3. rész Egyedül szept 7-ig

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Emó)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV Dorián!!! <3 <3 <3

Érdeklődési kör: Dorián

Klubtagság: Emo; Pete Wentz; My Chemical Romance; AFC; Twilight

Név: Neményi Arnold

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar,   francia, angol

Magamról: „A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség, hogy az előbbinek határai vannak.” Albert Einstein

Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, elmélkedés

Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon; Moly.hu; Oasis

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Mindig jókedvű, vidám srác. J

Érdeklődési kör: természetjárás, tanulás, kutyasétáltatás, sudoku

Klubtagság: Gáborok klubja, Monty Python repülő cirkusza; stand up comedy

Név: Jacques Chatelain (Jacques)

Kor: 15

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: A nyári szünet merveilleux volt.

Érdeklődési kör: főzés, sudoku, beszélgetés

Klubtagság: Paris Je t’aime; Remi Gaillard, Gordon Ramsay; Tv Paprika

Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Állítsátok meg a földet, ki akarok szállni!!!

*

Cortez, este próba? J

*

Neményi! A te okoskodásodnak is lehetnének határai!!!

Érdeklődési kör: zenélés

Klubtagság: Jalapeno; Bassz gitárosok; Raszta vagyok; Korn; Bajnokok Ligája RulZ;  Honnan tudod??? – Hát láttam a Facebookon!”

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Kérnék mindenkit, hogy ne jelöljön be értelmetlen fényképeken! Nem vagyok kólásdoboz, fülbevaló, plüss, kavics, de még mogyoró sem!!!! Köszönöm!

Érdeklődési kör: versenyzés, skype, tanulás, suliújság, környezetvédelem

Klubtagság: Lovasok; Hogyan óvjuk környezetünket; 1000 tagot a fehér bálnák megmentéséért!; Még léteznek okos és szép emberek

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: James Hetfield

Érdeklődési kör: csak a Rock!!!; Wii; Guitar Hero

Klubtagság: I luv Máday; Amíg a föld kerek, mindig lesznek rockerek!; Antipop; Metallica

Név: Szenyor Nagy Zsolt (Zsolti)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Újabban verseket írok. Íme egy gyöngyszem:

„Ott áll, Ő, Máday Emilia, feje mindig lila.

Ugyan, Emilia, ne legyen ránk pipa!”by Nagy Zsolt

Érdeklődési kör: dobolás; emberek idegesítése

Klubtagság: Jalapeno; I luv Máday; Vágási Feri LoL; Bajnokok ligája RulZ;

„Matek órán megnézem hány óra… 9:30,

Megnézem félóra múlva… 9:35”,

„Mit olvastál utoljára? TV újság”

Név: Bernáth András (Andris, Andrew)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Ozzy Osbourne

Érdeklődési kör: Wii; rock zene; Guitar Hero

Klubtagság: AC/DC; Black Sabbath; Metálosok-rockerek; I luv Máday

Név: Felmayer Dávid (Dave)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: „Ami nincs fent a YouTube-on, az meg sem történt, amit nem talál a Google, az nem is létezik, aki nincs regisztrálva a Facebook-on, az nem is ember!”

*

Zenekarok menedzselését vállalom.

Érd.: e-mail, telefon, skype, msn, személyesen (suli vagy otthon, esetleg Zsoltiék garázsa)

Érdeklődési kör: sajnos nincs időm…

Klubtagság: Jalapeno; Bajnokok Ligája RulZ; Szám nélkül nem veszem fel a telefont!; Csak Apple;

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol

Magamról: „Nem vagyok flegma, sem bunkó, csak nincs kedvem hozzád”

Érdeklődési kör: gitár

Klubtagság: Jalapeno; SkaPunk; Born in the USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones

Augusztus 31., hétfő

Hurrá, vége a nyárnak! Oké, biztosan a világ legbénább tinije lehetek, valószínűleg ez a mondat egyetlen velem egykorú szájából sem hangzik el, de őszintén nem érdekel, akkor is totál feldob a holnapi sulikezdés! J Persze a nagy várakozásban a nap csigalassúsággal telt, sőt, sokáig úgy tűnt, hogy soha nem fog véget érni. Tipikus. Mindegy, amíg anyut vártam (szülőire ment), megpróbáltam elfoglalni magam, olvastam kicsit, de a béna izgalom miatt nem kötött le a könyv, átnéztem az ápiszban vásárolt cuccaimat (csak a szokásos, tollak, füzetek), majd pakolgattam kicsit a szobámban. Aztán inkább úgy döntöttem, hogy összegzem a nyaram, ha már végre vége. Nos, az eredmény: A legjobb dolgok a nyáron:

– Virággal, aki hivatalosan is a besztfrendem, baromi sokat lógtunk együtt, amikor nem az apukájával és a mostohaanyjával (Kriszti, de Virág csak úgy nevezi: A NŐ) töltötte az idejét, akkor szinte mindig átjött, és Simseztünk, meg DVD-ztünk, meg megpróbáltuk elsajátítani a jóga alapjait a videómegosztóról (kevés sikerrel). Szóval úgy általában elvoltunk.

– Arnolddal is igen sok időt töltöttem, könyvtárba jártunk, meg néha lógtunk a városban, de volt, hogy csak a kertben ültünk és olvastunk. Nagyon örültem a társaságának, mert azon túl, hogy őt tartom a világ legintelligensebb, legértelmesebb és legokosabb emberének, a vele eltöltött délutánok során sikerült visszaszereznem azokat az agysejtjeimet, amik akkor pusztultak el, amikor Virággal Robert Pattinson nevű kutyáját sétáltattuk és órákat csevegtünk arról, hogy Pete Wentz szerinte mennyire, de mennyire nagyon kúl. J

– A könyvek, amiket kiolvastam. Bár Arnold könyvlistáját meg sem közelíti, mégis sikerült elég sokat „elfogyasztanom”. Az összes kötelezőn túl további tizenkét regényt olvastam ki a nyáron (hármat franciául, ha már egyszer francia alapítványi suliba járok). Úgyhogy szinte végigolvastam a szünetet, és nem mellesleg mindegyik könyv tetszett.

– Sikerült szépen lebarnulnom, ami miatt, mondjuk, kijöttek a szeplőim, de nem számít, mert legalább van színem, és a hajamat is kiszívta a nap, így nem világosbarna, hanem, mint minden nyár végén, sötétszőke. Hurrá. J

– Az osztálytársaim, akikkel sikerült tartanom a kapcsolatot a nyári szünet alatt is (erre általánosban soha nem volt példa).

Majdnem mindenki ultraelfoglalt volt a szünetben, mégis írtak mailt meg sms-t, és ez igazán jólesett, feldobták az amúgy unalmas, tétlen és hosszú napjaimat.

– Esküvő! J Virág apukája a nyáron újraházasodott, és mint Virág legjobb barátnőjét, engem is meghívtak. A szertartás szép volt (bár ne lett volna olyan átkozottul kényelmetlen a cipőm!), meg jól is éreztem magam. Kár, hogy Virág, aki még mindig kissé túlérzékeny a szülei válása miatt, nem volt boldogabb, mert így az összes fotón „emós koszorúslányként” totál fancsali képet vág.

– Nyaralás anyuékkal, Egy hét, tengerpart, egymillió fok, olvasás a homokban fekve. Ez nagyon-nagyon jó volt akkor is, ha anyu a szabija alatt sem tudott leállni (meteorológus lévén folyamatosan az eget kémlelte), és akkor is, ha apu nem kapcsolta ki a mobilját, így szinte az egész hetet végigkonzultálta valami kollégájával. Ennek ellenére tényleg jól telt a nyaralás, bár tizenöt évesen, millió komplexussal nem rajongtam kifejezetten a „bikiniben fogok mutatkozni” dologért, de be kellett látnom, hogy nem ülhet az ember felöltözve a napernyő alatt, mert az fura. Oké, kivéve Virág esetében, aki durván emós, emiatt ő tényleg így nyaral. J

– Cortez, akit sikerült végigkövetnem a közösségiken a szünet alatt. Hiába volt a szüleinél Amerikában, majd augusztus végén Ricsiékkel a Balcsin, hála a technikának, a közösségi portáloknak és a Twitternek, bármikor csekkolhattam, hogy mi van vele. Jó, lehet, hogy ez szánalmas, de sokkal könnyebb volt követni a tweetjeit, mint remegő gyomorral megkérdezni tőle a neten, mi újság.

Hát, kábé ennyi jó dolog történt velem a nyáron, és akkor most jön a feketeleves. A legrosszabb dolgok a nyáron:

– Unalom, unalom, unalom! Azokon a napokon, amikor Virág nyaralt, Arnold nem ért rá, egy mailem sem jött, nem kötött le a net, kiolvastam mindent, amit találtam otthon (beleértve még a csokipapíron lévő infókat is), anyuék dolgoztak, egyszóval semmi, de semmi nem történt, olyankor nehéz volt.

– Hiányzott a suli! Komolyan, ez gáz, de akkor is. Hiányoztak a többiek, hiányzott a rendszeresség, a tanulás meg hogy lekössenek valamivel. Néha még egy rajzórát is bevállaltam volna, csak legyen már vége a nyárnak! Hű, ez tényleg elég drasztikusan hangzik. J

– Cortez. Kaptam tőle két mailt a nyár folyamán, mindkettő körlevél volt. Ennyi, semmi több. L

– A többiek nyara. Valószínűleg mindenkinek élvezetesebb és eseménydúsabb szünete volt, mint nekem, a netre feltöltött képek és állapotjelentések alapján kétlem, hogy lesz alkalmam megszólalni az első héten. Jacques, a francia osztálytársam egész nyáron Párizsban volt, Virág két hétig Korfun, Arnold a szüleivel Madridban. Andris és Robi valami elképesztő Guitar Hero-csúcsot döntött, a két kocka Twitter-oldalán valami olyasmit láttam, hogy hetvenkét órán át játszottak, pár perces megszakításokkal. Őrültek. J Kinga lovastáborban volt, előre rettegek a beszámolójától, már a Facebook-

bejegyzései alapján is ultranagyképű, úgyhogy várom a megaláztatást. Hurrá. És végül a „balhés négyes”, vagyis a suli egyik legmenőbb társasága, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti, akik augusztusban a Balcsin Ricsiék nyaralójában lógtak (szülői felügyelettel, ha jól tudom, Ricsi anyukája volt végig velük) és leginkább zenéltek. Hát, nagyjából ennyit az osztálytársaimról és az eseménydús szünetükről. Hoppá. Kihagytam valakit. Zsidák Gábor.

Gáborról annyi információm van, hogy… Nem, nincs semmi. Akkor lehet, hogy valakinek bénább nyara volt az enyémnél. Hurrááááá!

Anyu majdnem nyolcra ért haza, a szülői értekezlet kissé elhúzódott, így nem tudott vacsorát főzni. Apuval komolyan örültünk. Szívből. J

– Haller tanár úr borzasztóan lelkes – mesélte anyu a szülőin történteket, félig behajolva a hűtőbe. Ez nem lepett meg, az ofő hajlamos túlpörögni… – A Szent Johannában rengeteg új program lesz, új szakkörök és… – folytatta, majd mosolyogva megakadt rajtam a tekintete. – De tudom, hogy most csak az érdekel, hogy a kis barátaiddal újra találkozz…

– Hát, igazából tényleg jó lesz újra látni őket. Néhányuk igazán hiányzott… – sóhajtottam. Anyu kicsit félrebillentette a fejét, ez tipikusan a „jaj, de bájos ez a kamaszszerelem dolog” nézése volt, ami szerintem tökre lealázó, olyan, mintha kinevetne érte, vagy valami ilyesmi. Pedig az, amit Cortez iránt érzek, nem afféle szeszélyes, gyerekes dolog. Ez igenis komoly!

Anyu még elhadarta, amit a szülőin hallott, aztán megengedte, hogy a szobámban vacsorázzak. Becsuktam magam mögött az ajtóm, majd tányérral az ölemben lehuppantam a babzsák fotelemre, és miközben ettem, benyomtam a notebookom. Az msn estére fullon volt, valamennyi osztálytársam a neten lógott, a nevük mellett mindenféle fura üzenet. Bemásolom: Virág (I Luv Pete Wentz, holnap suliiiiiiiiii) – állapota elérhető. Arnold (indiszponált) – állapota nincs a gépnél. Zsolti – The King (egészen biztosan nem akar iskolába menni) – állapota elérhető. Ricsi (Tony Hawkot jáccccom) – állapota elfoglalt. Dave (Maffiózókat nézek, de közben elérhető vagyok mobilon) – állapota nincs a gépnél. Andris (WoW) – állapota elfoglalt. Robi (WoW) – állapota elfoglalt. Jacques (bonsoir) – állapota elérhető. Kinga (holnap reggel 7:45-kor találkozunk) – állapota elfoglalt. Gábor (végre suli, jó lesz újra találkozni a barátokkal) – állapota elérhető. És végül, amitől automatikusan megdobbant a szívem, Cortez (nevermind) – állapota elfoglalt.

Mosolyogva olvastam az üzeneteket, aztán automatikusan fogadtam Virág videóhívását.

Miközben vacsoráztam (felvágott, Medve sajt, két kifli, joghurt, paradicsom, uborka), Virággal a webkamerán keresztül azon tanakodtunk, hogy milyen lesz tizedikesként a Szent Johannába menni. Hű.

Izgalom: 5/5 – nagyon várom a holnapot. J

Ruha: 5/1 – te jó ég, még nem tudom, mit veszek fel!!! Ebből őrült hiszti lesz reggel. J

L. M. Montgomery Váratlan utazás-.  5/5 – csak most fogom elkezdeni olvasni, de Anne Shirleyből kiindulva nyugodt szívvel adok rá 5-öt. J

Cortez: 5/5 – holnap látom. Holnap látom!!! Áááá.

Szeptember 1., kedd

Egy igen rémes, forgolódásokkal teli, izgatott éjszaka után sikerült olyan nyúzottan ébrednem, hogy borzalom. Ez jellemző. A tanévkezdés mindig lehetőséget ad arra, hogy megújulva, jó formában lássanak minket a többiek a hosszú nyár után. Nekem is ez volt a tervem, de mivel szétgörcsöltem magam azon, hogy milyen lesz újra látni Cortezt, nem tudtam aludni, így karikás szemekkel ébredtem. A karikás szem pedig nem új, hanem éppen a régi formám.

Óriási.

Anyu hagyott üzenetet a hűtőn, miszerint ma legalább 30 fok lesz délután, meg hogy az uzsonnám a hűtőben van. Ezután következett a reggel azon része, amire nem vagyok túl büszke. A toporzékolós, „mit vegyek fel” félóra. Szegény apu próbált kamaszkezelő szakkönyvből megoldást találni, de mire fellapozta a „mit tegyünk, ha a gyermekünk megvadul és tépi magán a világoskék pólóját” részt, addigra lenyugodtam. Szerencsére a szüleim irtóra felkészültek, minden problémát, reakciót és viselkedést átlátnak, komolyan, ezerszer többet tudnak a kamaszokról, mint én, aki elvileg az vagyok. Virág szokás szerint a kapunkban várakozott, és ahogy kiértem, azonnal egymás nyakába ugrottunk. Egyébként Virág emósabb, mint valaha. Fekete haja leér az álláig, fél szemébe fésülve hordja, hátul pedig feltupírozza. Valamennyi ruhája összesen három színből áll: fekete, pink és lila. Ma pont egy fekete csőnadrágot vett fel pink tornacipővel és pink-fekete csillagmintás pólóval.

Kiegészítőként a karján körülbelül harminc vékony fémkarkötő csilingelt minden mozdulatra. Amíg apu kiállt, mi örömünkben ugráltunk egy sort, egymás szavába vágva, folyamatosan visongatva.

Amikor beszálltunk, apu valami olyasmi mondott, hogy „de hiszen tegnap este beszéltetek egymással”. Nem reagáltam, van, amit egy felnőtt sosem fog megérteni. Például azt, hogy hiába beszéltünk este Virággal msn-en, azóta eltelt tizenkét óra, és annyi idő alatt igenis borzalmasan sok dolog történt, még úgy is, ha abból nyolcat aludtunk.

Apu kitett minket a járdán, és miközben a kocsi elkanyarodott, némán néztünk az épületre az út túloldalán, ami felé minden irányból érkeztek a diákok. Kicsit megremegett a gyomrom, régóta vártam, hogy elkezdődjön, mégis, ahogy ösztönösen a bejárat előtti lépcsőre tévedt a tekintetem, szerettem volna visszafordulni, felrohanni a dombos utcán és meg sem állni hazáig. De nem tehettem. Jobb túl lenni az egészen” alapon indultunk meg Virággal, és miközben átvágtunk az úttesten, Virág biztatóan megszorította a karom.

– Ren, emó! – köszönt ránk messziről Ricsi; raszta haja egy fejpánttal volt hátrafogva. Háromnegyedes gatyát, deszkás cipőt és valami RATM pólót viselt. (Ez egy banda rövidítése, Virág később elmondta.) – Mi a pálya?

– Jujj, képzeld – vágta rá Virág, egyik lábáról a másikra állva, totál izgatottan.

– Jujj, mi' van? – gúnyolódott Ricsi tettetett érdeklődéssel. Én elmosolyodtam, Virág azonban nem vette észre a cinizmust, lelkesen kezdte magyarázni, hogy azt hiszi, a nyáron látta messziről AFC

Tomit. Ricsi amolyan „ez tényleg őrülten érdekes” bólintással inkább felém fordult és a nyaramról érdeklődött.

– Eltelt – feleltem szűkszavúan, és türelmetlenül néztem körbe. –

Többiek?

Persze igazából Cortez érdekelt, de mégsem kérdezhettem rá, az feltűnő lenne. Ricsi válaszra nyitotta a száját, de abban a pillanatban megállt mellettünk egy fekete autó, és Dave pattant ki belőle.

– Szia – köszöntem, mire Dave feltartotta az ujját, jelezve, hogy várjak egy kicsit, aztán beszélt pár szót a füléből lógó headsettel.

Mikor fontoskodva benyomta a gombot és immáron ténylegesen velünk volt, elnézést kért, de „ezt a hívást fogadnia kellett”.

Hát, Dave nem sokat változott, gondoltam. A következő pillanatban Zsolti lépett hozzánk, kezében egy doboz vaníliás karikával. Az érkezése alapján ő is megtartotta a reggeli jó szokásait.

Mármint a folytonos evésre gondolok.

– Csoki! – mondta (azt hiszem, köszönésnek szánta), miközben a szájából kiesett… talán egy fél karika. Zsolti nem zavartatta magát, körbekínálta a dobozt.

– Hogy telt a szünet? – kérdeztem úgy általánosságban a fiúktól.

– Várj, mutatom – pattant mellém Dave azonnal, előkapta a mobilját (valami „legújabb, brutális teljesítményű, érintőképernyős csoda”), és ujjaival lazán nyomogatta a képernyőt, amin sorban érkeztek a képek. A legtöbb a Balatonon készült, és ahogy megláttam Cortezt a felvételen, azonnal összeugrott a gyomrom. A kép alapján sokat változott a nyáron. Helyesebb, mint valaha.

Amíg a képeket bámultam, a többiek a sulikezdésről beszéltek.

– Azért szerintem klassz, hogy elkezdődött. Uncsi volt a nyár – vonta meg a vállát Virág.

– Én még bírtam volna. Legalább egy évig – röhögött Zsolti.

– Látod, azt én is kibírtam volna, ha egy évig nem jössz iskolába – szólalt meg egy nyers hang mögöttünk. Hátrafordultam, bár természetesen rögtön tudtam, hogy osztályunk harmadik és egyben utolsó lánytagja érkezett meg a maga bájos módján.

– Nyerítést hallok, elszabadult egy ló? – nézett körbe „riadt” tekintettel Zsolti, majd hangosan röhögött az eszméletlen poénján.

Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és végigmérte a fiúkat.

– Azon kívül, hogy bénán zenélgettetek és valami nevetséges bandát alapítottatok, csináltatok valami értelmeset is a nyáron? –

kérdezte gúnyosan. Ahhoz képest, hogy totál lenézően viselkedett, teljesen tisztában volt a fiúk programjával, ergo fix, hogy követte őket Twitteren. Jellemző.

– Szerinted ez nem elég? Egész augusztusban próbáltunk – közölte Ricsi.

– Szánalmas – kontrázott rögtön Kinga. – Én lovastáborban voltam, edzettem, volt két díjugratóversenyem, háromszor próbáltunk a színjátszókörrel, csupán szorgalomból, ezenkívül kiolvastam a kötelezőket és elkészítettem egy táblázatot a félévre, hogy mindenben maximális energiával tudjak részt venni. Örülök, hogy egyedül én töltöttem hasznosan a nyaram – jelentette ki.

