3. rész október 6-ig

Szeptember 22., kedd

Olyan karikás szemekkel és bedagadt arccal ébredtem, hogy alig ismertem fel magam a tükörben. Jó, ehhez hozzátartozik, hogy az utolsó regisztrált sírásom éjjel 2:38-kor kezdődött. Szinte semmit nem aludtam, és ennek megfelelően néztem ki reggel. A kapunkban ácsorgó Virág haja alól kilátszó fél szeme elkerekedett.

– Igen, sejtem, hogy festek – bólintottam.

– Nem gáz, csak… látszik, hogy sírtál – mondta szomorúan.

– Nem érdekel – ráztam meg a fejem és beültem a kocsiba.

A suli előtti társaságot messziről el akartam kerülni, de sajna nem tehettem, mert amikor Ricsi meglátott, már messziről széttárta a karját és üvölteni kezdett.

– Ren, annyira, de annyira bírlak!

Szó nélkül elővettem a föcifüzetem és a kezébe nyomtam, miközben igyekeztem úgy állni, hogy Cortez ne lássa az arcom.

– Örök hála – mosolygott Ricsi, és kicsit lejjebb hajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, mivel folyamatosan lógattam a fejem. – Mi van veled? – kérdezte.

– Allergia – vágtam rá, és szerettem volna túllépni a témán. Ricsi fürkésző pillantással méregetett.

– Aha – bólintott végül. – Kösz a föcit.

Virággal gyorsan felmentünk a lépcsőn, otthagytuk a vidám társaságot (Zsolti egy csomag franciadrazsét evett, közben pár szemmel Dave zakóját dobálta) és bementünk a suliba.

– Jól vagy? – kérdezte szomorúan Virág.

– Nem – feleltem őszintén. Még szerettem volna Virággal beszélni, de Dorián ahogy meglátott műiket, megindult felénk.

Mindegy. Virág szeme felcsillant és zavartan felém fordult. – Menj csak, majd megbeszéljük – legyintettem.

Virág mosolyogva odasétált Doriánhoz, és miközben szóba elegyedtek, Virág a sarkán billegett. Szótlanul baktattam fel a lépcsőn, átvágtam magam a visongató a-s lányok közt, és bementem a terembe. A padomhoz senki nem jött oda, én pedig próbáltam kikapcsolni az agyam és olvastam. Annyira, de annyira nem kötött le a könyv, hogy kezdtem tényleg megrémülni. Azon kaptam magam, hogy folyamatosan az ajtó felé lesek, aztán mikor Zsolti, Ricsi, Dave és Cortez hangos röhögés közepette megérkezett a terembe, összeszorult a mellkasom.

– Kösz – tette le Ricsi a padomra a füzetem.

– Szívesen.

– Ren, minden oké veled? – húzta oda Jacques székét, és leült mellém. Szegény Jacques emiatt a padja előtt ácsorgott.

– Persze – feleltem, talán túl gyorsan is.

– Nem jössz el délután a próbánkra? Megismernéd Vikit is, meg minden.

– Kösz, nem – ráztam meg a fejem. – Bocs, de – mutattam fel a könyvem, jelezve, hogy éppen olvasok. Ricsi zavartan elröhögte magát és feltápászkodott.

– Oké – emelte fel a karját, és a helyére indult. Hirtelen rádöbbentem, hogy attól, hogy bunkó vagyok olyanokkal, mint például Ricsi, aki igazából nem tehet semmiről, attól bizony nem lesz jobb. Sóhajtva összecsuktam a könyvem és utánafordultam.

– Ricsi! – kiáltottam. Cortez, aki csendben zenét hallgatott, kivette a füléből a fülhallgatót és kérdőn nézett ránk. – Máskor, jó?

– Persze, amikor neked oké – mosolyodott el Ricsi, és láttam rajta, hogy nincs harag.

Ahogy visszafordultam, még találkozott a tekintetem Cortezével, úgyhogy gyorsan visszafordultam. A szemem megint megtelt könnyel, de muszáj volt erőt vennem magamon, egyáltalán nem akartam zokogni az egész osztály előtt. Más kérdés, hogy egész nap egy árva szót sem szóltam, totál némán bolyongtam a folyosón Arnolddal, és szótlanul üldögéltem Virág mellett az udvaron (Dorián ebédszünetben csatlakozott hozzánk, és ők valami bandáról beszélgettek). Sőt, még amikor a büfés néni megkérdezte, hogy mit szeretnék venni, annyira elbambultam, hogy elfelejtettem, úgyhogy nem vettem semmit.

– Enned kéne – jegyezte meg Arnold.

– Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem. A gyomromat akkorának éreztem, mint egy gombostű feje, úgyhogy maximum egy szotyit bírtam volna lenyomni.

– Ne csináld ezt – csóválta a fejét szomorúan. Nem válaszoltam, csak csendben leültem a helyemre, és vártam a következő órát.

Körülbelül így telt a napom.

Hazaérve megcsináltam a házim, aztán, mivel semmihez nem volt kedvem, felmentem a netre. Virág azonnal videóhívást indított.

– Megnézted már? – kérdezte alig hallhatóan, mert a hangját szinte teljesen elnyomta a Fall Out Boy zenéje.

– Nem. Most fogom – bólintottam erőtlenül.

– Ijjj, biztos?

– Igen. Jobb túl lenni rajta. Lehet hogy rosszul emlékszem, és igazából csúnya, meg nem is olyan kúl… Csak az emlékeim zavartak meg.

– Megvárjam veled? – kérdezte Virág. Éreztem, hogy Dorián neve zöld lehet, tehát miattam nem tudnak egymással beszélni, úgyhogy megráztam a fejem.

– Nem, megoldom egyedül.

– Jő, de figyu, hívj, ha van valami!

Elköszöntem Virágtól, akinek az állapota rögtön „elfoglaltra” váltott. Lehunytam a szemem, két szörnyen mély sóhaj után erőt vettem magamon, és megnyitottam a közösségit. Először Cortezét néztem, semmi változás, állapota nem látható, fotók a régiek, szóval már szinte megkönnyebbültem. Aztán bementem az ismerősei közé.

Azonnal megtaláltam. Tóth Viktória (Vicky), a tizenhetet tölti, egyidős Cortezzel és Ricsivel. Tizenegyedikes egy II. kerületi suliban. Állapota kapcsolatban (!!!). A magamról rovatban kiderül róla, hogy szereti a zenét (punk, punk-rock, punk-pop), a zenei fesztiválokat, a tévésorozatokat, a bulikat, a pörgést, meg hogy egyébként ő minden „állatságban” benne van. Ismerősei száma több mint 1500, egy rakás klubnak tagja.

Egy ilyen „ultrajófej” adatlap után minden mindegy alapon rákattintottam a képeire. Aztán sokkot kaptam. Egy rakás képe van fent, fesztiválon készült, földön ülős, kezében műanyag poharas sörrel, vidáman pózolós kinyújtott nyelvű Rolling Stones pólóban, haverokkal bulizni indulós, „jól érezzük magunkat” vigyorral az arcokon, persze mindenkinél valami üveg… Ezek a partis fotók. No comment. Aztán pár kép következik, amin egyedül van. Hosszú, egyenesre vasalt szőke haj, szépen kiszedett szemöldök, baromi erős, de menő smink, klassz ruhák… L Viki tényleg olyan lány, amilyen valahol mélyen mindenki szeretne lenni, külsőleg és azt hiszem, belsőleg is. A vad, lázadó, a meg nem értett, extrém ruhákban, amik sajnos szörnyen jól mutatnak rajta. Ezek a képek már kellőképpen elszomorítottak, de a legutóbb feltöltött kettő miatt ismét könny szökött a szemembe. Az utolsó előtti kép Zsoltiék garázsában, próba közben. A fotót Dave készíthette, mert ő nincs rajta. Zsolti Chuck Norris-os pólóban a dob mögött, Ricsi lehajolva a basszgitárjával,

Cortez a mikrofon előtt, lehunyt szemmel. Viki kék rövid ujjúban, hullámcsattal felfogott hajjal az erősítő előtt, kezében a trombitája. A kép címe: „Próbálni próbálunk…LooooL.” Alatta egy rakás komment, valamennyi pozitív. Az utolsó kép a mappájában Cortez.

Egyedül ül az erősítőn, lábát a gördeszkáján tartja. Fehér kapucnis pólót, sötétkék farmert visel, haja kuszán összevissza áll, kezében dobozos kólát tart, miközben oldalra nézve mosolyog. A kép alá csupán egyetlen szó van írva. „Pasim”.

Úgy hajtottam le a notebookom fedelét, hogy ki se léptem sehonnan. Sírás reloaded. Indulhat.

A napom: 5/1 – utálom.

Viki: 5/1* – LLL

Cortez: 5/1** – no comment. L

Vacsora: 5/2 – egy falat sem ment le a torkomon. ©

Pótvacsora: 5/3 – apu megpróbált feldobni, és meginvitált egy doboz tiramisura. Csendben néztem, ahogy megeszi, én nem kértem.

Arnold: 5/4 – hívott, de nem volt kedvem beszélgetni. L

 Yesterday:  5/5 – Betettem folyamatos lejátszásra, és igen jót sírtam rá. L

Szeptember 27., vasárnap

Rémes hetem volt. Az egész összefolyik egyetlen hatalmas sírássá. Ha nagyon belegondolok, talán húsz mondatot szóltam összesen, abból a legtöbb válasz a tanároknak, de néha még az sem.

Úgy tűnt, az étvágyam végleg elment, anyu legnagyobb riadalmára sikerült annyit ennem, mint egy verébnek. A tevéim étlen-szomjan voltak, a farmomon mindenem megrohadt, a simjeim valamikor elmentek dolgozni, de azóta is ott vannak. Egyszerűen semmi nem érdekelt. A napjaimnak kialakult egyfajta monoton ritmusa, miközben leginkább árnyéka voltam önmagamnak. A suliban bámultam magam elé, hazaérve megcsináltam a leckém, aztán zenét hallgattam és olvastam. A netet elkerültem, még msn-re se néztem fel. Hozzá tartozik, hogy a szüleimnek sem volt könnyű hete, sikerült kiolvasniuk az összes kamaszkezelő könyvet, internetes fórumokat böngésztek, de nem tudtak mit kezdeni velem. Nem volt olyan téma, ami feldobott volna. Egyszerűen semmi. Csendben telt az olvasókör, némán hallgattam a szidást, amiért a suliújságcikkem óriási csúszásban van. Még akkor sem szólaltam meg, amikor duplarajzon Vladár rám szállt. Csak fáradtan meredtem magam elé. Arnold sokat volt velem, de az az idő is szótlanul telt. Virággal elmentem esténként megsétáltatni Doriánt (mármint a kutyát), de nem tudtunk úgy csevegni meg nevetgélni, ahogy régen. Minden megváltozott.

Összeállítottam egy „top 10 sírós” dallistát, amit elalvás előtt hallgattam, így álomba zokogtam magam.

1. Beatles – Yesterday

 2.  Oasis – Stop Cryin’ Your Heart Out

3. Muse – Unintended

4. Robbie Williams – Angels

5. Coldplay – In My Place

6. Keane – Somewhere Only We Know

7. Dido – Here With Me

8. Cat Stevens – Wild World (Anyu ajánlotta, bejött, sírtam rá.)

9. Radiohead – Creep (Arnold tanácsára. Na, erre nemcsak sírtam, de totál letargiába zuhantam).

10. MCR – Demolition Love (Virág küldte át. Nekem mindegy, még erre is bőgtem.) Klassz lista.

Délután a besötétített szobámban éppen Eric Segal Love Story ját olvastam, gyakran könnyezve, amikor kopogtak az ajtómon.

Legnagyobb döbbenetemre Kinga dugta be a fejét, és hunyorogva nézett a homályban. Kérdőn figyeltem, miközben az összegyűrt zsepimmel letöröltem az arcom.

Kinga megállt velem szemben csípőre tett kézzel, és igen fenyegető pillantásokkal illetett. Éreztem, hogy akármilyen ramaty állapotban vagyok, most irtó nagy balhé lesz. Kinga már csak ilyen.

És nem csalódtam.

– Renáta! – kezdte élesen, én pedig védtelenül hátradőltem a babzsák fotelemben. Sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni. –

Elég volt!

Hirtelen az ablakhoz lépett és egy pillanat alatt világosságot csinált. A délutáni nap beragyogta a szobám.

– Add ide! – ragadta meg a könyvem. Egy darabig fogtam, de Kinga egy határozott mozdulattal kicsavarta a kezemből, elolvasta a címet, majd unottan félredobta.

– Hé! Ne dobáld a könyvem! Jenny beteg! – tiltakoztam elcsukló hangon. Kinga pislogás nélkül meredt rám.

– A zenelejátszót is! – tartotta a kezét. Ellentmondást nem tűrő hangsúlya miatt komótosan kiszedtem a zsebemből és odaadtam neki. Gyakorlott mozdulattal nyomkodta, miközben folyamatosan a fejét rázta. – Csupa szemét!

– Nem is! – ellenkeztem erőtlenül.

– Mégis mik a terveid? Depresszióba zuhansz, a sötét szobádban sírdogálsz étlen-szomjan? Nevetséges!

– Kinga, miért van az, hogy te mindig megtalálod a módját, hogy még jobban kiboríts? Miért bántasz te is?

Lesajnáló mosollyal nézett rám, amitől kicsit kellemetlenül éreztem magam.

– Bántalak? Istenem, ha látnád magad! Renáta, szánalmas vagy, és engem mérhetetlenül feldühítenek a szánalmas emberek!

– Akkor minek jöttél ide? – csuklott el a hangom.

– Mert… – akadt meg egy pillanatra – mert szükséged van rám.

– Nem, nincs – vágtam rá azonnal.

– Ugyan már! Neményi amúgy is lehangoló, Virág emós, ő alapból kapható a szomorkodásra. Mit gondoltál, ők fognak segíteni?

– Ők a barátaim – közöltem egyszerűen.

– Igen, persze. Mégis itt gubbasztasz vasárnap délután a szobádban, egyedül a mérhetetlen fájdalmaiddal – magyarázta, enyhén cinikusan.

– Mert ehhez van kedvem.

– Nem, nem ehhez van! Hétfőn megtudtad, hogy Cortez és a trombitás járnak. Két napig még toleráltam, hogy árnyéka vagy önmagadnak, de aztán kezdtél idegesíteni.

– Bocs, hogy élek – motyogtam némi iróniával.

– Befejeznéd az önsajnálatot? Úgy csinálsz, mintha bármi közöd lenne Cortezhez. Most van barátnője. Nagy ügy. Ettől még nem kéne megnémulnod, és… – nézett egy pillanatra a kezében tartott lejátszóra – Cat Stevens? Te jó ég! Hány éves vagy? Hetven?

– Tudod mit? Nem hallgatlak tovább! – pattantam fel. Kinga keresztbe font karral és felvont szemöldökkel méregetett. –Fogalmad sincs, hogy mit érzek! Hogy én tanácsoltam a hirdetést, ha akkor nem mondom, soha nem ismerik meg Vikit! Nem tudod, milyen érzés volt visszamenni a suliba úgy, hogy Cortez jár valakivel! Akivel tökéletes párt alkotnak! Aki szép és menő, és mindenki szereti, és annyira, de annyira minden rendben van vele! Aki nem nyomi, aki nem béna, hanem kúl, és még zenél is, és jóban van Ricsivel, aki tökre kedveli!

