5. rész október 4-ig

Szeptember 22., szerda

Alig vártam, hogy beszéljek Kingával. Szokásomtól eltérően reggel bekapcsoltam a gépem, és gyorsan megnéztem a profilját. Két új ismerőssel gazdagodott. A kitalált francia barátainkkal. Óriási.

A suli elé érve odamentem a többiekhez, akik a lépcső előtt ácsorogtak.

– Sziasztok – köszöntem. Virág és Ricsi Zsolti pólóján röhögtek. (Steven Seagal volt rajta, szakácssapkában. Bár tudnám, honnan szedi ezeket a lehetetlen göncöket.) Dave és Macu az utóbbi mobilján csinált valamit, és őket látva hihetetlen boldogság fogott el, amiért új osztálytársunk is megtalálta a helyét. Cortez viszont nem akart észrevenni.

– Jó reggelt – lépett hozzánk Kinga. Világoskék blúzt viselt csőfarmerrel és nyári csizmával. Ha van valaki, aki szemrebbenés nélkül felveheti a csőgatyát, akkor az Kinga. Eltöprengtem, hogy ha a lovaglástól ilyen alakunk lesz, akkor lehet, hogy ki kéne próbálni. És nem egy pónival, ahogyan Virág gondolja!

A többiek tovább beszélgettek, én meg félrevontam Kingát.

– Na mit szólsz? – kérdezte elégedetten. Nyilván az új „barátainkra” gondolt.

– El akarom mondani Corteznek! – förmedtem rá dühösen. Kinga arcán átsuhant egy árnyék, és azonnal megváltozott a tekintete.

– Nem mondhatod el!

– De igen, mert eddig egész normálisan viselkedett velem, most meg levegőnek néz! És ez tuti, hogy amiatt van, úgyhogy elmondom!

– Eszedbe ne jusson! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően. – Ebben a szövetségben ketten vagyunk!

– Én nem vagyok semmilyen szövetségben – csóváltam a fejem. – Most már elég volt ebből a hülyeségből – jelentettem ki határozottan. Kinga megragadta a karom, mire a szemébe néztem.

– Ne csináld! Most, hogy Zsolti komolyan érdeklődik irántam… – mondta ki. Odafordultam a társaságukhoz. Hát, nem is tudom. Zsolti éppen egy akciófilmet utánozott, és a levegőbe rugdosott.

– Szerinted érdeklődik? – bizonytalanodtam el. Kinga is odafordult, aztán unottan legyintett.

– Ha nem foglalkoztatná, akkor nem bökdösne…

– Mit csinál? – csodálkoztam el.

– A Facebookon. Akárhányszor bekapcsolom a gépem, állandóan ott van, hogy megbökött.

– Ez valami modern formája a tetszésnyilvánításnak? – kérdeztem. Kinga lenézett a kezemben lévő

könyvre.

– Persze, Renáta, olvass még pár ilyen regényt, aztán csak megérem, hogy hintóval jössz suliba – alázott le totálisan.

– Jól van, na. Lemaradtam a lájkolásnál – védtem magam, de reménytelen volt a helyzetem.

Hivatalosan is ódivatú vagyok. Nagyszerű.

Első óra előtt a suliújság termében volt megbeszélés, úgyhogy csengetésre estem be a terembe.

Monsieur Durand pont utánam érkezett, és kezdődhetett az emelt francia. A változatosság kedvéért.

Néhány mondat komolyan megizzasztott, úgyhogy óra végén, ahogy köröztem párat a csuklómmal, ami borzalmasan fájt az írástól, elgondolkoztam, hogy többet kéne tanulnom. Mondjuk, a többieket elnézve őket annyira nem hatotta meg a kemény tanmenet, de tekintettel arra, hogy az osztályunkban négy ember a jó tanuló, nyolc pedig a sereghajtó, nem nyugtatott meg, hogy ők lazán veszik.

Szünetben lementünk az udvarra, és felültem a padra. Kinyitottam a könyvem, fellapoztam, közben meg ügyeltem arra, hogy ne nézzek a mellettem ülő Cortezre. Hozzám se szólt egész nap, sőt, rám se nézett, úgyhogy eldöntöttem, én sem foglalkozom vele. Akármennyire nehezemre esett.

Lapoztam egyet a könyvemben, aztán riadtan felnéztem, ugyanis a sulirádióban a Les Fatals Picards L'amour a la francaise dala kezdődött, amit egyébként baromira szeretek, csak ebben a helyzetben, égővörös fejjel nem igazán tudtam értékelni. Mert a mellettem ülő, halványan mosolygó Cortezen úgy láttam, köze van ahhoz, hogy ez a szám megy…

A diákok örültek a dalnak, én meg a szám szélét rágva töprengtem.

– Jó kis szám ez, ugye, Ren? – kérdezte Ricsi cinikusan. Visszatartotta a nevetését.

– Aha – motyogtam, az egyik tincsemet tekergetve.

– Hagyd, hogy magukkal ragadjanak az emlékek – tanácsolta Cortez szentimentálisan, mire mindenkiből kitört a röhögés.

– Szerinted ez vicces? – kérdeztem hitetlenül.

– Mi? – kérdezett vissza.

– Nem kell ilyen számokat küldened nekem – sóhajtottam. Cortez felvonta a szemöldökét.

– Miért küldenék neked számot? Hallgass, amit akarsz, de ne büntessünk vele másokat – vonta meg a vállát értetlenül, én pedig éreztem, hogy égek. Nagyon. Úgy tűnik, kezd üldözési mániám lenni.

Lassan mindenre, ami Párizzsal kapcsolatos, azt hiszem, hogy Cortez műve.

– Ó – esett le hirtelen. – Akkor bocs.

Gyorsan a könyvre szegeztem a szemem, miközben az egyik 12/a-s lány odajött hozzánk, és folytatta Cortezzel a tegnap este (!!!) abbahagyott beszélgetést. Gombóccal a torkomban bámultam folyamatosan egy sort, és próbáltam a regényre koncentrálni, de nehéz volt, ugyanis a lány vagy vihogott, vagy dobálta a haját, Látásból ismerem csak, ha jól tudom, színjátszós. Farmert viselt valami alternatív együttes pólójával és tornacipővel. Sajna egészen szép arca van, a haja meg… Áá, ez nem ér. Festett szőke, és az alján van néhány fekete tincs. Cortez vonzza ezeket a festett tincsű, koncerteken ugráló, „jó fej vagyok” lányokat? Ja, igen Cortez általában vonzza a lányokat, közülük meg a punk barbie-kkal jön ki jól. Sok esélyem van.

Éljen. Hirtelen egy kéz nyúlt elém, és lapozott helyettem a könyvemben. Felnéztem, és Ricsi vigyorgó raszta fejét pillantottam meg.

– Egy ideje olvasod ezt az oldalt – jegyezte meg halkan.

– Elbambultam – magyaráztam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra.

Egész addig tartottam magam, amíg be nem értem az épületbe, akkor azonban lehajtottam a fejem, és a sírás kerülgetett. A suliboxok mellett elhaladva Kinga, aki az a-s lányokkal bandázott, hirtelen elém állt.

– Mi bajod van? – kérdezte,

– Semmi – feleltem.

– Renáta, a vak is láthatja, amikor bekattansz és nyomorultul járkálsz…

– Kösz – ráztam meg a fejem hitetlenül. Nem akar valaki esetleg belém rúgni? Rám férne.

– Nyögd már ki.

– Csak az a végzős lány…

– Móni?

– Gondolom.

– Mi van vele?

– Egész szünetben Cortezen lógott – suttogtam.

– És akkor mi van? Egy halom diák lóg Cortezen. Most komolyan, ez a bajod? – hüledezett Kinga.

– Igen, mert azok a lányok, akik Cortez körül vannak, azok… tudod.

– Szánalmasak? – kérdezte.

– Szépek – javítottam ki.

– Befelé. A mosdóba. Most – lökött meg, amitől kissé megijedtem. Kinga betuszkolt az ajtón, közben meg csettintett a folyosón felénk tartó Virágnak, hogy jöjjön ő is.

– Mi az? – lépett be.

– Megbeszélés.

– Juj de jó! – guggolt le Virág a falnak támaszkodva.

– Renáta, egyszerűen nem értelek! Mi ütött beléd? – förmedt rám Kinga.

– Nem tudom. Zavar, hogy Cortez ma nem olyan velem, mint szokott – fakadtam ki. – Hozzám se szólt, csak ezzel a Mónival volt…

– Ezt akarja elérni – húzta össze a szemöldökét Kinga. – Hogy ő is felidegesítsen téged, ne csak te

őt…

– Figyu. Szerintem azért nem, mert… – kezdte Virág, de Kinga leoltotta.

– Ne legyél már ennyire naiv! – mondta. – Biztosan erről van szó. – fordult vissza hozzám. – Te szereztél egy francia barátot…

– Kitalált barátot – javítottam ki.

– Részletkérdés – legyintett. – Gondolom, most ráunt, és kell valaki, akire te lehetsz féltékeny. Ez annyira kiszámítható.

– Gondolod? – kérdeztem.

– Persze.

– Jó. Csak amíg az én franciám kitalált, addig ez a Móni eléggé valós – suttogtam rémülten.

– Csak egy lány a sok közül, aki Cortez körül tobzódik. Majd elmúlik.

Bólintottam, és úgy éreztem, Kingától sikerült egy kis erőt gyűjtenem. Oké, Cortez körül ott van elsősorban Viki. Aztán Edina és az a-s lányok. Ez a Móni. A kilencedikesek. Azok, akiket fogalmam sincs, honnan ismer. Akik a Facebookon lógnak rajta, és posztolnak a falára kétpercenként. Na és?

Nekem meg ott van Jérôme. Úristen, de szánalmas vagyok. No comment.

Infón, kicsengetés előtt tíz perccel, amikor befejeztük az anyagot, Dave egy kis figyelmet kért.

– Macu feltöltötte a videót a YouTube-ra, nézzétek meg – fordult körbe.

– Milyen videót? – kérdezték Andrisék.

– IPhone tribute – közölte Dave szomorúan.

Mivel ez elég furán hangzott, beírtam a megadott videó címét, és összeráncolt szemöldökkel néztem. A videó az ellopott telefonnak állít emléket. Zene: All By Myself. Ez kész! ☺ Az első

képkockán Dave látszik, ahogy telefonál. A második tükörrel készült fotó, amit Dave magáról csinált.

Kezében a telefon. A harmadikon Dave mosolyog, és boldogan mutatja a telefonját.

– Ööö – fordultam hátra. – Mégis hány képed volt a telefonoddal? – csodálkoztam.

– Pszt! Nézd, most jön a legjobb! – sürgetett Dave, mire visszafordultam a gépemhez. Valóban jött a legjobb rész. A telefon az asztalon. A telefon a MacBook mellett. A telefon a tokjában.

Apple-logó… majdnem húsz fotót néztem végig egy telefonról, zenei aláfestésként a hatásvadász dallal. Az utolsó kép végére már kedvem volt sírni, annyira szívszorító lett a videó. Aztán hirtelen bevillant Dave szomorú arca. A képen már nem volt telefon. Hát, ez tényleg drámaira sikerült.

– Na? – kérdezte Dave izgatottan, amikor a legtöbben már végignéztük a videót.

– De tré zene! – hördült fel Robi elsőként.

– Nem igaz, hogy nem érzitek át! Reni, milyen volt a montázs? – kérdezte tőlem, amikor a többiek szedelődzködni kezdtek. Annyira nem hatotta meg őket.

– Nagyon szép – bólintottam.

A suliból kifelé menet Dave és Macu folyamatosan engem fárasztottak, hogy milyen sokat foglalkoztak a videóval és hogy légyszi, kommenteljek, meg tegyem ki a falamra…

– Oké. Mindenképp – sóhajtottam.

– Köszi. Ez sokat jelent nekem – hálálkodott szomorúan Dave.

– Tudom – veregettem meg a vállát.

Hazaérve a tanulnivalómmal együtt kivonultam a kertbe, és megpróbáltam kiélvezni a napsütést, mert anyu szerint hamarosan drasztikusan lehűl az idő. Miután minden leckét megcsináltam, és magoltam egy adagot, még egyszer átnéztem az etikát.

Úgy érzem, ebben az évben egészen különleges bánásmódra számíthatok Vladártól, úgyhogy jobb félni, mint megijedni alapon szóról szóra bevágtam az egészet.

Vacsora után (képtelen vagyok beszélni róla) felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem.

Magamnak azt hazudtam, hogy csak Dave videója miatt, hogy hozzászóljak, de amint betöltődött a gépem, azonnal a Facebookra mentem. Cortez falán rögtön megláttam Móni profilképét. Nem volt nehéz, küldött neki valami szív izét. Rákattintottam a nevére, és áldottam a buta embereket, akik nem titkosítják az adataikat, így én is hozzáférhettem bármihez, ami érdekelt. Elsősorban megnéztem a képeit, ami kicsit elszomorított, mert sajna valamennyi fotón menőn nézett ki. Aztán megnéztem, miket szeret. Vagy ötszáz oldalt lájkolt, úgyhogy nem vesződtem ezzel, tudomásul vettem, hogy ő

egy „lájkolós lány”. Barátainak száma rengeteg, üzenőfalán millió beszélgetés, aminek legalább fele privát is lehetett volna, mert úgy éreztem, rám például nem tartozik. Idegesen kattintgattam az oldalon összevissza, végül visszatértem Cortez profiljára. És akkor hirtelen rájöttem: vagy semmin nem bukok ki, vagy mindenen. A falát, elárasztották az üzenetek, kilencven százalékban lányoktól.

Most kattintsak rá mindegyikre? Nézzem át az összeset? Ugyan már. Egyszerűen visszamentem a kezdőlapomra, és az egy hervadt üzenetemre kattintottam. Peti írt! Na, legalább valamitől jobb kedvem lett.

Az msn-re be voltam jelentkezve, úgyhogy a válaszírás közben meglepődtem, amikor beugrott egy ablak. Másolom.

Cortez üzenete: Mi lesz holnap törin?

Reni üzenete: Összefoglalunk.

Cortez üzenete: Thx.

Letettem az ablakot a tálcára, és folytattam a levélírást Petinek. Pár pillanattal később narancssárgán villogott az msn, úgyhogy rákattintottam. A döbbenettől szinte sokkot kaptam, és megremegett a kezem a billentyűzeten. Másolom.

Cortez üzenete: Holnap mozi?

Te jó ég! Lehunytam a szemem, és végiggondoltam a dolgot. Moziba hív! Elhív moziba! Nem hezitálhatok sokat, mert félreérti, és akkor azt hiszi, hogy nem akarok menni. De akarok! Persze hogy akarok!

Reni üzenete: Oké!

Láttam, hogy ír, úgyhogy a fülemben doboló vérrel vártam, hogy erre mit fog lépni. Igyekeztem kontrollálni a kézremegésem, de nem sikerült. Totál szétestem.

Cortez üzenete: Bocs, félreküldtem.

Rámeredtem a sorra, aztán, amikor tudatosult bennem, lehunytam a szemem. Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy rávágtam, hogy oké, amikor nem is nekem akarta írni! Úristen! Két kézzel beletúrta a hajamba, és a sírógörcs kerülgetett. Úgy döntöttem, írnom kell valamit, aztán utána majd kitombolom magam. Másolom.

Reni üzenete: Jó, azt hittem, te is jössz velünk. Mindegy.

Cortez üzenete: ?

Reni üzenete: Mert én megyek Virágékkal. Holnap. Azt hittem,, azt kérdezed, hogy holnap megyek-e moziba Ricsiékkel. Mert arra válaszoltam.

Az ujjaimmal folyamatosan doboltam az asztalon, és rémülten vártam, hogy beveszi-e.

Cortez üzenete: Jó.

Némán néztem az üzenetváltásunkat, aztán sóhajtva lecsuktam a gépem fedelét. Mehettem elkéredzkedni moziba. Anyu nem támogatta kifejezetten az ötletet, mondván, hogy hétköznap van, de apu szerint a sok tanulás mellett megérdemlem, úgyhogy elengedtek. Azzal a feltétellel, hogy hazakísérnek. Nos, ennek nem láttam akadályát. Visszamentem a szobámba, és rácsörögtem Virágra, hogy holnap megyek velük moziba. Tökre örült neki. Klassz.

Nem a regény hibája, de ma este egyáltalán nem haladtam Jane Eyre-rel, egyszerűen nem tudtam koncentrálni. Tele volt a fejem Cortezzel, a körülötte lévő felhajtással, Mónival, a Facebook-falával, a sok-sok lánynévvel. És életem legnagyobb beégésével. Hogy félreküldte nekem az üzenetet. Ki volt az eredeti címzett? Áááá!

Cortez: 5/2 – inkább hagyjuk.

