3. rész október 30-ig

Október 7., szerda

A zenei hét mindent vitt, már-már úgy tűnt, hogy tényleg semmi másról nem szólnak a szünetek (rosszabb esetben a tanórák), úgyhogy tegnap például tökre jó nap volt. Aztán jött a mai nap, és jól lelombozódtam. Kezdem azzal, hogy reggel megint észrevettem egy kisebb tucat pattanást a homlokomon. Na, ez már önmagában rémes, ráadásul akárhogy hisztiztem, anyu nem engedte, hogy frufrut vágjak magamnak. Nem értem, mi ellenvetése van, ha a lánya reggel hétkor ollóval áll a tükör előtt, és kész új frizurát varázsolni magának, amire van úgy hét perce. Na, mindegy. A mitesszer maradt, a homlokom szabadon, így indult a nap. Aztán a suli előtt (Virág végig sms-ezte az utat Doriánnal, akivel percekkel később találkozott) Cortezék egy árva szót sem szóltak hozzám. De komolyan, semmit. Csak ott álltak,

Cortez menőn a gördeszkáját tologatta a lábával, a haja tökéletesen kuszán állt, napszemüvegében úgy festett, hogy minimum egy Ray Ban reklámszerződés… És akkor ezt így megállapítottam, de mivel a kutya sem foglalkozott velem, bementem a suliba. Kár volt. A portán felmutattam a belépőkártyám, beléptem az aulába, aztán Máday, aki a jelek szerint csak rám várt, elordította magát.

– Renáta! Az iskolaújság termébe! Most!

Hű. Remegő gyomorral bólintottam, és komolyan rettegve mentem be. Tudtam, hogy most valami rossz következik, és egy ideig azt hittem, hogy velem van baj. Aztán a terembe lépve láttam, hogy szinte mindenki ott van, úgyhogy minimálisan/de megkönnyebbültem. Éljen a bajtársiasság, meg ilyenek.

– Mi történt? – kérdeztem az a-s Krisztiánt, de válaszra azért nem igazán számítottam, mert az arca eléggé riadt és értetlen volt.

– Passz – felelte, ahogyan erre számítottam is.

Pár pillanattal később Kinga csörtetett be, levágta a táskáját egy padra, és fújtatva nézett körbe.

– Csak tudnám, miért kell állandóan az egész aulát átordítva közölni, hogy megbeszélés lesz…

– Szerintem ez nem megbeszélés – kockáztattam meg, rosszat sejtve.

– Gratulálok, Renáta, megint sikerült lenyűgöznöd az ítélőképességeddel. Egy szerkesztőségben minden munkatárs, kora reggel. Igazad van, ez valóban nem megbeszélés – gúnyolódott, és páran el is vigyorodtak. Már épp mondani akartam valamit, hogy azért reagáljak, de Timi lépett be a terembe, nyomában Máday. És becsukták az ajtót.

– No – csapta le az asztalra Máday a suliújság októberi számát. És igazam volt! Bár ne lett volna. Tényleg nem megbeszélés. Hanem őrült nagy letolás. Juj. – A Szent Johanna iskolaújságja nívós, igényes havilap. Szerkesztőségünkbe komoly válogatás során lehet bekerülni, és úgy gondolom, az itt jelen lévők megérdemelten dolgozhatnak a magazinon – magyarázta. Kinga, aki ezt dicséretnek vette, egyenes háttal bólogatott. Nem is sejtette, hogy ez csak a felvezetés. Az októberi számot átlapozva azonban én már fel voltam erre készülve. Máday folytatta is. – Éppen ezért értetlenül állok a történtek előtt! Soha, még soha ennyire igénytelen, összekapkodott, minősíthetetlen szám nem jelent meg! – üvöltötte dühtől remegve. A teremben döbbent csend lett, mindenki riadtan pislogott.

– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Kinga. Én nem szóltam volna, de hát ő tudja. Máday helyett Timi válaszolt. Felemelte a magazint, és sietve belelapozott.

– Kész tragédia. A visszajelzések alapján az októberi szám tele van hibákkal, nyomdai és tartalmi egyaránt előfordult, ezenkívül pedig a diákok „eszméletlenül unalmasnak” találták – magyarázta. –

De, hogy konkrét példát mondjak – bólintott, látva a sok értetlen és döbbent arcot –, a halloweeni sütirecept hiányosan került a cikkbe, többen jelezték, hogy az édesség undorítóan rossz lett, és a végeredmény egyáltalán nem hasonlít a képen szereplő süteményre – olvasta fel a jegyzetfüzetéből. – A keresztrejtvény úgy hibás, ahogy van, a megoldás senkinek nem jött ki! A három ajánló közül kettőre rengeteg panasz érkezett, a diákok szerint a filmajánló telis-tele van hibával, még a főszereplő neve sem stimmel, a zeneajánlót pedig egyszerűen kuszának és értelmetlennek minősítették – folytatta, én pedig lesütöttem a szemem. Juj. Még soha nem szégyelltem magam ennyire. L

– Az '56-ról szóló cikk tele van dátumhibával, ezenkívül kusza és monoton. Ráadásul néhány helyen megegyezik a wikipediával, mondanom sem kell, ugye, hogy ez mennyire amatőr és felháborító!

– szúrt le egy tizenkettedikes lányt, aki a szája szélét rágta, és inkább hallgatott. – Összességében felháborító lett az egész szám, továbbá, ha ezek után valaki nem adja le határidőre a cikkét, azt kitesszük.

Pont!

Na, ez is rám vonatkozott. Timi idegesen végignézett a társaságon, mindenki olyan „magamba szállok” arccal ült, és töprengett.

– Azért – tette hozzá Timi – egy emberben nem csalódtunk, ő ismét kiváló munkát végzett.

Kinga széles vigyorra húzta a száját, és félig felvont szemöldökkel fordult körbe, merthogy szerinte ez az ő nagy pillanata volt.

Tévedett.

– Neményi még nincs itt, de ő az egyetlen, aki azon kívül, hogy főszerkesztő-helyettesként megpróbálta a maximumot nyújtani és néhányótoktól az utolsó pillanatban szedte el az összecsapott cikket – nézett rám jelentőségteljesen –, még volt energiája az októberi szám egyetlen tökéletes és érdekes cikkét megírni. Le a kalappal előtte.

Többen (köztük én is) egyetértőn bólogattunk, Kinga azonban felháborodottan pattant fel.

– Mielőtt Neményinek szobrot emelnénk, jelezném, hogy a sok firka között azért ott van az én riportom, amin rengeteget dolgoztam!

És amiről most egy szó sem esett! – fújtatott dühösen. Timi, mint akinek csak most jutott eszébe valami roppant fontos, sietve fellapozta a noteszét.

– Köszönöm, Kinga, már majdnem elfelejtettem. A legtöbb panasz az októberi lappal kapcsolatban a riportra érkezett.

– Mi??? – kerekedett el Kinga szeme.

– Kinga, nem fogok kertelni. Utálták!

– Micsoda? – hüledezett.

– A diákok konkrétan panaszáradattal jöttek hozzám, hogy tönkretettük az eddig legkedveltebb rovatot. Ezen sürgősen változtatni kell!

– Már nem azért – magyarázta magából kikelve Kinga –, de én utánajártam, megnéztem, megszerveztem, meginterjúvoltam, utánaolvastam, megszerkesztettem! Pár idióta miatt nem fogok változtatni!

– Az a pár idióta éppenséggel az olvasó! Tehát kérlek, hogy tartsd tiszteletben a véleményüket!

– Nem érdekel! Kifogástalan riportot adtam le!

– Kinga! – förmedt rá Timi még az eddiginél is ingerültebben. –

Őszintén? Kit érdekel a gondnokkal készített interjú a tetőre felrúgott labdákról? Néhányan állításuk szerint elaludtak, miközben olvasták.

– Hah! – fonta össze a karját maga előtt Kinga, és résnyire összehúzott szemmel figyelt. – Nem érdekel, ki mit mond. Enyém lett a riport, én döntöm el, kivel és milyen témában készítem el!

– Sajnálom – csóválta a fejét Timi –, de a rengeteg negatív visszajelzés miatt többé nincs szabad kezed.

– Tessék??? – Kinga valósággal lesokkolódott.

– Populáris és menő cikket kell írnod, olyat, ami éppen foglalkoztatja a diákokat.

– Populáris? Menő? Ugyan már! Ez egy újság! Ne nevettessük ki magunkat!

– Ez egy újság, diákoknak. Sajnálom, de nem engedélyezem a novemberi számhoz az ötleted!

– Micsoda? Ezt nem teheted! – szállt vitába Kinga. – Már az időpontot is megszerveztem, a büfés néni a jövő héten ad interjút arról, hogy a diákok milyen egészségtelenül táplálkoznak!

A teremben szinte mindenki visszatartott nevetéssel nyugtázta Kinga zseniálisan unalmas ötletét.

– Kizárt dolog, hogy ez érdekelne bárkit is! – közölte Timi keményen.

– De én erről fogok írni!

– Nem, erről biztosan nem. A Szent Johannában egészen más dolog tartja lázban a tanulókat…

– Például? – tette csípőre a kezét.

– Például alakult egy együttes diákokból. Tele vannak MySpace-

ismerősökkel, a neten mindenki kommentálja a próbáról feltöltött videókat és képeket, a Twitteren az egész iskola követi őket! Miért is nem olvashattam róla? Már az októberi számban helyük lett volna! A novemberiben pedig benne lesznek! Mert most leginkább róluk szól minden! Úgyhogy, Kinga, egyeztess Cortezékkel, riportot akarok a Jalapenóval, két oldalon, képekkel!

Mivel Kinga sokkot kapott, Timi körbefordult.

– Ami a többieket illeti. Szedjétek össze magatokat, hallgassatok Arnoldra, ne késsetek, és igényes, minőségi munkát adjatok le, máskülönben elválnak útjaink – jelentette ki gorombán, majd felmutatta az októberi számot. – Ezt pedig felejtsük el, ha lehet, örökre. Na, nyomás órára!

Úgy mentünk ki a szerkesztőség terméből, mintha minimum öt témazárót írtunk volna Gazdag tanárnőnél. Rosszkedvűen, bágyadtan, néhányan pedig idegbetegen. Jó, inkább csak Kinga. De ő annyira vibrált, hogy a közelébe se mertem menni.

Csengetésre értünk a terembe, Baranyai tanárnő már bent volt, és éppen lapokat osztogatott.

– Mit írunk? – kérdezte Virág álmosan.

– Dolgozatot – felelte frappánsan a tanárnő. Hű. Na, erre senki nem számított, úgyhogy S. O. S. sercegtek a füzetlapok, őrült tempóban lapozgatták a könyveket, de hiába. Negyven másodperc alatt senki nem tudta megtanulni. Nem csoda.

Baranyai felírta a táblára az öt-öt kérdést (két csoport, hurrá, duplamunka nekem), addig Dave a telefonjával netezett, próbálta kiguglizni a válaszokat, Ricsi a füzetéből igyekezett kilesni valamit, de akkor járt volna jól, ha, mondjuk, előző órán ír valamit, nem csak a fingerboardját tologatja. Zsolti a tenyerébe írogatott pár választ, de semmit nem ért vele. Én meg unottan néztem a táblát, és azon tűnődtem, Virág válaszait írjam-e előbb vagy a sajátjaimat. Óriási.

A tanárnő csendben járkált a padok között, én meg lefirkantottam a b csoport megoldásait egy cetlire, és vártam, hogy mikor tudom odaadni. Arnold, örök későként, éppen jókor érkezett meg, a tanárnő letolta a késése miatt, én meg gyorsan átnyúltam Virág felé, és a markába ejtettem a puskát.

– Ülj a helyedre, és írd meg a dolgozatot. A késésed miatt csak tíz perced maradt, úgyhogy igyekezz! – szólt Baranyai Arnoldra, aki felvont szemöldökkel a táblára nézett.

– Majd megerőltetem magam – felelte cinikusan, én pedig ösztönösen felnevettem. Arnoldnak tíz perc öt kérdésre? Ugyan már.

Abba neki belefér még egy büfé és pár oldal olvasás is, miután megírt egy hibátlan dogát. Baranyai még nem ismeri.

Gyorsban leírtam a saját válaszaim is, majd letettem a tollam.

Végeztem. Mármint azt hittem. Óvatosan körbenéztem. Előttem Jacques megakadt a második kérdésnél, így kicsit megrúgtam a széke lábát. Hátrafordult, láttam rajta, hogy szomorú, amiért nem tudja a válaszokat. Lesúgtam neki, szerintem a felét nem értette, de nagyon koncentrált, és végül írt valamit. Sajna, a tanárnő rám szólt, úgyhogy elnézést kértem és csendben ültem tovább. Aztán megint forgolódni kezdtem. Ricsi Virág vállát bökdöste a tollával, hogy adja már hátra a puskát, de Virág még írt. Zsolti a nyakát nyújtogatta és Kinga lapját próbálta lelesni, de ő a karját a papír köré fonta, és nem segített.

Dave arcán úgy láttam, ő improvizál a válaszoknál, mindenesetre valamit írogatott. Cortez lapja pedig üresen hevert az asztalon. Még a neve sem volt rajta rendesen, hanem szokása szerint leszignózta. A papír bal felső sarkában lévő C betű a tanárok szerint irtóra nagy pofátlanság, de szerintem azért elég vagány. J És egyébként is, az a jobb eset, amikor ráír valamit, Kardost például az őrületbe kergeti a névtelenül beadott üres dogáival.

– Pszt – sziszegtem neki, aztán felemeltem magam előtt a lapot, úgy, hogy lássa.

– Reni, tedd le a dolgozatod! – szólt rám élesen Baranyai tanárnő.

– Elnézést – vágtam rá azonnal. Tippem sem volt, hogy segíthetnék.

– Tanárnőőőő – lóbálta meg a kezét Ricsi.

Baranyai még egyszer felém nézett, aztán odament és lehajolt Ricsihez. Egy pillanat alatt döntöttem, hátrafordultam, elvettem Cortez lapját, és kicseréltem a sajátommal. A kezem eszméletlenül remegett, annyira féltem, aztán elég csúnya írással, direkt kapkodó betűkkel lefirkantottam a választ Cortez dogájára. Mikor végeztem, már nem volt lehetőségem visszacserélni, mert Baranyai járkálni kezdett. Meghűlt bennem a vér, amikor néhány dolgozatba bele is lesett. Amikor mellém ért, ráhajoltam a lapra, és úgy tettem, mintha még mindig írnék valamit, közben meg levert a víz. Nem lett volna semmi, ha belenéz a dogámba, és meglátja, hogy nem az én nevem szerepel a tetején. Juj.

– Rendben, összeszedné valaki?

Természetesen Kinga volt, aki vállalta. Ez neki jutalomkör, a hiányos és egyben hibás válaszokat látva mindig akad pár kedves szava az amúgy is a kiborulás szélén álló osztálytársainkhoz. No comment.

– Nocsak – hallottam gúnyos hangját a hátam mögül. Persze hogy észrevette Corteznél az én dogámat. – Ez érdekes.

– Csak vidd ki, oké? – fordultam hátra, és gyorsan a kezébe nyomtam Cortez lapját. Kinga szemöldöke még feljebb szaladt.

Lassan felér egészen a hajáig. – Ez aztán a szép munka! – bólintott gúnyos elismeréssel. – Nem is tudom. Kié melyik volt? – húzott, én pedig szinte elájultam.

– Mi a probléma? – kérdezte Baranyai elég gyanakvóan.

– Semmi – mosolygott Kinga. Aztán beszedte még Jacques-tól, és végre kivitte.

Pechünkre Baranyai még órán kijavította, úgyhogy csengetésre minden erőm elhagyott, annyira izgultam. A végeredmény viszont klassz lett, elég sok ötös született. J

Csengetéskor hátrafordultam Cortezhez, hogy megbeszéljük a bioszórát, mármint, hogy milyen izgi volt és majdnem lebuktunk, meg ilyesmi, de a sulirádió miatt egy hangot sem szóltam. Ugyanis mindenki azon volt, hogy végre eltaláljunk mindent. Néma csendben hallgattuk a mixet, én pedig ma ismét rádöbbentem, hogy semmit nem tudtam hozzátenni.

– Fall Out Boy! – közölte határozottan Virág, amikor elhalkult a zeneblokk, és mindenki vadul találgatni kezdett. – A második, az FOB volt!

– Biztos? – nézett fel rá Cortez, miközben felírta.

– Naná! Álmomban is ráismerek Pete Wentz zenéjére! – nevetgélt Virág büszkén.

– Hé! – pattant fel Kinga hevesen. – Teljesen megőrültetek? –

Óvatosan a tanári asztal felé biccentett. Baranyai tanárnő még mindig ott ült, és látszólag a naplóba írogatott. De csak látszólag. – Egy szót se! Tudjátok… – susogta Kinga izgatottan.

Megfogadtuk a tanácsát, és csendben diskuráltunk tovább, aztán amikor végre kiment a biosztanár, Kinga jól felelősségre vonta a többieket. Merthogy Baranyai minden versenyen a saját osztályát akarja nyertesnek, és tuti, hogy kémkedni maradt nálunk a szünetre.

– Mi volt a harmadik szám? Tipp? – nézett fel Cortez. –A negyedik az Hooligans, Játszom –  kiáltotta Robi.

– Oké – firkantotta le Cortez. – Akkor megvan a FOB, a Hooligans, a Prodigy…

– A harmadik – csukta össze a könyvét Arnold. – Doors. People  are strange –  közölte unottan. Mindenki döbbenten nézett rá.

– Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Zsolti, miközben beleharapott a rántott húsos szendvicsébe.

– Úgy hívják, zenei műveltség. Javaslom, nézz körül a témában – vonta meg a vállát hanyagul, mire mosolyogva néztem rá. Arnold óriási. J

A duplamatek után (elég kemény volt, Andris és Jacques szívott a táblánál, elég sokat) viszonylag nyugisan telt a nap. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal mentünk az udvarra, hallgattuk a sulirádióból szóló zenei mixet, meg vettünk a büfében sajtos pogit kólával.

Azonnal csatlakozott hozzánk Karcsi, akinek levettem a „hülye vagyok, nem kérdés” cetlit a hátáról. Szegény, valamikor reggel ragaszthatták a pólójára, pech, hogy ebédszünetig senki nem szólt érte. Úgyhogy mi így beszélgettünk, aztán megjött Dorián is. Virág emós szívszerelme búskomoran odaült mellénk, és nem igazán zavarta, hogy éppen beszélgetünk, Virágnak nyújtotta a fél fülhallgatóját, és akkor ők így csendben zenét hallgattak. Láttam Virág arcán, hogy ez most neki amolyan „hűűű” élmény, úgyhogy csak mosolyogva bólintottam. Klassz dolog a szerelem, tűnődtem, és jó volt rájuk nézni. Aztán az árkádok alatt álló társaságot bámulva kiegészítettem magamban a dolgot. Merthogy a szerelem önmagában egyáltalán nem klassz. Ha viszonozzák, akkor igen. Amúgy meg.

Bah!

Hazaérve anyut a konyhában találtam, éppen nyújtott. Mármint tésztát.

– Mi volt a suliban? – érdeklődött vidáman. Szívem szerint rávágtam volna, hogy semmi. De mivel ez tabu, kénytelen voltam rendesen válaszolni.

– A szokásos. Lehúzták a cikkem, ötöst kaptam bioszból, nem tudok hozzászólni a zenei héthez, mert nem ismerem a trendi számokat. Cortez ritkán vesz észre, akkor is valami házival kapcsolatos a dolog, egyébként pedig tökéletesen boldog a barátnőjével, akit mindenki annyira, de annyira bír! A suliban kitették a rajzórán készült tablókat, az enyém egy eldugott helyre került, de még így is közröhej tárgya lettem. Virággal három értelmes mondatot nem tudok váltani, mert nem lát a szerelemtől,

Arnoldot pedig nem akarom sokkolni a gyerekes dolgaimmal – hadartam, aztán elgondolkoztam. – Azt hiszem, ennyi.

Anyu döbbent arcából azt vettem ki, néha egy szimpla „minden rendben volt” is jól jönne, de hát velem ilyesmi ritkán van.

– Értem – bólintott furán. – Hát… Szeretnéd, ha a hétvégén csinálnánk valami mókás, lányos dolgot? Takarítunk, zenét hallgatunk, filmezünk? Készítenék pralinét.

– Jól hangzik – mosolyodtam el halványan. – De pénteken karaoke buli van a suliban, szombaton Kinga díjugratóversenye, amire, mondjuk, még nem hívott el, de, gondolom, azért csak szól.

Vasárnap pedig Arnolddal megyek kiállításra.

– Ó, hát ez aztán zsúfolt program – biccentett elismerően anyu, és láttam, hogy valamiféle büszkeség tölti el. Sajnos ki kellett ábrándítanom.

– De természetesen ettől még nem vagyok menő, továbbra is a nyomik táborát erősítem, csak véletlenül van programom a hétvégére – lomboztam le, miközben megmostam egy almát. –Megyek, megcsinálom a házim.

Vacsora után benyomtam a gépem, de nem sok minden volt ott.

Ültetgettem a virtuális farmomon, megetettem a virtuális tevéimet, megnéztem Virág virtuális halait, aztán arra gondoltam, hogy csinálni kéne valami olyasmit, ami kevésbé virtuális. Olvasás. Naná.

J

Éppen a Szilmarilok at   bújtam, amikor apu bekopogott a szobámba.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Egy könyvvel ültem a babzsák fotelemben. Erre mit válaszoljak?

Szerencsére apu átlátta, úgyhogy kérdezett párat, mint pl. Jó a könyv?”, „Tolkien, remek”, „A gimiben én is sokat olvastam…”.

Kezdett az egész elég kínos lenni.

– Na jó, anyád küldött, azt mondta, szomorú vagy – bökte ki végül.

– Ó. Hát, nem vagyok szomorú. Boldog sem. Inkább olyan nemtudom – magyaráztam bonyolult helyzetem.

– Igen, van ilyen.– Apu elég tanácstalanul, zsebre dugott kézzel ácsorgott. Megnézte az asztalom feletti tükröt, fel-felvett pár tollat az asztalomról, majd vissza is rakta. Én meg a szememmel követtem, végül félretettem a könyvem.

– Pótvacsora?

– Mindenképp.

Negyedóra múlva egy csomag keksszel és gyümölcsjoghurttal ültünk a babzsák foteleken a szobámban, miközben én az ölembe fektetett laptopon mutogattam a dolgokat.

– Na, és ez Cortezék MySpace-oldala. Elég menő, nem? Ennyi ismerősük van, és itt vannak a kommentek, és itt meg a képeik, nézd, ez tökre jó! Itt a videók, mindent Dave szerkeszt… – hadartam.

Apu szinte lesokkolódott a sok új információtól, de a világért sem vallotta volna be, hogy ez neki túl gyors. Én meg, ugye, abszolút 21.

századi gyerek lévén, kellően kapkodtam a neten, mint mindig.

