3. rész szept 21-ig

Szeptember 11., péntek

Reggel apu kitett minket a suli előtt, mi pedig odasétáltunk a fiúkhoz.

– Ren, emó – köszönt Ricsi.

– Sziasztok – köszöntem vissza.

– Figyeljetek, mit csináltok holnap? – érdeklődött.

– Miért? – kérdeztem vissza.

– Próbálunk, meg Dave beszervezett négy trombitást, akiket meghallgatunk. Nem jöttök? Jól kiröhöghetjük őket!

– Bár ez igen jól hangzik – feleltem, és cinikus akartam lenni, de sajna nem vették észre. – De nekem nem jó a holnap – ráztam meg a fejem, mert közben eszembe jutott, hogy elígérkeztem.

– Mit csinálsz? – nézett rám hirtelen Cortez, és éreztem, hogy kipirul az arcom.

– Könyvesboltba megyünk Arnolddal, kaptunk e-mailt, hogy 50%-os akció van néhány regényre, meg az albumokat is leértékelték…

– Azta, ez annyira érdekesen hangzik, hogy mindjárt elfutok!

Egyszerűen nem bírom kivárni a holnapot! – közölte Zsolti, mire a fiúk elröhögték magukat.

– Ez nagyon jó poén volt, főleg, ha azt vesszük, hogy Zsolti két lépést sem tud futni, mert kidől – lépett hozzánk Kinga.

– Na, megjött a cowgirl – nézett unottan az ég felé Zsolti. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, majd felszegett állal nézett körbe.

– Én sem érek rá a hétvégén – mondta. – Edzésre megyek, valamint Olivérrel megbeszéltük, hogy skype-olunk.

– Már nem azért – vakargatta Ricsi az állát –, de ez kit érdekel?

– Ja, Kinga, nem kell bejelenteni, amikor Telivérrel skype-olsz! – vágta rá Zsolti.

– A neve Olivér! OLIVÉR! – rikácsolta Kinga.

Egy pillanat alatt őrült hangzavar keletkezett, mindenki mást fújt,

Kinga Zsoltival vitázott, Virág Ricsinek panaszolta, hogy nem ér rá, mert a hétvégét az apukájával és A NŐ-vel tölti, én pedig a káosz közepén állva hallgattam, és a szótlan Cortezhez fordultam, akivel találkozott a tekintetünk.

– Neményivel mész könyvesboltba? – kérdezte és a szája szélén gúnyos mosoly bujkált.

– Igen. Miért? – kérdeztem vissza, közben pedig próbáltam egyenletessé tenni a légzésem. Nem igazán sikerült. Cortez mosolyogva megvonta a vállát, és láthatólag totál bénának tartott.

Óriási. Nem is kezdődhetne jobban egy péntek reggel.

– Na! – állt meg mellettünk hirtelen Dave, és a zakója zsebéből kivette a telefonját. Ujját összevissza húzogatta az érintőképernyőn, végül büszkén felnézett. – Holnap délután háromtól ötig hívtam a trombitásokat, összesen kilencen jelentkeztek a hirdetésre, ebből kettőt elutasítottam, mert túl idős volt, egyet pedig, mert túl fiatal – olvasta fel.

– A túl fiatal nem gáz, legalább hallgassuk meg – szólt közbe Zsolti.

– Kilencéves – meredt a kijelzőre Dave. A többiek kiröhögték, mire Dave folytatta. – Tehát holnap hat embert hallgatunk meg, ebből egynek láttam a YouTube-on videóját, az nem rossz, a többiről nincs infóm. Illetve de. Utolsónak egy lány jelentkezett, ezen vacilláltam kicsit, szerintetek lemondjam vagy megnézzük?

– Nemár, nem kell lány a bandába – rázta a fejét Zsolti.

– Mi az, hogy nem kell? – förmedt rá Kinga. – Egy lánynak ugyanúgy van helye egy együttesben, mint egy fiúnak. Mi ez a nőgyűlölő szöveg?

– Mivan? – hőkölt hátra Zsolti. Sajna Kinga totál rákattant a témára, úgyhogy szegény Zsoltinak tartott egy kisebb előadást a sikeres nőkről, az egyenjogúságról, a patriarchális kontra matriarchális társadalomról… Igaz, Zsolti egy szót sem értett az egészből, viszont kiakadt, amikor Kingát annyira elkapta a hév, hogy magyarázás közben kiverte Zsolti kezéből a fánkot, amit evett.

Úgyhogy ők elvoltak.

– Na? – nézett körbe Dave a maradék társaságon.

– Hú, szerintem nézzük meg a lányt. Hülyére fogjuk röhögni magunkat, ha jön valami nyomi, pattanásos trombitás lány, és rájön, hogy ska-punk dalokhoz keresünk tagot – vigyorgott Ricsi gonoszul.

– Ne már! – tiltakoztam. Ösztönösen védem a nyomikat, vajon ez miért van? – Ez nem szép dolog.

– Ren, szép, nem szép, ez van! Hú, ha nagyon gáz a lány, megijesztem a Slipknot maszkommal! – tette fel az ujját Ricsi, mint akinek valami elképesztő ötlet jutott eszébe.

– Cortez? – fordult felé Dave, és mindannyian csendben várták a választ. A reakciókból kiindulva nem kérdés, hogy csak és kizárólag Cortez teheti fel azt a bizonyos pontot.

– Felőlem hallgassuk meg – vonta meg a vállát.

Ricsi és Kinga boldogan bólintott (előbbi, mert szeretne kiakasztani egy idegent, utóbbi, mert szerinte lánynak is lennie kell egy együttesben), Zsolti azonban a fejét rázva hőbörgött. Véleménye szerint a jó kis punk-rock bandájuk nevetségessé válik valami kislánnyal.

– No Doubt, Guano Apes, Paramore… – nézett Virág fél szemmel. – Ezeknek a bandáknak mind van lánytagjuk, sőt, énekesek, mégis tökre jó rock- meg punkzenészek.

– Na, csak megértem, hogy Virág kinyögött egy értelmes gondolatot – bólintott Kinga tettetve, hogy lenyűgözték.

Duplaangollal kezdtünk, Mr. O’Realy azonnal feleltetett is (Virág hármast kapott, Andris négyest), aztán továbbmentünk az anyaggal.

Arnold negyedórás késéssel esett be, levágta magát mellém, és egész órán csendben olvasta Az elveszett világ ot, angolul.

Ofőórán Haller kicsit mérgesnek tűnt, felhívta a figyelmet arra, hogy néhányan sikeresen begyűjtöttek pár elégtelent rögtön az év elején (sajna a hülye rajz miatt én is beleestem), úgyhogy elkérte az ellenőrzőket. Miután túlleszünk a fejmosáson, további nagyon fontos dolgokat kellett megbeszélnünk, mint például, hogy Gondos panaszkodott a zenelejátszók miatt (megesküdtünk, hogy semmi ilyesmiről nem tudunk J), Gazdag tanárnő az órai evés miatt (Zsolti közölte, hogy muszáj volt ennie, mert leesett a vércukra; Kinga rávágta, hogy az IQ-ja esett le, de már régen), valamint a gondnok árulkodott, hogy valakik szétszerelték a távirányítót. Mi erről sem hallottunk semmit.

– Igen, ezt sejtettem – vakargatta az állát az ofő. – Nos, más téma.

Gratulálok a sikeres szakkörválasztáshoz, örömmel hallottam, hogy a legtöbben maradtatok a tavaly választott délutáni programon.

Továbbá nagy büszkeséggel tölt el, hogy Arnold az iskolaújságnál főszerkesztő-helyettesi posztot tölthet be.

Gyér taps hangzott fel a teremben, Virág, Jacques, Gábor és én pár pillanatig összecsaptuk a tenyerünket, aztán abbahagytuk. A többieket totál hidegen hagyta, egyedül Kinga zsörtölődött, amiért szerinte ez „egyáltalán nem fair”.

Tesi előtt Arnolddal és Virággal az udvaron ebédeltünk (májkrémes szendvics fél paprikával, bah) és a MySpace-ről beszélgettünk.

– Jó, mivel a hétvégém úgyis dögunalom lesz, akkor megcsinálom az oldalad – mosolygott Virág. – Milyen layoutot szeretnél?

– Mit? – vontam fel a szemöldököm. Nekem ilyen oldalt, amikor azt sem tudom, mi az!

– Háttérképnek mit szeretnél? Beatles vagy Oasis?

– Hm – töprengtem, mert úgy ítéltem meg, ez fogós kérdés. –

Legyen Beatles.

– Jó. Húú, tök jól megcsinálom. Hasonló lesz, mint az enyém, oki?

– Hát, oké – bólintottam kicsit félve. – Illetve lehetne az enyém kicsit egyszerűbb?

Virág megkérdezte, hogy ezt hogy értem. Mondtam, hogy kábé úgy, hogy nem szeretnék csillagokat meg Pete Wentz-képeket, meg animált kiscicákat, akik táncolnak, sem masnis halálfejeket, de még fotóvetítést sem.

– Zenelejátszó?

– Az mehet – bólintottam. – De ne pink színű! – tettem hozzá gyorsan.