Aki igazán illik Cortezhez! Aki nem én vagyok! – üvöltöttem zokogva. – Én nem nézek úgy ki, mint Viki, és nincsenek fesztiválos képeim, mert még sosem voltam, és anyuék amúgy sem engednének el, meg nem festethetem be a hülye hajam, mert anyu szerint még korai, Vikinek meg szép, festett szőke. Meg én nem ismerem azokat a zenéket, és engem nem küldtek még soha ki a moziból popcorndobálás miatt, mert én sosem mernék úgy viselkedni…

Kirántottam egy zsepit az asztalomon lévő dobozból, és kifújtam az orrom.

– Befejezted? – kérdezte Kinga a plafont bámulva.

– Nem! – vágtam rá idegesen, aztán végiggondoltam a dolgokat. –

De. Azt hiszem.

Lehuppantam a helyemre, és úgy tűnt, valamennyire megkönnyebbültem. Azzal, hogy ezeket a sérelmeket kimondtam, egy fokkal jobb lett a közérzetem. Kinga leült a másik babzsák fotelemre, és kényelmesen hátradőlt.

– Hogy történhetett ez? – suttogtam.

– Nos – húzta meg a copfját Kinga –, hát úgy, hogy megtetszettek egymásnak és összejöttek.

– Ilyen gyorsan? – néztem rá könnyes szemekkel.

– Renáta, bármilyen hihetetlenül hangzik, de igen. Tudod, kétféle ember van. Az egyik, aki meglát valakit, egy pillanat alatt eldönti, hogy tetszik-e neki. majd megismerkedik vele és járni kezdenek. Ez körülbelül hatmilliárd emberre jellemző. Aztán vagy te, aki megláttad Cortezt, beleszerettél, és egy évvel később még mindig makogsz, ha hozzád szól és lesütött szemmel elpirulsz.

– Kösz – mosolyodtam el halványan, mert magamban sajnos igazat kellett adnom neki.

– Ha nem vennéd észre, még a csöki Virág is hamarabb lépett az identitászavaros Doriánnal, mint te Cortezzel.

– Dorián nem identitászavaros, csak emós – érveltem, azt hiszem, jól.

– Tökmindegy – legyintett Kinga, mintha ez abszolút részletkérdés lenne.

– Jó, de akkor mit csináljak? – tártam szét a karom totál tanácstalanul.

– Érdekel a véleményem?

– Igen. Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul.

– Nagyon helyes. Erről van szó – pattant fel Kinga lelkesen. –

Először is, nézzük meg, mi a legnagyobb probléma.

– Hogy Cortez és Viki járnak? – kérdeztem.

– Renáta, tudom, hogy nem vagy ostoba, de néha az agyamra mész!  Mi van? Felejtsd már el őket! Megtörtént. Ennyi. Most koncentráljunk rád! Őket hagyd.

– Ugye tudod, hogy ez nem könnyű?

– Márpedig meg fogod próbálni! – jelentette ki olyan szigorúan, hogy elhittem neki. Simán.

Kinga fel-alá járkált a szobámban, láthatólag nagyon gondolkozott.

– Először is! Mit akarsz? Hogy szánalmat ébressz az emberekben a sápadt fejeddel meg a szétbőgött szemeddel, vagy hogy igazán észrevegyenek?

– Hát azt.

– Melyiket?

– A másodikat… – mondtam bátortalanul.

– Jó. Szerintem a legnagyobb gond, hogy túlreagálod a dolgokat, és már átestél a ló másik oldalára. Szóval jó, hogy szerelmi bánatod van, de ha rád nézek, azt látom, hogy valaki elütötte a kutyád, és még vissza is tolatott rá!

– Kinga!!! – kiáltottam rá. Oké, hogy példálózik, de tehetné kicsit kevésbé morbid stílusban.

– Az,  hogy Cortez összeszedett valami jöttment punk lányt, nem jelenti azt, hogy így kell kinézned. Először is, egyél! Ha képes vagy éhezni meg beesett arccal, szédelegve kóvályogni, akkor komolyan nem vagy normális!

– Nincs étvágyam.

– A fenét nincs! Én sokkal komolyabb stressznek vagyok kitéve díjugratóversenyek előtt, mégis van étvágyam! Ha éhezni akarsz Cortez miatt, akkor bátran, de rám ne számíts!

– Jó, oké. Enni fogok! – bólogattam unottan.

– Helyes. Egyébként meg rád van írva a bú. Te egy nagy bú vagy!

– Ne hívj így! – kérleltem rémülten, mert azért ez ultraciki becenév lenne.

– Akkor pedig mosolyogj! Örülj! Az emberek szeretik, ha valakire jó ránézni. Mi bajod is pontosan? Jók a jegyeid, elvagy a nyomi barátaiddal, suliújság, olvasókör…

– A barátaim nem nyomik! – feleltem sértetten.

– Ugyan már! Neményi és Virág mellé most összeszedted Harry Pottert is. Tiszta menő társaság.

– Karcsi. A neve Karcsi!

– Kit érdekel? Na, a lényeg, hogy gondold végig, mitől lenne jobb a közérzeted.

Már nyitottam a számat, de Kinga feltette a kezét.

– Cortez nem szerepelhet a válaszban.

– Akkor nem tudom – vontam meg a vállam.

– Én viszont tudom! – bólintott határozottan. – Hagyd a szomorú könyveket!

– De Olivér és Jenny… – jutott hirtelen eszembe a Love Story, és azonnal gombóc nőtt a torkomban.

– Igen, tudom – bólintott Kinga. – De most nincs rád jó hatással.

És még valami. Hagyd a lehangoló zenéket! Vidáman is szembe lehet nézni egy ilyen helyzettel.

– Például?

– Például így – nyitotta fel a notebookom fedelét, és pötyögött párat. A következő pillanatban felém fordította a gépet, és meghallgatta velem Beyonce Single Ladies  című dalát.

– Aha – néztem furán. A dallamos, táncolós videóklip idegenül hatott a sok melankolikus zeném után.

– Esetleg – nyomott tovább, és megmutatta Pink So What?

videóját. – De ha tutira akarsz menni – nézett rám, és beírta a következő dalt a YouTube-ra.–, Taylor Swift You Belong With Me.

Végignéztük a klipet, és azon túl, hogy tényleg jobb kedvem lett tőle, egy óriási felfedezést is tettem, amit azonnal megosztottam Kingával. Vagyis azt, hogy ez a klip pontosan Cortezről és rólam szól!

– Renáta, mégis tévedtem. Néha szörnyen ostoba vagy!

– Miért? Ez tényleg a mi történetünk!

– Meg még egy rakás szürke lányé, aki azt akarja, hogy a suli nagymenője észrevegye!

– Nem. Ez rólunk szól!

– Felőlem – legyintett Kinga. – Na. Most, hogy kicsit észhez tértél, leszel szíves megírni a suliújság cikkét? Mert óriási késésben vagy!

– Megírom.

– Lekötelezel – tápászkodott fel.

– Már mész is?

– Igen, Olivér vár a skype-on.

– Hát oké – bólintottam. – Kinga – szóltam utána, amikor kinyitotta az ajtót.

– Nem, ne! Hagyjál a hülyeségeddel, ne köszöngess, ne hálálkodj, ne legyél érzelgős! Csak szedd össze magad!

– Jó – mosolyodtam el, ezúttal jól láthatóan.

– És még valami! – nézett vissza rám. – Lehet, hogy úgy gondolod, Viki tökéletesen illik Cortezhez, már ami a külsőségeket Illeti. De ha csak egy kicsit is megpróbálnál kibújni a szürkeségből, akkor veled sem lenne gond…

Kinga elment, én pedig ott maradtam egyedül a szobámban. Totál hülyén éreztem magam, hirtelen szégyelltem a viselkedésem, ráadásul olyan maró éhség tört rám, hogy úgy éreztem, meg tudnék enni egy kamionnyi ételt.

Benyomtam a notebookomon a You Belong With Me t,  és folyamatos lejátszásra tettem, miközben összeszedtem a szétdobált zsebkendőimet. Sokkal, de sokkal jobb kedvvel mentem le vacsorázni, mint az elmúlt időben bármikor. Anyu és apu fürkészve nézték, ahogy jóízűen (!!!) megeszem a sajttal-sonkával töltött pulykamellet, sőt, még repetáztam is.

– Nos – pihentette anyu az állát összekulcsolt kezén –, látom, megjött az étvágyad.

– Ez tényleg jó! – mondtam, és bekaptam még egy falatot. Apu úgy nézett rám, mint aki nem ismer. J

– Remek! Akkor lemondom a holnap délutáni időpontot a gasztroenterológusnál.

– Tessék? – néztem döbbenten.

– Reni, a tinilányok félelmetes százaléka küzd étkezési problémákkal…

– De nem én – ráztam a fejem. – Én jól vagyok. Tényleg.

És nem csak úgy mondtam. Vacsi után felnéztem a netre. Baromi rég voltam, azt se tudtam, mivel kezdjem. Az msn magától betöltődött, és egy kisebb sóhaj után a rejtett módot elérhetőre váltottam. Szinte abban a pillanatban villogni kezdtek az ablakok, másolom:

 Virág üzenete:  Hurrááááááá, online vagy!!! Hívlak! (Virág videóhívást indított)

 Arnold üzenete:  Szia. Hogy vagy?

 Reni üzenete:  Jól!

 Arnold üzenete: Őszintén örülök!

 Reni üzenete: J

 Arnold üzenete:  Ne használj hangulatjeleket!

 Reni üzenete:  Tudoooom.

Aztán beugrott még egy ablak, másolom.

 Kinga üzenete:  Mit csinálsz?

 Reni üzenete:  Megyek a farmomra, mert régen voltam…

 Kinga üzenete: Örülök, hogy ennyi energiámba telt, hogy újra a régi legyél, és azok a semmitmondó dolgok kössenek le, mint eddig.

Mosolyogva csóváltam a fejem. Kinga már csak ilyen. Segít, hogy újra formába jöjjön az ember, hogy aztán megint elkezdhessen piszkálni. J

A következő pillanatban már Dave is rám írt, hogy csekkoljak valamit a MySpace-en, Ricsi, hogy nézzek meg egy gördeszkás videót, Zsolti, hogy szerintem melyik pólót rendelje meg a netről (Bobby vagy Jocky Ewing), Jacques, hogy amőbázzak vele, és Karcsi, hogy látta a farmom, szörnyű állapotok vannak ott…

Mindenkinek írtam, hogy pill, és lehunytam a szemem. Nem tudom, valaha vissza tudom-e adni a barátaimnak, hogy ennyire kiálltak mellettem. Virág végig őrülten rendes volt, hallgatott velem, sírt velem, évődött velem. Igazi barát. Arnold csendben támogatott, egy szót sem szólt, mégis tudtam, hogy velem van. Igazi barát. És végül, ebben a nyomasztó szituációban a legnagyobb segítségem, aki rögtön helyre tudott rázni, Kinga. Aki a saját stílusában, de segített.

Fura, de azt hiszem, ő is igazi barát. J A nevem melletti megosztott üzenetre kattintottam, és kitöröltem a régit. Némi hezitálás után beírtam az újat: „With a Little Help Front My Friends”.  Aztán válaszoltam a többieknek, mert narancssárgán villogott minden ablakom.

Jól vagyok: 5/4 – oké, néha még megingok, de alakul!

Kinga: 5/5* – örök hála! Tényleg!

Farm: 5/1 – jaj! Őrült nagy káosz volt, majdnem háromnegyed órán át raktam rendet.

Anyuék: 5/5 – látom, hogy mennyire örülnek, hogy újra van életkedvem. J

 Love Story:  5/5** – Kingának nem mondom el, de mégis kiolvastam este. Brühühü LLL

Szeptember 28., hétfő

Reggel rosszkedvűen ébredtem, de aztán rájöttem, hogy nem szabad rosszkedvűnek lennem, úgyhogy szokásomtól eltérően zenét hallgattam készülődés közben, és ez eléggé feltöltött energiával.

Először összecopfoztam a hajam, és egy sima, ezerszer hordott, sötétzöld pólót vettem fel farmerrel és tornacipővel. Hát, eléggé „szomszéd lány” látványát keltettem, vagyis kábé minden második házban lakik egy hasonló, úgyhogy gyorsan átvariáltam a dolgokat.

Kikaptam a szekrényből egy vékony anyagú, hosszú ujjú pulóvert, a nyakamra színes kendőt tekertem, ami tökre feldobta az egész ruhám.

Átvettem egy farmerszoknyát, és a széttaposott Converse-em helyett lapos talpú velúrcsizmát vettem fel (ami eltakarja a szerintem vastag vádlim). Kiengedtem a hajam, átfésültem még egyszer, és úgy hagytam. A tükörképem ezerszer jobban mutatott, mint pár perccel azelőtt, úgyhogy ettől is sokkal jobb kedvem lett. Apu megkönnyebbülten és egyben döbbenten nézett, ahogyan sertepertéltem körülötte, sőt még énekelgettem is kicsit. Azt hiszem, nem értette, hogy mi van velem, de örült neki. Virág amikor meglátott, lelkendezni kezdett, hogy „húúú, mintha kicseréltek volna”. És nemcsak a ruhámra értette, hanem egyértelműen a hangulatomra és a jókedvemre célzott.

Mikor kiszálltunk a sulinál, Virág azonnal magyarázatot követelt.

– Kinga is segített, tényleg, nagyon sokat – bólogattam. – De elég sokat agyaltam elalvás előtt, és… – kicsit megakadtam, hogy végiggondoljam a dolgokat. – Cortez és én, az mindig álom marad.

Szép álom. De akkor is csak egy álom.

– De mi van, ha… – kezdte Virág, de muszáj volt közbeszólnom.

– Nincs de. Vele kapcsolatban nincs.

Virág hümmögött kicsit, aztán megigazította a fekete-fehér csíkos sálat a nyakában, és eltakarta vele a pólóján lévő halálfejes kitűzőket, mielőtt Máday meglátná. J

– Reggelt! – köszönt oda Dave, amikor melléjük értünk.

– Sziasztok – mosolyogtam a fiúkra. Ricsi kicsit furán nézett, de visszamosolygott rám, Zsolti közölte, hogy „jó a szerkóm”, aztán elkérte a fizikaházim. Cortez a zenelejátszóját nyomkodta, csak egy pillanatra emelte fel a fejét, aztán felvont szemöldökkel nézett rám.

Egy másodpercig találkozott a tekintetünk, de aztán újra nyomkodni kezdte az iPodot. – Milyen volt a hétvége? – érdeklődtem.

– Atomjó – közölte Ricsi. – Próba, deszka és PS3.

– Akkor tényleg klassz lehetett – értettem egyet, mivel a fiúkat általában ez a három dolog köti le.

– És neked? – kérdezte Cortez hirtelen.

– Jó – bólintottam. Oké, annyira nem volt jó, de mégsem vallhattam be, hogy egész végig miatta zokogtam, aztán vasárnap Kinga terrorizált, és végre abbahagytam a bőgést. – Ma kapjuk meg a matekdogát?

– Ijjj – sziszegte Virág, és a fiúknak sem lett túl jó kedve a témától.

– Jó lenne, ha Gazdag nem jönne – motyogta Zsolti, és a fogával felbontott egy Mars csokit.

– Én már láttam bemenni – jegyezte meg Dave, az ünneprontó.