Megmutattam még apunak a farmom, aztán Cortezék Facebook-

oldalát is, szóval mindenfélét.

– Na? – kérdeztem mosolyogva.

– Nos. Nagyszerű. És ezek pontosan mire jók?

Mosolyogva elmagyaráztam. Nagyjából. Mert azért mindent én sem tudok, ehhez Dave vagy minimum Robi és Andris kéne. Ők klassz előadást tartanának.

– Na, és hol van a szupermenő lány? – nézett apu összeráncolt szemöldökkel.

– Viki? – csodálkoztam, és még az is fájt, hogy kimondom a nevét. Apu bólintott, én meg vettem egy jó nagy levegőt, amit kissé szaggatottan fújtam ki, és beléptem a közösségire. – Jó, de mielőtt megmutatom. Nem kell mondanod, hogy csúnya vagy hogy béna, vagy ilyesmi, mert tudom, hogy nem igaz, és nem érezném tőle jobban magam.

– Ígérem.

Betöltöttem Viki képeit, és akkor apuval átnéztük őket. Betartotta a szavát, néma csendben nézte a fotókat, nem ciccegett vagy hőkölt meg. Csak nézte. Mikor végeztem, bezártam az ablakot, és megvontam a vállam.

– Hát, ő az.

– Értem. Na, hagylak olvasni, jó éjszakát – indult az ajtó felé, és a tányérokat fél kezébe véve, lenyomta a kilincset. Mielőtt kiment volna, visszanézett. – Én nem mondok arra a lányra semmit – kezdte lassan, nagyon elgondolkozva. – De annak örülök, hogy te ilyen vagy.

Zavartan néztem, először azt hittem, apu elkezdi az „én lányom a legszebb a világon”, „nekem te vagy a legjobb” meg „a mi büszkeségünk vagy és mi így szeretünk” dolgokat, amik aztán lehet, hogy őszinte szavak, de csak a szülői elfogultságot tanúsítják. Apu szemében azonban mást láttam. Azt hiszem, azt, hogy örül, amiért nem sörrel ülök egy képen a közösségi oldalon, nem csillog kő az orromban, és nem írom senki képe alá, hogy ő márpedig a „pasim”.

És nemcsak azért, mert az ismerősei előtt totál égő lenne, ha, mondjuk, ilyen képekkel villognék, hanem azért, mert saját maga előtt sem szeretne szégyenkezni miattam. Lehet, hogy Viki nem is menő, hanem ciki? A felnőttek szerint mindenképp. Kérdés, hogy ez mennyire segít rajtam? Semennyire. Hurrá.

 Szilmarilok.  5/5 – Tolkien. Imádom. J

Biosz: 5/5 – sikerült ötöst szereznem Jacques-nak, Corteznek,

Virágnak, Ricsinek és magamnak is.

Suliújság: 5/1 – juj, de leszúrtak minket.

Kinga: 5/3 – ma kicsit megőrült. Kirúgta a fotósát, mondván, az ő hibája volt a cikk sikertelensége. Azt hiszem, Kinga soha nem ismerné el a vereséget. És most megint nincs fotósa.

Virág: 5/3 – msn-en elfoglalt volt, rá sem írtam. L

Október 8., csütörtök

Duplaóra Vladárral. Éljen. Már előre rettegtem az egésztől, de végül csak túléltem. Összesen hatszor alázott meg az osztály előtt, kétszer pedig kimondottan kicsúfolt a munkám miatt, de mivel nem jegyre ment, ráhagytam. A lényeg, hogy eltelt. Szünetben folytatódott a zenék kitalálása, én meg mára pont besokalltam attól, hogy úgysem találok el semmit. Tévedtem, ma rám köszöntött a szerencse. A dalkavalkád közt kihallottam valamit, amit elsőre nem mertem mondani, de a harmadik szünetre biztos lettem a dolgomban, és egyszerűen Cortezhez fordultam. – Oasis!

– Tessék? – nézett rám furán. Jó, mondjuk, nem csodálom, konkrétan nem is köszöntünk ma egymásnak, és akkor egyszer csak közlöm vele ezt, így.

– A hatodik dal, Oasis! Felismertem! Az Importance of Being  Idle!

– Rémes a kiejtésed – pislogott szemtelenül, én meg azonnal elvörösödtem.

Lehet, – Jó, azt tudom – motyogtam zavartan. – De biztos, hogy az volt!

– Oké, oké – írta fel mosolyogva.

– Hé, eltaláltam egy dalt! – közöltem boldogan, az egész osztálynak címezve. Merthogy tényleg örültem ennek. Sajnos a reakciók nem voltak annyira pozitívak, kaptam pár cinikus „Hű, de jó”, „Wow, Ren, nem semmi”, „Nobelt neked” beszólást. Kicsit nagyobb lelkesedésre számítottam de hagytam a dolgot, láthatólag lekötötte őket, hogy kitalálják a többi dalt.

– Na, már csak három kell, és ma megvan mind! – tanulmányozta Cortez a papírt.

– TH, Tokió Hotel – vágta rá Virág.

– Melyik? – vonta fel a szemöldökét Cortez.

– A hármas. Az tuti hogy a Durch den monsun.  Olyan jó az a szám – nevetett Virág. A fiúk döbbenten nézték.

– Emó, sötét vagy, de legalább az idétlen zenéid miatt a héten minimum tizenötöt eltaláltál – dicsérte meg Ricsi a maga fura módján. Virág csak mosolygott, és a halálfejes tolla végét rágcsálta.

Ebédszünetig le kellett adni az egész heti daltippeket, úgyhogy mindenki ezzel volt elfoglalva. Kémia előtt Kinga valósággal berontott a laborba.

– Tessék! Megvan! Így kell ezt csinálni! – csapott le Cortez és Virág asztalára egy cetlit.

– Honnan szedted? – csodálkozott Dave.

– Beépültem.

– Kinga, hihetetlen vagy! Kitől csórtad el a dallistát? – ámult Andris.

– Kikérem magamnak! Én nem loptam el semmit! Ne sértegessetek!

– Akkor hogy csináltad? – lesett bele Zsolti a listába. Közben leette linzerrel a papírt.

– Pfuj – fintorgott Kinga, aztán, mivel elég sokan vártuk a választ, unottan a plafonra nézett. – Van pár információ a birtokomban, amit néhány illető nem szeretne nagydobra verni, így…

– Zsarolás – szólt közbe Arnold.

– Nos – dobta át a vállán dús, barna haját – attól függ, hogy vesszük. Én inkább „valamit valamiért” elvnek hívom.

– Vagyis zsarolás – ismételte Arnold.

– Kit érdekel? Jók vagyunk! Mi szerkesztjük holnap a zenét! Jöhet a metááál! – üvöltötte Robi.

– Haraszti, jól hallom? Metán? Akkor talán mesélj nekünk róla – csapta be maga mögött az ajtót Gondos. Az egész osztály elcsendesedett, szegény Robi meg kiment a táblához.

Gondos folyamatosan rágott valamit a felelés alatt (cukor, talán, de a sulilegendák alapján lehet elektron, részecske, esetleg atom J), aztán bevágta az egyest. Szegény Robi.

Én szorgosan jegyzeteltem egész órán, mert gondoltam, ez a normális egy kémiaórán, de az előttem ülőket elnézve ez egyáltalán nem biztos. Virág a pad alatt mangát lapozgatott, Cortez zenét hallgatott, Zsolti Dunakavicsot evett és megpróbálta halkan ropogtatni, Dave twitterezett a telóján, Andris és Robi pad alatt PSP-

zett, Jacques aludt(?), Arnold olvasott, Gábor és Kinga figyelt.

Mellettem Ricsi a fingerboardjával játszott, azzal szórakoztatta magát, hogy nekitolja a tollamnak, így elrontom az írást. Igen, én is remekül éreztem magam.

– Meghalok unalmamban. Nincs valamid, amivel ellehetek?

– Ricsi, ez egy kémiaóra – sziszegtem, ha esetleg neki nem lenne egyértelmű.

– Na és? Itt a zenelejátszód?

– A tiéd hol van?

– A táskámban, de unom. A tiéden jót lehet röhögni…

– Kösz – sóhajtottam, de Ricsi annyira aranyosan nézett, hogy nem tudtam rá komolyan haragudni. – Tessék – nyomtam a kezébe, aztán gyorsan írtam tovább, mert lemaradtam.

Ricsi óra végéig négyszer röhögött fel a zenéim miatt. Na, persze, véletlenül rajta maradtak a sírós számaim meg a sok popzene, amit Kinga tanácsolt. Hurrá.

Ebédszünetben Cortez leadta a stúdióba a listánkat, és reméltük, hogy nyerünk. Negyvennyolc dalt tudtunk az ötvenből (ebből legalább öt csak erős tipp), de nem gondoltuk, hogy más osztály többet tudott volna. Már szinte fel is osztottuk, hogy ki hány számot kérhet holnap, amikor majd az egész suli a mi zenénket hallgatja…

Aztán utolsó óra után a stúdiósok bemondták, hogy megvan az eredmény. Mindenki lemerevedett, abbahagyta a pakolást, megállt és figyelt.

– Harmadik helyen a 12/a végzett, akik 37 dalt találtak el.

Gratulálunk nekik – Olvasta be a stúdiós. – Második helyen a 10/b, 46 helyes válasszal…

– Mi??? Nem nyertünk? – ordította Kinga, és a halántékán kidagadtak az erek.

– Azta, mennyit tudtunk, akkor sok olyan is jó lett, amiben nem voltunk biztosak! – ugrált Virág vidáman.

– Hallgass már! – szúrta le Kinga. – Ki nyert?

– Első helyen pedig – szólt a stúdiós – a 11/b, akik összesen 47 dalt találtak el. Holnap ők szerkesztik a zenét minden szünetben.

– Ah! – csapott Kinga a homlokára. – Baranyai! Miatta!

– Kinga, csak eggyel maradtunk le – vontam meg a vállam.

– Renáta, az, hogy te összesen egy hervadt dalt tettél a sikerhez, az egy dolog. De hogy egy vállrándítással elintézed a versenyt, ez igen szomorú. Egy kis jellem, tudod, rád férne…

Ez jellemző Kingára. Ha ideges, bánt. Legtöbbször engem. No comment. De egyébként amit mondott, az igaz. Na, nem amit rólam, hanem a biosztanárról. Szünetekben bent maradt az osztályokban naplót írni, így hallotta a tippeket. És véletlenül az ő osztálya nyert.

L

Suli után Arnold átjött, és megcsináltuk együtt az angolházit.

Mármint neki már kész volt, de segített. Virágot is hívtam, de nem jött, rohant haza, hogy msn-ezzen Doriánnal, akivel így összesen tíz percet töltöttek ma külön. Amíg mindketten hazaértek. Na, mindegy.

Miután végeztünk az angolházival, úgy döntöttünk, hogy Kvízpartozunk. Bekapcsoltam a gépem, aztán, nem is tudom, ösztönösen Cortez Twitter-oldalára mentem. Megszoktam, hogy csekkolom. A bejegyzés alapján moziba ment Vikivel, amin elgondolkoztam.

– Szólj, ha végeztél – jegyezte meg Arnold szárazon.

– Bocs, csak … – kezdtem, de aztán egy legyintéssel elintéztem. –

Szerinted Viki menő?

– Nem – felelte őszintén és nagyon határozottan.

– Akkor miért kedveli mindenki?

– Cortezt miért kedveli mindenki? – kérdezett vissza.

– Az más. Cortez…

– Ha ömlengeni szeretnél róla, akkor sajnos ki kell ábrándítsalak.

Ebben én nem vagyok partner.

– Tudom. Oké, mehet a kvíz – vontam meg a vállam.

Arnold nagyon-nagyon jó barátom, de van, amit képtelen vagyok megbeszélni vele. Hiányzik Virág!!! L

Zenei hét: 5/4 – kár, hogy nem nyertünk. Cortez: 5/1 – L

Virág: 5/2 – nagyon örülök, hogy boldog. Csak… Na, mindegy.

Kinga: 5/4 – küldött Facebookon meghívót a versenyére. Oké, lehetett volna kicsit személyesebb is, de legalább elhívott.

Msn: 5/1 – sehol senki. Mármint mindenki van, csak éppen elfoglalt vagy nincs a gépnél. Sorozatot néz vagy dobol, vagy még nem ért haza a moziból. Ááá. L

Október 9., péntek

Életem egyik legkínosabb élménye történt ma velem, de csak sorjában. A suliban minden oké volt, reggel apu szokás szerint kirakott minket. Virággal a fiúkhoz mentünk, közben odaadta az egyik pólóját kölcsön. Kicsit húztam a szám, mert nem igazán akartam FOB pólóban menni az esti karaoke bulira. Csak hát mivel a szórólapon rajta volt, hogy megjelenés zenekaros pólóban, nekem meg nincs ilyenem, Virág kölcsönadta. Ami rendes dolog tőle, szóval igyekeztem megbarátkozni a felsőről zordan néző Pete Wentz-cel.

– Sziasztok – köszöntünk, mire a fiúk abbahagyták a röhögést.

– Ha Zsolti jön, semmiről nem tudtok – esketett meg minket Dave. Nem volt nehéz, szokás szerint semmiről nem tudtunk.

– Hé, emó, énekelsz ma? – röhögött Ricsi.

– Nem, nem – csóválta a fejét Virág zavartan. – De Dorián igen!

– Juj, de izgi, juj, juj – ugrált Ricsi idétlenül.

– Hagyd már abba! – vinnyogott Virág.

– Istenem, még reggel nyolc sincs, Virág, ne nyávogj! – lépett hozzánk Kinga. – Na, jó! Utoljára mondom, eszetekbe ne jusson deszkázni vagy bármi nevetséges próbát tartani szombaton! Ott lesztek a versenyemen! Pont!

– Nyugi. Mondtam, hogy megyünk – mondta unottan Cortez.

– Na, azért! – bólintott elégedetten Kinga. Igazából megértettem a félelmét. Ha Cortezék mennek, az egész suli megy. Ha viszont más programot találnak ki… Nos, erre már volt példa. Közben Zsolti is megérkezett, kibontott egy csomag ropit, és monoton tempóban rágcsálta.

– Emó, jön Dóri – nézett Dave a távolba. Virág azonnal el is köszönt tőlünk, és Dorián elé futott, hogy aztán együtt menjenek be a suliba.

– Gyerekek – legyintett Kinga lenézően.

– Na, mert Telivérrel olyan komoly a dolog – gúnyolódott Zsolti.

– Igenis, komoly! – húzta ki magát Kinga büszkén.

– Ja, gondolom. Milyen, ha elhív kajálni? Megbeszélitek, hogy este nyolc. Mindketten leültök a gép elé egy tányérral, és a skype-on megeszitek… – magyarázta, mire Cortez, Dave és Ricsi elröhögte magát. Kinga feje meg vörösödött.

– Ha tudni akarod, egyáltalán nem! Mellesleg holnap végre találkozunk! Alig várom! Ti meg szörnyen nevetségesek vagytok!

A fiúk „húú”-ztak egy sort, Kinga pedig duzzogva bement az épületbe. Ott maradtam pár pillanatig a fiúkkal, de mivel valami zenéről beszéltek, elég kellemetlenül éreztem magam, hogy csak ott állok bénán, úgyhogy egyedül indultam be a suliba. Az esti buli miatt mindenki lázban volt, a kilencedikeseken kívül minden lány arra várt, hogy elhívják őket. Na, igen. Tavaly még nem érdekelt a dolog, állandóan Virággal és Arnolddal mentem az iskolai rendezvényekre, de tizediktől ciki, ha egy lány egyedül érkezik. Virág első szünetben ugrott visongva a nyakamba, merthogy Dorián megkérte, menjenek együtt. És ez olyan „wow” meg „hű”, meg „azta”. Mondtam, hogy nagyon örülök, aztán vártam. Nem kellett sokáig, Arnold második órára beesett, úgyhogy a nyelvi előadóban éppen egy sárkányos gumicukrot próbáltam elrágni, amikor konkrétan meghívattam magam.

– Ez tényleg ennyire fontos? Csupán látszat, hogy kivel érkezel – mondta nem igazán lelkesen.

– Oké, de nem akarok égni. És semmiképp sem érkezhetek egyedül, ebben – halásztam ki a táskámból a FOB pólót.

Arnold arcán ritkán látni komoly reakciót, de ez azért őt is megdöbbentette.

– Miért? Csak azt mondd meg, miért?

– Mert nincs zenekaros pólóm – vontam meg a vállam szomorúan.

Már csöngettek, amikor Jacques zavartan megállt a padunknál, és lehajolt hozzám.

– Réni – suttogta.

Mosolyogva érdeklődtem, hogy mi újság, mire Jacques dadogott pár pillanatig, végül megkérdezte, hogy mennék-e vele ma este a karaoke bulira. Totál ledöbbentem, hirtelen elfogott a boldogság, mert végül is csak először hívtak el valahova, így, de aztán sajnos rájöttem, hogy elkésett. Csak két percet, de akkor is.

– C’est la vie – tárta szét a karját, én meg megígértem, hogy legközelebb mindenképp vele megyek!

Tesi előtt az udvaron ültünk, közben Kingához odament egy tizenegyedikes fiú, és halkan mondott neki valamit. Kinga diszkrétre vette a figurát, és irtó hangosan közölte vele, hogy „nem, eszébe sem jut vele menni a bulira, egyrészt, mert van barátja, másrészt pedig nőellenesnek tartja, hogy egy fiatal lány nem érkezhet egyedül szórakozni”.

– Hihetetlen, hogy mennyire értetlenek az emberek! – fújtatott, amikor odaért hozzánk. Úgy látszik, most éppen olyanja volt, hogy velünk osztja meg a gondolatait. – Nem fogadok el meghívást!

Egyedül is képes vagyok bejönni az iskolába, hiszen mindennap megteszem… Miért lenne ez másképp ma este?

– De nem ciki, ha egyedül jössz? – kérdeztem.

– Ciki? Ciki, ha az ujjaidat morzsolgatva várod, hogy valami balek elhívjon! Én a magam ura vagyok!

– A vak is láthatja – jegyezte meg Arnold csak úgy, mellékesen.

Kinga ráhagyta, aztán kérdőn Virágra és rám nézett.

– Ti kivel jöttök? „Sötét lovag” és Neményi? – tippelt kicsit sajátosan, de azért talált, úgyhogy bólintottunk. – Sejtettem.

Javasolnám, ha le akartok döbbenni, gyertek az öltözőbe. Kiderül ott még ma néhány furcsaság… – vigyorgott gonoszul. – Edináról…

– Csak nem? – kérdeztem, elkerekedett szemmel. A régi jó déjà  vu  Edina elhívta Cortezt? Ne máár! Ezen már túl vagyunk, nem?

– Nem! Cortez senkit nem hívott, és mindenkit lerázott. Viki nem jöhet Szent Johannás bulira, mivel nem ide jár, így Cortez egyedül jön. Azonban…

– Mondd már! – sürgettem, és tényleg totál kíváncsi voltam.

– Na, jó! Edina elhívta Ricsit, aki igent mondott!

– Neee! – kaptam a szám elé a kezem döbbenten.

– De igen.

– Ricsi és Edina? – csodálkozott Virág. – Hogy? De miért? És hogy?

– A legjobb tudomásom szerint Edina képtelen elfogadni, hogy Corteznek barátnője van, ezért féltékennyé akarja tenni.

– A legjobb barátjával? Edina nem túl okos – ráztam a fejem.

– Nem, egy cseppet sem. De rohanok az öltözőbe, hátha megtudok még valamit – dörzsölte össze a tenyerét, és már ott is hagyott minket.

– Ez fura – mondtam, és így is gondoltam. Edina és Ricsi? De hát utálták egymást.

Suli után Arnolddal és Virággal indultunk haza. A stúdiónál még álltak páran, ők az utolsók, akik feliratkoztak a karaoke műsorra, de úgy nagyjából kiürült a suli. Annyi rossz zenét hallottunk ma (a 11/b-

sek kívánságlistája, no comment), hogy kifejezetten jólesett csendben hazasétálni. Az idő szép volt, kicsit csípős, és a levegőben érezhető volt az ősz semmivel össze nem téveszthető illata. Hazaérve nem sok időm volt, megnéztem a farmom, bepakoltam hétfőre meg összekészítettem a házim. Aztán anyunak segítettem gereblyézni a kertben, ami egyébként annyiból állt, hogy néztem, ahogy csinálja.

Arnold fél hatra jött, előtte elkészültem, bár meg kell hogy mondjam, a FOB póló rémesen állt rajtam.

– Ez borzasztó – közölte Arnold, ahogy kinyitottam az ajtót.

– Kösz, ez szép bók volt, biztosan remek estém lesz ezek után – bólintottam.

– Nem úgy értettem. De ha tanácsolhatom – nyomott a kezembe egy pólót.

– Mi ez? – néztem meg, aztán elmosolyodtam. Fekete, bő fazonú póló, Beatles – Hard Day’s Night,  a zenekar tagjainak arcképeivel, ahogy a borítón is van.

– Megmentettél, örök hála. De akkor te mit vettél fel? – kérdeztem, mert tudtam, ez Arnold egyik kedvenc pólója.

A másik kedvencét vette fel, a fekete pólón Jim Morrison portréja látható. Így nyugodt szívvel fogadtam el az őrülten klassz gesztust.

Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem. Átvettem a szürke kord trapézgatyám, hozzá a bő fazonú (fiú) pólót, de mivel ez így elég bénán festett, mivelhogy leért a combom közepéig, feltettem hozzá egy övet meg egy vékony sálat a nyakamba. Hát, a végeredmény elég klassz lett, már egyáltalán nem voltam béna, a kiegészítőkkel meg fel sem tűnt, hogy nagy rám a póló, inkább olyan „direkt” látszata volt. És sokkal inkább én voltam, mint a FOB pólóban.

Apu felajánlotta, hogy elvisz minket, de mi inkább sétáltunk. Oké, őrülten fura volt Virág nélkül, még soha nem volt rá példa, hogy Szent Johannás bulira külön érkezzünk. És még csak nem is hívott.

L

A sulihoz érve beálltunk a befelé haladó sorba, aztán átmentünk az udvaron, a tesiterembe. A dupla szárnyú ajtónál a két stúdiós megállított minket, ellenőrizték a pólókat, aztán végre beengedtek. A tornaterem lelátóin már rengetegen voltak, azonnal kiszúrtam az osztályunkat, a harmadik sorban ültek.

– Sziasztok – köszöntem, és végignéztem a társaságon.