– Jó – mosolygott Virág, és mindent gondosan lejegyzetelt a twilightos noteszébe a twilightos tollával. – Top barátok? Mehetnek elsőre Cortezék?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Elsőnek te – kezdtem. Virág hálásan pislogott, és láttam rajta, hogy ez most tökre jólesik neki, pedig nem azért mondtam. Hanem mert így gondolom. – A többit elrendezheted akárhogy, a lényeg, hogy a top nyolcban legyenek benne Cortezék. Meg Jacques!

– Minek neked MySpace-oldal? – nézett fel Arnold a könyvéből.

– Hogy új infókat tudjak meg a kedvenc együtteseimről – böktem ki a jó előre kigondolt válaszomat. Sajna Arnold ellen hiába készülök fel.

– Az új információk nagyon fontosak, főleg, ha a Beatlest vesszük alapul – jegyezte meg szárazon.

–Jó, de mindenkinek van MySpace-oldala.

– Akkor gyorsan legyél te is mindenki – bólintott Arnold cseppet sem kedvesen.

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és Virágra néztem, aki nagy problémával állt szemben.

– Hű, akkor beraklak első barátként a topba, így a FOB lecsúszik második helyre, aztán harmadik lesz Pierre, negyedik az AFC, utána Cortezék…

– Pierre? A „jó hétvégét” barátod?

– Ühüm – mosolygott Virág. – Ma is üzent.

– Kitalálom, jó hétvégét kívánt?

– Pontosan!

Virággal nevettünk egy sort az emós francia haverján, akivel hónapok óta levelezik, de eddig mindig csak jó hétvégét kívántak egymásnak.

– Na, akkor megvan a top 11 barátom a 12-ből.

– Direkt hagytál ki egyet? – kérdeztem, mire Virág hatalmasat sóhajtott. Ezt igennek vettem. Az a hely Doriánra vár.

Egy borzasztóan fárasztó tesióra után (Korponay meg a sulikörök, jaj!) Virággal az öltözőben folytattuk a beszélgetést a hétvégéről.

– De bájos – csapta össze a kezét Kinga, mire az a-s lányok nevetve néztek felénk. – Virág a maradék agysejtjeit is megöli a hétvégén a MySpace-en, Renáta pedig Neményivel andalog a könyvesboltban. Elképesztő program. Nem csodálom, hogy ti vagytok a suli legnépszerűbb diákjai.

– Úgy csinálsz, mintha neked jobb programod lenne – tártam szét a karom értetlenül. – A Skype előtt gubbasztani, az sem jobb…

– Már ne is haragudj, de igenis fontos, hogy a barátommal beszéljek! – vágott vissza, erősen kihangsúlyozva, hogy márpedig neki van barátja. – Egyébként pedig moziba megyünk vasárnap – mondta Kinga, az a-s lányok pedig vadul bólogattak, így rögtön rájöttem, hogy ők így, együtt terveztek programot.

– Klassz. Jó szórakozást. Mit néztek? – érdeklődtem. Komolyan, semmi rossz szándék nem volt bennem, csak gondoltam, megkérdezem.

– Az új Hugh Grant-filmet – felelte Kinga összehúzott szemmel.

Azt hiszem, arra várt, hogy valami rejtett gúnyt vagy beszólást fedezzen fel.

– Az jó, azt én is megnézném, láttam a bemutatóját. Tuti jó lesz – mosolygott rájuk Virág kedvesen.

Kinga és az a-sok teljesen értetlenül néztek ránk. Edina még súgott is valamit Kingának. Nyilván nem értették, hogy miért beszélgetünk. Mármint mi így, mindannyian. Szerintem mindenki azon agyalt, amin én. Hogy ott vagyunk, hét lány, konkrét konfliktus nincs köztünk, a múltbéli sérelmek elfelejtődtek (legalábbis Edina már ritkábban néz rám gyilkos tekintettel), úgyhogy miért ne mehetnénk együtt moziba? Hát, a válasz hamar kiderült. Azért, mert végül nem hívtak meg. L No comment.

– De majdnem szóba került, hogy menjünk velük – gondolkozott Virág, miután ketten maradtunk és kifelé indultunk az öltözőből.

– Igen, majdnem. Majd egyszer elmeséljük, hogy a menő a-sok majdnem elhívtak minket, emiatt majdnem népszerűek lettünk és majdnem sok barátunk lett a gimiben – feleltem. Virág mosolyogva megvonta a vállát, aztán megbeszéltük, hogy az a-sok Kingával együtt le vannak ejtve, majd megnézzük külön a filmet.

A szekrényekhez érve Virág megtorpant, és egy pillanat alatt lesápadt.

– Reni – suttogta, de a hangja vékony volt és riadt.

– Látom – fújtattam, és bár próbáltam megnyugtatni, engem is legalább annyira megrémített a látvány, mint őt.

Virág szekrényajtajából egy félbehajtott lap lógott ki. Ez még nem is lenne gond, mert a Szent Johannában sokszor üzennek így eseményekről meg programokról. A különbség, hogy az egész szekrénysorból csak a Virág ajtajába dugott papír zizegett, ahogy a délutáni huzat lobogtatta a folyosón.

– Hívjam a nemzetbiztonságiakat? – kérdezte Arnold unottan.

– Túl sok krimit olvasol – feleltem visszafojtott mosollyal. – És ez egyáltalán nem vicces. Ez komoly dolog! – suttogtam.

Virág lassan odalépett a suliboxhoz, egy határozott mozdulattal megragadta a levelet, lehunyta a szemét, majd „gyorsan legyünk túl rajta” stílusban azonnal kinyitotta és beleolvasott.

Arnold a falnak dőlve, közömbös arccal, én pedig vadul dobogó szívvel, iszonyat izgatottan vártam. Virág körülbelül három sort futott át, végül leengedte a kezét a papírral együtt, és halálsápadtan rám nézett.

– Mi az? – kérdeztem, teljesen átélve Virág helyzetét.

– Msn-elérhetőség, Facebook és MySpace. Dorián… – motyogta, majd mindketten egyszerre sikoltottunk fel, a szánk elé kapva a kezünket.

– Te jó ég! – mosolyogtam őszintén, miközben Virág a karomat rángatva ugrált, totál összegyűrve a „szent levelét”.

– Te jó ég! – sikoltotta Virág is.

– Te jó ég! – jegyezte meg Arnold, és kicsit odébbment. Oké, neki ez nem jelentett annyira sokat.

Virág még akkor is boldogan ugrált, amikor beszállt az apukája kocsijába. Miután elhajtottak, szinte azonnal érkezett az első sms tőle. J Arnold csendben sétált mellettem, nem értette, de tolerálta az őrületet, amit Dorián levele váltott ki belőlünk.

– Akkor holnap – köszöntem el tőle a kapunkban.

– Jő, érted jövök kettőre – intett Arnold, és a hatalmas lombkoronák árnyékában továbbsétált.

Hazaérve anyunak gyorsan elmeséltem, hogy Virág és Dorián tuti, hogy ismerősök lesznek a Facebookon, barátok a MySpace-en, és fix, hogy msn-en is beszélnek majd, ha Virág magához meri adni.

Anyu mélyen hallgatott, végül beletúrt a hajába.

– Ez a kis diák, Dorián, ő a Szent Johannába jár, ugye?

– Igen – bólogattam.

– Értem. És miért nem beszélgetnek és barátkoznak az iskolában?

Miért az interneten jelölgetnek…

– Hát, mert ez így szokás. Ha bejelöl egy közösségin vagy felvesz msn-re, akkor kíváncsi rád – magyaráztam.

– Nem lenne egyszerűbb, ha szóba elegyednének?

– A neten? – kérdeztem.

– Nem, Reni, a folyosón.

– Ó, hát azt nem tudom. Lehet. Mindegy.

– Hová tűntek az emberi kapcsolatok? – nézett anyu merengve.

Egy ideig vártam, mert azt hittem, tőlem kérdezi, de aztán kiderült, hogy csak filozofált. Mivel anyuékhoz vendégek jöttek (apu munkatársa a feleségével), a szobámban vacsorázhattam, csak előtte le kellett mennem köszönni meg jópofizni egy sort. Ami körülbelül annyiból állt, hogy széles vigyorral bólogattam olyan felesleges megjegyzésekre, mint például „a suli szívás, mi? Lázadunk, lázadunk? Gáz a tizedik, mi?” Kicsit kelletlenül feszengtem a társaságukban, szerintem nincs is annál kínosabb, mint amikor egy felnőtt megpróbál lazának tűnni, mindenesetre anyu és apu kimentett, és miután bájologtam egy sort, felmehettem a szobámba. A lépcsőn felfele baktatva hallottam, hogy apu munkatársának a felesége nevetgélve megkérdezi anyutól, hogy „na, és mi újság a fiúkkal?”.

Az utolsó előtti lépcsőfokon megálltam, és összeráncolt szemöldökkel füleltem.

– Renivel borzasztó nagy szerencsénk van, teljesen leköti a tanulás, az olvasókör és az iskolaújság. Bár van egy kis osztálytársa, aki, úgymond, menő, de a dolog teljesen plátói.

– És a kamaszkor? Ajtócsapkodás, szótlanság, éjjel párnába zokogás, hisztik, több órás késés, bulik…? – kérdezte halkabban.

Nem láttam, de sejtettem, hogy anyu halványan mosolyogva legyint a válasz előtt.