– Most ezt miért kellett? Máris rosszkedvem van! – szidta le Ricsi.

– De ha úgyis van, akkor miért ne mondjam? Láttam bemenni!

– Meghagyhattad volna nekik az illúziót – mondtam mosolyogva Dave-nek, mire a fiúk bólogatva egyetértettek velem.

– Emó, jön a barátnőd – mutatott Ricsi mögénk. Mindannyian odafordultunk.

– Ha-ha! Nagyon vicces – mosolygott erőltetetten Virág. Dorián fekete csőnadrágban lépkedett felénk. Sötét pólója elején egy fagyi (?) képe volt, haja félig a szemébe lógott, és szigorúan a földet bámulta járás közben.

– Tényleg, itt van Dóri. Jujj, jujj, köszönjünk neki! – csapta össze a tenyerét Zsolti, és idétlenül ugrabugrálni kezdett.

– Ajj már, hagyjátok abba! – sziszegte Virág, és kérdőn rám nézett.

– Menj csak – bólintottam biztatóan.

Virág zavartan megigazította a haját, és Dorián elé sietett. A két emó együtt ment be a suliba, mi meg mosolyogva néztünk utánuk.

– Ez kész – röhögött fel Ricsi elsőnek. Közvetlenül utána a többiekből is kitört a nevetés.

– Ne már, szerintem tök aranyosak együtt – védtem meg őket, sikertelenül.

– Aha. Arik! – bólogatott Ricsi, aztán még jobban röhögni kezdett.

Mivel nem bírtam velük, úgy döntöttem, bemegyek a suliba. Az aulába lépve azonnal éles visítás csapta meg a fülem. Máday. Juj.

Gyorsan ellenőriztem, a szoknyám hossza megfelelő…

– Renáta! Szeptember vége van, hol a cikked??? – kiáltotta dühösen. Minden diák felém fordult, miközben én megtorpantam a bejáratnál.

– Írom – motyogtam. Máday a fejét csóválva rám förmedt, hogy szedjem össze magam, aztán szerencsémre bejött mögöttem egy végzős lány haspólóban, úgyhogy az ig. helyettes magán kívül kezdett ordítani vele.

Virág és Dorián a szekrényeknél beszélgetett, és igazából nem akartam zavarni, de kellett a szöveggyűjteményem.

– Juj, Reni, képzeld, Dorián volt már Killers-koncin! – nézett rám Virág csillogó szemmel.

– Hű – mondtam, és megpróbáltam nagyon lelkes lenni. Annyira nem sikerült, de azért próbálkoztam. – A zenéről jut eszembe – tettem fel a mutatóujjam. – A suliújsághoz legkésőbb holnap délután le kell adnom, szerdán már nyomják…

– Meglesz – mosolygott Virág.

– Oké. Na, én bementem – köszöntem el, és otthagytam őket a folyosón.

A terembe lépve őrült nagy lárma fogadott. Leültem a helyemre, és elővettem a jegyzetfüzetem. Próbáltam koncentrálni a cikkemre, elkezdtem összeírni azokat a könyveket, amik szóba jöhetnek az októberi számhoz.

– Andris! Robi! – néztem fel mérgesen. A tévéből üvöltött valami borzalom. – Lehalkítanátok egy kicsit?

– Várj, ez a legjobb rész, most figyelj! – kiáltotta Robi. Ezzel elkezdődött egy háromperces gitárszóló. – Csak egy kicsit halkítsátok le! Nem kell kikapcsolni, csak… – üvöltöttem annyira, hogy szerintem vörös volt a fejem, de a tévéből annyi decibellel szólt a zene, hogy így is alig hallottam a saját hangom.

– Ne már, még ezt a számot pont meg tudjuk hallgatni csengésig.

– Légyszi, nyomd ki. Szétmegy a fejem – néztem rájuk szomorúan. Nem hatotta meg őket, simán kiröhögtek.

Cortez egy csomag chipsszel lépett be a terembe, és miközben beleszórt egy adagot a szájába, lazán a tévére mutatott.

– Kapcsold ki!

– Oké – nyomta ki Andris egy pillanat alatt.

– Hé! – néztem rájuk felháborodottan. Ez nem ér! Én itt ezer évig könyörgök, Cortez meg csak odamutat, és tessék, hallgatnak rá.

Klassz lehet menőnek lenni. – Kösz – szóltam Corteznek, aztán visszaültem a helyemre.

– Nincs mit. Mit írsz? – kérdezte és felült a padomra. Azonnal torkomba ugrott a szívem, és zavartan félreraktam a cuccaim, amikre egyébként ráült. – Az ajánlókat a suliújsághoz.

Cortez fél kézzel nyomkodta a telefonját.

– Ne mondd, hogy már a novemberit írod… – röhögött ki. Jó, lehet, hogy kinézik belőlem, de őszintén sokkal jobb lenne, ha már ott tartanék.

– Nem, ez még az októberi.

– Október van – vágta rá mosolyogva.

– Nem! Csütörtökön lesz október! Most még nagyon is szeptember van! – hadartam idegesen, Cortez pedig egyre jobban mosolygott rajtam.

– Beúsztál? Te?

– Igen – feleltem és kicsit szégyelltem magam.

– Tudok segíteni?

– Nem hiszem, Virág megcsinálja nekem a zeneajánlót halloweenre, én meg írom a film- és könyvajánlót.

Kinga belépett a terembe, és kérdőn nézett felém.

– Renáta! – szólt élesen. Cortez félig hátrafordult, én pedig összeszorított fogakkal vártam, hogy mit akar.

– Igen?

– Most beszéltem Mádayval! Kicsapnak az újságtól, ha nem lesz meg az ajánlód!

– Meglesz!

– Ajánlom! Bár Neményi adott neked ennyi haladékot, úgyhogy őt is elküldik, és akkor én leszek a főszerkesztő-helyettes! – kalandozott el Kinga. – Tudod mit? Ráér – legyintett.

– Ne örülj, mert megírom! Arnold pedig marad a helyén!

– Meglátjuk – vigyorgott gúnyosan.

Hát, Kinga igazán kiismerhetetlen. Akárhányszor padlón vagyok, segít, hogy összekapjam magam. Ha összekaptam magam, akkor pedig azon van, hogy padlón legyek. Érdekes.

Csengetéskor Kardos beterelte maga előtt Virágot a terembe, aki a csukódó ajtón át még kiintegetett Doriánnak.

– Virág, ülj már a helyedre! – szólt rá Kardos unottan. Virág a helyére szökkent, és nagy zörgés közepette előkereste a pink színű tollát. – Sikerült? – dörzsölte a halántékát Kardos.

– Igen, megvan! – mutatta fel a tollat.

– Szívből örülök – gúnyolódott a tanár. – Angol próza – csapta össze a tenyerét. – Nagy, befejeznéd az evést?

– Tanár úr, megszárad a kakaós csigám! – mondta Zsolti teli szájjal.

– Elteszed!

– Még egy hari!

– Még egy, de aztán elteszed! – rázta a fejét Kardos hitetlenkedve.

Zsolti egy másodperc alatt végiggondolta az egészet, szerintem elképzelte a megszáradt szélű csigát, így inkább úgy döntött, hogy egy harapással megeszi. Elképesztő, sikerült az egészet begyűrnie, bár néhol kilógott, ott még az ujjával megpróbálta benyomkodni a szájába.

A fiúk szakadtak a röhögéstől, Kardos döbbenten nézte, Kinga pedig a fejét rázva közölte, hogy „ez eszméletlenül undorító”.

Mivel Zsolti nem tudta becsukni a száját, Kardos kiküldte a teremből, hogy egye meg, nyelje le vagy köpje ki.

– Elkezdhetnénk végre? – nézett végig rajtunk. – Antai-Kelemen, tedd el a zenelejátszód! Reni, kérlek, fejezd be, amit éppen csinálsz.

– Tanár úr – emeltem fel a kezem. – Könyvajánlót írok a cikkemhez…

– A novemberi szám még bőven ráér, tedd el!

– Ez az októberi – sziszegtem.

Kardos elkerekedett szemmel nézett rám.

– Nos. Rendben, pótold az anyagot, és csendben dolgozz – legyintett.

– Tanár úr! – lóbálta a kezét Ricsi.

– Tessék, Richárd!

– Én is megcsinálhatom órán az angolházim?

– Már akkor sejtettem, hogy ilyesmit fogsz kérdezni, amikor feltetted a kezed – nézett rá unottan Kardos. – A válaszom természetesen nem.

– De akkor Ren…

– Majd ha te is fel tudsz sorolni annyi írót az angol próza világából, mint Reni, akkor megengedem, hogy mást csinálj az órámon. De akkor sem az angolházid!

Mosolyogva hátranéztem Ricsire, aki vigyorogva azt suttogta, hogy „csókos” vagyok. Lazán megvontam a vállam és visszasúgtam, hogy „ez van”.

Zsolti visszajött a terembe, és bejelentette, hogy sikeresen megette a kakaós csigát. Mi ezt tapssal jutalmaztuk, de addigra Kardosnak végképp elfogyott a türelme és elordította magát. Uppsz. J

Matekon megkaptuk a dogánkat. Az eredmény siralmas lett, összesen két ötös (Arnold, Kinga), két négyes (Gábor és én), az összes többi egyes. Húú, Gazdag tényleg nagyon berágott, főleg Dave-re, aki lebukott, mert puskázott, és Virágra, aki a feladatot számok helyett betűvel írta le. Juj, ez nagyon durva volt, Gazdag azt mondta, még soha nem találkozott ennyire ostoba dolgozattal. Virág rögtön elsírta magát, és óra végéig szipogott. Ezzel együtt pedig ő is bukásra áll matekból, ahogyan az osztály háromnegyede. L

Utolsó órán, tesin, Korponay ritmikus gimnasztikát szánt nekünk.

Igazán örültem. Az a-sok és Kinga csak úgy szökkentek, meg elvoltak, mi, Virággal szúró oldalunkat fogva, botladozva próbáltuk tartani a tempót. A végeredmény nekem hármas, Virágnak pedig egyes lett, mert Kopronay nem tudta értékelni a feladatot, miután Virág elesett. Úgyhogy összességében fárasztó nap volt.

Olvasókörön én tartottam előadást. A Love Story  a lányokat igazán érdekelte, és Kardos megdicsért a szép történetvezetésemért, de a fiúk eléggé unták. Nem értem, hogy miért nem hatja meg őket a sztori. Nekem még mesélés közben is elcsuklott néha a hangom. A fiúk persze száraz szemmel bámultak, sőt, Karcsi a végén tagadta, de én láttam, hogy egyszer elaludt!

Miután végeztünk, gyorsan kivettem a könyvtárból Neil Gaimantől a Csillagpor t, aztán Arnolddal és Karcsival átmentünk az aulába.

– Juj, Reni, ezt nézd! – futott oda hozzánk Virág, nyakig festékesen. Átvettem tőle a képet, és alaposan megnéztem.

– Zseni – bólintottam, hosszas tanulmányozás után. Virág tájképei egyre durvábbak, lassan kiállításra kéne vinni, annyit fejlődik.

– Sziasztok – köszönt ránk Cortez, és kikerülve minket, kiment a suliból.

– Várjunk kicsit? – fordult felém Arnold. Virág és Karcsi fürkészve nézett rám. Igaz, a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom émelygett, de mégsem akartam gyáva lenni.

– Nem. Mehetünk.

Így közvetlenül Cortez után léptünk ki a suliból. A lépcső előtt Ricsi,  Zsolti és Viki ácsorgott. Éppen borzalmasan hangosan röhögtek valamin. Amikor meglátták Cortezt, rögtön neki is elkezdték mesélni a sztorit. Közben Cortez gyorsan megcsókolta a lányt (Nekem összeszorult a gyomrom, és alig bírtam kiegyenesedni).

– Hé, itt vannak a többiek is – mutatott ránk Zsolti, én pedig lefehéredtem. – Gyertek! Emó, mit eszel?

– Lekváros levelet – mutatta Virág a kezében tartott szalvétát.

– Hú, van még?

– Az utolsót hoztam el a büféből.

– Felezünk? – kérdezte Zsolti, aztán letörte a bukta háromnegyedét. Meg is ette.

Amíg ők ezzel foglalkoztak, én feszengve, remegő térdekkel ácsorogtam mellettük. Viki ma is szörnyen menő volt: feketefehér csíkos, kapucnis pulcsi (a kapucni a fején volt, két oldalt előrelógott a hosszú, szőke haja), fekete csőfarmer, hosszú szárú tornacipő.

Hideg kék szemével úgy pásztázta végig a társaságunkat, hogy akkor is magamon éreztem a tekintetét, amikor nem néztem rá.

– Ja, ő itt Viki, a trombitásunk – csapott egyet Ricsi a lány fejére óvatosan, aki röhögve meglökte. Nagyszerű, egy ilyen verekedős haverlány. Hurrá! – Ők pedig – mutatott ránk sorban Ricsi –

Neményi, emó, nemtudomki és Ren.

– Karcsi vagyok – szólalt meg vékony hangon „nemtudomki”. J

– Óriási – veregette vállon Zsolti szegény kilencedikest.

Viki még egyszer alaposan végigmért minket. Még a hideg is kirázott a nézésétől, és az a legdurvább, hogy a fiúk ebből semmit nem vettek észre.

– Szóval veletek jár Cortez rajzra – mondta végül, apró mosolya irtóra gúnyos volt.

– Nem, csak velem, Reniék olvasókörre járnak – felelte Virág.

Viki ezúttal szélesen elvigyorodott.

– Mi a suliban köpőcsövezzük a könyvmolyokat – közölte, mire a fiúk hangos röhögésben törtek ki.

Őszinte döbbenettel hallgattam a sztorit. Zsolti félre is nyelt, annyira nevetett, Ricsi lehajtott feje rázkódott, miközben Viki mesélte, ahogyan az ebédszünetben terrorizálják a sulijuk olvasóköröseit. Elmondása szerint a „nyomi könyvmolyok” totál bénák, mindig lehet szívatni őket, nem szólnak, ha dobálják őket, sőt, a köpőcsövezést is némán tűrik. Aztán mesélt a sulijuk emósairól, akiket folyamatosan szekál a haverjaival, mindig kiröhögik őket, meg az összeset Tokio Hotelnek hívják… Arnold, Virág, Karcsi és én csendben, kicsit feszengve hallgattuk a sztorizgatást. Az egész olyan hülyén jött ki, mert érintettek voltunk a témában (egyértelműen rólunk jutottak eszébe ezek a dolgok), viszont mivel hivatalosan nem rajtunk röhögtek, így nem sértődhettünk meg rajta. Pár pillanatig még zavartan hallgattuk, aztán tényleg megelégeltem.

– Na, sziasztok – köszöntem el hirtelen. Zsolti és Ricsi még mindig vihogva intett felénk, aztán vissza is fordultak Vikihez, aki folyamatosan beszélt.

Cortez mosolyogva hallgatta a barátnőjét, majd egy pillanatra felénk nézett.

