várj, hozom Flórát – álltam meg a kilencedikesek ajtaja előtt.

– Minek? – értetlenkedett Kinga.

– Mert segít nekem – legyintettem.

– Felőlem – vonogatta a vállát, és tovább vitatkozott Krisztiánnal a decemberi cikken.

Bekopogtattam az ajtón, aztán benyitottam.

– Igen? – húzta össze a szemöldökét Kardos, amikor beléptem.

– Elvinném Flórát – mondtam halkan. Az egész osztály pislogva meredt rám. Csendben ültek a helyükön, ahogyan az kilencedikben irodalomórán lenni szokott. ☺

– Rendben – felelte a tanár minden kérdés nélkül. Haha. Az olvasókörösök protekciója.

Flóra izgatottan összepakolt, és visszafojtott vigyorral sietett oda hozzám.

– Ez meg minek örül? – nézett rá Kinga unottan.

– Nem emlékszel, milyen volt kilencedikben? – tártam szét a karom értetlenül. Kinga egy legyintéssel rám hagyta a nosztalgiázást, és mind a négyen átvágtunk az udvaron.

A tesiteremben a két végzős osztály éppen a keringőpróbára állt be, amikor megérkeztünk. Kinga egy jegyzetfüzetbe firkált kulcsszavakat (unalmas, sablonos, közhelyes stb.), én meg lőttem pár képet a beállásról.

– Mindenki itt van? Indítom a zenét! – szólt a könyvtárosnő, aki a tánc betanítására vállalkozott.

– Most már igen! – kiáltotta Móni, és az ajtó felé nézett.

Mellékesen odapillantottam, és hirtelen összerándult a gyomrom. Cortez lépett be lazán, és elsétált a rá bámuló végzősök között. Megállt Móni előtt, és zsebre vágta a kezét.

– Akkor zene! – tapsolt a könyvtáros, mire a stúdiós elindította a számot.

Némán meredtem magam elé, totálisan megfeledkezve a kezemben lévő fényképezőgépről.

– Add ide, majd én csinálom – rántotta ki a markomból Kinga a gépem.

Ahogy felcsendült a Once Upon a December eleje, a torkomba ugrott a szívem, és megtelt könnyel a szemem. Cortez átkarolta Móni derekát, és magához húzta. Eddig bírtam. Felálltam, hebegtem Flórának valami olyasmit, hogy „elfeledkeztem egy nagyon fontos dologról”, aztán a táncolók közt lavírozva a kijárat felé siettem. Kilöktem az ajtót, és egy pillanatra még visszanéztem. A könyvtárosnő intett, hogy állítsák le a zenét.

– Jó, akkor elölről! Egy, két há…

A párok egymás kezét fogva várták, hogy elinduljon a próba. Cortez nem nézett utánam, pedig tudta, hogy eljöttem, hiszen látta. Óriási piros pont, amiért csak akkor sírtam el magam, amikor kiértem a tesiteremből. Ha van valami, amiről mindig is álmodtam, az az, hogy ezt a táncot majd ketten, a saját szalagavatónkon táncoljuk el. Teljesen összeroppantam.

Egy kiadós bőgés után összeszedtem magam az öltözőben, megmostam hideg vízzel az arcom, aztán az aulában vártam a többieket, egészen a kicsöngetésig.

– Hát te? – pislogott nagyokat Virág, amikor csoportba verődve lesiettek a lépcsőn.

– Eljöttem a próbáról – mondtam hűvösen.

– Ren, ne aggódj – kezdte Ricsi, de beléfojtottam a szót.

– Ideadnád a telefonod? – kérdeztem idegesen.

Ricsi értetlenül a kezembe nyomta, én meg mérgesen nyújtottam Virágnak.

– Hogy kell kioldani a zárat?

– Várj, tessék – adta vissza gyorsan.

Elővettem a saját telefonomat, és nyomkodni kezdtem, felváltva nézve hol az idegen, hol pedig a saját készülékemre.