Ez tök jó poén volt, az egész suli különböző zenekaros pólókban villogott, volt ott minden. Robi és Andris Metallica, AC/DC (ők, mondjuk, amúgy is azt hordják), Dave Linkin Park, Cortez Ramones,

Jacques valami számomra ismeretlen francia popegyüttes. Sokan, főleg a végzős fiúk közül, poénból Britney meg Christina pólót hordtak, a lányok viszont komolyabban vették a feladatot, minden második ruháról Justin Timberlake mosolygott rám. Egyébként jellemzően sok Michael Jackson, Queen és Nirvána póló volt a diákokon. Beatles csak rajtam. Arnolddal felvettük a székre rakott dallistát, majd leültünk. Nem sokkal később Virág és Dorián érkezett meg. Ugyanúgy voltak felöltözve, fekete csőnadrág, FOB póló, szembe fésült haj. Kétségtelen, hogy illenek egymáshoz. Rögtön utánuk belépett Ricsi és Edina, úgyhogy rá kellett döbbennem, ők tényleg együtt jöttek. Mondjuk, egyáltalán nem passzoltak, Edina feszülős SP pólóban, rendezett hajjal és szolid, de szép sminkkel.

Mellette Ricsi arcába hulló raszta hajjal, RATM felsőben, szebb napokat is látott deszkás cipőben. De azért kúl volt. J

Hat előtt már telt ház volt, Kinga is megérkezett, egyedül, büszkén. Rögtön felült hozzánk és cikizni kezdte a „kis” kilencedikeseket, akiknek a villogásától állítása szerint agybajt kap.

– Hé, ott jön Zsolti! – intett Ricsi, közben felrakta a lábát az előtte levő szék támlájára. Máday ezt egy határozott vonalzócsapással díjazta.

– Hol voltál már? – nézett Dave a lépcsőn felbaktató Zsoltira.

– A büfében. Kértek? – kínált körbe egy csomag olvadós rágót.

Nem kértünk, azonban mindannyian pislogás nélkül meredtünk a szerelésére. Backstreet Boys póló? A nap egyik legnagyobb poénja.

J

A stúdiósok felmentek az ideglenesen kialakított színpadra, ellenőrizték a mikrofonokat meg a háttérben lévő hatalmas kivetítőt.

– Ez vicces lesz – röhögött Dave, amikor elhalványodtak a fények, és szinte csak a színpad maradt megvilágítva.

– Micsoda? – kérdeztem, de pillanatokkal később rájöttem. A stúdiós ugyanis felkonferálta az első nevezőt.

– Jó, tehát az első dal következik. Megjegyzem, a rémes előadást egyöntetű nemtetszés esetén megszakítjuk – mondta, mire az egész suli felröhögött. – Tehát, kérem a színpadra első előadónkat. Nagy Zsolt, 10/b. A dal pedig, Baby One More Time,  Britneeeeey…

Zsolti konkrétan kiköpte az olvadós rágót, rá Kinga pólójára, aki undorodva pattant fel.

– Mi a franc ez? – nézett körbe Zsolti riadtan, de addigra már a fél suli biztatóan tapsolt meg fütyült.

– Úgy hallottam, szeretsz női hangon telefonálni. Akkor az ének is menni fog – csapkodta meg a vállát Dave.

– Zsolti, ne kéresd magad, vár a közönség – röhögött a stúdiós a mikrofonba.

– Ezt még visszakapod! – állt fel Zsolti, és gyilkos tekintettel meredt Dave-re. – Ezt a cikit.

Hatalmas tapsvihar közepette szaladt le Zsolti a lépcsőn, és a fejét csóválva felsietett a színpadra. Idegesen átvette a mikrofont, és megdörzsölte a szemét. Közben már elkezdődött a dal, a mögötte lévő kivetítőn megjelentek az első sorok. Az egész suli néma csendben nézte, Zsolti pedig túl halkan kezdett énekelni, szegény, nagyon zavarban volt. Még engem is vert a víz, annyira drukkoltam, hogy túlélje. Az első versszak lement ilyen bénán, mindenki feszengve várta, hogy legyen már vége, amikor Zsolti erőre kapott.

És elkezdett hülyülni, ami megmentette az egészet. Tényleg baromi sokat nevettünk. Affektálva énekelt, a levegőbe markolt fájdalmas arccal, és még néhány tánclépést is belevitt, ami nagyon viccesre sikeredett. Őrült nagy tapsot kapott, úgyhogy elégedetten jött vissza.

– Na, így kell ezt! – tárta szét a karját. Dave nem bánta, hogy jól sült el a dolog, végignevette az egészet, Cortezzel és Ricsivel együtt.

A karaoke folytatódott, jött pár lány, melankolikus dalokkal, ami kicsit lehúzta a hangulatot, de aztán a színpadra lépett négy tizenkettedikes fiú, és megénekeltették a sulit a Szóljon hangosan az  ének kel.  J

Annyira élveztem az egészet, hogy csak egyszer mentünk át a büfébe, akkor is siettünk vissza. Csak egy Katy Perry-számról maradtunk le, azt nem is sajnáltuk.

– Pósa Richárd, 10/b, Chop Suey –  szólt a mikrofonba a stúdiós, mire Ricsi felpattant, és óriási üdvrivalgás közepette sietett le.

Nagyon sokat nevettük, mert Ricsi eleve úgy kezdte, hogy belehörgött a mikrofonba, aminek következtében Máday már indult, hogy lefújja az egészet, de addigra annyian álltak a színpad előtt, hogy nem jutott oda. Én még sosem hallottam ezt a SOAD-számot, így nem tudom, az eredeti is ennyire üvöltős vagy csak Ricsi adta bele a maximumot, mindenesetre jó pár tanárnál kicsapta a biztosítékot. Viszont a diákok imádták. Ricsi után Tankcsapda-blokk következett, öten is Menyország Tourist ot szerettek volna énekelni, de hogy ne legyen unalmas a dolog, így ezt az öt embert egyszerre hívták fel. Ez még csak a buli negyede volt, de a tornaterem küzdőterén többen álltak, táncoltak vagy ugráltak, mint ahányan a lelátókon ültek, és szinte mindenki énekelt az előadóval együtt.

Szegény Virág hunyorogva nézte a távoli kivetítőt, nem sokat látott belőle, és mivel Dorián egész este mellette ült, nem merte felvenni a szemüvegét. Tankcsapda után maradt a rock vonal, Andris és Robi visították együtt a színpadon, hogy Highway to Hell.  A hangulat óriási volt, amikor Jacques egy francia slágerrel következett. Senki, de senki nem tudta hova rakni a dolgokat, végül gyér taps kíséretében lebotorkált. Én biztosítottam róla, hogy nagyon klassz volt, és látszólag megnyugtattam kicsit. Szegény. Éppen két kilencedikes lány nyávogott valami béna számot, amikor a mögöttem ülő Cortez áthajolt a vállam fölött, és irtó közelről megkért, hogy szóljak Zsoltinak.

– Oké – biccentettem, és zavartan előrehajoltam. Ezután Zsolti megkért, hogy cseréljünk helyet, így tökre messze kerültem Corteztől. Óriási.

– Bíró Dorián – szólt a stúdiós, mire Dorián komótosan feltápászkodott Virág mellől, átverekedte magát a színpad előtt ácsorgó tömegen, és elég boldogtalanul megállt a mikrofon előtt.

– Hűű – tette Virág a szívére a kezét, és így, hogy Dorián elég messze volt, gyorsan felvette a szemüvegét, hogy lássa is.

Dorián szívhez szóló dala (MCR Fekete parádé ja) nem volt rossz, a tömeg elvolt vele, Virág szerelmesen nézte, ráadásul Dorián egyszer felintegetett felénk a lelátóra, amitől Virág teljesen odavolt.

Vajon egyszer nekem is énekel majd így valaki? Integet a színpadról? Titkosan rám mosolyog, úgy, hogy azt csak én veszem észre? Aha, kizárt dolog. Na, mindegy. Dorián kapott tapsot, nem is volt rossz előadás, viszont utána rögtön Kingát szólították.

– Kinga énekel? – csodálkoztam.

– A legjobb előadót kihirdetik a végén – bólintott Ricsi, aki mellett Edina láthatólag halálra unta magát.

– Ja, így értem – legyintettem. Ha verseny van, akkor tényleg nem meglepő.

Kinga három a-s lánnyal a nyomában (Edina maradt) felment az emelvényre, rutinosan kikapta a mikrofont a döbbent stúdiós kezéből, és közölte a közönséggel, hogy mikor melyik oldal tapsoljon, továbbá hogy a refrént énekelhetik együtt, de amúgy ne.

Oké, Kinga határozottsága kicsit sokkolta a jelenlévőket. Barbee  Popsztár  című dalát adta elő, de olyan profin, hogy a legtöbben döbbenten hallgatták. A három a-s háttértáncosként funkcionált, közben Kinga kitöltötte a színpadot, énekelt, nagyon is jól, de még arra is volt energiája, hogy a videoklip teljes koreográfiáját letáncolja és hogy a legújabb fotósnak pózoljon (akit a színpad elé állított).

– Hű – néztem döbbenten a szám végén. – Ez vérprofi volt.

– Ühüm – bólogatott Virág. A tömeg őrülten megtapsolta Kingát.

Ő csak elégedetten odadobta a stúdiósnak a mikrofont, és levonult a kíséretével együtt. Nem semmi.

Kinga után következett pár Jacko-imitátor, két Billy Jean és egy  Beat It. Éppen Zsoltival nevettem valamin, már nem is tudom, min, amikor hirtelen megfordult velem a világ. Ugyanis hallottam a nevem. A stúdióstól.

– Mi? – néztem körbe zavartan.

– Te jössz – bólintott Dave.

– De én nem… – és egyre csak ráztam a fejem. Virág értetlenül nézett rám, Arnold csodálkozva becsukta a könyvét.

– Rentai Renáta! – szólított újra, egyre türelmetlenebbül a stúdiós, és már a közönség is rákapott, füttyögtek meg óbégattak.

– Ez valami vicc? – kérdeztem.

– Menj – mosolygott Cortez.

Jó, azon túl, hogy a világ legkedvesebb mosolya volt, és még egy pánikroham küszöbén is elvesztem a mélykék szempárban, lel kellett állnom. Az agyam folyamatosan kattogott. Ki utálhat ennyire? Ki akar nekem rosszat? Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet. Edina gúnyosan, fél szemöldökét felvonva vigyorgott. Első számú jóakaró.

De miért tenné?

Kinga üvöltött, hogy húzzak már ki énekelni. Tőle kitelik. De miért tenné? Újabban nincs konfliktusunk. Ricsi tapsolva röhögött.

Mellette Zsolti a kezével jelezte, hogy menjek. Dave vihogott. Ők ketten állandóan szívatják egymást, szerintük ez jó poén. Na, de én nem ártottam nekik, kizárt, hogy ők írattak fel. Cortez csak mosolygott. Virág értetlenül nézett. Ők nem lehettek. Viszont mellette Dorián. Na, ő úgy nézett, mint aki igazán jól fog szórakozni rajtam. De azért csak nem éget be ennyire, egy egész suli előtt!

Remegő térdekkel lementem a lépcsőn, és átnyomultam a diákok közt. Karcsi megpaskolta a vállam, Máday az óráját kopogtatta, miszerint igyekezzek már. Talán Vladár volt? Ő nevezett volna be?

Agyrém, ennél nevetségesebb dolog eszembe se juthatott volna. A rajztanár már csak nem jelentkezik a nevemben egy karaoke versenyre! Jaj nekem. Millió potenciális gyanúsított, egy színpad, egy mikrofon. Felfelé lépve meg is botlottam, ezen már amúgy is mindenki elröhögte magát, úgyhogy lesütött szemmel vettem át a mikrofont.

– Nyugi – suttogta a stúdiós, azt hiszem, láthatta rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. És nem mellesleg világítottam, annyira lefehéredtem. – Nem fogsz hányni, ugye?

– Nem tudom – feleltem. Ezt tényleg nem tudtam. – Mi a dal? – tártam szét a karom.

– Valami Taylor Swift-szám. De nem te választottad? –

csodálkozott. Nem tudtam válaszolni, egyrészt, mert a dal elkezdődött, másrészt pedig… Kinga volt? Ő mutatta meg nekem ezt a dalt. De Virággal énekeltem annyit. Arnold fordította le nekem.

Ricsi kiröhögte a zenelejátszómban. Cortezről és rólam szól! Jaj nekem. Ki a fene nevezett be???

Hirtelen szemben találtam magam egy egész sulival. Millió kíváncsi szempár, millió érdeklődő arc. Néhányan összesúgtak.

Néhányan mosolyogtak. De mindenki engem nézett. Te jó ég.

Lenéztem a pici monitorra, az első sor már beszíneződött, lemaradtam róla. Nem tudtam elkezdeni énekelni, a közönség pedig egyre nyugtalanabbul nézett, egyre hangosabb lett a duruzsolás.

Valaki ki akart velem szúrni. Ez fájt. De egy suli előtt nem állhatok, mint egy sóbálvány, miközben a sorok csak úgy színeződnek, belőlem meg egy hang sem jön ki. Rákényszerítettem magam a gondolkodásra, akármilyen nehezen is ment. Oké. Rosszabb is lehetett volna. Például, ha nem ismerem a dalt. Rémesen szörnyű az angolom, de ezt a számot álmomból keltve is tudom. A szövegét is, a kiejtést is! Félrenéztem a stúdiósra, aki széttárt karokkal állt és figyelt. Körkörös mozdulatot tettem a mutatóujjammal, jelezve, hogy kezdjék elölről.

– Kis technikai probléma, elnézést – pattant fel mellém a színpadra, a másik mikrofonba beszélve. – Na, ezt cseréljük – kapta ki a kezemből, mintha csak az lett volna a gond, hogy bedöglött az enyém.

– Kösz – mosolyodtam el, és remegő ujjakkal elvettem tőle a másik mikrofont.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, miközben a dal eleje újból felcsendült. Óvatosan felnéztem a lelátóra, ahol a többiek ültek.

Virág vadul integetett, és ütemre tapsolni kezdett, aminek következtében először csak a mi osztályunk, majd a mi sorunk, végül pedig az egész lelátó rákezdett a monoton, biztató tapsra. A dobhártyám szinte kiszakadt, olyan ritmusban éreztem a pulzusom, a gyomrom émelygett, és legszívesebben sírva elszaladtam volna, de…

De a barátaim ott tapsoltak a lelátón, huhogtak és doboltak a lábukkal, csak hogy oldják a feszültséget. Emiatt úgy döntöttem, valahogy eléneklem a dalt! És még valami miatt. Cortez. Aki hirtelen felállt a székről és elindult, közben a többiek felhúzták a térdüket, meg félreültek, hogy kiférjen a sorból. Matatott a zsebében, és előhúzva a mobilját félrevonult telefonálni. Olyan düh kerített hatalmába, olyan végtelenül szomorú lettem, hogy már az mit érdekelt, hogy éppenséggel egy egész suli előtt állok, mikrofonnal a kezemben. Az első sor megint beszíneződött a monitoron, ismét lecsúsztam az elejéről. A tömeg fele már abbahagyta a tapsolást, és kérdőn néztek, amikor erőt merítettem. Hogy honnan? Nem volt nehéz. Arra gondoltam, ezt a dalt most előadom azoknak a lányoknak a nevében, akik labdába se rúghatnak, akik belezúgtak egy menő srácba, akinek éppenséggel van barátnője. A reménytelenek nevében. Az, hogy Cortez az előadásom közben egyszerűen felállt és félrevonult telefonálni, mindennél jobban fájt. Már ideges sem voltam. Dühös sem. Csak fájt.

Hát, így történt, hogy a második sornál beszálltam a dalba, valahonnan, nagyon mélyről, kínzó keserűség tört fel belőlem, aminek hatására sikerült. Sose gondoltam volna, de megtettem! Igaz, eleinte vékony, remegő hangon kezdtem és csak egy helyben álltam, lehunyt szemmel, de aztán újra felnéztem. Cortez az arcához szorította a telefont, másik kezével befogta a fülét, hogy halljon, közben meg járkált. Éljen! Hát, akkor nekem már minden mindegy volt, az adrenalinszintem az egekbe szökött, úgyhogy beleadtam, amit csak tudtam. Taylor is megcsinálta a klipben, nekem is sikerülni fog! Minden érzelmem belevittem a dalba, hogy mennyire szeretem Cortezt, hogy mennyire nem szeretem Vikit, hogy mennyire láthatatlannak érzem magam, és milyen szomorú vagyok… Mindent.

Mikor vége lett a számnak, hirtelen tört rám a pánik, annyira reszketve adtam vissza a mikrofont, hogy szinte kiesett a kezemből.

Olyan tapsvihar tört fel, hogy zengett az egész tesiterem.

– Jól van, ügyes voltál – mosolygott a stúdiós.

Lebotorkáltam, vagyis inkább lekóvályogtam a színpadról, és visszaindultam a helyünkre. A pulzusom mérhetetlen volt, még a fülemben is éreztem a szívdobogásom, de túléltem. Jaj.

– Reni, ez állati jó volt! – pattant fel Virág, és megölelt.

– Le kell ülnöm – nyögtem zavartan, és lerogytam a székre. A fiúk egy csomó dicséretet szórtak rám, úgyhogy összességében kezdtem megnyugodni. Kinga viszont csak összefont karral méregetett.

– Gratulálok, Renáta, bámulatos volt! Én egész héten a koreográfiát tanultam, skáláztam, gyakoroltam, hogy professzionális előadást nyújtsak. Erre te mit csinálsz? A bénaságoddal meg a zavaroddal meghatod a közönséget, és örömujjongást érsz el egy hamis, átlagos énekelgetéssel, csak mert olyan esetlen vagy!

– Kinga, állj le! Reni nem is tudott róla, hogy énekelni fog – védett meg Virág, de nem sokra ment vele.

– Na, persze! Még higgyem is el? Nevetséges! – duzzogott, én meg megvontam a vállam és ráhagytam. Cortez akkor ért vissza, a zsebébe rejtette a telefonját, és levágta magát a székre.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte mellékesen.

– Semmi – legyintett Zsolti. Én meg pislogás nélkül meredtem magam elé. Hát, úgy látszik, csinálhatok én bármit. Ami Taylornak sikerült a klipben, az nekem soha nem fog. Hurrá.

Még félórán át tartott a karaoke, volt ott Pink meg Good Charlotte, aztán egy dalcímnél Cortez felpattant és leszaladt a lépcsőn. A tömeg már akkor óriási tapsviharban tört ki, amikor átrohant közöttük, aztán amikor Cortez a lépcső helyett lazán felugrott a színpadra (woow), már mindenki fütyült és őrjöngött.

Menő? Á, dehogy. A dalválasztása is abszolút népszerűségi csúcsot döntött, Ramonest énekelt, úgyhogy az első dallamoknál előrenyomultak egy csomóan a színpadhoz, és ott ugráltak. Cortez lazán feltette a lábát a monitorra (neki nem kell dalszöveget néznie), a mikrofont lazán maga elé tartotta, és mosolyogva beleüvöltötte: „Hey ho, let’s go”.

Oké, életemben nem láttam még pörgősebb, menőbb és zseniálisabb előadást, de szerintem sokan vagyunk így ezzel. A szám végére már a lelátón is álltak, azt hiszem, csak Arnold ült egyedül, mindenki más felpattant. Wow. Cortez előadása után még hárman jöttek, de esélyük sem volt, egyszerűen lehetetlen volt überelni azt a hangulatot, amit ő elért. Nem véletlen, az egész suli odavan érte.

Az utolsó karaoke dal után a stúdiósok összesítették a szavazatokat, a diákok pedig csoportokban ülve beszélgettek meg nevettek. Rengeteg dolgot kellett megvitatni, ez tény.

– Rendben, megvannak a győztesek! – szólt a műsorvezető a mikrofonba, mire mindenki elhalkult és izgatottan figyelt.

A harmadik helyezett egy végzős lány lett (Madonna Hung up), ő örömmel rohant fel a színpadra. Másodikként egy tizenegyedikes fiú végzett, ő Mika Grace Kelly jével  érte el a helyezést. J

Izgatottan, az ujjaimat morzsolgatva figyeltem a színpadot, ahol a stúdiós vigyorgott, direkt fokozva a hatást. A diákok dobogtak meg füttyögtek, hogy mondja már el, a stúdiós pedig feltette a kezét és bólintott.

– Jól van már! Toronymagasan, első helyen végzett… – kezdte.

Láttam, hogy Kinga már fészkelődik, és nyugodt arccal várja a nevét, úgyhogy igyekeztem tőle messze kerülni, hogy ne én legyek, akire ráront vereség esetén. – Antai-Kelemen Ádám – üvöltötte a stúdiós, de a várt hatás elmaradt.

Mindenki pislogva, értetlenül nézett körbe, csak mi kezdtünk tapsolni önfeledten, de a gyér zaj elveszett a hatalmas csendben. a stúdiós zavartan széttárta a karját, és újra a mikrofonhoz hajolt.

– Cortez! – közölte. Na, ezt így már mindenki értette, úgyhogy olyan őrjöngés keletkezett, hogy szinte ránk szakadt a mennyezet.

Cortez lazán, mosolyogva ment ki a színpadra, átvette az oklevelet, majd egy pillanattal később újra felcsendült a dala, úgyhogy megragadta a mikrofont. Én mosolyogva néztem és igyekeztem nem tudomást venni Kingáról, aki „bundáról”, „elfogultságról” és „csalásról” óbégatott. Pedig természetesen semmi ilyesmiről nem volt szó. Egyszerűen Cortez érdemelte meg az első helyezést.

Karaoke est: 5/5 – nagyon klasszul éreztem magam, jó volt. J

Hazaút: 5/3 – mi, Arnolddal csendben sétáltunk, mögöttünk Virág és Dorián csevegtek vidáman.

Kinga: 5/1 – a Facebookon létrehozott egy oldalt, miszerint csaltak a karaoke versenyen. Csak két fanja van, és természetesen én sem léptem be. Szerintem túlreagálja.

Dave: 5/4 – feltette a videókat a YouTube-ra. Én is ott vagyok, megnéztem az előadásom. Hát, rémes, de azért őszinte. És már hatan megnézték! J

Cortez: 5/1 és 5/5 – jó, az én éneklésem alatt bunkó módon végig telefonált, de mivel annyira nagyon menő és olyan jó hangulatot csinált, jár neki a szélsőséges pontozás. J

 You Belong With Me.–  5/? – Taylor a klip végén összejön az álomsráccal. Törvényszerű, hogy hamarosan Cortezzel és velem is ez történik majd, hiszen a dal pontosan rólunk szól! Vagy nem? L

Október 10., szombat

Kinga versenye. És egyben életem egyik legboldogtalanabb napja.

Korán reggel elkészültem, felvettem a szerintem tök jó ruhámat (farmer, tornacipő, ing és mellény), összefogtam a hajam aztán jött Virág, és megreggeliztünk. Sietnünk kellett, így is épphogy lenyeltük az utolsó falatot, amikor dudáltak. Kingáék megérkeztek értünk.