– Én is kiolvastam minden kötelezőt – védtem meg magam, mert úgy éreztem, Kinga ugyanúgy rám is célozgatott, mint a többiekre.

Mint mindig, most is kár volt megszólalnom, mert Kinga öt másodperc alatt alázott le a következő mondatával:

– Renáta, nem lep meg, hogy otthon gubbasztottál és a temérdek szabadidődben olvasással ütötted el az időt, mi mást is tehettél volna?

A szám szélét rágva némán néztem, ahogy felmegy a lépcsőn. Hát igen. Kinga nem változott sem stílusban, sem pedig kinézetben.

Ugyanolyan kegyetlen, szúrós nézéssel hallgattat el bárkit, és a fájdalmasan szoros copfja, valamint a tekintélyt parancsoló piros, rövid ujjú blúza sem tette barátságosabbá, sőt…

– A ló megvadult a nyáron – jelentette ki Zsolti, aki enyhén szólva nem jön ki Kingával. Mindannyian röhögve bólintottunk, Kinga év eleji belépőjét nem is lehetett komolyan venni.

A többiek lassan elindultak a lépcsőn, én pedig a fejemet kapkodva néztem körbe. Cortez! Miért nincs itt Cortez?

– Ricsi – szóltam halkan, miközben ketten lemaradtunk hátul. –

Cortez jön ma?

– Aha – bólintott. – Az előbb hívtam, elaludt. Éjjel a szüleivel beszélt – magyarázta, de csak fél szemmel figyelt rám, mert közben kezet fogott egy pár felsőbb évfolyamba járó diákkal, akik velünk egy időben érkeztek a portára. Mondjuk, rólam tudomást sem vettek, de ezt megszoktam. Ricsi és Cortez más eset, ők eleve idősebbek egy évvel (mindketten a tizenhetet töltik), meg aztán totál menőnek számítanak a suliban.

Mivel Ricsi a továbbiakban ügyet sem vetett rám, előresiettem a többiekhez. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, ami a táskánkon lévő kék-fehér, Szent Johannás passtartón lóg, közben kikerültünk két tanácstalan kilencedikest, akik nem értették, hogy most mit kell tenniük.

– Menj a portáshoz, húzasd ki a neved a listáról, aztán majd a titkárságon átveheted a kártyád – szólt rájuk Dave. A kilencedikesek hebegtek valami kösz-félét, mi pedig beléptünk az aulába. –

Taknyosok, fogalmuk sincs, hogy mennek itt a dolgok – legyintett Dave, amolyan „idősebb és bölcsebb vagyok tizedikesként” arckifejezéssel.

Szólni akartam, hogy egy éve mi is ugyanígy bénáztunk, de nem volt alkalmam, mert a Jeanne d’Arc-szobor mellett álló igazgatóhelyettes asszony arca felderült, amikor meglátott minket.

Vérszemet kapott, szinte csak erre várt.

– Máday – sziszegte Virág, de késő volt. A következő pillanatban fülsüketítő kiabálástól visszhangzott az egyébként is zajos aula.

– Felmayer Dávid, azonnal tedd el a telefonod! – üvöltött Dave-re.

– De igazgatóhelyettes asszony, fontos hívásban vagyok – kezdte Dave.

– Engem az sem érdekel, ha a Wall Streettel beszélsz, ez egy iskola, elteszed vagy én teszem el!

Dave „majd visszahívlak, apu” köszönéssel eltette a telefont.

– Virág, könyörgöm, megvakulsz, fésüld már ki a szemedből a hajad! – fogta a fejét Máday, mire Virág lehajtott fejjel kullogott tovább.

– Nagy Zsolt, miért, miért kell állva enned? Tudtommal nem vagy ló.

– Én nem, de ismerek az osztályban olyat, aki az – törölte le a morzsát Zsolti az arcáról, és teli szájjal a büfénél sorban álló Kingára röhögött.

– Roppant szellemes – bólogatott Máday türelmetlenül, aztán átnézett rajtam és a mögöttem érkezőket kezdte szemügyre venni.

– Pósa, a gördeszkádat két percen belül a szekrényben akarom tudni!

– Igenis! – jött Ricsi válasza a hátunk mögül, aztán hatalmasat röhögött az idősebbekkel.

Hát, kábé így érkeztünk meg tizedikesként.

Máday még mondani akart valamit, de elterelte a figyelmét egy kilencedikes lány, aki elvileg szoknyát viselt, de az olyan rövid volt, hogy inkább úgy tűnt, a pólója lóg le egy kicsit. Az ig. helyettes feje azonnal bevörösödött, és ész nélkül ordítani kezdett.

– Az alsó ruházat nélkül érkező kilencedikes diák azonnal idejön!

Az aulában lévő tanulók egy emberként fordultak szegény lány irányába, aki megtorpant a bejáratnál, majd rettegve és elég bizonytalanul lépegetett a tomboló ig. helyettes felé. Hát, nem lennék a helyében. Kilencedikesként kihúzni a gyufát, ráadásul első nap,

Mádaynál. Na, igen. Máday. Ha egyszer elkap, akkor véged.

Egyszerűen nem ismer kegyelmet. Többek között neki köszönhető, hogy a suliban nincs piercing, tetkó, miniszoknya, erős smink, mély dekoltázs, de még sötét körömlakk sem. A szülök persze hálásak, a diákok kevésbé. Ez van.

Virággal beálltunk a büfé sorába, közben pedig csendben nézelődtünk. Valamennyi diák csoportokban vonult, mindenki tele volt nyári sztorival, így elég nagy ricsaj keletkezett, de azért jól hallatszott a sulirádió, ami Bryan Adams Summer of 69  című dalával köszöntötte az érkezőket. Kakaós csigával a kezünkben mentünk fel a lépcsőn. Az első emelet utolsó terme a miénk (szemben az a-soké), úgyhogy Virággal lassan sétáltunk végig a folyosón, ahol igencsak nagy káosz uralkodott. Ricsi gördeszkázott (Máday még sosem kapta el, de rajta van az ügyön), a hírhedten undok és kirekesztő négy a-s lány a suliboxoknál trécselt, Zsoltit Dave kergette valamiért, kis híján fellöktek minket. És akkor még nem mentünk be a terembe. Ott még inkább elszabadult a pokol, ahogy beléptünk, őrült lármában és egy vitában találtuk magunkat.

– Kapcsoljátok már ki ezt a degenerált zenét! – csapkodta Kinga a lovas mappáját a padjához, folyamatosan üvöltve Andrissal és Robival, akik egy távirányítóval hangosították a teremben lévő tévét.

– Sziasztok – kiáltottam, de azt hiszem, senki nem hallotta meg.

Andris Metallica, Robi pedig AC/DC pólót viselt, amin automatikusan elmosolyodtam. A maratoni Guitar Hero hatására úgy tűnt, a kockák rockerek lettek! Vicces.

– Komolyan mondom, kiverem a kezedből, ha nem halkítod le! – rikácsolta Kinga.

A fiúk erre elszaladtak az ablak felőli padsorhoz (pont, ahol én pakoltam le), és onnan szekálták tovább Kingát, miközben a Seek  and Destroy  eszméletlen decibellel üvöltött a tévéből.

– Kaptunk távirányítót a tévéhez? – csodálkozott Virág, mire megráztam a fejem.

– Tuti, hogy a kockák hozták – vontam meg a vállam. Többek között Andris és Robi miatt bővül folyamatosan a házirend, akiket ez nem igazán zavar, állandóan sikerül kijátszaniuk, miközben mindenféle dekódert meg kábelt dugdosnak a tévébe, ahol így, a többi teremmel ellentétben, legalább ötven csatorna fogható. És ezek szerint beújítottak valami metál adót is. Óriási.

Ügyet sem vetve a hangzavarra, leültem az egyszemélyes padomba, és miközben Virág IM-et olvasott a mellettem lévő asztalnál, Kinga radírral dobálta Andrist és Robit, én kihasználtam az alkalmat és fellapoztam a Váratlan utazás t.

Jacques lépett be a terembe. Francia osztálytársunk érkezése eléggé feldobott, és láthatólag ő is boldog volt, hogy újra lát, mert rögtön az én padomhoz lépett, és „Bonjour, Réni” köszöntéssel ült le elém.

– Nézd már, itt van Zsák! – röhögött Zsolti, ahogy belépett a terembe.

Jacques kedvesen mosolyogva intett nekik, aztán Zsolti megdobta egy összegyűrt alufólia labdával. Mindketten lehajtottuk a fejünket, pedig nem kellett volna, mert Zsolti véletlenül Virágot találta el, aki letette a magazint, és visszadobta, de célt tévesztett. Dave idegesen lefogta a headset mikrofonját, lehajolt, és visszahajította. A következő pillanatban már repkedtek az alufólia labdák, a tévé továbbra is üvöltött, Kingával együtt, Andris és Robi kergetőzött, én Jacques száját szuggeráltam, hátha le tudom olvasni, hogy mit mesél, merthogy folyamatosan mondott valamit, Ricsi a gördeszkájával próbált ugratni (a tanári asztalra!!!), Gábor pedig az ajtóban őrködött.

Örömmel állapítottam meg, hogy komoly, érett és stabil tizedikesek lettünk.

– Jön Haller – mondta hirtelen Gábor, és visszaugrott a terembe.

A következő pillanatban mindenki a helyére pattant, tévé kikapcs, és mint a „kisangyalok” vártuk az ofőt.

Haller tanár úr becsukta maga mögött az ajtót, és töprengve feltolta az orrán a szemüvegét.

– Innen jött ez a rémes zaj?

– Az a-sok voltak – kiáltotta Zsolti.

– Értem – bólintott az ofő, és mosolyogva végignézett rajtunk. Azt hiszem, meghatotta, hogy újra lát minket, pedig annyira nem voltunk szívderítő látvány. Virág az újságból tépkedett ki Pete Wentz-

képeket, Ricsi a fingerboardját tologatta a padján, Zsolti vonalzóval bökdöste az előtte ülő Kinga fejét, aki próbált mereven maga elé nézni, és időnként idegbeteg módon hátracsapott. Dave zenét hallgatott a telefonján, Andris és Robi PSP-vel látszott a pad alatt.

Egyedül Gábor, Jacques és én figyeltünk.

– Üdvözlök mindenkit a tizedik évfolyamon – húzta ki az ofő a zsebéből a kis beszédet, amit nekünk írt. Sajna tovább nem olvashatta, mert Ricsi egy hangos „Üdv!” kiáltással, fél kezét felemelve intett az ofőnek, mire a teremben kitört a röhögés.

Szegény ofő totál kiesett a szerepéből, úgyhogy a padokat pásztázva rátért a hiányzókra.

– Cortez – üvöltötte Zsolti.

– Tehát Antai-Kelemen Ádám – jegyezte le az ofő, de Ricsi rögtön beleszólt, hogy Cortez elaludt, második órára jön. – Értem.

Még valaki?

– Arnold, de mindjárt jön – szóltam. A következő pillanatban nyílt az ajtó, és Arnold lépett be nyugodtan, láthatólag egyáltalán nem sietett.

– Arnold, első nap késni? – cicegett az ofő.

– Elnézést, tanár úr, de ma reggel sokat töprengtem, és érdekes paradoxont véltem felfedezni a… – kezdte, mire az ofő egy legyintéssel félbeszakította.

– Rendben, menj, gyorsan ülj le…

Mosolyogva néztem Arnoldot, aki kilencedikben bizonyította, hogy milyen tudással rendelkezik, így bármikor kivágta magát a késésből. A legtöbb tanár ezért csak legyint, komolyan, még ők sem mernek szólni, mert tartanak a kimerítő magyarázattól. J Arnold elsétált a padom mellett, arcába hulló tincsei között találkozott a tekintetünk, mosolyogva tátogtam egy „sziát”, aztán elhaladt mellettem. Fél vállára dobott katonai hátizsákján millió kitűző csilingelt, ahogy minden lépésnél összeütődtek. Arnold bevágta magát a középső padsor utolsó padjába, fellapozta a regényét, és azonnal olvasni kezdett.

Már csak egy hely volt szabad, mögöttem. Cortezé.

– Nos, remélem, jól telt a nyár! – kulcsolta össze az ofő maga előtt a kezét. Érdeklődő arcot vágott, azonban hamar összeszaladt a szemöldöke, amint legalább kilencen kezdték üvölteni a nyár legnagyobb sztoriját (Zsolti), poénját (Ricsi), versenyét (Kinga), találkozását (Virág azt hiszi, látta AFC Tomit) stb. Szegény Haller bólogatott meg kapkodta a fejét, végül egy „örülök, hogy jól éreztétek magatokat” mondattal lezárta az egészet.

– Most pedig – ellenőrizte az óráját – hallgassuk meg az évnyitó beszédet.

Az ofő bekapcsolta a teremben lévő tévét, ahol Charles Borrel igazgató úr (alias Borrel Károly) röviden köszöntötte a régi diákokat és a két új kilencedikes osztályt. Aztán a képernyőről szinte kilökték az igazgatót, és ijesztően közelről (még én is hátrahőköltem) megjelent Máday feje, aki szigorú arccal kiselőadást tartott a házirend bővítéséről.

– Huh, még jó, hogy nem 3D-ben néztük. Szörnyethaltam volna – közölte Dave, amikor a tévé képernyője elsötétedett.

– Felmayer, ne szemtelenkedj, a házirend bővítése fontos – szidta le az ofő. Dave vállat vont, és tovább játszott a telefonjával.

Körülbelül harminc másodpercenként néztem az órámra, és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön felgyorsítanom az időt, ami így, hogy állandóan csekkoltam, egyáltalán nem akart telni.

Örökkévalóságnak tűnt, mire végre megszólalt a csengő, és az osztály egy emberként pattant fel. Virág megállt a padomnál, fél szemmel rám nézett (a másikat eltakarta a haja), és kedvesen bólintott.

– Ahogy megbeszéltük, oké?

– Oké – sóhajtottam és feltápászkodtam.

Ahogy kiléptünk a teremből, nekem azonnal a torkomba ugrott a gyomrom, és dobolni kezdett a fülemben a vér. Az érzés leírhatatlan.

A folyosó másik végén állt, a lépcsőnél. Sötét, szinte fekete haja „most keltem fel” kuszán állt, és mosolyogva beszélgetett a körülötte állókkal (akik egyre többen lettek). Fekete, kapucnis pólót, farmert és fekete-fehér deszkás cipőt viselt, nyakán feszült a fa nyaklánc, ami totál menőn néz ki. Fél kezében a gördeszkáját fogta, másikban egy üveg kólát, amibe néha beleivott. Annyiszor, de annyiszor elképzeltem a nyáron, hogy milyen lesz újra látni. Hát, őt ilyennek képzeltem. A találkozást már nem.

Cortez fél vállán megrántva a táskáját elindult a folyosón felénk, közben Ricsiékkel röhögött. Egy rakás diák, akik piócaként lógtak rajta, rögtön követte. Az a-s lányok (köztük Edina, a Cortez-őrült) elsétáltak mellettük, közben kórusban nyávogták, hogy „szijaa,

Cortez”. Komolyan, az egész olyan volt, mint egy béna tinifilmben, amikor megérkezik a legmenőbb diák és szinte megáll az élet. Csak ez nem film volt.

A torkomban dobogó szívvel néztem, ahogy felénk sétál, és bár Virág bátorítón megszorította a karom, nekem végem volt. A gyomromban az egész nyáron át békésen szunyókáló lepkék egyszerre ébredtek fel, és úgy döntöttek, hogy ki akarnak szabadulni.

A saját szívverésemen kívül semmit nem hallottam, pedig mindenkinek mozgott a szája, ergo beszéltek. Lassított felvételként érzékeltem az egészet. Cortez lehajtott fejjel, mosolyogva lépett még egyet, lassan megemelte a fejét, ránk nézett, nyitotta a száját… És itt vége a lassított felvételnek. – Sziasztok – köszönt, és bement a terembe. A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Ennyi? Erre vártam két hónapot? Annyi, de annyi mindent akartam kérdezni és mondani!. Hogy hogy telt a nyara, meg milyen volt a szüleinél Amerikában. Meg hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudtam megköszönni kilencedik év végén, hogy miatta nem buktam meg rajzból. És hogy hiányzott, meg hogy sokat néztem a neten, és szívesen váltottam volna pár szót msn-en, de mindig offline volt.

Meg hogy év végén el sem tudtam köszönni tőle, és ez annyira bántott egész nyáron… Igen, sok mondanivalóm lett volna. De mivel Cortez egy laza köszönéssel lerendezett, mindent megtartottam magamnak. Klassz.

Csengetéskor bementünk a terembe (addig Virág próbált magamhoz téríteni, mert kicsit összezuhantam), és beültem a padomba. Idegesen kopogtattam az asztalon, körbe-körbe néztem, végül erőt vettem magamon és hátrafordultam. Cortez sms-t irt a telefonján, felnézett rám, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Mivel azonnal elvesztem a sötétkék szempárban, zavartan elkaptam a fejem és visszafordultam.

Magamban gyorsan összegeztem a dolgokat. Körülbelül százötven év, mire Cortez szemébe birok nézni tíz másodpercnél több ideig. Utána még kétszáz, mire tudok vele úgy beszélgetni, hogy nem kapok hányingert és nem pirosodik ki a fejem. És további ezer, mire összeszedem minden bátorságom és megmondom, hogy szeretem. Óriási, tehát ezerháromszázötven év múlva visszatérünk a dologra. No comment.

Az ofő bejött a terembe, és folytattuk az osztályfőnöki órát.

– Tanár úr – jelentkezett Dave azonnal. – Kinőttem a tesicuccom meg az ünneplőt is.

– Én is – üvöltötte azonnal Zsolti.

– Te inkább kihíztad – fordult felé összefont karokkal Kinga.

Zsolti ahelyett, hogy megsértődött volna, simán kiröhögte Kingát, aki azonnal „gyerekes és nevetséges” viselkedésről kezdett magyarázni.

– Rendben! – csitította el őket az ofő. – Akinek új méret kell, szünetben lemegy a titkárságra. Most pedig lediktálom a félév menetét.

Egész órán lázasan körmöltem, igyekeztem az első oldalhoz méltó „gyöngybetűkkel” írni, de sajna a tempó miatt kapkodva, kuszán sikerültek a sorok. Virág ötlete is meghiúsult, ő szeretett volna színes pontokat és alpontokat írni, lila kihúzóval kiemelni a fontosabb dolgokat, de már az elején lemaradt, végül egy „Ajj már, akkor nem írok” mondattal befejezte az egészet, ráborult a padjára és óra végéig aludt. Csengetéskor Arnolddal felráztuk, és mentünk szünetre.

Leültünk az udvar közepén kirakott padra (ez szinte a mi helyünknek számít), és amíg én a Váratlan utazás t   olvastam, Arnold az IPM-et, Virág csigalassúsággal másolta az ofő diktálását. Olvasás közben néha fellestem a lapokból, és az árkádok alatt ácsorgó Cortezék felé néztem, akik felsőbb évesek társaságában, borzalmas hangosan sztorizgattak meg röhögtek. Az udvaron lévő diákok közül mindenki kicsit irigykedve vetett rájuk egy-egy lopott pillantást. Hát igen. A gimi legmenőbb srácai, egy csoportban, az árkádok alatt.

Minden fiú álma köztük állni, minden lány álma, hogy észrevegyék.

Na persze.

Éppen lapoztam volna a könyvemben, amikor Virág az ölébe ejtette a füzetet, hirtelen kifésülte a szeméből a haját, és immáron két szemmel bámult az udvarra vezető ajtó felé.

– Mi az? – kérdeztem totál hiába, mert Virágnál se kép, se hang effektus lépett fel. Meg se hallotta, amit kérdeztem. Felvont szemöldökkel néztem arra, amerre Virág tekintette rabságba esett, aztán egy pillanat alatt zavartan összeráncoltam a szemöldököm.

A fiú, akit Virág bámult pislogás nélkül, egyértelműen új srác volt. A jó idő ellenére fekete-fehér csíkos, hosszú ujjú pólót viselt, amire rávett egy fekete rövid ujjút. Csőszárú fekete farmert hordott tornacipővel. Éjfekete haja, amely emósan a szemébe volt fésülve, erős kontrasztot alkotott fehér arcával. Merengő, bánatos tekintettel, csendben bolyongott az árkádok alatt. Kutattam az emlékeim között, aztán hirtelen beugrott. Év végén egy tizedikes elhagyta a Szent Johannát, ezért új diák érkezett a helyére tizenegyedikbe. És ezek szerint ő az. A Pete Wentz-klón. Az emók emója. Az, akit Virág pislogás nélkül, legalább két perce bámul.