– Reni mintakamasz. Semmi probléma vele.

Megvontam a vállam és felmentem a lépcsőn. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, elővettem a sulicuccom, és megcsináltam a házim hétfőre. Miután be is pakoltam, elgondolkoztam azon, hogy péntek este valószínűleg én vagyok az egyetlen diák, aki ezzel foglalkozik. Mintakamasz. Ááá, inkább menthetetlenül nyomi. No comment.

Dorián és Virág: 5/5* – hűűű. Ezerrel szurkolok!

Cortez: 5/4 – elkérte a szöveggyűjteményem. J

Sulirádió: 5/3 – egész nap U2 szólt.

Holnap: 5/4 – örülök, hogy Arnolddal megyünk könyvet vadászni, de azért sajnálom a fiúk próbáját és trombitástesztjét. Tuti vicces lesz. J

Farm: 5/5* – Jacques és Gábor is a szomszédom. Hurrá.

Szeptember 12., szombat

Arnold kettőre jött át, de kicsit várnia kellett, mert késésben voltam. Virág már egy órája magyarázott az msn-en, totál lázban volt, mert ugyan magához adta Doriánt, mégsem mert ráírni, pedig látta, hogy online, viszont ettől Virág megijedt, így elrejtette magát.

Hallgattam egy darabig, végül azt tanácsoltam, hogy mindenképp köszönjön neki, aztán végre sikerült kilépnem. Szegény Arnold már tíz perce várakozott a kapunk előtt, úgyhogy sűrű bocsánatkérések közepette rohantam ki. Dióhéjban elmeséltem Virág sztoriját, de Arnoldot egy cseppet sem érdekelte, úgyhogy hamar témát váltottunk.

– Megdöntöttem a csúcsom a Kvízparton – mondta, miközben lefelé sétáltunk a dombon.

– Hű, nem is láttam, gratulálok! – mosolyodtam el.

– Nem játszottál tegnap?

– Nem, este átrendeztem a farmom – feleltem, mire Arnold oldalról nézett rám, és azt hiszem, magyarázatot várt. – Most miért, túl sok bárányom volt! – tettem hozzá nevetve. – Tényleg, nem akarsz a szomszédom lenni? Kéne még szomszéd!

– Felejtsd el – rázta a fejét határozottan, mire sóhajtva az égre néztem.

Nem értem, az ember elvárhatja a legjobb barátjától, hogy a virtuális farmján a szomszédja legyen. Vagy nem? Te jó ég, talán Virág tényleg rossz hatással van rám. J

Mivel baromi szépen sütött a nap, sétálva tettük meg az utat. A fák árnyékában gyalogoltunk, közben mindenféléről beszélgettünk (na jó, nem mindenről, Cortezék például szándékosan nem kerültek szóba). Már szinte odaértünk, amikor a járdán hirtelen eltűntek az árnyékok, és egy pillanat alatt beborult. Felnéztem az égre, a nap nem látszott, csupán szürke felhők, amik hirtelen összeértek. Az első esőcseppek épp csak szétcsattantak az aszfalton, amikor egy pillanat alatt szakadni kezdett.

– Futás – ragadta meg a karom Arnold, és rohanni kezdtünk.

Viccen kívül, mire beestünk a buszmegálló fedezékébe, a homlokomon folyt a víz, a drapp rövid ujjú ingem vizesen tapadt a karomra, a farmeremen pedig hatalmas sötét foltok éktelenkedtek.

– Ez nagyon rákezdett – lépett ki Arnold félig a buszmegállóból, és óvatosan az eget kémlelte. A futástól zihálva bólintottam, és már elő is vettem a mobilom.

– Odaértetek a könyvesboltba? – szólt bele anyu köszönés nélkül.

– Még nem teljesen. Csak szólni akartam, hogy leszakadt az ég a Széna téren – magyaráztam. Papírzörgés, billentyűkattogás, kapkodás. Türelmesen vártam, mire anyu újra beleszólt.

– Ez biztos?

– Anya! Itt állok csuromvizesen. Elképesztően nagy felhőszakadás van, de úgy látszik, már múlik – lestem ki én is a megálló alól.

– Megáztál? Azonnal menj haza és vegyél át száraz ruhát!

– Nem vészes, csak egy kis eső.

Anyu még próbált hazaküldeni, de mivel egyáltalán nem volt kedvem visszaindulni, így még megkérdezte, hogy pontosan milyen az idő, hány milliméter csapadék hullott le és milyen a széljárás, aztán letettük.

– Biztos nem fogsz megfázni? – kérdezte Arnold, amikor újra elindultunk.

– Persze – bólintottam, miközben folyamatosan a karomat dörzsöltem.

A zebrához érve már ismét kisütött a nap, pár perc alatt foltokban felszáradt az út, és csak az esőillat meg a buszvájatokban összegyűlt pocsolya emlékeztetett a zuhira. Mondjuk, egy ilyenbe sikeresen bele is léptem, úgyhogy bokáig vizes lettem. Ennyit a tornacipőmről.

A könyvesboltban sikerült három órát eltöltenünk. Ezért is szeretek annyira Arnolddal menni, ő az egyetlen, aki nemhogy nem sürget, hanem körülbelül annyit nézelődik, mint én. A végeredmény is klassz lett. Robert Merle Francia históriáján kívül vettem egy jógakönyvet is. J Hurrá!

Hazaérve felnéztem a netre, az msn-en csak páran lézengtek.

Virág azonnal videóhívást indított, és sikoltozva mesélte, hogy csetelt Doriánnal tíz percet!

– Sajna mennie kellett, de fú, képzeld, a képe totál menő, meg éppen a 30STM From Yesterday  szólt nála, meg fúú, képzeld, írtam, hogy ezt a dalt én is tökre imádom, és akkor fúúú, küldött egy smileyt. Fúú – hadarta Virág. Mosolyogva bólintottam.

– Ez tényleg őrülten klassz. És ahogy hallom, most is ez a szám megy nálad – füleltem.

– Ühüm – bólogatott Virág. – Ez a közös dalunk.

– Mert mindketten szeretitek? – nevettem el magam.

– Neeem. Mert erről a dalról most már örökre ő fog eszembe jutni.

Örökre! – áradozott Virág. – Hú, mennem kell, A NŐ szólt, hogy kész a vacsora – forgolódott Virág dühösen.

– Oké, jó étvágyat, holnap beszélünk – intettem.

– Juj, kész a MySpace-oldalad, megcsináltam, csekkold. Tényleg lépnem kell…

Miután Virág kilépett, felmentem az oldalamra, és megnéztem a profilom. Hát, mit is mondhatnék. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de tény, hogy vérprofi lett. A layout (vagy mi) Beatles St. Pepper’s  Lonely Hearts Club Band,  ezen kívül színes zenelejátszó Oasis-

dalokkal, a kedvenc filmjeim listája, a kedvenc könyveim (igaz, rosszul írta Dickens nevét, de kijavítottam). Profilképnek az, ami az IWiWen és Facebookon is van (anyu engedélyével, sima padon ülős, mosolygós kép, semleges háttérrel). A barátlistám még csak tizenhét, de a top nyolcban első helyen Virág, másodiknak a Jalapeno. Tök jó lett. J

 Francia história:  5/5* – még van egy részem a Váratlan  utazásból,  de nagyon várom, hogy olvashassam. J

Könyvesbolt Arnolddal: 5/5 – klasszul telt a nap.

Virág+Dorián: 5/5 – van daluk. J

Cortez: 5/1 – be se lépett az msn-re, gondolom, próbáltak… L

Megáztunk: 5/1 – még mindig nem száradt meg a tornacsukám. L

Szeptember 13., vasárnap

Szörnyen rémes nap! © Reggel ébredés után összesen hetet tüsszentettem, reggeli közben négyet, utána nem számoltam tovább.

Sajna, anyu igen. Egy gyors lázmérés és kimondhatatlanul sok orrfújás után anyu nem kertelt, kerek perec kimondta, amit egy normál diák mindig szívesen hall. Holnap nincs suli, dokihoz megyünk.

– Nem! Nem. Neeeem. Nem. Nemnem! – ilyesmiket mondtam, én, az abszolút nemnormális diák. Mikor végre befejeztem, jól megkaptam a magamét.

– Így jár, aki megázik, vizes hajjal, tocsogó tornacipőben és ázott ruhában mászkál a légkondicionált könyvesboltban! És akkor még az a jobbik eset, ha csak megfáztál! – szidott össze anyu.

Bágyadtan ücsörögtem az étkezőasztalnál, és rádöbbentem, nincs mit tenni. Két orrfújás között küldtem Virágnak sms-t, aki totál kiakadt. Egyrészt, mert nem tudok suliba menni, másrészt pedig, mert holnap tök egyedül lesz, amikor ez lesz az első alkalom, hogy látja Doriánt az msn-ezés után.

Eléggé lehangoltan telt a napom, kiakasztott, hogy holnap nem látom Cortezt, miközben a hétvégén sem hallottam róla, és hiába voltam msn-en egész nap, nem jelentkezett be. L

Betegség: 5/1* – jaj már!

Holnap doki: 5/1 – jaj!