Arnold: 5/4 – csak e-mailt írt, hogy elég elfoglalt, majd holnap hív.

Jane Eyre: 5/3 – most valahogy nem köt le. L

Karcsi: 5/1 – egy végzős fiú ma fellökte a lépcsőn. Szegény. L

Ideges vagyok: 5/1 – tudom, hogy tilos, de megyek, és megnyomkodom az arcom.

Szeptember 23., csütörtök

Első órán feleltem etikából. Valahogy annyira nem lepődtem meg. Sőt, szinte azelőtt felálltam, hogy Vladár mondta a nevem. Kaptam vagy öt keresztkérdést, de így is kiválóra sikerült a feleletem.

Mindent elmondtam, amit csak meg lehetett tanulni ezzel a tantárggyal kapcsolatban. Vladár grimaszolva írta be az ötöst, én meg kifejezéstelen arccal ültem a helyemre. Ezek után a nap lazán telt, duplairodalmon Kardos megnézette velünk a Holt költők társaságát, mondván, néha lássunk értékes filmeket is. A film közben hárman kissé szipogtunk (Virág, Jacques, én), Kinga elfojtotta az érzelmeit, Andris és Robi a pad alatt PSP-zett, Cortez lehajtotta a fejét az asztalra, és zenét hallgatott,

Ricsi szendvicset evett, a többieket nagyjából lekötötte. Óra végén Kardos összerakta a tanári asztalon a holmiját, és kifelé indult, amikor Zsolti hirtelen felállt a székére, aztán az asztalára.

– Kapitány! Kapitányom! – kiáltott a tanár után. Mindenkiből kitört a nevetés, Kardos pedig az orrnyergét dörzsölgetve megrázta a fejét.

– Nagy Zsolt, én egyszerűen nem tudom, milyen jelzővel illesselek – sóhajtott, és kiment.

Zsolti leugrott a padjáról, aztán röhögve meghajolt, amíg a többiek füttyögtek. Jó, tényleg klassz poén volt. ☺ Utolsó óra után (emelt francia tizenharmadik osztálytársunkkal, Monsieur Durand-nal) a suliboxomnál pakolgattam, aztán, amikor Virág és Ricsi is kijöttek a folyosóra, együtt indultunk el.

– Ren, ma te választhatsz filmet! – közölte Ricsi.

– Kösz, de nekem mindegy – legyintettem. És igaz volt. Eredetileg könyvet akartam venni, de a pénzem elmegy mozira, ráadásul premiernap, még drágább…

– Tuti? – pislogott nagyokat Virág.

– Persze. Válasszatok csak – feleltem.

– U, úúú. Akkor nézzük azt a horrort! – ugrándozott Virág. Horror? Jaj ne!

– Oké, a „brutálzombisat”? – kérdezte Ricsi.

– Ühüm.

– Jó, de, valaki hazakísér, ugye? – szóltam közbe, és kezdett igazán rossz ötletnek tűnni, hogy rájuk bíztam a döntést.

– Ja – biccentett Ricsi.

– Indulunk? – néztem rájuk, mert nem értettem, miért állunk a lépcsőnél.

– Most már igen – közölte Ricsi. Cortez lépkedett le a lépcsőn, lazán megrántotta a vállán a táskáját, és egyenesen hozzánk jött.

– Itt vagyok – jelentette ki. Jaj, ne! A fenébe!

– Te mit csinálsz? – kérdeztem nem túl barátságosan.

– Moziba megyek? – kérdezett vissza szemtelenül.

– Velünk? – csodálkoztam.

– Velük – mutatott Ricsire és Virágra, akik kérdőn néztek minket.

– Én is velük megyek – közöltem, bár ezt senki nem kérdezte, és elég egyértelmű is volt.

– Jó – vonta meg a vállát.

Akkor tisztáztuk, hogy semmiképp nem együtt megyünk, hanem inkább mindketten Virágékkal.

Elindultunk gyalog, négyen. Kellemetlen szituáció.

– Miért nem mondtad, hogy a nekem félreküldött üzenetet Ricsinek szántad? – fordultam Cortezhez, miközben begomboltam a farmerdzsekimet.

– Miért kellett volna mondanom?

– Hogy tudjam.

– Miért akartad tudni? – mosolyodott el.

– Mert akkor lemondtam volna – vágtam rá kapásból. Cortez felnevetett.

– Nem volt mit lemondanod – mondta kíméletlenül.

– Mi?

– Éppen Ricsivel beszéltem, amikor azt írtad, hogy te is velük mész moziba. Fogalma sem volt róla

– vigyorgott Cortez. Hú, de ciki. Virágot figyelmeztettem, hogy ők az alibim, Ricsinek azonban nem szóltam. Uppsz. Kérdőn hátrafordultam.

– Pedig megbeszéltük. Ugye? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

– Engem hagyjatok, jó? – rázta meg a fejét Ricsi.

– Égsz – mondta Cortez, miközben a saját lépteit figyelte.

– Nem égek – húztam ki magam, és örültem, hogy nem látom a tükörképem. Valószínűleg rákvörös volt a fejem, de mindegy.

– Figyu – lépett közénk hátulról Virág, és belém karolt –, tök jó, hogy ti is jöttök, vicces lesz – próbált jópofizni, eléggé sikertelenül. Sóhajtva Cortezre néztem.

– Azt hiszed, hogy neked mondtam igent a mozira? – nevettem fel erőltetetten.

– Nem – rázta meg a fejét. – Tudom – vigyorodott el.

– Nem akarok veled moziba menni! – háborodtam fel. Jó, ez persze így nem igaz, de ne legyen már ennyire magabiztos! Azért ez felháborító.

– Akkor ne gyere – mondta mosolyogva.

– Nem is veled megyek. Velük – mutattam hátra. Virág és Ricsi időközben ránk untak, és megosztva a fülhallgatót, zenét hallgattak.

– Tehát jössz.

– Igen, de nem veled! – magyaráztam. – Csak te is ott leszel.

– Aha – tűnődött.

A plázában csak négyen álltak a mozipénztárnál, úgyhogy beálltunk a sorba.

– Akkor ezt most hogy? – fordult hátra Ricsi.

– Csak vegyétek meg, én majd külön – vágtam rá, és előszedem a pénzem a farmerom zsebéből. –

Menj csak – engedtem előre Cortezt is.

– Mit művelsz? – nézett rám lesajnálóan.

– Jegyet veszek. Anélkül nehezen engednek be – magyaráztam.

– Tedd már el – rázta meg a fejét, aztán a pénztároshoz fordult, és kért két jegyet.

– Ne, várj! – pattantam mellé. – Majd én veszek magamnak!

Cortez mosolyogva a kezembe nyomta a jegyet, amitől eléggé zavarba jöttem. Miért fizette ki az enyémet? Ez így olyan, mintha együtt jöttünk volna. Pedig nem. Ő is Ricsiékkel, és én is.

– Kifizetem, oké? – erősködtem.

– Ez csak egy mozijegy, ne idegesíts már – rázott le újra. Teljesen tanácstalan voltam, végül, tekintettel arra, hogy ez tök udvarias dolog volt tőle, bólintottam egyet.

– Köszönöm – mondtam.

– Szívesen – felelte.

– De – néztem a szemébe – nem jönnék veled moziba. – Cortez lenézett rám, és elmosolyodott.

– Nem is hívnálak. Félreküldtem. – Ott a pont. Ő nyert.

Egy kis kólával és nachosszal a kezemben vártam Virágot, aki két kézzel emelte le az üdítőjét a pultról.

– Ez pontosan mekkora? – néztem a kólájára.

– Másfél liter – felelte, a szívószál végét rágcsálva. Nem, fogalmam sincs, hogy fér bele ennyi.

Vagy hogy egyáltalán hova.

A terembe lépve követtem a többieket. A jegyünk az egyik középső sorba szólt, és csak akkor rándult görcsbe a gyomrom, amikor ők leültek. Virág, mellé Ricsi, mellé pedig Cortez.

Automatikusan leültem Virág mellé, és az üdítőtartóba tettem a kólám, amikor Ricsi előrehajolt és elkérte a jegyem.

– Nem ott ülsz.

– Tudom, de itt is van hely.

– De lehet, hogy oda jönni fognak.

– Akkor majd átülök – vonogattam a vállam. Nem fogok Cortez mellé ülni egy félig üres moziban!

Az olyan átlátszó.

Lejjebb vették a világítást, és kezdődtek a bemutatók. Virág és Ricsi izgatottan nézték, számukra ez a mozi legjobb része (?), én meg unottan belemártottam a chipsem a szószba, aztán bekaptam. Egy paprikával együtt. Sírdogáltam kicsit, kifújtam az orrom, és hatalmas kortyokat ittam, mire jobban lettem. Éljen.

– Elnézést – hajolt le hozzám egy férfi. Jegyet tartott a kezében. Sejtettem, hogy miért jön.

– Már megyek is – cuccoltam össze, aztán Virág felhúzta a lábát, hogy átengedjen, és Ricsi is összehúzta magát. Cortez azonban nem mozdult, emiatt megbotlottam a lábában, és majdnem mindent elejtettem. – Nehogy megmozdulj – sziszegtem halkan. Csak mosolyogva nézte a bénázásom, végül leültem mellé.

– Pszt! – hajoltam előre, hogy szóljak Ricsinek. – Nem cserélünk helyet?

– Ren, nyugi már! Nézd a bemutatókat!

– Jó – sóhajtottam. Legalább tíz másodpercig lekötött, aztán megint előrehajoltam, és ciccegtem Virágnak. – Nem ülsz ide mellém?

– Nekem jó itt – tárta szét a karját.

– Ssss! – nézett hátra az előttünk ülő nő.

Hátravágtam magam az ülésen.

– Nachost? – nyomtam Cortez orra elé, aki furán lenézett a chipsre, majd rám.

– Kösz, nem – felelte értetlenül.

– Jó, csak kérdeztem – vettem vissza a kezem, aztán bekaptam egy chipset. Hát, nem mondanám, hogy kifejezetten halk volt. Próbáltam csendben ropogtatni, de a mellettem ülő Cortez megint felém fordította a fejét, mintha csak magyarázatot várna. – Nachos – mutattam a műanyag tálcára. Tényleg nem lehet halkan enni a nachost!

Teljesen lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy kezdődhetett a film. Klassz, a stáblista alatt az egész mozi az én ropogtatásomat hallgatta, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért nem vettem popcornt?

Mert az egyszerű? Klasszikus? És viszonylag halk? Nem, én hülye, nachost vettem, hülye szósszal és hülye paprikával, amiből már megint bekaptam egyet. Ekkor kezdtem köhögni. Cortez a szája szélét rágva fordult felém. Azt hiszem, idegesítettem.

– Jól vagyok – köhögtem egy utolsót, aztán beleittam a kólámba. Cortez még mindig nézett.

– Pontosan mit művelsz? – kérdezte végül.

– Nagyon erős – suttogtam.

– Úgy általában kérdeztem – felelte. A vászon kivilágosodott, a fény az arcára vetült, és láttam, hogy mosolyog.

– Add tovább Virágnak – nyomtam Cortez kezébe a nachost, aki odaadta Ricsinek, aki meg Virágnak.

– Köki – hajolt előre Virág. – Popcornt?

– Oké – biccentettem. Virág odaadta a popcornját Ricsinek, aki Corteznek, aki meg nekem.

– Körülbelül mikor fejezed be az evést? – nézett rám Cortez.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem, és beleszórtam a számba egy adag popit. – Kérsz? – tartottam felé a zacskót.

– Nem – nevetett fel. – Nem jövök veled többet moziba.

– Nem is velem jöttél. Ricsiékkel – javítottam ki.

– Én meg veletek nem jövök többet! – hajolt előre Ricsi.

– Bocs, csendben maradok – tettem fel a kezem.

– Az jó lenne – fordult hátra az előttünk ülő nő.

– Maga nézze a filmet, jó? – vágta rá Cortez. A nő motyogott valamit a „pofátlan” kamaszokról, aztán visszafordult.

Visszafojtott nevetéssel csúsztam lejjebb a székemen, és mosolyogva ettem a popit. Egészen addig, amíg az első mutáns zombi szélsebesen át nem rohant a vásznon. Na, ekkor egy pillanat alatt elkomolyodtam, és előrehajolva Ricsiékre néztem.

– Basszus, én ettől félek! – jelentettem ki őszintén.

– Nyugi, tizenhatos – rázta a fejét Ricsi.

– Attól még félek! – értetlenkedtem. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán a filmre.

– Nem lesz durva – közölte.

Kösz. Mondja ezt egy olyan, aki nem fél, egy olyannak, aki meg igen. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy mi durva és mi nem.

– Ne ijedj meg – suttogta Cortez.

– Mitől? – kérdeztem, de a következő pillanatban az egyik szereplőre ráugrott valami lény, és kiharapott egy darabot a vállából. Miért jöttem moziba? Jaj, ne. – Te már láttad ezt? – csodálkoztam.

Cortez megrázta a fejét.

– Nem, de várható volt. Ez sablonfilm.

Hát, elég menő volt, ahogy előre szólt, hogy mikor várható ijesztgetős jelenet, de attól még nagyon szenvedtem.

– Mikor van vége? – kérdeztem Cortezt.

– Még kábé egy óra.

– Mi? – hüledeztem. – De hiszen már kipusztult egy város! Mi kell még?

Mosolyogva megcsóválta a fejét, és tovább nézte a filmet, én meg az ölembe ejtettem a kezem, és az ujjaimat morzsolgattam. Gondoltam, a film végére csak eltörök párat izgalmamban. Oké, a következő

jelenetben igencsak megkérdőjeleztem a film tizenhatos korhatárát, ugyanis valami igazán undorítót mutattak, aminek láttán elkaptam a fejem. Cortez megint rám nézett, és kezdtem úgy érezni, többet valóban nem akar velem moziba jönni.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Hát… kibeleztek egy embert, de megvagyok – feleltem, és reméltem, hogy nem tart überbénának.

Én jövök horrorra, amikor még Voldemorttól is féltem? No comment.

Cortez elmosolyodott, aztán… Aztán olyan dolog történt, amitől elszállt minden félelmem. Átnyúlt hozzám, megragadta a karom, és a karfára téve rákulcsolta az ujjait a kezemre. Még levegőt is elfelejtettem venni, és inkább néztem a véres szájú zombit a vásznon, mintsem hogy felé mertem volna pillantani. A pulzusom az egekben, a légzésem egyenetlen, és folyamatosan azon görcsöltem, hogy izzad a tenyerem. Függetlenül attól, hogy egy csapat élőhalott rohant át az úton egy erősen megfogyatkozott csoportot üldözve, mosolyogni támadt kedvem. Sötét volt, zombik is voltak, a zene is vinnyogósan szólt, de már nem féltem. Mert Cortez ott ült mellettem, és fogta a kezem.

Még a gondolataimba merültem, amikor oda nem illő hang ütötte meg a fülem, a zsebem pedig rezegni kezdett. Bzzzzz. Csend. Bzzzzzzz. Csend.

– Bocs – engedtem el Cortez kezét, aki ösztönösen visszahúzta, és csak mellékesen pillantott rám.

Előrángattam a rezgő mobilom, mert ha anyu hív, akkor fel kell vennem, még ha az előttünk ülő nő

esetleg megver, akkor is. A sötétben erősen világító kijelzőn azonban nem anyu szerepelt. Hatalmas, jól olvasható betűkkel ez állt: Arnold hív.

Remegő ujjakkal kinyomtam a hívást, és küldtem egy gyors smst: mozi, később hívlak. Aztán kapkodva eltettem a mobilom, és visszatartott lélegzettel fordultam Cortez felé. Engem nézett, a vásznon lévő világos jelenet miatt láttam, hogy az arcán vegyes érzelmek tükröződnek.

– Bocs, nem kapcsoltam ki – suttogtam, de hiába. Cortez elfordította a fejét, és tovább nézte a filmet.

Én pedig magam előtt összefontam a karom, és tudtam, már nem fogja meg a kezem. Akkor sem, ha félek. Akkor sem, ha egy zombi kilép a vászonról, és egyenesen nekem ugrik. Azt hiszem, hagyná.

Lehet, hogy én is hagynám a helyében.

A film végén mindannyian felpattantunk, és kifelé indultunk a teremből.

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Ricsi izgatottan.

– Oké volt – vonogattam a vállam, és útközben kidobtam a szemetem.

– És neked? Ugye milyen izgi volt? Néha úúúgy féltem – ugrándozott Virág, Cortezt faggatva.

– Rendben volt – legyintett, és befejezte a témát. Nem akart a filmről beszélni. Semmiről nem akart beszélni.