Az udvaron lévő diákok vetettek rá egy rövid pillantást (oké,

Ricsiék kicsit többet, mert Zsolti beszólt valamit, amin hatalmasat röhögtek, az emós srác meg tovább sétált), de különösebb felfordulást nem okozott az új fiú. Illetve egy aprót mégis. Virágnál, aki hirtelen észhez tért és zavartan lehajtotta a fejét. Törökülésben ülve az összekulcsolt kezeit tanulmányozta, mintha csak baromi érdekes lenne, közben pedig rákvörös volt a feje. Arnold kérdőn rám nézett, aztán a titokzatos emós fiúra, végül unottan legyintett, és a fejét rázva tovább olvasott. Neki ez túl gyerekes. Nekünk egyáltalán nem.

Mosolyogva vállat vontam, és tudomásul vettem, hogy Virág egy pillanat alatt, kíméletlenül és végtelenül beszerelmesedett. Első látásra. Pont.

Ma csak négy osztályfőnöki volt, megint Hallerrel jött óránk.

Következett az órarend. Mivel Virág sokkot kapott a szerelemtől, neki is leírtam, ő inkább egész órán csendben maga elé bámult.

– Ne már! Szerdán duplamatek, duplafizika? Ki készítette ezt az órarendet, Hannibál Lecter? – üvöltötte Zsolti totál kiakadva.

– Kábé. Hétfőn első két óra Kardossal? Mennyi igazolatlanom lehet egy évben? – számolgatott Cortez kissé megrettenve a hét eleji találkozástól a magyartanárral.

– Jaj, ne! – kaptam a szám elé a kezem, mire mindenki felém fordult.

– Reni, valami probléma van? – kérdezte az ofő.

– Nem, semmi – ráztam a fejem.

– Talán a csütörtöki órarend nem kedvez Renátának. Szegény – mosolyodott el gúnyosan Kinga. Annyi emberség volt az arcán, mint egy éhes leopárdnak.

– Ja, tényleg – röhögött fel Dave. – Csütörtök rajz, művtöri egymás után.

– Ren, neked véged – dobott hozzám Ricsi egy tollat. Lehajoltam és felvettem, közben kínosan elmosolyodtam.

Miért? Miért van az, hogy minden osztálytársam megretten a magyartól, a matektól vagy esetleg Gondos ijesztő fejétől a kémialaborban, én pedig a rajztanártól készülök ki? Ez nem fair!

Mennyire kúl, hogy mindenki sebtében másolja a matekházit és görcsöl tézé alatt? Nekem ezzel sosem volt gondom. Bezzeg egy csendélet. Jobban megizzaszt, mint a sulikörök Korponay tanárnőnél.

Jaj nekem.

Kicsöngettek a negyedik óráról, és minden diák rekordidő alatt, körülbelül négy perc átlaggal hagyta el a sulit.

Virággal és Arnolddal a dombon felfelé baktattunk, és igyekeztünk a fák árnyékában megvitatni az első napot.

– Hát, van, ami nem változott – mondta Arnold eltűnődve.

–Például? – kérdeztem, aztán lassítottam, mert szúrni kezdett az oldalam. Már egy éve, hogy a II. kerületbe költöztünk, de a hegyen felfelé való séta még mindig kifog rajtam, pláne, ha leszakad a hátam a táskától.

– Például az iskolai hierarchia, a kasztrendszer, „a menő eltapossa a gyengét” elv. Ez számomra érthetetlen, de még érthetetlenebb a tinilányok rajongása, akik úgy somfordálnak és sustorognak bizonyos tagok körül, hogy nézni is rossz.

Csendben lapítottam, mert pontosan tudtam, hogy Arnold mire és kikre gondol. Legjobb barátom lévén soha nem nézte jó szemmel, hogy odavagyok Cortezért, hogy Ricsiéknek önként átadom a házim és segítek, ahogy csak tudok. Szerinte kihasználnak. Lehet.

Mindenesetre ezáltal van velük egyfajta kapcsolatom akkor is, ha ez minimális. Persze nem okolom Arnoldot, amiért így látja, hiszen nekem akar jót. Így az ilyen megjegyzéseit általában nem reagálom le, csak hallgatok, jelezve, hogy megértettem. Vele eszembe sem jutna vitába szállni, egyrészt, mert Arnold érvelése bárkit a földbe döngöl, másrészt pedig, ami a nagyobb gond, átkozottul nem kedveli Cortezt, és félő, hogy egy megjegyzésem alapján úgy ítélné meg, hogy szembeszállok vele Cortezért. Ezért csendben bólintottam.

– Hű – szólalt meg Virág annyira hirtelen, hogy mindketten ránéztünk. – Láttátok az új srácot?

– Aham – bólintottam, visszatartva a nevetésem.

– Hű – sóhajtotta ismét.

– Örülök, Virág, hogy összetetten és kimerítően megfogalmaztad az érzéseidet – gúnyolódott Arnold.

– Hagyd már – löktem meg nevetve.

Otthon átnéztem a mintegy tíz kiló tankönyvet, amit hazacipeltem, majd az új órarendem alapján bepakoltam holnapra. Miközben anyu vacsorát készített, én megmostam egy almát, és felültem a konyhapultra.

– Mi volt a suliban? – kérdezte két klopfolás között. Tippem sincs, mit klopfolt, a vacsiban nem volt hús. Mindegy.

– Semmi extra – vontam meg a vállam. Kár volt. Anyu szemöldöke összeszaladt. Tilos, tilos egy szülőnek azt válaszolni, hogy „semmi nem történt a suliban”! Mikor tanulom már meg?

– Semmi extra, első nap? – kérdezte gyanakodva. – Reni, a kamaszválaszok közül a leggyakoribb, a „semmi nem volt az iskolában”. Ez a válasz elfojtott problémákat rejt, megaláztatást, sok esetben a tinédzser zavarodott és kiszámíthatatlan…

– Anya! – szakítottam félbe, mielőtt még rám fogná, hogy mindenféle bajom van. – Oké – sóhajtottam. – A többiek jó fejek, jó volt újra látni őket. Sztorizgattak a nyárról, mindenki elmesélte, hogy mit csinált. Néhányan, mint például Dave, többször is. Összesen hétszer. – Kutattam az agyamban. – Jött valami emós srác a tizenegyedikbe, Virág első látásra beleesett, Arnold lesajnálta. Aztán az ofő totál lelkes, vinnünk kell posztereket a teremben lévő plakáttartóba, de ezen összevesztek, mert Kinga lovat akar, Andris és Robi metált, mert ők most rockerek, Ricsi gördeszkát, Virág AFC

Tomit, Dave pedig magát… – hadartam. Beleharaptam az almába, megrágtam párszor, közben anyu türelmesen várakozott. Végre lenyeltem, és folytathattam. – Az a-s lányok gonoszabbak, mint valaha, azt hiszik, hogy menők, ami igaz is, de mindegy. Kinga kíméletlen, ma összesen hétszer tett rám gúnyos, megsemmisítő megjegyzést, legalábbis addig számoltam. Asszem, ennyi – vontam meg a vállam.

– Értem. Nem hagytál ki semmit? Vagy senkit? – kopogtatott anyu türelmetlenül a konyhapulton.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Mi van a hősünkkel?

Aha! Szóval erre ment ki az egész. Cortez érdekli. Ráadásul úgy tűnik, ez a „hős” dolog megmarad; amióta Virág kilencedikben rajzolt nekem egy szuper Cortez mangát, anyu csak így nevezi.

– Hát, Cortez jól van – legyintettem, és szerettem volna hamar túl lenni ezen a beszélgetésen. – Felnézek a netre vacsi előtt.

– Rendben. Tudod, hogy hétköznapra visszaállt a netkorlátozás, ami annyit jelent, hogy iskolaidőben napi…

– …egy óra. Tudom – fejeztem be anyu helyett, aki lassan nehezebben éli meg a kamaszkoromat, mint én.

Az msn azonnal betöltött, és szinte még át sem tudtam nézni, hogy ki van online, amikor Virág videóhívást indított.

– Reniiii! – kiáltotta.

– Baj van? – néztem bele a kamerába riadtan.

– Mindent tudok – sipította.

– Virág, nyugi. Miről van szó?

– Doriánról?

– Kiről?

– Dorián?

– Az meg ki?

– Dorián, akit szeretek!

– Ó – bólintottam. Tehát van neve. Óriási. – Mit derítettél ki?

– Bíró Dorián, tizenhét éves, tizenegyedikes. Átlinkelem.

– Oké.

Na jó! Virág konkrétan mindent kiderített a srácról, ami annyira nem nehéz. A közösségi keresőjébe beírta sulinak a Szent Johannát, és mivel évfolyamonként két osztály van, mindkettőben tizenkét diákkal, a találati arány hamar leszűkült. Szóval Dorián hamar meglett, de azért mégis durva, hogy egy óra alatt még a kedvenc színét is megtudjuk valakinek, akit csak egyszer láttunk. Doriánnak körülbelül hat közösségi lapját néztem át hirtelen, és egész idő alatt azon vacilláltam, hogy ez vajon helyes-e. És hogy jó-e az, ha az első beszélgetésük előtt Virág tudja, hogy mit szeret, mit gondol, olvassa a blogját, megnézi a képeit… fura dolgok ezek. Oké, nem vagyok egy modern gondolkodó, emiatt a legtöbben cikinek is tartanak, de nem lenne jobb, ha az emberek az őrült kattintgatás előtt beszélgetnének? Rendben, hivatalosan is ódivatúnak minősítem magam. No comment. J

– Ez klassz – bólintottam.

– És láttad a képeit? Az a halálfejes pólós kép, úúú, na, az a kedvencem. Beállítom háttérképnek!

– Virág, Virág! – tettem fel a kezem. – Még nem is ismered.

Maradjon Pete Wentz a háttered, legalább, amíg nem köszöntök egymásnak Doriánnal.

– Miért? Hiszen szeretem! – pislogott Virág a kamerába.

– Oké,  én értem – kezdtem, aztán megakadtam. Hogy tudnék én tanácsot adni Virágnak, amikor a magam dolgát is képtelen vagyok irányítani? Nekem is ott van Virág Cortezről készült rajza az íróasztalom fölötti tükrön. Én is lementettem a képeit. Én is úgy estem bele, hogy egy szót sem váltottunk. – Tedd háttérnek – bólintottam végül.

– Oksi – tapsikolt Virág a kamerába.

Hiába, a netkorlátozás húzós dolog, alig beszéltünk Virággal, amikor anyu szólt, hogy kész a vacsora és letelt az időm. Na, ez nem fair. Egész nyáron untam a netet, sehol nem volt senki, erre sulikezdéskor mindenki az msn-en lóg, nekem meg korlátozva van.

Pech.

Vacsora után a babzsák fotelemben ülve olvastam, amikor kopogtak az ajtómon. A könyvet az ölembe téve felnéztem. Apu lépett be a szobámba.

– Milyen volt az első nap?

– Káosz – feleltem egyszerűen.

– Az jó – mosolyodott el megértően, aztán megállt az asztalomnál, felkapott egy-egy tollat meg noteszt, forgatta az ujjai között, aztán visszarakta, és inkább zsebre tett kézzel tanulmányozta az íróasztalom fölötti tükröt, amit szétdekoráltam. Beatles-kép, Cortez manga, Virággal közös, „felfelé nézünk emósan” fotó, néhány post it- és egy könyvlista Arnoldtól.

– A Beatles még menő? – érdeklődött apu.

– Nekem igen. A korosztályom szerint vérciki, de például Cortez nagymamájával azonos az ízlésem. Talán vele kéne lógnom – hadartam.

– Cinizmus? – ráncolta a szemöldökét apu.

– Öniróniának nevezném – bólogattam.

Apu pár pillanatig tehetetlenül ácsorgott a szobámban, aztán kiment. Láttam rajta, hogy szeretne tanácsot adni meg hogy tudja, hogy bajom van, de nem tudta elkezdeni. Tíz perccel később a konyhában találkoztunk. A titkos esti zugevésünk mindig jó alkalom arra, hogy amíg anyu tudta nélkül pótvacsorázunk, meg is beszéljük az élet nagy dolgait.

– Szóval ez a baj. Hogy Cortez nem vesz észre – bólintott apu, miközben beleharapott a vajas-mézes molnárkába.

– Hát, tulajdonképpen igen. Mert annyira elterveztem, hogy nyár végén majd az új énem lehengerli, meg minden. Még abban a béna tesztben is az jött ki, hogy belém szeret, amit Virággal töltöttem ki a nyáron…

– Értem. Nos, a fiúk néha furák. Tudod, sokszor nem mutatják ki az érzéseiket.

– Apu, Cortez azért nem mutatja ki, mert nincs neki. Irántam semmi. Nulla.

– Akkor talán felejtsd el. Nem éri meg szomorkodni miatta.

– Könnyű azt mondani – vontam meg a vállam. – De amikor meg észrevesz, akkor tök kedves. Mondjuk, ma pont nem vett észre, de… nem tudom. Nehéz. Cortez totál menő, minden lány összesúg utána.

A kilencedikesek is csak pislogtak rá, a felsőbb évfolyamba járók is az ő társaságát keresik.

– Népszerűségi index? – kérdezte apu.

– Kábé úgy néz most ki, hogy 60% Cortez, 30% Ricsi. A maradék meg eloszlik az összes többi diák között.

– Ajjaj – vakargatta meg a homlokát apu.

– Igen. Szerintem is.

Újra suli: 5/5 – nagyon hiányzott!

Cortez: 5/5* – nagyon hiányzott!

Cortez: 5/1 – nagyon nem szólt hozzám. L

Órarend: 5/2 – nagyon húzós. L

Virág: 5/4 – nagyon szerelmes. J

 Váratlan utazás:  5/5 – nagyon tetszik.

Szóismétlés: 5/1 – tényleg hatszor írtam, hogy nagyon? Jaj. L

 

Szeptember 2. szerda

Reggel némi hezitálás után rövid ujjú zöld pólót vettem fel trapézfarmerrel és kockás Converse-szel. Apu türelmesen várakozott, még akkor sem szólt, amikor hatodszorra szedtem ki a hajgumit a hajamból, mert nem tetszett, végül kiengedve hagytam. Virág a kapuban ácsorgott, és hát, ez a szerelem dolog nagyon jót tett neki, sokkal vidámabb volt, mint eddig bármikor. Oké, teljesen feketében volt, viszont a haját oldalra tűzte egy hatalmas, csillag alakú csattal, így mindkét szeme szabadon maradt.

A kocsiban némán utaztunk, a pár perces út után pedig kiszálltunk, és szinte egymás szavába vágva magyaráztunk. Tipikus reggel.

– És a zenék, amiket szeret! Én is ugyanazokat hallgatom! –

ecsetelte tovább Virág, hogy mit derített ki a neten imádott Doriánjáról.

– Az klassz – bólintottam.

– És egyébként is. Ott van az a kép, amin felfelé néz, és a szemébe lóg a haja, na az tök kúl és… – Virág megakadt, és nagyokat pislogva nézett rám. – Szomorú vagy!

– Dehogy – ráztam meg a fejem, mert nem akartam elvenni az örömét. – Na szóval, bejelölted? – tereltem el a szót magamról és a „Cortez nem vesz észre” című szomorú történetemről.

– Ááá. Csak csekkoltam.

Odaértünk a lépcsőhöz, ahol Zsolti, Ricsi és Cortez ácsorgott.

– Sziasztok – köszöntem. A fiúk csak intettek, és tovább beszéltek valami riffről. Csalódottan mentem fel a lépcsőn, és ezúttal nem is akartam palástolni, hogy mennyire rosszulesik Cortez viselkedése. –

Nem értem. Év végén tök jól kijöttünk egymással. Most meg rám se néz – sóhajtottam.

Virág szomorúan elmosolyodott, ami annyit jelentett, hogy ő sem tud mit mondani a dologra. Jaj nekem!

– Renáta! – szólt rám élesen egy hang az aulában, amitől teljesen ledermedtem. Máday. Jaj nekem 2! Mivel a ruhámon nem találtam kivetnivalót, kérdőn néztem az ig. helyettesre. – Órák után megbeszélés!

– Rendben – bólintottam megkönnyebbülten. Szerencsére csak a suliújságról van szó.

Virággal felbaktattunk a lépcsőn, és amíg én bánatosan merengtem, ő ide-oda tekergette a nyakát, láthatóan nagyon keresett valakit. J

A suliboxunkhoz érve kinyitottuk a szekrényeket, és bepakoltunk.

– Nocsak. A földet bámuló, magába roskadt Renáta és hű barátja, szótlan Virág. A suli legszánalmasabb diákjai – nyitotta ki mellettünk Kinga a szekrényét. Mi lehet rémesebb annál, mint hogy Cortez nem köszön és Máday rám ordít korán reggel? Nem kérdés.

Kinga. Ez volt a Jaj nekem 3! És még nyolc óra sem volt.

– Kinga, szállj le rólunk – ráztam a fejem fáradtan.

– Borzalmasak vagytok. Rátok nézek és elalszom.

– Akkor irányíts hozzánk pár insomniást! Hátha valakivel még jót is teszünk – vágtam rá és éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem.

– Pszt – jelzett Virág, és azonnal elbújt a szekrényajtaja takarásába. Végignéztem a folyosón, és láttam, hogy Dorián az egyik terem ajtaja előtt ácsorog. Sajna Kinga elég okos lány, rögtön észrevette, hogy valami van, ezért előbb Virágra (aki a szekrényébe bújt), rám (aki a folyosót bámultam), majd Doriánra nézett. Azonnal átlátta a dolgokat, és hangosan nevetni kezdett.

– Hagyd már abba! – förmedtem rá, de nem csillapodott, csak vihogott, totál kárörvendően.

– Ez annyira béna – törölgette a szemét, pedig nem is könnyezett.

Még hogy színjátszós! Na persze. – Most már Virág is rajonghat titokban valakiért!

– Kinga, fejezd már be! És halkabban! – kérleltem, mert féltem, hogy Dorián meghallja.

Kinga egy utolsót mosolygott, aztán legyintve elfordult tőlünk és kinyitotta a szekrényét.

Csak egy pillantást vetettem oda, aztán mégis sikerült sokáig néznem a nyitott szekrényajtaját. Múlt évben Vilmos herceg és egy halom ló bámult az ajtajáról, most azonban egy fiú. Ugyanaz a fiú, több képen, kettőn ráadásul Kingával.

– Ő ki? – szaladt ki a számon, mert bár Kinga egy vipera, mégis úgy tűnt, erre szívesen fog válaszolni. Nem tévedtem. Nagyképűen, lekezelően és nagyon gúnyosan, de közölte, hogy a képen Olivér látható, a barátja.

– Van barátod? – nyílt tágra Virág szeme.

– Virág, baj van a felfogásoddal? Mondom, ő itt Olivér, a barátom.

Még egyszer ránéztem a képekre. Olivér a lovak között, Olivér lovon ülve, Olivér és Kinga mosolyog a kamerába, háttérben lovak,

Olivér, ahogy ránevet a lóra… Kétségtelenül a lovastáborban találkoztak.

– Nos, ha megbocsátotok, amíg ti összesúgtok és titkon reménykedtek, addig én válaszolok a barátom sms-ére.

Kinga átdobta a haját a válla fölött, megperdült és fontoskodva bement a terembe. Totál lealázott minket. Ez annyira nem viselt meg, viszont az üzenete, ami a nyitott szekrényajtajából nézett ránk, az már inkább. Ha Kingának barátja van, az a vég. Innentől kezdve ez a trend, emiatt viszont mi, Virággal még cikibbek vagyunk. No comment.

Becsaptam a szekrényajtóm, és bár szívesen bementem volna a terembe, mivel Dorián a folyosó másik végén állt, kint maradtam Virággal. Csengetésig ácsorogtunk a saját termünk ajtaja előtt, és addig a következő beszélgetés zajlott le köztünk. Virág: „Idenéz?”

Én: ”Nem.” Virág: „Most?” Én: „Nem.” Virág: „Mit csinál?” Én:

Áll.” Virág: „Idenéz?” Én: „Nem.” Közben Cortezék szó nélkül átléptek köztünk és behúztak a terembe. Anélkül, hogy egy szót szólt volna.