Piros az orrom a sok fújástól: 5/1 – L

Hülye eső: 5/1 – LLL

Szeptember 14., hétfő

Hihetetlen, hogy szikrázó napsütésben, amikor mindenki kihasználja a jó idő utolsó óráit, én vörösre fújt orral, beöltözve, hidegrázással ücsörgök a dokinál. Aki kiírt egész hétre!!! No comment.

Hazaérve megittam az összes pezsgőtablettát és szirupot, amit anyu elkészített nekem, és miután úgy éreztem, több folyadék van bennem, mint egy tevében, felmentem a szobámba. Totál lehangoló betegség miatt otthon maradni, olyan nyomasztó. Olvastam, neteztem (senki sehol, persze suliidőben ez nem meglepő), bámultam az értelmetlen tévéműsorokat, de leginkább csak vártam, hogy délután legyen végre. Az olvasó- és rajzszakkör miatt ráadásul tudtam, hogy sem Virág, sem Arnold nem tud közvetlenül suli után jönni. Nagyszerű.

Éppen egy bögre forró teát próbáltam lenyomni, de már vert tőle a víz, amikor kopogtak az ajtómon, és anyu dugta be a fejét.

– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyi folyadékkal túlélnék egy szaharai túrát is. Gyalog – feleltem unottan.

– Nem baj, idd csak meg – bólintott. – Cortez van itt.

– Tessék? – ültem fel az ágyamban azonnal. Mi? Miért? Miért nem ezzel kezdi anyu? Jaj.

– Mondtam, hogy megnézem, alszol-e – felelte anyu mosolyogva.

Hála a jó égnek! Gyorsan felpattantam (kicsit hirtelen, emiatt tíz másodpercig csak apró fekete foltokat láttam), ösztönösen lekaptam az asztalom feletti tükörről a manga rajzot, felkapkodtam az összegyűrt zsepiket és kidobtam, miközben anyu rátette az ágytakaróm az ágyamra. Így nem látszott a shrekes ágyneműm.

Hurrá.

Anyu kiment, én pedig gyorsan belenéztem a tükörbe. Nos, a látvány nem volt túl szívderítő. Félrefeküdt copf, pirosra fújt orr, kicserepesedett száj. Ez az én formám!

– Szia – köszönt hirtelen Cortez, én pedig megpördültem és szemben találtam magam vele. Na jó, nem elég, hogy én ilyen ramaty állapotban vagyok, ő még a szokottnál is helyesebb. Az élet nem fair!

– Szia – köszöntem vissza, és összeráncolt szemöldökkel néztem az órámra. Csak akkor esett le, hogy ha Virág nem jöhet előbb a szakkör miatt, akkor elvileg Cortez sem. – Rajz?

– Kibírják nélkülem – legyintett mosolyogva, és levágta magát az egyik babzsák fotelemre. Remegő gyomorral ültem le én is, és igyekeztem nem idegeskedni azon, hogy mégis hogy nézhetek ki. –

Virág mondta, hogy megfáztál…

– Igen – feleltem szomorúan –, de megírtam tegnap az irodalom beadandód, szóval tessék – nyúltam hátra a táskámért, és kihalásztam belőle a füzetem.

– Kösz, de nem kellett volna – rázta meg a fejét Cortez.

– Szívesen megcsináltam – legyintettem. – Milyen volt a trombitás dolog? – váltottam témát. Cortez mosolyogva bólintott.

– Nagyon kemény. Szétröhögtük magunkat.

– Gondolom – mosolyodtam el én is. – De sikerült találni valakit?

– Aha.

– Örülök.

Pár pillanatig mindketten csendben voltunk, Cortez a beadandóba olvasott bele, én pedig a pulcsim ujját húzogattam, és azt tanulmányoztam. Miután kellőképpen kinyújtottam, felnéztem.

Cortez éppen akkor hajtotta össze a dolgozatom.

– Meddig nem jössz suliba? – kérdezte.

– A héten tuti nem.

– Hozzam neked a házit? – vonta fel a szemöldökét, mire elnevettem magam.

– Ma hoztad?

– Nem volt – vágta rá azonnal. Túl gyorsan.

– Gondoltam.

Mindketten elröhögtük magunkat, aztán Cortez elkérte a notebookom, hogy megmutassa az új bandatagot. Az ölébe fektetett laptopon gépelt, amikor két halk kopogás után Arnold benyitott.

– Szia – köszönt, majd mikor észrevette Cortezt, felvonta a szemöldökét.

– Szia – köszöntem mosolyogva, és kérdőn néztem az órámra.

Megint. – Mi van az olvasókörrel?

– Elkéredzkedtem Kardostól, mert gondoltam, unatkozol – felelte élesen, és elég csúnyán nézett a gépen pötyögő Cortezre.

– Cortez az előbb jött, de egyébként tényleg egész nap untam magam – legyintettem.

– Értem. Na, és Cortez, megvan a beadandód? – ráncolta a szemöldökét Arnold.

– Mi van? – nézett fel Cortez, és lehajtotta a notebook fedelét.

– Megírattad Renivel? Mondjuk, beteg, de mit számít az? Igaz?

– Mi a fenéről beszélsz? Nem a beadandó miatt jöttem – tárta szét a karját Cortez. Arnold lehajolt és felemelte a földről az összehajtott papírokat.

– Akkor, gondolom, ez sem a tiéd – nyújtotta felé Arnold. Cortez pislogás nélkül nézett a papírokra.

Én még mindig kapkodtam köztük a fejem, fogalmam sem volt, hogy mi történik. Végül erőt vettem magamon.

– Én… én szívesem megírtam – dadogtam zavartan, mivel késztetést éreztem arra, hogy mondjak valamit. Szabályszerűen vibrált köztük a levegő.

Mindketten felém néztek, Arnold lesajnálóan, Cortez pedig mosolyogva, végül Cortez félrerakta a notebookot és feltápászkodott.

– Jobbulást – nézett mélyen a szemembe, én pedig riadtan megráztam a fejem. Nem akartam, hogy elmenjen.

– Már mész is? – kérdeztem, és reméltem, hogy a hangom nem árulja el, mennyire csalódott vagyok.

Cortez halványan elmosolyodott és intett egyet. Arnold, aki háttal ült neki, oda se fordult, csak feltartotta a kezét. Ujjai között az összehajtott papírjaimat tartotta.

– Tudod, Neményi – lépett oda Cortez, és kirántotta a kezéből a beadandót, úgy, hogy kettészakadt néhány lap –, te egy igazi… vagy.

(Nem írom le, mit mondott, de nem túl szépet).

Arnold szó nélkül hagyta, hogy Cortez kimenjen a szobámból, én pedig döbbenten ácsorogtam, és azon hezitáltam, hogy most mit tegyek. Legszívesebben utánamentem volna, de helyette inkább dühösen Arnoldhoz fordultam.

– Most ezt miért kellett? – kérdeztem felháborodottan.

– Mit? – vonta fel a szemöldökét.

– Cortez végre eljön hozzám, te pedig elüldözöd!

– Reni, ha látnád magad… – csóválta a fejét csalódottan, és kivette a füzeteit a táskájából. Néma csendben az asztalra dobta, és az ajtó felé indult.

– Most te is elmész? – néztem rá hitetlenül.

– Igen.

– De miért? – kérdeztem.

– Gondolkozz! Egész nap jegyzetelek neked, eljövök olvasóról, hogy ne unatkozz, hozom a házit… Ennek ellenére amikor próbállak védeni, mert véleményem szerint mérhetetlenül nagy pofátlanság az, hogy Cortez eljött a beadandóért, amit betegen megíratott veled, akkor nekem támadsz és őt véded…

– Miről beszélsz? – pislogtam értetlenül. Klassz, hogy én vagyok beteg, és mindenki velem dühöng!

– Arról, hogy bár te vagy az egyetlen barátom, mégis van egy óriási hibád, amit nehéz tolerálni.

– Mi az? – kérdeztem olyan halkan, hogy szinte alig jött ki hang a torkomon. Arnold kinyitotta az ajtót és megpihentette a kezét a kilincsen.

– Cortez – felelte és kiment.

Némán néztem magam elé, hirtelen sírhatnékom támadt, mert nem értettem, hogy mi történt. Még akkor is döbbenten álltam a szobám közepén, amikor anyu bejött.

– Jól elrohantak – állapította meg. Nos, igen, így is mondhatjuk. –

Ezt a kezembe nyomta, mielőtt kiviharzott a házból – nyújtott felém anyu egy könyvet.

Szomorúan elvettem és megnéztem a borítóját. Egy könyvtári könyv, John Lennon életéről, franciául.

– A fenébe, Arnold könyvet is hozott nekem, én meg így viselkedtem – motyogtam szomorúan.

– Igen – veregette meg a vállam anyu. – De ezt Cortez hagyta itt.

– Mi? – kerekedett el a szemem.

Virág félórával Arnold és Cortez kirohanása után érkezett.

– Oké! – kezdtem, és öt orrfújás közben elmeséltem Virágnak az egész dolgot.

– Hú – csatolta oldalra a szemébe lógó haját egy kiskutyás csattal, és immáron két szemmel nézett rám. – Mi van, ha azért hozta a könyvet, hogy megköszönje a beadandót?

– Lehet – bólogattam.

– Szívás. És elrohant?

– Aha. De Arnold is.