A dombos utcán felfelé gyalogolva Ricsi és Virág folyamatosan szövegelt, láthatóan azért, hogy elkerüljék a kínos csendet. Elemezték a filmet, próbáltak viccelődni, de nem sokra mentek vele.

– Hazakíséritek? – biccentett felém Cortez.

– Persze – felelte Virág.

– Jó. Sziasztok – intett úgy általánosságban felénk, aztán lekanyarodott egy utcán.

– Nem is arra lakik – suttogtam elképedve, szomorúan nézve utána.

– Lehet, hogy nem haza megy – vonta meg a vállát Ricsi. És ez telibe talált.

Hazaérve mondtam anyuéknak, hogy S. O. S. bepakolok holnapra, úgyhogy felrohantam a szobámba. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy Arnolddal váltottam pár szót, és ügyes voltam, csak akkor tört ki belőlem a sírás, amikor leraktuk. Éljen.

Vladár: 5/1 – tuti, hogy jövő héten is feleltet. Óriási, etikából lesz a legtöbb jegyem.

Andris és Robi: 5/4 – Gábor ma nem jött suliba, mert megfázott. A két rocker Csontváz Carlost ültette be a padjába. Szerintünk vicces volt. A tanárok szerint nem.

Nachos: 5/3 – még mindig köhögök, ha rá gondolok.

Film: 5/1 – hogy fogok elaludni, miközben odakint tuti, hogy egy éhes zombi nézi a szobaablakom? Na jó, félek.

Cortez: 5/? – azt hiszem, most jobb, ha elkerülöm. Ez ma egy olyan pillanat lett volna, de elszúrtam.

Sírok: 5/2 – bedugult orr, bedagadt szemek, kínzó fájdalom. Éljen a régi Reni. L

Szeptember 24., péntek

Nem aludtam túl jól, egyrészt, mert Cortezen és a mozis sztorin törtem a fejem, másrészt pedig a sötétben folyamatosan az utcai lámpáktól megvilágított ablakomat bámultam arra várva, hogy a filmben látott élőhalott mikor kopogtat be. Soha többet nem nézek tizenhatos filmet! Jó nekem a korhatár nélküli is. Úgyhogy reggel álmosan bambultam magam elé, és a tükörképemet látva inkább befogtam a szemem. Ramatyul néztem ki.

A suliig sétálva a reggeli napsütésben zenét hallgattam (csupa boldog szám, Coldplay Fix You,

Radiohead No Surprises, és Virág ajánlásával Paramore Only Expection), aztán intettem a többieknek, és bementem az épületbe. Csengetésig a helyemen olvastam, és próbáltam csak és kizárólag Edward Rochesterre koncentrálni. Sajnos elég nehezen ment. L Körülbelül így telt a nap, az órák csigalassúságúak voltak, a mögöttem ülő Cortez egyszer sem szólt hozzám, és amikor bioszon feleltem (ötöst kaptam, de Baranyai kicsit több lelkesedést kért), nem is nézett fel.

Szünetekben a padon ülve olvastam, és bár Cortez végig mellettem ült, nem szóltunk egymáshoz. Ő

haragudott, amiért Arnold hívott, én pedig haragudtam, mert ezért haragszik. Tiszta őrület. A körülöttem ácsorgó társaság hangosan röhögött, sztorizgattak és mint minden normális diák, a hétvégét tervezgették, én azonban csak a könyvemet bámultam, és akkor sem reagáltam (csak a gyomrom remegett meg), amikor Móni, a legújabb „haverlány” egész ebédszünetben ott viháncolt Cortez előtt.

Ofőórára Haller vidáman jött, viszonylag kevés panasz érkezett ránk a héten.

– Viszont megkérném azokat, akikre vonatkozik, hogy ne dobálózzanak májkrémes zsömlével a nyelvi előadóban! – fejezte be a szokásos fejmosást az ofő. Andris és Robi rázkódó vállal bólogatott, amolyan „hogyne, többet nem fordul elő” stílusban.

Haller lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, és derülten nézett körbe. Üvöltött róla, hogy most olyan következik, ami tetszeni fog nekünk.

– Vegyetek elő egy lapot, és írjátok rá a neveteket.

– Játszunk? – csillant fel Zsolti szeme. Haller bólintott, az osztályban pedig halk duruzsolás és füzetlapok tépése hallatszott.

Felírtam a nevem a kockás papírom bal felső sarkába, és a tollam végét rágva vártam, hogy mi lesz a feladat.

– Diktálok pár kérdést, amire őszintén válaszoljatok – emelte fel a hangját az ofő, elnyomva a diákok lármáját. – Első kérdés. Az osztályból kit vinnél magaddal egy világkörüli utazásra, és miért?

– Lehet többet is? – vágott közbe Virág.

– Nem, csak egy nevet szeretnék kérni – vágta rá azonnal Haller. Virág riadtan kapkodta a fejét köztem és Ricsi között.

– Írd Ricsit – suttogtam megértően. Virág szomorúan rágózott, és azt suttogta, hogy ez „oan nagyon igazságtalan”.

Néztem pár pillanatig az üres lapom, végül lehunytam a szemem és átgondoltam a kérdést. A tanár

őszinte választ kért, úgyhogy minden mindegy alapon lefirkáltam a nevet, egy rövid magyarázattal.

Tökmindegy, ki mit gondol.

– Rendben. A következő kérdés – csitított minket Haller, mert a teremben ment a röhögés, miután Zsolti beordította, hogy Csontváz Carlost vinné magával, hogy „lásson világot”.

Ezután következett pár igen érdekes kérdés, mint például: ki a kedvenc tanárod, melyik tantárgyat tartod a legnehezebbnek, ha tehetnéd, mit húznál ki a házirendből? Mindenki szakadt a nevetéstől, mert a fiúk eléggé elhülyülték a dolgokat, úgyhogy Haller beszedte a lapokat, és két oldalról összerendezgette a kupacot. Kezdődhetett a felolvasás.

– Tehát, kit vinnétek magatokkal egy világkörüli utazásra? – kezdte felolvasni.

Némely válasz teljesen kiszámítható volt, Andris Robit, Robi Andrist. Virág Ricsit, Ricsi Emót, vagyis Virágot. ☺ Jacques Gábort, Gábor hiányzott, de valószínűleg ő is Zsákot választotta volna.

Macu Cortezt írta, amin meglepődtem, de indoklásként az szerepelt, hogy négy nyelven beszél, és az angol-, francia-, spanyol- és portugáltudásával bárhol ellennének. Aztán hozzátette, hogy még oroszul és németül is tanulhatna, amin mindenki jót nevetett. Zsolti, ugye, a csontvázat vinné, ketten pedig senkit, egyedül mennének. Kinga és Dave.

– Örültem volna, ha írtok valakit – jegyezte meg Haller.

– Én a neten tartanám a kapcsolatot a többiekkel, feltölteném a képeket, és csinálnék videónaplót is

– magyarázkodott Dave, és kicsit elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy nincs telefonja.

– Én pedig egyedül mennék, mindent magam mögött hagyva – közölte Kinga kíméletlenül. Á, tehát elolvasta az Ízek, imák, szerelmek című könyvet. Biztosan nagy hatással volt rá. ☺

– Név nélküli – mutatta fel a következő lapot Haller.

– Én – szólt Cortez unottan.

– Tehát lássuk, Cortez kit vinne – olvasott bele. – Renit.

A gyomrom azonnal összeugrott, és zavartan az ujjam köré tekertem az egyik tincsem.

– Indoklás… – folytatta a tanár, és ekkor olyan csend támadt a teremben, hogy a lap sercegése is fülsüketítően hangosnak hatott – Kitenném Párizsban, úgyis ott van minden, amit szeret… – tette le a papírt Haller. Úgy éreztem, lever a víz, és annyira szorítottam a tollam, hogy elfehéredtek az ujjaim.

Hátra akartam nézni, hogy szemrehányó pillantást vessek rá, de nem mertem megfordulni. Féltem, hogy olyat látok az arcán, amire nem vagyok felkészülve. A teremben feszült csend volt, mindenki vagy engem, vagy pedig Cortezt nézte, amikor Haller megfogta az utolsó lapot.

– Nézzük, Reni kit vinne – mosolyodott el az ofő, aztán felvont szemöldökkel nézett fel a papírból.

– Kingát.

– Mi? – kapta fel a fejét Kinga, és a többiek is meglepődve néztek rám.

– Elírtad? – röhögött fel Zsolti.

– Nem – feleltem egyszerűen.

– Az indoklás szerint – olvasta tovább a tanár – Kingával jó utazni, a nyári közös utunk után bárhová szívesen elmennék vele.

Ahogy hallgattam az ofőt, arra gondoltam, jól tettem, hogy őt írtam. Mert tényleg így gondoltam.

Bár Virág a legeslegjobb barátom, és Cortezt azóta szeretem, hogy először megláttam, ha valóban választanom kéne, hogy kit viszek magammal, akkor az Kinga lenne. Azért, mert már voltunk együtt.

És mert jó volt. És mert tudom, hogy mindent megnéznénk, és csak akkor fejeznénk be a városnézést, amikor mindketten összeestünk. Mert bármilyen ijesztő is, van, amiben hasonlítunk egymásra.

Az óra maradék részében ment a röhögés, ugyanis a ki a kedvenc tanárod után (toronymagasan nyert Tölgyessy és Haller, egyedül én írtam Kardost, és Ricsi Gondost, de ő persze csak viccből) következett a házirendes válaszok felolvasása, úgyhogy a többiek szakadtak a nevetéstől. Andris és Robi vitte a prímet, ők ugyanis mindent megváltoztatnának a házirendben, kezdve a

„kütyükorlátozásokkal”, a dohányzás tilalmán át egészen a „ne is legyen tanítás, csak járjunk be poénból” kezdeményezésig.

– Jó hétvégét! – köszönt el Haller, amikor hirtelen megszólalt a csengő, de akkor már a fél osztály kifelé menekült a teremből.

– Jó hétvégét! – viszonoztam a köszönést, azt hiszem, egyedüliként, és komótosan pakoltam a táskámba.

A folyosón Kinga támaszkodott a falnak, láthatóan rám várt.

– Mit csinálsz ma?

– Hazamegyek, megcsinálom a házikat, bepakolok hétfőre, és olvasok – meséltem el a pénteki programom. Hát nem vagyok menő?

– Felejtsd el – rázta meg a fejét.

– Tessék? – csodálkoztam.

– Ötre érted megyek, szedd össze magad – közölte tényként

– Hová megyünk? – mosolyodtam el halványan.

– Zsoltiékhoz.

– Nem baj, hogy nem hívtak? – kérdeztem furán.

– Téged mindig szívesen látnak, engem meg nem kell meghívni, mert oda megyek, ahová akarok – dobta át a haját a válla lelett. Nos, igen. Kinga tényleg nem fog arra várni, hogy hívják valahová. Ő

megy, ha akar.

– Hát jó – bólintottam. Kinga már el is indult a folyosón, amikor utánaszóltam, és bevárt. – Tényleg téged vinnélek el egy ilyen útra – mondtam meghatottan. Kár, hogy Kingát nem lehet meghatni.

– Hallottam – bólintott, aztán összevonta a szemöldökét. – Most azt várod, hogy hálálkodjak?

– Dehogy, csak akartam, hogy tudd – motyogtam.

– Jó. Tudom – felelte természetesen. Oké, Kinga nem az a nyakamba borulós barát. Ez most már tény.

Hazaérve megcsináltam a házikat hétfőre, meg összerendezgettem a dolgaimat (kevesebb összerendezgetni valóm volt, mint gondoltam), aztán felhívtam anyut, hogy elmehetek-e. Csak azt akarta tudni, hogy pontosan hová megyek, kikkel, meddig, miért, ki kísér haza, hányra érek haza, ki lesz ott, akit hívhat, ha esetleg lemerülök… szóval viszonylag könnyen belement a dologba. ☺ Kinga pontosan öt órakor érkezett, úgyhogy a farmerdzsekimet magamra dobva siettem ki a házból, és miközben bezártam a kaput, Kinga megkért rá, hogy ne akadjak ki.

– Miért akadnék ki? – csodálkoztam.

– Mert biztos lesznek ott páran… – felelte sejtelmesen.

– Jaj ne! Móni? – kaptam a szám elé a kezem. Hogy nekem minden évben meg kell harcolnom egy fanatikus Cortez-rajongóval…

– Rosszabb – nézett a szemembe. – Az ex.

– Viki? Ne máár – sóhajtottam, és el sem tettem a kulcsom, mivel feltett szándékomban állt visszamenni a házba. Kinga nem engedte (mondjuk, nem kellett volna kivernie a kezemből), úgyhogy elindultunk.

Zsolti apukája nyitott ajtót, aki áldását adta arra, hogy suli után a diákok a garázsban bandázzanak.

A szülők bírják az ilyesmit, mert úgy vagyunk szem előtt, hogy mi ebből semmit nem veszünk észre.

– Sziasztok! Mi újság? – kérdezte, „ultralazára” véve a figurát.

– Köszönjük minden rendben – mosolyodtam el, miközben bementünk a kapun.

A garázsajtó fel volt nyitva, ami a hűvös idő ellenére jó ötletnek bizonyult, mivel Andris és Robi is jelen volt.

– Ha cigiszagú lesz a hajam, én megütöm őket – mormogta Kinga, és a kezével legyezgetett maga előtt.

– Sziasztok – köszöntem, amikor beléptünk a garázsba. Mindenki felénk nézett, aki jelen volt. És nem voltak kevesen.

– Ijjj, de jó, hogy jöttetek – ugrott a nyakamba Virág boldogan. Viki (fekete csőfarmer, fekete-fehér kockás, hosszú ujjú póló, felemás színű tornacipő, kiengedett szőke haj, füstös smink. L) kérdőn nézett ránk, aztán, miután kapott egy gólt Corteztől, röhögve csapott rá a csocsóasztalra.

Annak ellenére, hogy nem vártak minket (nem is hívtak), mindenki mosolyogva üdvözölt, a csocsósokat kivéve. Ők nagyon játszottak, plusz, azt hiszem, Cortez nem nagyon akart velem foglalkozni.

– Virág, engedj már! – lökdöste Andris és Robi Virágot, aki nem mozdult el a kis tévé elől.

– Neeee! – visította, amikor a rockerek kirángatták a kezéből a távirányítót, és elkapcsoltak a Viváról. A sikongatásra Ricsi felnézett a csocsózásból.

– Emó, ne sikíts már. Adjátok vissza neki – szólt rá Andrisékra, akik szitkozódva megdobták Virágot a távirányítóval. Akármilyen kemények, Ricsire és Cortezre szó nélkül hallgatnak.

Leültem az egyik fotelbe, és mosolyogva biccentettem Dave meg Macu felé, akik az „irodában” pötyögtek egy-egy MacBook-on. Éppen a suliújság ajánlóján fáradoztak.

– Jól van, srácok, ha kértek valamit, csak szóljatok! – mosolygott körbe Zsolti apukája, aki még mindig a felnyitott garázsajtóban állt, és büszke volt arra, hogy ilyen klassz helyet biztosított a társaságnak. Jó fej, laza szülő módjára elengedte a füle mellett az időnként elhangzó káromkodást, és Andrisék bagózására sem mondott semmi negatívumot, mert, gondolom, nem akarta elijeszteni őket.

– Nem kell semmi – csavart egyet Zsolti a csocsórúdon, és mivel a mellkasát ütve ordított, gondolom, gólt lőtt, vagy ilyesmi.

– Jó, ha bármi van, szóljatok, a házban leszek…

– Fater, kezdesz ciki lenni – szólt rá Zsolti. Az apukája mosolyogva bólintott, aztán hátat fordított nekünk, és elment.

Csendben gubbasztottam a fotelben, és a többieket néztem. Virág le sem vette szemüveges tekintetét a tévéről (Adam Lambertet várta, de nagyon). Kinga váltotta, vagyis inkább kitúrta Vikit a csocsóasztalnál, így ő Ricsivel került egy csapatba, ellenük pedig Cortez és Zsolti játszott. Viki az asztal végéhez állva a gólokat húzta be, és feltűnően drukkolt Cortezék csapatának. Andris és Robi a hangszerek körül ólálkodott, aztán, mikor Cortez megengedte nekik, hogy megnézzék a gitárját, jól összevesztek azon, hogy ki fogja meg. Dave és Macu a tech részlegben munkálkodott, én meg úgy döntöttem, hogy előveszem a könyvem. Mást nem igazán tudtam csinálni. ☺

Félóra múlva, amikor már azt hittem, nem lehet nagyobb a hangzavar (a rockerek gitárt nyúztak,

Virág tévét üvöltetett, a csocsósok lármásan játszottak és kiabáltak), újabb (számomra ismeretlen) tagok érkeztek, úgyhogy kissé riadtan néztem a négy fiúra, akiket még sosem láttam.