– Oké, nem tudom mit csinálsz, de… – kapta ki a kezemből a mobilját Ricsi, és mikor ránézett a kijelzőre, elkáromkodta magát. Mindegy volt, addigra a saját telefonomról már indítottam a hívást. –

Tedd le! – förmedt rám.

– Nem – hátráltam egy lépést, amikor harmadszorra is kicsöngött.

– Igen? – szólt bele egy hang.

– Gomba? – kérdeztem, magam is meglepődve azon, hogy ez így milyen hülyén hangzik.

– Basszus – fogta Virág a fejét.

– Ki az? – kérdezte Gomba.

– Reni – mondtam.

– Tudtam, hogy jelentkezni fogsz – felelte magabiztosan.

Okos gyerek.

– Ez a számod? – kérdezte, miután nem reagáltam a kijelentésére.

– Igen.

– Oké, mentem. Később hívlak. Most lépnem kell.

– Szia.

Összecsuktam a mobilom, és megpróbáltam állni a többiek megvető pillantását.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Ricsi dühösen.

– Cortez lépett. Rendben – bólintottam sértetten. – Akkor én is.

– Te teljesen hülye vagy! – mondta az arcomba, és kikerült.

Zavartan álltam, Virág tanácstalanul nézett Ricsi után, aztán felém fordult.

– Miért csináltad? – kérdezte értetlenül.

– Miért ne ismerhetnék másokat is? Mert Cortez kérte? Bocs, de valahogy nincs kedvem hallgatni rá.

– Izé. Reni… – túrt bele Virág a hajába. – Gomba nem fog leszállni rólad.

– Nem érdekel – tártam szét a karom.

Gyerekes voltam? Lehet. Nevetséges? Biztosan. Viszont semmi más nem érdekelt, csak hogy az utolsó dolgot is felrúgjam, amit megígértem neki. Keringőzzön csak Mónival. Mit számít már nekem?

Hazafelé sétáltam, amikor Gomba visszahívott. Elhívott vagy ezer helyre a hétvégére, alig tudtam nemet mondani. Végül megállapodtunk abban, hogy találkozunk pénteken Zsoltiéknál, úgyhogy majd ott beszélünk. A hangjából ítélve feldobódott, amiért megvan neki a számom, bár megkértem rá, hogy ne hívogasson kétpercenként. Erre fel vacsora közben megcsörrent a mobilom, mire zavartan kikaptam a zsebemből. Csak kinyomtam, de hiába. Mint a hiénák, anyuék úgy ugrottak rá a témára.

– Ki volt?

– Senki – ráztam meg a fejem.

– A senki nem tud telefonálni – nézett rám anyu, mivel a tagadásom még jobban felkeltette az érdeklődését. Addig kérdezősködött, míg végül letettem a villámat.

– Gomba.

– Nem, ez brokkoli – turkált apu a tányérjában.

– Nem, úgy értem, Gomba hívott.

– Miért? Honnan van meg a számod neki? Mit akar? Reni, nem találkozhatsz azzal az alakkal!

– Csak egy srác, aki szimpinek tart. És aki észrevesz! És aki nem törli ki az üzeneteimet! Aki nem táncol mással a szalagavatón! Aki szól hozzám! Miért baj az, ha valaki viszonylag normálisan viselkedik velem? – tomboltam. Anyuék gondterhelten összenéztek.

– Kétségkívül ez a legnehezebb éve – rázta a fejét apu, utalva arra, hogy züllök. Anyu egyetértően bólintott.

– Semmi bajom, csak elegem van! – pattantam fel az asztaltól hirtelen.

Felmentem a szobámba, becsaptam az ajtót, és levágtam magam a babzsák fotelembe. A sírógörcs kerülgetett, végül leszedtem a nyakamból a nyakláncom, és bedobtam a „Cortez-dobozomba”.