– Jó, de Arnold amúgy is fura – legyintett Virág. – Az a gáz, ha Cortez berágott.

– De miért rám? Én tényleg nem csináltam semmit, Arnold piszkálta! Én csak megírtam a dogáját!

– Nehéz ügy. Nagyon – rágta a szája szélét Virág.

– Oké – bólintottam. – Mi van Doriánnal?

Virág azonnal elvörösödött, és apró mosoly jelent meg az arcán.

– Ma köszönt!

– Hurrá! – csaptam össze a tenyerem. – Ennyi?

– Nem! Kétszer is szemeztünk a folyosón!

– Hű – néztem elismerően, közben azon gondolkoztam, hogy milyen lehet, amikor Virág és Dorián szemeznek. A hajviseletükből adódóan csak egy-egy szemmel tudják nézni a másikat, tehát ez inkább afféle „fél-szemezés”. J

– Amúgy mi volt a suliban?

– Hétfői káosz. A fiúk el voltak foglalva az új trombitásukkal,

Andris és Robi összeveszett azon, hogy ki szereti jobban a Lost ot,

Jacques azt üzeni neked, hogy gyógyulj meg hamar és este vár msn-

en, Kardos jobbulást kíván, Kinga állítása szerint észre sem vette, hogy hiányzol…

– Ez jellemző – sóhajtottam.

– Hát, kábé ennyi.

– Lecke volt?

– Semmi – rázta a fejét. Szomorúan az asztalomon hagyott füzetekre néztem, és reméltem, Arnold holnap eljön. És nemcsak azért, mert mardosott a bűntudat, amiért így viselkedtem vele.

Hanem mert ha ő nem jön, sose tudom meg, mit tanultunk.

Este vacsora után felnéztem az msn-re, és bár Arnolddal vagy Cortezzel szerettem volna beszélni, mindketten offline voltak.

Helyette Jacques-kal amőbáztam, Virággal webkameráztam, és Ricsivel váltottam pár sort. Másolom.

 Ricsi üzenete:  Mikor jössz?

 Reni üzenete: A héten nem. L

 Ricsi üzenete: ***** mit kezdjek kémián?

 Reni üzenete:  Lapíts. J

 Ricsi üzenete:  Az lesz. Figy, lépek, mert Viki hív.

 Reni üzenete:  Ki?

 Ricsi üzenete: A trombitásunk.

 Reni üzenete: A lány lett végül?

 Ricsi üzenete:  Ja, ultrajófej. Na, léptem.

 Reni üzenete:  Szia.

A Ricsivel folytatott beszélgetés után kinyomtam a netet, és szomorúságomban úgy döntöttem, pótvacsorázom. Aput a konyhában találtam, éppen lekvárt kent egy buktára.

– Kevés benne a töltelék – magyarázta, amikor látta, hogy csodálkozva nézem.

– Oké – bólintottam, és követtem a példáját.

Miközben elfogyasztottuk, én folyamatosan beszéltem, apu pedig nagyon koncentrált, hogy követni tudjon.

– Szóval megírtad Cortez dolgozatát.

– Igen.

– És ezek után „berágott” rád?

– Nem tudom, hogy rám vagy Arnoldra.

– És Arnoldra azért, mert megpróbált védeni?

– Nem tudom – ráztam a fejem. – De Cortez hozott nekem könyvet!

– És ez nagy dolog?

– Corteztől? Igen. Azt se tudom, hogy talált oda a könyvtárba – hadartam.

– Nehéz dolgok ezek – szögezte le apu hosszas hallgatás után.

– Igen. Nehéz – értettem egyet.

Cortez: 5/2 – nem értem, mi baja. Én bántottam meg? De mivel?

Jaj. L

Az orrom: 5/1* – már sebes a sok fújástól. L

Arnold: 5/1 – üzentem neki, de nem válaszolt. L

Vacsora: 5/4 – semmit nem éreztem az ízéből. J

Holnap még csak kedd: 5/1 – jaj, de hosszú lesz a hét! L

Szeptember 15., kedd

Ma kicsit jobban voltam, kivéve egy-két új tünetet, amit bár titkolni próbáltam, anyut képtelenség átverni. Éppen felhőtérképet szerkesztett a neten, én pedig csendben üldögéltem az asztal másik végén, és olvastam, amikor egy óra után felnézett.

– Az elmúlt negyven percben négyszer mentél ki a fürdőszobába.

– Mert megfáztam – zártam le a témát, illetve csak szerettem volna.

– Vagy felfáztál – méregetett összehúzott szemmel.

Hát, kábé itt végem volt, anyu kiszedett belőlem egy csomó infót, elég cselesen, mert egyébként el akartam titkolni, hogy nagyon fáj az alhasam, meg ilyesmi. Az egész dolog vége az lett, hogy anyu rám nézett, és azt mondta, amit soha, de soha nem akartam hallani!

– Holnap elmegyünk Kovács doktorhoz!

Legalább fél percig néztem pislogás nélkül.

– Nem! – közöltem egyszerűen.

– De igen, Reni, ez nem játék!

– Semmi bajom!

– Erről nem nyitok vitát!

– Anyuuuu – sziszegtem összeszorított fogakkal.

– Reni, a nőgyógyásztól nem kell félni!

Hát, ez kábé annyira nyugtatott meg, mintha azt mondta volna, „Reni, a fehér cápa barátságos, kedves állat!” – Én nem megyek!

– De igen, elmegyünk – sóhajtotta anyu, eléggé fáradtan.

– Jó, és mi lenne, ha te elmennél és elmondanád neki a panaszaimat – próbálkoztam.

– Vagyis adjam át az üzenetedet?

– Pontosan! Biztosan meg tudja mondani úgy is, hogy mit tegyek.

– Ez kiváló ötlet, de nem!

Körülbelül háromnegyed órát hisztiztem, teljesen reménytelenül, ugyanis anyu nagyon tart attól, hogy felfáztam, meg mindenféle hurutról meg medencegyulladásról beszélt, miközben én már a gondolattól is rosszul lettem, hogy elcipel nőgyógyászhoz! Jaj nekem!

Virág suli után jött, már alig vártam. Egészen addig totál kétségbeesve próbáltam elhessegetni a gondolatot a holnapról.

– Gáz van – kezdte, ahogy belépett a szobámba.

– Velem is, de kezd te!

– Cortez olyan karót kapott irodalmon, hogy Kardos egész órán üvöltött velünk.

– Mi? Miért? Megírtam neki?

– Az lehet, de nem adta be!

– Mi??? – hüledeztem, és éreztem, hogy megremeg a gyomrom.

– Nagyon durva volt. Beadott egy üres lapot, és amikor Kardos megkérdezte, hogy ez kinek a levele, Cortez feltette a kezét, aztán azt mondta, nem volt mit írnia…

– Uh – sütöttem le a szemem.

– Ja, még az ofő is feljött szünetben, és kiosztotta. Nagyon durva volt.

– Miért nem adta be?

– Passz – rázta a fejét Virág.

– És Arnolddal mi van? Nem reagál az üzenetemre.

– Arnold ma egy árva szót sem szólt egész nap, kijött velem az udvarra, de csak olvasott. Azt hiszem, szomorú.

– Tényleg? – kérdeztem, és úgy éreztem, megszakad a szívem. Ha Arnold szomorú, arról én tehetek. No comment.

Virág a vállát vonogatta, és kibontott egy pink nyalókát.

– De ez még nem minden.

– Lehet ennél rosszabb? – kérdeztem cinikusan, de Virág nem vette, hanem őszintén bólintott.

– Vladár.

– Nee! Keresett? – hüledeztem, és képtelen voltam felfogni, hogy Vladár még betegen sem száll le rólam.

– Nem téged. Ugye, Cortez tegnap lelépett a rajzszakkörről, és ráadásul valami béna indokkal, amivel ma lebukott, úgyhogy Vladár durván kiosztotta…

– Miattam jött el rajzról! – kaptam a szám elé a kezem.

– Azt nem mondta el. Ami rendes tőle, mert Vladár így is pikkel rád.

– A francba! – sziszegtem, és kezdtem úgy érezni, hogy megbolondulok.

– Hát, ja. Jó lenne, ha már jönnél, a suli totál szívás így – mondta szomorúan Virág, és elpanaszolta, hogy kissé elveszettnek érzi magát nélkülem. Ricsiékhez nem megy oda egyedül, mert nem foglalkoznak vele (állítólag állandóan az új bandatagukról magyaráznak), Cortez idegbeteg, Kingáék levegőnek nézik, Arnold megnémult L, Doriánnal csak messziről nézik egymást… Szegény Virág.

– Oké, és mi a te rossz híred? – kérdezte, miután kipanaszkodta magát.

– Holnap nődokihoz kell mennem – mondtam ki hirtelen, mire Virág a szokottnál is jobban lesápadt.

– Vááááá – suttogta, mikor magához tért.

– Szerintem is – morzsoltam az ujjaim idegesen.

– Fúúú, Reni, ez nagyon gáz.

Hát, Virág nem nyugtatott meg túlzottan; miután megbeszéltük, hogy mennyire, de mennyire rettegünk ettől mindketten, még idegesebb lettem. Már éppen azt terveztük, hogy miként lehetne lefújni az egész holnapi doki dolgot, amikor anyu bekopogott a szobámba és bejelentette, hogy Kinga itt van. Hurrá, már csak ez hiányzott.