Hátra ültünk hárman (Kinga anyukája vezetett, mellette Kitti,

Kinga húga ült unottan), és útközben beszélgettünk. Illetve Virág és Kinga magyarázott, én meg köztük csendben néztem az utat a szélvédőn át.

– Hihetetlen, hogy háromnegyed óra múlva találkozom Olivérrel!

– lelkendezett Kinga boldogan.

– Én már több mint tíz órája nem láttam Doriánt, alig várom, hogy odaérjünk… – türelmetlenkedett Virág.

Erre akartam mondani, hogy nekem is szörnyen hiányzik Cortez, meg hogy alig várom, hogy lássam, de… De nem mondhattam. Mert az én kapcsolatom egyáltalán nem hasonlít az övékéhez. Sőt, mondhatni, nekem egyáltalán semmilyen kapcsolatom nincs Cortezzel. Ellenben Kinga és Olivér járnak, Virág és Dorián pedig már majdnem járnak. Úgyhogy csendben ültem, a szélvédőn át bámultam az utat és hallgattam, ahogy egymásra licitálva vitáznak arról, kinek ki hiányzik jobban.

Ezer évnek éreztem, mire végre kiértünk Gödöllőre és kiszállhattam. A friss levegő jólesett, és szükségem is volt rá, mert a következő pillanatban megláttam Cortezt és Vikit. Nos, reggel tényleg úgy éreztem, tök jó ruhát vettem fel, de ahogy megláttam Cortez barátnőjét, összeszorult a gyomrom. Mit akartam az ingemben meg a nevetséges mellényemben? Viki bakancsba tűrt csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én meg majd megkeresem valahol az egómat. Még a kocsit is alig hagytuk el, amikor Kinga megtorpant egy pillanatra. Mivel ilyet ritkán látok, odanéztem. Azonnal felismertem Olivért, hiszen a közösségin egymillió képet láttam róla, Kinga szekrényajtajáról is ő néz, de élőben egyébként még helyesebb volt. Magas srác, kifogástalan, hófehér mosollyal, félrefésült szőkés hajjal. Ahogy Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé) indult. Ők ketten vigyorogva köszöntötték egymást, aztán Dorián elhívta Virágot üdítőt venni. Zavartan a keze után nyúlt, mire Virág félénken megfogta és elindultak. Pár lépés után Virág vigyorogva hátranézett rám. Én csak felmutattam a hüvelykujjam, és mosolyogva bólintottam. Virág boldog. Én pedig örülök neki. Ahogy néztem a két fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot, megállapítottam magamban, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és emó Ken. Klassz. De, amíg babákon gondolkoztam, eszembe jutott, hogy tökre egyedül vagyok. L

Egy ideig lézengtem az egyre növekvő tömegben, de közben teljesen hülyén éreztem magam. Vettem egy baracklevet meg egy perecet, aztán tovább kerestem a helyem. Virágékat láttam, de egy padon ültek és beszélgettek, nem akartam odamenni zavarni. Kinga a versenyre koncentrált, ráadásul ősi ellensége, Vass Angéla ezen a napon biztosan veszített a népszerűségi versenyükben, mert nemcsak az egész Szent Johanna képviseltette magát, de Kinga eléggé villogott Olivérrel is.

A verseny kezdete előtt már tényleg úgy gondoltam, szívesebben lennék bárhol inkább, mint itt. Csak kószáltam, néha megálltam valakik mellett, de mivel nem vettek rólam tudomást, továbbsomfordáltam. Bármit megadtam volna azért, hogy Arnold velem legyen, de mivel ő közölte, hogy „legalább száz különb elfoglaltságot talál magának, mint megnézni Kinga versenyét”, meglepetésszerű felbukkanására egyáltalán nem számíthattam.

– Hé, Ren! – kiáltott rám valaki. Mivel a világon csak egyetlenegy ember hív így, megkönnyebbülten fordultam körbe, hogy üdvözöljem Ricsit.

– Sziasztok – köszöntem kissé csalódottan, mert Ricsi nem egyedül érkezett. Edina szorongatta a kezét folyamatosan. Elnéztem őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. J

– Mi újság? – mosolygott Ricsi kedvesen.

– Semmi különös. Csak vettem pár dolgot, aztán megyek vissza a többiekhez – mutattam fel a perecem, és lehet, hogy füllentettem, de semmiképp nem akartam beégni, hogy egyedül vagyok.

– Kikkel vagy?

– Kingáékkal jöttem, meg Virág és Dorián is itt van…

– Neményi?

– Nem jött – ráztam meg a fejem.

– Nem jössz oda hozzánk?

– Virágék… – kezdtem, de Ricsi biccentett a fejével, úgyhogy odanéztem. Virág és Dorián kézen fogva sétálgattak, ha jól láttam, közös zenelejátszót hallgatva. Klassz. – Oké – vontam meg a vállam.

Rendes volt Ricsitől, hogy hívott, de mikor odaértem, azt kívántam, bár ne fogadtam volna el. Cortez, Dave és Zsolti rendesen köszönt (utóbbi elkérte a perecem), Viki azonban csak hidegen végignézett rajtam, és olyan fejet vágott, mint aki egyáltalán nem örül annak, hogy még egy lány jött a társaságukba, láthatólag elég volt neki Edina is.

Zsolti rendes volt, rögtön beszélgetni kezdett velem, de alig váltottunk három mondatot (a tegnapi karaoke volt a téma), Viki egyszerűen közbeszólt és másról kezdett beszélni. Döbbenten ácsorogtam és a szám szélét rágva számoltam a másodperceket. A verseny még el sem kezdődött, de én már menni akartam.

– Akkora poén volt! – röhögött Viki feltűnően. Néhány nagyszülő, akik körülöttünk álltak, pisszegtek is egy sort. Viki és a fiúk még hangosabban vihogtak ezen.

– Mert mondtam, hogy ne lökdöss! – szólt rá Zsolti, mire Viki meglökte a vállát.

Ők így lökdösődtek meg vihogtak, meg zavarták a nézőket, rágólufit pukkasztgattak, én pedig csak álltam, és az egyelőre üres pályát figyeltem. Néha körbenéztem, hátha látok valakiket, akikhez odamehetnék, de egy Szent Johannás diákkal sem volt olyan viszonyom, hogy csak úgy odaállhattam volna a társaságukhoz. L

– Baromi érdekes, lovakat bámulunk – közölte Viki, a fiúk pedig egyetértően bólintottak.

– Megtenné, hogy csendben marad? – nézett hátra ránk egy férfi, akinek a kisgyereke a nyakában ült.

– Aha, majd holnap – legyintett Viki, és tovább magyarázott, én pedig zavaromban lesütöttem a szemem. Persze a többiek körében ez nagyon menő beszólás volt, de én hirtelen feszengeni kezdtem.

Amúgy sem éreztem jól magam velük, Viki túl élénk volt és bunkó, ráadásul egyáltalán nem hagyta, hogy a fiúk velem beszélgessenek, folyamatosan kivívta, hogy róla szóljon minden.

– Na jó, halálra unom magam – bontott ki egy csomag rágót, és eldobta a papírját. – A lovacskák után megyünk kajálni? Meki?

– Benne vagyok – bólintott Zsolti, és a többiek is egyetértettek vele. Engem nem hívtak, de nem baj. Amúgy sem mentem volna.

Még egyszer körbenéztem a fiúkon, akik Vikivel nevetgéltek.

Nem csak Cortez miatt szorult össze a szívem, bár kétségtelen, hogy ő volt a legfőbb oka. A nyakában nem volt ott a megszokott fa nyaklánc, és nem kellett sokat agyalnom, hogy hol keressem. Vikin volt. Az ő kapcsolatuk amúgy is mérhetetlenül fájt, de ezt már kezdtem megszokni. A fiúk viselkedése azonban szörnyen bántott.

Nem foglalkoztak velem, csak Viki volt a téma, nevettek vele meg hülyültek, én meg egyszerűen feszengtem és láthatatlannak éreztem magam. A verseny közben elkezdődött, az első díjugrató elindult a pályán, én pedig úgy éreztem, ideje menni.

Lehajoltam, felvettem a rágós papírt és összegyűrtem a tenyeremben.

– Mit kukázol, Reni? – kérdezte Zsolti. A többiek ezen jót röhögtek.

– Nem, csak… – kezdtem, aztán félbehagytam a mondatot. Minek magyarázkodjak? Ugyan. – Majd találkozunk – intettem óvatosan, és elnézést kérve a mellettünk állóktól, elindultam.

– Kajáért mész? – szólt utánam Zsolti. Hátranéztem és megráztam a fejem. Viki éppen mondott valamit, amin Dave szakadt a nevetéstől, Edina is mosolygott, már-már kínosan próbált kapcsolódni. – Akkor hova?

– Csak megnézek valamit – mosolyogtam erőltetetten. Cortezzel találkozott a tekintetünk, de elkaptam a fejem. Nem bírtam ránézni.

Kiverekedtem magam a tömegből, közben tapsoltam, mert végzett egy versenyző, aztán végre kijutottam. Sajnáltam, hogy lemaradok Kinga versenyéről, de képtelen voltam ott maradni.

Nagyon nem találtam a helyem. Sétáltam kicsit, aztán megláttam egy padot, és odamentem. Felültem törökülésbe, elővettem a  Szilmarilok at, és olvastam. Persze legszívesebben hazamentem volna, de Kingáék nélkül nehezen jutottam volna el Gödöllőről a II.

kerületig. L

Már majdnem félórája ücsörögtem egyedül, amikor valaki rádobott az ölemben tartott könyvemre egy Mars csokit. Felnéztem, remélve, hogy Virág az, aztán összeszorult a gyomrom. Cortez nézett le rám mosolyogva.

– Te tényleg leültél olvasni? – rázta a fejét hitetlenül.

– Aha, mármint nem láttam jól az előttem állóktól, meg mindenhol sokan vannak, végül gondoltam, leülök ide – hadartam, és zavaromban a hátrafogott hajam egyik tincsét csavargattam az ujjaim között.

– Aha – mosolygott úgy, mint aki egyáltalán nem hisz nekem.

– És te? – kérdeztem vissza gyorsan.

– A többiek éhen halnak, úgyhogy mentem venni valamit – vonta meg a vállát. – Persze ezután megyünk enni, de Zsolti alacsony vércukorszintről beszélt meg arról, hogy kis fekete foltokat lát… – nevette el magát.

– Igen, már legalább másfél órája reggelizhetett – néztem egy pillanatra az órámra. Cortez felröhögött, én meg zavartan mosolyogtam.

– Mit olvasol? – ült le mellém, és kivette a kezemből a könyvet.

– Tolkien – válaszoltam, de persze addigra már elolvasta a borítót.

– Lehet, hogy hétfőn előadást tartok belőle az olvasón – tettem hozzá. De minek? Miért mondok ilyeneket a suli legmenőbb fiújának??? No comment. Cortez kicsit fura arccal, de bólintott.

– Jó volt tegnap a karaoke számod – váltott témát, nekem pedig ösztönösen felkeltek a lepkék a gyomromban, és verekedni kezdtek.

– Nem, nem. Bénáztam. A tiéd, az tényleg jó volt… – mondtam, aztán beugrott valami. – De honnan tudod, nem telefonáltad végig az egészet?

– Megnéztem a neten, Dave átküldte.

Szinte elájultam, annyira odavoltam a dologtól, hogy Cortez megnézett a neten, sőt tetszett is neki! Ez most akkor azt jelenti, hogy szeret? Hogy szakít Vikivel és velem akar járni? Hogy örökké együtt leszünk, és majd elvesz feleségül? Vagy reálisabban, semmi ilyesmiről nincs szó, egyszerűen csekkolta a neki küldött videót. L

– Holnap nincs kedved eljönni a próbánkra? Még nem is jöttetek egyszer se… – nézett mélyen a szemembe. Miközben figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne felejtsek el levegőt venni, megráztam a fejem.

– Virág tuti nem jön, mert valami programja van, én meg Arnolddal megyek kiállításra.

– Milyenre?

– Azt hiszem egy holland fotósnak nézzük meg a képeit. –Annyira izgalmasan hangzik, hogy szerintem lemondom a próbát, és én is megnézem – vágta rá mosolyogva, én meg akaratlanul is elnevettem magam.

– Jó, unalmasan hangzik, de egyébként érdekes, majd átküldöm a neten néhány munkáját…

– Alig várom. Még ma, oké? – bólintott, aztán mindketten felnevettünk. J

– De azért majd szívesen elmegyek megnézni a próbátokat…

– Jó, majd ha van időtök, jöttök. Holnap úgyis sokan leszünk…

– Hogyhogy?

– Viki néhány haverja már bejelentkezett, meg Edina is.

– Edina – ismételtem visszatartott vigyorral.

– Aha – nézett rám Cortez, és azt hiszem, most tényleg szavak nélkül értettük egymást. Erről egy a véleményünk, az tuti.

Összecsuktam a könyvem és a táskámba raktam, közben kivettem a Beatles pólót, hogy ne gyűrjem. Összehajtottam újra, és óvatosan eltettem. Cortez csendben nézte.

– A tegnapi karaoke után úgy döntöttél, ma duplázol?

– Mi? Ja, nem – ráztam a fejem nevetve. – Csak azt hittem, hogy Arnold mégis eljön, és vissza akartam adni neki.

Cortez összeráncolt szemöldökkel, totál hitetlenül meredt rám.

Nem is értettem, amíg nem kérdezett rá.

– Neményi pólóját hordod?

– Nem! – ráztam meg a fejem hevesen. – Csak kölcsönadta a karaoke miatt…

– Aha – biccentett, szája sarkában gúnyos mosollyal.

Pár pillanatig csendben ültünk egymás mellett, aztán mindketten felkaptuk a fejünket, konkrétan egy kiáltásra.

– Ezer éve várunk, hol vagy már? – üvöltötte Viki, kérdőn lépkedve felénk.

– Itt – adta meg Cortez az ésszerű választ.

– Mit csináltok? – ért oda hozzánk, és az arckifejezésétől valóban megijedtem. Ne dühíts fel egy vagány punk lányt, akin bakancs van!

Ez szabály. Jó, csak most találtam ki, de szerintem hasznos.

– Beszélgetünk – közölte Cortez egyszerűen.

– Aha – erőltetett Viki egy mosolyt az arcára, és megpróbált kedvesen rám nézni. Nem nagyon sikerült neki. – És visszajössz?

– Ja – állt fel Cortez, és ellépett a padtól.

– Lemaradtál, valaki leesett a lóról, iszonyat vicces volt, hülyére röhögtem magam… – mesélte, miközben ügyet sem vetve rám, elindultak a pálya felé. – Asszem az az osztálytársad…

– Mi? – pattantam fel olyan hirtelen, hogy leesett a táskám a földre. Viki és Cortez megállt, én meg felkapva a táskám, utánuk rohantam. – Kinga volt?

– Fogalmam sincs, hogy hívják!

– De láttad már velünk? Szent Johannás?

– Aha – bólintott. Cortezzel összenéztünk, látta rajtam, hogy mennyire kiakadtam, úgyhogy automatikusan a táskámért nyúlt, én meg a kezébe nyomtam, és őrült tempóban rohanni kezdtem.

A fejemben ezermillió dolog zakatolt, és kínzó bűntudatot éreztem, hogy cserbenhagytam Kingát. Ő versenyen van, én meg egy padon ülve olvasok… Annyira rohantam, hogy szúrt az oldalam, sőt, meg is botlottam, csak nagyon nehezen tudtam megtartani az egyensúlyom. Szinte beleszálltam Kinga anyukájába.

– Mi történt? – kérdeztem riadtan.

– Jól van, szerencsére semmi baja, csak a látvány volt rémes – sóhajtotta, és azt hiszem, az utóbbi percekben öregedett vagy húsz évet.

– Beszélhetek vele? – kérdeztem.

Kinga anyukája hálásan mosolyogva megsimította a vállam, és örömmel útba igazított. Szörnyű látványra számítottam, az összezúzott Kingára, aki sápadtan, a sziréna villogójának kékes fényében fekszik. Hála a jó égnek a rémképeim olyannyira nem igazolódtak be, hogy Kingán az sem látszott, hogy történt valami. A lova mellett állt, teljes díjugrató felszerelésben, és valakivel üvöltött.

Azt hiszem, az egyik rendezővel. Éppen azt bizonygatta, hogy semmi baja és hogy újra ugrik, és hogy egyáltalán nem érdekli, hogy az orvos szeretné megnézni.

– Mit néz rajtam az orvos? – kiabálta. Olivér mellette állt, időnként bólintott vagy éppen a fejét rázta, és leszögezte, hogy Kinga épsége a legfontosabb. Szívbemarkolóan szép jelenet volt, a lelkem mélyén még egy picit irigykedtem is. A fiú szeméből sütött a féltés és az aggodalom. Dejóó.

– Renáta, mi van? – nézett rám hirtelen Kinga. Oké, a szép jelenetről ennyit. Igazából egy hatásvadász zene alatta, és akkor működik a romantikus filmjelenet. Egyébként Kinga stílusa inkább egy pszichothrillerbe való. Na, mindegy.

– Csak jöttem megnézni, hogy jól vagy-e – motyogtam zavartan.

– Nem látszik? – förmedt rám.

– De, de – bólogattam. Jó, Kinga elveszítette a versenyt, úgyhogy ideje volt elhúznom onnan, mert robbanni készült. – Ööö, ha bármiben tudok segíteni, akkor nyugodtan hívj – intettem.

– Újra tudod szervezni a versenyt? Vissza tudod forgatni az időt?

Utólag le tudod nyugtatni a lovam? Nem? Akkor szia! – üvöltött rám dühösen. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán Olivér mosolyogva tátogta, hogy „minden oké lesz”. Bólintottam és otthagytam őket.

Lassan sétálgattam, közben az agyam folyamatosan zakatolt.

Összefutottam Kinga anyukájával, aki szólt, hogy lehet, nem tudnak hazavinni. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, majd megyek Virággal, a lényeg, hogy Kinga jól legyen… Csak hát hol van Virág?

Időközben a verseny véget ért, az emberek kezdtek szétszéledni, én meg tanácstalanul kerestem Virágot és Doriánt, hogy menjünk haza, meg Cortezéket, hogy visszaszerezzem a táskám. Majdnem egy órán át bolyongtam, de senkit nem találtam. Óriási. Itt hagytak volna? Agyrém. Telefonom, pénzem, diákom a táskámban. Ott álltam Gödöllőn, a véget ért díjugratóversenyen, tök egyedül, és nem tudtam, mihez kezdjek. Már-már a sírógörcs kerülgetett, amikor megpillantottam két Szent Johannás diákot. Hála a jó égnek!

Gyorsan odamentem hozzájuk, és kölcsönkértem egy mobilt.

Azonnal tárcsáztam Virágot.

– Hol vagy? – kérdeztem dühösen.

– Hogyhogy hol? – kérdezett vissza. – Úton haza…

– Mi? Miért? De miért nem vártatok meg?

– Mert Kingáékkal mentél haza, nem?

– Virág, én még mindig itt vagyok?

– Hol?

– Gödöllőn?

– Ijjjj, nemár!

– Jaj, Virág, miért nem vártatok meg? Semmi nincs nálam!

– A táskád itt van, velem!

– De miért?

– Mert Cortez ideadta!

– De… Most hogy jutok haza? – kérdeztem, de inkább magamtól.

Gyorsan leraktam a telefont, és megkértem a srácot, hogy még egy gyorsat csöröghessek.

Anyu háromnegyed óra múlva ott volt értem. Egyáltalán nem értette, hogy mi történt, viszont ott kellett hagynia a munkáját, amitől kicsit pipa volt. – Sajnálom – ráztam a fejem szomorúan.

– Semmi baj – bólintott, miközben idegesen dobolt a kormányon.

– De nem értem, hol vannak a többiek!

– A többiek? – kérdeztem vissza, arcomon keserédes mosollyal.

Jó kérdés. Virág elhúzott Doriánnal, Kinga Olivérrel dokihoz ment,

Cortez Vikivel és a többiekkel Mekibe. Ennyit a többiekről.

Hazaérve még egyszer bocsánatot kértem a bonyodalomért, amit okoztam és amiről egyáltalán nem tehettem, aztán felmentem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és lerogytam a babzsák fotelembe. Senkim nincs. Szomorú. L

A mai nap: 5/1 – nem tetszett.

Viki: 5/1 – annyira nagyon nem kedvelem, de annyira!

Cortez: 5/3 – Jó, leült velem beszélgetni, de Viki egyetlen intésére elhúzott. LL

Virág: 5/2 – este áthozta a táskám, és tényleg nagyon sajnálta, ami történt, de mindegy.

Msn: 5/1 – fel sem mentem. Minek?

Kinga: 5/4 – Facebookon üzent, hogy minden oké volt a dokinál.

Ez azért jó hír.

Október 12., hétfő

A szombati csúfos díjugratóverseny után a vasárnapom sokkal jobb hangulatban telt. Arnolddal megnéztük a kiállítást, aztán elmentünk könyvesboltba, végül meghívott egy sütire. J Az érzés, miszerint senkim nincs, kissé módosult, mert legalább Arnold törődik velem. De úgy tűnik, csak ő.

Reggel Virág üzent, hogy Doriánnal megy suliba, ha nem gond.

Tanácstalanul meredtem az sms-re, nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Természetesen visszaírtam, hogy oké, akkor majd bent találkozunk.

– Mehetünk – csaptam be a kocsiajtót, mire apu kérdőn nézett rám.

– Virág?

– Most nem velünk jön – legyintettem, és próbáltam lazának tűnni, mint akinek ez tökre normális. Pedig nem volt az.

– Összevesztetek?

– Dehogy. Csak most… Szóval most. Most nem velünk jön – zártam rövidre, és ujjaimmal a műszerfalon doboltam. Idegbajosnak tűnni hétfő reggel? Szuper.

Apu kirakott a sulinál, én pedig köszöntem a fiúknak.

– Emó? – csodálkozott Ricsi.

– Doriánnal jön – vontam meg a vállam. A fiúk „húúú”-ztak egy sort.

– Valaki ejtve lett… – mosolygott Dave.

– Nem! – vágtam rá kissé hevesen. – Csak vannak más barátaink is, de ezzel semmi gond – hazudtam. Mert sajnos ez tényleg az volt.

Hazugság.

– Hát, jó. De azért szomorúúú vagy. Látom – mutogatott rám Dave. Ezt kissé gyerekesnek találtam.

– Csak fáradt vagyok.

– Mér’, kimerített a holland fotókiállítás? – röhögött Ricsi.

– Mi? – néztem értetlenül. Aztán dühösen Cortezhez fordultam.

Nem azért mondtam el neki a vasárnapi programom, hogy jól kiröhögjenek! – Kösz – suttogtam csalódottan.

– Jól van, na, nincs semmi gond, szeretünk – ölelte át a vállam Zsolti. Gyanús volt. Nem véletlenül.

– Fizikaházi? – kérdeztem unottan.