Első órán rögtön egy új tanárral kezdtünk: megismertük Baranyai Zitát, a biosztanárt. Kedvesnek tűnik, lényegében végigbeszélgettük az órát, érdeklődött a nyárról, meg ilyenek. Sok minden nem derült ki róla, az első órán minden tanár ultralaza és jó fej,  Ha jól emlékszem, tavaly első rajzórán még Vladár is szimpinek tűnt. Haha!

J

Biosz után következett a fél osztály rémálma, a duplamatek.

Gazdag tanárnő közölte, hogy kemény évünk lesz, a tavalyi átcsúszók (voltak egy páran) szedjék össze magukat. Az év eleji „jaj lesz nektek” monológ után elfoglalhattuk magunkat, és miközben Gazdag adminisztrált a tanári asztalnál, a néma csönd halk duruzsolássá erősödött. Andris és Robi felült az első padokra, és halkan tévézett (valami zenecsatornát bámultak), Zsolti, Dave,

Cortez és Ricsi a hátsó padoknál nézett videókat Dave telóján, Kinga levelet írt (kézzel, papírra! Éljen a retro szerelem J), Jacques képregényt olvasott (Lucky Luke),  Gábor egyedül akasztófázott, hozzám pedig odaült Arnold és Virág. Amíg mi Arnolddal az IPM rejtvényét oldottuk meg, Virág előszedett egy üres füzetet, és elkezdte teleírni Dorián nevével.

– Mégis mit művelsz? – vetett egy pillantást Arnold Virág füzetére.

– Semmit – nevetgélt Virág zavartan.

Arnold kérdőn rám nézett, de én csak mosolyogva megráztam a fejem. Ha Virág tele akar írni egy egész vonalas füzetet Dorián nevével, akkor tegye. Infón Tölgyessy békén hagyott minket, teljesen lenyűgözte, hogy Andris és Robi milyen eredményt ért el a Guitar Hero-ban, és egy ideig képtelen volt elhinni, hogy majd’ három napig játszottak. Mivel erről felvétel is készült, csekkolták a YouTube-on.

Amíg ők ezzel foglalkoztak, mi Arnolddal Honfoglalóztunk, de négyszer mentett meg attól, hogy a harmadik játékos ledöntse a váram. Arnold csak hümmögött és rosszallóan nézett rám.

Ebédszünetben az udvarra mentünk, és mindhárman a gondolatainkba merültünk. A nap szikrázóan sütött, legalább huszonöt fok volt, a diákok többsége jókedvűen, teli energiával és élménnyel zajongott, a sulirádió vidám punk-ska zenét játszott, egyszóval minden olyan klassz volt, kivéve három mélabús arcot.

Igen, azok mi voltunk. Virág, aki maga elé bámulva ábrándozott,

Arnold, aki elítéli a jó hangulatot, mert feleslegesnek tartja, és én, aki a könnyeimmel küszködve bámultam Cortezékre, akik a szokott helyükön ácsorogtak zajosan, jókedvűen. Óriási.

Nap végére totál kikészültem, összeszámoltam, összesen huszonhárom alkalom lett volna, hogy Cortezzel beszéljek, de semmi. Nulla. Még csak felém se nézett. És még hátravolt a suliújság megbeszélése. A szerkesztőség termébe utolsóként érkeztünk Arnolddal, már mindenki ott volt. Kinga csettintgetett is az óráját nézve, jelezve, hogy késtünk, de nem izgatott, inkább Arnolddal leültünk. Én egy székre, ő a padra.

– Nos – csapta össze a tenyerét Timi, a főszerkesztő. – Örülök, hogy itt vagytok, remélem, jól telt a nyár, szép színetek van, nagyszerű, haladjunk – hadarta. Ez azt jelentette, hogy baromira nem érdekli semmilyen élménybeszámoló.

– Én készítettem fotókat, szerintem sokat felhasználhatnánk a magazinban… – szólt közbe Kinga.

– Miről?

– A lovastábor…

– Nem kell. Haladjunk – nyitotta ki a jegyzetfüzetét, és már kezdte volna, amikor Kinga felhördült.

– Már elnézést, de én komolyan sokat foglalkoztam a fotózással a nyáron, vethetnél egy pillantást a felvételekre…

– Kinga, őszintén senkit nem érdekelnek a lovak, nem rakhatjuk be az újságba. Biztosan nagyon szép képek, a lovak is szépek, meg ez így egyben őrült jó, tedd fel a netre. Most pedig haladjunk.

– De…

– Nincs de! – zárta le szigorúan. Hát, ha van valaki, akit Kinga nem tud manipulálni, az Timi. Nem véletlenül ő a főszerkesztő, a végzős lány hihetetlenül profi és kemény, és ez így van jól, pont ezért ennyire nívós és keresett a Szent Johanna havi magazinja. – A következőket kell S. O. S. megbeszélnünk – nyomott meg egy gombot Timi, mire a kivetítőn megjelent a grafika. – Három suliújságos ballagott el tavaly tizenkettedikben, köztük Dani, a fotós.

Ezek a helyek most szabadok. Tudom, hogy mindenkinek megvan a saját cikke, sokan szeretitek, még többen utáljátok, éppen ezért, a nyílt szakkörök hete előtt cserélhettek – magyarázta.

– Ez mit jelent? – suttogtam. Arnold kicsit lehajolt és halkan válaszolt.

– A jó témákat elosztjuk most, és ami senkinek nem kell, az marad a kilencedikeseknek a nyílt szakkörök hetén.

– Aha – bólintottam.

– Először is, a riport oldal. Érdekel valakit? – kérdezte Timi.

Automatikusan feltettem a kezem, de azt hiszem, Kinga egy másodperccel gyorsabb volt. Körbenéztem, még az a-s Krisztián lengette a karját. A suliújság riport oldala az egyik legmenőbb, ott jelenik meg az interjú, amit a legtöbben olvasnak.

– Sejtettem, akkor döntsünk. Mindenki kap pontosan két percet, hogy érveljen, miért neki adjam. Kinga, kezdheted. –hadarta Timi, és az óráját csekkolva már el is kezdte mérni Kinga idejét.

– Rendben – pattant fel Kinga. – Először is, interjút készíteni nagyon nehéz, ehhez kell magabiztosság, intelligencia és jó beszédkészség. Krisztián, te ezen a ponton ki is szállhatsz a versenyből – mondta Kinga gorombán, mire szegény Krisztián zavartan letette a kezét.

– Ezt majd én eldöntöm, de mondd tovább – szólt közbe Timi.

– Értem. Továbbá szükség van kapcsolatokra, kell, hogy az embert ismerjék, senki nem ad szívesen interjút Renátának, amikor az iskola 90%-a azt sem tudja, hogy kicsoda. Meg merem kockáztatni, hogy még némelyik tanár sem emlékszik rá.

– Kösz – sziszegtem.

– Sajnálom, de ez az igazság. Egy riporter rátermett, mer kérdezni, zavarba hoz, összezavar, a lényegre tör. Úgy érzem, ez az én szakterületem, ha én leszek a Szent Johanna iskolaújság új riportere, ígérem, egy kérdés sem marad megválaszolatlanul, lerántom a leplet, és addig üldözöm a riportalanyt, amíg zokogva be nem vallja, ami érdekli az olvasót. Köszönöm – mosolyodott el Kinga, bár a tekintete kissé eszelős volt.

A szerkesztőségben némi csend után hangos taps csattant fel, ami még több erőt adott Kingának, aki felvont szemöldökkel rám nézett.

– Te jössz.

Óriási, ezek után mit mondhatnék? Komótosan feltápászkodtam, és egy pillanatig haboztam, az agyam folyamatosan kattogott. Végül kínosan elnevettem magam, és megráztam a fejem.

– Sajnálom, embereket megalázni, kihasználni a zavarukat, majd arcátlanul megírni… ez tényleg Kinga asztala – közöltem. Kinga ügyet sem vetett arra, hogy ezzel a kissé negatív jellemzéssel mindenki egyetért, csak elégedetten hátradőlt.

– Én is így gondolom, jól döntöttél, Reni – szólt rám Timi. –

Maradt a fotós… Kinga, tedd le a kezed, nem vihetsz el mindent.

– De szeretném megkapni a fotós helyét is.

– Majd ha egyszemélyes újságot készítesz, minden te leszel benne. Most azonban örülj a riport oldaladnak. Tehát. Senki nem viszi, akkor marad a kilencedikeseknek. Reni, te cserélnéd a kultúrát?

– Nem is tudom. A könyvajánlót szeretem írni, azt megtartanám, de a film- és zenerovat nem igazán megy, ahhoz eddig is mindig kértem segítséget.

– Az ajánlókat nem lehet szétbontani, egyben van. Írod vagy nem?

– Írom – bólintottam, mert egy tizenegyedikes fiú és egy végzős lány már jelentkezett is a helyemre.

Tény, hogy a kultúra rovatot csak a film- és zeneajánlók miatt olvassák, a könyvajánlóm szinte senkit nem érdekel, pedig abba fektettem a legtöbb energiát (a zenét és filmet legtöbbször Virág tanácsára csaptam össze). De legalább egy olyan rovatom van, aminek egy részét olvassák. Még mindig jobb, mint a semmi.

– Maradt még a keresztrejtvény és vicc oldal – állapította meg Timi, kérdőn végignézve a társaságon.

– Én részemről kivenném. Totál béna, ráadásul kit érdekel? –

csattant fel Kinga.

– Virág például mindig megcsinálja az útvesztőt, szerintem sokan szeretik – feleltem.

– Mert Virág értelmi szintje alacsony – kontrázott Kinga.

– Nincs igazad – emelte fel Timi a jegyzetfüzetét, és beleolvasott.

– A statisztikák alapján a diákok 78%-a minden hónapban megcsinálja a keresztrejtvényt. 50% Gondos órája alatt, 25% osztályfőnökin, a többi eloszlik.

Arnold feltette a kezét, mire Timi automatikusan megrázta a fejét.

– Két okból nem kapod meg – kezdte. – Az első, hogy a te feladványodat biztos, hogy senki nem tudná megoldani. – Erre mindenki elnevette magát. Arnold unottan megvonta a vállát. – A másik komolyabb ok. Hogy neked mást szántam – fejezte be Timi.

– Mit? – kérdezte egyszerre Kinga és Arnold.

– Mivel végzős vagyok és ezermillió dolgom van, kezdve a szalagavató próbájától egészen az érettségiig, úgy döntöttünk, hogy Arnold lesz a főszerkesztő-helyettes, mindent ő szerkeszt, húz, és írat át, hozzám már csak jóváhagyásra jön az anyag – jelentette ki.

A teremben hirtelen csend lett, mindenki a hallottakat emésztette.

Timi szerint a Szent Johannában még soha, senki nem érte el ezt tizedikesként, mégis, amikor Mádayval egyeztettek, mindketten kizárólag rá gondoltak. Őszinte büszkeséggel néztem Arnoldra, tök meghitt pillanat volt, elvégre ez nagy dolog, meg minden. Sajna,

Kinga ocsúdott fel először a döbbenetből.

– Mi van??? – sipította, hangja megütötte azt a magasságot, hogy a közelében ülő Krisztián majdnem elájult.

– Rendben, végeztünk, Arnold és Kinga kivételével mindenki mehet, jó délutánt – szólt Timi, és kicsit szomorúan nézett utánunk, a szabad emberek után. Merthogy ő totál ott ragadt délutánra, tekintettel arra, hogy Kinga azonnal odapattant és érvelni kezdett Arnold kinevezése ellen. Szerintem még mindig ott vitáznak. J

Hazaérve bepakoltam a táskámba, kicsit begörcsölt a gyomrom a holnapi első két órától (rajz és művtöri Vladárral), aztán olvastam a  Váratlan utazás t.   Neteztem egy órát vacsora után, de azon kívül, hogy meghallgattam Virág tanakodását arról, hogy melyik Dorián-

képet nyomtassa ki és hordja magánál, és azon kívül, hogy amőbáztam egyet Jacques-kal, az égvilágon senki nem írt rám.

Cortez neve mellett a kis felkiáltójel pedig azt jelentette, hogy elfoglalt. Hurrá.

Suliújság: 5/5 – maradt a rovatom, Arnold a főszerkesztő-

helyettes, Kinga a riporter. Érdekes és főleg őrült vitás évünk lesz.

Cortez: 5/1 – nem is tudok mit mondani. Egész nyáron arra vártam, hogy… Á, mindegy.

Kinga: 5/2 – megnéztem a közösségin Olivért, Kinga barátját.

Tizenhét éves, debreceni (tehát távkapcsolat), lovaspólózik, és a feltöltött képei alapján (huszonnégy lovakról, tizenegy Kingáról) igazán kedveli Kingát. Hihetetlen, hogy valaki kedveli Kingát.

Dorián: 5/? – fura emós srác, csak bolyongani láttuk a folyosón.

Virág szerint kúl. Nem is tudom.

Holnap: 5/1* – jaj nekem 4! Jön a rajz.

Szeptember 3., csütörtök

Minden kétséget kizáróan totál béna vagyok, de úgy rettegtem az első találkozástól Vladárral, mint más egy duplaórás töritézé előtt.

Jellemző. Anyu az uzsonnámat csomagolta (sonkás, főtt tojásos, mustáros dolog, amit Zsolti fogyasztott el), közben pedig próbált nyugtatni.

– Új év, új esélyek. A tanár úr biztosan elfelejtette már, hogy voltak nézeteltérések köztetek.

Pislogás nélkül meredtem anyura. Képtelen voltam elfogadni, hogy ő ezt elhiszi. Először is Vladár nem felejt el semmit, a tanárok, főképp a gonosz tanárok nem a szenilitásukról híresek. Másodszor pedig, nézeteltérések? Milyen nézeteltérések? Vladár rám szállt, minden erejével azon volt, hogy megbuktasson, miatta kis híján évet kellett ismételnem (ha év végén Cortez nem vállalja be a rajzszakkört, akkor Vladár az utolsó jegyért rajzoltat, ami bukta)!

Nekünk nincs semmiféle nézeteltérésünk. Vladár gyűlöl, és hát, hogy őszinte legyek, nekem sincs a top 5 barátlistámban.

Anyu pár biztató szó és egy „nem, biztosan nincs olyan felsőd, amin Picasso-kép van” fejrázás után engedett el, hogy első két órámat magával a nagybetűs Gonosszal töltsem. No comment.

Annyira koncentráltam a dologra, hogy a suli előtt ácsorgó fiúknak csak odaköszöntem, majd Virággal be is mentünk. Na, nem mintha a fiúk bánták volna a rohanást, konkrétan az sem biztos, hogy visszaköszöntek.

Kivettem a suliboxomból a rajzcuccom, és már csengetés előtt a helyemen ültem, várva az órát. Új év, tiszta lap. Ezt hajtogattam magamban. Mindhiába.

Vladár becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva végignézett a diákokon. Amikor hozzám ért, én kedvesen rámosolyogtam, remélve, hogy szent a béke. Nos, a tiszta lapról annyit, hogy Vladár egyáltalán nem mosolygott vissza, sőt, elkapta a fejét, és az óra további részében nem is nézett rám. Mindegy, legalább megúsztam ennyivel. A többiek persze soha nem fogják megérteni, hogy lehet ennyire félni a „jó fej” Vladártól, amikor érdeklődött a nyárról meg meghallgatta az élménybeszámolókat, és még nevetett is Zsoltin, amikor arról magyarázott, hogy kilökte Dave-et a vízibicikliből.

– Nem is löktél ki! Magamtól ugrottam – védte magát Dave, de senki nem hitt neki.

A kegyetlenül hosszú és részemről szótlanul töltött második óra végén Vladár összecsukta a tanári zsebkönyvét, és kért még pár szót.

– Virág, akkor úgy készülj, hogy jövő héten, a nyílt szakkörök hetén képregényrajzolás lesz, a kilencedikesek élvezni fogják.

– Jó, akkor viszem a mangáim! – bólogatott Virág. Vladár biccentett és az ajtó felé indult, de mielőtt kiment volna, megtorpant.

– Antai-Kelemen. Hétfőn utolsó óra után rajzszakkör – közölte.

– Tudom – szólt Cortez a hátam mögül, nekem pedig megremegett a gyomrom.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő, és az osztály felbolydult. Andris és Robi csatlakoztatták a tévéhez a magukkal hozott X-Boxot (ha ezt Máday tudná!), Ricsi valami Korn-számot üvöltetett a telefonján, Dave és Zsolti a „vízibicikli” sztorit próbálták tisztázni, Virág a „Dorián-füzetébe” írogatta Dorián nevét, én pedig egy csapat pillangóval a gyomromban hátrafordultam. Cortez miattam kell, hogy rajzra járjon, holott, ezer százalék, hogy a háta közepére nem kívánja az egészet. Úgy éreztem, ideje megköszönnöm. Éppen a zenelejátszója zsinórját vezette át a fehér pólója nyakán és felállni készült, amikor észrevette, hogy nézem.

Nagy levegőt akartam venni, de szaggatottra sikerült, ezért azt hiszem, leginkább hörögtem. Nagyszerű. Képtelen voltam kinyögni bármit is. Mégis mit mondhatnék? Hogy kösz? Ez két hónap után elég hülyén venné ki magát. Vagy hogy milyen rendes? Ugyan, az olyan béna. Cortez mélyen a szemembe nézett, úgyhogy ha lehetséges, még inkább zavarba jöttem. Egy pillanatig úgy tűnt, egy hullámhosszon vagyunk, azt hittem, ugyanarra gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem.

– Milyen óra jön? – kérdezte. Ennyit a mély, hosszú szemezésünkről, ami nem is az volt, mivel kiderült, hogy Cortez azért bámult rám, mert az órarenden filózott. No comment.

– Irodalom – feleltem.

Cortez kissé lesápadt, én pedig felálltam, mert Arnold odaért a padomhoz. Lementünk az udvarra, és mindhárman dühöngtünk. Én azért, mert Cortezzel már megint nem sikerült beszélnem (legalábbis úgy, ahogy szerettem volna), Virág azért, mert a „Dorián-füzetének” utolsó előtti oldalán rontott (a kapkodásban Doiránt írt), Arnold pedig azért, mert elmondása szerint végtelenül fárasztó és megerőltető követnie a folyamatos hisztinket. J

Irodalomra Kardos pontosan érkezett, vékony, csontos arca nyúzottnak tűnt, ha jól sejtem, akkor kikészült az első napoktól.

Becsukta maga mögött az ajtót, és kifejezéstelenül meredt ránk, amolyan „még egyszer végig kell hallgatnom a nyári élményeket” tekintettel.

– Hogy telt a nyár a tanár úrnak? – üvöltötte előre Zsolti a jól bevált szöveget.

– Nagyszerűen, és nektek? – sóhajtotta Kardos.

Mintha mindenki csak erre várt volna, elkezdték bekiabálni az unalomig ismételt beszámolókat.

– Ez tényleg érdekes. A kötelező olvasmányokkal hogy álltok? Ki olvasta őket? – terelte el a szót.

Ösztönösen feltettem a kezem, általában ahol elhangzik az olvasni szó, ott én jelentkezem. Körbenéztem, rajtam kívül Kinga és Arnold lóbálta a kezét.

– A többiek? – húzta fel a szemöldökét Kardos. Ez volt az ijesztő nézése, jó páran meg is remegtek.

– Tanár úr, én már megrendeltem a neten, de még nem jött meg – próbálkozott Dave.

– Felmayer, június óta még gyalog is odaért volna a futár.

Javaslom, hogy látogass el egy könyvesboltba – hallgattatta el Dave-

et egy „gyilkos-Kardos-pillantással”, ami Máday üvöltése után simán nyeri a legrettegettebb szituációt a suliban. A legenda szerint. J

– Szedjétek össze magatokat, és kezdjétek olvasni a kötelezőket, mert minden házi dolgozatot duplán ellenőrzök, és aki még egyszer az internetről plagizált dolgozattal próbálkozik, azt megbuktatom.

Kérdés?

Természetesen senkinek nem volt. Kardos ezután közölte, hogy kulturáltan elfoglalhatjuk magunkat, úgyhogy én egész órán olvastam. A szünetben a tanár szólt Arnoldnak és nekem, tehát mialatt a többiek kiviharzottak a teremből, mi a tanári asztalhoz mentünk.

– A jövő heti nyílt szakkörök hetéről szeretnék besz… – kezdte, majd dühösen felnézett. – Bernáth, Haraszti! Még itt vagyok! – szólt mérgesen Andrisra és Robira. – Mellesleg mit dugtatok a tévébe?

– Semmit, semmit – pakolta el villámgyorsan Robi a játékkonzolt.

Kardos a fejét csóválva, hitetlenül meredt rájuk, majd visszafordult hozzánk.