Találkozott a tekintetünk, és úgy láttam, hogy sajnálja, de nem számított. Olyan mérhetetlen csalódottság volt bennem, hogy tisztán láthatta rajtam, sőt, el is fordult. Most fordult elő először, hogy ő kapta el előbb a fejét. Nem baj. Az oké, hogy nekem fáj az egész Viki téma. Az oké, hogy azt a lányt a butasága ellenére mindenki imádja és totál jó fejnek tartják. De az nagyon nem oké, hogy attól lesz népszerű, hogy másokat éget be. Tök tenyérbemászó és gyáva viselkedés! Hát, Cortez barátnője szépen bemutatkozott. No comment. L

Késő este, pizsiben a konyhában kutakodtam, aztán, mivel hallottam, hogy valaki jön, gyorsan becsuktam a hűtőt. Szerencsémre csak apu volt.

– Mit eszünk? – kérdezte.

– Találtam somlóit – vettem ki a dobozt ünnepélyesen.

– Felezünk?

– Simán – mosolyodtam el. A konyhapulton ülve, a villámmal hadonászva magyaráztam, apu pedig a hűtőnek támaszkodva hallgatott.

– Utálom, ha valaki azért éget be valakit, hogy a többiek jót röhögjenek. Ez annyira gáz!

– Hát, igen – bólogatott apu, de azt hiszem, pontosan azt sem tudta, hogy kiről van szó, sokkal jobban érdekelte, hogy elfogyott tejszínhab.

Olvasókör: 5/5 – szerintem jól sikerült.

Cikk: 5/3 – juj, megírtam a könyv- és filmajánlót, Virág holnapra ígérte a zenét. Arnold pozíciója múlik rajta, úgyhogy váá. L

Viki: 5/1** – no comment. Tényleg.

Msn: 5/2 – alig voltak, mindenki valami sorozatpremiert nézett… L

Kinga: 5/1 – kiírta a Facebookra, hogy hamarosan ő lesz az új főszerkesztő-helyettes. Tizenketten lájkolták ezt a hírt, hárman gratuláltak neki kommentben. Hihetetlen!

Szeptember 29., kedd

Reggel rácsörögtem Virágra, mert nem várt a kapunkban, ahogy szokott. A hetedik csörgésre vette fel, és félálomban motyogott a telefonba, úgyhogy rögtön rájöttem, én keltettem. Mint kiderült, este későig msn-ezett Doriánnal, úgyhogy sikeresen elaludt, emiatt pedig apu egyedül rakott ki a sulinál.

– Emóval mi van? – érdeklődött Ricsi, ahogy odaértem hozzájuk.

– Majd jön, csak elaludt – magyaráztam. – Készültetek bioszból?

– Minek? – kérdezett vissza Zsolti, mintegy magyarázatot várva arra, hogy miért is kellene készülni az órákra.

– Mert felelünk az autotróf és heterotróf baktériumok jelentőségéről a bioszférában – mondtam. A fiúk úgy néztek rám mintha nem lennék normális.

– Igen, Ren, készültem. Egész este ezt tanultam – bólogatott Ricsi gúnyosan.

– Én éjjel fel is ébredtem, hogy még egyszer felmondjam – vágta rá Cortez mosolyogva.

– Autó micsoda? – röhögött Zsolti. Már éppen válaszolni akartam, amikor Zsoltinak eszébe jutott valami, ami szerinte sokkal fontosabb, mint a biosz. Sietve az órájára nézett, aztán előhúzta a mobilját.

– Renáta, készen vagy a cikkekkel? – förmedt rám a hozzánk lépő Kinga. A fiúk egy határozott „psssssszt!”-tel hallgattatták el, és visszafojtott röhögéssel figyelték Zsoltit. – Mi ez az egész? nézett rám Kinga.

– Még én sem tudom – ráztam meg a fejem.

A következő pillanatban Zsolti elvékonyította a hangját, és „lányos” hangsúllyal szólt a készülékbe.

– Halló! Felmayer Dávidot keresem – nyávogta, Cortez és Ricsi pedig rázkódó vállal, csendben nevetett. Kingával mi csak csodálkozva néztünk. Zsolti folytatta. – Ó, hát te vagy? Láttalak a neten, és azt akarom mondani, hogy úúúúgy megismernélek… – mondta, de a végén elcsuklott a hangja. – Igen, igen. A MySpace-en találtam meg a csodálatos képed!

Zsolti lehunyt szemmel próbált koncentrálni, de nehezen ment neki, mert Ricsi egyre hangosabban fuldoklott, úgyhogy gyorsan letette.

– Megint bevette – csúsztatta a zsebébe a telefont, és kitört belőle a röhögés.

– Elképesztően gyerekesek vagytok – jegyezte meg Kinga szárazon.

Én mosolyogva néztem a fiúkat, akik ezt nagyon viccesnek találták. Egyébként az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg jó poén volt. Ráadásul amikor Dave pár perccel később megérkezett, végleg elszabadult a pokol.

– Mi újság? – érdeklődött Cortez, szája sarkában pimasz mosoly bujkált.

– Csak a szokásos – rántotta meg a vállát Dave, és zakója zsebéből elővette a mobilját. – Nem hagynak békén a nők…

Kész! Zsolti köhintve, vörös arccal röhögött, Ricsi lehajtott fejjel tanulmányozta a földet (persze hogy nevetett!), Cortez pedig tettetett érdeklődéssel bólintott.

– Komoly?

– Ja, már korán reggel zaklatnak. Nincs mese, ez a menedzserkedés megmozgatja a lányok fantáziáját…

– Abszolúte – bámult rá Kinga pislogás nélkül. Dave nem vette a célzást, széttárta a karját, és egy afféle „ez van, na” nézéssel nótázta a dolgot.

Ilyen jókedvűen mentünk be a suliba, de sajna én lemorzsolódtam az aulában, mert Máday a suliújság termébe irányított, ahol Timi már várt rám.

– Készen van – rángattam ki a táskámból a papírokat.

– Meg kell, hogy mondjam, Reni, ez épphogy benne lesz!

– Tudom, tudom. Sokat késtem vele, és nagyon sajnálom. Többet nem fordul elő!

Timi átfutotta az oldalakat, én pedig a szám szélét rágva várakoztam, miközben beremegett a gyomrom.

– Ez így mehet is, de… – nézett fel rám. – Hol a zeneajánlód?

– Öhm – köhintettem. – Jó, ha a következő szünetben odaadom Arnoldnak?

– Reni, ugye kész van?

– Igen! – vágtam rá habozás nélkül.

– Jó, nem bánom. De legyen Neményinél. Ha egyszer nem késne…

Timi ezután inkább csak magában beszélt, úgyhogy otthagytam.

Egész első órán (francia kultúra, Jacques tartott előadást a Mont Saint Michelről) azon görcsöltem, hogy Virág essen már be!

Csengetéskor elsőként rohantam ki a teremből, Virág a folyosón ácsorgott Doriánnal.

– Sziasztok – köszöntem türelmetlenül.

– Juj, Reni, annyira bealudtam! Akkor keltem, amikor hívtál, tiszta ciki… – nevetgélt Virág, miközben megigazította a pillangós hajcsatját.

– Virág, elhoztad az ajánlót? – kérdeztem erős szívdobogással.

– Mit? – pislogott nagyokat, aztán a szájához kapott. Sajnos ez nagyon rosszat jelentett. A fenébe!

– Virág! – dörzsöltem meg az arcom, ami elég idegbeteg látszatot kelthetett, de hát ez van! Ha nincs cikkem, az nekem is rossz, de Arnoldnak annyi!

– Bocsesz, teljesen kiment a fejemből! Juj – sopánkodott Virág.

Erősen töprengtem, hogy most mitévő legyek, amikor Dorián kérdőn felém fordult.

– Miért Virág írja a cikked?

– Mert jól ismeri a zenéket, és a halloweeni albumajánló igazán neki való – hadartam, de nem is nagyon figyeltem, mert a megoldáson kattogott az agyam. Aztán a következő mondatra mégis felkaptam a fejem, ugyanis Dorián így szólt:

– Jó lenne, ha nem csesznéd le azért, amit egyébként neked kellett volna megcsinálnod!

Olyan hirtelen zökkentem ki a gondolataimból, hogy szinte sokkolt a nyers, durva stílus. Virág nevetgélve legyintett, és arról kezdett beszélni, hogy ez neki nem teher, meg mindig szívesen segít, és amúgy is tényleg ő akarta ajánlani az AFC-albumot halloweenre, meg ilyesmi… Dorián mindeközben elég ellenségesen méregetett.

Nem értettem az egészet. Az idegeim amúgy is kivoltak, és bár igaz, hogy Virágtól ez az egész csak szívesség, de tényleg vállalta, hogy segít. Ráadásul szó sem volt „lecseszésről”, Dorián kicsit túlreagálta.

És egyáltalán miért szólt bele? Válaszolhattam volna, hogy egyébként pedig Virág összes háziját én írom kilencedik óta, és soha nem volt ezzel bajom. De tudtam, hogy ha ezt mondom, az úgy hangzik, mintha ezért cserébe elvárnék dolgokat, így hallgattam, bár őszintén szólva kicsit nehezemre esett. Mert oké, hogy Virág elfelejtette, de erre Dorián még az ő lelkét kezdte el pátyolgatni. Én meg ott álltam ajánló nélkül, rég letelt határidővel, és még le is szidnak! Na jó, no comment!

– Jössz az udvarra? – kérdezte Virág szomorúan.

– Nem, menjetek csak, én gyorsan kigondolom, hogy mit csináljak… – legyintettem, és erőltettem a fejemre egy mosolyt, bár elég nehezen ment. Virág és Dorián elindult a folyosón, én pedig kicsit összeszorult szívvel néztem a két emó után. Nem volt időm agyalni, gyorsan berohantam a terembe. Az ajtóban szinte beleszálltam Arnoldba, aki szintén az udvarra igyekezett.

– Virág nem hozta!

– Értem – bólintott komoran.

– De akkor most mi lesz? Te adtad a haladékot, most meg nincs meg, Timi őrjöngeni fog, téged kiraknak, Kinga pezsgőt bont…

– Reni – nézett rám Arnold nyugodtan. – Ha nincs ajánlód, akkor nincs. Megtörtént.

– De ki fognak tenni! – néztem rá könnyes szemmel. Nem rakhatják ki Arnoldot a suliújságtól azért, mert éppenséggel én elszúrtam. Ő Arnold! A legjobb cikkek írója, a főszerkesztő-

helyettes, aki csak úgy szimplán olyan kifejezéseket használ, mint releváns, adekvát, asszociáció… Egy hülye zeneajánló miatt nem rúghatják ki az újságtól! – Még egy órát kérek, csak a következő szünetig!

– Reni, szerintem hagyd!

– Nem! – vágtam rá határozottan, és bementem a terembe.

Felültem az asztalom tetejére, és idegességemben a combomon doboltam a tenyeremmel.

– Nem vagy egy Bordin… – jegyezte meg Zsolti, összeráncolt szemöldökkel figyelve az ütemre.

– Ki? – néztem rá kérdőn.

– A Faith No More dobosa – magyarázta, és végre sikerült kiszednie a zsömléjét az alufóliából.

– Aha – Hát, most már ezt is tudom. Tovább dobolgattam hol a lábamon, hol a padomon, közben pedig olyan képtelen zenék jutottak eszembe, mint Whitney Houston, George Michael vagy éppen a Pet Shop Boys. Hát, oké, anyu hétvégén ilyen zenéket hallgatott, de csak nem írhatok ajánlót gimiseknek ezekből! Jaj.

– Mi a gond? – nézett rám hirtelen Cortez, amikor leült a padjához.

– Zeneajánló…

– Még mindig nem írtad meg? – csodálkozott. Inkább látszón döbbentnek, mint gúnyosnak.

– Virág ígérte, de elfelejtette.

– Most akkor a te zenéid közül lesz valami az ajánlóban? – röhögött Ricsi. Na, ez már gúny volt.

– Nem hiszem, halloweenre kell.

– Van tipped? – kérdezte Cortez.

– Passz. De valamit összehozok – zártam le, és mivel csengettek, leültem a helyemre.

– Írj filmzenét – tanácsolta, én pedig bólintottam. Ez jó ötlet!

Föcin Farkas tanárnővel továbbhaladtunk az anyaggal, mármint a többiek továbbhaladtak, én egész órán a füzetem alatt lévő jegyzetet firkálgattam. Csengetéskor egy összekapkodott

 Twilight filmzeneajánló lett belőle, olyan közhelyes mondatokkal, mint például „az albumon a sagához méltó dalok kaptak helyet” vagy éppen „a nagyszerű előadók sorát bővíti…” Kész káosz, szemétbe való firka! Amatőr! Ehhez hasonló jelzőkkel illettem magam és a munkám, miközben lerohantam a suliújság termébe.

Éppen akkor zuhantam be, amikor Máday Arnoldot vonta felelősségre.

– Reni, pont jókor – biccentett Timi.

– Elnézést, csak behoztam az ajánlót… – lihegtem az oldalamat fogva. Kicsit rohantam.

– Renáta, elfogadhatatlan ennyi késés! – szidott le azonnal Máday.

– Tudom, és elnézést kérek.

– Arnold, nem adhatsz ennyi haladékot! Főszerkesztő-

helyettesként a legfontosabb, hogy elérd, a határidőket tiszteletben kell tartani!

Arnold unottan bólogatott, miközben Timi átfutotta az ajánlómat.

– Szerencséd – nézett fel, és az arca kicsit megenyhült, még egy apró mosolyt is felfedeztem a szája szélén.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, meghallgattam még egyszer, hogy sokkal, de sokkal jobban figyeljek ezentúl a határidőkre, meg hogy tőlem azért elvárnák, hogy betartsam, meg blablabla.

Tökmindegy, a lényeg, hogy megúsztam. És ami a legfontosabb,

Arnold is. Már csengettek, amikor én még mindig az egyik gépnél ültem és az ajánlókhoz válogattam S. O. S.–ben képeket, aztán Arnolddal együtt átsiettünk az aulán. Benyitottam a nyelvi előadóba, és sűrű elnézést kérve az angoltanártól, a helyemre igyekeztem.

– Kicsaptak titeket? Enyém a főszerkesztő-helyettes pozíció? –

térdelt fel Kinga fél lábbal a székre, és fordult utánunk.

– Sajnálom – ráztam meg a fejem mosolyogva –, de minden maradt, ahogy volt.

– Az meg hogy lehet? Lekésted a határidőt!

– Végül sikerült leadnom – vontam meg a vállam.

– Na, ez azért tényleg több a soknál! Te és Neményi azt hiszitek, hogy mindent szabad? Én kidolgozom a lelkem, hogy minőségi és professzionális munkát adjak le, te meg az utolsó pillanatban összefirkantasz valamit, és ezzel el is van intézve! – háborgott Kinga.

– Hát, végül is igen – ismertem el.

Az egyetértésemmel csak azt akartam, hogy Kinga akadjon le a témáról, de sajna fordítva sült el, ugyanis rám ordított, hogy ő erre egyáltalán nem lenne büszke, és egyébként pedig ultrabénák a cikkeim, nem is érti, hogy mit keresek a suliújságnál, amikor ő profi és… És ekkor Mr. O’Realy tényleg megelégelte, hogy ezzel menjen el az óra első fele, úgyhogy egy laza „Miss Rentai, Miss Szatmary” szólítással a táblához parancsolt minket. A példafel-adatot Kinga egy perc alatt megoldotta, és lenéző mosollyal nyugtázta, hogy én mennyit bénázok. Kapott egy kisötöst, megvárta, hogy a tanár beírja, aztán rántott egy nagyot a copfján, és peckesen a helyére ment. Én még elszórakoztam a táblánál egy darabig, végül egy négyessel ültem le.