Anélkül, hogy tüzetesebben kutakodtam volna az emlékeim között, visszacsuktam a fedelét, és dühösen eltettem szem elől. Befejeztem!

Szalagavató: 5/1 – nem hiszem el, hogy Mónival fog táncolni!!!

Sms: 5/1 – mindet kitörölte.

Ricsi: 5/2 – hiába haragszik, nem érdekel.

Kinga: 5/4 – délután hívott, hogy gratuláljon, amiért örökre megutáltatom magam Cortezzel.

Persze pont az ő gúnyos véleménye hiányzott… L

Gomba: 5/1 – a düh nagy úr. Ezt megcsináltam. L

Elfújta a szél: 5/5 – megyek olvasni.

November 24., szerda

Reggel a suli elé érve kicsit rosszul éreztem magam, úgyhogy azonnal félrehívtam Ricsit.

Dühösnek tűnt, és nem nézett a szemembe.

– Haragszol? – kérdeztem, és folyamatosan próbáltam elkapni a tekintetét, miközben megborzongtam a fagyos széltől, ami a fülembe süvített.

– Igen – bólintott.

– Akkor ne haragudj – mondtam egyszerűen, mire felnevetett.

– Ja, hogy ez így működik? Nem tudtam – közölte, megigazítva raszta haján a kapucnit. – Mit akarsz Gombától? – fordította komolyra a szót.

– Semmit. Csak felhívtam – vonogattam a vállam bűntudatosan.

– Aha – bólintott nem túl meggyőzően, és azt hiszem, szánalmasnak tartott. Ez nem meglepő, az is voltam.

– Már nem érdeklem, ugye? – néztem félre szomorúan. Cortez Dave, Macu és Bálint társaságában ácsorgott, és valamiről beszélgettek.

– Engem hagyjatok ki a dolgaitokból, jó? – rázta meg a fejét Ricsi idegesen.

– Jó – biccentettem fájdalmasan. Virág lépett oda hozzánk, és kérdőn pillantott hol Ricsire, hol pedig rám. Ricsi átkarolta a vállát, és nyomott egy puszit a homlokára.

– Most akkor mi van? – kérdezte Virág szomorúan.

– Rennek elment az esze, én meg kereshetek majd egy új bandát, miután megfejeltem Gombát – ismertette a részleteket.

– Ó! – sóhajtott egy nagyot Virág.

Lesütött szemmel hallgattam őket. Talán anyunak igaza van. Problémás vagyok.

Kinga és Zsolti érkeztek meg kézen fogva.

– Matekházi? – kérdezte Zsolti úgy általánosságban.

– Kérd el Kingától – tárta szét a karját Dave.

– Te most viccelsz, ugye? – kérdezte Kinga hűvösen.

– Ne már! Nem adja oda neki? – vihogott Macu.

– Természetesen nem! – közölte Kinga. Zsolti röhögve megvonta a vállát, és felém fordult.

– Tessék – kaptam ki a füzetet a táskámból.

– Renáta, ne add oda! – förmedt rám Kinga.

– Asszony, te maradj csöndben! – csitította Zsolti.

– Mit mondtál? – hüledezett Kinga. – Te hímsoviniszta állat!

Zsolti röhögött, egészen addig, amíg Kinga ki nem verte a kezéből a füzetem. Szétnyílva hullott az esőáztatta földre, és mire lehajoltam, hogy felkapjam, már sáros foltok áztatták a lapokat.

– Kösz – sziszegtem, az ujjaimmal szétmaszatolva a sorokat.

Kinga és Zsolti őrült vitába kezdtek, a többiek meg mintha csak moziban lennének, élvezettel figyelték az előadási

– Sziasztok – lépett hozzánk Móni.

– Bementem – szóltam Virágnak, aki lebiggyesztett szájjal bólintott.