– Ötleteket várnék, hogy mit mutassunk be a kilencedikeseknek.

– Poe – vágta rá Arnold.

– Ez nagyon jó ötlet, csakhogy az a pár lézengő, aki betéved a könyvtárba hétfő délután, a kilencedikesek szintjéből és tudásából kiindulva sírva fut hazáig, ha Poe-ról próbálunk diskurálni velük.

– Én az Alkonyat ot   javaslom – mondtam halkan. Arnold afféle „nemááár” nézéssel jutalmazott, Kardos viszont bólintott.

– Rendben, elég populáris, mindenki ismeri, és leköti az érdeklődőket. Reni, csináld meg az előadást!

Azzal kiviharzott a teremből, mielőtt még fellázadhattam volna.

Ez nem volt szép. Ötlethiány ürügyén kikéri a véleményünket, közben pedig arról van szó, hogy előadást kell tartani belőle. Óriási.

– Ezt megkaptam – néztem Arnoldra.

– Megcsinálod, jó lesz az. De választhattál volna mást is! Ha már vámpír, akkor Stoker!

– Tudom, de a cél, hogy rávegyük a kilencedikeseket az olvasókörre! Ehhez Twilight  kell.

– Te tudod – tette fel a kezét, és egész szünetben a „napfényben csillogó vámpírok” képtelenségén zsörtölődött.

A büfében sorban állva Virág szinte végig a földet szuggerálta, ugyanis Dorián az aulában tartózkodott, ami miatt Virág fel sem mert nézni. Az udvarra kiérve a szokásos helyünkre sétáltunk, miközben a sulirádióból egy Green Day-szám szólt. A nap ragyogóan sütött, így feltettem a pilóta fazonú napszemüm, és a kezemre támaszkodva, lehunyt szemmel meredtem az ég felé, közben pedig Arnold és Virág beszélgetését hallgattam. A kettejük eszmecseréje mindig tökre szórakoztat, konkrétan soha, semmiről nem tudják meggyőzni a másikat, a legtöbbször pedig a sima beszélgetés sem megy nekik.

– Virág, utoljára kérdezem. Hogy érted, hogy a nyarad legjobb pillanata volt, amikor azt hiszed, láttad AFC Tomit? Hogy lehet „azt hiszem, látni” valakit?

– Hát úgy, hogy azt hiszem, ő volt.

– De nem biztos… – próbálta értelmezni Arnold.

– Csak asszem – vonogatta a vállát Virág.

– Rendben. A legutóbbi tesztem alapján száznegyvenkettes intelligenciahányadossal rendelkezem, de tudod mit? Ezt nem értem – tárta szét a karját.

Virág válaszra nyitotta a száját, de mivel meglátta, hogy Dorián kilép az udvarra, automatikusan lehajtotta a fejét és úgy is maradt.

Arnold ezt már tényleg nem tudta hova rakni, úgyhogy rám nézett.

– Virág az anyukájával vásárolt a bevásárlóközpontban, és a mozgólépcső tetejéről egy pillanatra látott valakit, aki szerinte AFC

Tomi volt. Mire leért, már nem volt ott. Ezért azt hiszi, hogy látta.

– Értem. Akkor már csak egy kérdésem van.

– Igen?

– Virág, miért gondolod, hogy ez engem egy cseppet is érdekel?

Mert komolyan mondom, minimálisan sem.

– Ajj már, csak meséltem. Én is meghallgatom amikor a fura, dohos szagú könyveidről mesélsz… – motyogta Virág teljesen lehajtott fejjel.

– Még ha neked mondanám! Azokat Reninek mesélem. És mi az, hogy dohos?

Ismét lehunytam a szemem, és próbáltam feltöltődni az arcomat égető napsugaraktól. Virág és Arnold vitája eltartott egészen a szünet végéig.

A kémialaborba lépve beültem a kétszemélyes padba, és elővettem a füzetem. Ricsi levágta magát mellém (Gondos névsor szerinti ülésrendje miatt mellettem Ricsi ül), és csengetésig a legelső padban ülő Cortezzel beszéltek, átkiabálva a fél osztályon.

– A francnak van kedve kémiázni – nyöszörgött Zsolti.

– Zsolt, megértem, hogy nehezen viseled az iskolát, tekintettel arra, hogy egy csimpánznak is több esze van nálad, de elhallgatnál?

Van, aki szeretne tanulni – közölte Kinga felszegett állal.

Kinga kijelentésére körülbelül öten „húúúú”-ztak, Zsolti pedig simán kiröhögte. Csengetéskor a labor másik ajtaján (a tanári asztal mögötti titkos ajtó, a suliban terjengő legendák szerint Gondos ott kísérletezi ki magának a lángvörös hajszíneit) belépett a tanárnő.

A laborban azonnal csend lett, Gondos pedig letette az asztalára a tanári zsebkönyvét, és fürkészve nézte az osztályt.

– Felmayer, jelents! – szólt rá Dave-re.

Dave komótosan feltápászkodott és körbenézett.

– Tanárnőnek jelentem, minden rendben – forgolódott. Gondos szemöldöke felszaladt, szinte felért a piros, egybefésült hajáig.

– Ez meg milyen jelentés? Rendesen mondd el! Hiányzik?

– Semmi. A nyári szünet egy kicsit. Meg bővítenem kéne a telefonom memóriáját, szóval egy jó micro sd kártya igazán hiányzik.

Szinte mindenki elnevette magát. Gondos nem. Bár Dave leülhetett, biztos voltam benne, hogy amint a tanítás rendesen elkezdődik, izzasztó percek várnak rá a táblánál. Jaj. L

Gondost egyáltalán nem érdekelte a szünetünk, elsorolta a tanév menetét, a tézék számát, meg ilyesmi, aztán hagyta, hogy mindenki ellegyen. Úgy csinált, mintha írogatna valamit, de közben tudtuk, hogy figyel. A beszélgetésekre, a lármásokra, a nagyszájúakra és a feltételezett rendbontókra. Dave beszólása, Zsolti evése az óra alatt és Cortez nyílt zenehallgatása az első padban mind olyan dolog, amit Gondos megjegyez. A mellettem ülő Ricsi viszont megúszta. Totális protekciósként semmi baja nem eshet, ő Gondos kedvenc tanítványa.

Kilencedikben olyan profin lesett le rólam mindent, hogy nemcsak kitűnő lett, de a tanár azóta is úgy gondolja, hogy Ricsi segített nekem. Vicces. Egyébként Ricsi azt sem tudja, hogy mi az a periódusos rendszer.

Csendben olvastam a helyemen, mellettem Ricsi a fingerboardját tologatta, és láthatólag unatkozott, mert a kis gördeszkával kétszer ráment a könyvemre, úgyhogy végül becsuktam és odaadtam neki akadálypályának.

– Egész nyáron olvastál, mi? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor átfutotta a Váratlan utazás  tartalmát.

– Nem, nem egész nyáron. De sokat – feleltem halkan.

– És amúgy mit csináltál?

– Leginkább Virággal és Arnolddal voltam. Meg nyaraltam anyuékkal – meséltem. Ricsi ugratott egyet a könyvemen, és raszta tincsei alól felnézett rám.

– Neményivel lógtál?

– Igen, vele is – bólintottam. Persze hogy Arnolddal lógtam, ő a legjobb barátom. Nem is értettem Ricsi döbbenetét, de nem is lehetett nagyon fontos, mert a következő pillanatban Ricsi azzal fárasztott, hogy egész nyáron basszusgitározni tanult és hogy baromi jól megy neki.

Kémia után még jött egy matek és két francia Monsieur Durand-

nal. Matekon belekezdtünk az új anyagba (a legtöbb osztálytársam legnagyobb felháborodására), a két francia viszont szinte elrepült. A

Szent Johanna erősen francia kötődésű suli, így ebből a tárgyból kivétel nélkül mindenki jól teljesít. Még szép, hiszen a felvételi is francia nyelven folyt.

Utolsó óra után Virággal a suliboxunkhoz léptünk, és kinyitottuk a szekrényeket. Természetesen előre megbeszéltük, hogy kiplakátoljuk, mert a tavalyi képeket év végén le kellett szedni, üresen pedig nem maradhat, az totál ciki.

Csendben néztem, ahogy Virág Dorián kinyomtatott fotóját celluxszal rögzíti a szekrényajtajára. Én sose merném kitenni Cortez képét, mert félnék, hogy meglátja. Éppen elég stressz a tükrömön lévő rajz róla, amit állandóan lekapok, ha jön hozzám valaki. Na jó,

Virág, Arnold és Kinga érkezésekor maradhat. Ők tudnak a dologról.

Megvártam, amíg Virág beilleszti a világ összes Pete Wentz-képét a szekrényébe, aminek a fala végül annyira zsúfolt lett, hogy egy milliméter szabad hely sem maradt.

– Na?

– Igazán szép – bólintottam.

Virág vidáman ugrabugrált, aztán rátértünk az én suliboxomra is.

Nekem nem volt annyi képem, csak párat ragasztottam be: Beatles,

Oasis, Eiffel-torony, Shakespeare, egy kép az Állj mellém!  című filmből (a kedvenc filmem) és két dalszöveg, az Across the Universe és a Wonderwall.

– Klassz lett – léptünk hátra egészen a falig, és mindketten elismerően néztük a kitárt szekrényajtókat.

Kinga felvont szemöldökkel lépkedett felénk a folyosón, már vártam, hogy beszóljon vagy ilyesmi. Ez nem történt meg, helyette ahogy odalépett, becsapta Virág szekrényajtaját, és összefont karral nekidőlt.

– Hé! – háborodtam fel azonnal, de elharaptam a végét, ugyanis Dorián közvetlenül Kinga mögött jött, és majdnem meglátta a saját képét a szekrényajtón! Tényleg, egy másodpercen múlott.

Virág automatikusan lehajtotta a fejét és a cipője orrát tanulmányozta, mi pedig Kingával némán néztünk farkasszemet, amíg Dorián elhaladt köztünk. Nem köszönt, csak némán lépkedett, azonban két lépés után visszanézett a fejét leszegő Virágra! Csak egy pillanatra, de akkor is! Visszanézett!

– Kösz, Kinga, totál ciki lett volna, ha meglátja! – sziszegtem hálásan. Kinga unottan legyintett, ellökte magát a szekrénytől, és rápillantott az én szekrényajtómra, aminek nyitva maradt az ajtaja.

– Renáta, ez igazán unalmas, a dekoráció maximális személyiséghiányra utal – hadarta kíméletlenül. Hát, lehet, hogy Virágot megmentette egy őrült ciki helyzettől, de attól ő még Kinga.

Imádja, ha megalázhat másokat.

– Neked Clint Eastwood van a szekrényedben, az sem jobb! –

vágtam rá dühösen. Elvégre, ha ő személyiséghiányosnak nevezhet (ami nem is igaz, legalábbis remélem), akkor én is cikizhetem kicsit.

Azt hiszem, a cowboyos példa rosszul eshetett neki, Kinga kikérte magának, hogy Olivérrel, a barátjával viccelni mertem, aztán elviharzott.

Fáradtan néztem utána, aztán szóltam Virágnak, hogy nyugodtan felnézhet, Dorián elment, és mi is elindultunk haza. A dombon felfelé baktatva kénytelen voltam nyolcszor elmesélni, hogy pontosan hogy történt a „Dorián visszanézett” dolog.

– Úgy nézett, mint aki belém esett? – kérdezte Virág.

Sokadszorra.

– Nem, nem, hanem inkább olyan volt, mintha fél szemmel látott volna valami érdekeset, és visszanézett, hogy jobban szemügyre vegyen – feleltem. Sokadszorra.

Virág visszafojtott mosollyal, csillogó szemmel lépkedett mellettem, én pedig tényleg örültem, hogy örül. Igaz, este az msn-en még kétszer el kellett mesélnem neki azt a tíz másodperces jelenetet, de szívesen tettem.

Vacsora közben feltűnően csendben voltam, és a szüleimnek, akiknek legalább három könyvük van csak arról, hogy mit tegyenek, ha a gyerek nem beszél, azonnal feltűnt a szótlanságom.

Mindenképp a fejükbe vették, hogy feldobnak, ezért apu beígért egy hétvégi DVD-zést, anyu megkért, hogy vasárnap menjek vele dolgozni a meteorológiai intézetbe, és utána csavargunk egy nagyot, meg ilyesmi. Bágyadtan néztem rájuk, végül, tekintettel arra, hogy a hétvégém totál szabad, olyannyira, hogy ennél szabadabb már nem is lehetne, bólintottam. Felőlem.

Sulibox: 5/5* – nekem tetszik. Nem is unalmas!

Virág: 5/5 – totál bezsongott. J

Cortez: 5/1 – hagyjuk. L

Vladár: 5/2 – nem kötött belém, ezért jár a két pont.

 Váratlan utazás:  5/5* – megyek olvasni J

Teveclub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém. Viszont láttam,

Virág két napja nem látogatta a sajátját, úgyhogy mindjárt üzenek neki.

Szeptember 4., péntek

Reggel fél nyolckor, amikor már indulóban voltunk apuval, Virág a következő sms-t küldte: Jujjjjjj elaludtam, várj meg, rohanok, mindjárt megyek, jujjjjj.”

Virág 7:55-kor rohant lefelé a dombon, és azonnal bepattant a kocsiba.

– Mi történt? – fordultam hátra, miközben apu kikanyarodott az útra és kicsit gyorsan indult meg a suli felé.

– Ajj, későn aludtam el, és reggel nem is hallottam a telóm, háromszor kinyomtam.

– Mit csináltál? – kérdeztem.

– A MySpace-en lógtam – közölte egyszerűen, miközben egy lila kiscica mintás hajkefével próbálta feltupírozni a haját a hátsó ülésen.

– Ó – biccentettem. A MySpace. Virág kedvenc oldala, komolyan, képes órákat szörfözni az együttesek között, sőt, az a kezdőlapja is. –

De nincs netkorlátozásod? – töprengtem, mire Virág mutatóujját a szája elé tette, jelezve, hogy apu előtt egy szót se a dologról.

Na, igen. Virágnak is van egyórás netkorlátozása, az ötletet tavaly anyu kezdeményezte, Virág anyukája pedig rögtön egyetértett. Csak azzal nem számolt senki, hogy Virág állandóan felnyomja a jelszót, így a napi egy óra után esténként még simán netezik. J

Őrülten rohanva pattantunk ki a kocsiból, éppen bezuhantunk az aulába, amikor megszólalt a csengő. Máday rosszallóan a karórájára nézett, és kétszer megkopogtatta a számlapot.

– Elnézést – ragadtam meg Virág karját, és sietős léptekkel húztunk el az ig. helyettes mellett.

Duplaangollal kezdtünk, és szerencsére Mr. O’Realy előtt zuhantunk a nyelvi előadóba.

A három hosszú, négyszemélyes padsornál csak a középső sor három széke volt üres. Virággal beültünk a tavalyi helyünkre, és a rohanástól fáradtan meredtünk a tanárra, aki mosolyogva köszöntött minket, aztán szólt három mondatot az osztályhoz. Biztos kedves szavak voltak, a többség viszont értetlenül bámult, és forgolódva azt kérdezgették, hogy „Mi? Mit mondott? Nem értem. Cortez, fordítsd le, légyszi…”

Na, igen. Franciából mindenki baromi erős, viszont a legtöbben csak kilencedikben kezdtünk angolt tanulni. Ez amúgy is gáz, pláne, ha hozzávesszük, hogy Arnoldon, Jacques-on és Cortezen kívül az osztály egy sima mondatot sem ért meg. J

Cortez kivette a füléből a fülhallgatóját, és unottan elhadarta, hogy Mr. O’Realy mennyire örül, hogy újra lát minket.

A tanár türelmesen kivárta, amíg mindenki megérti, hogy mit szeretne mondani, aztán, mivel tizedikesként először találkoztunk, bekapcsolta a tévét, és szólt, hogy aki szeretné nézni a filmet, tegye fel az asztalokon lévő fejhallgatót, a többiek pedig csendben ellehetnek. (Ezt is Cortez fordította.) Virág azonnal felrakta a fülére, és pillanatok alatt bekapcsolódott a Twist Olivér be, és mivel Arnold örökös későként még nem érkezett meg, unottan pillantottam körbe.

Végül óvatosan hátrafordultam, és az utolsó padsorban ülő négyesre néztem. Dave a telefonján játszott, Zsolti a könyökével lökdöste, hátha elrontja. Ricsi a feje monoton mozgatásából kiindulva zenét hallgatott, Cortez pedig a füzetbe firkált valamit. Mikor észrevette, hogy megfordultam, felnézett a lapokból.

– Szerinted milyen? – fordította meg a füzetet, hogy rendesen meg tudjam nézni.

Kicsit szapora lélegzettel vettem tudomásul, hogy nemcsak hozzám szólt, de egyenesen kikéri a véleményem a… Miről is?

Összeráncolt szemöldökkel néztem a filccel rajzolt dologra.

– Klassz – bólintottam. – De mi ez?

– Logót tervezek – vonta meg a vállát. Hű, de menő!

– Milyen logót?

– A bandánknak.

– Ez lesz az együttesetek logója? – néztem újra a papírra.

Nemcsak beszélget velem, véleményt kér, de beavat a bandájuk dolgaiba! Végre! Észrevett!

– Nem, ezek csak próbák. De valami ilyesmit gondoltam – bökött a filccel az egyik rajzra, amiben fura betűkkel volt valami írva…

– Jala… – próbálkoztam a kiolvasással, mire Cortez mosolyogva közbeszólt.

– Jalapeno – biccentett. – Az egy…

– Chilifajta – fejeztem be helyette. Mivel Cortez elismerő csodálkozással nézett rám, zavart mosollyal megvontam a vállam. –

Anyu hobbiszakács – magyarázkodtam, közben pedig azon kattogott az agyam, hogy mi most tényleg befejezzük egymás mondatait? Mert oké, a témában egyáltalán nem vagyok jártas, de láttam már filmekben, hogy két ember között ez jót jelent. A végén legalábbis mindig garantált a „hepiend”.

– Hát, ha engem kérdezel, akkor ez tökre jó. De Virág jobban ért a grafikai dolgokhoz, kérdezd meg tőle – mondtam még mindig az ábrákat nézve.

Cortez mosolyogva bólintott, és kicsit előrehajolva megbökte Virág hátát a tollával.

– Mi az? – fordult hátra a szemét dörzsölve. Azt hiszem, őt annyira nem kötötte le a Twist Olivér,  simán bealudt rajta.

– Szerinted melyik a jobb? – kérdezte Cortez, mire Virág felemelte a füzetet, és erősen tanulmányozni kezdte a rajzokat.

– Ez, de én itt húznék bele egy… – kezdte. Cortez automatikusan felé tartotta a filcet,

Virág megfordította a székét, és odahúzta közvetlenül a mögöttünk lévő padhoz. Ők ketten néma csendben javítgatták a logókat, én pedig kiszálltam a témából, mert ha valamihez tényleg nem értek, akkor az a rajz.

– Cortez, hétfőre fejezd be a firkálást, szükségem van az együttes hivatalos logójára – szólt oda Dave, akinek a kezéből Zsolti végre kivette a telefont.

– Nyugi, meglesz – biccentett Cortez.

– Minek kell hétfőre? – csodálkoztam. Ricsi abbahagyta a fejrázást, és unottan a plafonra nézett.

– Mivel mindhárman értünk a zenéléshez, és Dave képtelen kimaradni valamiből, úgy döntött, ő menedzsel minket – hadarta.

Nem akartam megbántani Dave-et, de ösztönösen elnevettem magam.

– Most mi van? Azt hiszed, nem leszek jó menedzser? – háborodott fel.

– Dehogy! – közöltem, de sajna még mindig mosolyogtam. –Csak ez viccesen hangzik.

– Egyáltalán nem vicces. Komolyan veszem a menedzseri feladataimat! Összesen két napja vagyok menedzser, de már szereztem próbatermet, szerkesztem a MySpace-oldalt, kész a YouTube, a Twitter és a Facebook, sőt, beüzemeltem az egyik régi telefonomat egy új számmal, amin csak az együttes ügyeit intézem! – közölte.

Csodálkozva néztem rá, aztán a többiekre. Cortez, bár lehajtotta a fejét, a válla rángott, így rögtön tudtam, hogy nevet. Zsolti a telefon nyomkodása közben helyesbített:

– Nem intéztél semmilyen próbatermet! Megkértem apámat, hogy használhassuk a garázst.

– Jó, de kinek az ötlete volt? – hadakozott Dave.

– Az enyém – vágta rá Zsolti.