– Ha már így felajánlottad…

Kirángattam a táskámból a füzetem, és a kezébe nyomtam.

– Felszereljük ma a dartsot? – kérdezte Dave a többiektől.

– Milyen darts? – csodálkoztam.

– A próbaterembe… – magyarázta Cortez. Időközben megjött Edina, és odaállt hozzánk. Ricsit annyira nem érdekelte a barátnője, totál lázba hozta a dartstábla.

– Jó, de ha lesz darts, tévé és csocsó… Akkor mikor fogunk zenélni? – kérdezte Zsolti.

– Hűtő is van, az neked pont eléggé elvonja a figyelmed – felelte Dave. Ezen a fiúk jót röhögtek, én meg úgy döntöttem, bemegyek.

Máday abban a pillanatban rontott ki az épületből, és elordította magát.

– Pósa, Antai-Kelemen! Eltenni a deszkákat!

– Igazgatóhelyettes asszony, nem csináltunk semmit! – esküdözött Ricsi, pocsék színészi alakítást nyújtva.

– Hogyne! Akkor csak képzeltem, hogy egy diák leugrik a lépcsőről!

– Talán a sok stressz – vakargatta az állát Dave, mire Máday homlokán kidagadtak az erek.

– Felmayer, ne szemtelenkedj! Befelé, most!

Hát, Máday eléggé kiakadt már hétfő reggel, ráadásul ahogy felértünk az emeletre, Cortez és Ricsi ösztönösen lecsapták a deszkát, és a többi diákot kikerülve (vagy néha nem), a teremig deszkáztak.

Ha egyszer Máday elkapja őket…

A suliboxomba pakolva álltam a folyosón, amikor Virág megérkezett.

– Szia – köszöntem mosolyogva, aztán hozzátettem, hogy „sztok”.

Mert Doriánnal volt.

– Szia, Reni – vigyorgott Virág boldogan. Haja féloldalt fel volt tűzve egy lila, pillangós csattal. Dorián csak biccentett. Egy csomó mindent akartam kérdezni meg mondani, de egyszerűen nem tudtam elkezdeni. Úgyhogy csak szóltam, hogy a teremben leszek, és otthagytam őket.

Csengetésig a helyemen olvastam a Szilmarilok at,   miközben körülöttem mindenki őrjöngött.

– Renáta – állt meg a padomnál Kinga. – A héten interjút kell csinálnom Cortezékkel. Vállalnád a fotós feladatát?

– Miért? Hol a fotós?

– Kirúgtam.

– Miért?

– Mert megbízhatatlan, szakmailag nulla és fegyelmezetlen. Ezért amíg nem sikerül új fotóst találnom, ideiglenesen felkérnélek rá.

– Kinga, semmi közöm a fotózáshoz. Még csak profi gépem sincs – tártam szét a karom.

– Csak a novemberi számhoz vállald!

– Jó – sóhajtottam. – Nekem mindegy.

– Mi bajod?

– Semmi, mondom, hogy oké, megcsinálom.

– Értettem. De azon kívül. Rád van írva a világfájdalom. Mi van?

– Semmi.

– Jó, titokzatoskodj csak, igazából úgysem érdekel. Holnap suli után megcsináljuk a riportot.

– Rendben.

Kardos becsapta maga mögött az ajtót, mire az egész osztály elnémult.

– Rousseau – mondta, és kinyitotta a naplót. Kinga jelentkezett, alig várta, hogy feleljen, azonban színötösként erre kevés esélye volt.

Bezzeg a többieknek. – Antai-Kelemen.

– Nem készültem – közölte Cortez lazán, még csak nem is jelentkezett, csak úgy beszólt. Kardos felvonta a fél szemöldökét, és úgy maradt, „naplókinyitó pózban”. Jaj.

– Hogy mondod?

– Nem készültem – ismételte Cortez cseppet sem halkabban, vagy ilyesmi. Ugyanúgy.

– Ellenőrzőt, most. És jelezni fogom az osztályfőnöködnek, hogy a magatartásod elfogadhatatlan.

Cortez kivitte az ellenőrzőjét, ledobta az asztalra, aztán visszaült a helyére. Kardos totál ideges volt, Cortez kihúzta nála a gyufát, és a többi felelő még csak eztán következett. Mindenki lapult. Sajna ez a módszer azért nem túl biztos, a tanár általában azokat is látja, akik lejjebb csúsznak a széken. J

– Felmayer – szólította fel Dave-et, aki összecsukta a bonyolult mobilját, és feltápászkodott.

– Rousseau… Rousseau – szöszölte le a zakóját Dave, mintha a bonyolult és aprólékos művelet közben eszébe jutna valami. –

Rousseau… Lássuk csak. Rousseau.

A tanár pislogás nélkül meredt rá, mi, többiek pedig próbáltuk visszatartani a röhögést. Nehezen ment, Dave kábé tízszer ismételte meg, hogy „Rousseau”, mire Kardos megelégelte és ráordított.

– Felmayer, tudnál valami mást is mondani?

– Gondolkozom! – tárta szét a kezét felháborodottan.

– Na, ebből elég, ülj le!

Dave a vállát vonogatva leült a helyére, közben mosolyogva körbefordult, mivel az osztály nagy része megtapsolta a feleletét.

– Én ezen nem nevetnék. Haraszti!

– Tessék? – nézett fel Robi.

– Talán állj fel!

– Ja, még felelünk? – csodálkozott Robi, és valóban döbbentnek tűnt.

– Igen, ha nem vetted volna észre, még felelünk.

– És miből?

– Mondd, fiam, te mit műveltél az elmúlt percekben?

– Stratégiát készítettem a WoW-hoz – mondta. Én a fejemet fogtam, mert ennyire ostoba nem lehet valaki!

– Hogy mit? – támaszkodott Kardos a tanári asztalra, és kicsit lehajolt. Ez volt a „rettegett, fenyegető Kardos-nézés”. – Na, ülj vissza – bólintott dühösen, és már írta is a naplóba az egyest. –Virág!

– Ajj már! – sziszegte a száját húzva, és felállt. – Ruszló… – kezdte.

– Hogy ki? – nézett rá Kardos csodálkozva. – Rousseau, talán… – javította ki unottan.

Virág nagyokat pislogva nézett vissza a tanárra, aztán elkezdett nevetni. De annyira, hogy képtelen volt abbahagyni. Kardos egy ideig várt, aztán leültette. Virág a szemét törölgetve vihogott, néha csitult, de aztán megint kezdte. Hisztérikus röhögőgörcs. Nála előfordul.

– Reni – intett a tanár, én pedig összeszorított fogakkal felálltam.

Jaj, ne. – Kezdheted.

– Rendben.

Ötöst kaptam. Ez önmagában csodás hír, meg büszke vagyok rá, azonban nem örültem feltűnően, mert a többiek mind egyest kaptak.

Arnold lépett a terembe, huszonegy perces késéssel.

– Neményi, örülök, hogy megtaláltad az iskolát. Esetleg le is felelhetnél – lapozgatta a naplót Kardos.

– Örömmel – bólintott Arnold, és le se tette a táskáját, csak megállt a tanári asztal mellett.

– Rousseau.

Hát, Arnold elkezdte, aztán mondta, csak mondta és mondta.

Többen bóbiskoltak, mások nyitott szemmel merengtek, de még Kardos is meg-megbillent párszor.

– Nos – szólt a tanár gyorsan, két mondat között. – Kimerítő, aprólékos, lexikális tudású felelet. Nagyon szép.

– Még nem fejeztem be – tette hozzá Arnold.

– Igen, de azt hiszem… – kereste a szavakat a tanár, majd élesen megszólalt a csengő.

Elment egy irodalomóra. Hű, Arnold tényleg nem semmi.

– Rendben – tapsolt kettőt Kardos, mire az ébredező osztály felkászálódott. – Mehettek szünetre. Kivéve Antai-Kelemen,

Haraszti, Felmayer, Bencze, Pósa…

– De én ma nem is feleltem – kiáltotta Ricsi.

– Attól még bukásra állsz – vágta rá Kardos.

Kimentünk a teremből, és miközben én azon agyaltam, hogy Kardos vajon mit mond a többieknek, Arnold a feleletéről beszélt.

Szerinte nem helyes, hogy szó szerint belefojtották a szót. Elmondása szerint még nem is elemezte, amit akart.

– Talán majd legközelebb – mosolyogtam.

Utolsó óra előtt (tesi) az öltözőben csendben vártam Virágot, aki cipőfűzőt cserélt, szerinte a fehér totál unalmas, úgyhogy beújított egy lila-fekete, kiscica mintájút. A padon ücsörögtem, közben meg a szemben öltöző a-s lányok trécselését hallgattam, ami elsőre nem tűnt túl érdekesnek, de aztán Edina átvette a szót.

– Szörnyen jó volt a próba, ma is megyek. Eszméletlenül menő, hogy zenésszel járok – közölte, a három a-s lány pedig irigykedve bólintott. Kinga viszont annyira nem lelkesedett, és jó szokásához híven közbe is szólt.

– Igen, tényleg nagyszerű. Csak annyira ne éld bele magad…

– Hogy érted? – nézett fel rá Edina, kicsit lesápadva.

– A „nincs ló, jó a szamár is” elv ritkán működik hosszú távon.

Soha nem kerülsz közel Cortezhez, még a legjobb haverja által sem.

Törődj bele!

– Én nem… – rázta a fejét Edina, de nem volt elég meggyőző.

Kinga most is fején találta a szöget. Egyébként nem is értem, hogy Edina hogy gondolta. Most jár Ricsivel, aztán majd ha Cortez észreveszi, akkor vele fog járni? Ugyan már! Vagy így akarja Edina féltékennyé tenni? Láthatólag ez sem jött össze, mert Cortezt annyira, de annyira hidegen hagyja az egész, hogy az már kínos.

– Amúgy is – copfozta össze a haját Kinga durva mozdulatokkal.

– Cortez teljesen jól elvan Viktóriával, bár érthetetlen számomra, hogy mit eszik ezen a nagyképű, röhejes, primitív lányon, de hát ő tudja.

Csodálkozva néztem Kingára. Jó, ő soha nem kedvel senkit, de az, hogy Vikire ennyire be lenne rágva, az nekem új.

– Pfff. Viki. Láttátok, hogy milyen igénytelen? Lepattogzott, fekete körömlakk – húzta a száját Edina. Csodás, helyben vagyunk.

Lányok, akik kibeszélnek valakit a tesiöltözőben.

– És a haja is olyan fura. Azok a csíkok benne. Rémes – szólt hozzá Tami, a másik a-s lány.

Mivel Virág kész lett a fűzőcserével, gyorsan kimentünk. Semmi kedvem nem volt részt venni egy ilyen beszélgetésben. Mert hát jó,

Viki tövig vágott körmein mindig lepattogzik a fekete lakk, ami valóban nem túl igényes, de a punk stílusába ez belefér.

Nem, nem akarok olyan lenni, aki irigységből elkezd fúrni.

Tisztában vagyok vele, hogy Viki nemcsak menő, de übermenő.

Mindenki kedveli, mindenki irigyli, Cortezzel jár… Most tényleg hitessem el magammal, hogy a körömlakkja miatt béna lenne?

Ugyan már! Ezt amúgy is csak azok veszik észre, akik görcsösen keresnek rajta kifogásolnivalót. Vagyis a legtöbb lány.

Korponay tanárnő kedves feladatot szánt ma nekünk, váltófutás.

Óriási. A fiúk az udvaron fociztak, természetesen mindenfajta erőlködés nélkül, mi meg kimentünk a suli elé. Iskolakörök. Hogy ez hogy fog fájni holnap. Na mindegy. Mivel az egyik a-s lány fel volt mentve, hatan maradtunk. A-sok, b-sek külön csapatban.

– Jó, gyertek ide! – mutogatott Kinga türelmetlenül, majd mikor Virággal odavánszorogtunk, Kinga átölelt minket, lehajolt, és kis kört alkotva tanácskoztunk.

– Most amerikai focit játszunk? – pislogott Virág, én meg elnevettem magam.

– Virág, szörnyen sötét vagy! – suttogta idegesen Kinga. – Ez megbeszélés. Na! Én vagyok a leggyorsabb futó, én maradok utoljára, hogy behozzam a lemaradásotokat!

– Jó, mi mit csináljunk? – kérdeztem.

– Talán fussatok. Mivel ez váltófutás, jegyre! – ordította, én meg ösztönösen hátrahőköltem. Egy kis körben Kinga közelről üvölt az arcomba. Igen, volt már ilyen rémálmom.

Véget ért a kupaktanács, Korponay odaadta a botot, mi pedig elfoglaltuk a helyünket. Kinga terve szerint úgy lett volna a dolog, hogy én kezdem, rohanok, mint az őrült, átadom Virágnak a botot, ő is rohan, mint az őrült, végül a saroknál átadja Kingának, aki amúgy is őrült, tehát csak rohan. Klassz terv volt, elméletben minden simán ment. Aztán Korponay megfújta a sípot. Onnantól meg minden rosszul sikerült. Elrajtoltam, de Edina sokkal gyorsabb volt nálam, így igazából utána futottam. Befordultam, láttam, hogy Virág ugrálva integet, így sprintelni kezdtem. Már szinte ott voltam, amikor Virág „okééé, megyek” kiáltással rohanni kezdett.

Csak éppen nálam hagyta a botot. Kész, rohanhattam tovább, hogy beérjem, mert bot nélkül nehéz váltót futni. Kinga a saroknál a térdére támaszkodva várt, aztán amikor meglátta Virágot, tapsolni kezdett. Majd nem sokkal később meglátott engem is.

– Renáta, mi a fenét csinálsz? – üvöltötte.

– Itt a bot! – lihegtem, közben szúró oldalamat fogtam.

– Mi? Mivan? – rázta a fejét hitetlenül. Virág közben megérkezett mellé.

– Fuss! – bólintott, aztán lerogyott a fűbe.

– Mégis hogyan? Virág, annyira sötét vagy, hogy félelmetes! Add már azt ide – rántotta ki a kezemből a botot, mikor odaértem, aztán ész nélkül elrohant. Én lehuppantam Virág mellé a fűbe, hanyatt feküdtem, és azon tanakodtam, kiugrik-e a szívem vagy csak úgy érzem.

– Mi baja? – kérdezte Virág értetlenül.

– A bo-tot… Hoz-nod kel-lett vol-na – lihegtem kissé szaggatottan.

– Ó! Ja! – szomorodott el Virág.

Korponay, azon túl, hogy mindhármunk munkáját egyesre díjazta, óra végéig a váltófutás szabályait magyarázta. Az a-sok büszkén mosolyogtak, Kinga szélütést kapott az egyes miatt, Virág pedig az arcába fésülte a haját, totál befordult. Én meg csak figyeltem a tanárra, mert valakinek azt is kell néha. L

Olvasókörön Karcsi jelezte, hogy pont most olvassa a  Szilmarilo kat, úgyhogy nem akartam előadást tartani belőle. Kardos ezért úgy döntött, a mai alkalommal beszéljünk Oscar Wilde-ról. Én még sosem olvastam tőle, úgyhogy nagyon figyeltem, és el is határoztam, hogy kiveszek valamit. Arnold a segítségemre volt, olvasó után segített választani.

– Olvasd a Dorian Gray arcképé t.  –  tanácsolta.

– Jó? – kérdeztem vissza, amint megállapodott a kezem a könyv gerincén, és kihúztam a sorból.

– Kiváló. Franciául olvastam, de szerintem neked érdemes magyarul kivenned, mivel elég nehéz a nyelvezete.

– Oké – bólintottam, és már vittem is a könyvtárosnőhöz, hogy regisztrálja a kölcsönzést.

Még Wilde munkásságáról beszélgettünk (Arnold elég sokat olvasott tőle), miközben az aulában bevártuk a rajzszakkörösöket.

Virág Cortezzel érkezett, mindketten festményt cipeltek.

– Milyen volt a rajz? – érdeklődtem.

– Hú, nagyon izgi. Portréfestés volt, most egy ideig ezt csináljuk.

Tök durva – vigyorgott Virág.

Még akartam Corteztől is kérdezni pár dolgot vagy hogy mutassa meg a festményét, de csak intett nekünk, és már ki is ment az ajtón.

Szomorúan néztem utána, aztán mosolyt kellett erőltetnem az arcomra, mert Virág büszkén mutatta a munkáját.

– Hű, ez tényleg zseniális – bólintottam elismerően.

– És tudod, mi van? Vladár versenyre akarja küldeni néhány képem. Fúú, tökre örülök – mosolygott Virág.

Őszintén gratuláltam, meg mondtam, hogy azért ennek már itt van az ideje, mert Virág képei magasan verik az összes rajzszakkörös munkáját.

– Mehetünk? – nézett körbe Arnold.

– Ühüm – biccentett Virág, és feltette a kapucniját.

– Dorián? – csodálkoztam.

– Nem várt meg, mert a régi sulijából hívták a barátai, hogy találkozzanak.

– Értem. Akkor szerintem mehetünk – mosolyodtam el.

Tudom, szörnyű vagyok, de azért valahol örültem, hogy Dorián nincs velünk. Nem, nem! Tényleg örülök, hogy Virág boldog, de mostanában annyira keveset vagyunk együtt, hogy egyszerűen jó volt újra úgy hazamenni, mint régen. Csak sétáltunk a hűvös, őszi délutánon, fel a dombon, miközben mindenféléről dumáltunk,

Arnold és Virág szokás szerint vitázott. Össze-összehúztuk a dzsekinket, kerülgettük a kupacba gyűjtött leveleket, amiket a szél a járdára fújt. Olyan volt, mint régen. Azzal a különbséggel, hogy este Virág állapota elfoglalt volt az msn-en, így nem írhattam rá.

Farmville: 5/3 – mivel az msn-en senki nem volt, vagyis mindenki volt, de elfoglalt vagy nincs a gépnél, inkább átrendeztem a virtuális farmom. Még mindig kéne négy szomszéd a bővítéshez. L

Kardos: 5/2 – házi dolgozatnak kiadta Goethe Faust ját. Én örülök, de a többiek annyit emlegették ma, hogy szerintem estig csuklott. L

Vacsora: 5/1 – pesztós tészta natúr csirkemellcsíkokkal. Oké lett volna, ha a hús nem zöld. A pesztó teszi, de azért elég gusztustalanul festett.

 Dorian Gray arcképe-.  5/5 – megyek olvasni. J

Október 13., kedd

Reggel majdnem elkéstem, mert eszembe jutott, hogy ma interjút kell csinálni a fiúkkal, és én vagyok az ideiglenes fotós. Hurrá. A telefonom annyira béna, hogy kizárt, hogy megfelelő fotót csináljak vele, így a digitális fényképezőgépem keresgélésével telt el vagy negyedóra. Mindegy, végül meglett, úgyhogy indulhattam suliba.

Virág ma sem tartott velünk, ezért egyedül szálltam ki a kapu előtt. A nap egyébként eltelt, valamennyi órán továbbhaladtunk az anyaggal.

Mondjuk, fura, mert Arnoldot elkérték, az utolsó két óráról.

Egyszerűen bejött az infóterembe Monsieur Borrel, és szólt, hogy Arnold menjen vele. Totál tanácstalanul néztünk össze, Arnold pedig szó nélkül felállt és kiment. Mivel suli után Kinga sürgetett, meg sem tudtam várni. L

– Renáta, szedd már össze magad, nem érek rá egész nap! –

üvöltött rám Kinga.

– Jó, de beszélni akarok Arnolddal – ellenkeztem, miközben bedobáltam a táskámba a tollaimat.

– Majd beszélsz vele! Cortezék várnak, indulás!

– Jó, jó – vetettem át a vállamon a táskám, és kisiettem a teremből.

Mire Zsoltiékhoz értünk, Kinga legalább ezerszer ismételte el, hogy pontosan mi a feladatom. Ez azért jó, mert nem vagyok hülye, azt hiszem, le tudok nyomni egy gombot a fényképezőgépen. Na, mindegy. Az interjú helyszíne Zsoltiék garázsa, vagyis a srácok próbaterme. Ezt Kinga találta ki. Mint mindent.

– Na, jó, szerencsétek, hogy a mai színjátszót átrakták, így van időm megcsinálni az interjút veletek. Hozzátenném, egyáltalán nem támogatom, hogy rólatok szóljon az iskolaújság, mert elvileg ez egy nívós magazin. Sajnos a többség szívesen olvas a zenétekről, így kénytelen vagyok…

– Zabos a lovacska – röhögött bele Zsolti Kinga sértegetéseibe.

Úgyhogy ők így elvoltak.

Én meg letettem a táskám a fotelbe, és körbenéztem a garázsban.

Sok minden változott, amióta együtt kitakarítottuk. És nem csak arra gondolok, hogy lett darts a falon meg ősrégi tévé, meg ütött-kopott csocsóasztal. Hanem a kapcsolatunkra. A fiúk próbaterme, ahogyan mostanában a fiúk is, nagyon távolinak tűntek. Hiába ácsorogtam ott a falra fúrt parafa tábla előtt, amin rajzszöggel felszurkált fotók vannak (majdnem mindegyiken Viki is szerepel), hiába volt minden ismerős, mégis idegen volt az egész.

– Ren, végig ott fogsz állni? – kiáltott rám Ricsi, miközben kivett a hűtőből egy üdítőt.

– Nem, csak várom az instrukciókat – mosolyogtam. Kinga meg sem hallotta a célozgatásomat, éppen azzal volt elfoglalva, hogy hogyan lehet ilyen trehány körülmények között bármit is csinálni, meg ráförmedt Zsoltira, aki leette valamivel a szőnyeget.

– Mondjuk, ma még elkezdjük? A Twitteren már kétszer írtam, hogy csúszik az interjúnk – fontoskodott Dave.

– Ki a bánat követ téged Twitteren? – röhögött fel Cortez, miközben levágta magát a fotelbe, és felrakta a lábát az asztalra.

Egyenesen rá Kinga jegyzetére.

– Mi lenne, ha – rángatta ki Kinga az összegyűrt papírokat – normálisan ülnél? Ez egy interjú.

– Jó, kezdjük már – türelmetlenkedett Dave.

– Rendben. Tehát – ült le Kinga a másik fotelbe, de előtte gondosan lesöpörte a kárpitot, nehogy koszos legyen. Egyenes háttal, tollal a kezében fürkészte a többieket, akik nagyjából elhelyezkedtek.

Ricsi végigfeküdt a kanapén, Zsolti a dobszerkó mögött ült és chipset evett, Dave a telefonja kijelzőjén pötyögött. Cortez pedig lazán beleivott a kólájába, és félig felvont szemöldökkel nézett vissza Kingára. – Első kérdésem. Miért Jalapeno a neve az együttesnek?

– Mert a Red Hot Chilli Peppers már foglalt volt – vágta rá Cortez, mire mindenkiből kitört a röhögés. Én is elmosolyodtam, de Kinga olyan gyilkos pillantással jutalmazott, hogy inkább elkomolyodtam.