Nem volt kedvem a romantikus keringőjükről hallani. Nem fogadta be a gyomrom. Duplamatekon Gazdaggal továbbmentünk az anyaggal, angolon Mr. O'Realynél írtam egy ötös röpdogát (haha, éljen!), Monsieur Durand-nal pedig dokumentumfilmet néztünk francia kultúrán. Órák után Flórával és Kingával együtt mentem át a tesiterembe. Életem legnehezebb egy órája volt, ahogyan Cortezt és Mónit fotóztam, akik a keringőt gyakoroltak Nem kicsit fájt.

A suli előtt elköszöntem Kingától, akit Zsolti várt. A nap folyamán kibékültek, úgyhogy láthatóan nem volt köztük probléma, csak megfogták egymás kezét, és elindultak. Mosolyogva néztem utánuk, aztán felhúztam a dzsekim cipzárját, és a hidegtől egyik lábamról a másikra állva beleittam a forrócsokimba. Cortez lépett ki a suliból, és az óráját nézte. Megállt mellettem egy pillanatra, és ahogy kifújta a levegőt, látszott a lehelete. Visszafordultam, mert nem akartam ránézni, úgyhogy mindketten az út felé bámultunk, és az esőben lassan araszoló autókat figyeltük. Aztán szó nélkül leszaladt a lépcsőn, és elindult. Akkor ezt megbeszéltük.

A dombon felfelé ballagva azon tűnődtem, hogy lefagyott a fülem, amikor megszólalt a telefonom.

Örömmel vettem ki a zsebemből. Jim Morrison hangja csak egyet jelenthet.

– Szia! – köszöntem Arnoldnak boldogan.

Egészen hazáig beszélgettünk, elmesélte, hogy nagyon jól megy a sulija, meg hogy minden rendben vele. Aztán érdeklődött, hogy velem mi van, mert bár pozitív e-maileket kap tőlem, a sorok közt olvasva állítólag üvölt rólam, hogy épp az ellenkezője történik. Mosolyogva lehunytam a szemem, és felvilágosítottam, hogy szokás szerint minden káosz és hogy abszolút szétestem. Nem lepődött meg, csak egy jó hírrel reagált rá. Téli szünetre jön haza! Úristen, de rég volt, hogy valaminek ennyire örültem! Kevesebb mint egy hónap, és találkozunk! Nem gondoltam volna, hogy valami feldob, és mégis. Van mit várnom!

Bálint: 5/1 – a folyosón ráugrott Karcsira, aki elesett, és beütötte a térdét. Szegény. L

Travis: Side: 5/5* – ebédszünetben hallottam, tökre tetszik, majd meghallgatom dalszöveggel!

Arnold: 5/5* – eszméletlenül örülök!

Gomba: 5/2 – üzent, hogy pénteken elém jön a sulihoz. Ööö. Na, ez érdekes lesz.

Szalagavató tánc: 5/1* – Cortez szép pár Mónival. És ezt majdnem őszintén mondom.

Majdnem.

Tanulnivaló: 5/2 – nyolc óra volt, mire mindennel végeztem. Fáradt az agyam. L

November 26., péntek

Orbitális félreértés. Még mindig kínlódva hunyom le a szemem, ha eszembe jut. Na, akkor sorjában. Ma az egész nap a holnapi szalagavató körül forgott, Kinga főszervezőként (saját magát emelte ebbe a pozícióba) dirigált, és segédként maga mellé vett engem is. Zsolti felháborodva követelte, hogy mint a barátját, őt is kérje el az órákról, de Kinga és Haller is azt mondta, Zsolti jegyei túl rosszak ahhoz, hogy lógjon. Így kerültem én a képbe. Ahogy kimentem a teremből, egy pillanatra visszanéztem. Virág hátrafordult Ricsihez, és halkan beszélgettek (olyan arik!), Zsolti diabetikus kekszet evett, Andris és Robi PSP-ztek a pad alatt, Jacques sudokuzott, Gábor francia szótárt lapozgatott, Dave egy műszaki áruház katalógusát böngészte, Macu a telefonját nyomkodta, Cortez pedig… Cortez a padján tartva a kezét, a zenelejátszóját fogta. Homlokába lógó fekete tincsei alatt lehunyta a szemét, és zenét hallgatott. Belém hasított a fájdalom, és a gyomromban lévő utolsó lepkém, aki egyedüliként élte túl az elmúlt hetek történéseit, erőtlenül csapkodott kettőt.