– Renáta, mégis meddig szeretnél még henyélni?

– Neked is szép napot! – tártam szét a kezem értetlenül. Kinga valamit vakkantott, aztán ledobta a táskáját, leült az asztalomhoz, és keresztbe tette a lábát. Komolyan úgy tűnt, hogy most számon kéri a hiányzásom okát.

– Ha nem zavar, akkor éppen beteg vagyok – közöltem egyszerűen.

– De zavar, mert hozhatom a házit neked, amikor láthatólag semmi bajod!

– Arnold nem jön? – döbbentem le, és összeszorult a mellkasom.

– Neményi azt üzeni, hogy ma délután nem tud jönni.

– Miért nem? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Mi vagyok én, a titkárnője? Mit tudom én! Na, pontosan miért is nem jössz egész héten?

– Kinga, szállj már le róla, holnap dokihoz megy – vett a védelmébe Virág.

– Micsoda izgalmak. És? Ezen meg kéne hatódnom?

– Nem olyan dokihoz. Hanem olyanhoz! – suttogta Virág.

– Van ilyen orvos meg olyan? Virág, beszélnél érthetően?

Köszönöm.

– Nődokihoz – sziszegte, és látszott rajta, hogy még kimondani is fél. Kinga összehúzta a szemöldökét és felém nézett.

– Miért? Mi bajod?

– Felfáztam. Azt hiszem.

– Na és? Elmész, megkérdezi, mi a panaszod, beszélget veled, aztán megvizsgál. Jó, az kicsit kellemetlen, de ha nem idegeskedsz, akkor pár pillanat az egész!

– Mennyi az a pár pillanat? – kérdeztem összeszorított fogakkal, miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint Kinga már volt nődokinál. De hát Kinga hol nem volt már? No comment.

– Nem tudom, de az biztos, hogy nem tudsz magadban végigmondani egy verset.

– Mivan? – néztünk össze Virággal.

– Mindenki máshogy relaxál, jó? – közölte Kinga sértődötten.

– Te jó ég – sóhajtottam idegesen.

– Megoldod – legyintett. – Már ennyi az idő? Olivér vár a skype-

on. Rohannom kell – pattant fel és elviharzott.

Virág még maradt és Doriánról mesélt, vagyis leginkább arról, hogy ma milyen ruhát viselt és hogy hagyott Virágnak üzenetet az msn-en. Valami integető smileyt vagy mit. Tényleg próbáltam koncentrálni, de időnként bevillant az agyamba a holnapi nap, és levert a víz. Óriási. L

Arnold: 5/1 – nem jelentkezett. L

Cortez: 5/1* – húú, Kardos tuti nagyon berágott. Tippem sincs, miért csinálta, ráadásul feleslegesen írtam meg a levelét… L

Virág: 5/2 – majdnem annyira fél a holnaptól, mint én. Azért tök rendes.

Köhögök: 5/1 – L

Holnap: 5/1** – jaj nekem. L

Szeptember 16., szerda

Egész éjjel forgolódtam, azt hiszem, még soha nem izgultam semmi miatt annyira, mint ma a doki előtt. Anyu próbált megnyugtatni, meg rengetegszer elmondta, hogy semmi baj nem lesz, meg hogy a doki rendes ésatöbbi… Ezekkel az információkkal semmit nem tudtam kezdeni, mert időnként konkrétan úgy éreztem, hogy ki tudnék rohanni a világból. Egész úton morzsoltam az ujjaimat, egészen addig, amíg anyu rám nem szólt, hogy most már lassan eltöröm a kezem. A váróban kétszer megfordultam a szökés határozott gondolatával, de nem tehettem. Ketten voltak előttem, mindkét nő nyugodtnak tűnt, de rajtam ez sem segített. Egyre több rémkép jelent meg a fejemben, végül már szinte úgy éreztem,

Hasfelmetsző Jack vár az ajtón túl.

– Válaszolj szépen a doktor úrnak, mondj el mindent – suttogta anyu.

– Oké. Kivéve, ha elájulok. Akkor nem tudok válaszolni – feleltem.

– Ne butáskodj, Reni, ez nem olyan nagy dolog…

Még reagálni akartam, de kinyílt az ajtó. „Nekem végem” arckifejezéssel mentem be. Még egyszer visszanéztem anyura, aki halványan mosolygott és intett. Klassz, én a pokolba készülök, anyu pedig mosolyogva néz utánam. No comment.

A doki kedvesen fogadott, beszélgettünk egy kicsit, ami akár oldhatta volna a szorongásom, de ez nem történt meg. Elmondtam körülbelül, hogy mi a bajom, meg hogy egyáltalán nem fontos a vizsgálat, mert biztosan sokszor hallotta már ezeket a tüneteket, így elég, ha felír valamit. A doki nem dőlt be, mondta, hogy azért csak megvizsgál. Hát, gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell. Biztosan sokan estek már össze orvosi rendelőben, ez nem lesz akkora szenzáció. A vizsgálat előtt totál ideg voltam, próbáltam a légzésemet egyenletessé tenni és relaxálni. Ez nem jött be, viszont eszembe jutott valami, ami segített. Az első, hogy millió ember esik át ilyen vizsgálaton, és mindenki túléli, szóval valószínűleg velem sem lesz másképp. A másik, erősebb érv pedig, hogy ha most túl leszek rajta és kapok gyógyszert, akkor sokkal jobban járok, mint ha elhalasztom a dolgot és esetleg tényleg komoly bajom lesz, ami miatt hetente járhatok a dokihoz. Így erőt vettem magamon. Hát, végül is túlestem rajta. Oké, nem mondom, hogy alaptalan volt a félelmem, mert tényleg nem túl klassz egy ilyen vizsgálat, de hát ez van.

Viszont két dolog biztos. Az egyik, hogy Kinga tippje bejött.

Mondjuk, én nem verset szavaltam, hanem egy dalszöveget próbáltam felidézni magamban, és így tök hamar vége lett a vizsgálatnak, a másik pedig, hogy a doki szerint okos dolog volt, hogy felkerestem, mert csúnyán felfáztam, és kaptam rá antibiotikumot. Anyu türelmetlenül ácsorgott a váróban, és mikor kimentem az ajtón, rögtön beszámoltam arról, hogy mi bajom.

– Na, látod, mondtam, hogy muszáj eljönnünk! És ugye, hogy nem volt olyan rémes?

– Hát. Tényleg ki lehet bírni. Ha muszáj – bólintottam.

Bátor viselkedésem totál feldobott, úgyhogy jókedvűen értem haza. Küldtem Virágnak egy sms-t, hogy élek és jól vagyok,

Arnoldnak, hogy hagyja abba a duzzogást és jöjjön át, illetve Kingának, hogy köszi a tippet.

Virág suli után átjött, és egymás szavába vágva magyaráztunk a napunkról. Én arról, hogy mennyire gáz volt az egész, de most olyan „de jó, hogy túl vagyok rajta” érzés van bennem, Virág pedig arról, hogy ebédszünetben Dorián odaült hozzá az udvaron, és beszélgettek. Wow! Még javában nevettünk, amikor Arnold megérkezett. Rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, láttam rajta, hogy nincs túl jó kedve, így én is elkomolyodtam.

– Figyu, én megyek is, mert Dorián lesz ma este msn-en, és még fel kell törnöm a jelszavam – tápászkodott fel Virág.

– Oké, később még üzenek – intettem.

Miután Virág elment, Arnolddal pár percig szótlanul ültünk a szobámban. Sok mindent akartam mondani, de nem tudtam, hol kezdjem. Végül ő törte meg a csendet.

– Elhoztam a házit.

– Köszi – bólintottam. – Arnold, tudom, hogy haragszol rám, de… – fakadtam ki hirtelen.

– Nem rád haragszom – rázta meg a fejét.

– Pedig úgy tűnik.

– Reni, nem bírom elviselni. Irritál az egész ember! Bánt, ahogy szórakozik veled!

– Nem szórakozik velem! – vágtam közbe határozottan.

– És mindig véded – mosolyodott el szomorúan.

– Arnold, tudod, hogy mi van Cortezzel. Én ezen nem tudok és nem is akarok változtatni. Én ezt nem irányíthatom, ez így van.

– Jobbat érdemelsz – mondta, mire elnevettem magam.

– Jobbat? Még őt sem érdeklem, milyen jobbról beszélsz? Ugyan – legyintettem.

– Honnan tudod, hogy nem érdekled? – kérdezte Arnold.

– Nos – néztem mosolyogva a plafon felé –, nem vesz észre, nem foglalkozik velem, nem igazán érdeklődik, egyszóval totál hidegen hagyja, hogy mi van velem. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy nem érdeklem…

Arnold hümmögött néhányat, végül felnézett.

– Értem.

– Akkor nincs harag? – kérdeztem mosolyogva.

– Nincs – felelte kis gondolkodás után, és nagyon halványan elmosolyodott.

– Akkor jó. Honfoglaló?

– Rendben, de a tiéddel lépjünk be.

– Miért?

– Az enyémet most pihentetem pár napig.

– Te jó ég, mit műveltél? – nevettem fel.