Arnold mellettem olvasott, Virág a fejét a padra hajtva aludt, én meg kis hezitálás után hátrafordultam.

– Kösz – néztem Cortezre, aki az ötletével most komolyan kihúzott a bajból.

– Elfogadták? – emelte fel a fejét, egy pillanatra elszakadva a mobilja kijelzőjétől.

– Aha – biccentettem, és a kezében tartott telefonra tévedt a tekintetem. Fejjel lefelé is tisztán láttam. A háttérkép Viki volt.

Cortez észrevette, hogy nézem, ezért a kezével óvatosan eltakarta.

A mozdulat ösztönös volt, nem feltétlenül szándékos, de nekem ennyi bőven elég volt. A jókedvem elszállt, és komótosan visszafordultam. A padomhoz, az életemhez, a gondolataimhoz…

Mert bár nagyon-nagyon örültem, hogy Cortez újabban rendes velem, a leglényegesebb dolgokon ez mit sem változtatott. Ettől még van egy gyönyörű, menő, végtelenül kúl barátnője, aki ezentúl nemcsak a tudatomban mosolyog vidáman, hanem Cortez mobiljának a kijelzőjéről is. Óriási.

Ebédszünetben Virággal és Arnolddal az udvarra mentünk (vittük a büfében vásárolt minyonokat és baracklevet is), és elfoglaltuk a szokásos helyünket. A nap szépen sütött, úgyhogy csak a hátamra terítettem a farmerdzsekimet, és a csoportokban ácsorgó diákokat figyeltem.

– Sziasztok – jött oda hozzánk Karcsi, pár pillanatig tanácstalanul ácsorgott, végül szorított magának egy kis helyet a pad szélén, és félig leült.

A sulirádióból egy Blur-dal szólt (azt hiszem, a Song2),  ezt próbálták túlüvölteni a beszélgető diákok. Dorián egy dobozos üdítővel érkezett az udvarra, de ahelyett, hogy odajött volna hozzánk, intett Virágnak, és magához hívta.

– Nem baj, ha? – tápászkodott fel Virág, és tanácstalanul nézett rám.

– Menj csak – bólintottam.

– Oksi.

A napszemüvegem mögül néztem utána, és kicsit furán éreztem magam. Persze érthető, hogy totál szerelmes és emiatt minden percét Doriánnal akarja tölteni, de eddig még nem nagyon volt olyan, hogy Virág nélkül töltöm az ebédszünetet. Csendben nézelődtem, Arnold és Karcsi a két oldalamon olvasott átszellemülten, Kinga az a-s lányokkal alkotott csoportot tőlünk jobbra. Hangosan beszélgettek és lesújtó pillantással illették a többi diákot. Mint egy csapat éhes hiéna, prédára várva. Az árkádok alatt Cortezék négyese, pár idősebb diákkal. Időnként fel-felröhögtek, ráadásul Zsolti a dal refrénjére hangosan whoo-whoo-zott is, ami igazán elnyerte a kilencedikesek tetszését, sugdolózva néztek a menő osztálytársaim felé. A következő pillanatban felkaptam a fejem, mert a suli egyik ablakából kirepült egy tolltartó, és hangos puffanással esett le a földre. Mindenki egy emberként nézett oda. Az ablakban egy pillanatra láttam Robi fejét, de aztán el is tűnt. Jól tette. Ugyanis infóra Tölgyessyn kívül Máday is megérkezett a terembe. Jaj.

– Tisztelt 10/b! – nézett végig rajtunk dühösen. – Ebédszünetben egy fém tolltartó repült ki a 12-es terem ablakából. A dobáló idejön.

Most!

Természetesen senki nem ment ki, úgyhogy Máday feje kezdett vörösödni.

– Értem. Hát nekem így is jó. És mit szólnátok egy tanulószobához délutánonként, egészen addig, amíg valaki nem vállalja a felelősséget?

Na, ez már tényleg kiváltott némi reakciót. Sorban érkeztek a felháborodott bekiabálások, mint pl. edzésem van (Kinga), próbálnunk kell (Dave mint menedzser az egész banda nevében), tanulnom kell, és jön a különtanár (Gábor), megrohad a farmomon a négyórás eper (Virág), abszolúte nincs joga az iskolának tanítási időn túl kényszeríteni a tanulókat a maradásra, sőt, bizonyos értelemben ez kimeríti a túszejtés fogalmát. (Arnold. Erre sokan pislogva nézték, de végül ráhagyták, mondván, hátha bejön.) Máday karba tett kézzel bólogatott.

– Nos. Mivel ilyen elfoglalt osztályról van szó, javasolnám, hogy a következő szünetben jelentkezzen a tolltartódobáló. Máskülönben találkozunk utolsó óra végén – csapta össze a tenyerét, és kiment a teremből.

Mivel Tölgyessy a legjobb fej tanár, természetesen azonnal átlátta, hogy itt igen sok megbeszélnivaló akad, így közölte, hogy ad tíz percet a helyzet tisztázására. És mi ki is használtuk.

– Idióták! – pattant fel Kinga vörös fejjel. Robi és Andris behúzott nyakkal ült. – Mi a fenének kellett kidobni a tolltartót?

– Véletlen volt! – vágta rá Robi, de nem túl meggyőzően.

– Hogy történt? – kérdeztem, mert azért, ha falazni kell, legalább tudjam a teljes igazságot.

– Robi volt – szólt automatikusan Andris. És meg sem lepődtem azon, hogy vele egy időben Andris épp Robira kente. Ezek tényleg nem normálisak.

A sztori kicsit homályosra sikerült, de a lényeg valami olyasmi, hogy léggitároztak a teremben (nem, senki nem merte megkérdezni, hogy miért), és egyiküket elkapta a hév, és a képzeletbeli színpadon mindent összezúzott, végezetül pedig lerúgta a tolltartót az asztalról.

Ami kirepült a nyitott ablakon.

– Lerúgtad a tolltartót? – nézett Cortez totál hitetlenül. Azt hiszem, ő sem nagyon tudta vizuálisan elképzelni, hogy mi történt.

– Ja. Metál volt – röhögött Andris.

Hát, ezután Cortezék baromi jól szórakoztak a történteken, így arra jutottak, hogy ezért a poénért bevállalják a tanulószobát, szerintük simán megérte.

– Örök hála – sóhajtotta Robi.

– Nem, nem és nem! – üvöltötte Kinga, aki a legrosszabbtól tartott. Vagyis hogy ha Cortezék hallgatnak, akkor mindenki. Ami egyenlő azzal, hogy suli után maradunk. Juj. – Térjetek már észhez!

– rikácsolta. – A következő szünetben megyek az igazgatóhelyettes asszonyhoz, és elmondom, mi történt.

– Kinga, ne legyél spicli – szólt rá Zsolti, mire mindenki felé ferdült.

– Spicli? Spiclinek nevezel, mert éppen programom van délutánra? Mert a hülyeségetek miatt nem akarok itt ragadni? Mert nem fogok más őrült viselkedése miatt itt rostokolni edzés helyett???

– A spicli az spicli. Tökmindegy, mit mondasz – rázta a fejét Zsolti. Kinga tanácstalanul nézett körbe.

– Ki tart velem? Kinek fontos a szabad délután?

Annyira kínos csend következett, hogy szinte hallottam a saját lélegzésem. Nem mertem ránézni, inkább az ujjaimat morzsoltam és azt bámultam.

– Renáta? – kérdezte, én pedig zavartan felnéztem. A fenébe.

Kinga tőlem várja, hogy kiállják mellette.

– Én… – dadogtam. – Én csak akkor, ha mindenki – közöltem végül.

– Elképesztően jellemtelen vagy, remélem, tudod! – fújtatott Kinga, én meg nyitottam a szám, de mégsem szólaltam meg. Totál kiakadtam rajta. Először is, mindenki hallgat, akkor miért én egyedül vagyok jellemtelen? Másrészt meg nehéz ilyen helyzetben dönteni.

Mert oké, képtelenül gyerekes és meggondolatlan volt a tolltartó sztori, de elárulni őket, az nagyon durva lenne. Viszont Kinga érvelése is jogos, mert hát más hülyesége miatt miért szívnánk mindannyian? Hjajj.

Úgy éreztem, ki kéne állnom Kinga mellett. De nem voltam benne biztos, hogy az a helyes. Ha Andris és Robi lebukik, azért oltári nagy letolás, intő és még ki tudja, mi vár rájuk. Ha hallgatunk, egy ideig tanulószoba, aztán csitul a sztori. Kinga a terem közepén állt, dühös arcán megvetés tükröződött, miközben kidagadtak az erek a halántékán. Szinte robbant. Andris és Robi csendben ült a helyén, mindkettő maga elé bámult, és bár irtóra „kemény rockerek”, látszott rajtuk, hogy nagyon félnek Mádaytól és a rájuk váró ítélettől.

– Jó – bólintott Kinga mérgesen. – Elmentek a fenébe! – tárta szét a karját tehetetlenül, és levágódott a számítógéphez. Óra végéig meg sem mozdult, csak a monitort figyelte.

A csengetés szinte megváltásként érkezett, annyira nyomott volt az egész óra, hogy elképesztő, ráadásul mindenki fejében kavarogtak a gondolatok. Kinga felpattant a helyéről, szó nélkül kiment a teremből, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Most végünk – suttogta Andris rémülten.

– Nem – ráztam meg a fejem. Biztos voltam benne, hogy Kinga nem árulja el őket.

És igazam lett. Máday nem jött a szünetben, legközelebb az utolsó óra után (biosz, Zsolti felelt a baktériumokból, lesúgtam neki, kettest kapott) jött fel hozzánk az igazgatóhelyettes. Nem volt vidám. Mi sem.

– Rendben, akkor tehát el lehet kezdeni a házi feladatok megoldását, csak nyugodtan, van időnk…

Jacques jelentkezett, és megkérdezte, hogy mi lesz a szakkörökkel. Máday gúnyosan vigyorgott. Ez sosem jelent jót.

– A szaktanárok értesültek arról, hogy a probléma megoldásáig nélkülözni kényszerülnek néhány diákot. Most pedig kezdhetitek a munkát, mert mielőtt elmentek, ellenőrzöm.

Ezzel Máday otthagyott minket a teremben. A folyosó egyre csendesebb lett, végül teljesen kihalt. Mindenki hazament. Mi, tizenketten azonban maradtunk.

– Kinga – suttogtam, de mivel úgy tett, mintha nem hallaná, megismételtem, kicsit hangosabban.

– Mi az? – fordult felém. Ha a tekintetével ölni tudna… Akkor jaj nekem.

– Menj! – bólintottam.

– Mi van?

– Siess, lekésed az edzést.

– Mégis hogy mehetnék el? Máday visszajön…

– Majd megmondjuk, hogy… – kerestem a szavakat, de rögtönzésből nem vagyok túl jó.

– Megmondjuk, hogy anyukád jött érted – vágta rá Dave. Kinga hezitált kicsit, aztán bólintott. Egy pillanat alatt felpattant, összerámolta a cuccait és köszönés nélkül kiviharzott a teremből.

Körülbelül egy perc telt el, amikor újra kinyílt az ajtó. Én azonnal eldugtam a Csillagpor t,   Ricsi a zsebébe rejtette a zenelejátszóját,

Virág a pad alá rakta Dave mobilját (amin addig farmozott), Jacques összegyűrte a keresztrejtvényét, szóval mindenki kapkodva befejezte, amivel addig lekötötte magát. Legnagyobb meglepetésünkre Kinga jött vissza.

– Mi az? – néztem rá kérdőn.

– Ma kedd van – szólt unottan. – Nincs is edzésem. Összesen három összegyűrt alufólia labda repült felé, és kapott egy diszkrét kiröhögést is.

– Na és? Miért nem léptél le? – csodálkozott Zsolti. Kinga vágott egy gúnyos grimaszt

– Mi közöd hozzá? És különben is, kész vagy már a matekkal???

– Hagyjál már!

– Kezdj neki!

– Szállj már le rólam!

Ők így jól elvoltak, miközben mindenki előszedte az unaloműző zenelejátszót, telefont, PSP-t meg ilyeneket. Andris és Robi csendben ültek a helyükön, egyikük sem csinált semmit, csak a padot bámulták. Azt hiszem, komoly lelki teher lehetett nekik, hogy miattuk ilyen helyzet alakult ki, de azért ez az ön-marcangolás már több volt mint egészséges.

– Hé! – szólt rájuk Cortez, mire mindketten bágyadt arccal néztek fel. – Az oké, hogy itt szívunk délután. De miért nem csináltok valami hangulatot? Tévé? Film? Zene? Most üljünk itt csendben?

Ez őrülten jó fej dolog volt Corteztől, a két kocka rögtön feldobódott. Végre megértették, hogy nem neheztelünk rájuk, sőt.

Valamilyen szinten jó poén volt a tanulószoba. Mondjuk, én tényleg megcsináltam a házikat, de a többiek például kábeltévét néztek. J

Máday ötkor jött fel, szúrópróbaszerűen ellenőrzött pár füzetet, aztán utunkra engedett. Mielőtt eljöttünk, újra megkérdezte, hogy nincs-e valami mondanivalónk. Nem volt.

Suliújság: 5/5 – elfogadták a cikkem. Huh. J

Dorián: 5/2 – nem tudom, a mai beszólása kicsit furán jött ki.

Tanulószoba: 5/4 – nem volt vészes, ráadásul kiderült, az osztályközösség igen jó.

Sims: 5/3 – totál elhanyagoltam a játékot, este benéztem félórára, de ez az idő semmire sem elég. L

Virág: 5/4 – este kivittük megsétáltatni Doriánt (mármint a kutyát), és közben elég sokat beszélgettünk. Illetve leginkább ő áradozott Doriánról (az emberről, nem a kutyáról), hogy milyen menő meg hogy mennyire szép a haja. Nem is tudom. Mindegy,

Virág lelkes.

Honfoglaló: 5/3 – Arnold elvert. Nagyon. J

Szeptember 30., szerda

Reggel észrevettem, hogy megint gyűlnek a pattanások a fejemen, úgyhogy kisebb hisztin estem túl. Anyu még otthon volt, és megpróbálta kamaszkezelő könyvből kilesni, hogy ilyenkor mi a teendő.

– Iskola után elmegyünk és veszünk egy új krémet – mondta. –

Láttam a reklámban, hogy a kislánynak estére el is tűnt, kipróbálhatnánk azt a fajtát.

– A reklámban lévő lány legalább húszéves, és sosem volt ilyenje!

– mutattam a homlokomon lévő dudorra.

– Minden kamasz pattanásos!

– Láttam olyat, aki nem – vágtam rá, és eszembe jutott Viki arcbőre. Na, neki természetesen tök jó bőrtípusa van, miért is ne lenne? L – Egyébként suli után tanulószoba van, úgyhogy mindegy.

– Ó, igen, hogyne. A kis barátaid komiszsága miatt – kuncogott anyu. Akartam mondani, hogy a 21. században nem használjuk nagyon a „komisz” jelzőt, de mivel annyira jól szórakozott rajta, így inkább nem szóltam.

Virág a kapuban várakozott, szemébe fésült haja alól bánatosan nézett ki, így gondoltam, valami gáz van.

– Szétmegy a fejem – kezdte.

– Megint? – néztem rá furán, mert az utóbbi időben rengeteget panaszkodott fejfájásra.