– Ha szórakoztok, akkor hagyjuk az egészet! – förmedt rájuk.

– Nem szórakozunk. Ezt válaszoltam. Mi a baj vele? – mosolygott Cortez.

– Nem akarok idióta válaszokat! Kis komolyságot, jó? Tehát akkor válasznak megy, hogy Cortez spanyol nyelvtudása miatt, valamint a zenei stílusotokból kiindulva, mivel a dalaitok ska elemeket is tartalmaznak…

– Nemár! – ébredt fel Ricsi, és még a fejét is megemelte. –Nem adunk ilyen gyökér válaszokat! Írd, amit Cortez mondott!

– Nem írom! – rázta a fejét Kinga.

– Akkor nem adunk interjút – lépett közbe Dave.

– Mi az, hogy nem adtok? Dehogynem!

– Én vagyok a menedzser, én mondom meg, mikor, kinek adunk interjút!

– Én meg azt írok, amit akarok!

Na, jó, Kinga kijelentésére mindenki vitázni kezdett, konkrétan egy szót sem értettem, mert teljesen egyszerre üvöltöztek. Csak álltam ott, kezemben a fényképezőmmel, aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Viki. Nem számítottam az érkezésére, ami hiba volt, természetesen ésszerű, hogy ő is jelen van.

Gyorsan végignéztem magamon. Horgolt, méregzöld kardigán, farmer, copf. A legjobb formám. Ő bezzeg csíkos, hosszú ujjú pólóban, ujj nélküli kesztyűben, szoknyában és bakancsban.

– Azt mondtátok, riport lesz, nem tömegverekedés – közölte köszönés nélkül.

– Úgy volt – bólintott Ricsi.

– Jó, beszálltam – röhögött fel Viki, és rólam abszolúte tudomást sem véve kikerült, félrelökte Ricsi lábát, és levágta magát mellé, a kanapéra.

– Jó, akkor maradjon az egyáltalán nem vicces, jópofának vélt válaszotok! Bánom én! – fújtatott Kinga. – Folytathatjuk?

– Kajaszünet – tette fel a kezét Zsolti.

– Na, ne viccelj velem! – torkolta le Kinga egy határozott nézéssel. – Tehát. Meséljetek kicsit a zenétekről.

– A zenénk jó – felelte Ricsi.

– Ez meg milyen válasz?

– Rövid – röhögött Ricsi, és összepacsizott Vikivel, aki láthatólag élvezte a dolgokat.

– Na, jó, ez így nem megy. Megírom nélkületek, egyszerűen az értelmi szintetek alacsony ahhoz, hogy normálisan összehozzuk a dolgot.

– Nyugtassátok már le a lovat! – kiáltott Zsolti, aki félig a hűtőben volt.

– Zsolt, ha még egyszer így hívsz! – rázta fenyegetően a mutatóujját Kinga.

– Húúú – dörzsölte meg Zsolti a karját, mintha csak félne. Ekkor már határozottan úgy éreztem, hogy ebből semmi nem lesz.

– Akkor beszéljünk kicsit a tagokról – tett Kinga egy újabb kísérletet.

– Beszéljünk – bólintott Cortez, de a szája sarkában ott húzódott a gúnyos mosoly.

– Akkor beszélj! – förmedt rá Kinga.

– Mit? – kérdezte Cortez szemtelenül, Kingán pedig tisztán látszott, hogy kezd elfogyni a türelme.

– Az agyamra mentek! – pattant fel hirtelen.

– Ne már, most mit akadsz ki? Csak hülyültünk – mosolygott Dave.

– Egyszerűen nem birok veletek! Belehalnátok, ha rendesen válaszolnátok és hamarabb végeznénk?

– Mér, mennyi az idő? – ült fel Ricsi, aztán, miután lecsekkolta az óráját, a távirányító után nyúlt, és benyomta a tévét. Kinga idegrendszere amúgy sem volt túl stabil, de miután meglátta, hogy a fiúk és Viki is tévézni kezdenek, totálisan kiakadt.

– Befejeztem veletek! Renáta, csinálj pár képet, majd felhasználod a zeneajánlódba! Felhívom Neményit és Timit is, ez a riport nem fog elkészülni. Képtelenség!

Zavartan néztem Kingára, aki tényleg indulni készült.

– Most mit vagy úgy oda? Majd firkálsz valamit a rovatodba, nem mindegy? Úgyis csak a képeket nézik… – közölte Viki, és bevallom, a beszólásától megfagyott az ereimben a vér.

– Hogy mondod? – kérdezte Kinga. Ettől féltem. Nagyon. A fiúk persze vigyorogva nézték a balhégyanús szituációt. Én annyira nem szórakoztam jól.

– Hogy minek pedálozol annyit? Írd, amit mondanak, aztán csináljatok képeket. Elég az, minek túlspilázni.

– Túlspilázni? Túlspilázni – ismételgette Kinga. Viki megvonta a vállát és belemarkolt az asztalon lévő cukros tálba. – Nos, bizonyára neked nehéz lesz megmagyaráznom, de az iskola magazinja nívós, igényes kiadás, ami mögött sok munka van. Honnan is tudhatnád, hogy komoly válogatás kell ahhoz, hogy bekerülj. Hogy ki kell érdemelni a pozíciót. Neked hiába magyarázom. Hagyjuk – legyintett Kinga olyan lekezelően, hogy gombócot éreztem a torkomban. Pedig nem is engem kezdett ki. Vikit sem kellett annyira félteni, rögtön kontrázott.

– Mit akarsz ezzel mondani? – ült fel. Hűha.

– Azt, hogy vannak diákok, akik foglalkoznak értelmes dolgokkal.

Ilyen például az iskolaújság. És amíg ti itt vihorásztok meg zenélgettek, én éppen azon vagyok, hogy egy interjúban bemutassam az együtteseteket, népszerűsítsem, megismertessem olyanokkal, akik esetleg keveset tudnak róla. Örömmel látom, hogy ennek nemhogy örülnétek, de direkt megnehezítitek a munkámat. Ami azért jó, mert musicalt adok elő az október 23-i ünnepségen, én vagyok a főszereplő, tele vagyok próbákkal. Közben tanulnom kell, mert tartani akarom a kitűnő átlagom. A barátom vár skype-on, ma már lehet, hogy nem is tudunk beszélni. Persze mindemellett edzésre is kell járnom, mert a díjugratás a mindenem. Mindezek ellenére, mert profi újságíró vagyok, eljöttem ma ide, hogy készítsek egy riportot.

Hiba volt. Oldjátok meg! – hadarta Kinga, és szinte mindenki lesütötte a szemét.

– Jó, csináljuk meg, válaszolok rendesen – szólalt meg nagy soká Ricsi.

– Sajnos nincs időm – közölte Kinga kíméletlenül, és az ajtó felé indult.

– Hé, várj már! – kiáltott utána Zsolti.

Kinga válaszra sem méltatta, csak kiment a garázsból.

– Hú, ez rendesen berágott – húzta el a száját Dave.

– Na és? – vonta meg a vállát Viki.

Totál esetlenül álltam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Kingának igaza volt, bár kicsit túlreagálta a hülyülést, azért megértem, hogy nem lehet könnyű neki. Csak aztán nem tudtam, hogy én pontosan mit csináljak. Menjek utána? Vagy fotózzak?

– Khm – köhintettem, mire mindenki felém fordult. – Szerintetek kell fotó?

– Nemtom – vonta meg a vállát Ricsi, tökre tanácstalanul. Mint minden kérdéses pillanatban, most is mindenki Cortezre nézett.

– Csinálhatsz párat – bólintott végül.

– És hogyan? – kérdeztem.

– Ez kész! A riporter elhúz, a fotós azt se tudja, hogy kezdje – röhögött fel Viki.

– Nem vagyok fotós – szóltam halkan. – Csak beugró – tettem hozzá, de egyébként hiába.

– Figy – szólt Zsolti –, játszunk, és akkor közben fotózol. Biztos lesz pár, ami használható.

– Oké.

Lassan mindenki elhelyezkedett, és akkor zenélni kezdtek. A dalokról nem tudok sokat mondani, klassz volt, meg nagyon ügyesek, de nem igazán figyeltem külön, mert azon voltam, hogy jó szögből csináljak képeket. Ideálltam meg odaálltam, leguggoltam, felléptem az asztalra, szóval úgy próbálkoztam. Közben meg dübörgött a zene, leginkább ska-punk, de volt néhány punk-pop szám is, amit hallottam korábban. Vagy legalábbis ismerősnek tűnt.

Mindeközben azért rém kellemetlenül éreztem magam. Viki és Cortez, teljesen közös nevezőn, zenéltek, énekeltek, menőztek.

Hurrá. Négy számot hallgattam végig, addig sikerült egy halom fényképet csinálnom.

Mikor végeztem, leültem a kanapéra, mert ellenőrizni akartam, hogy jók lettek-e a fotók. Közben Ricsi megint benyomta a tévét, és azonnal belemerültek valami sorozatba.

– Milyenek? – ült le mellém Cortez.

– Van köztük jó – bólintottam, és kicsit felé fordítottam a gépet, hogy rálásson a kijelzőre. – Figyelj – szóltam halkan. – Kingát kirakják az újságtól, ha nem adja le az interjút veletek.

– Mit tudok tenni? – vonta meg a vállát Cortez.

– Tudom, hogy Kinga néha kibírhatatlan. De azért mégis. Ne ilyenen vérezzen el. Nem segítenél kicsit?

Cortez mélyen a szemembe nézett, láttam, hogy vacillál, végül így szólt:

– Hogyan?

– Mi lenne, ha összeírnék néhány kérdést? És akkor mindenki válaszol rá, Kinga meg majd kiválasztja, hogy melyik választ írja bele a riportba. Tudod, akkor van lehetősége, könnyebben dönt.

– Jó. Írd össze – bólintott.

– Köszönöm szépen – mosolyodtam el. Cortez időközben kivette a kezemből a gépet, és tovább nézte a fotókat.

– Ez rendes dolog tőled – szólt halkan, úgy, hogy csak én hallhattam.

– Mi?

– Tudod te azt – pillantott rám óvatos mosollyal, aztán már nézte is tovább a képeket. Igen, tényleg tudtam, mire gondol. Arra, hogy mindentől függetlenül, teljes mellszélességgel kiállok Kinga mellett.

– Hát – vontam meg a vállam. – Kinga a barátom.

– Tudom – bólintott. – Szerinted ez milyen? – mutatta felém a gépet.

– Én is erre gondoltam, ez a legjobb – feleltem, és épp csak egy pillantást vetettem a képre. Az volt a kedvencem. És nem csak azért, mert Viki alig látszik rajta. A fiúk pillanatképe tökéletesre sikerült, mind a hárman remekül mutatnak, ami egy zenekari fotón elég ritka.

– Melyik? – huppant le Viki Cortez ölébe(!!!), és már el is vette a gépet. – Ja, jól sikerült. Bár Zsolti kicsit béna!

– Mi? Csak szeretnéd – pattant fel Zsolti, és már oda is jött.

Persze két pillanattal később már Ricsi és Dave is a fényképező után kapkodtak, úgyhogy ők vihogtak meg cikizték egymást. Én meg elővettem a jegyzetfüzetem a táskámból, és gyorsan lefirkáltam tíz kérdést.

– Ennyi? – vette el Cortez, és átfutotta.

– Átküldöd mailben? – kérdeztem, miközben felálltam.

– Nem maradsz? Gyorsan megcsináljuk! – nézett rám Cortez.

Maradjak? Azt akarja? Hűűű. Persze ez semmit nem jelent, főleg, mert szerintem nem akart egyedül szórakozni a kérdésekkel, ráadásul ott volt a vihogós barátnője, aki éppen dartsnyilakkal dobálta Zsolti combját, aki ész nélkül ordított.

– Nem, késő van – néztem hirtelen az órámra, ami azt mutatta, hogy tényleg késő van! Jaj!

– Oké, akkor átküldőm – vonta meg a vállát Cortez.

Felvettem a táskám, visszakönyörögtem a fényképezőgépem, aztán az ajtóhoz indultam.

– Sziasztok! – köszöntem el, és kicsit határozatlanul néztem kifelé, mert sötétedett. – Öhm – fordultam vissza kelletlenül. A többiek mind rám bámultak. – Nem kísérne el valaki?

Jó, persze lehet, hogy ez tök gyerekes dolog, de semmi kedvem nem volt sötétben egyedül hazasétálni. L

A fiúk összenéztek, Viki meg egyszerűen kiröhögött. Na ja, ő bátor, és ha megtámadják, akkor jól használja a bakancsát, meg mit tudom én. De én nem vagyok ő, és Korponay tanárnő minden igyekezete ellenére sem bírok hazáig rohanni. Úgyhogy inkább beégek, de legalább nem megyek egyedül.

– Várj, Ren, jövök – tápászkodott fel Ricsi, és miközben felém indult, belebújt a kapucnis pulcsijába.

– Ne lépj már le! – üvöltötte Viki.

– Mindjárt jövök, nyugi – legyintett, és kiengedett az ajtón. Mikor kiértünk az útra, Ricsi elkezdett magyarázni valami HC bandáról, hogy mennyire menők és hogy feltétlenül nézzem meg őket a YouTube-on, mert „akkora pogót én még nem láttam”. Mondtam, hogy ebben egészen biztos vagyok. Egész úton ilyesmiről beszéltünk, aztán még egyszer megköszöntem, hogy hazakísért, és gyorsan besiettem. Kézmosás, azonnal vacsora, aztán S. O. S.

bepakolni holnapra, csekkolni az e-mailt. Rohanok. J

Cortezék próbája: 5/5* – wow.

Kinga: 5/2 – kicsit túlreagálta, de azért sajnáltam.

Virág: 5/5 – hagyott üzenetet msn-en, hogy Dorián moziba hívott minket péntek délután. Illetve őt, de menjek én is. Klassz.

Gyertyatartó?

Arnold: 5/4 – az előbb hívtam, mert mindenképp meg akartam kérdezni, hogy mit akart tőle az igazgató. Azt mondja, csak az átlagáról beszéltek.

Október 16., péntek

Hú, jó sűrű lett a hét. Egy csomót kellett tanulnom, dogát írtunk fizikából, meg feleltem föciből is, közben megírtam a Goethe-

házidogám, Cortezzel mailben csináltuk az interjút, olvastam a  Dorian  Grayt, szereztem szomszédokat a farmon, meg ilyesmi. J

Ma reggel apu kirakott a suli előtt, és a lelkemre kötötte, hogy időben legyek otthon. Na, igen, a szüleim elég tragikusan élik meg, hogy moziba megyek Virággal és Doriánnal, tudni akarták hol, hánykor, milyen film, sőt, még a jegyemet is csekkolni akarták. Úgyhogy jól elraktam. Persze napközben kiderült, hogy Dorián egyáltalán nem örül annak, hogy én is megyek, de Virág ragaszkodott hozzá. Jó, az emós srác így, szemtől szemben nem mondott semmit, de azért láttam rajta, hogy eléggé húzza a száját. Mindegy. Még ha annyira nem is volt kedvem velük menni, mert mégiscsak ketten járjanak moziba, azért amikor Zsoltiék megkérdezték, hogy mit csinálok a hétvégén, legalább rá tudtam vágni, hogy moziba megyek, így kevésbé vagyok lúzer. Duplaangollal kezdtünk, Arnold szokás szerint negyedórát késett, de végül csak beesett a nyelvi előadóba.

– Szia – köszöntem halkan, amikor leült.

– Hol tartunk? – kérdezte.

– Ruhabolti beszélgetés – toltam félre a fejemen a fülhallgatót.

– Csodálatos – közölte unottan.

– Figyelj, arra gondoltam, hogy a jövő hét végén úgyis kezdődik a szünet, csinálhatnánk programot, nem tudom, könyvtár, meg ilyesmi.

– Sajnos nem lehet – felelte Arnold. Ez olyan válasz volt, amire egyáltalán nem számítottam, úgyhogy kérdőn néztem rá. – Nem leszek egész jövő héten.

– Mi? – döbbentem le. – Beteg vagy?

– Nem, dehogy – rázta a fejét. – Elutazom.

– Suliidőben?

– Igen – biccentett.

– Ó. Értem. És az ofő elengedett?

– Igen.

– Klassz. És hova?

– Párizs.

– Párizs??? – kiáltottam fel. Kicsit hangosabban, mint kellett volna, mert Mr. O’Realy a nyakát nyújtogatva nézett felém.

Lapultam pár másodpercig, aztán suttogva folytattam. – De jó! És meddig maradsz? A szüleiddel mész?

– Pszt – tette Arnold a szája elé a mutatóujját, és fejével a tanár felé biccentett.

– Jó, de később megbeszéljük?

– Persze.

Igazából Arnoldból túl sokat nem tudtam kiszedni, csak annyit, hogy elutazik és majd az őszi szünet után lesz legközelebb.

Megkérdeztem, hogy azért a hétvégén még találkozunk-e, de nemet mondott. Azzal indokolta, hogy holnap pakolnia kell, vasárnap meg már utazik. Hát jó. L

Suli után Cortezékre Viki várt, mentek deszkázni, Kinga maradt színjátszó próbán, Andris és Robi rohantak haza Band Herót játszani,

Jacques és Gábor pedig elindultak a sulitól, miközben franciául barkochbáztak.

– Mehetünk? – kiáltott rám Dorián, aki Virággal együtt a saroknál ácsorgott. Rám vártak.

– Még egy pillanat! – mondtam, miközben kapkodtam a fejem.

Mindenképp el akartam köszönni Arnoldtól, aki még nem jött ki a suliból. A Szent Johannából időközben kitódultak a diákok, a legtöbb arcon az a tipikus „végre péntek” kifejezés volt látható. Egy hangos kilencedikes csoport után végre megjött Arnold is. Azonnal odaléptem hozzá.

– Eszembe jutott, hogy akkor nem is találkozunk már – mosolyodtam el.

– Nem, majd csak őszi szünet után – bólintott.

– Reni, jössz? – kiáltotta Virág.

– Mindjárt! – néztem hátra feléjük. Közben a lépcső előtt ácsorgó Cortezék egy pillanatra felénk néztek. – Vigyázz magadra, oké?

– Mindenképp – nézett a szemembe Arnold, és egy kicsit el is mosolyodott. De valahogy mégsem tűnt boldognak, ami nagyon fura.

Ha valaki Párizsba készül, annak minimum ragyog a szeme, nem?

– Hé, Párizs jó dolog, örülj egy kicsit! – unszoltam. – És nézz meg mindent! És írj sms-t! És küldj képet! És ha netközelben vagy, akkor írj rám! És… – hadartam. Aztán kifogytam. – És siess vissza, jó? – fejeztem be végül. Arnold bólintott egyet, aztán gyorsan megöleltem.

Esetlenül átölelte a vállam, közben meg hátulról hallottam, hogy valakik őrülten „húúúúú”-znak. Elengedtem Arnoldot, aztán megfordultam. Zsoltiék, ki más. Megráztam a fejem, jelezve, hogy mennyire gyerekesek.

– Na, siess moziba – búcsúzott el Arnold.

– Oké. Leszel még msn-en a hétvégén?

– Meglátjuk.

– És hozol nekem könyvjelzőt? – vigyorogtam, mire Arnold elnevette magát.

– Szerinted vissza mernék jönni könyvjelző nélkül? Az első dolgom lesz, hogy veszek.

– Azért ne az első!

– Reniiiii! – sipította Virág.

– Mennem kell. Beszélünk! Szia! – köszöntem el gyorsan, és lefutottam a lépcsőn. Ricsiék még mindig röhögtek valamin, így nem is köszöntem, de amikor feléjük fordultam, egy pillanatra találkozott a tekintetem Cortezével. Viki éppen a fél fülhallgatóját nyomta Cortez kezébe, azt hiszem, mutatni akart neki valamit. De Cortez nem figyelt rá. Furán elmosolyodtam, és intettem egyet felé. Nem intett vissza. Csak lenézett, elvette a fülhallgatót a barátnőjétől, és benyomta a fülébe. Jó, lassan már köszönni sem fogunk egymásnak.

Csodálatos.

– Mehetünk – mondtam szomorúan.

– Miért ölelgeted Arnoldot? – kérdezte Virág, miközben elindultunk.

– Mert elutazik, és nem lesz már szünetig.

– Juj, nem is tudtam – forgolódott Virág, hogy intsen Arnoldnak.

Ő azonban már átment az úton, és egyedül baktatott felfelé a dombon. Fura volt így utánanéznem, kicsit úgy éreztem, mintha cserben hagytam volna. Elutazik, tökre sokáig nem látom, és akkor moziba megyek. L Mindegy, hülyén jött ki.

A bevásárlóközpontban egyenesen a mozipénztárhoz mentünk és gyorsan megvettük a jegyeket. Mivel miattam kicsit késésben voltunk, Dorián javasolta, hogy vegyük meg az üdítőket, meg ilyesmi, aztán menjünk is be. Beálltunk a sorba, Virág és Dorián előttem volt, én meg még azon hezitáltam, hogy mit vegyek.

– Juj, és még egy csokit – tette hozzá Virág. Dorián kért egy Bountyt is, aztán kifizette, és mindketten félreálltak.

– Ööö – néztem körbe riadtan. – Azért megvártok, nem?

– Aha, csak ideállunk – közölte Dorián. Zavartan néztem, ráadásul az eladó tökre türelmetlen volt mögöttem kezdtek morogni, amiért lassú vagyok, én meg közbe azon agyaltam, hogy ez kicsit ciki.

Mármint oké, persze nem vártam el, hogy Dorián meghívjon engem is, akkor sem, ha ők hívtak el, de így, hogy ők, Virággal kikérték a rendelésüket, Dorián kifizette, aztán el is húztak, ez így teljesen úgy tűnt, mintha egyedül lennék. Legalább kértünk volna közösen, és akkor majd utólag kifizetem. L Mindegy, gyorsan kértem egy közepes popcornt meg kis kólát, meg perecet, aztán egy csomót bénáztam, hogy fel tudjam venni a pultról. Persze a mögöttem állók nem várták meg, hogy összeszedjem magam, hanem félrelöktek és már kérték a sajátjukat. Mindegy, nagy nehezen elindultam. Virágék bevártak, és legalább együtt mentünk be. Az utolsó előtti sorba ültünk a nagyteremben, de azért jó messze volt a vászon. Virág ült középen, jobbján Dorián, balján én. Mellettem egy testes férfi, aki kisajátította a karfát, így az ölembe ejtettem a kezem, és úgy ültem.

Klassz.

– Pszt – szóltam Virágra halkan. – Nem veszed fel a szemüveged?

– Nem, dehogy. Dorián nem tudja – sziszegte alig hallhatóan.

– De messze ülünk.