– Elég annyi, hogy a problémák megoldásának a keresése némi agressziót váltott ki belőlem, ami a játékomon is meglátszott tegnap.

– Hány várat döntöttél le?

– Hagyjuk – legyintett.

– Megnézem! – röhögtem el magam, és mielőtt még kikapta volna a kezemből a notebookom, gyorsan beléptem az ő nevével. J

Miután Arnold elment, totál megkönnyebbültem. Újra szent a béke köztünk, aminek igazán örülök, mert az, hogy haragudott rám, jobban megviselt, mint gondoltam. Este, vacsi után felnéztem a netre.

Titkon reméltem, hogy Cortez lesz msn-en, de amikor beléptem, offline volt. Gyorsan átnéztem a listát. Virág (*From Yesterday*) – állapota elfoglalt, Ricsi (Loool, Viki, ez nagy poén volt) – állapota nincs a gépnél, Zsolti (Viki+Cortez! Holnapra hozzátok vissza a PS3 játékom!!!!) – állapota elérhető, Dave (MySpace-t szerkeszt) – állapota nincs a gépnél. Érdekes. Na mindegy.

Doki: 5/3 – túléltem. Ügyes vagyok. J

Köhögés: 5/3 – már nem birok több szirupot inni. Pfuj. L

Arnold: 5/5* – örülök, hogy megint jóban vagyunk. Tényleg. J

Virág: 5/5 – Doriánnal webkamerázott este! Emiatt, mondjuk, velem nem tudott, de utána hívott, és elmesélte, hogy megbeszélték, mennyire jó banda a FOB. J

Cortez: 5/1* – semmi infó róla. Írtam neki msn-en, de vagy rejtve volt, vagy offline.

Farmom: 5/5* – Andris és Robi is a szomszédom. Hurrrá!

Szeptember 21., hétfő

Életem legszomorúbb napja! Komolyan, amíg visszatelítődnek a könnycsatornáim és legalább tíz percig nem sírok, gyorsan leírom, mi történt. Jaj. L

Reggel még minden klassz volt. Illetve semmi nem volt klassz, csak akkor még nem tudtam. Örültem, hogy újra mehetek suliba, mert bár hasznosan töltöttem az időt otthon (kiolvastam a Váratlan  utazás  maradék részeit meg a Francia históriá t,   sőt, a Corteztől kapott könyvet is), azért nagyon hiányzott, hogy végre lássam a többieket. Most már azt sem bánnám, ha soha többet nem kéne suliba mennem, de tökmindegy. Totál be voltam zsongva, Cortezről múlt hétfő óta semmit nem hallottam, nem válaszolt msn-en, én meg nem akartam erőltetni a dolgot, gondoltam, majd személyesen.

Reggel Virág a kapuban várt, és totál odavolt, hogy végre meggyógyultam. Útközben egy szót sem beszéltünk, és amikor kiszálltunk, akkor is csak Dorián került szóba. Hiába kérdeztem, hogy mi újság a fiúkkal (főleg Cortezzel), Virág semmit nem tudott róluk, mivel minden idejét lekötötte Dorián. A suli előtt Cortez, Ricsi és Zsolti ácsorgott. Vadul dobogó szívvel lépkedtem feléjük, az agyamban már egymilliószor végigjátszottam a jelenetet, de természetesen felesleges volt, mert minden máshogy alakult.

– Sziasztok – köszöntem, és igyekeztem erősen Corteznek címezni.

– Szász, Ren – intett Ricsi, és már vissza is fordult. – Szakadtunk a röhögéstől, Vikit meg még ki is küldték film közben…

– Mi történt? – mosolygott Virág érdeklődve.

– A hétvégét mesélem.

– Mit csináltatok?

– Moziztunk – vonta meg a vállát Cortez.

– Klassz – bólintott Virág, én pedig kicsit furán éreztem magam.

Oké, azt nem vártam, hogy ugráljanak körbe, amiért meggyógyultam, de azért elvártam volna, hogy két szót váltanak velem. Ennek ellenére, amikor Dave megérkezett, ő is csak sebtében köszönt oda nekem, és már össze is röhögött a többiekkel, hogy „Viki mennyire nagy arc volt megint”.

– Bemegyünk? – fordult hozzám Virág.

– Aha, persze – feleltem zavartan. – Illetve – torpantam meg. –

Cortez, beszélhetnénk?

Bent várlak – hagyott ott Virág.

Cortez odajött hozzám, lazán zsebre dugott kézzel ácsorgott, és időnként röhögve hátrafordult. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem is figyel rám.

– Kerestelek msn-en… – kezdtem, de újra félrenézett, és odaszólt Ricsinek valamit.

– Aha, nem voltam – rázta meg a fejét.

– Igen, azt láttam. Mindegy, figyelj, csak meg akartam köszönni a könyvet, kiolvastam és nagyon tetszett…

– Örülök – bólogatott türelmetlenül, és hátranyúlt, hogy meglökje Zsolti vállát, aki éppen sztoriban volt.

– Meg egyébként – kezdtem, de egyre kellemetlenebb volt az egész –, szóval…

– Igen? – nézett rám, fél szemöldökét felvonva. Hirtelen összerándult a gyomrom, és a mélykék szempárba nézve azt sem tudtam, hogy mit akarok mondani. – Bocs – vette ki a mobilját a zsebéből.

– Csak nyugodtan… – motyogtam.

Cortez lazán felvette a telefont, majd Zsolti ugrott mellé.

– Viki az? Add ide egy kicsit!

– Mindjárt – fogta le Cortez a készüléket, és kicsit arrébb sétált. A többiek tovább beszélgettek, miközben mellettem az érkező diákok beszélgetve mentek fel a lépcsőn. Soha nem éreztem még ennyire láthatatlannak magam.

Betámolyogtam az aulába. Virág a büfénél állt Dorián társaságában, már épp oda akartam menni, amikor a Jeanne d’Arc-

szobor mellett álló Máday rám üvöltött.

– Renáta! Örülök, hogy meggyógyultál, de a cikkedet lassan le kéne adni az októberi számhoz…

– Persze – válaszoltam. Hétfő reggel semmibe vesznek, majd az ig. helyettes mindenki előtt rám ordít. Lehet ennél jobb? Hajjaj!

– Szia – köszöntem Doriánnak, aki fél szemmel méregetett. Azt hiszem, Virággal éppen beszélgethettek, de amikor odamentem, abbahagyták.

– Ez egy rémes nap… – kezdtem nagyot sóhajtva. Virág megértően bólintott, de Dorián visszafordult Virághoz, és a Twilight filmzenéjéről beszélt tovább. – Mindegy – legyintettem kelletlenül, és felfelé indultam a terembe.

Amikor beléptem, Andris és Robi körbe-körbe kergetőztek és Csak akkor vettek észre, amikor átvágtam köztük. Köszöntek, de nem igazán foglalkoztak velem.

– Réni! – szólított meg egy boldog hang, amikor már vagy öt perce ültem csendben a helyemen.

Ó, hála az égnek, végre! Jacques! Az egyetlen, aki igazán megörült nekem. Csengetésig a francia osztálytársammal beszélgettem, látszólag tényleg csak ő hiányolt. Fura volt az egész, olyan érzésem volt, mintha nem egy hétig hiányoztam volna, hanem egy évet hagytam volna ki.

Első két óránk Kardossal volt. Miután becsapta maga mögött az ajtót, rám nézett, biccentve köszöntött, majd kinyitotta a naplót.

– Antai-Kelemen a táblához, a többiek a szöveggyűjteményt olvassák.

Jaj! Riadtan néztem a mellettem elhaladó Cortezre. A felelése két percig tartott, akkora egyest kapott, hogy szinte kilógott a naplóból.

– Gratulálok, ha így megy tovább, sokáig leszel tizedikes – mondta könyörtelen tekintettel a tanár. Cortez lazán megvonta a vállát. Nem érdekelte. Kardost sem. Engem viszont nagyon.

– Próbáltam súgni, miért nem néztél ide? – sziszegtem halkan, miközben hátrafordultam. Cortez rám nézett ugyan, de nem válaszolt. Óriási.

Csengetéskor még akartam váltani vele pár szót, de nem figyelt, mert sms-t olvasott, ráadásul Arnold is odajött hozzám. Cortez és Arnold kapcsolata sosem volt felhőtlen, de ma azt vettem észre, hogy nem bírnak egymásra nézni. Mivel egész múlt héten hiányoztam, valamennyi tanár szólt, hogy sürgősen pótoljam a lemaradást. Mikor mondtam, hogy megtörtént, sikerült kivívnom a tanárok tiszteletét és az osztálytársaim ellenszenvét.

Ha itt vége lett volna a napomnak, akkor azt mondom, simán rémes. Azonban a java még hátravolt.

Olvasókör után (Kästner volt a téma) Arnolddal és Karcsival mentünk le az aulába, és miközben könyvekről beszélgettünk, megálltunk, hogy megvárjuk Virágot.

– Mégis, mit képzeltél? Hogy ezekkel a képekkel bekerülsz a magazinba? Istenem, hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – Kinga éles hangja csattant fel, miközben kilépett a suliújság terméből.

Mögötte egy megszeppent kilencedikes lihegett, a fiú zavarában észre sem vette, hogy a kezében tartott mappából potyognak a képek.