– Ühüm, így keltem. Anyu délután visz is dokihoz.

– Szerintem ez jó ötlet. Nem árt kivizsgálni – bólintottam.

– Virág, Reni! – szólt ránk élesen Máday, amint beléptünk az aulába. Mindketten megtorpantunk. – Mondanivaló? – húzta össze a szemöldökét az ig. helyettes.

– Semmi – ráztuk meg a fejünket. – Ja, de! – indult el Virág, és a zsebében kutakodott. Végül előrántott egy minire összehajtott papírlapot, amit Máday egy csomó ideig bontogatott ki.

– Délután orvoshoz kell mennem, ezt anya írta, kikérő… – Na persze! Remélem, tudod, hogy mindjárt felhívom édesanyádat, és jaj neked, ha ez nem igaz!

– De igaz! Most is fáj a fejem. Itt! – mutatta meg Virág pontosan, hogy hol fáj a feje. Máday, mivel nem orvos, csak a fejét csóválta.

– Érdekes, mennyi szülői kikérő került elő mára a 10/b-ből.

Edzés, orvos, hegedűverseny…

– Hegedűverseny? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen. Nagy Zsolt hegedül, nem?

– De! Igazi virtuóz – bólogattam, és alig tudtam visszatartani a nevetést. Ki talál ki ekkora hülyeséget? J

Aztán hamar kiderült, hogy sokan. Összesen öten maradtunk a tanulószobán, úgy tűnt, a szerda délután sokaknak fontos. A zenész négyest kikérték a szülők, elképesztő indokokkal. (Dave például állítólag japán nyelvtanfolyamra sietett. Tiszta hülye. J) Virág tényleg dokihoz ment, Kinga edzésre, Gábor pedig állatorvoshoz (elmondása szerint Dopi, a kutyája lenyelt valamit???). Úgyhogy a nap végén csak Andris, Robi (ők vezekelnek), Jacques (ő élvezi a tanulószobát), Arnold és én maradtunk. Mondjuk, a leckéket megcsináltuk negyedóra alatt, úgyhogy ötig scrabble-öztünk.

Hazaérve elég fáradt voltam, kimerített a duplamatek, amin Gazdag könyörtelenül feladatokat oldatott meg velünk a táblánál, meg a tanulószoba is elég uncsi volt a többiek nélkül, úgyhogy eldöntöttem, nem megyek fel a netre, hanem vacsoráig olvasok. A  Csillagpor ral   a kezemben lehuppantam a babzsák fotelembe, de alig két oldalt olvastam, amikor valahol a táskám mélyén felcsendült az AFC-től a Bárhogy szeretnéd.  Virág mindig átállítja a csengőhangom, és így sosem tudom, hogy mire csörög, de a kijelzőn megjelent a „felfelé nézek emósan, a szám elé tartott kezemmel” képe, úgyhogy azonnal felvettem.

– Reni!!! – kiáltotta olyan szomorúan, hogy egy pillanatra meghűlt bennem a vér. – Megtörtént, amitől a legjobban rettegtem! – mondta, én pedig összeráncoltam a szemöldököm.

– Pete Wentz a városban volt, és nem tudtál róla, mert nem volt elérhető a Twitter? – kérdeztem, mert azt hiszem, ez Virág legnagyobb félelme.

– Nem, nem ez, a másik – szipogta.

– Ó! – gondolkoztam. – Neee! Találkoztál végre AFC Tomival, és nem adott autogramot?

– Nem, nem – vágott közbe.

– Hát, izé. Akkor nem tudom – szóltam furán. Virágnak ezek a félelmei, nem tippeltem tovább.

– Szemüveges let-tem, brühü! – zokogta, én meg ösztönösen a szám elé kaptam a kezem.

– Nee!

– De igen! Utálom! Fúúúúj! Most hogy nézek ki? Vááááá!

Oké, úgy tűnt, Virágnak szüksége van rám, úgyhogy letettem a telefont és lerohantam.

– Reni, félóra, és kész a vacsi.

– Ööö – néztem anyura, aki valamit kavargatott. Káposztának tűnt. Talán dinsztelte. – Krízishelyzet, át kell mennem Virághoz.

– Jaj, ugye nincs semmi baj? – nézett rám riadtan.

– Hát. Nincs, de Virág világában ez elég nagy katasztrófa.

Szemüveges lett.

– De bájos! – mosolygott anyu. Hát, nem tudom. Azért szerintem ennél kicsit többről van szó. Mindegy, átrohantam.

Virág anyukája azonnal ajtót nyitott, szerintem ott állt, és várt.

– Hogy van? – érdeklődtem.

– Már szétdobálta a párnáit, ötször becsapta az ajtaját, és letépett két plakátot a faláról – sorolta. Juj.

Virág tényleg rémes állapotban volt, amikor bementem a szobájába, éppen egy párnába temette a fejét és folyamatosan hisztizett.

– Virág? – kérdeztem elég bátortalanul.

– Jaj, Reni – ült fel és szomorúan nézett rám. – Ez szörnyűűűű – mondta nagyon durcásan, és az asztala felé bökött. Ott volt a tettes.

Óvatosan felemeltem a fekete keretes szemüveget, amin apró strasszkövek voltak, és néztem egy darabig.

– Na, mutasd – nyújtottam felé.

– Nem! Nem hordom!

– Csak próbáld fel?

– Nem!

Körülbelül tíz perc múlva Virág mégis felvette, és egyáltalán nem állt rosszul neki. Sőt, tulajdonképpen egy pillanat alatt megszoktam.

– Csak azért mondod, hogy ne sírjak – szipogta.

– Nem, tényleg nem!

– A szemüvegesek bénák, nyomik, csúnyák… Most hogy nézek ki?

– Virág, ez csak egy szemüveg. Szerintem klassz és illik hozzád, és egyébként is! A szemüvegesek nem nyomik! – magyaráztam. Jó, persze általánosban volt egy szemüveges osztálytársam, akit pápaszemnek, hemüvegnek, majd később Harry Potternek csúfoltak, de azért gimiben ez már csak nem fordul elő… Vagy nem tudom.

Igaz, hogy Karcsit is így nevezik egyesek.

– Mondj egy menő szemüveges embert! – duzzogott tovább.

– John Lennon – vágtam rá habozás nélkül. Virág fintorgott, úgyhogy ezek szerint egy menőbbet várt. Na, de ki menőbb John Lennonnál? Majd megkérdezem a nyugdíjas klubban, ahová az ízlésemmel simán bekerülnék. – Ööö, van az a tag abban az együttesben… – próbálkoztam. Sajna nem jutott eszembe több, így Virág nem igazán tudta, hogy kire gondolok, de mindegy.

Nagyjából sikerült lenyugtatnom Virágot, olyanokat mondtam, mint pl. legyen büszke a szemüvegére, mert jól áll neki. Meg hogy tökre intellektuel benne. Ezt nem tudta, mit jelent, de azt mondta, tök jól hangzik. J Meg még azt is mondtam neki, hogy jól elrontotta a szemét a hajával, úgyhogy ne nagyon fésülje úgy, nehogy tovább romoljon. Aztán a neten kerestem hírességeket szemüvegben, és mivel nagyon-nagyon sokat találtam, Virág végül megbarátkozott a dologgal. Viszont közölte, hogy Dorián előtt nem hajlandó viselni.

Tanulószoba: 5/3 – semmi extra.

Virág szemüvege: 5/4 – nekem tökre tetszik, remélem, azért hordani fogja.

 Csillagpor:  5/5 – én vagyok Yvaine, Cortez pedig Tristan! J

MySpace: 5/1 – felkerült Cortezék oldalára egy csomó új kép a próbákról. Asszem, nagyon nem kedvelem Vikit. L

Holnap rajz: 5/1 – no comment.

Október 1., csütörtök

Sikerült reggel úgy ébrednem, hogy semmi nem tetszett magamon. Napozás hiányában az arcomon megjelentek a mitesszerek és barátaik, a hajam kezd sötétedni, kopik a szép nyári színem, Ráadásul a kedvenc csíkos pólóm teljesen elnyűtt, már fel sem unkám venni. Ezek miatt a dolgok miatt indultunk kicsit késve, mert szegény apu próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel.

Dühösen mentem ki a kapun, Virág dühösen várakozott.

– Utálom a szemüvegem! – morogta köszönés nélkül.

– Utálom ezt a pólót! – rángattam magamon a nem igazán kedvelt darabot.

– Gyerekek, olyan szép nap van, ne dühöngjetek! – mosolygott apu. Válaszul két mérges kamaszpillantást kapott, úgyhogy inkább csendben elvitt minket suliba.

Amikor kiszálltunk, ösztönösen vissza is akartam fordulni, de Virág elkapta a karom. Jaj, ne! Az épület előtt Cortezék társaságában Viki ácsorgott. Már messziről kiszúrtam, természetesen senkivel nem lehet összekeverni.

– Mit keres itt reggel? – sziszegtem.

– Fogalmam sincs – rázta a fejét tanácstalanul Virág, miközben elrakta a szemüvegét.

Bátortalanul indultam feléjük, folyamatosan a szám szélét rágva, és közben azon dühöngtem, hogy miért ezt a béna ruhát vettem fel, és miért nincs kiengedve a hajam, és miért… Egyáltalán miért volt ott?

– Sziasztok – köszöntem halkan, és már el is akartam menni mellettük, de pechemre Ricsi megállított. – Ren, a kémiaházi…

– Persze – bólintottam, és kelletlenül megálltam. Kihalásztam a táskámból a füzetem, és sietősen a kezébe nyomtam. Sajnos addigra a többiek is feleszméltek, és ők is elkérték.

Viki Cortez mellett állt és szórakozottan figyelte a jelenetet. Már reggel fél nyolckor úgy nézett ki, mint Avril Lavigne egy IM-

címlapon. Óriási, az önbecsülésemet meg majd megkeresem. Ennél szomorúbban nem is indulhatott volna a napom, néha megölelte Cortezt, összeröhögött Zsoltival, lökdösték egymást Ricsivel…

Nincs mese, ő a menő fiú barátnője, az irigység tárgya, a jó fej, haverkodós lány. Vááá.

– Majd adjátok vissza óra előtt – mondtam a füzetemre mutatva.

– Jó, kösz – mosolygott Ricsi.

– Gratulálok, Renáta, sikerült teljesen semmitmondó ajánlót írnod – lépett hozzánk hirtelen Kinga.

A gyomrom amúgy is a torkomban volt, Kinga érkezése, ha lehet, még tovább fokozta a dolgokat. Megjelent az októberi szám. Jaj.

– Mutasd – vettem ki a kezéből türelmetlenül, és odalapoztam a rovatomhoz.

A Szent Johanna havi magazinja egy iszonyatosan nívós kiadvány, ezért is rémültem meg Kinga beszólásától. A halloweeni dupla oldalam ránézésre jó lett, a twilightos képek, a színek meg a stílus passzolt. Az írás már nem nyűgözött le. A könyvajánlómról üvöltött, hogy sokat foglalkoztam vele, és még a filmajánló is elment, viszont a zene… Na, az pont úgy hatott, mintha egy negyvenöt perces föciórán firkantottam volna. No comment.

– Muti – kérte el Virág. Hunyorogva elolvasta, és kicsit elhúzta a száját a végén. Na igen, ez van.

– Nos, kétségtelen, hogy az egész októberi számot a riportom menti meg – fonta össze a karját Kinga. Ellapoztam, és belenéztem a cikkbe. A jobb felső sarokban a gondnok képe volt.

– Te meginterjúvoltad a gondnokot? – csodálkoztam.

– Igen, a tetőre felrúgott focilabdákról kérdeztem… – szólt felszegett állal.

– Aztaa – tapsolt kettőt Zsolti. – Ez annyira baromira érdekes!

– Ha tudnál olvasni, akkor talán reagálnék, de így felesleges – vágott vissza Kinga.

Ők ketten rögtön vitába szálltak, Zsolti cukkolta Kingát, aki különféle sértéseket vágott a fejéhez. Szóval csak a szokásos reggeli dolog. Annyi különbséggel, hogy a társaságunkban ott állt plusz egy fő (később kiderült, Vikinek nem volt első órája, ezért volt itt), aki láthatólag tényleg senkit nem zavart. Csak engem. De nagyon.

Hamarosan Dave is megérkezett, ő azt kezdte ecsetelni, hogy néhány lány rajongója (mind Zsolti, álnéven) írt neki e-maileket, és alig tudott időt szakítani a válaszra… J Na, persze. Még álldogáltunk a suli előtt, egészen addig, amíg Ricsi le nem ugrott a deszkájával a lépcsőről, aminek következtében Máday kirontott az épületből.

– Pósa, ne mondjam még egyszer, hogy az épület megrongálása komoly…

– Elnézést – emelte fel a kezét Ricsi védekezően.

– Mellesleg. Beszéltem néhány szülővel, és a mai naptól senkit nem engedek el a tanulószobáról!

– De nekem edzésem van! – hüledezett Kinga.

– Köszönd az osztálytársaidnak! – sziszegte Máday, de közben Cortezék alig bírták visszatartani a nevetést.

– Nekem muszáj edzésre mennem! – közölte Kinga.

– Akkor már csak egy lehetőség maradt. Kérem a tolltartódobáló nevét! Felmayer, neked azt is elnézem, ha japánul vallod be! – szúrta oda Máday cinikusan. Kész, a fiúkból kitört a nevetés. Egyébként gondolni lehetett, hogy Dave kikérője sántít, mint ahogy Zsoltié is. –

Na, nyomás befelé – tapsolt kettőt az ig. helyettes, és végignézett rajtunk. Vikin elidőzött a tekintete, látszott, nem igazán tudja hova rakni. – Kisasszony, megkérdezhetem, hogy pontosan mit keres itt? – húzta fel a szemöldökét, és nem titkolt ellenszenvvel méregette a lányt. Vikiben minden megvan, amitől Máday kiborul. Erős, füstös smink, orrpiercing, tövig vágott, feketére festett körmök, bőven térd fölé érő kockás szoknya, durván szőkített haj, pink tincsekkel. Első látásra nem szívlelte.

– Semmit, már megyek is – válaszolta Viki pimasz mosollyal az arcán, aztán gyorsan elköszönt a fiúktól. Cortez szájára sietve nyomott egy puszit, amitől legalább két embernek meghűlt az ereiben a vér. Sose gondoltam volna, hogy Mádayval egyszer közösen akadunk ki. De ez is eljött.

– Antai-Kelemen, örülnék, ha az iskolára koncentrálnál… – nézett az ig. helyettes Viki után, aki a buszmegálló felé igyekezett.

– Hogyne – bólintott Cortez röhögve, és a többiekkel besietett a portára.

Csengetésre zuhantunk a terembe, úgyhogy nem volt időm lelkiekben felkészülni Vladárra. Eleve kiakasztott a reggelem, aztán Viki, a suliújság… Már csak egy jó kis rajzóra hiányzott. No comment.

– A mai órán párban dolgozunk – kezdte Vladár, amint belépett.