– Renáta! – sürgetett Kinga, és a karomat megragadva kirángatott a teremből.

Szerettem volna fotózni a készülődést meg készíteni pár képet a végzősökről, de nem igazán volt rá lehetőségem, ugyanis Kinga úgy döntött, hogy amíg ő dirigál, én leszek a mindenes. Dobozokat nyomott a kezembe, égősorokat aggatott a nyakamba, virágokat hurcoltatott velem… Megpróbáltam leporolni a fehér kardigánom, de nem értem vele semmit, mert borzalmasan koszos lettem. A sok hajolgatástól a hajam is szétjött, pedig reggel ügyesen varázsoltam magamnak egy kis copfot, de egyre több tincs hullott előre az államhoz, végül kirántottam a hajgumit, és hagytam, hogy az egész kibontva lógjon. Pech, hogy a gumi nyoma benne maradt, emiatt volt egy határozott csík a frizumban.

Mindegy, belefér.

A tornaterem feldíszítése után felültem a lelátóra, és fáradtan haraptam bele a sonkás croissant-ba, ami friss volt és finom, mégis olyan érzés volt lenyelni, mintha éppen szögeket ennék. A végzősök a holnapi ruhájukban ácsorogtak a táncparketten. Móninak baromi jól állt a fehér ruhája, még így, smink és belőtt haj nélkül is szép volt. Pff.

– Várunk még valakit? – csapta össze a tenyerét a könyvtárosnő, mire lesétáltam a lelátóról, és a táncosok közé léptem, hogy közelebbről csinálhassak képeket.

– Nem – mondták többen, és beálltak a főpróbához.

Értetlenül néztem körbe.

– Cortez? – kérdeztem. Lehet, hogy nem engedték el óráról???

– Mi? – kérdezett vissza Móni, rávigyorogva a partnerére. Aki nagyon nem Cortez volt. Hanem az egyik végzős srác.

– Cortez nem jön a főpróbára? – ismételtem meg, hátha megérti, hogy mit nem értek.

– Miért jönne?

– Veled táncol, nem? – néztem rá türelmetlenül. Ez a lány sötét!

Móni végre megértette, hogy miről beszélek, és vihogva megrázta a fejét.

– Jaaa! Nem. Ő nem táncol. Beugrott segíteni, mert valaki – nézett dühösen a partnerére – egész héten lógott.

– Torokgyulladásom volt – mentegetőzött a srác. Ők ketten elpoénkodtak ezen, én pedig csak álltam, és nagyokat pislogva gondolkoztam.

Te jó ég! Cortez nem táncol a szalagavatón! Nem keringőzik Mónival. Nem teszi tönkre a Once Upon a Decembert számomra azzal, hogy mást ölelget közben. Úristen!

– Kinga! – Átrohantam a táncosok között, és megragadtam a vállát.

– Vedd le rólam a kezed! – sziszegte ingerülten.

– Ó, bocs – mondtam, és gyorsan elkaptam a karom. – Nem táncol! Cortez nem táncol Mónival! – hadartam boldogan, és ösztönösen a nyakamhoz nyúltam. Nem volt ott, amit kerestem. A láncom. L

– Tudom – felelte kurtán.

– Te tudtad? – förmedtem rá.

– Renáta, annyira nehéz a felfogásod, hogy az néha kétségbeejtő. Én vagyok a főszerkesztő.