– Mi történt? – kérdeztem Arnoldtól.

– Kinga még mindig nem talált fotóst. Már szinte mindenkit elküldött, aki valaha készített egy fotót…

Mosolyogva néztem, ahogy Kinga odalép hozzánk. Lesimítgatta magán a drapp mellényt, húzott egy erőset a copfján, és ingerülten meredt felénk.

– Egyszerűen nem bírom idegekkel. Ezek szakmailag alkalmatlanok! Miért gondolja mindenki, akinek van egy kamerás mobilja, hogy született fotós?

– Kinga, lassan ideje lenne, hogy kiválassz valakit, ugyanis közeleg az októberi szám – mondta Arnold.

– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Kinga idegesen. – Én itt professzionális munkára törekszem, de szorít a határidő. Renáta lazsált egy hétig, sehol a cikke, de ő persze kap haladékot. Miért is?

– Reni beteg volt – vágta rá Arnold.

– Valóban. Micsoda tragédia! Köhintett kettőt, és egy hétig pihent.

Szótlanul hagytam, hogy Kinga szapuljon. Már megszoktam.

Ilyeneken kár lenne fennakadni.

– Egyébként szólni fogok Mádaynak, hogy váltson le téged a főszerkesztő-helyettesi posztról, elfogultság miatt – tette hozzá.

Arnoldnak több sem kellett, rögtön vitába szállt, úgyhogy ők ketten jól elvoltak.

Virág és Cortez együtt érkeztek a rajzról, úgyhogy együtt indultunk ki a suliból. Az ezután történtek eléggé összefolynak, de megpróbálom felidézni az emlékeket. Elöl Kinga ment, még mindig Arnolddal veszekedve. Utánuk Karcsi megszeppenve, aztán Virág és én. Végül Cortez. Ahogy kiléptem, láttam, hogy a suli előtt áll egy lány. Még gondoltam is magamban, hogy biztos valami felsőbbévest vár, mert idősebbnek tűnt nálunk. Hosszú, (festett) szőke haja középen elválasztva, néhány tincse pink színűre színezve. Szeme füstösen feketére festve, ami elég szépen kiemeli a kék színét.

Kinézete extravagáns, de mégis állati menő. Ujjatlan, fehér atlétapóló (vállnál kilátszó fekete melltartópánt), kockás gatya, bakancs.

Nyakán, karján millió ékszer, orrában kis kőpiercing. Kábé mintha Avril Lavigne és Gwen Stefani egyvelege lenne. Mindannyian észrevettük, mindannyian megállapítottuk magunkban, hogy baromi menő a kinézete, és a többiek még forgolódtak kicsit, hogy vajon kire várhat, amikor én már nagyon-nagyon rosszat sejtve lehunytam a szemem. Kire várhat egy divatpunk lány a suli előtt?

Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet, de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem, ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt, minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután elmentek.

– Sziasztok – köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak.

A többiek egy bárgyú „sziasztok”-ot óbégattak, miközben Virág megszorította a kezem. Együtt néztük a távolodó alakokat, és mikor befordultak az utcába és így kikerültek a látóteremből, éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Próbáltam apró levegőket venni, kilökni az agyamból mindent és arra koncentrálni, hogy hazaérjek azelőtt, hogy teljesen kiborulnék. Egymillió gondolat zakatolt a fejemben, egyikre sem tudtam a választ, a rohamom pedig már nagyon kikívánkozott.

És az sem segített, hogy mindenki néma csendben állt körülöttem.

– Mehetünk? – néztem körbe. A hangom még nekem is felismerhetetlen volt, vékony és erőtlen.

– Jól vagy? – suttogta Arnold, látszott rajta, hogy nagyon aggódik.

– Persze! Persze! – nevettem el magam, azt hiszem, enyhén hisztérikusan. – Mivel is kezdünk holnap? Francia kultúra? – néztem körbe. Kinga lesütött szemmel állt, Virág a szája szélét harapdálta,

Arnold annyira ideges volt, hogy szinte rángott az arca. Karcsi pedig értetlenül bámult, fogalma sem volt semmiről.

– Reni… – simította meg a vállam Virág, és azt hiszem, ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább. Szerettem volna, de nem sikerült hazaérnem a sírás előtt. Egyszerűen nem tudtam visszatartani.

Virág fogta a karom, de hirtelen megrogytam és leültem a lépcsőre. Rákönyököltem a térdemre és arcomat a tenyerembe temettem. Hallottam, hogy Virág leül mellém meg hogy Kinga elküldi Karcsit a fenébe (szó szerint, szegény L), aztán valaki megsimította a lehajtott fejem. Arnold volt. Elment.

Mikor ismét felnéztem, nem tudom pontosan, mennyi idő telt el, de legalább negyedóra. Addigra már szétbőgtem a fejem. Sokféle sírás van, egyiket sem szeretem különösebben, de ezt a fajtát, ami ma tört rám, kifejezetten utálom. A „mellkasszorítós, levegő után kapkodó, beszélni nem tudok” típusút. Virág a jobb oldalamon ült a lépcsőn, Kinga maga alá rakta a táskáját, és a balomon foglalt helyet.

Némán hallgatták a szipogásom, egyszerűen nem tudtak mit mondani. Ez még inkább elkeserített, mert az a szituáció, amit Kinga nem tud kezelni, tényleg nagyon durva. Amikor végre megszólalt, akkor is csak annyit mondott, hogy álljak fel, mert nem akarja, hogy megint „lógjak egy hétig a suliból”…

Könnyezve engedtem, hogy felrángasson, aztán néma csendben indultunk haza. Útközben kétszer álltam meg, mert a sírástól csak foltokat láttam, de végül hazaértem. Virág mondta, hogy vár msn-en, de megérti, ha nem megyek, de azért úgy hagyja… Kinga nem mondott semmit, csak rávert egyet a vállamra. Azt hiszem, ezzel azt akarta mondani, hogy fel a fejjel. Vagy valami ilyesmi. Mindegy.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és sóhajtva nekidőltem.

– A konyhában vagyok! Mi volt a suliban? – kiáltotta anyu cseverészős hangon. – Hol vagy? Képzeld, ma… – kezdte, de amikor meglátott, megakadt. – Mi történt? – kérdezte aggódva, és sietve odalépett hozzám.

Igaz, már elcsitult a sírásom, de ahogy anyu kisimította a könnyes arcomra tapadt hajtincseimet, olyan mélyről tört fel belőlem a zokogás, hogy azt hittem, összeesek.

– Fáj! – zokogtam eléggé artikulálatlanul, és mivel képtelen voltam többet mondani, a mellkasomra tettem a kezem. Úgy éreztem, hogy beszakadt, még levegőt is nehezen kaptam.

Anyu riadt arccal nézett, próbálta kivenni a sírásomból a szótöredékeket. Végül amikor kinyögtem, hogy Cortez, anyu szomorúan bólintott és megölelt.

– Gyere, megmossuk az arcod – húzott magával óvatosan, én pedig követtem.

A fürdőszobában behajoltam a csap alá és percekig vizeztem az arcom. A hideg víztől kicsit jobb lett, bár még patakokban folytak a könnyeim, de a rángató zokogás már csitult. Mikor végeztem, felnéztem, és komolyan megrémített a tükörképem. Szétsírt, vörös szemek, fehér arc, csapzott, arcba hulló haj. Óriási. Anyu érezte, hogy nem igazán akarok semmit mesélni, ezért rám hagyta a dolgot, és amíg vacsorát készített, én csendben szipogtam a konyhapulton ülve. Néha kicsit jobb lett, de aztán eszembe jutott Cortez és Viki, ahogy ott álltak, a csók, az, hogy mennyire összeillenek, hogy Viki mennyire szép, meg hogy kézen fogva mentek, és… És minden kezdődött elölről. Apu vacsora előtt ért haza, de mivel anyu kiment elé, már felkészülten érkezett. Nem szólt semmit, bár láthatólag megrémítette a látvány. Egy szót sem kérdeztek a suliról, sem Cortezről, de még azért sem szóltak, mert éppenséggel egy falat nem ment le a torkomon, csak turkáltam az ételben.

– Felmehetek a szobámba?

– Persze, ha befejezted – nézett anyu az érintetlen tányéromra. –

Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd, akkor netezhetsz ma egy órával többet. Végül is még korán van…

– Igen, szerintem is. Két óra, az nem sok – bólogatott apu egyetértően.

– Nem érdekel a net – feleltem halkan.

– Rendben. És mit szólnál egy filmhez?

– Nem érdekel – mondtam, és tényleg nem akartam megbántani aput, de úgy éreztem, most belehalnék, ha végig kéne néznem egy filmet.

– Menj csak fel a szobádba – legyintett anyu.

Csendben felálltam az asztaltól, és elindultam a lépcsőn. Felfelé menet még hallottam, hogy apu kérdezősködik, hogy pontosan mi történt, de anyu nem tudott rá válaszolni. Becsuktam magam mögött az ajtót és hanyatt dobtam magam az ágyamon. Legalább egy óráig bámultam néma csendben a plafont, és ezt a tevékenységet mindjárt folytatom is. A notebookom érintetlenül a helyén, a mobilom lehalkítva a táskámban. Semmi nem érdekel.

Fáj: 5/1*** – nagyon.