Kétségbeesetten néztem Ricsi felé, aki kábé ugyanígy nézett vissza rám. Ez ránk nézve mindig borzasztó hír. – A feladatot ismertetem, miután Rentai megtisztel, és nem a hátát kell néznem – mondta élesen, én pedig azonnal visszafordultam, elnézést motyogva. –

Ugyan, megszoktam – legyintett a tanár tettetett sértettséggel, a többiek meg mind nevettek. – Tehát a feladat…

A feladat természetesen mindenkinek tökre tetszett, már megint én pislogtam értetlenül. A jövő hét a Szent Johannában zenei hét lesz, ehhez kapcsolódott a feladat. Egy A3-as kartonra rajzolni, írni, ragasztani zenével kapcsolatos dolgokat. Na most a mi esetünkben ez azért volt nagyszerű, mert Ricsivel ég és föld a zenei ízlésünk, úgyhogy elég nehezen jutottunk közös nevezőre. Mondjuk, ez Cortez és Virág esetében is problémás volt. Természetesen Vladár a rajzórát rögtön meg is duplázta, a művtöri most már zsinórban elmarad, úgyhogy a feladat duplaórán zajlott. Aminek következtében a szünetünknek is lőttek, ugyanis mindenki rohant nyomtatni az infóterembe.

Második órára már nagyjából kezdett összeállni a munkánk, bár nem értettem, hogy egy raszta hajú, szoknyás férfi mit keres a kartonunk közepén.

– Ez Jon Davis – magyarázta Ricsi, sokadszorra.

– Értem, de nem illik a képbe – mondtam, sokadszorra. Vladár csendben mászkált az asztalok között, és hümmögött, meg bólogatott, meg hátrahőkölt. Utóbbit a mi munkánk láttán, természetesen.

Nem is volt kérdés, Kinga szedte össze az alkotásokat. Elégedett fejjel járt körbe, és ledobta a tanári asztalra a vaskos köteget.

– Nézzük – mosolygott Vladár. Egy ideig.

A munkák szuperül sikerültek. Tényleg, tök ötletesek, szépek, jó volt rájuk nézni. Cortez és Virág egy Fall Out Boy-tablót készített (Virág kihisztizte). Megrajzolták a bandát a színpadon, a közönség első sorait, a rajz köré pedig élő felvételeken készült képeket ragasztottak. Csillagos-trillagos-brillagos ötös lett. Nem is kérdés,

Vladár el volt ájulva. Andris és Jacques egy Metallica tablót készített, szegény Jacques-nak nem volt sok beleszólása, viszont ők dalszövegeket és kottákat ragasztottak rá, így elég művészi lett. Ötöst kaptak. Dave és Robi egész kartonján nyomtatott képek szerepeltek, amik mozaikként illettek össze, végül a sok kis darabból összeállt egy hatalmas AC/DC-kép. A kreativitásukért Vladár ötöst adott.

Zsolti és Arnold munkájáról üvöltött, hogy Arnold egyedül csinálta, és nemcsak azért, mert Zsolti egész órán evett, hanem mert a kartonon csak Beatles szerepelt. Középen Yellow Submarine  rajz, körülötte az együttes összes albumának borítója, vegyítve néhány fotóval, legalul pedig a Let it Be  egyik sora, különböző betűtípusokkal. Vladár szerint Virágokéval holtversenyben a legjobb munka. Zsolti büszkén reagált a hírre, pedig, mondjuk, neki tényleg nem volt köze hozzá. J Kinga és Gábor tablóján érezhető volt, hogy Kinga „kicsit” elnyomta Gábort, szegény, semmit nem szólhatott,

Kinga egyedül csinálta meg. A karton tetején nagy betűkkel a Single  Ladies  felirat volt olvasható, majd alatta nyomtatott képekkel a Beyonce-videoklip táncjelenetei, lépésről lépésre. Az ötlet mindenképp klassz, úgyhogy természetesen ötöst kaptak. Vladár őszinte büszkeséggel, óvatosan félretette, aztán a láng, ami a szemében égett, egy pillanat alatt kihunyt. Aha, mi jöttünk.

– Rentai és Pósa – nézett ránk komoran. – Ez mi a bánat?

És ekkor megfordította a kartont, hogy az egész osztály láthassa.

Éljen a megaláztatás. Persze mindenki felröhögött, és tulajdonképpen nekem is kedvem lett volna nevetni, csak túlságosan féltem az egyestől. Nos, a munkánk a többieké után úgy festett, mintha valami rossz vicc lenne. Káosz, kapkodás és túlzsúfoltság jellemezte, ráadásul üvöltött róla, hogy nem tudtunk megegyezni, így a karton közepén ott áll (üvölt) a Korn énekese, körülötte maszkos tagok (Slipknot) és raszta társaság (RATM). Sötétkék filccel firkált dalszövegek, aztán néhány kis kép erejéig Oasis és Beatles, de mivel Ricsi ezeken könyökölt, miközben színezett, ezért néhány kép beszakadt, celluxszal kellett visszaerősíteni. Akárhogy néztem, rémes volt az egész.

– Tanár úr – lóbálta meg a kezét Ricsi, én meg közben kiszedtem az egyik raszta tincséből egy ragasztócsíkot. Vladár unottan szólította fel. – Az a helyzet, hogy a kartonunk direkt ilyen, így terveztük.

Mer’ így olyan művészi, meg minden.

– Nos – bólintott Vladár. – Igen, nyilván. Ez pedig egy művészi jegy rá.

A szívem a torkomban dobogott, és frászt kaptam, valósággal szuggeráltam a naplót.

– Elégséges, de a legnagyobb jóindulattal – közölte.

– Igeeeen! – pattant fel Ricsi, enyhén önkívületi állapotban.

– Gratulálok, gratulálok! – lépett oda hozzánk Dave, és kezet fogott mindkettőnkkel.

– Nem zavar, hogy tart az óra? – kiáltott rá Vladár döbbenten.

Nem, egyébként nem zavart minket. Totál feldobódtunk a jegytől.

Elképesztő, hogy kettes lett rajzból valami, amiben én is benne voltam. Hűű J

Második óra irodalom volt, továbbmentünk az anyaggal. Kardos a táblára írt, Virág pedig hunyorogva meredt előre. Pisszegtem neki, és mutattam, hogy vegye fel a szemüveget. Csak a fejét rázta.

– Nem látja senki – suttogtam, jelezve, hogy az osztály nagy része mögöttünk ül. Virág kihalászta a táskájából a pink tokot, és komótosan felvette a szemüvegét. Rögtön abbahagyta a hunyorgást, és végre gond nélkül látta a táblát.

– Virág, kérlek, elemezd ezt a verset – szólt Kardos.

Virág bólintott és tovább üldögélt. A tanár felvont szemöldökkel nézte, aztán kezdett fogyni a türelme.

– Most? – kérdezte Virág egy idő után.

– Persze hogy most! – kiáltotta Kardos hirtelen, amitől a fél osztály összerezzent.

– Juj, megyek – mászott ki a padból, és kibotorkált a táblához.

– Jé, emó hemüveges! – fedezte fel Zsolti, mire mindenki észrevette. Szegény Virág zavartan ácsorgott egyik lábáról a másikra, és látszott rajta, hogy rém kellemetlenül érzi magát.

– Úgy utálom – szomorkodott Virág.

– Nem gáz, olyan, mintha eddig is hordtad volna – gondolkozott Ricsi.

– Ugye? Szerintem is – fordultam felé bólogatva.

Igazából teljesen jól elbeszélgettünk Virág szemüvegéről, egészen addig, amíg Kardos össze nem csapta a tenyerét és egy határozott „Elég legyen” kiáltással el nem hallgattatott minket.

– Virág, valóban csodaszép a szemüveged, jól is áll, de tudod, mi lenne igazán nagyszerű? – kérdezte Kardos erőltetetten kedves hangsúllyal.

– Más színben esetleg? – kérdezett vissza Virág, még mindig a szemüvegén agyalva. Kardos két ujjával megmasszírozta az orrnyergét, és csak a fejét rázta.

– Vagy ha például ELEMEZNÉD A VERSET!!! – üvöltötte,

Virág pedig ösztönösen hátrált egy lépést.

– Juj, elnézést, máris – bólintott, aztán mégis megakadt. – Melyik verset?

Én lehunytam a szemem, és csak reméltem, hogy megússza.

Nem úszta meg. Kardos feje megremegett, bevágta az egyest, és óra végéig olvastatta velünk a szöveggyűjteményt, ráadásul holnapra beígért egy dogát is. Óriási.

Szünetben persze mindenki Virágot okolta, szegény meg csak a szemébe fésülte a haját és teljesen befordult. Fel akartam vidítani, vettem is neki a büfében egy kakaós csigát, de az udvarra kiérve láttam, hogy valaki megelőzött. Dorián türelmesen hallgatta Virág panaszáradatát. Úgyhogy rám nem volt szükség. A kakaós csigával leültem a padra, és a sulirádiót hallgattam; a stúdiósok egyre többször bemondták, hogy jövő héten végig zenei hét lesz. Arnold ült le mellém, oda se néztem, mert gondoltam, tuti előveszi a könyvét, és akkor nem zavarom. Meglepetésemre volt kedve beszélgetni.

– Mi a terved a hétvégére? – kérdezte. Ezen ösztönösen elmosolyodtam. Mégis, mi lenne a tervem?

– Hát. Holnap éjjel anyu szerint óriási csillaghullás várható, és az előrejelzések alapján tiszta lesz az ég, úgyhogy Virág nálam alszik, és akkor megnéznénk.

– Olvastam róla – bólintott. – Valószínűleg megnézem, még ma délután összeszerelem a csillagvizsgáló távcsövem.

– Nekünk össze van szerelve – mosolyogtam, aztán eszembe jutott valami. – Gyere át, és nézd velünk.

– Nem is tudom – gondolkozott. – Virággal ilyen természeti jelenséget nézni? Tudja, mi az a csillag?

Hangosan felnevettem, és tényleg örültem, hogy Arnold is csatlakozik hozzánk. Végül is miért nézné egyedül?

Utolsó óra után Máday nem kímélt minket, jött a tanulószobára.

– Nemááár, lassan azt is elfelejtjük, hogy miért vagyunk itt délutánonként – szenvedett Ricsi, lábával az előtte ülő Virág székét rugdosva.

– Egy tanuló kidobott egy fém tolltartót a tizenkettes teremből. El is találhatott volna valakit, aki akár súlyosan megsebesülhetett volna – közölte szárazon Máday. Na, igen, ebben végül is van valami.

– Merő kíváncsiságból – kérdezte Zsolti. – Mit kap, aki bevallja?

– Ja, holnap péntek, szívás lenne itt ülni – túrt a hajába Cortez szenvedőn.

– Ti csak hallgassatok! Lőttek a programomnak, az edzésemnek, a skype-nak… – hőbörgött Kinga.

– Juj, nem tudsz Telivérrel beszélni. Ó, de rémes! – imitált Zsolti női hangot, Kingát utánozva. Dave automatikusan felkapta a fejét.

– Én ezt a hangot már hallottam! – kiáltotta.

– Mivel Zsoltié! Nagyokos! – nézett Kinga a plafonra.

– Nem, nem! – rázta a fejét Dave, és összeszorított szemmel koncentrált. Mikor újra kinyitotta, veszett düh szikrázott a tekintetében. – Te hívogatsz!!!

– Mi? – kérdezte Zsolti, de beleröhögött. Addigra Cortez és Ricsi is kész volt, úgyhogy Dave rájött.

– Ezt még nagyon visszakapod!

– Ragadnak rám a nőőőők! Haha – röhögött Zsolti gonoszul, felidézve szegény Dave naiv szavait.

Máday az egészből nem értett semmit, de kezdett elege lenni a hangzavarból és rendetlenségből, így egy határozott „Csendet!” kiáltással rendet teremtett.

– Amennyiben a tolltartódobáló beismeri, megszűnik a tanulószoba.

– Mit kap a tettes? – kérdezte Ricsi.

– Igazgat… – kezdte, de valamennyi osztálytársam a fejét rázta, egyfajta „akkor soha nem fog kiderülni” stílusban, úgyhogy Máday megakadt. – Osztályfőnöki figyelmeztetést, valamint egy beírást a szülőknek a házirend megsértése miatt – javította ki magát.

Ez így már jobban hangzott, úgyhogy meg kellett fontolnunk.

– Kaphatnánk pár percet? – kérdezte Dave, mire Máday szemöldöke felszaladt.

– 10/b, az agyamra mentek – fújtatott Máday, miközben kiviharzott a teremből és bevágta maga mögött az ajtót.

Ezzel el is kezdődött a tanácskozás. Kinga, Ricsi és Zsolti egyértelműen azt hangoztatta, hogy vállalják be, az ofő beír, de ezzel vége a délutáni szívásnak. Gábor, Jacques, Dave és Virág azt firtatta, hogy mi van, ha Máday be akar húzni a csőbe, és sokkal nagyobb bünti lesz. Arnold tartózkodott, ő csak annyit tanácsolt, hogy kössünk alkut Mádayval. Én meg nem tudtam. Egyre húzósabb lett a dolog, mert a hétköznap még elment, de a péntek délutánt sokan fájlalták volna, ráadásul a jövő heti szakkörökről már senki nem akart lemaradni. Andris és Robi tétováztak, látszott rajtuk, hogy nem tudják, mitévők legyenek.

– Cortez? – nézett fel Robi. Na, erre csend lett, mindenki a válaszra várt.

– Hívjuk vissza – mondta egyszerűen.

Gábor kiment az ig. helyettesért, aki visszajött a terembe.

– Nos? – nézett végig rajtunk.

– Aki kidobta az ablakon, az kap egy osztályfőnökit? – kérdezte Cortez.

– Igen – bólintott türelmetlenül Máday.

– És vége a tanulószobának?

– Igen, most azonnal – válaszolta, az osztályban pedig néma csend lett. Andris és Robi a fejüket kapkodták, látszott, hogy most már félnek és nem szívesen mondanak semmit. A többiek viszont attól féltek, hogy akkor örökre tanulószobán maradunk. Jaj.

– Rendben – szólalt meg újra Cortez. – Én voltam.

Komolyan, nekem a döbbenettől tágra nyílt a szemem, de nem mertem semerre nézni, nehogy feltűnést keltsek. Valamennyien így tettünk. Máday összehúzott szemmel méregette Cortezt.

– Antai-Kelemen, nem voltál te véletlenül az udvaron abban az időben?

– Nem.

– Hát, jó. Akkor kérem az ellenőrződ – nyújtotta a kezét az ig.

helyettes. Cortez feltápászkodott a padjából és ledobta a tanári asztalra. – Csak merő kíváncsiságból, miért dobtad ki a tolltartót az ablakon? – kérdezte, fél kézzel már a kilincset fogva. Cortez mosolyogva széttárta a karját.

– Fizikán épp a gravitációt tanultuk. Gondos tanárnő azt mondta, nyugodtan kísérletezzünk – mondta, és Ricsiékből egyszerre tört ki a röhögés.

Máday tekintetét én nem álltam volna, egyértelműen sütött belőle a „még kihúzod a gyufát nálam” fenyegetés, de le a kalappal Cortez előtt, tartotta a szemkontaktust, amíg az ig. helyettes ki nem ment.

Mikor becsukódott az ajtó, mindenki egyszerre fordult Cortezhez és kezdett el magyarázni.

– Na. Megvannak a szabad délutánok – közölte lazán, és természetesen mindenki tapsolni meg füttyögni kezdett. Te jó ég!

Lehet valaki még ennél is lazább? Nem hiszem.

Rajzóra: 5/2 – túléltem. És kettest kaptam!!! J

Dave: 5/5 – rájött, hogy Zsolti szórakozik vele, az előbb néztem a neten, már a Facebookon megy a harcuk. J

Farm: 5/4 – vettem egy házat, amivel szereztem sok XP-t. Dejóó.