Mindenről tudok! Attila beteg volt, Cortez beugrott helyette, mert Móni megkérte.

– Miért? Miért nem mondtad? – sütöttem le a szemem.

– Kérdezted? – fonta össze a karját maga előtt.

Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom, megfordultam és kirohantam a teremből. Az udvaron átfutva felvettem a kabátom, és nyakig felhúztam a cipzárt. Az aulában már elindultak kifelé a diákok, úgyhogy beálltam a sorba, és türelmetlenül toporzékoltam, hogy haladjunk már! Végre kiértem, és a suli előtti lépcsőn leszaladva lefékeztem Gomba előtt. Mosolyogva nézett rám, gondolom, azt hitte, miatta vagyok ennyire izgatott. Felém lépett, hogy puszival üdvözöljön (?), úgyhogy inkább hátráltam egy lépést.

– Megfagyok – dörzsölte össze a tenyerét a metsző hidegben.

– Aha – bólogattam türelmetlenül. – Figyelj csak – kezdtem, és a fejemben annyira összeállt, hogy mit fogok mondani. Valami ilyesmit terveztem: tudom, hogy én hívtalak, de igazából nem gondoltam komolyan. Te jó fej srác vagy meg menő, és ezzel maximálisan tisztában is vagy, de sajnos, nekem túl sok. Úgyhogy mi lenne, ha inkább csak barátok lennénk? Barátok, akik nem tudják egymás számát…

Igen, ezt akartam mondani, és már el is kezdtem volna, amikor megláttam Ricsit és Virágot.

Közvetlenül mögöttük pedig megérkeztek a többiek is, szép sorjában.

Cortez kilépett az ajtón, és félrebillentett fejjel felénk nézett. Összekapcsolódott a tekintetünk; először meglepettnek tűnt, aztán pedig gúnyosan elvigyorodott, és lesajnálóan megrázta a fejét. A hideg rázott a nézésétől, közben meg Gomba arról magyarázott, hogy mennyire „elázott a múlt szombaton”. És nem az esőre gondolt. Óriási. Ricsi odalépett hozzánk, és kezet fogott Gombával,

Virág pedig mellém állt, és belém karolt. Szomorúan néztem Cortez után, és akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni.

– Mehetünk? – kérdezte Dave dideregve.

– Zsolti? – forgolódott Virág.

– Bevárja Kingát, majd később jönnek. Azta, de rohadt hideg van – ugrált Macu.

– Ühüm – bólogatott Virág, és a színes egyujjas kesztyűjét nézegetve mozgatta az ujjait.

Mindannyian Zsoltiékhoz indultunk, én közben kicsit lemaradtam, egyrészt, mert nem akartam Gomba sztorijait hallgatni, másrészt pedig felhívtam anyut, hogy elmehetek-e a többiekkel. A válasza igen volt, csak arra kért, hogy mindenképp kísérjen haza valaki, aki nem Gomba. Ez így elég egyértelmű célzás volt.

A garázsba belépve Virággal együtt odamentem a radiátorhoz, és a kezünket fölé tartva próbáltunk felmelegedni.

– Jól vagy? – kérdezte a horgolt, Jamaica mintás sapkája alól pislogva. Azt hiszem, ez igazából Ricsi sapkája, mert egy fotón láttam rajta, de úgy tűnik, Virág lenyúlta. ☺

– Nem igazán – húztam el a számat. Virág szomorúan megcsóválta a fejét, és közölte, hogy ez neki már annyira sok. Nem bírja a feszültséget, ez tény.

– Mizu? – kérdezte Gomba mellénk állva, és kezét hozzánk hasonlóan a radiátorra tette.

– Megfagytunk – feleltem. – Gomba, próba előtt beszélhetnénk pár szót?

– Naná – kacsintott rám, amitől elég értelmetlen arcot vághattam. Nem csoda.