– Ők kik? – suttogtam Virágnak.

– Ja! Ricsi bandája – mosolygott. – Jó fejek – tette hozzá gyorsan, a megnyugtatás kedvéért, én meg még egyszer szemügyre vettem az együttest.

Két raszta, akárcsak Ricsi, egy tetőtől talpig Adidasban lévő fekete hajú fiú, a negyedik srác pedig viszonylag átlagosnak nézett ki, ha nem számítjuk, hogy fültágítót viselt, ami miatt akkora lyuk volt a fülcimpáján, hogy azon átnézve láttam a csocsósokat. Ricsivel és Cortezzel egyidősek lehettek

(tizennyolc körül), és egy másik suliban végzősök. Amúgy a zenekaruk egy tribute banda, csak és kizárólag System of a Down- és Korn-dalokat játszanak. Így lett találó módon System of a Korn a nevük. Ötletes. ☺ Ezeket az információkat mind Virág súgta meg, miközben az érkezőket néztem.

– Ren, Kinga – szólt Ricsi. – Ez itt a bandám – mutatott be minket, ami udvariasnak tűnt, azonban attól, hogy „banda”, még nem igazán ismertem meg őket. Mindegy.

Hamar rájöttem, hogy zenélni fognak, mivel az egyik raszta fiú odalépett a felszereléshez, és csupán egyetlen pillantással elérte, hogy Andris azonnal odaadja neki a gitárt. Ez vicces volt.

– Váltson valaki! – kiáltotta Ricsi, és bár ellépett a csocsóasztaltól, fél kézzel még fogta a rudat, nehogy gólt kapjon.

– Menjek? – fordult el Virág a tévétől.

– Felejtsd el! – förmedt rá Kinga. – Biztos, hogy ész nélkül pörgeted, és vihogsz, ha gólt kapunk.

Nekem olyan csapattag kell, aki tud játszani – magyarázta. Virág lebiggyesztett szájjal nézte tovább a klipeket. – Renáta! – szólt rám Kinga.

– Nem tudok csocsózni – csuktam össze a könyvem.

– Majd kapus leszel. Gyere, gyere – sürgetett. Feltápászkodtam és olyan arckifejezéssel mentem oda a játékosokhoz, mintha csak a fogamat húznák.

– Oké – néztem át az üvegen, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a bábukat. – Akkor én védek?

– kérdeztem.

– Zseniális a logikád – gúnyolódott Kinga. – Ne pörgess, csak védd ki a támadásokat.

– Megpróbálom – néztem fel. Cortez állt velem szemben, szóval ő fog nekem gólt lőni. Mellette Zsolti figyelte Kingát, aki arra készült, hogy bedobja a golyót. Így csocsóztunk mi, négyen, de szép csapat! Pfff.

– Lenullázom, oké? – kérdezte Viki, mire Cortez bólintott. A lány visszarendezgette az állást jelző

bigyókat, aztán Kinga bedobta a golyót.

Zsolti hátrapasszolt Corteznek, aki a bábujával megállította a labdát, fél kézzel a rúdra támaszkodva kissé ráhajolt az asztalra, és a kapusomat nézte. Próbáltam ide-oda húzogatni szegény bábumat, míg Cortezé a labdával együtt mozdulatlanul állt. Aztán lőtt. Mint a villám, egy gyors csuklórántással, és szinte berobbant a kis golyó a kapumba. A kapusom reakcióideje, csakúgy, mint az enyém, egészen jó volt. Még csak nem is láttam pontosan, hogy mi történt.

– Hú – lepődtem meg, és kezdtem rájönni, hogy ezt miért nevezik sportnak. Wow!

– Renáta, figyelnél? – förmedt rám Kinga idegesen.

– Bocs, de nem is láttam, mi történt! – védekeztem. Kingát nem hatotta meg, hogy életemben először játszom, totál kiakadt, és gyorsan belökte a következő golyót.

Közben Ricsiék próbálni kezdtek, úgyhogy őrületesen nagy lármában játszottunk tovább, az énekesük hörgött meg visított, az egész banda ugrálva játszott a hangszeren (kivéve a dobost, értelemszerűen), az együttes előtt pedig Andris és Robi rugdosták egymást. Azt hiszem, pogóztak.

Na, mindegy. Kilenc egyre kaptunk ki első körben, Cortez úgy lőtte nekem a gólokat, hogy kivédeni sem tudtam volna, mert egyszerűen mire feleszméltem, már kiverte a kapusom fogát a nekicsattanó golyó. Viki vihogva tapsolt, és hangosan drukkolt Corteznek meg Zsoltinak aztán, amikor Kinga egy kósza lövése betalált a fiúk kapujába, véget ért az első játék.

– Visszavágót, azonnal! – csapott ököllel az üvegre Kinga, és a feje rákvörös volt a dühtől.

– Nyugi, Ló, csak iszom egy kortyot. Aztán szétverünk titeket megint – vihogott Zsolti, és a szájához emelte a kis üveges ásványvizet. Kinga összehúzta a szemét, aztán odanyúlt, és alulról meglökte a palackot. Zsolti állát beborította a víz, és szürke pólóján nagy, sötét folt kezdett terjeszkedni. – Megvesztél? Majdnem kitörted a fogam! – kapott a szájához.

– Sajnos csak majdnem – tette hozzá Kinga gonosz mosollyal, aztán idegesen dobolni kezdett a csocsóasztalon. – Na, kezdjük! Renáta – fordult felém –, te meg ne bénázz már!

– Tudod, milyen nehéz? – tártam szét a karom tehetetlenül. Cortezék baromira jól játszottak.

– Jó, akkor cseréljünk – lökött félre Kinga, mire majdnem elestem. A játék hevében, azt hiszem, megfeledkezett arról, hogy ember.

Átálltam a csatár pozícióba, de pechemre Zsoltiék is cseréltek. Szóval én lövök gólt Corteznek.

Haha. Na, ez szép lesz. A játék elkezdődött, és szörnyen koncentráltam, hogy legalább meg tudjam tartani a labdát. Cortez unottan rátámaszkodott a rúdra, és a bénázásomat nézte. Kicsit frusztrált, hogy a mellettem álló Viki a Ricsiék által előadott dalt énekelte. Ismerte a számot, tudta a szöveget… Kissé menő. L A kis, kar nélküli bábum elvétette a labdát, ami elgurult, mire Zsolti azonnal megtartotta, és óriási gólt lőtt nekünk.

– Mit művelsz? – ragadta meg a karom Kinga, amit ösztönösen visszahúztam, mielőtt megmarna.

Vagy mit tudom én, megharapna.

– Bocs, véletlen volt – sziszegtem.

Viki röhögve figyelte a játékunkat, és közben Cortezzel beszélgetett, én meg végre megkaparintottam a labdát. Igen, úgy éreztem, ez az a pillanat. Cortez nem figyel, nálam a labda.

Akkor hajrá. Meglendítettem a rudat, a bábum előrelőtte a golyót, ami kissé lassan ugyan, de elindult a kapu felé. Cortez beszélgetés közben lepillantott a játékra, lazán megállította a labdát, majd visszakézből, irdatlan erővel visszalőtte a kapott találatot. Zsolti bábui utat engedve hanyatt feküdtek, a labda pedig szabadon száguldott át, egyenesen a kapunkba. Egy pillanat alatt a helyzetünkből gól lett.

– Na, ezt megcsináltad! – kiáltott rám Kinga gyilkos tekintettel.

– Hé, kivédhetted volna! – ráztam a fejem értetlenül. Viki lesajnálóan behúzta a kapott gólt, és rácsapott Cortez vállára, afféle „szép volt” mozdulattal. – Oké, nekem elég volt – léptem el az asztaltól.

– Mit művelsz? Nem hagyhatsz itt! – futott ki a vér Kinga fejéből.

– De én eleget játszottam.

– Hová mész? Nyerésre állnak!

– Nem, Kinga. Nyertek. Kétszer – mutattam az eredményre.

– Márpedig én visszavágót akarok! Akkor egyedül játszom! Gyerünk, mi az, beijedtetek? – nézett Kinga az ellenfeleire. Cortez és Zsolti összenéztek, aztán röhögve tovább játszottak.

Leültem a fotelbe, és Ricsiék próbáját figyeltem. Igaz, hogy nem szeretem ezt a zenét, de azért jól játszottak, meg ügyesek voltak. A csocsózóknál nagy felhördülés volt, úgyhogy odakaptam a fejem.

Zsolti átállt Kingához, Cortez mellé pedig Viki lépett be. Kissé szaporábban vettem a levegőt, de hatalmas piros pont, amiért nem indultam el haza, hanem „csakazértis” maradtam.

A zenekar szünetet tartott, Ricsi pedig izzadtan és felpörögve huppant le a mellettem lévő kanapéra.

– Na, hogy tetszett? – fordult felém mosolyogva, és a pulcsija ujjával megtörölte a homlokát.

– Hát. Egy szám tetszett! – jelentettem ki büszkén, remélve, hogy Ricsi értékeli, hogy a stílusomtól ennyire eltérő zenében találtam egy darabot, ami egészen jó. Sőt emlékszem is a dallamára.

– Melyik? – csillant fel a szeme.

– Nem tudom, csak valami lassú, és… még dallama is volt – válaszoltam mosolyogva.

– Lonely Day – vágta rá kapásból, mikor még szinte be sem fejeztem. – Gondolhattam volna. A legpopulárisabb az összes Soad közül – legyintett, én meg zavartan megvontam a vállam.

– Miről szól? – kérdeztem, mert az angoltudásom olyan csodálatos, hogy még a cím fordításán is töprengtem egy kicsit.

– Majd átküldöm.

Miközben Ricsivel beszélgettem, az egyik srác (a fekete hajú, akinek olyan szép a szeme) megállt mellettem, és lenézett rám.

– Hát te ki vagy? – kérdezte, rám villantva amúgy igen szép mosolyát. Zavartan megtekertem az egyik hajtincsem, és már válaszolni akartam, de Ricsi megelőzött.

– Nem – mondta egyszerűen. Elkerekedett szemmel kapkodtam a fejem. Mi van?

– Csak azt akartam kérdezni… – próbálkozott tovább a srác.

– Nem – ismételte Ricsi nyugodtan.

A fiú összehúzta a szemöldökét, és kérdőn méregetett, aztán látva, hogy Ricsi felkészült a harmadik

„nem” kimondására is, inkább visszament a dobokhoz.

– Ez mi volt? – kérdeztem totálisan ledöbbenve.

– Semmi – vonogatta a vállát.

– Ricsi, tudok vigyázni magamra, és hidd el, egyedül is képes vagyok válaszolni egy „ki vagy” kérdésre – nevettem el magam kínosan.

– Tudom. Nem is miattad küldtem el – közölte a szemembe nézve, miközben feltápászkodott, és minden magyarázat nélkül ott hagyott. Hosszú percekig pislogtam értetlenül. Na, most pontosan MI

VAN??? Csupa nagybetűvel.

Ott maradtam a gondolataimmal, aztán Virág ült le a fotelem karfájára.

– Lassan mennem kell – néztem a karórámra.

– Ajj, ilyen korán? – kérdezte szomorúan.

– Megígértem anyunak, hogy kilencre hazaérek. Nem akarom, hogy aggódjanak… – magyaráztam.

– Oki – biggyesztette le a száját. – Hazakísérjünk?

– Dehogy. Ricsi még játszik, te meg maradj csak – mosolyodtam el.

– Kérd meg Cortezt, szerintem elkísér – tanácsolta. Gyorsan megráztam a fejem.

– Inkább nem. – A zenekar felé néztem, és elgondolkodtam. – Ő ki? – kérdeztem Virágot a doboknál ülő srácra mutatva, akit Ricsi olyan csúnyán elküldött a közelemből.

– Gomba.

– Tessék? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, a hangzavarban nem jól hallom. Mikor Virág megismételte, rájöttem, ez a leghülyébb becenév, amit valaha hallottam. Na, mindegy.

– Jó fej – tette hozzá Virág.

– Akkor Ricsi miért nem engedte, hogy beszéljen velem? – csodálkoztam. Virág a felső ajkát harapdálva nézett a szemembe.

– Mert Ricsi bírja ezt a bandát, nincs kedve váltani – válaszolta, miután láthatóan jól átgondolta a mondandóját. Oké, ezt most értenem kéne?

Feltápászkodtam, és elraktam a könyvem a táskámba. A csocsózók felé pillantottam, Kinga idegbetegen csapkodta az asztal üvegtetejét, Zsolti pedig hangosan röhögött rajta. Cortez és Viki, még mindig egy csapatban, szórakozottan bámulták az ellenfeleiket. A zenekar belekezdett egy új dalba (amennyiben ezt annak lehet nevezni), én meg, gondoltam, elköszönök, de senki nem hallotta a hangom. Gyorsan csekkoltam, hogy ki a legkevésbé elfoglalt.

– Hé! – ragadtam meg Andris karját, de mivel gyilkos tekintettel meredt rám, inkább visszahúztam a kezem a szeretett Black Sabbath pulcsijáról. Nehogy kinyújtsam, vagy ilyesmi. – Én megyek, nem jöttök?

– Miért mennénk? – kérdezett vissza értetlenül.

– Csak gondoltam, megkérdezem. Hogy ne kelljen egyedül hazamennem… – magyarázkodtam, és éreztem, hogy totál ciki vagyok Andris megállította az ugráló Robit, és a fülébe ordítva megkérdezte, mit szól hozzá. Tanácstalanul ácsorogva vártam, hogy a két rocker hajlandó-e elkísérni. Végül bólintottak. – Köszi – néztem rájuk hálásan.

A kijárat felé igyekeztem, és még egyszer visszafordultam Virág mobillal kamerázta Ricsiéket, a csocsósok játszottak, a zenekar dübörögve zenélt, Macu és Dave pedig a sarokban hackeltek valamit.

Akkor, gondoltam, köszönés nélkül távozom, de hirtelen találkozott a tekintetem a doboséval. Egy pillanatig haboztam, végül intettem neki, mire mosolyogva biccentett. Aztán elrontotta az ütemet, ami miatt Ricsiék leálltak, és kérdőn felé néztek. Juj. Elnevettem magam, és mivel hirtelen csend lett, megköszörültem a torkom.

– Sziasztok – szóltam úgy általánosságban, még mindig mosolyogva.

– Menj már, mielőtt elfelejtem a következő számot is – röhögött felém Gomba a fejét ingatva, és úgy láttam, tökre zavarban van

– Oké – tettem fel a kezem, és tudtam, rákvörös a fejem, ugyanis mindenki engem nézett. Ricsi felvont szemöldökkel bámult rám, Virág elhúzta a száját és motyogott valamit, Kinga kapkodta a fejét köztem és a dobos között, Zsolti értetlenül meredt felém, Cortez pedig… A dobost nézte, szeme csak úgy izzott a dühtől, közben meg fél kézzel idegesen markolászta a csocsórudat. Ööö, ideje volt indulnom.

Hazafelé végig azon gondolkoztam, hogy most Cortez pontosan mit vár tőlem? Hogy ne beszéljek senkivel? Hogy ne köszönjek vissza annak, aki köszön nekem? Miközben ő hol kedves velem, hol meg napokig hozzám se szól? Pontosan milyen játékszabályok szerint játszik? És ami a legfontosabb, milyen játékban? Mert úgy érzem, én lassan kiszállok. Sajnos, a társaságom nem az volt, akikkel megvitathatnék ilyen jellegű problémákat, Andris és Robi hazáig vitatkoztak azon, hogy melyik a jobb album valami rock előadótól, végül engem kértek fel arra, hogy döntsek. Fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek, egészen máshol járt az agyam.

Ofőóra: 5/3 – Cortez nem hazudtolta meg magát. Ott rúgott belém, ahol a legjobban fáj.

Köszönöm.

Délután: 5/5* – jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem, akkor is, ha Viki jelenléte borzalmasan zavart, és akkor is, ha Cortezen lógott, és akkor is, ha nem tudok csocsózni. ☺

Anyuék: 5/2 – azt hiszem, vártak volna valami beszámolót arról, hogy éreztem magam, de mivel nem voltam beszédes kedvemben, csak szóltam, hogy nem vagyok éhes, és már fel is mentem a szobámba. Most tuti azt hiszik, lázadok.

Jane Eyre: 5/5 – szuper könyv, megyek olvasni.

Gomba: 5/? – a végtelenül hülye becenév ellenére azért jó tudni, hogy valaki szeretett volna megismerni. Mert ha már Cortez nem, legalább valaki beszélgetett volna velem. Hjaj, mindegy.

Lonely Day: 5/5* – meghallgattam még egyszer a neten, és a fordítóval megnéztem a dalszövegét is. Szép.