– Jó, de kinek az ötlete volt, hogy kell egy próbaterem? Ha jól emlékszem, én voltam, aki elkezdte pedzegetni.

– Dave, még a hülye is tudja, hogy a zenészek próbálnak valahol.

Az, hogy te mondtad ki hangosan, nem jelenti azt, hogy mi nem kerestük a legjobb helyet – röhögött Ricsi.

Dave, mivel nem akart tovább égni, kikapta Zsolti kezéből a telefonját, a füléhez emelte és úgy csinált, mintha hívása lenne.

Értetlenül néztünk rá, majd kitört belőlünk a nevetés.

– Végül mi lett a bandátok neve? – kérdezte Virág, még mindig Cortez füzetébe rajzolgatva.

– Jalapeno – felelték a fiúk egyszerre.

– Jaj már, miért nem Pete Wentz? – csettintett Virág csalódottan.

– Emó, ne legyél sötét – rázta meg a fejét Ricsi. A következő pillanatban mindenki egyszerre kezdett beszélni, én pedig mosolyogva néztem őket.

Az elmúlt napokban tudtam, hogy hiányzik a társaságuk (és nem csak Cortez), hogy beszélgessünk meg nevessünk együtt, de az, hogy mennyire rosszul éreztem magam a sulikezdés óta, csak akkor derült ki, amikor minden újra olyan volt, mint régen. És én komolyan nagyon örültem. Arnold az óra felénél esett be, váltott pár szót angolul a tanárral (simán kimagyarázta a késést), aztán levágta magát mellém.

– Miről maradtam le?

– Twist Olivér  angolul, angol felirattal a tévében – feleltem.

– Értem.

Arnold előszedte a táskájából Michael Crichton Jurassic Park című könyvét, fellapozta, és már el is merült a sorokban.

– Dickens-rajongó, te nem nézed? – kérdezte egy fél pillanatra felnézve a könyvből, amikor észrevette, hogy csendben ücsörgök mellette.

– Láttam egyszer, olvastam kétszer – magyaráztam. – Meg egyébként is, Cortezékkel beszélgetünk a bandájukról.

– Őrülten izgalmas – közölte unottan, majd tovább olvasott, én pedig visszafordultam a fiúkhoz, akik éppen hatalmasat röhögtek valamin.

– Virág, hagyjál már a hülyeségeddel, biztos, hogy azt nem adjuk elő – fogta a fejét Ricsi. Azt hiszem, Virág valami emó számot akart velük megtanultatni.

– Tényleg, milyen zenéket játszotok? – érdeklődtem.

– Olyat, amit te biztosan nem ismersz – felelte Cortez, fel sem nézve a füzetéből.

A többiek nevettek, én pedig a döbbenettől nem is tudtam reagálni. Fürkészve néztem Cortezt, hogy ezt vajon hogy értette. Azt hiszem, megbántott. Oké, biztos tényleg nem ismerem azokat a zenéket, de azért válaszolhatott volna rendesen. Így nemcsak nem tudtam meg, hogy milyen műfajt képviselnek, de jól le is égetett.

Hurrá.

– Leginkább punk meg ska-punk dalokat, de még nem írtunk saját zenét, csak feldolgozásokat nyomunk – nézett rám Ricsi, aki legalább nem röhögött ki, hanem normálisan válaszolt.

– Aha. Klassz – mondtam, és visszafordultam a helyemre.

Előszedtem a könyvem, és óra végéig olvastam.

Csengetéskor kimentünk az udvarra, leültünk a padra, és amíg Arnolddal a Kvízpart-eredményeinkről beszéltünk, Virág továbbra is az együttes logóját tervezgette. Hirtelen megállt előttünk két kilencedikes lány.

– Te vagy Virág, ugye? – kérdezte az egyikük.

– Ühüm.

– És te jársz rajzszakkörre, ugye?

– Ühüm – bólogatott Virág, és nagy, barna szeme csodálkozva csillogott.

– És igaz, hogy Cortez is rajzszakkörös? – érdeklődött tovább a lány.

– Ühüm – ismételte meg Virág harmadszorra.

– Kösz – szólt a lány, és elhúzta a barátnőjét. Miközben távolodtak, hallottam, amint megvitatják, hogy ha Cortez jár rajzra, akkor a nyílt szakkörök hetén tuti, hogy ők is mennek.

A szám szélét rágva néztem utánuk, majd a tenyerembe temettem az arcom. Te jó ég, mégis mit szeretnék? Szinte minden lány Cortezért rajong a suliban, az első hét elegendő volt ahhoz, hogy a kilencedikesek is rászálljanak. Ehhez még ott vannak a felsőbb évesek, akik állandóan rajta lógnak, plusz a négy a-s lány, akik folyamatosan ürügyet keresnek arra, hogy Edina Cortez közelében lehessen.

– Oké vagy? – kérdezte Virág, kizökkentve a gondolataimból.

– Azt hiszem – mosolyodtam el halványan. – Dorián-veszély – tettem hozzá gyorsan. Virág egy pillanat alatt lesápadt és lehajtotta a fejét. Szünet végéig a füvet bámulta.

A sulirádió befejezte a Sum4l-dalt, amit játszott, majd a stúdiós hangja szólalt meg.

– Megkérném a stúdió ajtaja előtt sorban álló kilencedikeseket és a gyengébb felfogású felsőbb éveseket, hogy ne próbálkozzanak! Ez nem kívánságműsor, nincs dalkérés! Három kemény éven át tanultunk, még fizikából is átmentünk csak azért, hogy tizenkettedikben, stabil átlaggal sulirádiósok lehessünk! De tudjátok mit? Megérte. Mert most mi adjuk a zenét, azt, amit akarunk, úgyhogy húzás az ajtó elől! – hadarta mérgesen.

Az udvaron álló diákok elismerően tapsolni kezdtek, majd elkezdődött egy Marilyn Manson-szám. Sajna nem mehetett végig, mert időközben Máday elért a stúdióig és rárontott a két végzős rádiósra. Mindegy, a feléig hallottuk.

Második angolon Mr. O’Realy folytatta a filmnézést, és amíg Virág hátrafordulva rajzolt Cortezzel, én játszottam a sértődöttet (sajna senkit nem érdekelt) és Arnolddal sudokuztunk.

Ofőórán Haller közölte, hogy tök érdekes játékot talált ki nekünk, amit fel is írt a táblára. Mondjuk, amíg háttal állt, gazdát cserélt egy szendvics (odaadtam Virágnak, amit anyu készített), Robi és Andris beüzemelte a PSP-t a pad alatt, Zsolti felállt és kidobta a chipses zacskót a szemétbe, Dave meg gyorsban elküldött egy sms-t.

– Nos – fordult meg az ofő boldogan. Addigra persze rend lett.

Felnéztem a táblára, és elolvastam a feladatot, ami így szólt:

„Ha lenne egy hajód, mi lenne a neve?” – Tanár úr, nem értem. Kapunk egy hajót? – üvöltötte be Dave.

– Nem, Dávid, egyáltalán nem erről van szó – mosolyodott el az ofő. – A játék lényege, hogy név nélkül mindenki leírja egy papírra azt a nevet, amit a hajójának adna.

– Tanár úr, ez mire jó? – kérdezte Robi.

– Ez csak egy érdekes feladat.

– Akármit írhatunk? – lóbálta a kezét Ricsi.

– Igen, és ígérem, nem olvassuk fel. Csak én fogom látni, és én is név nélkül.

Mindannyian kitéptünk egy lapot a füzetünkből, és elkezdődött a töprengés. Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyak, végül szinte mindenki lefirkált valamit. Az ujjaimmal a padon kopogtattam és az üres lapomat bámultam. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem írni, de a C betűnél megakadtam és áthúztam, olyan sebesen, hogy kicsit ki is szakadt a papír.

– Tanár úr, összeszedhetem? – pattant fel Kinga türelmetlenül, és miután az ofő bólintott, körbejárt.

Pár pillanatig mindenki csendben nézte a tanári asztalon lévő papírköteget, aztán egyszerre kezdték el beordítani, hogy olvassuk fel.

– Nem, úgy beszéltük meg, hogy csak én látom majd – rázta a fejét az ofő.

– Ne már! – kiáltotta Zsolti. – Vicces lesz, úgyis mindenki elhülyülte!

Lehunytam a szemem és hálát adtam, hogy nem fejeztem be, amit eredetileg akartam írni.

– Ne olvassuk fel, mert egyáltalán nem érdekel, hogy Zsolti mekkora poént talált ki, és óra végén úgyis lefáraszt vele – szólt Cortez unottan.

– De, de! Olvassuk fel! Az enyém tökre jó lett! – tapsikolt Virág izgatottan.

– Csak nem Pete Wentz? – kérdezte, mire Virág csalódottan rászólt, hogy most elrontotta a meglepit.

Mivel a többség hallani akarta (csak Kinga, Cortez és Arnold nem), az ofő felemelte az első lapot a kupac tetején, és megköszörülte a torkát.

– Pete Wentz.

Virág vigyorogva bólogatott, közben Ricsi és Dave is felé dobott egy alufólia labdát.

– Hogy lehet egy hajó neve Pete Wentz? Ez kész! – röhögte ki Zsolti.

– A következő kicsit nehezebb lesz – mosolygott az ofő. –

Metallica.

– Ez vagy Beavis, vagy Butt-Head – közölte Cortez Andrisra és Robira célozva, mire az egész osztály felröhögött. Még az ofő is elmosolyodott, majd rögtön utána felolvasta az AC/DC hajónevet.

Tényleg Andrisé és Robié volt. J

– A következő: Olivér.

– Kinga – szóltam automatikusan. Az ofő kérdőn Kingára nézett, aki határozottan bólintott.

– Ki a bánat az az Olivér? – kérdezte Dave.

– A barátom – mondta.

A fiúk gúnyosan „húúúú”-ztak egyet, mire Kinga dühösen magyarázni kezdte, hogy ez igenis komoly dolog és Olivér a legjobb lovaspólós, és a lovastábor és blablabla.

– Hé, Kingának van barátja, Telivér. Muhahha – ordította Zsolti.

Ezen mindenki jót szórakozott, Kinga pedig sértődötten összefonta a karját, és az ofőtől kért segítséget, hogy csitítsa már el az „eszetlen”

Zsoltit.

– Rendben, elég lesz – tette fel a kezét Haller. Egymás után felolvasta a hajóneveket: Paris (Jacques hajóneve a szülővárosa után), Dopi (Gáboré, a kutyája után, azt hiszem.), Faith No More (Ricsi neve a kedvenc bandája után) és Microsoft (Dave választása Bill Gates iránti tisztelete jeléül).

– Titanic? – csodálkozott az ofő. Mindannyian Zsolti felé néztünk, aki elégedetten bólintott.

– Tényleg oltári poén volt – szólta le Cortez.

– Most miért? Poén. Érted. Titanic – vihogott.

– A következő – nézett a lapra az ofő. – Definitely Maybe.

Mindenki kérdőn forgolódott, miközben feltettem a kezem.

Egy Oasis-album után választottam ezt a hajónevet, egyrészt, mert egész nyáron ezt a CD-t hallgattam, ráadásul Arnold fordítása alapján a „Mindenképpen talán” név passzol a hajómhoz, tekintettel arra, hogy még azt sem tudnám egyedül eldönteni, hogy kifusson-e a kikötőből vagy sem.

– Hát, erre senki nem jött volna rá – közölte Kinga. – Nem is fontos, haladjunk – türelmetlenkedett.

– Kösz – néztem rá döbbenten. Azért szívesen elmagyaráztam volna.

– Nos – emelte fel az ofő a maradék lapok egyikét. Tartott egy kis szünetet, aztán összeráncolt szemöldökkel megszólalt. – Reni.

– Igen? – kérdeztem.

– Nem, úgy értem, ez szerepel a papíron.

– Ó – bólintottam döbbenten. Az osztályban hamar zúgolódás keletkezett, mindenki körbe-körbe forgolódott. Hirtelen annyira zavarba jöttem, hogy szinte lángolt az egész arcom.

– Biztos Reni írta – kiáltotta Dave.

– Én most voltam, ha figyeltél volna – válaszoltam. – És egyébként is, nem adnám a hajómnak a saját nevem!

– Én igen – kontrázott Dave, mire egy csomóan elnevették magukat.

– Oké, ki nem volt még? – térdelt fel Virág a székére. –Jacques?

– Már volt – szólt Robi.

– Az enyém – emelte fel a kezét végül Arnold, mire az egész teremben döbbent csend lett.

– Értem – biccentett az ofő. Összeráncolt szemöldökkel hátrafordultam és széttártam a karom. Arnold megvonta a vállát, és visszamélyedt a Jurassic Park  olvasásába.

– Az utolsó lap pedig – vette a kezébe az ofő. – Lucy in the Sky.

– Enyém – lóbálta meg a karját Cortez kizárásos alapon.

A többiek hamar túlléptek a dolgon, és egymásnak ordibálva vitatták meg a leghülyébb hajónevet (Zsolti nyert), miközben az ofő leült a tanári asztalhoz, és gondterhelten nézett végig rajtunk.

– Lucy in the Sky? – fordultam hátra Cortezhez.

– Aha.

– Ez egy Beatles-dal, hogy jutott eszedbe? – mosolyodtam el.

– A nagyanyám miatt. Szereti – vonta meg a vállát.

– Ez a nicknevem a Honfoglalón – mondtam, remélve, hogy érdekli. Tévedtem.

– Jó neked – bólintott Cortez türelmetlenül, és bedugta a fülébe a zenelejátszója fülhallgatóját.

Nyitottam a szám, de képtelen voltam megszólalni. Cortez ritka bunkó, ma már másodszorra. Nem is tudtam hova tenni a dolgokat, de amúgy is csengettek, úgyhogy értetlenül felálltam.

A szünetben aztán jól elővettem Arnoldot, hogy miért adná a hajójának az én nevem.

– Hajlamos vagyok a tengeribetegségre és ha lenne egy hajóm, a barátságunkra való tekintettel átruháznám rád, így téged illet a név – közölte unottan, és látszólag le is zárta a témát.

– Ó! Hát, kösz – bólintottam. Oké, ha ezt tudom, akkor én is valami személyesebb nevet adok a képzeletbeli hajómnak. Ja, és klassz tudni, hogy Arnold adna nekem egy hajót. Rendes. J

Tesi előtt átballagtunk az udvar másik végében lévő különálló tesiterembe. Egyébként is kicsit frusztrált voltam Cortez beszólásai miatt, de az első közös tesióra az a-sokkal még jobban kiakasztott.

Az öltözőben én már a kék-fehér Szent Johannás egyenmelegítőmben ültem a padon, és vártam, hogy Virág elkészüljön, miközben szemben Kinga az a-s lányok társaságában öltözött. Folyamatosan csacsogtak, szó volt Olivérről, a romantikus nyári lovastáborról, valami új filmről, a jövő heti nyílt szakkörök hetéről, és terítékre került a „Cortez mennyire jól néz ki” téma is. A térdemen könyökölve hallgattam az eszmefuttatásukat, de úgy éreztem, a csevegésüktől szétrobban a fejem.

– Megvagyok, mehetünk – pattant fel Virág, és megigazította a halálfejes fejpántját, amivel hátrafogta a haját.

– Renáta, egy szóra! – kiáltott utánam Kinga. Megtorpantam az ajtóban, és hagytam, hogy az a-sok kimenjenek előttem.

– Megvárlak az udvaron, oksi? – intett Virág. És otthagyott Kingával az öltözőben.

Fáradtnak éreztem magam, Cortez komolyan vérig sértett, ennél még az is jobb volt, amikor levegőnek nézett, úgyhogy egyáltalán nem voltam kíváncsi Kingára.

– Oké, béna vagyok, ciki, nincs személyiségem, idegesítelek, szánalmasnak tartasz, rossz rám nézni – motyogtam monoton hangon. – Kihagytam valamit, vagy ennyit akartál közölni? –néztem végül a szemébe. Kinga felvonta a fél szemöldökét, és megrázta a fejét.

– Tudod mit? Megérdemled a sorsod – felelte kíméletlenül, és kisétált az öltözőből.

A „ma mindenki meghülyült” elv alapján sóhajtottam egy hatalmasat és kiballagtam az udvarra.

A fiúk fociztak, az ő tanáruk (Szekeres Tamás) elég laza; bezzeg Korponay tanárnő! Rögtön azzal kezdte, hogy látja, a nyáron kissé „eltunyultunk”, úgyhogy kezdésnek húsz sulikört javasolt. Virággal félig ájultan fejeztük be az órát, és tényleg nem érdekelt minket, hogy Kinga és az a-sok hat kört ránk vertek, a fiúk kiröhögtek,

Korponay pedig végig üvöltött velünk. Majdnem meghaltunk. L

Utolsó óra után (irodalom Kardossal) Virággal és Arnolddal indultam haza, közben a hétvégéről beszélgettünk. Arnold a szülei ügyvédi irodájában segít kartonokat rendszerezni, úgyhogy Virággal úgy döntöttünk, Simsezni fogunk.

Hazaérve kicsit tétlennek éreztem magam, így bepakoltam hétfőre, aztán kiültem a kerti pagoda árnyékába, és olvastam. Kábé így telt a délutánom. Elég menő. Pff. L

Amíg anyu vacsorát készített (mandulás csirke valami fura állagú szósszal), gondoltam, felnézek a netre. Az msn azonnal betöltött, és amíg fogadtam Virág videóhívását, gyorsan végigfutottam a névsoron, hogy ki van online. Aztán hirtelen bevillant egy ablak, amitől megremegett a gyomrom. Másolom.

 Cortez üzenete:  Vagy?

 Reni üzenete:  Igen.

 Cortez üzenete:  Mit csinálsz a hétvégén?

 Reni üzenete:  Pill.

Aztán remegő kézzel ablakot váltottam, és Virág bambulását láttam a kamerában.

– Viráááág! – kiáltottam, amitől szegény totál megrémült.

– Mi az?

– Cortez! Cortez azt kérdezi, mit csinálok a hétvégén!

– Te jó ég! – kapott a szájához. – És mit válaszoltál?

– Hogy pill!

– Jaj, gyorsan, írj neki?

– Oké.

 Reni üzenete:  Bocs, itt. Szóval semmit.

 Cortez üzenete:  Van kedved takarítani?

 Reni üzenete:  Tessék??

 Cortez üzenete:  Lol, nem úgy értem. :D Holnap meg akarjuk csinálni a próbatermet, és ki kell pucolnunk. Poén lesz. Gyertek Virággal.

Vadul dobogó szívvel olvastam a sorokat.

– Na, mi az??? – zökkentett ki Virág a gondolataimból, aki egészen közel hajolt a webkamerához, szinte már átmászott a gépemen. J

– Elhívott minket, hogy segítsünk kipofozni a próbatermüket.

– Húúúú – kerekedett el Virág szeme.

– Szerintem is. Ugye, megyünk?

– Persze. Naná – bólogatott vigyorogva.

– Akkor írom neki.

 Reni üzenete:  Oké, persze.

 Cortez üzenete:  Jó, akkor holnap délelőtt Zsoltiéknál.

 Reni üzenete:  Várj. Virág kérdezi, hogy hozhatja-e Doriánt.

 Cortez üzenete: ??? Mi?

 Reni üzenete: A kutyáját.

 Cortez üzenete:  Nem más volt a neve?

 Reni üzenete:  De, először Pete Wentz, aztán Robert Pattinson, de most már Dorián.

 Cortez üzenete:  Ez kész. :D

 Reni üzenete: J

 Cortez üzenete:  De akkor biztos oké a holnap? Nincs más programod? Könyvtár? Múzeum? Könyvtármúzeum? LoL.

 Reni üzenete:  Nagyon vicces.

 Cortez üzenete: :D Na léptem.

 Reni üzenete:  Szia.

Egy pár pillanatig néztem az egymásnak küldött sorokat, végül elmosolyodtam. Elhívott. Klassz. J

A vacsoránál az örömöm kicsit alábbhagyott, amikor is közöltem anyuékkal a programom.

– Jaj de bájos! A kis barátaid zenélgetnek! – mosolygott anyu.

– Hogy érted, hogy Zsoltiék garázsában? Mit keres a lányom egy garázsban? – értetlenkedett apu.

– Nem, ez próbaterem. És Virággal megyek. Szerintem ki kell pakolni, meg rendet rakunk…

– Miért takarítasz másoknál? – rázta a fejét apu.

– Nem én takarítok! Együtt. És poén lesz. Ugye elmehetek? –

kérdeztem, olyan „légysziiiiii” arcot vágva. Apu elég negatív jeleket küldött, de anyut megnyertem.