– Nem baj, látok. Nagyjából – hunyorgott Virág maga elé. Én ezt abszolút nem értettem, ráadásul amikor Virág meglátta, hogy feliratos a film, elég kétségbeesetten nézett. De nem vette fel a szemüvegét.

Hát, a film nem volt rossz, bár láttam már jobbat is. Én speciel néha tökre untam, és olyankor az agyam egészen máshol járt.

Arnoldon, Cortezen, a sulin meg azon, hogy mit keresek Virág és Dorián randiján. Kábé a felénél Dorián odahajolt hozzánk, hogy kimegy még üdítőért. Mikor kikászálódott a sorból, Virág gyorsan kivette a táskájából a hemüjét, és feltette.

– Miről maradtam le? – olvasta türelmetlenül a feliratot.

– Hát, kábé mindenről.

– Jó, majd megnézem DVD-n. Hú, figyi – nézett rám vigyorogva.

– Dorián végig fogja a kezem!!?

– Tényleg? – mosolyogtam.

– Ühüm.

– Pszt! – szólt ránk a karfa-kisajátító ember gorombán.

– Bocsánat! – suttogtam.

– Juj, totál nyirkos a tenyerem, de ciki! – fújta Virág a kezét, de hiába, annyira izgult és görcsölt a közös mozizástól, hogy verte a víz.

– Jön Dorián – mutattam az árnyékra, ami felénk közeledett.

Virág gyorsan eltette a szemüvegét, és tovább hunyorgott.

Én meg komótosan ettem a popcornt, egyik oldalamon Virág, aki amúgy sem látta a feliratot, meg teljesen lekötötte, hogy Dorián fogja a kezét. A másik oldalamon pedig a goromba karfa-kisajátító ember, aki jó hangosan nevetett minden, nem is vicces poénon. Hát, éreztem már jobban is magam.

Film után jött a kötelező „beszéljük meg, mit láttunk és kinek hogy tetszett” dolog, ezért beültünk egy palacsintázóba. Itt, ha lehet ilyet mondani, még kellemetlenebbül éreztem magam, mint a moziban. Ott legalább csend volt és sötét. Itt viszont nem, és Dorián meg Virág tökre jól elvoltak, beszélgettek meg nevettek. Én meg ott ültem, turkáltam a villámmal a banánkrémes, tejszínhabos amerikai palacsintámban, és folyton azt kérdeztem magamtól, „mit keresek én itt”? Persze Virág őrülten hálás volt, amiért elkísértem az első közös mozijukra, de azt hiszem, a továbbiakban már menni fog nekik egyedül is. Igazából egyszer szólaltam meg, akkor is áthívtam Virágot vasárnapra jógázni, de sajna nemet mondott. Szombat-

vasárnap az apukájával és A NŐ-vel lesz.

– De azért msn-en leszel, nem? – kérdezte Dorián.

– Persze – mosolygott Virág.

– Akkor jó. Mindjárt jövök – állt fel Dorián, és leszaladt a galéria lépcsőjén, valószínűleg a mosdóba ment.

– Reni – tette Virág a karomra a kezét. Ez bizalmas érintés, sejtettem, hogy valami komolyról van szó. – Kísérj haza!

– Mi? – csodálkoztam, és majdnem elnevettem magam. De Virág túl riadt volt ahhoz, hogy kinevessem. – Miért?

– Dorián miatt! Azt hiszem… – rázta a fejét. – Lehet, hogy ma megcsókolna!

– Mi? – nevettem el magam végül, és furán néztem rá.

– Tudod, első csók! Ma!

– Honnan veszed?

– Mozi, palacsinta, hazakísér. Juj, légyszi, gyere velünk, akkor tuti nem!

– De… – csavargattam a hajam idegesen – hát jó. De biztos?

– Totál félek, nem vagyok felkészülve! Elbénázom, ideges vagyok, ráadásul hányingerem van

– Annyira izgulsz? – kérdeztem félve.

– Nem, baromi sok popcornt ettem – mondta, mire mindketten felnevettünk.

– Figyelj. Aludj nálam, akkor hazakísér minket, és tuti nem akar megcsókolni. Főleg ha én ott vagyok! – tanácsoltam.

– Jó ötlet. Akkor apu meg A NŐ reggel nálad vesznek fel.

– Oké. Aztán kitalálunk valamit – paskoltam meg a kezét, és Virág szemmel láthatóan megkönnyebbült.

Dorián visszajött, mondtuk neki, hogy mi a helyzet, mármint hogy Virág nálam alszik ma. Erre csak annyit kérdezett, hogy de attól Virág még lesz-e msn-en. Hát, nem is tudom. Úgy tűnik, Dorián agya nem terjed nagyon tovább. Msn. Kábé ennyi, amit szól. Mindegy.

Végül megettük a palacsintát, aztán hazamentünk. A kapunkban én előre akartam menni, hogy legalább normálisan elköszönjenek egymástól, mármint négyszemközt, de Virág nem engedte el a kezem. Hát, szegény Dorián csak két puszit kapott, tőlem, mondjuk, egyet sem, de azért annyira nem is vagyunk jóban, aztán elment.

– Hú – könnyebbült meg Virág, amikor becsuktuk az ajtót. –

Egyszer túl kell esnem rajta, de ne ma! Örök hála, Reni – sóhajtotta.

– Igazán nincs mit.

Vacsoráig a neten böngésztünk, mindenféle „első csók” fórumba benéztünk, felolvastunk béna, ciki sztorikat, volt köztük jó néhány LL is, úgyhogy végül Virág kezdett megnyugodni.

– Gyerekek, kész a vacsora – jött be anyu a szobámba.

Ösztönösen lehajtottam a laptopom fedelét, amit persze anyu nem hagyhatott figyelmen kívül.

– Titkos beszélgetések? Tinitesztek, hogy melyik sztár illik hozzátok? Talán egy imádott Facebook-adatlap? – tippelgetett anyu szórakozottan.

– Olyasmi – bólintottam zavartan.

– Jó, de nem jelöltök be idegeneket, ugye?

– Nem, dehogy! – ráztam a fejem.

Két okból sem jelölök be idegeneket. Az egyik, mert nem vagyok hülye. A másik, anyu kétnaponta ellenőrzi az ismerőseimet.

Persze erről elvileg nem tudok, de azért tisztában vagyok vele, hogy van egy alternatív regisztrációja, amivel állandóan rám néz. J

Vacsora után (Virág megette, így nem tűnt fel, hogy mi apuval csak összekutyultuk) DVD-ztünk, megnéztük a Twilight  filmeket. Úgy tűnik, Virág nem unja meg, legalább ezerszer látta már, de mindig azt akarja nézni. A filmek közben ránéztem az msn-re, de Arnold offline volt. L

Mozi: 5/2 – nem is tudom. Furán éreztem magam.

Virág pánikol: 5/4 – szegény. De azért sikerült kicsit megnyugtatnom. Remélem.

Arnold: 5/1* – LLL az klassz, hogy elutazik, de azért hiányozni fog.

Cortez: 5/1 – Twitteren csekkoltam, deszkáztak, pizzáztak, aztán próbáltak. Menő pénteki program, az biztos.

 Twilight:  5/4 – annyiszor láttam már… Mindegy, Virág totál belelkesült, most is a laptopomon néz Robert Pattinson-

háttérképeket. J

Október 19., hétfő

Reggel apu kitett a sulinál, én pedig odasétáltam a fiúkhoz.

– Sziasztok. Goethe? – kérdeztem.

– Nem láttuk ma még. De biztos mindjárt jön – vágta rá Cortez, a többiekből pedig hatalmas röhögés tört ki. Én is elmosolyodtam, aztán próbáltam komolyra fordítani a szót.

– Oké, szóval a Faust  beadandó? Mindenkinek megvan?

– Huppsz – nézett rám Dave riadtan. – Na, mindegy, mindjárt letöltöm valahonnan.

– Kardos kiborul a plagizálás miatt – ráztam a fejem. Dave csak a vállát vonogatta, én meg tovább firtattam a beadandót.

– Nem lettem kész – közölte Ricsi.

– Ne már! Azért küldtem át tegnap mailben a jegyzeteket, hogy használj belőle valamit! Nem igaz, hogy csak akkor adjátok be, ha valaki az egészet megírja nektek! – hitetlenkedtem.

– Hát, pedig úgy tűnik.

– Óriási – sóhajtottam, és félve Cortezre néztem. – Gondolom, nem írtad meg.

– Jól gondolod – felelte. Hű, de bájos néha.

– Pedig kerestelek msn-en.

– Pedig nem voltam – mondta, a többiek pedig majd kipukkadtak a nevetéstől. Fogalmam sem volt, hogy Cortez miért kezdett el bunkózni, de hirtelen egész magas szinten űzte. Azt se tudtam, hogy reagáljam le, amikor elővette a mobilját és felvette.

Miközben Cortez elsétált telefonálni, én gyomorgörccsel néztem utána. Most komolyan. Csináltam valami rosszat?

– Hát, akkor én bemegyek – mondtam. Senkit nem érdekelt.

Hurrá.

A portán felmutattam a belépőkártyám, aztán az aulába érve sikeresen kikerültem Mádayt, aki egy kilencedikes fiúval üvöltött, amiért kitágíttatta a fülcimpáját. Vagy mi.

Duplaórával kezdtünk, leültem a padomhoz, belemerültem  Dorian Gray arcképé be, és egészen az óra elejéig fel sem néztem.

Nem volt túl jó kedvem.

Virág csengetéskor esett be, zilált volt, megint elaludt. Szokás szerint későig msn-ezett Doriánnal.

– Megvan a beadandód? – csuktam össze a könyvem. Virág félrefésülte a haját, és immáron mindkét szemével értetlenül meredt rám. – Mára volt – tettem hozzá.

– Ijjj, kiment a fejemből. Gyorsan megírom – nyitotta fel a Hello Kitty-s füzetét, és lila tollal valamit írni kezdett. Fogalmam sincs, hogy mit. Jacques hirtelen hátrafordult és megkérdezte, hogy mára kellett-e a beadandó.

– Igen – bólintottam mosolyogva.

– Mon Dieu! – kapott a szájához. Igen, hamar kiderült, hogy csak Kinga, Gábor és én írtuk meg.

Vibrált a levegő, olyan feszültség volt a teremben, a fél osztály az ajtó felé lesett, a többiek pedig vadul írtak kiszakított lapokra. A hétfő reggeli káosz. Mint mindig.

– Jó reggelt – lépett be a Tölgyessy, és becsukta maga mögött az ajtót. Az infótanár érkezése meglepett minket, csodálkozva meredtünk rá. – Kardos tanár úr beteg, én helyettesítem – tette hozzá.

Oké, gondoltam, hogy a magyartanár hiánya nem rázza meg az osztályt, de arra nem számítottam, hogy tapsban és füttyögésben törnek ki, sőt, Robi eldobta a könyvét, Zsolti pedig felpattant a székre, és ész nélkül ordította, hogy „Igeeeeen”.

Tölgyessy mondta, hogy foglaljuk el magunkat, ami így, hétfőn, első két órában nem is volt nehéz. Andris és Robi két perc alatt megbütykölte a tévét, úgyhogy aki akart, kábeltévét nézhetett az első padokon ülve. Ezért bírjuk annyira az infótanárt. Mert ő is nézte. J

Cortez, Dave, Ricsi és Zsolti a hátsó sorokba ültek, és Dave laptopján neteztek. Igen, behozta a suliba. No comment. J Virág rögtön átült mellém, és az IM-et   lapozgattuk.

– Istenem, nem is tudjátok, hogy mennyire gyerekesek vagytok – ült fel a padomra Kinga. Én megpróbáltam kirángatni alóla a tolltartóm, miközben Virág azt ecsetelte, hogy a teszt szerint „75% love” jött ki.

– Mi az, hogy „75% love”? Mi ez a baromság? – húzta a száját Kinga.

– Itt van! Azt írja, hogy az első lépéseket megtettük, minden esély megvan arra, hogy összejöjjünk, és hogy tutira odavan értem! Hát nem szupi? Dorián és én… – áradozott Virág.

– Tényleg csodálatos – mondta Kinga unottan. – Na, add azt ide.

Kinga ultragyorsan kitöltötte a tesztet, és büszkén nézett fel.

– „100% love” – bólintott elégedetten. – Azt írja, gratulálunk, sikerült teljesen az ujjad köré csavarnod…

– Dejóó – mosolygott Virág kedvesen. 75%, 100%. Szuper. Aztán mindketten rám néztek.

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Léccci, csak poénból – unszolt Virág.

– Hidd el, az eredmény nem lesz vicces. – sziszegtem, de mindegy, végül elvettem az újságot. Lássuk csak. Mindennap kedvesen köszön. Nem. Keresi a társaságod. Nem. Megragad minden pillanatot, hogy a közeledben lehessen. Nagyon nem. Beszélgetés közben sűrűn megérint. Egyáltalán nem. Gyakran keres meg átlátszó ürüggyel. Ultranagy nem. Wow, az eredmény 10% love. És ez is csak azért, mert ennél rémesebb eredmény nincs a tesztben.

– Na? – tártam szét a karom. Virág szomorúan nézett, Kinga azonban idegesen rázta a fejét.

– Mégis mit vártál? A kisujjadat sem mozdítod, hogy ne így legyen – közölte kíméletlenül.

– Barátnője van – mondtam, mert úgy tűnt, ezt elfelejti.

– Felőlem gyötrődj. A fátyolos, réveteg tekintet amúgy is hozzá tartozik a megjelenésedhez.

– Kinga, lételemed, hogy megalázz? – kérdeztem hitetlenül.

– Csak azt lehet alázni, aki hagyja – vonogotta a vállát.

– Ne veszekedjetek. Juj, itt van még egy teszt! Mennyire vagy társasági ember! Csináljuk meg! – ujjongott Virág.

Csodás, minden vágyam az volt, hogy miután a teszt kimondja, hogy Cortez és én soha nem leszünk együtt, kiderüljön rólam, hogy antiszociális vagyok. Márpedig pont ez jött ki. Visszahúzódó, félénk, magányos. Utálom a hétfő reggelt!

Arnold hiányzása miatt egyébként is rémes napom volt.

Egyszerűen nem találtam a helyem. Virág minden szünetben Doriánnal volt, Kinga az a-s lányokkal lógott, és azzal szórakoztatták magukat, hogy lekezelik a kilencedikeseket. Én meg csak lézengtem, lementem a büfébe, kimentem az udvarra, visszamentem a terembe, olvastam. Nem volt túl jó. Cortezzel egész nap egy szót sem váltottam, sőt, rám se nézett. És ha ez még nem lenne elég, Kardos hiányzása miatt elmaradt az olvasókör, pedig ez volt az egyetlen, ami megmenthette volna a napomat. Suli után a szakadó esőben indultam haza. Még ez is! Az esőkabátom kapucniján monoton ütemben kopogtak az esőcseppek, úgy baktattam fel a dombon, és a járda mélyedéseiben sebesen lefolyó vizet bámultam. Akár romantikus is lehetett volna, de nem volt az. Szomorú voltam.

Hazaérve persze megint egyedül találtam magam, anyu az eső miatt későn ért haza, apu is sokáig dolgozott. Úgyhogy csináltam magamnak melegszendvicset, letelepedtem a laptopom elé, és neteztem egy órát. Az msn kongott az ürességtől, egyedül Jacques volt online, aki felkért amőbára. Hát, így telt a délutánom. L

 IM-teszt: 5/1 – L

Arnold: 5/4 – csak egy rövid e-mailt írt, jelezte, hogy minden rendben vele.

Cortez: 5/1* – bár tudnám, miért rágott be rám.

Facebook: 5/2 – senki nem jelölt be, a farmon sem adott magához senki, így továbbra sem tudok bővíteni. L

Arckrém: 5/1** – most már dührohamot kapok, egyáltalán nem használ, tiszta pattanás a homlokom. Bányarém vagyok! L

 Revolver:  5/5 – netezés közben meghallgattam a kedvenc Beatles-

albumom. Kicsit feldobott. De csak kicsit.

Október 20., kedd

Laza nap. Szinte minden a csütörtöki ünnepségről szólt, Kingát a legtöbb óráról elkérték, mert a színjátszósok a tesiteremben gyakoroltak. A tanárok jól kezelték, hogy a közelgő őszi szünet miatt senkinek nincs kedve semmihez, úgyhogy a legtöbb órán beszélgettünk vagy filmeztünk. Baranyai tanárnő például elkért minket infóról, és duplaórát tartott, amin a Bolygónk, a Föld  című sorozatból néztünk pár részt. Dávid Attenborough alkotása mindenkire másként hatott. Kinga dühös volt, amiért a környezet pusztul, Virág sírdogált, mert szerinte ez „oan nagyon szomorúúú!”.

Cortez zenét hallgatott, Ricsi dalszövegeket firkált a füzetébe, Dave pedig Twitteren jelezte, hogy éppen mi történik. Jó, őket annyira nem hatotta meg Földünk sorsa. Zsolti szinte végig evett, és amikor egy marhacsordát mutattak a tévében, rávágta, hogy hamburger, amin a fiúk persze szakadtak a nevetéstől. Baranyai tanárnő rosszalló pillantással nézett rá, aztán meghatódva visszafordult a tévéhez.

Andris és Robi a pad alatt PSP-ztek, Jacques pedig a padján pihentetett alkarjára támasztotta az állát, és a monoton narráció harmadik percében elaludt. J

Csengetéskor mindenki kicsit lelassult, komótosan szedtük össze a cuccunkat, a „chill out filmezés” megtette a hatását, a borongós őszi időben amúgy is nyomik voltunk, úgyhogy kábé úgy mentünk ki a suliból, mintha lassított felvétel lenne.

– Nem Simsezünk ma? – kérdeztem Virágot, miközben feltettük a kapucninkat és átvágtunk a portán.

– Klassz lenne, de megvárom Doriánt, aztán elmegyünk csuklóvédőt venni – mosolygott.

– Értem. Jó program – bólintottam visszafojtott mosollyal. –

Akkor jó vásárlást, és később beszélünk.

Virág a suli előtt maradt, én meg lesétáltam a lépcsőn. Éppen átmentem az úton, amikor Viki jött velem szemben.

– Szia – köszöntem. Egy pillanatra rám nézett, látszott, hogy gondolkozik, ezért kicsit megemeltem a kapucnimat.

– Ja! – röhögött fel. – Szia. Cortezék végeztek már?

– Igen. Mindjárt jönnek – bólintottam.

– Jó, mert leléptem a nyolcadik órámról, hogy ideérjek – hadarta.

Lógós. Hurrá. Én meg még csak nem is késtem soha. No comment.

– Hát, szerintem pár perc, csak, gondolom, Zsolti még a büfében van, szerintem rá várnak – vontam meg a vállam. Viki vihogott egy sort, aztán rácsapott a vállamra egy „na, szia” kiáltással, és már át is futott az úton. Közben rádudált egy kocsi, ő meg utánaordított valamit. Valami nem túl szépet.

Cortez barátnője. Aki minden ciki és kínos megnyilvánulása ellenére is fényévekkel menőbb nálam. Csendben, egyedül sétáltam haza, miközben azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki. De ki?

Virág Doriánnal, Kinga a színjátszókört alázza. Cortez a barátnőjével, Ricsi Edinával, Arnold nagyon-nagyon messze. Klassz lesz az őszi szünet. L

Hazaérve bepakoltam holnapra, de semmiből nincs lecke, úgyhogy még egyszer ellenőriztem a suliújságnak írt cikkemet, aztán bekapcsoltam a netet. Honfoglalóztam kettőt, de Arnold nélkül nem tetszett. Kvízpart dettó. Facebook unalmas, Twitter pörög, csak éppen nem velem. Elszenvedtem egy darabig, aztán lementem és boldogítottam anyut. Ötször ültem fel a konyhapultra és szálltam le, mire sóhajtva felém fordult.

– Mi a baj?

– Semmi – vonogattam a vállam.

– Jó. Akkor máshogy kérdezem. Mi bánt?

– Nem bánt semmi.

– De valami van… – fürkészett, eléggé aggódva.

– Hát. Nem tudom. Nem találom a helyem. Mindenki elvan, én meg lézengek – nyögtem ki végül.

– Ó, értem – biccentett anyu amolyan „de nehéz kamasznak lenni” stílusban. – A kis barátaid nem érnek rá, és emiatt elveszettnek érzed magad?

– Nem, csak… Mindegy, megyek olvasni – zártam le a témát, és felmentem a szobámba.

Alig négy oldal után apu bekopogott.

– Mit olvasol? – érdeklődött.

– Dorian Gray arcképe –  feleltem.

– Az kiváló. Remek. Nagyszerű…

– Igen, tényleg jó – szóltam közbe, mielőtt apu további jelzőkkel illetné Wilde művét. Azt hiszem, elég alkalommal megállapították már, hogy mennyire nagy mű, úgyhogy kár lett volna tovább ragozni.

– Nos – dobolt apu az asztalomon. – Tulajdonképpen anyád küldött, azt mondta, hogy egyedül érzed magad, befordultál, és aggódik.

– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – nevettem el magam. – Csak Arnold elutazott, Virágot meg leköti Dorián. Nemcsak reggel nem jön velem, de esténként Doriánnal sétáltatja Doriánt, pedig régen mindig együtt mentünk…

Apu pár pillanatig furán nézett, ezért elmagyaráztam, hogy van Dorián, a fiú, meg Dorián, a kutya. Így már világos volt.

– Hát. Van, hogy ezek a dolgok így összejönnek, és úgy érezzük, egyedül vagyunk. Majd elmúlik, és minden visszaáll a régi kerékvágásba – mondta. Bölcs gondolatok, de erősen kételkedtem.

– Biztosan – vontam meg a vállam végül, mert semmi értelme nem volt mélyebben belemenni a témába. Apu feszengve ácsorgott még pár pillanatig, végül bedobta a mindig díjnyertes ötletét.

Pótvacsora. J

A konyhában találtunk két doboz gyümölcssalátát, de mivel túl egészségesnek ítéltük, telenyomtuk szintetikus tejszínhabbal. Így már más. Közben csapongtam a témák között, mint például Virág kicsit elhanyagol, legalábbis így érzem, a suliújságnak írt cikkem szerintem tökre jó lett, vagy hogy tudja-e apu, hogy a bálnavadászat mennyire komoly probléma. Nem tudta. J

Francia kultúra: 5/5 – ötösre feleltem, Monsieur Durand meg is dicsért, hogy milyen szépen felkészültem. J

TeveClub: 5/5 – tanult egy új trükköt a tevém. Virág viszont egy hete nem látogatta a sajátját! Szörnyű. L

Cortez: 5/1 – Egy fél köszönés. Ennyi sem. Semmi, nulla, nem vesz észre. No comment. L

Időjárás: 5/1* – borult, esik, anyu mutatta a felhőtérképet és az előrejelzést. Már nem lesz idén jó idő.

 Dorian Gray.  5/5* – Most ez a kedvenc könyvem. Jó, mindig azt mondom, hogy az a kedvencem, amit olvasok, de akkor is. Woow!