Szeptember 29., szerda

Reggel kicsit elaludtam (Virág tehet róla, mert az ő franciabeadandóját írtam elég későig), úgyhogy kapkodva készültem el, és a táskámat a vállamra dobva rohantam le a lépcsőn. Anyu a kezembe nyomta az uzsim, de mielőtt tovább futhattam volna, megállított.

– Reni, tegnap este merő véletlenségből ránéztem a közösségi oldaladra – kezdte gondterhelt arccal.

Először is, melyik szülő téved véletlenül a gyerek profiljára? Másodszor pedig, éppen rohantam.

Mivel anyu eltökélt volt, úgy tűnt, ezt most kell megbeszélnünk. Pont.

– Idegenek nem tudnak bejelölni, csak a barátaim barátai, üzenetet csak az ismerőseim tudnak írni, egy nyári képem van feltöltve semleges háttérrel, konzervatív ruhában, a taggelt képek mind a suliban készültek, és abból is csak négy van. Nem derül ki a címem, a számom, az életkorom, az elérhetőségem, szóval védve vagyok minden pszichopatától – hadartam egy szuszra.

– Igen, ez rendben – legyintett. Szóval nem erről van szó. Kérdőn néztem az órámra, aztán anyura.

Szerencsére rögtön a lényegre tért. – Ki az a Jérôme és Gomba? – kérdezett rá; az utóbbi nevet kissé furán mondta, amit egyébként megértek.

– Oké, kezdjük az egyszerűbbel – bólintottam. – Gomba Ricsi zenekarának a dobosa, pénteken találkoztunk Zsoltiéknál, tegnap rám írt, hogy bejelölhet-e. Hat közös barátunk is van, úgyhogy engedtem, hogy jelöljön – vonogattam a vállam, mert amúgy ez volt az igazság.

– Mit akar? – húzta össze résnyire a szemét anyu.

– Még egy barátot a Facebookon – vágtam rá. Anyu a tipikus „ne szemtelenkedj” nézéssel ajándékozott meg, úgyhogy normálisan kellett válaszolnom. – Semmit. Csak bejelölt, mivel találkoztunk, és valószínű, hogy még fogunk is – kezdtem, aztán gyorsan hozzátettem, hogy nem ketten, hanem mivel sokat próbálnak Zsoltiéknál, ott.

– Hát jó. De nem tetszik, amikor idegen fiúk bejelölgetnek.

– Már nem idegen – mosolyodtam el.

– Jó. Megértettem – memorizálta anyu a Gomba nevet, és szerintem a fél napja rámegy, hogy tüzetesen átnézze az adatait. – És a másik?

– Ó, Jérôme? – kérdeztem. – Ő Justine osztálytársa, és az én kitalált barátom – villantottam anyura egy eszelős vigyort. Nem értékelte túlzottan. Én meg elkéstem az első óráról.

– Szeretnél szakemberrel beszélgetni? – tűnődött el anyu.

– Hogyne – bólintottam. – Egy dilidoki jól jönne.

– Renáta, ez nem vicces! – szidott le. – Azonnal magyarázd meg, hogy miért van kitalált barátod!

– Igazolod a késést? – ültem le az étkezőasztalhoz.

És igazolta. Elmagyaráztam anyunak, hogy nem képzeletbeli, kitalált barátom van, amitől egyébként frászt kapott, hanem ez az egész Kinga agyament ötlete volt. Bevallottam az egészet, úgy, ahogy volt. Anyu gondterhelt arccal hallgatott.

– Nem tetszik ez nekem – mondta végül.

– Nekem se. De Kinga tehet az egészről – kentem rá. Mert végül is így történt.

– Na, és Cortez mit szól hozzá? – enyhült meg kicsit.

– Úgy látom, zavarja – mosolyodtam el óvatosan, és ösztönösen a tenyerembe zártam a nyakamban lógó gyűrűt.

A zsebemben megszólalt Adam Lambert If I Had You című dala, úgyhogy gyorsan felkaptam a telefonom.

– Reniii, hol vagy? – suttogta Virág rémülten.

– Jövök. Tíz perc.

– Uú, hozd a dogámat.

– Rohanok! – kaptam észbe. Anyu eldobott a suliig, én meg ész nélkül felrohantam az emeletre. A csendes folyosón egyedül a tornacipőm halk dobogása és a tanárok a termekből kiszűrődő hangja hallatszott.

Monsieur Durand és az egész osztály felkapta a fejét, amikor beestem az ajtón. Elnézést kértem a késésért, és megmutattam az ellenőrzőmet, amibe anyu beírt. A helyemre sietve letettem Virág padjára a beadandót. Hálásan pislogott felém.

– Köki – suttogta.

Leültem a padomhoz, és kivettem a franciafelszerelésem. Amíg Durand a dolgozatokat javította, én elkezdtem kidolgozni a következő tételt. Ez volt a harmadik reggel, amikor Cortez nem szólt hozzám.

Mit is mondhatnék? Már megszoktam.

Szünetben megkaparintottam a büfében az utolsó citromos minyont, úgyhogy boldogan mentem ki az udvarra. Felültem a padra, és elkezdtem leszedegetni a süti oldalára ragadt papírt, közben meg a többi, „pad körül ácsorgó” diák is megérkezett. Cortez felült mellém. (Kicsit meglökött, de gondolom, véletlen volt. Egészen biztosan. Hogyne.) Aztán végre rám nézett.

– Láttam, hogy bejelölt – közölte minden bevezetés nélkül. Nem tettettem, hogy nem tudom, kiről van szó, egyértelműen Gombára gondolt, úgyhogy csak beleharaptam a minyonba, és bólintottam.

– Igen.

– Töröld ki – mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.

– Tessék?

– Töröld ki – ismételte, ugyanolyan nyugodt hangon.

– Bocs, de semmi közöd hozzá, hogy kit jelölök vissza. Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogy kit töröljek ki! – háborodtam fel. A körülöttünk lévő társaság egyre feltűnőbben pillantgatott felénk, és egyre ritkábban szólaltak meg. Diszkréten hallgatóztak.

– Jó – nézett a szemembe Cortez, amitől kicsit elbizonytalanodtam, és még ülve is megremegett a térdem. – Nem érdekel a francia barátod. Sem a kifestett szemű haverod. Tudod, mit? Még Neményi se – mondta a fejét rázva, amitől megállt bennem a szusz. – De ez egy barom, töröld ki.

– Ricsi zenésztársa, és még Virág is jó fejnek tartja – értetlenkedtem. – Miért törölném ki? Neked is az ismerősöd.

– Az, hogy jó fej, nem azt jelenti, hogy jó ember – mondta Cortez komolyan. Nekem meg kezdett elegem lenni belőle.

– Nem fogom kitörölni, csak mert te azt mondod! Nem hiszem el, hogy zavar, hogy van még egy ismerősöm a hülye közösségin Csak egy ember, aki bejelölt, mert ismer! – fakadtam ki.

– Nem ismer, egyszer látott! – emelte fel a hangját Cortez.

– Ó, értem. Szóval töröljek mindenkit, aki valamiért zavar téged. Tudod, mit? – tártam szét a karom. – Nem! Engem is sok mindenki zavar. És már megszoktam, hogy nem tehetek ellene semmit

– fejeztem be kissé hisztérikusan. Cortez idegesen rágózott, aztán előszedte a telefonját, és felém nyújtotta.

– Tessék. Be vagyok jelentkezve a Facebookra. Töröld az ismerőseim közül, aki zavar. Nem érdekel – mondta egyszerűen, én meg a döbbenettől szinte lebénultam.

– Mi? Nem fogom törölni az ismerőseidet! – nevettem el magam kínosan.

– Jó, akkor majd én – vette vissza a telót. – Ki idegesít? Viki? – nézett rám, közben meg folyamatosan nyomkodta a telefonját.

– Töröltem. Mondj még, mert sokan vannak, és nem tudom, kire gondolsz.

A szám elé kaptam a kezem.

– Megőrültél? – sziszegtem.

– Na, mondd, tuti, hogy ez nem minden. Ő például zavar? – bökött a telefonjával egy 12/b-s lányra, aki Kingáék felé igyekezett az udvaron. – Biztos zavar, kitörlöm – tette hozzá, meg sem várva a válaszom, aztán kérdőn körbenézett. – Mondja már meg valaki, hogy hívják – biccentett ismét a lány felé. Az egyik végzős fiú, aki a pad előtt ácsorgott, megmondta, mire Cortez törölte.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem félig rémülten, félig viszont határtalanul boldogan. Cortez elengedte a füle mellett a kérdésem, és tovább „takarított”.

– Móni törölve – mondta, azt hiszem, a telefonjának.

– Hagyd abba! – kaptam ki a kezéből vörös fejjel a készüléket. – Mit akarsz? – néztem a szemébe.

– Hogy ne ismerd meg azt az embert – mondta őszintén.

– Miért? Mert te nem akarod? – kérdeztem vissza hitetlenül.

– Mert nincs kedvem felrúgni, miután sírni látlak – felelte, nekem pedig felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és együttes erővel kezdtek csapkodni odabent. Azta! Ilyen válaszra nem számítottam. Szívem szerint vigyorogtam volna, de láttam Cortez arcán, hogy ez most nem a szokásos „idegesítsük egymást” helyzet, úgyhogy ránéztem a kezemben tartott telójára.

– Hogy kell ezzel az izével bejelentkezni?

– Add ide – enyhült meg kicsit az arca, aztán nyomkodta a készüléket, és amikor az jelszót kért, visszaadta, hogy írjam be.

– Oké. Kitöröltem – sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a Black-Berryt.

Némán ültünk egymás mellett, Cortez a keze közt forgatta a mobilt, én pedig a könyvem borítóját bámultam.

– Ha azt mondod, nem rendes, elhiszem. Nem kellett volna kitörölnöd az ismerőseidet, anélkül is hallgattam volna rád – vallottam be.

– Tökmindegy – vonta meg a vállát, én pedig majdnem elsírtam magam, annyira szerettem abban a pillanatban. – Nem léptél ki. És jött egy üzeneted – nyújtotta vissza a készüléket.

– Mindegy, jelentkezz ki nyugodtan.

– Meg se nézed? – vonta fel a fél szemöldökét.

– Nem hiszem, hogy olyan sürgős – ráztam meg a fejem.

– És ha Párizs írt? – gúnyolódott, mire ösztönösen elmosolyodtam.

– Párizs majd vár – vágtam rá gondolkodás nélkül. Mert bár tuti, hogy nem Arnoldtól jött az üzi, és az is tuti, hogy nem Jérôme-tól (értelemszerűen), akartam, hogy Cortez tudja, per pillanat semmi más nem érdekel rajta kívül. És nemcsak azért, mert eszméletlenül, felháborítóan és imádnivalóan menő

volt, ahogy elkezdte kitörölni az ismerőseit (☺), hanem mert nem akarta, hogy megismerjek egy olyan embert, akit ő szemétnek tart. Ezt értékelem. Nagyon.

Csengetés előtt behívtam Kingát és Virágot a mosdóba, hogy elregéljem nekik, mit történt. Virág vigyorogva hallgatott, Kinga pedig csípőre tett kézzel rázta a fejét.

– Kitöröltél egy ismerőst, csak mert azt kérte?

– Nem, nem – magyaráztam. – Komolyan gondolta, hogy Gomba szemét, és én hiszek neki.

– Ha olyan szemét, akkor miért van vele Ricsi egy bandában? – fordult Kinga Virághoz, aki azzal játszott, hogy kihúzta a rágóját a szájából, és félméteresre nyújtotta.

– Mert jó zenész – mondta egyszerűen. – De figyi, én is ismerem, elég régóta – tette hozzá. – Volt vagy harminc barátnője fél év alatt, ráadásul két lánnyal járt egyszerre, akik nem is tudtak egymásról.

Iszonyú sokat csajozik.

– Az nem túl korrekt – forgattam a szemem kiábrándultan.

– Hát – mosolyodott el Virág –, zenész.

– Nocsak, egy nőfaló? – ciccegett Kinga eltökélten, és hirtelen előbújt belőle a feminista.

– Ühüm, olyasmi – bólintott Virág. – Cortez csak meg akart védeni valamitől, ami nem való neked

– nézett rám szomorú mosollyal, mire hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Cortez megvéd? Hű. – Ajjj, nee! – kiáltott fel Virág, én meg riadtan kaptam oda a fejem. Beleragadt a rágó a hajába. Ez nem igaz!

Miért kellett annyit gusztustalankodnia vele?

– Maradj már nyugton! – fogta le a fejét Kinga, és szemügyre vette a neonzöld rágót, ami Virág egy vastag, hullámos tincsébe ragadt bele. – Renáta, hozz ollót!

– Honnan szedjek ollót? – csodálkoztam.

– Minek az olló? – sipította Virág.

Kinga a precíz munkája láttán elégedetten, Virág egy rágós hajtincs mínusszal, én pedig határtalanul boldogan mentem duplamatekra. ☺

Óra után (Gazdag Macut és Kingát feleltette, az előbbi kettest, az utóbbi ötöst kapott) az udvaron üldögéltem, és Zsolti, Dave meg Macu beszélgetését hallgattam, akik azon röhögtek, hogy Máday fejét Photoshoppal ráillesztették egy Die Hard-plakátra, így koszos atlétában, izmos karokkal Bruce Willis arca helyett Máday szigorú feje néz ránk. Kör e-mailben ment a kép, a diákok mind imádták.

– Hé – lépett hozzánk Móni, vegyes érzelmekkel az arcán. Kék pulcsijának kapucnija félig a fejére volt húzva, ami elég menőn nézett ki, mivel szőke haja így előrehullt a vállára. Ööö, ez a lány komolyan hasonlít Vikire. Vagy csak szeretne… Cortez ránézett, mire Móni egy kavicsot rugdosva rátért a lényegre. – Infónk volt. Jól láttam, hogy töröltél?

– Aha – bólintott Cortez.

Mónit meglepte a válasz, úgy tűnt, valamiféle tévedésre számított, nem arra, hogy őt komolyan kitörölték. Zavartan megigazította a haját, és kínosan elnevette magát.

– Oké. Amúgy miért is? – töprengett. Erre Cortez olyat tett, ami miatt örökre utálni fogom. De komolyan! Egyszerűen széttárta a karját, és a következőket mondta:

– Őt kérdezd – és rám mutatott. Móni kérdőn nézett rám, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Ó, te jó ég.

– Mi van? – csóválta meg a fejét Móni, amiért nem is hibáztattam. Én sem értettem volna. – Te töröltél ki? – kérdezte döbbenten, én meg feszengve kicsit arrébb ültem, hogy ne legyek olyan közel Cortezhez.

– Én nem – mondtam cérnavékony hangon.

– Most ezt nem értem – fordult vissza Móni Cortezhez. Én közben megpróbáltam levegőt venni.

Nehezen ment.

– Nem fontos – röhögte el magát Cortez, mire lesütöttem a szemem.

– A francokat nem, most akkor ki törölt ki? – förmedt ránk Móni, és tekintve, hogy bakancsot viselt, szerettem volna eltűnni a közeléből.

– Én voltam – szólalt meg egy hang. Riadtan Dave-re néztem, aki azt sem tudta, hogy pontosan mi történt.

– Dave, ne szórakozz már – röhögött fel Móni. – Miért töröltél ki?

– Mert én vagyok Cortez személyi asszisztense, és úgy láttam, a sok posztolásod zavaró – mondta, én meg majdnem felnevettem. Csak azért tartottam vissza, mert valahol sajnáltam a lányt.

– Nem törölhetsz ki Cortez helyett – semmisült meg Móni totálisan, amikor észrevette, hogy a kábé tízfős társaság mind őt nézi.

– Mint személyi asszisztens és legfőbb bizalmas, erre felhatalmazást kaptam.

– Menjetek a fenébe – fakadt ki hirtelen a lány, és beviharzott a suliba.

Mindenkiből kitört a röhögés, én azonban megcsóváltam a fejem.

– Azért ez durva volt – sziszegtem, és bár nem kedvelem túlzottan, azonnal megsajnáltam. Beégett, törölték, és még ki is röhögték. Ja, és miattam. Jaj. L

– Hát, azt hiszem, nem engem kér meg, hogy keringőzzek vele a szalagavatón – mondta Dave vigyorogva.

Kinga robogott oda hozzánk.

– Dina azt mondja, kitörölted az ismerőseid közül! – emelte fel fenyegetően az ujját Cortez előtt.

Cortez sóhajtva elmosolyodott, és csak bólintott.

– Most szomorú. Nézd meg! – mutatott Kinga az udvar végébe, ahol az a-s lányok ácsorogtak kis kört alkotva, és búskomoran beszélgettek. Több se kellett a fiúknak, iszonyatosan röhögni kezdtek.