– Persze hogy mehetsz. Jót tesz a közös program a kis osztálytársaiddal.

Apu egész vacsora alatt arról beszélt, hogy szerinte nem helyes, hogy más garázsát takarítom, ráadásul a mienkben is akad tennivaló… Próbáltam meggyőzni, hogy engem nem a garázsok érdekelnek, tehát nem azért megyek holnap. Mindegy. Anyu viszont, azt hiszem, értett. A héten először látott igazán örülni valaminek. J

Cortez: 5/4 – jó, lehet, ma megbántott párszor, de akkor is!

Elhívott. J

Arnold: 5/5 – szétvert a Honfoglalón, négyszer ledöntötte a váram, egyáltalán nem kegyelmezett. Viszont a hajónév dolog rendes volt tőle. J

Ofőóra: 5/2 – fura játék, annyira nem tetszett, és totál káosz lett a vége. L

A-s lányok: 5/1* – Edina jó formában volt ma, az egyik sulikörnél félrelökött, így majdnem nekiestem a kerítésnek. Örülök, hogy kedvel.

Kinga: 5/2 – mivel estére lenyugodtam, próbáltam megkérdezni msn-en, hogy mit akart mondani, de „Olivérrel beszélek éppen, nem zavar???” üzenettel lerázott. Klassz.

Szeptember 5., szombat

Virág reggel tízre jött át, addigra pont elkészültem. Fehér, rövid ujjú pólót vettem fel kertészfarmerrel és valaha fehér, mostanra inkább rongyos, szürkés színű tornacipővel, amit nyugodtan tönkretehetek.

– Klassz a kendőd – köszöntem Virágnak, aki szintén pakoláshoz öltözött, haját egy fekete-fehér halálfejes fejkendő alá rejtette.

– Köszi. Indulhatunk? – kérdezte.

– Mindjárt, csak meg kell várni aput.

Na, igen. Aput valószínűleg komoly rémálmok gyötörték, amiért „egyszem lánya” olyan veszélyes programot talált magának, mint pár osztálytársával garázst pakolni. Képtelen voltam elmagyarázni neki, hogy ebben semmi rossz nincs, ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen minket. Az utat gyalog is kibírtuk volna, Zsolti apukájának a háza durván negyedórás séta, de így, hogy apu vitt minket, 10:07-re ott voltunk.

– Ren, Emó – jött ki elénk Ricsi a kapuba, aztán amikor észrevette aput, köszönt neki is.

– Szervusz, Richárd. Régen láttalak. Hogy vagy?

– Köszönöm, minden atom – bólintott Ricsi.

– Gondolom, ez jót jelent – fordult felém apu elég értetlenül, mire mosolyogva bólintottam.

Bementünk a kapun, a garázsajtó fel volt nyitva, így rögtön láttam, hogy a többiek nagy munkában vannak. Cortez a szája elé kötött kendővel éppen egy dobozt emelt fel, Zsolti a pólója nyakát húzta fel az arcáig, és megemelte a másik oldalt. Dave a garázs előtt állt, és irányította őket néhány „kicsit arrébb, nem jó, vigyázz, leejted” utasítással. Cortez letette a dobozt, a délelőtti napsütésben csak úgy szállt a por.

– Dave, vagy segíts, vagy fogd be! – szólt rá. Dave láthatólag egy ideje akadályozta a haladást.

A fiúk, ahogy megláttak minket, köszöntek, aztán folytatták a dolgukat.

– Szerintem akkor… – fordultam apuhoz, úgy látva, hogy ideje elköszönnünk.

– Már megyek is. Ne emelj semmit! És ne lélegezd be a port! És egyél valamit! És… – gondolkozott apu, miközben én zavartan egyik lábamról a másikra álltam. – Lassan kezdek ciki lenni, ugye?

– Lassan – sziszegtem mosolyogva. Apu megértően bólintott, és elköszönt tőlünk.

A kapu felé menet összefutott Zsolti apukájával, így a felnőttek gondterhelten meredtek felénk, miközben megbeszélték, hogy „zenéljenek csak a srácok, mi is ezt tettük, de rég volt…” stb.

Közben mi odasétáltunk a fiúkhoz, és Virág elengedte a pórázon tartott Doriánt (mármint a kutyát).

– Virág, fogd vissza a kutyádat, én itt most dolgozom – közölte Dave, aki a pakoló Cortezt és Zsoltit kamerázta.

– Mit csinálsz? – léptem mellé.

– Videókat, amiket majd felteszek az együttes YouTube-

channeljére.

– Azt, hogy pakolnak? – csodálkoztam.

– Reni, Reni – támaszkodott Dave a vállamra, ami miatt kicsit furán néztem rá. – Látszik, hogy az utolsó együttes, amit hallgattál, 1920-ban feloszlott… – mosolygott lesajnálóan.

– Hé! Nem is! – kértem ki magamnak.

– Mostanában már más a menő. A mai bandák a képeket Twitterre és Facebookra küldik mobilról… Az „így készült” és „kulisszák mögött” videókat a YouTube-ra tolják fel…

– Oké, én mindent értek – löktem le Dave könyökét a vállamról, merthogy miért is támaszkodik rám? – És tök jó, hogy nézegethetnek képeket valami pakolásról meg videót arról, hogy dobozokat emelnek, de őszintén szólva ebből nem derül ki pontosan, hogy zenészek vagy rakodómunkások. Szóval a zenéjük, az pontosan hol található meg? – kérdeztem.

– Ott a pont, Ren, jó voltál – bólintott felém Ricsi mosolyogva.

– Nyugi. A MySpace folyamatban van – tette fel a kezét Dave. –

Készen lesz, amint valaki odaadja végre a logót – célozgatott Cortezre, aki lehúzta a szájáról a kendőt.

– Este átküldőm. De a zenénket feltöltheted logó nélkül is…

– Most mi van, mindenki összefogott ellenem? Professzionális munkát ígértem, úgyhogy kérlek, ne zavarjatok. Minden rendben lesz. Még holnap megcsináljuk a fotókat, és mindent feltöltök.

– Dave, annyi kép van rólunk, mi a bánatnak csináljunk még?

válassz már ki egyet, és told fel a netre – sóhajtotta Zsolti.

– Nem! Én vagyok a menedzser és zenei producer. Azt mondom, kell egy portfolió – erősködött Dave.

– Felőlem. De ha ma végezni akarunk, akkor talán el is kezdhetnénk – lépett hozzám Cortez, és egyik kezében egy dobozos kólát, másik kezében egy seprűt nyújtott felém.

– Köszi – mosolyodtam el zavartan.

– Mikor lesz ebédszünet? – kérdezte Zsolti, aki éppen ráült egy dobozra.

– Fél tizenegy van. Most reggeliztél! – röhögött Ricsi.

– Csak kérdeztem. Mert ha leesik a vércukrom…

Zsolti kijelentésére hangosan felnevettünk, majd Ricsi „ilyen csendben nem lehet dolgozni” megjegyzése után kezelésbe vette az egyik dobozon heverő laptop zenelejátszóját, amiből felcsendült… valami rémes hörgés.

– Ne mááár, Dorián megvadul a Korntól! – kiáltotta Virág.

Szegény kiskutyája körbe-körbe rohangált, el akarta kapni a saját farkát, és folyamatosan ugatott. Nos, a Korn vagy mi tényleg nem neki való. J

Délután egykor álltunk meg először, addig Cortez, Ricsi és Zsolti kipakolt minden lomot a garázsból, mi, Virággal fellocsoltuk, hogy ne fulladjunk bele a porba, Dave pedig mindent rögzített. Nagy segítség.

– Oké, le kell ülnöm – fogta az oldalát Zsolti. Valószínűleg beszorult a levegője.

A kocsibehajtóra kipakolt rekeszekre meg dobozokra ültünk le, és végignézve magunkon megállapíthattuk, hogy rémesen koszosak lettünk. J Virág visongatva csapkodta a karját, amire pókháló ragadt, Zsolti közölte, hogy olyan éhes, hogy megkeresi azt a pókot és megeszi, Ricsi zenét váltott a laptopon (Korn helyett jött valami Slipknot), Dave maga felé fordította a kamerát, és köszönt a nézőknek, Cortez pedig csendben rágózott. A fehér pólója csupa kosz volt, a farmere a térdénél kikopott, a deszkás cipője fekete helyett sötétszürke színűre váltott. Alkarján néhány karcolás keletkezett, amit valamelyik dobozból kiálló kacat okozott. Totál menőn nézett ki, a szikrázó napsütésben az egyébként szinte fekete hajában sötétbarna tincsek csillantak meg. Ahogy körbenéztem a rekeszeken ülő fiúkon, hirtelen ötlettől vezérelve előszedtem a telefonom, és az ezeréves készülékkel csináltam néhány fotót.

– Reni, nem hiszem el, hogy még mindig ez a mobilod! – kapta ki a kezemből Dave, és tartott egy kiselőadást arról, hogy ez mennyire gáz.

Próbáltam elmagyarázni Dave-nek, hogy addig, amíg tudok vele sms-t küldeni meg telefonálni, sőt, még egy béna, de azért működő kamera is van rajta, addig nekem jó ez.

Dave a „menthetetlenül műszaki analfabéta vagy” jelzővel illetett, ami így, hogy a többiek is kinevettek, kifejezetten jólesett. L

– Srácok, gondoltam, éhesek vagytok – jött ki a házból Zsolti apukája egy halom pizzás dobozt cipelve.

– Ó, hála az égnek! – pattant fel Zsolti. Hála Zsolti apukájának, egy pillanat alatt leakadtunk a mobilom cikizéséről.

Legalább egy órán át lazsáltunk, evés után totál leapadt a kedvünk, és egyikünknek sem akaródzott folytatni a takarítást.

Inkább a napsütésben ülve beszélgettünk, meg leginkább röhögtünk Zsolti és Dave véget nem érő piszkálódásain (folyamatosan egymást égették).

– Na, szép! Tudtam, hogy ezt a pakolást érdemes megnéznem – sétált be a kapun Kinga. Döbbenten néztünk felé; az ő érkezésére senki nem számított.

– Te hívtad a lovat? – suttogta felém Zsolti riadtan.

– Én? Én nem! – ráztam meg a fejem.

– Ne aggódjatok, nem maradok sokáig, csak edzésről jövök, és ezt nem hagyhattam ki!

– Honnan tudtad…? – vakargatta meg a homlokát Ricsi.

– Mivel Dave belehalna, ha valamit nem kürtölne világgá, természetesen olvastam a Twitteren.

Mindannyian az eget kémlelő Dave felé néztünk, aki úgy csinált, mintha nem tudna semmiről.

– De már megyek is. Jó szórakozást! – fordult meg hirtelen Kinga.

Néztem a távolodó alakot, aztán visszafordultam a fáradtan ücsörgő társaság felé. Ricsivel találkozott a tekintetünk, azt hiszem, egyre gondoltunk.

– Várj! – szóltunk utána egyszerre. – Maradhatnál. Totál hullák vagyunk, és még csak félig vagyunk készen – magyarázkodott Kicsi.

– És miért segítenék? – tette csípőre a kezét Kinga, és szúrós pillantásokat lövellt felénk. A többiek a vállukat rángatták.

– Hát – köszörültem meg a torkom végül. – Irányíthatod a munkát, mérheted az időt, kiabálhatsz… Egyszóval lehetne egy boldog napod.

Kinga hunyorogva végiggondolta a hallottakat, és természetesen bólintott. Naná, igazi diktátoralkat, neki egy ilyen program kész kikapcsolódás.

– Rendben! – dobta le a táskáját az egyik dobozra, és összecsapta a tenyerét. – Ricsi, kikapcsolod ezt az őrült hörgést, és átrakod valami dallamos, inspiráló zenére, ami alatt halad is a munka. Dave, tedd el a kamerát, és állj be segíteni. Zsolti, ezt most már add ide – vette ki a kezéből a pizzaszelet megszáradt vígét, amit Zsolti még rágcsált.

– Ne már! – nyúlt utána, de Kinga undorodva bedobta a dobozba, és egy papír zsebkendővel letörölte a kezét.

– Ezeknek a pizzáknak minimum a felét te etted meg, úgyhogy elég volt, állj fel!

Kinga három perc alatt rendet rakott a társaságban, kiosztotta a feladatokat, és kíméletlen ellenőrzés alatt tartotta a munkát. Oké, kicsit durva volt, meg néha kegyetlen beszólásokkal bombázott minket. Viszont „hála neki”, délután négykor hullafáradtan rogytunk le a kitakarított, berendezett garázsban.

– Na! – csapta össze a tenyerét elégedetten, és megigazított egy Ramones-plakátot, ami kicsit ferdén lógott a falon. – Így kell ezt – fordult körbe büszkén.

A dobszerkó a sarokban állt, előtte Cortez gitárja, állványon, mellette az erősítő és Ricsi basszgitárja. A falakon együttesplakátok lógtak, a legtöbbet nem ismertem, de akadt, amiről már hallottam (például a Clash), alatta pedig egy kis hűtő, amit Kinga saját kezűleg, gumikesztyűben takarított le, és végig olyasmit motyogott, hogy „márpedig vele szemben egy hűtő nem nyerhet!”. Nos, ez így is lett.

Az érkezésemkor a hűtő úgy nézett ki, mintha ezeréves kosz rakódott volna rá, az ajtót alig lehetett kinyitni, és a színe sárgásbarna volt.

Határozottan az volt az érzésem, hogy nincs ember, akinek gusztusa lenne kivenni belőle valamit. Ehhez képest amikor készen lettünk, a hűtő hófehéren csillogott, az elején szépen elrendezett hűtőmágnesek sorakoztak, az üdítők pedig katonás sorban álltak, azt hiszem, szín szerint rendezve. Hát, Kinga tényleg nem ismer lehetetlent, a hűtőn kívül még újra fellocsolta a garázsban lévő betont, körbefújt rovarirtóval, kicipelte a fűre a szőnyeget, majd ki is sikálta, és még arra is volt energiája, hogy kijavítsa, amit szerinte mi, Virággal elrontottunk (nekünk maradt a lestrapált, helyenként kiszakadt ülőgarnitúra lepucolása).

– Hát, ez elég jó lett – nézett körbe elégedetten Dave.

– Igen, elmegy… – biccentett Kinga szigorúan. Tuti, hogy ő is tökre odavolt a helyért, csak nem akarta mutatni. – Azt hiszem, most már tényleg megyek – kapta fel a földről a táskáját, és átvetette a vállán. Érdekes, annyit dolgozott, mint egy állat, mégsem viselte meg, sőt, szinte kivirult. Na, igen. Kinga és a kihívások. J

– Maradj már – dobott felé Ricsi egy kólás kupakot –, ha már eddig itt voltál, legalább hallgasd meg, ahogy játszunk.

Kinga türelmetlenül az órájára nézett és unottan bólintott.

– Jó, megnézem, hogy mit bénáztok, de hatra haza kell érnem, mert Olivér vár a Skype-on – közölte, és felvette a kupakot a földről.

– Lennél szíves tartani a rendet, legalább pár percig? – szidta le Ricsit, aki felvette a gitárját és a vállát vonogatva olyasmit mondott, hogy a rend nem túl „rákendrolos”.

Zsolti beült a dobszerkójához, Cortez bedugta az erősítőbe a kábelt, Ricsi állított a hevederen (valamiért azt szereti, ha a gitárja lelóg a térdéig, és lehajolva játszik), pár perc múlva pedig elkezdtek zenélni. Dave kamerázott, én pedig Virág és Kinga között ültem a kanapén, és szinte pislogás nélkül figyeltem. Oké, még sosem voltam zenekarpróbán, és tény, hogy legalább két napig csengeni fog a fülem, de simán megérte. Ami a zenét illeti, jók voltak. Nagyon.

Feldolgozásokat játszottak, viszont teljesen áthangszerelték, amitől punkosabb és gyorsabb tempójú lett minden dal. Nem az én stílusom, mégis tetszett, úgyhogy szuperjól éreztem magam. És azért néhány szó Cortezről mint zenészről. Hogy gördeszkázik (nem is alapszinten), azt tudtam. Hogy gitározik (csak úgy lejátszik egy csomó számot, mert miért ne), azzal is tisztában voltam. Hogy anyanyelvi szinten beszél angolul (a szülei diplomaták, a fél életét Amerikában töltötte velük), az sem újdonság számomra. Ez mind tény. De akkor, amikor az ember azt hinné, hogy ennél már nem lehet menőbb, mert az egyszerűen pofátlanság, akkor két barátjával alapít egy bandát, felveszi a gitárját, megáll a mikrofon előtt és bebizonyítja, hogy még egy garázsban próbáló, pár hetes punkrock banda frontembereként is megállja a helyét. Sőt! A gyomromban lévő lepkék vadul csapkodtak, a szívem majd kiugrott a helyéről, és miközben ámulattal hallgattam a zenét, azon filóztam, mennyi az esélye annak, hogy Cortez valaha úgy néz rám, ahogyan szeretném.

Túl a házi elkérésén, túl a cikizésen, túl a segítségkérésen. Nos, rövid számolgatás után az eredmény: semmi. Az esélyem konkrétan semmi. Hurrá.

A mai nap: 5/5 – soha nem éreztem még ennyire jól magam.

Cortez: 5/5* – annyira laza és menő és kúl… Szeretem. J

Kinga: 5/4 – oké, alig bírom felemelni a karom, már most olyan izomlázam van, de nélküle tényleg soha nem lettünk volna kész.

Apu: 5/3 – beígértem a DVD-zést, úgyhogy mindjárt megszárítom a hajam, és utána jöhet a Transformers.  Jaj, ne!

Fényképek: 5/4 – a telómmal csinált fotók közül néhány nem lett jó a napsütés miatt, a többi viszont klassz, úgyhogy majd átküldöm Dave-nek, hogy nézze meg. Talán felhasználható. Remélem. J

Szeptember 7., hétfő”

A hétvégém összességében szuperül telt, bár a jókedvű pakolós, rámolós, garázstakarítós szombat után a vasárnap egy kicsit átlagosabbra sikeredett. Reggel bementem anyuval a meteorológiai intézetbe, onnan fél egykor mentünk tovább vásárolni, hazaérve pedig nekiültem az olvasóköri előadásnak. Ezzel elvoltam kora estig, majd Virággal kimentünk megsétáltatni Doriánt (mármint a kutyát), közben pedig olyan fontos dolgokról beszélgettünk, mint Cortez,

Dorián (mármint az ember, nem a kutya), mitesszereket eltüntető arctonik, Pete Wentz rövid hajjal vagy emós hajjal menőbb-e, alhasi görcsök és Farmville a Facebookon, amit beállítottam Virág miatt, hogy szomszédok lehessünk. Szóval csak a szokásos megbeszélnivalók. J

Első órán Kardossal kezdtünk, így az osztály viszonylag csendben várta a tanárt csengetés után. Viszonylag.

– Felmayer elteszi a telefont, Antai-Kelemen elteszi a zenelejátszót, Haraszti és Bernáth kikapcsolja a tévét, Nagy befejezi az evést! – kezdte Kardos.

– Tanár úr! – tette fel a kezét Ricsi.

– Tessék?

– Beszélgetünk az órán? – vigyorodott el Ricsi, bepróbálkozva a lehetetlennel. Vagyis lazsálni akart Kardos óráján. Bátor, én nem kérdeztem volna meg.

– Természetesen, beszélgessünk – bólintott Kardos. Egy pár embernek (mint pl. Virágnak) felcsillant a szeme, egészen a következő mondatig. – Pósa, kezdheted is. Beszélgessünk kicsit a Felvilágosodásról.

Ricsi, aki éppen a raszta hajába próbálta meg beleilleszteni a tollát úgy, hogy ne essen ki, totál értetlenül meredt a tanárra.

– Sejtettem – legyintett Kardos. – Van valakinek bármi fogalma a témáról?

Az osztály és Kardos legnagyobb döbbenetére Dave lóbálta meg a kezét.

– Felmayer?

– Én tudom, mi a felvilágosodás – közölte Dave. Na, erre én is kíváncsi voltam, ezért félig hátrafordultam. – A múltkor történt, hogy a digitális fényképezőgépemet csatlakoztatni akartam a notebookomhoz, de sehogy sem sikerült. Próbáltam pár percig, aztán rájöttem, hogy az USB kábelt fordítva akartam csatlakoztatni a porthoz – hadarta, és a mondat végén egy afféle „de ciki szitu volt” arcot vágott. Oké, mindenki pislogás nélkül meredt rá. Végül Kinga a homlokára csapott, és unottan megrázta a fejét.

– Idióta! Amiről te beszélsz, az megvilágosodás, nem felvilágosodás!