Virág tovább melegedett, mi pedig leültünk a kanapéra. Gomba középre, én pedig annyira a szélére, hogy szinte hozzápasszíroztam magam a karfához.

– Na? – vonogatta a fél szemöldökét. Aha. Szóval ez a „csajozós” nézése. Hű, de menő. Ez gúny volt. Na, mindegy.

– Oké. Szóval tudod, hívtalak.

– Ahha – vigyorgott.

– Jó. Na. Az tévedés volt.

– Mi? – bámult rám értetlenül.

– Sajnálom, kicsit aljas dolog volt tőlem, ezerszer is bocsánat, de igazából csak azért hívtalak, hogy valakit idegesítsek vele…

– Óóó! – vigyorodott el. – Vágom.

– Ne haragudj – kértem.

– Nem téma – vonogatta a vállát.

– Köszi. Azért lehetünk „haverok”, vagy ilyesmi – bólogattam óvatos mosollyal, remélve, hogy nem törtem össze a szívét.

– Haverok? Jó – vágta rá.

– Örülök – néztem magam elé, és felhúztam törökülésbe a lábam. – Gomba, te szerettél már valakit annyira, hogy fájt, és mindent elkövettél azért, hogy észrevegyen? Nevetségessé tetted magad, könyörögtél, hogy bocsásson meg, és időnként annyira szánalmasan viselkedtél, hogy az valami elképesztő? Tudod, miről beszélek? – kérdeztem az őszinteségi rohamom végén, aminek pechemre pont Gomba lett a tanúja. Nagyon erősen gondolkodott, próbálta átérezni a szavaimat, végül megcsóválta a fejét.

– Nem. De, hallod, a múltkor benyomtunk, és végighánytam az éjszakát. Rohadtul fájt a torkom – magyarázta.

– Igazad van – hajoltam előre, hogy megveregessem a karját. – Ez tényleg ugyanolyan.

Gombával biztosan remek barátok leszünk. Segítségkérően körbenéztem, mire Ricsi a basszgitárjával odajött, és elküldte Gombát, hogy hozzon inni.

– Mi van? – huppant le mellém.

– Semmi. Megbeszéltük a dolgokat.

– Jó – mosolygott rám büszkén. – Nem biztos, hogy azonnal megértette. Van vagy öt az IQ-ja.

– Nem baj, majd elmondom megint – nevettem magam.

Az ajtó felé néztem, Kinga és Zsolti léptek be rajta – Belefagy a takony az orromba – jelentette be Zsolti gusztusosan. Kinga fintorogva ellépett mellőle, és odaült hozzám. Lehúzta a cipzárját, és kibújt a kabátjából.

– Időnként, amikor huzamosabb ideig csendben van – nézett Zsolti után –, akkor még kedvelem is – sóhajtotta.

Mosolyogva bólintottam, és nem reagáltam, hagytam, hogy Kinga tegye az agyát és elhitesse magával, hogy időnként mennyire nem bírja Zsoltit. Aha, hát persze. Akkor egészen véletlenül jár vele. Egészen véletlenül állította be az összes közösségin, hogy kapcsolatban vannak, és egészen véletlenül töltött fel közös képet (nem profilképnek, de akkor is). Kit akarnak átverni? A suliban ölik egymást, a délutánjaikról viszont keveset tudunk. Csak annyit, hogy sokat vannak együtt. ☺

Kinga a noteszébe jegyzetelt, aztán Andris és Robi bejöttek a hidegről (kint bagóztak), és a tenyerüket összedörzsölve ültek le körém. Beszélgettünk egy kicsit, bár elég egyoldalú volt.

Érdeklődtek, hogy láttam-e valami sorozat új részét, meg hogy mit szóltam, amikor kinyírták a főszereplő nem tudom, kijét, és hogy hallottam-e azt az új lemezt, ami akkorát üt. Őszintén, fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek, de mindegy, azért elmondták, amit akartak.

– Sziasztok – lépett be Viki is az ajtón. Cortez kivételével mindenki jelen volt.