– Hé, Macu, Dina nem veled jár? – kérdezte az egyik végzős hú, aki elsőként gondolta végig a dolgokat. Macu zavartan széttárta a karját.

– Én nem tudok róla – mondta rémülten.

– Majd fogsz – veregette meg a vállát Ricsi gonosz mosollyal az arcán.

– Hogy értitek? – kapkodta a fejét Macu. Még új. ☺

– Dinával mindenki jár egy kicsit – törölgette a szemét Zsolti, és a beszólását követően még hangosabb röhögés és fütty keletkezett. Szóval ezek azok a beszélgetések, amik régen az árkádok alatt zajlottak. Most már ezt is tudom.

– Hé, nem mindenki – töprengett Ricsi, és Cortezre nézett, aki lesajnálóan megrázta a fejét.

– Ugyan.

– Akkor, Macu, a tiéd lehet! – tapsolt Zsolti vihogva.

– Szégyelljétek magatokat! Egy lányról beszéltek! – szidta le őket Kinga szemrehányóan. A kijelentését követően mindenki kiröhögte, és „húú”-ztak is egy sort, úgyhogy dühösen ott hagyott minket.

Mosolyogva csóváltam a fejem a többiek vihogását hallgatva, és ránéztem Cortezre. Úgy tűnt, mindenkit kitörölt, aki az utóbbi időben egy kicsit is idegesített. WOW! Csupa nagybetűvel.

Suli után Virággal és Ricsivel indultam haza, aztán ők továbbmentek, mert ma babázós délutánt tartottak, mentek meglátogatni Virág kisöccsét. Elmondásuk szerint Beni tök jó fej kölyök, ráadásul imádja Ricsit, aki vett neki kis méretű Rockstar cuccokat. Úgyhogy Virág öccse halálfejes cuccokban nyomja. Valóban masszív kölyök, sose sír, ha dögönyözik, pedig ezek ketten rendszerint szétszedik a gyereket.

– Jók legyetek – köszöntem el tőlük mosolyogva.

– Te is – ölelt meg gyorsan Virág, Ricsi meg csak rávert a vállamra. Ő így köszön. ☺

Ahogy beléptem az ajtón, anyu rögtön elém jött, ami sose jelent jót.

– Reni, igazán nem akarok szigorúnak tűnni – kezdte. Na, vajon most mit csináltam? – De véletlenül ránéztem ennek a Gombának az adatlapjára. És nagyon nem szeretném, ha barátkoznátok – mondta komolyan. Sóhajtva megráztam a fejem. Cortez és anyu jobban is kijöhetnének egymással.

– Már kitöröltem.

– Ó, de jó! – könnyebbült meg azonnal. – Az ismerősei, a falán lévő üzenetek, az a rengeteg primitív hozzászólás, az érdeklődési köre… – kezdte sorolni, de teljesen feleslegesen, mert, mint már mondtam, kitöröltem.

– Igen, tudom – bólogattam.

– Jó. Nem szólok bele, hogy kivel barátkozol, de azok a képek! – rázta a fejét rosszallóan. Igen, én is láttam Gomba képeit, a legtöbb felvételen illuminált állapotban pózol koncerteken, de hál most erre mit mondjak? Tizennyolc múlt, zenész, sok lány veszi körül, úgyhogy nem egy tipikus Jane Austen-karakter. Van ilyen

– Kitöröltem – váltottam át papagáj üzemmódba.

– Köszönöm – mosolygott rám anyu hálásan, és látszott rajta, hogy most nagyot nőttem a szemében.

– Cortez volt – vonogattam a vállam.

– Hogy érted?

– Nem akarja, hogy Gomba megismerjen. Kicsit kiakadt.

Anyu felvont szemöldökkel gondolkozott, és üvöltött róla, hogy ezt most nem tudja hirtelen hova tenni. A szüleim nem rajonganak Cortezért, ennek több oka is van (ugye az ominózus szilveszteri csók, meg hogy barátnője volt, meg hogy rengeteget sírtam miatta stb. stb., ez már amúgy is elég ok, hogy rajta legyen azon a bizonyos listán), úgyhogy most meglepte anyut, hogy ők ketten valamiben egyetértenek.

Egy gyümölcsjoghurttal és egy csomag keksszel mentem fel a szobámba tanulni. Véletlenül leettem az etikakönyvem, de mindegy. Mikor mindennel végeztem, bekapcsoltam a gépem, és megvártam, hogy betöltődjön az msn. Sokan online voltak, Jacques azonnal rám is írt, de kértem, hogy várjon egy kicsit. Rákattintottam Cortez nevére, ami egyébként elfoglaltat jelzett, de gondoltam, próba szerencse. Másolom.

Reni üzenete: Szia. Itt vagy?

Cortez üzenete: Itt.

Reni üzenete: Figyelj csak.

Cortez üzenete: Figyelek.

Reni üzenete: ☺ Oké, szóval gondolkoztam.

Cortez üzenete: Nem meglepő.

Reni üzenete: Jó, elmondhatom???

Cortez üzenete: :D Parancsolj.

Reni üzenete: Lekötelezel. Na. Szóval az van, hogy megtennél valamit?

Cortez üzenete: ?

Reni üzenete: Akiket ma kitöröltél. Visszajelölnéd őket?

Cortez üzenete: Annyira tudtam. LoL.

Reni üzenete: ???

Cortez üzenete: Bűntudatod van, mi?

Reni üzenete: …kicsit.

Cortez üzenete: :DDD

Reni üzenete: Ne nevess már!!!

Cortez üzenete: Ok, ok. Akkor vissza őket? Mindet?

Reni üzenete: Igen. Köszönöm.

Cortez üzenete: Nm.

Sóhajtva lehunytam a szemem, és bár tudtam, hogy magam ellen cselekszem, ezt így tartottam helyesnek. Ne töröljön ki miattam senkit. Akármennyire nem kedvelem a lányismerőseit, kezdve a volt barátnőjével, attól még ők vannak. Az életből nem lehet egy gombnyomással kitörölni embereket, ez csak a virtuális világra igaz, és attól, hogy szemét módon kitöröltetem őket, attól még semmi nem változik. Az nem én lennék, ha ezt hagytam volna. Lehet, hogy balek vagyok, de szemét nem. Legalábbis nem szeretnék az lenni. Mivel Cortez nem írt többet, felnyitottam Zsák ablakát, és vele beszélgettem majdnem egy órán át.

Dave: 5/5* – infón megmutatta, hogy hányan kommenteltek az ellopott telefonjának a videójára. Sok-sok szomorú extulaj panaszkodott ott. Hát, ilyesmi is össze tudja hozni az embereket. ☺

Pótvacsora apuval: 5/5* – késő este összefutottunk a konyhában. A hűtőben kotorászva nem bírta kihagyni a „Gombát kérsz?” poént. Haha. Anyu meg nem tud titkot tartani! Nem ér.

Cortez: 5/5* – hogy értette, hogy nem érdekli Jérôme, Peti, de még Arnold se??? Ez most mit jelent?

Szeptember 30., csütörtök

Reggel esett az eső, úgyhogy a farmerdzsekimre rávettem az esőkabátom, felhúztam a kapucnimat, és a dombon lefelé kavargó vizet bámulva sétáltam a suliig. A többiek éppen azon vitatkoztak, hogy pontosan hány nap van még az őszi szünetig.

– Nem bírom már a sulit. Totál kikészít – csóválta a fejét Zsolti, miközben a pulóverén át nézegette a bicepszét.

– Még csak most kezdődött – nevettem el magam.

– Viccelsz? Már egy hónapja tart! – vágta rá értetlenül. – Azt hiszem, ideje meglátogatni a dokit.

– Ha lógsz, beköplek – állt meg a társaságunkban Kinga, aki úgy gondolta, ez jó belépő. Zsolti szó nélkül hagyta, Kinga meg felém fordult. – Renáta, meddig fog esni?

– Anyu szerint jövő hétig – feleltem.

– Ez nem igaz! – csettintett mérgesen. – Szombaton versenyem van.

– Ázottló-szagod lesz! – vihogott Zsolti.

– Az értelmi szintedre való tekintettel erre nem reagálnék – kontrázott Kinga azonnal. Amíg ők ketten elvitatkoztak (csak a szokásos reggeli öldöklés), addig én Virágékhoz fordultam.

– Figyelj csak, ha úgyis mentek moziba, vennél nekem valamit? – kérdeztem halkan.

– Ühüm, persze. Mit?

Mivel viszonylag halkan beszélgettünk, azonnal felkeltettük a többiek érdeklődését.

– Hú, valami lányos dolog? – vigyorgott Dave izgatottan.

– Aha – bólintottam. – Szörnyen lányos gitárhúrokat vesz nekem – feleltem.

– Minek az neked? – nézett fel Cortez.

– Mert ezer éve elszakadt, és mindig elfelejtek venni.

– Gitározgatunk? – bokszolt bele a vállamba Zsolti játékosan, én meg kissé elhúzódva dörzsölgettem a karom. Mi ez a „haver vagy, leütlek” dolog a fiúknál? Mert leszokhatnának róla.

– Úgy döntöttem, akkor is megtanulom a Megfogtam egy szúnyogot-ot! – jelentettem ki határozottan. Cortez elröhögte magát, Ricsi pedig bólogatva méregetett.

– Ha megtanulod, beveszünk a bandába.

– Rendben – nevettem fel hangosan, aztán riadtan Karcsihoz rohantam, akinek a csúszós járdán megcsúszott a kereke, és hatalmasat taknyolt a bicajával.

– Jól vagy? – segítettem fel. A sulihoz érkező diákok mind tapsoltak és füttyögtek.

Még ha mindenki jó poénnak is tartotta Karcsi esését, én akkor is kiállok az elvem mellett, miszerint „ne bántsunk másokat, főleg ne a gyengébbeket”. Sajna a Szent Johannában egyedüli harcos vagyok, még Kingára sem számíthatok ebben a témában, ugyanis ő az első, aki eltiporja a gyengéket.

A terembe érve leültem a padomba, és gondosan előkészítettem az etikafelszerelésemet, aztán az ablakon lefelé igyekvő esőcseppek versenyét bámultam. Kiválasztottam egy szimpit, és annak drukkoltam. Éljenek az unalmas őszi reggelek!

Vladár csengetéskor becsukta maga mögött az ajtót, és kérdőn nézett körbe. A fél osztály hiányzott.

– Hol vannak a többiek?

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és sorban beesett Virág, Ricsi, Cortez, Zsolti, Macu és Dave.

– Már tart az óra! – förmedt rájuk Vladár. És ezzel el is intézte. Bezzeg ha én jönnék csengetés után!

Talán ki is rúgatna. Pff.

Ma nem feleltünk, de a tanár úgy döntött, hogy kicsit átismételjük az eddigieket. Ami úgy nézett ki, hogy ő kérdezett valamit, és ügyet sem vetve a jelentkező Kingára, hozzátette, hogy „mondja meg például Rentai”. És akkor megmondtam. A következő kérdéseknél ugyanez. Végül Kinga lecsapta a karját az asztalra, és feltűnően fújtatott. Burkolt felelésem végeztével (jegyet persze nem adott rá) továbbmentünk az anyaggal. Ma is élveztem Vladár órájának minden percét.

Szünetben kikerültem a tévé előtt ugráló Andrist és Robit (mindketten fekete kapucnis pulcsiban és bakancsban voltak, és valamiért egymást rugdosták), és a szemerkélő eső ellenére kimentem az udvarra. Egy zsepivel letöröltem a pad támláját, aztán felültem rá. Hamarosan a többiek is megérkeztek, és Cortez helyet foglalt mellettem. Egy hirtelen mozdulattal a hátam mögé nyúlt, nekem meg összerándult a gyomrom, mert a mozdulat teljesen olyan volt, mintha átölelne. Levegőt sem mertem venni, csak elkerekedett szemmel meredtem magam elé, és vártam, mi történik. A következő pillanatban a kapucnimat ráhúzta a fejemre. Alig tudtam leplezni a csalódottságom, de magamra erőltettem egy mosolyt. Hát, nehezen ment. A rossz idő miatt amúgy is szomorú kedvemben voltam, és így, hogy „Cortez majdnem átölelt, de nem”, még inkább elszontyolodtam.

Kicsit egyedül éreztem magam, ahogy körbenéztem. Virág előttem ácsorgott, és bambult, Ricsi hátulról ölelte át, és összefonta a karját előtte. Egy kilencedikes lány és fiú kijött az udvarra, és ahogy maguk mögött tudták Mádayt, megfogták egymás kezét. Edina Macu előtt tette az agyát, ügyelve arra, hogy minden nevetésnél megérintse a fiú karját. Miért van az, hogy ha kicsit elromlik az idő, mindenhol boldog szerelmeseket látunk? Azt hiszem, Kinga is ezen filózott, és eszébe jutott, hogy nincs minden veszve, hiszen van egy kitalált barátja.

– Felhívom Benoît-t – mondta tök váratlanul. A többiek amolyan „tedd azt” nézéssel nyugtázták, senkit nem hatott meg nagyon.

Miközben a társaságtól ellépő, „telefonáló” Kingát néztem, eltöprengtem. Vajon kit hívott? Hívott egyáltalán valakit? És ha nem, akkor nem érzi cikinek, hogy magában motyog franciául? Na, mindegy. Viszont egyvalamit elért. Nem is akármit.

– Kezd idegesíteni az a „budoár gyerek” – mondta hirtelen Zsolti. Na, végre!

– Miért? – kérdeztem kicsit hátralökve a kapucnimat, mert nem láttam ki alóla.

– Ki az egyáltalán?

– Láttad a képet, nem? – hárítottam gőzerővel.

– Ja. Láttam.

– Hát, ő az – vonogattam a vállam.

– Úgy látszik, Kingának olyan barát kell, aki minimum két órára lakik. Vonattal, repülővel, tökmindegy – nevette el magát Ricsi, arra utalva, hogy Kinga volt barátja (ő igazi volt), Olivér is tök messze lakott, és emiatt szinte soha nem találkoztak.

– Más is bírja a távkapcsolatokat – szólt bele Cortez. Ott a pont. Ezt nekem szánta. Szó nélkül hagytam, és a többieket figyeltem, akik már belevetették magukat a témába.

– Hülyeség. Sose működik – bizonygatta az egyik végzős srác, akinek, azt hiszem, Attila a neve.

– Miért ne működne? – kérdezte Dave. – Ott a net!

– Akkor ölelgesd a skype-ot! – vágta rá a végzős.

Hú, nehéz téma, csak kapkodtam a fejem. Szinte mindenki azt mondta, hogy egy távkapcsolat halott, egyedül Dave ragaszkodott a „technika segítségével minden megoldható” elméletéhez.

– Ren? – kérdezett meg hirtelen Ricsi, mire zavartan megigazítottam a kapucnimat.

– Én hiszek abban, hogy ha szeretünk valakit, akkor nem számít a távolság – mondtam, és kicsit romantikusnak tűnhettem, emiatt aztán égtem egy sort.

– Képes vagy várni egy találkozásra akár hónapokat is? Nemáár! – rázta a fejét Zsolti.

– Pedig igen – motyogtam lesütött szemmel, és nagyon nem a kitalált francia barátomra gondoltam.

– Reni ilyen türelmes lány – húzta gúnyos mosolyra a száját Cortez.

– Fogalmad sincs, hogy mennyire! – bukott ki belőlem őszintén, és ahogy kimondtam, már meg is bántam. Cortez felvont szemöldökkel, csodálkozva nézett.

– Mi? – nevetett rám zavartan.

– Semmi – ráztam meg a fejem, és hálát adtam Kingának, aki éppen akkor jött vissza.

– Benoît üdvözöl – mondta nekem.

Unottan néztem rá. Jó lett volna véget vetni ennek a sztorinak és „szakítani” a két kitalált baráttal, de így, hogy Zsoltit elkezdte idegesíteni a téma, Kinga tuti, hogy nem vall színt. És addig én sem tudok. Tehát Cortez továbbra is azt hiszi, hogy van barátom, és ahogy látom, egyre kevésbé érdekli.

Duplamagyaron Kardos maratoni feleltetéssel készült, úgyhogy amint belépett a terembe, már szólította is az elsőt.

– Nagy Zsolt feláll, a többi csendben olvas.

Zsolti eltette a műanyag villáját meg a dobozos salátáját (?), és feltápászkodott.

– Rendben – rágta meg gyorsan az utolsó falatokat, és lenyelte. Mivel félúton megakadt az étel, ököllel megveregette a mellkasát, majd ivott pár kortyot. Kardos rezzenéstelen arccal nézte végig a jelenetet. Zsolti a pulcsija ujjába törölte a kezét, és végre elkészült, jöhetett a felelés. – Miből is…? – vakargatta meg a fejét.

– Csehov – szólt rá türelmetlenül Kardos.