Körülbelül két másodperc hatásszünet után az egész osztály felröhögött, Dave pedig a vállát vonogatva mondogatta, hogy tökmindegy, a kettő ugyanaz. Kardos két ujjával az orrnyergét masszírozta, azt hiszem, sokkot kapott hétfő reggel. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Arnold lépett be.

– Elnézést a késésért – szólt, majd gyanakodva körbenézett. –

Lemaradtam valamiről?

– Felvilágosodás – legyintett Kardos, aki végre kinyitotta a szemét.

– Klasszicizmus és szentimentalizmus? Nagyszerű – bólintott Arnold.

Kardos egy „hála az égnek” nézéssel nyugtázta, hogy léteznek még értelmes diákok, úgyhogy gyorsan a helyére küldte Arnoldot, és még késést sem húzott a naplóba.

A Szent Johannában elkezdődött a nyílt szakkörök hete, úgyhogy nagyjából az egész nap erről szólt, a suliboxok ajtajába szórólapokat dugdostak, a rádió minden szünetben bemondta, hogy ma az olvasókör, a rajzszakkör és az énekkar tart nyílt előadást.

Ebédszünetben az udvaron evés közben Virággal beszélgettünk, mellettünk pedig Arnold némán olvasta az Alkonyat-előadásomat.

– Küldesz nekem tehenet? – kérdezte Virág, és a fogával letépte a Túró Rudi csomagolását.

– Persze. Lovat sajnos még nem tudok – feleltem. Na, erre a beszélgetésre Arnold felkapta a fejét. – Farmville – legyintettem.

– Értem – biccentett. – Jut eszembe, Virág, megtennéd, hogy nem küldözgetsz nekem mindenféle meghívót játékokra? Nem áll szándékomban virtuális farmot, kávézót, vidámparkot, de még szigetet sem karbantartani.

– Miért nem? Tök jópofa – vonogatta a vállát Virág.

– Ennek egyszerű oka van. Kevesebb időm van, mint amennyire igényt tartanék, de ha több időm lenne, annyi, hogy esetenként a tétlenségem még unalomba is fulladna, akkor sem pocsékolnám olyan dolgokra, aminek nem látom hasznát – fejezte be. Virág pislogott körülbelül ötöt, majd megrázta a fejét.

– Mi? – kérdezte végül. Arnold az ölébe fektette a lapjaimat, majd fél kezével Virág felé nyúlt, és megkopogtatta a homlokát.

– Kevesebb net, Virág, kevesebb net!

Virág kérdőn felém nézett, én pedig mosolyogva bólintottam.

Minden bántás nélkül egyetértek azzal, hogy Virág kicsit többet foglalkozzon a neten kívüli dolgokkal, mert néha kifog rajta egy összetett mondat értelmezése, ami azért elég kellemetlen tud lenni.

Arnold még arról győzködte, hogy olvasson könyvet, akár könnyítettet is, Virág pedig rögtön érvelt, hogy igenis sok mangát olvas… Én csendben hallgattam őket, közben pedig az árkádok alatt álló társaságot néztem. Ricsiékhez odacsapódtak az a-s lányok, és éppen ment a röhögés valamin. Klassz.

– Dorián – szólaltam meg hirtelen, amikor a búbánatos emófiú kijött az udvarra. Virág lehajtotta a fejét és a fűszálakat nézegette.

Arnold közben még mindig beszélt hozzá, végül félbehagyta a mondatát.

– Na jó, egyrészt még beszéltem – kezdte –, másrészt pedig elárulnád, hogy miért csinálod ezt?

– Mit? – kérdezte Virág, szigorúan a földet bámulva. –

Akárhányszor megjelenik az a tag, te ebben a fura, természetellenes pózban merevedsz meg.

– Jaaa, izé… nem merek odanézni – sziszegte Virág. Arnold felvont szemöldökkel széttárta a karját.

– Tény, hogy emocionálisan nulla vagyok, de úgy gondolom, hogy akit kedvelek, annak a szemébe nézek, akit azonban nem szívelek, arra rá sem bírok nézni.

– Ez csak elméletben működik – vágtam rá tapasztalatból. –

Furcsák vagytok – emelte fel Arnold a lapokat, és tovább olvasott.

– Emoci… Micsoda? – kérdezte Virág lehajtott fejjel.

– Majd elmagyarázom – legyintettem. – Elment, felnézhetsz.

Virág felemelte a fejét és a becsukódó ajtóra bámult.

– Háromszor nézett ide, ebből az utolsó tizenkét másodpercig tartott. Ez az új rekord – csekkoltam le a fehér Casio órám stopperét.

– Hú, az sok! – vigyorgott Virág csillogó (fél) szemmel. Arnold ismét az ölébe ejtette a lapokat, és merev arccal nézett ránk.

– Jó, nem kell mindent megértened! – nevettem el magam.

Utolsó óra után Virággal elváltunk az aulában, ő ment rajzra, mi pedig Arnolddal elindultunk a könyvtárba, az olvasókörre.

Útközben egy rakás diákkal haladtunk, de a könyvtárig az összes lemorzsolódott. Na, igen. Az olvasókör tényleg nem a legmenőbb szakkör.

A félkör alakú terembe lépve azonnal megcsapott az ismerős „újkönyv”-illat, ami a könyvtárban tárolt tankönyvek után maradt, és még mindig belengte a helyiséget. Ennek örültem, a minicsoportnak, akik a polcsorok előtt összetolt padokon ücsörögtek, már kevésbé.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, és hirtelen köszönni is elfelejtettem. Három ember! Ennél még tavaly is többen voltunk!

– Kiszálltak – válaszolta egy tizenegyedikes lány.

– Hogyhogy kiszálltak?

– Átmentek más szakkörökre.

– Miért? És egyébként is, lehet? – ráztam a fejem értetlenül.

– Persze. A szakköröket csak egy évfolyamra választjuk, utána mindenki válthat.

– Na jó, akkor a régiek váltottak. De mi van a kilencedikesekkel?

Senki nem jött?

– Nem – rázták meg a fejüket.

– Ó! – csodálkoztam, és felültem az egyik padra. Kardos rögtön utánunk érkezett, és bár azt mondta, nagyon örül, hogy idén is az ő szakkörét választottuk, azért látszott rajta, hogy totál csalódott. Nem csodálom. Engem sem dobott fel, hogy három órán át írtam egy előadást a semmiért.

Kardos még egyszer ellenőrizte a karóráját, aztán bólintott.

– Rendben, szerintem el is kezdhetjük.

Körbenéztem, és hirtelen mérhetetlen szomorúságot éreztem.

Arnolddal és velem is csak öten voltunk, plusz Kardos meg a számítógépe mögött gúnyosan mosolygó könyvtárosnő, aki a színjátszókört vezeti. Na, persze, ő könnyen vigyorog, a színjátszó tök menő szakkör. L

– Akkor Alkonyat… –  szóltam, és a nagy, csendes térben visszhangzott a mondatom.

Már majdnem elkezdtem olvasni, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja.

Mindannyian egyszerre fordultunk oda, és nálunk döbbentebb arcot csak a szemüveges srác vágott, aki megtorpant egy lépés után.

– Olvasókör? – kérdezte sokkal vékonyabb hangon, mint feltehetőleg tervezte.

– Igen – bólintott Kardos. Összehúzott szemmel vártuk a kilencedikes fiú reakcióját.

– És jöhetek? – nézett körbe zavartan.

– Persze! – invitálta a tanár, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk, és még meg is tapsoltuk. Szegény srác megilletődötten odajött a csoporthoz (útközben nekiment egy széknek és megbotlott egy táskában, ami a földre volt rakva, de végül odaért), felült mellém a padra, és miközben az ujjait morzsolgatta, kerek szemüvege mögül figyelt.

– Oké, én készültem a Twilight  sorozattal, de mivel csak egy új tagunk van, szerintem nem fontos előadnom – hajtogattam össze a papíromat.

Kardos egyetértőn bólintott, majd megkérdezte a kilencedikest (Karcsit), hogy miket olvas, úgyhogy a szakkör végéig a Narnia  krónikái ról   beszélgettünk, amit már mindannyian kiolvastunk.

Mikor végeztünk, elpakoltam a táskámba. Arnold mellettem várakozott, a többiek is szedelődzködni kezdtek, Karcsi pedig némi tanakodás után odalépett hozzánk.

– Ilyen kevesen leszünk? – kérdezte halkan.

– Hát – emeltem át a táskám pántját a vállamon –, úgy tűnik.

– Miért?

Válaszra nyitottam a számat, aztán megakadtam és körbenéztem.

A tizenegyedikes lány a szemüvegét tisztította egy törlőkendővel, egy tizenkettedikes fiú egy Coelho-könyvet maga elé tartva indult ki a könyvtárból úgy, hogy nem is látta, hova lép. Móni (tizenkettedikes, szalmaszínű haja állandóan elektromos, emiatt körülötte száll, egyszer véletlenül hozzáértem, de megrázott; érdekes) egy Ulickaja-könyvbe merült bele, Arnold pedig a katonai hátitáskáján igazgatta a kitűzőket. Összeszorítottam a fogamat és az engem fürkésző Karcsira néztem. Mit mondhatnék neki? Hogy üdv a nyomi klubban? Vagy hogy az olvasókörösöket állandóan cikizik?

Esetleg, hogy ha menő akar lenni, akkor felejtse el még a könyvtár környékét is? Lehet, hogy ezt kellett volna mondanom. De nem tettem. Mégpedig azért, mert ha szeret olvasni, érdeklik a könyvek, és nyitott az újdonságokra, akkor itt a helye. Ha hatan vagyunk akkor hatan.

– Tudod, a többi diáknak más az érdeklődési köre. De attól még ez egy klassz szakkör, és kedves, jó fej emberek járnak ide! – mondtam végül. Karcsin látszott, hogy nem győztem meg teljesen. –

Neki pedig legalább száznegyvenötös az IQ-ja, ami elég menő – tettem hozzá, és megböktem Arnoldot.

– Azta! – nézett Karcsi csodálattal Arnoldra, aki nem szerénykedett, egyszerűen bólintott.

Legalább sikerült meggyőznöm. J

Kimentünk a könyvtárból, és a folyosón beszélgettünk könyvekről, miközben Kinga az a-s lányokkal együtt szembejött velünk.

– Az énekkaron és rajzon is rengetegen voltak! – közölte Kinga, majd összeráncolt szemöldökkel nézett ránk. – Mi volt az olvasón?

Látom, Harry Pottert megtaláltátok.

– Kinga, állj le! – szóltam rá nagyot sóhajtva. Szegény Karcsi lesütött szemmel ácsorgott mellettem.

– Hányan voltatok?

– Hatan – mondtam. Kinga és az a-sok hangos röhögés közepette megfordultak, és otthagytak minket.

– Viszonylag könnyen megúsztuk – motyogtam, és alig vártam, hogy találkozzunk Virággal.

Az aulában Jacques-kal futottunk össze, gyorsan megkérdeztem, hogy mi volt énekkaron. Jacques nagy átéléssel mesélte, hogy szuper volt, a Kóristák  főcímdalát adták elő. Karcsi végig mellettem állt, azt hiszem, én vagyok az első, aki beszélt vele a Szent Johannában, így eszében sem volt hazaindulni, örült, hogy megismerhet pár embert.

Pár perc múlva egyre több diák érkezett rajzlappal a kezében. Vége lett a rajzszakkörnek.

Virág boldogan ugrált oda hozzánk, és rögtön megmutatta a szakkörön készített képet.

– Hű, ez baromi jó lett – bólintottam az újabb Pete Wentz-portrét tanulmányozva.

– Eszméletlenül sokan voltunk, legalább harmincan! – mesélte Virág. – Mondjuk, a legtöbben egy fát sem tudnak lerajzolni, nem értem, mi ez a nagy felhajtás…

Elfordítottam a fejem a hangzavar irányába, ahol Cortez sétált felénk, körülötte egy rakás viháncoló lány és néhány felsőbb osztályos haverja.

– Én sejtem – motyogtam, és szomorúan végignéztük, ahogy nagy ováció és röhögés közepette elsétálnak a büfé előtt és kimennek az épületből. Szótlanul bámultunk utánuk. Ez van.

– Amúgy ez ki? – kérdezte Virág, én pedig feleszméltem a bambulásból. Virág csodálkozva nézte a mellettem ácsorgó Karcsit.

– Karcsi vagyok – mutatkozott be Karcsi. Virág félretolta a haját, így két szemmel is megnézhette a vézna, alacsony srácot.

– Én meg Virág. Szereted a FOB-ot?

– Mit?

Virág a kilencedikest fárasztotta a kedvenc zenekaraival, Jacques magában dúdolt, Arnold állva olvasott, én pedig sóhajtva néztem Cortez után. De már elment. No comment.

Hazaérve anyunak beszámoltam az olvasókörről meg arról, hogy milyen kevesen voltunk, meg hogy a rajzra mennyien mentek, meg hogy az olvasókör idén nyomibb, mint volt, meg hogy ezáltal én is nyomi vagyok, és… És ekkor anyu visszakérdezett, hogy pontosan mi az a nyomi.

– Nem népszerű – tártam szét a karom tanácstalanul.

– Reni, az iskolai szakkör érdeklődés szerint választható. Te szeretsz olvasni és szeretsz könyvekről beszélgetni, így természetesen ott a helyed. Az, hogy mások csak azért járnak rajzra, mert most „menő”, az az ő bajuk. Ne foglalkozz vele.

– Jó, de akkor is… – zsörtölődtem tovább.

– Apád egész kamaszkorában modellezett, őt is nyominak tartották, aztán egyszer csak rájöttek, hogy a hobbijában van fantázia, munka és kreativitás, és megváltozott az emberek véleménye.

– Mikor? – kérdeztem.

– Húszéves kora körül.

– Óriási – nevettem el magam kínosan. Jó, ha még öt évet kell várnom arra, hogy népszerűbb legyek. Fesztelen és boldog évek várnak rám. L

– Reni, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Keresed magad, a választ a rengeteg kérdésedre, a dolgok miértjét, az igazságtalanság…

– Nem, dehogy – szakítottam félbe, mielőtt még nagyon elkalandozna. – Csak arról van szó, hogy nyomi vagyok. De majd biztos elmúlik – vontam meg a vállam.

– Szeretnél szótlanul, gondterhelten járkálni a házban?

– Nem, inkább felmennék a szobámba készülni a holnapi órákra – válaszoltam kicsit zavartan.

– Hát jó.

Miután megnéztem az órarendet, rájöttem, hogy szinte semmiből nincs házi, így felnéztem a netre. Az msn tömve volt, Andris és Robi rögtön rám írt, hogy tegyek igazságot, mert nagyon összevesztek valami pontokon. Egy ideig hallgattam őket, de aztán képtelen voltam koncentrálni. A kockák vitáját rajtuk kívül szinte soha, senki nem érti. Virág ugyan elindította a videóhívást, de látott Dorián iWiW képgalériájában egy lányt, és mindenképp ki akarta deríteni, hogy ki az, így ő leginkább csak hümmögött a kamerába. Nem akartam zavarni a nyomozását, de kicsit untam a netet, mert Arnold offline volt. Gyorsan átfutottam a többiek állapotát: Ricsi (Freak On a Leash) – állapota elfoglalt, Cortez (Wake me up when September Ends) – állapota nincs a gépnél, Gábor (Dopit sétáltatom) – állapota nincs a gépnél, Dave (get busy) – állapota nincs a gépnél. Próba-

szerencse alapon ráírtam. Másolom.

 Reni üzenete:  Szia, Dave, itt vagy?

 Dave üzenete:  Persze.

 Reni üzenete:  Az állapotod nincs a gépnél…

 Dave üzenete:  Elterelő hadművelet. Éppen a MySpace-oldalt csinálom. Ha valaki nagyon keres, úgyis rám ír, de így csak fontos dolgok miatt zavarnak. Szóval??

 Reni üzenete:  Csak akartam kérdezni, hogy halad Cortezék oldala.

 Dave üzenete:  Jól, nagyon jól. Szinte kész, csak a képekkel vagyok bajban.

 Reni üzenete:  Tudok segíteni?

 Dave üzenete:  Naná, segíthetnél kiválasztani! Küldöm. Tudod, hogy kell fogadni a fájlt?

 Reni üzenete:  Ha-ha.

 Dave üzenete: J

Nem sokkal később megnyitottam a mappát, amiben legalább harminc kép volt. Sorban átnéztem őket. Azok a fotók, amik zenélés közben, mindhármukról készültek, baromi jól sikerültek. Azonban a többi tragikusan rossz lett. Kábé mintha tablóképek lennének, fehér háttér, túl sok fény… nem túl rock-zenészes.

 Reni üzenete:  Hű, a külön képek nagyon gyengék.

 Dave üzenete:  Ajjaj. Sejtettem.

 Reni üzenete:  Ezeket fogod felrakni? Mert választhatnál régi képekből is.

 Dave üzenete: Új képek kellenének.

 Reni üzenete:  Igaz. L

Újra átnéztem a fotókat, de továbbra sem nyerték el a tetszésemet.

Aztán hirtelen beugrott valami. Előkaptam a mobilom, és megnéztem a szombati garázstakarításon készített képeket.

 Reni üzenete:  Figyi. Nekem van egy pár baromi jó képem szombatról.

 Dave üzenete:  Küldd!!!!

 Reni üzenete:  Segítesz, hogy kell felrakni a telómról?

 Dave Üzenete: :D:D:D:D:D:D:D:D:D

 Reni üzenete: ???

Miután Dave jól kiröhögött, videóhívást indított, és szóról szóra elmondta, hogyan kell feltennem a képeket a gépre. Alig fél óra alatt megvoltunk vele. Szerinte ez őrülten vicces. Szerintem kevésbé, de mindegy, a lényeg, hogy átküldtem neki a képeket, és pár percig némán meredtünk a kamerába.

– Elég kis méretűek, de a profiloldalra pont jók lesznek – vakargatta Dave az állát, és láthatólag nagyon gondolkozott.

– Rakd át fekete-fehérbe – tanácsoltam, folyamatosan bámulva a fotókat.

– Na, látod, ez zseniális ötlet. Várj, csinálom.

Egy ideig csendben vártam, hogy Dave mit művel, sőt, már azt hittem, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy webkamerázunk, amikor végre hozzám szólt.

– Küldöm.

A három kép, ami átjött, tényleg őrülten menő lett. Zsolti egy dobozon ül, mindkét kezével a térdén könyököl és oldalra néz. Ricsi (aki Virághoz beszélt a kép készítésekor, de Dave kivágta) raszta haja fejpánttal van hátrafogva, és a szemébe sütő naptól kicsit hunyorog. Cortez pedig mosolyogva ül egy rekeszen, úgy, hogy kicsit oldalra dönti a fejét. Woooow! Na jó, a képet automatikusan átküldtem Virágnak, hogy nyomtassa ki nekem. J

Mindhármukról baromi jól sikerült a fotó, fekete-fehérben a rajtuk megtörő napsugarak sokkal jobban kiéleződtek. Ez az egész rekeszes, dobozos, koszos, néhol szakadt pólós kép baromira illik egy punk rock bandához, de még egy farmerreklámba is simán elmenne.

– Na? – türelmetlenkedett Dave.

– Hát – mosolyodtam el. – Szerintem elég kúl.

– Akkor beillesztem a profilba.

– Okés, én meg lépek, mert lejárt a netidőm.

– Kösz, Reni.

– Nincs mit. Szia, Dave.

– Várj!

– Igen?

– Nagy gond lenne, ha köztünk maradna a dolog? Tudod, bár beleadtam mindent, mégsem lettek túl jók a képeim, és ha megmondom, hogy végül nem is az én fotóimból került ki a végleges, akkor mint friss menedzser…

– Dave! – szóltam közbe mosolyogva. – Ez köztünk marad.

– Kösz, rendes vagy!

Beleintegettem a kamerába, aztán elköszöntem Virágtól (akit, mondjuk, időközben kinyomtam, de észre sem vette).

Olvasókör: 5/4 – klassz volt, csak lehettünk volna többen. L

Rajzszakkör: 5/1* – szép, mindenki Cortez nyakán lóg. L

 Váratlan utazás:  5/5 – kezdem a második részt.

Fotók: 5/5* – hála nekem, a MySpace-en is belezúgnak páran Cortezbe a képe alapján. Most gratulálhatok magamnak! Engedtem volna a béna, tablószerű képet. L

Időjárás: 5/5 – anyu szerint még marad a napsütés és a meleg. J

Karcsi: 5/5 – bejelölt a közösségin. Összesen kilenc ismerőse van.

Szegény! L