Imádom!

Október 21., szerda

Rémes nap! Komolyan, utálom ezt a napot! Már reggel szörnyű volt, mert a bordó kardigánom szennyes, ezért nem tudtam felvenni.

Toporzékolhattam, attól még nem lett tiszta. Úgyhogy kénytelen voltam egy drapp pulcsit választani, összecopfoztam a hajam, és összességében olyan stréber látszatot keltettem, hogy az már szinte kínos. Jó, mindegy, túl lettem rajta, elindultunk. A suliba érve azonban dőlt az egész napom. Azon már ki se akadtam, hogy Cortezék mellett szó nélkül elsétáltam, szerintem észre sem vettek.

Mindegy, beértem a suliba, Máday egy hangos „Reni, a szerkesztőségbe!” kiáltással a suliújság termébe irányított.

Kezdődhetett a móka.

Arnold hiányzása miatt Timi fogadott, egy gyors „szia” után már nyújtotta is a kezét. Odaadtam a jegyzeteim, villámgyorsan átfutotta őket, majd közölte, hogy rendben van. Megkönnyebbültem, sikerült időben leadnom, és még el is fogadták. Ennyit az én cikkemről. A többi pedig rémálom. Először is, Kinga bejelentette, hogy megcsinálta az interjút a büfés nénivel. Timi tombolt, mivelhogy nem ebben egyeztek meg.

– Értsd meg, Cortezékkel semmire nem mentem! Nem fogok egy idióta, benyögött válaszokból összerakott riportot lehozni, mert az engem minősítene! – rikácsolta Kinga.

– Értsd meg, ez volt a feladatod, és nem teljesítetted! – üvöltötte Timi. Fél méterre álltak egymástól, és leüvöltötték egymás fejét, én meg feszengve ültem a padon, és vártam, hogy mi lesz a vége.

– Nem érdekel! Megcsináltam a riportot!

– De nem azzal, akivel kellett volna!

Ez így eltartott pár percig, végül óvatosan feltettem a kezem, hátha egyszer észreveszik.

– Mi van? – nézett rám Timi. Ijesztő volt.

– Én ott voltam Kingával, megcsináltam a fotókat. És egyébként Cortezék válaszoltak, össze is írták – húztam ki a táskámból a nyomtatott mailt.

– Megvan a Jalapeno-interjú? – húzta fel a szemöldökét Timi.

– Igen, utólag elküldték – bólintottam.

– És miért neked? És Kinga miért nem tud erről? Mi folyik itt? – tette csípőre a kezét.

– Igen, Renáta, mi folyik itt? – nézett rám Kinga, cseppet sem kedvesen.

– Mert én fotóztam és tovább maradtam, mint Kinga. Így nekem küldték a válaszokat – vontam meg a vállam.

– Miért te fotóztál? Hol a fotós? – forgolódott Timi értetlenül.

– Kirúgtam – vágta rá Kinga.

– Miért? Miért te rúgod ki a fotóst? Ha probléma van vele, akkor hozzám jössz vagy Neményihez.

– Azt hiszem, meg tudom ítélni, hogy hasznos-e a fotósom vagy sem.

– Kinga, ne húzd ki a gyufát! – emelte fel az ujját fenyegetően Timi. Kinga nem rémült meg, állta a tekintetét, sőt, azt hiszem, Timi kapta el elsőnek a fejét, kitépte a kezemből a lapokat és belenézett. –

Jó! Húzok belőle, mert sok. De mehet. Fotók?

– Elküldtem e-mailben – feleltem halkan.

– Rendben. Mehettek. Mindketten. Kinga, veled még számolok, őszi szünet után visszatérünk rá.

– Alig várom – feleselt Kinga, és kiviharzott a teremből. Az nem gond, hogy be akarta csapni az ajtót, csak éppen elfelejtette, hogy én is jövök utána. Kicsit fájt, de túlélem.

– Hú, ez húzós volt – sütöttem le a szemem, amint kiértünk a folyosóra. A java viszont csak eztán jött. Kinga betorzult arccal, eszelős tekintettel meredt rám.

– Mi a fenét művelsz? Hátba támadsz? Mit akarsz? A riportot nyúlnád le? Kifúrsz?

Annyira ledöbbentem, hogy pislogni is elfelejtettem.

– Mi van? – nyögtem ki végül, nagy sokára.

– Megírod helyettem a riportot? E-mailezgetsz Cortezzel? A tudtom nélkül?

– Kinga, azért csináltam, mert sajnáltam, hogy nem vesznek komolyan, és akkor úgy éreztem, több türelmem van hozzájuk, mint neked. Ezért írtam össze a kérdéseket. Neked akartam segíteni, dehogy fúrlak ki! – hadartam rémülten.

– Aha, na persze! Hülyét csinálsz belőlem! Megcsináltam a büfés riportot, közben pedig te a hátam mögött a helyemre pályázol?

– Kinga, állj már le! Nem pályázom semmire! Csak féltem, hogy Timi rosszul reagál, ha nem hozod a kért anyagot!

– Egy szavadat sem hiszem! Nagyot csalódtam benned, Renáta, mindig is tudtam, hogy jellemtelen alak vagy, de ezt sosem gondoltam volna! Kétszínű, aljas!

– Kinga, fejezd már be! Hidd el, azért csináltam, hogy le tudd adni!

– Na, persze! Leadtad helyettem!

– Te adtad le, én csak összeírtam a kérdéseket, és kinyomtattam Cortez mailjét.

– Vagyis megcsináltad a munkám!

– Igen, mert te nem voltál képes rá! – fakadtam ki.

Kinga döbbenten nézett rám.

– Most már szánsz is? Mi vagyok én, valami béna? Nem tudom megcsinálni, ezért besegítesz? Összekeversz valakivel, Renáta! Én nem vagyok a kis lúzer barátaid egyike, akiknek szívességet teszel pár sorral! Ez az én rovatom! Megdolgoztam érte, az enyém!

– Tudom, tudom, hogy a tiéd, azért segítettem, hogy a tiéd is maradjon!

– Ah, szóval neked köszönhetem! Örök hála, megmentetted a pozícióm. Milyen kedves! – üvöltötte cinikusan.

– Miért nem érted meg, hogy semmi rossz szándék nem volt bennem? Segíteni akartam! – kiáltottam már én is. Egy rakás diák meredt ránk, csendben, fürkészve figyelték a jelenetet.

– Hát, hogyne! Tudod, egyvalamiben tényleg segítettél! Most már tisztán látom, hogy akkor is folyton a hátam mögé kell néznem, amikor te vagy mögöttem! – mondta olyan hidegen, hogy könny szökött a szemembe.

Kinga összehúzott szemmel méregetett, végül megpördült és ott hagyott a folyosón. Pár pillanat kellett, hogy összeszedjem magam, a körénk gyűlt tömeg is oszlani kezdett. Lehajtott fejjel felsiettem a lépcsőn, belöktem a mosdó ajtaját, és épphogy beértem, kitört belőlem a zokogás. Mélyről jött, beleremegett az egész mellkasom, és alig kaptam levegőt. Mivel nyílt az ajtó, gyorsan bementem egy fülkébe, és megpróbáltam csendben sírdogálni. Remegő kézzel előkaptam a telefonom, és pötyögtem egy sms-t. Virág a „hol vagy?” kérdésre azonnal válaszolt. „Doriánnal a suli előtt. Miért?” A pulcsim kinyújtott ujjával letöröltem az arcom, és visszaírtam egy „mindegy, semmi”-t. Aztán a kijelzőre meredtem, és hirtelen felindulásból írtam egy sms-t. Arnoldnak. Tudtam, hogy valószínűleg zavarom, de nem bírtam ki. Viszont válasz, az nem jött.

L

Csengetés előtt pár perccel kimentem a fülkéből, megmostam az arcom a csapnál, és belenéztem a tükörbe. Juj. Rémesen festettem.

Kisírt, szétbőgött, vörös szemek, fehér arc, csapzott haj.

Lehajtott fejjel mentem be a terembe, és igyekeztem senkire sem nézni, amikor leültem a helyemre. Pechemre Zsolti kiszúrta, hogy valami nem stimmel.

– Reni, te sírtál? – kérdezte hangosan, jól érthetően. Mindenki felém fordult.

– Nem, dehogy! – legyintettem.

– De, bőgtél, látszik a fejeden! – erősítette meg Andris.

Mindenkinek nagyon köszönöm.

Mivel Kinga csípőre tett kézzel fordult felém, gyorsan matatni kezdtem a táskámban, és előhalásztam a könyvem. Körülbelül két centire hajoltam bele a lapokba, úgy olvastam.

– Reni, mi a baj? – guggolt le mellém Virág aggódva.

– Semmi, majd megbeszéljük. Már jól vagyok – suttogtam, hogy csak ő hallja.

– De tényleg sírtál?

– Kicsit, de nem nagy ügy. Csak kiborultam.

– Jaj, de nincs nagy gáz, ugye?

– Semmi – mosolyodtam el halványan. Virág megsimította a vállam, és leült a helyére. Baranyai tanárnő becsukta maga mögött az ajtót, és körbenézett. A hiányzókat akarta csekkolni, de megakadt rajtam a tekintete.

– Reni, minden rendben?

– Persze – bólintottam, a lehető leghatározottabban.

– Bőgött – ordította be Robi.

– Kösz – tártam szét a karom értetlenül. A tizedikes fiúk miért ennyire gyerekesek???

– Nos, ha szeretnéd, akkor kimehetsz a mosdóba.

– Köszönöm, jól vagyok.

– Semmi baja. Csak fáj a karja, amelyikkel hátba szúrt.

Megerőltető lehet, nem vitás – jegyezte meg Kinga, szavai visszhangzottak a csendes teremben.

– Kinga, állj le! – szóltam rá olyan dühösen, amilyen még talán sosem voltam.

– Fejezzétek be! Mindketten. Ha problémátok van, szünetben! – szidott le mindkettőnket a biosztanár, és a naplót lapozgatta.

– Mi volt ez? – suttogta felém Virág.

– Semmi – csóváltam a fejem, és még egyszer Kingára néztem.

Könyörtelen, gyilkos tekintettel meredt rám. Nézni sem bírtam, inkább elfordultam.

Csendben meredtem magam elé, miközben a tanárnő a táblára írt valamit.

– Pszt! Ren! – sziszegte egy hang, mire hátrafordultam. Ricsi mosolyogva nézett. – Ki bántott?

– Senki – suttogtam.

– Na, ja – vigyorgott hitetlenül. – Akarod, hogy megverjem? –

kérdezte.

– Kingát? – döbbentem le.

– Kinga? – kérdezett vissza. – Kinga miatt vagy úgy ki? Ne hülyülj már!

– Pósa, megismételnéd, amit mondtam? – szólította fel Baranyai tanárnő.

– Hogyne – biccentett Ricsi. – Az ízeltlábúak télen kimúlnak – mondta. Azt hiszem, meg akarta tippelni, hogy miről lehetett szó az órán. Nagyon nem erről. A tanárnő döbbenten nézett rá, a többiekből meg kitört a röhögés. A jó hangulatot és a rossz választ Baranyai egy egyessel díjazta. Szegény Ricsi.

Tovább jegyzeteltem, amikor valaki megbökött. Óvatosan hátranéztem, mire Cortez egy kis levelet nyomott a kezembe.

Gyorsan a pad alá dugtam a kezem, és remegő ujjakkal kibontottam.

Másolom.

„Oké vagy?”

Kapkodva visszaírtam: „Igen, csak kicsit összevesztünk Kingával.”

Gyorsan jött a válasz: „Vele csak azt lehet.”

Pár pillanatig néztem magam elé, aztán már írtam is. „Nem hisz nekem, és nem tudok mit tenni. Azt hiszem, örökre megharagudott.”

Hátratettem a kezem, mintha csak a copfomat birizgálnám, mire Cortez a kezembe nyomta a papírt. Elmosolyodtam rajta. „Örökre megharagudott? LoL. Azért egyszer csak elfelejti, a következő egymillió évben talán megenyhül. J”

Mosolyogva megvontam a vállam. Jó, nem így értettem, hogy örökre. Hanem hogy… Mindegy.”

Hallottam, hogy Cortez halkan felnevet mögöttem. Aztán már adta is a kis cetlit.

„Beszéljek vele?”

Ösztönösen megráztam a fejem. Már csak az kéne. „Ne, dehogy!!!

De azért köszi.” Utoljára adta oda a levelet: „Nm.”

Igazából örültem, hogy ő írt utoljára. Mert így megtarthattam a levelet. J

Csengetéskor mindenki felpattant a helyéről. Kinga még a tanár előtt húzott ki a teremből, egy kis ajtócsapkodással és vállvonogatással vegyítve. Óriási. Zavartan felálltam, közben meg éreztem, hogy rezeg a mobilom a zsebemben. Türelmetlenül kivettem, és a kijelzőre nézve azonnal elfogott valami megnyugtató érzés.

– Arnold, de jó, hogy hívsz! – szóltam bele azonnal.

– Mi a baj? – kérdezte köszönés nélkül.

– Neményi az? – üvöltötte Zsolti. – Mondd neki, hogy ráér visszajönni!

– Pszt! – szóltam rá durván, és kimentem a teremből.

Arnold másfél perc alatt lerendezte a dolgot, azt mondta, igazam van, nem hibáztam, és hogy ne foglalkozzak Kingával, mert ő ilyen, és neki idő kell, hogy ezt a szituációt megeméssze. És azt is mondta, hogy ne sírjak, mert nincs miért, és hogy majd átbeszéljük az egészet, tartsak ki.

– Oké, köszönöm! – szóltam mosolyogva, és így, hogy sikerült vele beszélnem, már nem is tűnt olyan rémesnek az egész. – Hol vagy most? – kérdeztem.

– Reni, rohannom kell, így is kilógtam telefonálni, mert tudtam, hogy szünetetek van.

– Kilógtál? Honnan? Jaj, múzeumban vagy? – kaptam a szám elé a kezem. – Akkor menj gyorsan, és vigyázz magadra! – tettem le a telefont.

Oké, ettől függetlenül a napom rémes volt, az udvaron tökre egyedül ácsorogtam, a pocsolyákat bámultam, miközben a sulirádióból The Killers szólt. A diákok csoportokba verődve beszélgettek, tervezték az őszi szünetet. Igen, jó nekik. Én is átfutottam a sulibox ajtajába benyomott listát, amin az őszi szünet programlehetőségei vannak. De mivel Virág a szünet nagy részét az apukájával és A NŐ-vel tölti, a maradék idejét pedig Doriánnal, nem igazán számíthattam rá. Arnold, ugye, nincs itthon. A fiúkat meg az égvilágon semmi nem érdekli.

Utolsó óránk fizika volt. Gondos nem tolerálta, hogy már csak ő választ el minket az őszi szünettől, ezért maratonit diktált, sőt, még kötözködött is (Zsolti kapott egy egyest). Mindegy, végül is eltelt a nap. Hála az égnek. A suliboxomba pakoltam, Virág éppen arról magyarázott, hogy Pete Wentz milyen vicces tweetet írt, amikor valaki rám szólt a hátam mögött.

– Réni!

Jacques volt az, érdeklődött, hogy mik a terveim a szünetre.

Mondtam, hogy kábé semmi, de az nagyon. Ekkor megkérdezte, hogy megyek-e vele a Francia Intézetbe meg az Operába (Monsieur Durand programjai). Azonnal igent mondtam. Jacques örömmel bólintott, aztán félve megkérdezte, hogy tervezem-e a Szent Johannás halloween bálon való részvételt.

– Nem is tudom – hajtogattam szét a papírt. – Drakula gróf és barátai rendezésében meghívó a Vámpírok báljára! – olvastam fel.

Jacques csillogó szemekkel bólintott. – Miért is ne – vágtam rá némi töprengés után. Meghívtak a bálra. Szuper.

Mire kiértem a suliból, addigra még egy programra szert tettem,

Andris és Robi elhívott egy informatikai kiállításra (Tölgyessy szervezi). Hogy én mit keresek majd ott, azt ugyan nem tudom, de legalább nem telik rémesen lassan a szünetem.

Hazaérve beszámoltam anyuéknak a napomról, ügyelve arra, hogy Kingát csak említsem, aztán felmentem a szobámba. Benyomtam a gépem, remélve, hogy Kinga online lesz. Sajna nem volt, de ezt valahol mélyen azért sejtettem. Viszont meglepő, hogy rá akartam írni Facebookon, és már nem az ismerősöm. A fenébe! Elegem van,

Kingával akármikor összezördülünk vagy éppen meggyűlöl, mindenhonnan letilt, így ha akarom, se tudom elérni. No comment.

L

A mai napom: 5/1*** – Én nem csináltam semmi rosszat. L

Kinga: 5/1 – utál. Nagyon.

Cortez: 5/4 – végre ma kedves volt. El is tettem a levelezésünket a Cortez-dobozomba. Apró örömök.

Arnold: 5/2 – hiányzik. Ma végig azt kívántam, bárcsak itt lenne.

Virág: 5/4 – írt msn-en, hogy reggel velünk jön. Ennek örülök.

Csak hát ez is elég ritkaságszámba megy mostanában.

Szomorú vagyok: 5/1 – eléggé. L

Október 22., csütörtök

Ünnepség. Hurrá. Reggel kénytelen voltam felvenni a Szent Johannás ünneplőmet. Szörnyen festettem benne, megint előjött a VV szindrómám, amit szóvá is tettem a szüleimnek.

– Mi az a VV szindróma? – pislogott anyu kérdőn.

– Vastag vádli szindróma. VV – tártam szét a karom, mert nem igaz, hogy ez nem elég egyértelmű.

– Reni, a vádlid mérete normális!

Persze, a szülők mindenre azt mondják, hogy szép meg normális, meg pont jó. Már ha a gyerekükről van szó. Én bezzeg tudom, hogy nem igaz, és emiatt görcsösen feszengtem az egész ünnepség alatt.

Szerencsére Virág is hasonlóan utálja felvenni ezt a göncöt, mondjuk, neki nem VV szindrómája van, hanem RL. Az a „rövid láb”. J Az sem tett túl jót a hangulatomnak, hogy a fiúkon tökre jól áll az öltöny (Cortez, wooow), meg hogy az a-s lányok úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Természetesen Kinga beuszította őket ellenem. Jaj.

Virággal bementünk a suliba, semmi kedvünk nem volt a béna ünneplőben odaállni a fiúkhoz, mielőbb szerettünk volna leülni és elvegyülni a tömegben. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, aztán átmentünk az aulán. Máday a fejét csóválva szólt rá az érkezőkre, mint pl.: „Kata, a szoknyád nem ilyen hosszúságú volt.

Vagy felhajtottad, amit tilos, vagy hirtelen nőttél. Utóbbi esetben keress fel egy doktort!” Meg „Zsófia, a tűsarkadban topogj szépen haza, és negyedórán belül jelentkezz nálam egy laposabb cipőben!”

Továbbá „Virág, vedd le a kokárdát, október 23. van! Te jó ég!”

Virág zavartan leszedte magáról az oda nem illő darabot, aztán átmentünk a tesiterembe. Felültünk a lelátóra, a többiek már szinte mind ott voltak, csak a balhés négyes hiányzott, de ők szinte rögtön utánunk érkeztek. Sikerült elhelyezkednünk, én Virág és Jacques között ültem, előttem Cortezék, a sor szélén pedig Andris és Robi.

– Kaját? – kínált körbe Zsolti egy csomag pillecukrot.

– Köszi – vett ki Virág egyet, aztán előhalászott a zsebéből egy Kinder tojást. – Csokit?

– Ú, a játékot add ide! – kérte el rögtön Ricsi.

– Íme, a majdnem tizenhét éves, érett gimnazista – jegyezte meg Dave, arra célozva, hogy Ricsi idősebb nálunk.

– Hé – lökött meg Zsolti.

– Nem kérek, köszi – ráztam meg a fejem.

– Jó, de nem azt akartam. Hanem, hogy jössz a halloween bulira?

– Igen.

– Fellépünk – vigyorgott, én pedig csillogó szemmel néztem körbe.

– Komolyan? Hű!

– Ja, egész héten Mádayval egyeztettem. Még csekkolja a dallistát, de nem lesz gáz! – mesélte Dave.

– Gratulálok, ez óriási! – mondtam őszintén.

– Kivel jössz? – kérdezte Cortez.

– Jacques-kal – vágtam rá. A fiúk kérdőn a mellettem ülő francia osztálytársunkra néztek.

– Zsákkal? – fintorgott Dave.

– Ő hívott meg – tártam szét a karom.

– Jó, de akkor is! Zsákkal? – röhögött Ricsi.

Jacques félénken közbeszólt, hogy ő is jelen van. A fiúk csak legyintettek. Szegény.

Az ’56-os megemlékezést furcsamód Máday nyitotta. Borrel igazgatót nem is láttam, de mivel nem indokolták meg külön, hogy miért nem vett részt, senki nem firtatta. Az igazgatóhelyettes beszéde után a színjátszósok lepték el az ideiglenesen felállított színpadot, és előadták az 56 csepp vér  című musicalt. Én lélegzet-visszafojtva figyeltem, Kinga zseniálisat alakított. Kár, hogy nem volt alkalmam gratulálni. Mert ünnepség után a folyosón egyszerűen elhúzott mellettem, fél vállára kapott, dög nehéz táskájával hátba is lökött, de nem kért bocsánatot. Hátra sem nézett. Ez van. L

Mivel Virágra Dorián várt az aulában, én egyedül mentem ki a kapun. A lépcső előtt Cortezék négyese ácsorgott, kiegészülve Edinával és Vikivel.

– Sziasztok! – köszöntem halkan, miközben elhaladtam mellettük.

– Jó szünetet! – kiáltotta Dave.

– Köszi. Nektek is – néztem vissza egy pillanatra.

Viki és Cortez összeölelkezve állt, Ricsin Edina lógott szüntelen.

Zsolti ropival dobálta Dave-et. Igen, nekik jó szünetük lesz. Az tuti.

Én meg elindultam haza. Az őszi szünet első perceiben, tök egyedül, szomorúan. És senkit nem hívhattam fel, hogy csináljunk valamit.

Senkit.

Ünnepség: 5/3 – szép volt, Kinga óriási alakított, de attól még utál. Éljen. L

Cortez: 5/1 – 31-éig tuti nem látom. LLL

Virág: 5/2 – holnap reggel elutazik az apukájával és A NŐ-vel, nem is lesz, csak a jövő héten. L

 Dorian Gray.  5/5* – kiolvastam. Nagyon-nagyon-nagyon tetszett!

Sms: 5/5*** – te jó ég, Virág most üzent! Járnak Doriánnal!

Megcsókolta!!! Azt írta rohan, két perc és itt van, megyünk kutyát sétáltatni. Semmi mást nem tudok, ennyit írt csak. Wooow, rohanok