– Jó, megvan – csettintett Zsolti. – Szóval Csehov: A Sas – kezdte, én meg a szám elé kaptam a kezem, nehogy felnevessek. Kardos az orrát dörzsölgette, Kinga pedig elkerekedett szemmel fordult hátra.

– Az Sirály, te barom! – förmedt rá. Zsolti átgondolta a dolgot, végül megvonta a vállát.

– Na és? Madár-madár.

Az egész osztály elnevette magát, és csak akkor csitultak el, amikor Kardos felemelte a naplót, és rávágott vele a tanári asztalra. Akkor azonban néma csend lett.

– Ülj le, egyes – szólt Zsoltira, szeme szinte izzott a dühtől. – Macuda!

– Igen?

– Lennél szíves felállni?

– Felelek? – döbbent le Macu.

– Igen.

– Tanár úr, még nem olvastam – vallotta be. Rossz pont. Kardosnál nagyon rossz.

– És miért nem? – érdeklődött a tanár, látszólag barátságosan Én azonban tudtam, hogy ez csak álca. Magamban azon fohászkodtam, hogy Macu gondolja át, mielőtt válaszolna. Nem gondolta.

– Mert nem találom a fájlt.

Hát, ennyi kellett. Én behúztam a nyakam, mert tudtam, hogy üvöltés jön. Ha van valami, amit Kardos ki nem állhat (Cortezen kívül), az a letölthető könyv. Három percig ordított Macuval, aztán leültette egyessel.

– Zsidák – lapozott a naplóban Kardos.

– Hiányzik, megfázott! – kiáltotta be Ricsi.

– Itt vagyok! – nézett hátra Gábor félénken.

Ricsi totál ledöbbent.

– Mikor jöttél? Óra előtt?

– Egész nap voltam – felelte.

– Az gáz – röhögött fel Ricsi.

– Mi lenne, ha Pósa befejezné a beszélgetést, Zsidák pedig felelne? – érdeklődött Kardos. Azt hiszem, elege volt belőlünk.

Gábor felelete közben Kardos végre megnyugodott, és bólogatva hallgatta, aztán megakadt a tekintete valakin. És valamin. Még Gábor beszélt, amikor Kardos elindult a padok között, aztán megállt Dave mellett.

– Pontosan mit csinálsz? – kérdezte. Dave felnézett a Mac Bookjából, és riadtan csukta le a tetejét.

– Gondoltam, amíg tart a felelés…

– Felmayer, add ide az ellenőrződet! Azonnal – emelte fel az asztalról Kardos a gépet, és a hóna alá csapta.

– Neeee! – üvöltötte Dave. – Csak ezt ne! Kifosztottak, kiraboltak, meglökdöstek, semmim nem maradt, csak ez! – sipákolt, és a jelenetet látva én simán elküldeném a színjátszóba. Szinte látom magam előtt. A ma esti előadás: Az Alma. Főszerepben Felmayer Dávid.

Kardos kissé megriadt a hisztérikus viselkedéstől.

– Szünetben megkapod az osztályfőnöködtől – mondta.

– De az még harminc perc! – hajtotta le a fejét Dave a padjára, és látványosan szenvedni kezdett.

Techfüggő? Ááá, nem vészes. ☺

Este Virág és Ricsi eljött hozzám Adam Lamberttel. Mármint a kutyával. Úgyhogy kimentem a kapuhoz, és kifizettem a gitárhúrt.

– Köszönöm. Milyen volt a film? – érdeklődtem, miközben szemügyre vettem a csomagot.

– Úúú, iszonyat jó, pörgős és izgi, és wow – lelkendezett Virág

– Menni fog egyedül? – kérdezte Ricsi a kezemben tartott húrokat nézve.

– Gondolom. Van egy hangvillám. Mondjuk, eddig még nem jöttem rá, hogy kell az alapján behangolni a gitárt, de elszórakozom vele.

– Inkább hozd be holnap a suliba – tanácsolta nevetve.

– Hú, és akkor gitártokkal jössz reggel, mint Taylor Swift! – vigyorgott Virág.

– Aha. Csak annyi a különbség, hogy Taylor tud gitározni, nekem meg van gitárom. Minden más stimmel – jegyeztem meg szórakozottan.

Még beszélgettem volna velük, de apu kiszólt, hogy megfázom (okosan pólóban rohantam ki), úgyhogy elköszöntem Ricsiéktől, és visszamentem a házba.

Töri: 5/5* – ötös lett a tézém! Hurrá.

Sulirádió: 5/4 – esős nap, melankolikus dalok. L

Peti: 5/5* – holnap elém jön, és elmegyünk mászkálni! De jó!

Arnold: 5/3 – egyre kevesebbet jelentkezik. Nem értem. Mindegy, azért írok neki.

Zsolti és Kinga: 5/? – jó lenne, ha kezdenének egymással valamit, mert igazán lerendezném már a „francia kapcsolatomat”.

Honfoglaló: 5/2 – ezer éve nem játszottam, ma felnéztem az oldalra. Nyertem egy fordulót, de nem volt az igazi. Inkább kiléptem.

Október 1., péntek

Gitártokkal a vállamon indultam suliba, ami meglehetősen menő érzés volt. Ahogy a suli felé sétáltam, arra gondoltam, a mellettem elhaladó autókban olyasmiket mondhatnak: „ott a gitár lány”, vagy éppen: „nézd, egy lány gitárral”. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg senki nem beszél rólam, de mindegy, azért klasszul éreztem magam. Amúgy pedig ahogy megérkeztem a Szent Johannához,

Zsolti azonnal elszedte a hangszeremet, és kiröhögte. Szerinte „de béna!”. Szerintem meg kezdő

gitár, és még ezen sem tudok játszani, úgyhogy nekem tökéletesen megfelel.

– Ren, annyira bírlak. De komolyan – lépett mellém Ricsi. Ismertem ezt a nézést. Ez volt az „add ide a matekházit” pillantás. Kivettem a táskámból a spirálfüzetem, és felé nyújtottam. Azonnal ráugrottak, Virág, Ricsi, Zsolti, Dave és Macu is. Örülök, hogy új osztálytársunk beilleszkedett és rászokott arra, hogy nem tanul, továbbá rólam másol minden házit. Nem lóg ki a sorból.

– Cortez? – vontam fel a szemöldököm, mert ő egyedül nem állta sorba a füzetemért.

– Kész van – felelte Cortez, mire, azt hiszem, annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam mit reagálni.

Csak néztem.

– Mi? – hőkölt hátra Ricsi.

– Nem egy szakdogát írtam, ne vágj már ilyen fejet – röhögött fel Cortez.

– Te megírtad a matekot? Miért? Mondd, miééért? – dramatizált Zsolti, és még Cortez karját is megrángatta a hatás kedvéért. Mindenki várta a választ, Cortez pedig lazán megvonta a vállát.

– Jövőre érettségizni kéne – mondta, én pedig büszkén pillantottam rá.

– De az jövőre van! Addig itt van Reni – értetlenkedett Dave.

– Mondjuk, ebben van valami – töprengett Ricsi. – Azt se tudom hogy jutottam el tizenegyedikig.

Emlékszik rá valaki? – forgolódott, mire elnevettük magunkat.

– Azt mondjátok, hogy csináljunk házit? – rémült meg Zsolti.

– Szerintem ez jó ötlet – feleltem őszintén.

– Nem kéne túlzásba vinni. Mondjuk, kiválasztok egy tárgyat, amiből megcsinálom – alkudozott Ricsi. Nevetve bólogattam, jelezve, hogy támogatom az ötletet. Hihetetlen elhatározás.

– A tesi számít? – próbálkozott Zsolti.

– Nem – feleltük egyszerre.

– A fenébe.

A suliba belépve leemeltem a tartóból egy példányt a suliújság októberi számából, és fellapoztam, miközben Máday „üdvözölte” az érkezőket. Ma eléggé esett az eső ahhoz, hogy ne tudjunk kimenni az udvarra, úgyhogy a szünetekben a teremben maradtunk. Matek után (Cortez kapott egy hármast, wow!) biosz következett, de Baranyai nem volt bent, úgyhogy Tölgyessy jött helyettesíteni. Egy

„kulturáltan foglaljátok el magatokat” mondattal engedte, hogy mindenki azt csináljon, amit akar.

Úgyhogy visszakértem a gitárom Robitól, aki Andrissal együtt egész nap azzal játszott, és felültem a padomra. Kibontottam a csomag húrt, és próbáltam rájönni, melyik melyik lehet. Tanácstalanul néztem fel, de Ricsit nem akartam zavarni, éppen Virággal nézett Family Guyt a telefonján. Egymás mellé húzták a széküket, megosztották a fülhallgatókat, és nagyon elmerültek az apró képernyő

bámulásában. Annyira aranyosak voltak, hogy úgy döntöttem, inkább elrakom a gitárom, amikor valaki hirtelen rám szólt.

– Add ide.

– Köszi – nyújtottam a hangszert Corteznek, aki átvette, és bujkáló mosollyal méregette a gitárom, aztán úgy döntött, nem tesz rá megjegyzést.

Kicsomagoltam az egyik szendvicsem (paprikás szalámi lap sajttal, elmegy), és a zsömlébe harapva néztem, ahogy Cortez tök gyorsan lecseréli a húrokat, sőt elkezdte behangolni a gitárom De jó!

– Játssz valamit! – pattant fel Andris, ahogy meghallotta a pengetést.

– Metallicát nyomj! – érkezett meg Robi is. Cortez gondolkodott pár pillanatig, aztán rákezdett a Nothing Else Mattersre. WOW! Csupa nagybetűvel. Úgy gitározott, mintha tök természetes lenne hogy valaki leül, és csak úgy lejátszik egy dalt. Pedig tapasztalatból tudom, hogy gitározni nehéz!

Nagyon! Kicsit rontott az élményen, hogy Andris és Robi énekelték a számot, de Cortez akkor is fantasztikusan játszott!

Amikor vége lett, mindenki tapsolni kezdett, és Tölgyessy is mosolyogva nézett felénk. Kicsit zajosak voltunk ugyan, de nem szólt érte. A gitározás simán belefér a „kulturáltan elfoglaljuk magunkat” kategóriába.

– Green Dayt tudsz? – kérdezte Macu. Időközben elég sokan lettünk, a többiek Cortez közelébe húzták a padokat és székeket, és csendben hallgatták a műsort. ☺

Macu kérdésére Cortez csak egy „ezt most komolyan kérdezed?” pillantással válaszolt, lefogta az akkordot, és akusztikus verzióban eljátszotta a Boulevard of Broken Dreamst. Ehhez a számhoz már Zsolti is csatlakozott, és dobolgatni kezdett a padon. Amíg a többiek a jó hangulattal, a dalokkal és a szövegek erős hiányosságával foglalkoztak, én nem tudtam levenni a szemem Cortezről. Ott ült a padon, lazán lehajtott fejjel, a gitárt nézve. Homlokába hullott tincseit néha félresöpörte, és oda mosolygott Zsoltira, amikor valami hülyeséget mondott. Az angol kiejtése tökéletes. A hangja is.

Meg ő is. Ahogy van. Szeretem. L

Duplaangol után átmentünk tesire. Még mindig esett, úgyhogy Virággal szinte átfutottunk az udvaron, és lerogytunk az öltöző padjára. Az a-sok már ott voltak, és mint mindig, a fiúkról pletyiztek. A téma, bármilyen hihetetlen, Cortez volt. Ki más. Nem tudtak újat mondani, minden elhangzott szóval tisztában voltam és egyet is értettem. Kicsit népszerű. Mindegy.

Kingával és Virággal mentünk be a terembe. A fiúk a lelátón ültek, és az érkezésünket vidáman fogadták.

– Ma együtt tesizünk! – kiáltotta Zsolti.

– Hurrá – húzta el a száját Kinga, és megrántotta a copfját, ami olyan szoros volt, hogy a látványra az én hajhagymáim is felkiáltottak.

Szekeres (a fiúk tesitanára) belefújt a sípjába, mire mindenki feltápászkodott.

– A mai órán kidobós. A-sok a b-sek ellen.

– Miért nem fiúk a lányok ellen? – kérdezte Zsolti.

– Mert a lányok heten vannak – felelte a tanár.

– Plusz Dave – mondta Zsolti. Őrületesen nagy röhögés keletkezett, Dave pedig unottan tapsolt.

– Nagyon nagy poén volt. Mióta akarod ellőni?

– Á, rögtönöztem – legyintett Zsolti.

Éles sípszó hangzott fel, amitől kissé csengett a fülem. A tanár szólt, hogy akkor talán álljunk be.

Hogy én mennyire utálom a kidobóst! Beálltam hátra, Zsolti mögé, remélve, hogy takar. Az a-sok kezdték, náluk volt a labda, és az egyik fiú (tizenegyedikesek vagyunk, de még mindig nem tudom a nevét) kiválasztotta a leggyengébb játékost, és megcélozta Virágot. Fél kézzel megfogta a labdát, ujjai belevájtak a gumiba, megemelte a kezét, és már dobta volna, amikor rájött, hogy valaki nézi.

Ricsi kissé oldalra billentve a fejét, kérdőn pillantott a fiúra, aki azonnal lereagálta a helyzetet, és átgondolta. Egy raszta hajú, szemöldökpiercinges basszgitárost haragított volna magára. Szerintem rájött, hogy jobb a békesség. Így Virág megmenekült, és tovább ugrálhatott összevissza, senki nem foglalkozott vele. Nem akarták kidobni.

Kinga legelöl volt, és minden dobást elkapott, vetődött, ugrott, hárított, és kidobálta az a-sokat.

Kíméletlenül.

– Gyerünk! Mintha élnétek! – tapsolt kettőt, hátrafordulva hozzánk. Abban a pillanatban előrebukott a feje, és láttam, ahogy a gumilabda elpattog. Kidobták. Amíg háttal állt. Húú!

Kinga eszelős tekintettel fordult meg.

– Ki volt ez a gyáva féreg? – ordította vörös fejjel.

– Já… játszunk, nem? – dadogta Krisztián, akinek a suliújságnál eldőlni látszik a jövője. Kinga ki fogja csinálni.

– Megjegyeztelek! – mutatott Kinga mutató- és középső ujjal először a saját, majd Krisztián szemére. – Dobjátok ki! – utasított minket, aztán, mintha valami nem stimmelne, megrázta a fejét. –

Renáta hol van?

– Itt vagyok – leskelődtem Zsolti háta mögül.

– Jó lenne, ha nem bujkálnál! Kezdj el játszani, nyernünk kell! Na!

Hát, sajna ki kellett lépnem Zsolti mögül, pedig olyan jól szórakoztam ott. A következő pillanatban Edina találta el az arcom, ami égett és azonnal kipirosodott. Hurrá.

– Menj, mosd meg hideg vízzel – tanácsolta a tanár, én meg befutottam az öltözőbe. Kinga a fejét rázva fejezte ki nemtetszését, amiért kiestem. Az nem igazán érdekelte, hogy leszakadt a fél fejem.

Viszont a sérülésem miatt (amire kicsit rájátszottam) nem kellett visszaállnom a következő játékba, hanem a lelátón ülve Virág szemüvegére vigyáztam, és figyelhettem a többieket. Ez sokkal szórakoztatóbb volt. ☺

A suliból kiérve elköszöntem a többiektől, és a gitártokot a vállamra véve, mosolyogva átsiettem az úton.

– Beatles-lány! – üdvözölt Peti boldogan.

– Emó-fiú – köszöntem vissza nevetve.

– Mi ez a gitár? – csodálkozott, és nyújtotta a kezét, hogy majd ő hozza.

– Próbálkozás – feleltem legyintve.

– Indulhatunk?

– Igen, csak felhívom anyut. Helyzetjelentés, tudod… – kerestem elő a mobilom.

Amíg telefonáltam (anyu szerencsére ismeri Petit, és bár kicsit furcsállja a kifestett szemű fiút, egyéb kifogása nincs a barátságunk ellen), Peti a suli előtt ácsorgó társaság fürkésző pillantásait állta.

– Minden oké? – kérdeztem, amikor letettem a telefont.

– Már megszoktam, hogy néznek – mondta mosolyogva.

Felvette a gitárom, és sétálni kezdtünk. Hallottam a füttyögést és röhögést a hátunk mögött, de nem foglalkoztam velük. Csak egyszer fordultam hátra zavartan felnevetve, amikor Zsolti azt üvöltötte, hogy „Tokio Hoteeeeel”. A fejemet csóválva intettem nekik. Virág vadul integetett, Macu és Dave vihogott, Zsolti üvöltözött, Ricsi valamit dobált utánunk (?), Cortez pedig mosolyogva nézett felénk.

Szórakozottnak tűnt. Fogalmam sincs, miért.