Az együttes próbálni kezdett, én pedig elővettem az Elfújta a szél nehéz kötetét, és a térdemen megtámasztva olvasni kezdtem a hangzavarban. Amikor a fiúk szünetet tartottak, összecsuktam a könyvem, és körbenéztem. Kinga és Zsolti halkan beszélgettek, aztán Kinga rezzenéstelen arccal mondott valamit, amin Zsolti felröhögött. Virág a basszgitárt pengette, Ricsi pedig a fejét rázva, türelmesen mutatta meg újra, hogy mit hibázott. Dave és Macu a MacBook előtt ültek, szerintem kétpercenként, ha pislogtak, annyira lekötötte őket. Andris és Robi a tévét bütykölték, és pillanatok alatt beállítottak valami kódolt adót. Ügyesek. Viki a zenekarral csocsózott, hangos csattogással játszottak. Ott ültem egyedül a kanapén, kezemben a nehéz könyvemmel, és olyan hiányérzetem támadt, hogy szinte fájt a bennem lévő üresség. Csendben felálltam, és kiléptem az ajtón. Elővettem a zsebemből a mobilom, és tárcsáztam. Ki volt kapcsolva. Megpróbáltam a másik számát is, de csak sípolt egyet. Elküldtem egy üzenetet, aztán vacogva tettem el a telómat, és a sötét kertben néztem, ahogyan a szél megtépázza a faágakat.

– Mit csinálsz itt kint, a hidegben? – kérdezte egy hang, kizökkentve a gondolataimból.

– Semmit. Indulok haza – mosolyogtam Virágra, aki a pulcsija ujját húzogatta.

– Máris? – szomorkodott.

– Igen – biccentettem egy aprót. – Szerinted… – fordultam felé összekoccanó fogakkal. – Mindegy

– legyintettem, és lenyeltem a kérdésem többi részét. Virág és Ricsi éppen elég kellemetlen helyzetben van, amióta Cortezzel nem beszélünk egymással. Nem akartam, hogy még inkább belefolyjanak. Szegények, így is van elég bajuk miattunk.

Megöleltem Virágot, aztán bekísértem. Felvettem a holmimat, és elköszöntem a többiektől.

Annyira jól elvoltak, hogy nem akartam a búskomor képemmel elrontani a hangulatot. Inkább egyedül őrlődöm. Dave és Macu felajánlották, hogy elkísérnek, úgyhogy velük mentem haza. Tök sötét volt az egész ház, egyedül voltam. Egy tányérra tettem felvágottat meg joghurtot, sajtot és egy kissé összeszáradt kiflit, aztán készítettem egy kakaót, és felbatyuztam a szobámba. Mindent lepakoltam a babzsák fotelem mellé, és hirtelen felindulásból előszedtem a Cortez-dobozomat, hogy kivegyem belőle a nyakláncom. Evés közben aztán elkalandoztam, és az ölembe rakott doboz egész tartalmát átnéztem. Néha mosolyogtam, néha elszorult a torkom, néha pedig lesütöttem a szemem.

Éppen undorító módon belemártottam a kakaómba egy csokis kekszet, és valami angol puskát olvastam (amit Cortez írt nekem segítségképpen), amikor pittyegett a telefonom. Azonnal felültem, és remegő kézzel néztem meg. Visszajött a jelentés, bekapcsolta magát. Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy reagál-e. Életem leghosszabb tíz perce után félredobtam a mobilom. Nem válaszolt.

Szalagavató: 5/5 – látva és aktívan részt véve az előkészületekben, biztosan gyönyörű lesz.

Gomba: 5/2 – nos. Nem tudok rá mit mondani. ☺

Móni és Attila: 5/5* – így már tetszik a keringőjük.

Cortez: 5/5 és 5/1 – nem táncol senkivel. És továbbra sem áll velem szóba. Hjaj. L