Petivel tök jól éreztem magam, egy csomót beszélgettünk meg bóklásztunk a plázában, végül pedig beültünk a Mekibe. A nagy vaníliás shake-em hazáig kitartott, úgyhogy azzal érkeztem haza. Persze anyu kiakadt, hogy „szemetet” vacsoráztam, apu viszont sóvárogva nézte a műanyag poharam.

Természetesen nem feledkeztem meg róla, ott lapult a táskámban egy kihűlt almás táska. Hát, ilyen a mi titkos szövetségünk. Elalvás előtt bekapcsoltam a gépem, hogy megnézzem, írt-e Arnold.

Csalódottan konstatáltam, hogy nem érkezett tőle mail. Mástól viszont igen. A levél rövid volt, csupán egy sor. Másolom: „Nem elég, hogy kitörölsz, még a próbára sem jössz el? Ejnye, te lány!”

Mosolyogva néztem meg, hogy Gomba mikor írt. Alig félórája, gondolom, mobilról. Válasz nélkül bezártam a mailem. Persze, rövid ideig ismerősök voltunk a Facebookon, akkor megnézhette az e-mail címem, mert amióta kitöröltem, értelemszerűen nem tud ott üzenni. Megtalálta a módját, máshogy. Szóval ilyen egy rámenős fiú. Legalább ezt is tudom.

A gitárom: 5/5 – be van hangolva! Illetve be volt. Megint eltekerődtek azok az izék. L

Peti: 5/5* – jó barát, nagyon kedvelem ☺

Az arcom: 5/1 – nincs mese, Edina komolyan megdobott. Még mindig csíp, ha hozzáérek.

Kinga versenye: 5/2 – hajnalban kell kelnem. L

Jane Eyre: 5/5 – a hétvégén mindenképp kiolvasom!

Vaníliás shake sült krumplival: 5/4 – ☺

Boulevard of Broken Dreams* 5/5* – „I walk the lonely road…” Szeretem Cortezt!

Október 4., hétfő

Abból, hogy Kinga versenye után majd nyugodtan olvasok egész hétvégén, zenét hallgatok és Virággal megsétáltatom Adam Lambertet (mármint a kutyát), semmi nem lett. Pokoli hétvégém volt.

Baleseti ügyelet, Kinga törött karja… Ááá, totál kikészültem. Az egészről a nyirkos pálya és a hülye ló tehet! Oké, a ló nem, de akkor is! Szegény Kinga. L

Már akkor éreztem, hogy ez a nap nem lesz felhőtlen, amikor megérkeztünk Gödöllőre. Kinga volt barátja, Olivér mosolyogós pillantással figyelt minket, oldalán ott virított Vass Angéla, Kinga ősi lovas ellenfele. Szóval ők összejöttek a nyáron. Kinga úgy csinált, mintha nem érdekelné, de néha megremegett az arca, ebből sejtettem, hogy valahol fáj neki. Mert végül is ő azért dobta Olivért

(skype kapcsolat volt a távolság miatt, de mindegy), mert döbbenetes módon beleesett Zsoltiba. És ennek már jó ideje, közben Olivér továbblépett, Kinga állapota viszont stagnált. Inkább ez zavarhatta, hiszen maximalista, megőrült a gondolattól, hogy egy helyben toporog, amikor a világ pedig nagyon is halad előle Aztán ott volt a másik dolog, ami állítása szerint nem, viszont láthatóan nagyon zavarta.

Zsolti nem volt ott, és bár ezt előre bejelentette, azt hiszem, Kinga titkon remélte, hogy eljön. De nem jött. Így indult tehát a verseny a borongós, szürke ég alatt. A vízhatlan kabátomon halkan kopogtak az esőcseppek, miközben Kinga húga (Kitti) mellett álltam a fényképezőgépemmel. Vass Angéla hiba nélkül teljesítette a pályát, mire Kittivel felhördültünk, és szerintem csak mi ketten nem tapsoltunk.

Kinga következett. Büszkén, egyenes háttal lovagolt el előttünk, erősen koncentrálva az előtte álló feladatra. Kattintgattam párat a gépemmel, aztán leejtettem (a karomra húzott biztonsági zsinór tartotta meg), és rémülten felkiáltottam. Kinga hatalmasat zakózott, még bukfencezett is egyet, de pillanatok alatt felpattant, és csak megrázta magát. A lovához érve láttam, hogy bal kézzel nyúl fel, úgy szállt vissza a nyeregbe, de akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Komolyan, elképesztő, hogy befejezte a versenyt, bár természetesen csak a hozzáállását és a kitartását lehetett díjazni, a körét nem. Odarohantam hozzá, amikor lejött a pályáról.

– Nagyon szép volt! Le a kalappal, hogy végigcsináltad! Megmutattad nekik! – öntöttem belé lelket, már amennyire lehetett.

– Igen, tudom – mondta felszegett állal. – Hol vannak a szüleim? – kérdezte.

– Mindjárt jönnek. Miért? – kapkodtam a fejem.

– Mert eltört a karom – közölte olyan egyszerűen, mintha csak azt jelentette volna ki, hogy szemerkél az eső.

– Mi? – riadtam meg. Kinga feltűrte a ruhája ujját, és csak egyet sziszegett, jelezve, hogy fáj neki.

Én meg a bedagadt, liluló alkart látva megszédültem. Ez nem normális!

Így kerültünk a balesetire, ahol másfél órát vártunk a röntgenre, további húsz percet az orvosra, majd kicsit lazultunk (egy órát) a gipszelő előtt ücsörögve. Hát, így telt a hétvége.

A suli előtt a többiek kérdőn néztek rám, ahogy odaértem. Mára enyhült az idő, kellemes napsütés volt, úgyhogy világoskék pólót meg farmert vettem fel, és csak a derekamra kötöttem egy vékony pulcsit.

– Kinga jön ma? – érdeklődött Virág riadtan.

– Igen, jön – biccentettem.

– Hogy van? – kérdezte Cortez aggódva.

– Hát… – csavartam meg az egyik hajtincsemet. – Ő Kinga, szóval a körülményekhez képest jól.

– Szívás – harapdálta a száját Ricsi. – Melyik keze tört el?

– A jobb – vágtam rá.

– Milyen kezes? – vonta fel a szemöldökét Dave.

– Jobb – ismételtem magam. A többiek mind felhördültek, és elkaptam Zsolti tekintetét, aki a szokottnál komolyabb volt. Meg akartam kérdezni, hogy miért nem jött, vagy ilyesmi, de úgy éreztem, nincs jogom kérdőre vonni. Akkor sem, ha majd megvesztem, annyira érdekelt.

Macu és Bálint egyszerre érkeztek, gyorsan megkérdezték, hogy mi újság, úgyhogy elmeséltem újra az egész lovasbalesetet, ahogy történt. Aztán megjött Kinga.

– Te jó ég! – horkant fel, gipszelt karja a nyakába kötve lógott. – Ne nézzetek már így rám, nem haldoklom.

– Én mondtam. Magához képest jól van – nevettem el magam.

– Rajzolhatok a gipszedre? – ugrándozott Virág.

– Nem – közölte egyszerűen Kinga.

– Minden oké? – kérdezte Cortez Kingától, aki bal kezével átdobta a válla fölött az előrehulló hajzuhatagát, és kemény pillantással nézett rá.

– Úgy nézek ki? Eltört a karom, Vass Angéla nyerte a versenyt, egész vasárnap bal kézzel tanultam írni, ráadásul a színjátszósokkal feltétlenül beszélnem kell, mert ha a sérülésem miatt Dina kapja meg az október 23-i ünnepség főszerepét, akkor hamarosan ő is gipszben lesz! – hadarta.

Cortez elröhögte magát, és bólintott. Kinga idegesen kapkodta a fejét, várva, hogy megérkezzenek az a-sok.

– Hallod, Ló! – nézett rá Zsolti. – Kérsz olívabogyót? – nyújtotta felé az üveget. Nos, azt nem tudom, hogy ő miért evett reggel háromnegyed nyolckor olívát, de már megszoktam, hogy Zsolti étkezési szokásai eléggé furák.

– Nem – rázta meg a fejét Kinga, és arra sem méltatta, hogy felé forduljon. Azt hiszem, haragudott rá. Kicsit…

Az a-sok négyese odabillegett a sulihoz, úgyhogy Kinga eléjük ment, és láttuk, hogy hadonászva magyaráz nekik.

A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, aztán sorban beléptünk az aulába. Máday a Jeanne d'Arc-szobor mellett állt kiélesedett érzékszervekkel, és ahogy meghallotta a hangunkat, azonnal odakapta a fejét. Csak ránk várt. Milyen megható.

– A balhés hatos megáll! – üvöltötte el magát.

A balhés négyes (Cortez, Ricsi, Zsolti és Dave) tehát kiegészült Macuval, aki vigyorogva indult el az ig. helyettes felé, és Bálinttal, aki büszke volt arra, hogy kilencedikesként besorolták Cortezék csoportjába. Virággal kissé odébb megálltunk, és visszatartott nevetéssel várakoztunk. Máday vöröslő fejjel nézett végig a hat fiún.

– Megkérném a mélyen tisztelt társaságot, hogy a közösségi oldalakon azonnal írják át az iskola nevét! Ez nem humoros! – förmedt rájuk.

– Miről van szó? – suttogtam Virágnak.

– Hihi – kezdte olyan „virágosan” a mesélést. Amúgy semmi extra csak a fiúk átírták a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumot Szent Johanna Rehabilitációs Klinika és Elmegyógyintézetre.

Szokásos hétfő reggel. Gipszelt kar, üvöltő Máday, leteremtett diákok, hétvégi sztorizgatás és friss citromos minyon a büfében. ☺

Második óra elején Kardos idegesen nézett végig az osztályon.

– A helyesírásotok pocsék! – kezdte köszönés nélkül. – Ezért a mai órán elvégzitek a Nagy Helyesírás Tesztet! Száz kérdés, jegyre.

– Tanár úr – lóbálta meg a karját Ricsi, és akkorát ásított, hogy Kardos láthatta a manduláját.

– Pósa, tedd a szád elé a kezed!

Ricsi könnyezve bólogatott, aztán megkérdezte, hogy nem kevés-e negyvenöt perc erre az „izére”.

– Talán ha elkezdenéd, elég lenne az idő – förmedt rá a tanár. – Kinga. Tudsz ikszelni bal kézzel, vagy szeretnél halasztani?

– Már elnézést – csattant fel Kinga. – Nem szeretném, ha a gipszem miatt hátrányos megkülönböztetésben lenne részem! Tudok ikszelni bal kézzel, és biztos, hogy így is jobb eredményt fogok elérni bárkinél!

– Rendben, nyugodj meg, kérlek – riadt meg Kardos.

Lenéztem a lapomra, és gyorsan neki is láttam. Már majdnem negyedórája tartott a nyelvtanóra, amikor Zsolti kérdőn felnézett.

– Hogy írjuk, azt, hogy „pálya”?

– P-vel – vágta rá Dave. Mindenki felnevetett, de Kardos azonnal elcsendesített minket egy laza

„még egy szó, és beszedem!” felkiáltással.

Az utolsó huszonöt kérdést kezdtem, és mivel nagyon jól haladtam, megengedtem magamnak egy villámgyors terepszemlét. Zsák hatalmasakat sóhajtott előttem, Virág a padjára borulva körmölt Miki egeres tollal, és úgy tűnt, nagyon koncentrál. Gábor már kész volt, Kinga a bal kezét szuggerálta, hogy írjon rendesen, mögötte Zsolti az egyik kérdésen vihogott. Fogalmam sincs, mit találhatott viccesnek. Dave a tolla végét rágva a falat bámulta, szerintem fejben próbálta átgondolni, hogy a Word mit húzna alá pirossal. Andris és Robi a pad alatt nyitott könyvből puskáztak, Macu szintén a pad alatt a telefonjától várta a segítséget. Azt hiszem, Ricsi elaludt (?), a mögöttem ülő Cortez pedig összefont karral nézelődött. Lepillantottam a lapjára. Bele se kezdett. A régi szép idők.

– Írd le – tátogtam gyorsan, és visszafordultam.

Kicsit megemeltem a lapom, hogy hátulról lássa az ikszeket, és úgy csináltam, mintha ellenőrizném. A tollsercegés alapján elkezdett írni. Klassz.

– Ki szeretne előbb egyest? – nézett ránk hirtelen Kardos.

– Csak átnéztem a válaszaimat – füllentettem elvörösödve.

– Ahogy Antai-Kelemen is. Tedd le a lapod, Reni – csóválta meg a fejét, én pedig szót fogadtam.

Kardos odament Gáborhoz, én meg kihasználtam az alkalmat, és gyorsan megfordultam.

– Hol tartasz?

– Biztos megvan a kettes – vonogatta a vállát.

– Akkor jó – bólintottam megkönnyebbülve. – Akarsz hármast? – ajánlottam fel.

Cortez gúnyosan elmosolyodott.

– Írd a végét, mert nem leszel kész.

– Ó, tényleg – jutott hirtelen eszembe, hogy az utolsó oldalt még el sem kezdtem.

– Reniii – pisszegett Virág.

– Igen? – fordultam felé.

– Nem értem a tízest.

Gyorsan megkerestem, és lesúgtam a helyes választ.

– Ugye csak visszatértél arra a kérdésre? – kérdeztem riadtan.

– Nem – rázta meg a fejét. – Ott tartok.

– Száz kérdés van! – kaptam a fejemhez.

– Ajj, de jól át kellett gondolnom – motyogta, és láthatóan sietni kezdett. Óra végére eljutott a huszonkettedik kérdésig. Huszonöttől kettes. Szegény. L

Csengetéskor Kardos megkért minket, hogy vigyük ki a lapokat. Feltápászkodtam, és elindultam, ahogyan mindenki. Illetve majdnem. Zsolti ugyanis hirtelen elkapta Kinga lapját, és vadul másolni kezdett róla. Erre Kinga beidegesedett, és rávert egyet a gipszével. Mindketten felordítottak, Kardos pedig elhessegette maga körül a diákokat, hogy odalásson.

– Nagy Zsolt, azonnal hozd ide a lapodat!

– Még egy pillanat – ikszelgetett összevissza sietve Zsolti. Kardos odaért hozzá, és kikapta a kezéből.

– Ezért elégtelent kéne, hogy adjak – szidta le.

– Ne aggódjon, tanár úr – bólogatott Zsolti. – Biztosan az lesz. Az osztály felnevetett, Kardos pedig úgy döntött, totálisan elege van belőlünk, úgyhogy a naplóval együtt a hóna alá csapta a teszteket, és kiviharzott a teremből. Ahogy kilépett, az a-s fiúk bedugták a fejüket az ajtón, és mikor megpillantották Andrist meg Robit, eldobtak két, vízzel teli lufit. Az egyik talált, Robi pólója tiszta víz lett, Andris viszont jó reakcióidőt produkált, hirtelen lehajolt, úgyhogy a neki szánt lufi Virág padján csattant szét, és azonnal eláztatta a mappáját.

– Jaj, ne, a rajzaim! – visította, és kapkodva megpróbálta felitatni a pulcsijával.

Azonnal odapattantam, és kirángattuk az elázott lapokat. A grafit szétfolyt, a temperával készült képek összetapadtak, Virág pedig a látványtól elsírta magát.

– Bocs, bocs – lépett felénk az a-s fiú. Virág szipogva vonogatta a vállát, és a lapokat próbálta szétszedni.

– Ti, hárman! – mutatott rájuk Ricsi, az a-s fiúk pedig megtorpantak. – Kifelé!

Ricsi felkapta Virág mappáját, és utánuk ment. Én meg elkísértem Virágot a mosdóba, hogy kezet és arcot mosson. Utóbbit azért kellett, mert miután szétszedte a lapokat, megdörzsölte a szemét, ami kék és sárga lett a festéktől.

A-sok: 5/1 – matekon Gazdag kinézett az ablakon, és megkérdezte tőlünk, hogy miért áll pár a-s fiú az udvaron tanóra helyett, és miért tartanak lapokat a nap felé fordulva. Mi állítottuk, hogy nem tudunk erről semmit. ☺ Ricsi sem… Tényleg.

Justine: 5/4 – írt mailt, már válaszoltam is rá.

Olvasókör: 5/5 – Flóra Ady-verseket olvasott fel. Karcsi, mondjuk, nem mert ránézni, de hazafelé sétálva elmondta, hogy nagyon tetszett neki. Mármint a vers. Na persze. ☺

Kinga: 5/5 – le a kalappal előtte. Minden órán megpróbált írni (bal kézzel!), és övé marad az '56-os főszerep. Mondjuk, nem csoda, ki merne vitába szállni a gipszelt karú Kingával???

☺

Jane Eyre: 5/5 – Végre kiolvastam! És imádom!