Kvízpart: 5/5 – megdöntöttem a csúcsom általános kategóriában.

Arnoldétól még mindig messze vagyok, de azért ez sem rossz.

 Csillagpor:  5/5 – mindjárt megyek olvasni.

Suliújság: 5/3 – sokan gratuláltak, de nem lett az igazi…

Cortez: 5/5* – no comment. Egyszerűen ultramenő.

Október 2., péntek

Laza nap, hamar el is telt. Duplaangolon Mr. O’Realyvel szövegértést tanultunk végig (Arnold és Cortez halálra unta), francián Monsieur Durand-nal nyelvtanoztunk, tesin Korponay utasítására tollasoztunk (Virág eltörte az egyik ütőt véletlenül), úgyhogy összességében jól telt. Ami kicsit húzósabb volt, az az irodalomdoga utolsó órán, mivel sokan azt sem tudták, hogy miről van szó, na meg az ofőóra volt kellemetlen. Mondhatni, Haller tombolt.

– Elégtelenek, tolltartódobálás, tanulószoba, fegyelmezetlenség, szemtelenkedés, tanóra alatti evés, üres dolgozatok, szaktanári panasz… – sorolta mérgesen a zsebkönyvébe feljegyzett bűneiket. –

Nagyon nem leszünk így jóban!

Az ofőre persze záporoztak a „de tanár úr, az nem úgy volt” típusú védekezések, és ő egy ideig türelmesen hallgatta, aztán elege lett.

– Most átnézem a naplót, addig lesztek szívesek kulturáltan elfoglalni magatokat.

– Dave, passzold ide a sajtos rudat! – ordította Zsolti. Az ofő döbbenten nézett fel.

– Mondom, kulturáltan – csóválta a fejét.

– Tanár úr, én örülnék a legjobban, ha Zsolti tudná, ez mit jelent – szólt Kinga unottan.

Az óra telt, az ofő bekért pár ellenőrzőt (sok egyes szokott hiányozni, rejtély, miért… J), aztán számolgatott, az órájára nézett, végül így szólt.

– Arnold, kérlek, gyere velem, Borrel igazgató úr akar veled beszélni, lekísérlek.

A kijelentést néma csend fogadta.

– Neményivel? Miért? – kérdezte Dave.

Az ofő mondott valami olyasmit, hogy ez nem tartozik senkire, aztán bevárta Arnoldot, aki kifejezéstelen arccal kászálódott ki a padjából. Rémülten néztem utána. Mielőtt kilépett, még egyszer hátrafordult és találkozott a tekintetünk. Rá abszolút nem jellemző módon elmosolyodott, azt hiszem, azért, hogy megnyugtasson, aztán kiment.

– Hé, lehet, rájöttek, hogy Neményi földönkívüli – töprengett Zsolti.

– Gratulálok, egy pillanatig azt hittem, gondolkozol, de hiába. Ez soha nem fog megtörténni – rázta a fejét Kinga.

Zsolti csak kiröhögte, aztán el is terelődött a szó. Természetesen a hétvége volt a téma. Szinte mindenkinek volt valami klassz terve,

Andris és Robi Band Hero-maratonra készül, Jacques Egerbe megy a szüleivel kirándulni, Kinga a jövő heti díjugratóversenyére edz (még nem hívott meg senkit, de mindegy), Cortezék próbálnak meg deszkáznak, Gábor meg még nem tudja. Csendben hallgattam a terveket, aztán jól zavarba is jöttem, mert Ricsi rákérdezett, hogy mi mit csinálunk.

– Hát – köhintettem. – Csillaghullás lesz, úgyhogy azt nézzük – feleltem. Virág lapozott egyet az IM-ben, közben meg felnézett és bólogatott.

– A tévében? – kérdezte Dave. Furán nézhettem rá.

– Nem, élőben. Az égen.

– Ja – értette meg végre, aztán vállat vont.

– Azta, mekkora program. Emó és Reni az eget bámulják.

Légyszi, nézzük mi is – vihogott Zsolti gúnyosan.

– Szerintem érdekes lesz – védtem magam, már amennyire tudtam.

– Hánykor lesz? – kérdezte hirtelen Cortez.

– Anyu azt mondta, tizenegy körül – feleltem halkan.

– És min nézed?

Mivel nem láttam jelét az arcán semmi negatív vagy lenéző kifejezésnek, rendesen válaszoltam.

– Távcsövön. De Arnoldé kicsit profibb, lehet, hogy azon jobb lesz – tettem hozzá. Cortez mélykék szeme szélén apró mosolyráncok jelentek meg, amitől azonnal zavarba jöttem.

– Hogyne – bólintott, most már szélesen mosolyogva.

– Figyelj, ha van kedvetek, vagy ilyesmi… anyu csinál forró csokit – szóltam bátortalanul, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Cortez csak a fejét rázta, és azt hiszem, ez a mosoly már gúnyos volt.

– Kösz, nem. Nézzétek csak az eget, biztos jó lesz. – Aztán összeröhögött Ricsivel. Nekem a torkomban dobogott a szívem, és egyáltalán nem értettem, hogy miért bánt, mindenesetre nagyon rosszul esett.

Csengetéskor szó nélkül mentem ki a teremből. Zsolti, mondjuk, utánam szólt, hogy beugorhat-e forró csokiért, de csak megvontam a vállam. Felőlem.

Virággal együtt mentünk haza. Miután bazsalygott vagy öt percet Doriánnal, és végül sikerült elszakadniuk egymástól erre a baromi hosszú hétvégére, már indulhattunk is. Szerettem volna Cortezéktől elköszönni, de a suli előtt ott ácsorgott Viki, úgyhogy jobbnak láttam lelépni. Hazaérve felmentünk a szobámba, és amíg én kipakoltam a táskámból meg előkészítettem a tancuccokat hétfőre, addig Virág netezett.

– Mit csinálsz? – kérdezte, amikor észrevette, hogy az íróasztalom kulcsos fiókjából előszedek egy dobozt.

– Elteszem a cetlit, amit Cortez adott angolon – legyintettem és a tenyerembe gyűrt fecnit néztem. Cortez írta le nekem a válaszokat Mr. O’Realy kérdéseire.

– Hűűű, a Cortez-doboz. Muti – huppant le mellém, otthagyva a netet.

Na, igen, a Cortez-doboz. Igazából kilencedik óta mindent eltettem, ami hozzá köthető. Végül is az emlékeim vannak benne, róla. Jó, tény, hogy sok mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy tele van csokipapírral, rágósdobozzal, Valentin-karkötővel, Meki-

számlával, fotókkal vagy éppen kinyomtatott msn-üzenetekkel. De azért én mégis elraktam ezeket, aztán nyáron, amikor szétuntam az agyam, egy cipősdobozt kidekoráltam matricákkal meg képekkel, beleszórtam mindent, és végül ez lett a híres „Cortez-doboz”.

– Hú, de jó ez a kép! – emelte fel Virág a nyomtatott fotót.

Odamásztam mellé, nekidőltem az asztalom oldalának és kicsit szomorúan meredtem a jégpályán készült fotóra. Azóta szinte minden megváltozott. Van Viki meg együttes, meg elfoglaltabbak, nem hívnak magukkal… A kép készülése óta csak egy dolog nem változott. Hogy mit jelent nekem Cortez.

– Talán ki kéne dobálnom ezeket – túrtam bele a sok „szemétbe”.

– Dehogy!!! – rázta a fejét Virág. – Nem szabad.

– De amíg én rágópapírokat tartok meg emlékbe, addig Viki például jár Cortezzel – tűnődtem.

– De neked legalább van vele emléked. Egy doboznyi – mosolygott Virág, és végiggondolva tökéletesen igaza volt!

Anyu a csillaghullás miatt tökre izgatott volt, egész délután főzött, hogy közben legyen mit ennünk. Mondtam, hogy nem expedícióra indulunk a Holdra, hanem kimegyünk a kertbe, de tökmindegy. Mi addig Virággal Simseztünk. Átrakta az én játékomba is Dorián simjét. Most már Virág simje Dorián simjével él, simán kirúgta Robert Pattinsont. Viszont Pete Wentz-cel még néha találkozgat. J

Arnold este nyolc körül jött, addigra apu a kertben pontosan kijelölte, hogy hol legyen a két csillagvizsgáló távcső.

– Ez annyira jó, gyerekek, az ég tiszta, remekül fogtok szórakozni – mosolygott anyu, miközben megterített a vacsorához.

– Hullócsillagnál kívánhatunk? – kérdezte Virág, a halálfejes kapucnis pulcsiját igazgatva.

– Természetesen – bólogatott anyu.

– Juj, akkor én tök jókat fogok kívánni.

Amíg Virág anyuval csevegett, megkérdeztem Arnoldot, hogy mi volt a dirinél.

– A tanulmányi eredményem miatt hívott be – felelte.

– Mi a gond a tanulmányoddal? Színötös vagy.

– Igen, ezért akart velem beszélni. A kiemelkedő teljesítményű tanulókkal ez a forma… – bólintott.

– Ó. Értem – mosolyogtam. – Ennyi?

– Igen. Nagyjából.

– Klassz.

– Kinek szedhetek krumplipürét? – kérdezte anyu. – Arnold, a laktózérzékenységed miatt neked külön készítettem…

– Nagyon figyelmes, köszönöm – bólintott Arnold, aztán a száját húzva fordult felém.

Ha-ha. Már azt hitte, ilyen ürügyekkel megúszhatja. Ááá, anyu nem ismer tréfát. Szegény Arnold egyébként jobban járt volna, ha a „hagyományos” püréből eszik, mert amit ő kapott… Na, annak sem az állagára, sem a színére nem tudok mit mondani. J

Valamikor tíz után jól felöltöztünk (azért késő este nagyon hüvi van), és kicuccoltunk a kertbe (vittünk jó sok forrócsokit meg kekszet is). A pagoda alól (mivel fedett a teteje) az égvilágon semmit nem láttunk, úgyhogy megoldásként pár pokrócot dobtunk le a földre, és azon ülve várakoztunk.

– Ez már az? – mutatott az égre Virág, egy percen belül úgy ötödszörre. Arnolddal odakaptuk a fejünket. Már megint.

– Nem, Virág, ez sem az volt – sóhajtotta Arnold.

– Ajj már, mikor kezdődik? – nézett fel türelmetlenül a kapucnija alól.

– Virág, ez nem tűzijáték vagy film. Türelem, majd látni fogod – dörrent rá Arnold.

Arnold a bőrkabátja zsebébe dugta a kezét és időnként fel-

felpillantott. Én törökülésben ültem, megigazítottam a sálam, hogy nehogy megfázzak, aztán a tiszta égboltot figyeltem. Virág pedig unottan a nyakában lógó távcső zsinórját birizgálta. J Jó, lehet, hogy mi nem vagyunk túl menők, meg hogy péntek este minden normális diák valami trendi programot választ. Viszont akkor, ott, úgy éreztem, hogy nem szívesen lennék máshol. Mert igenis jó poén a barátokkal csillaghullást várni. Az is lehet jó program. Csak aztán eszembe jutott Cortez. Hogy vajon ha nincs Viki, akkor eljött volna?

Hogy ő egyáltalán olyan fiú, aki nézne velem csillaghullást vagy egyszerűen kiröhög? Pedig ma úgy tűnt, hogy érdekli, mert ő nem nevetett, szóval lehet, hogy ő is nézne csillaghullást, így agyaltam, amikor megláttam az elsőt. És azonnal kívántam, gondolkodás nélkül.

– Láttad? – fordult felém Arnold hirtelen.

– Igen! – bólintottam boldogan.

– Mit? Mit kell nézni? Hol van? – kapkodta a fejét Virág. Mi mindketten felpattantunk, és a felállított csillagvizsgálókhoz léptünk.

Virág egy ideig bénázott mellettünk, ugye, neki nem volt rendes távcsöve, csak az a klasszikus nyakba akasztható, és elég sokat hisztizett, hogy márpedig ő nem lát semmit.

– Hogyhogy nem látsz? – lépett hozzá Arnold.

– Tök sötét – nyújtotta át a távcsövét Virág. Arnold belenézett, majd egy pillanat múlva leengedte a kezét. –Virág. Itt egyedül te vagy sötét – közölte, és levette a távcső elejéről a védőkupakot. J

– Jaa! – röhögött fel Virág, és ezután boldogan nézegetett bele a távcsövébe. Igaz, kábé házmagasságig emelte, de mindegy, elnézelődött.

Mi azért Arnolddal elég sok hullócsillagot láttunk, és csodálatos volt, utólag meg is beszéltük, hogy nagyon megérte kivárni. Sőt, a végén még Virág is látott, összesen kettőt. De az egyikben nem biztos, azt mondja, lehet, hogy repülő volt. J

Cortez: 5/4 – néha olyan undok, aztán meg nem. Én ezt nem értem. L

Csillaghullás: 5/5* – woow. Arnold még fotózott is, azt mondta, majd átküldi. J

Ofőóra: 5/2 – jól leszidtak minket. Én is kaptam a rajz miatt. L

Sims: 5/5 – Cortez és én szuperboldogok vagyunk. Klassz, hogy amíg neki barátnője van, addig én ilyen okosságokkal foglalkozom.

No comment.

Forrócsoki: 5/4 – a vacsorát hagyjuk, de a forrócsoki jólesett.

Oké, inkább volt puding, de mindegy.

Virág: 5/5* – Örülök, hogy itt van. Mondjuk, eddig Doriánnal msn-ezett a gépemen, de most látom, hogy végzett, úgyhogy megyek is.

Október 3., szombat

Virág ma még nálunk maradt, csak késő este ment haza, úgyhogy tökre jól telt a napunk. Például elénekeltük a YouTube-on a You  Belong With Me  dalszöveges változatát körülbelül tízszer egymás után, meg néztünk pár részt a Szívek szállodájá ból (én Jess- ő pedig Dean-fan). Aztán kora délután kimentünk a kertbe jógázni, ami elég viccesre sikerült, merthogy egyikünk sem tud. Viszont, ugye, vettem hozzá könyvet, és gondoltam, majd jól megtanuljuk onnan. Amikor Virág diktált, akkor nagyjából ment a dolog, bár azért elég nehéz.

Viszont amikor én adtam instrukciókat Virágnak, hogy mit csináljon, azon nagyon sokat nevettünk. Mondtam, hogy képzelje magát fának, és akkor ne dőljön el, de nem nagyon sikerült. Ráadásul a gyakorlat közben folyamatosan csörgött a mobilja, és fel is vette. Mondtam, hogy egy fa nem telefonál, de lefogta a készüléket, és őrülten csillogó szemekkel suttogta, hogy Dorián az. Mindegy, Virág a kertben mászkálva telefonált, én meg fél kezemmel tartva a könyvet próbáltam elsajátítani az alapokat. Azt nem mondanám, hogy sikerült, de próbálkoztam. J

Arctisztító krém: 5/1 – konkrétan semmit nem ér.

Msn: 5/2 – csak páran lézengtek, Arnolddal Honfoglalóztunk,

Jacques-nak pedig besegítettem egy játékban, (ilyen szobakijutós, logikai), mert megakadt az egyik szinten.

Cortez: 5/1 – offline. L

 Szilmarilok:  5/5 – mindjárt kezdem olvasni. Megyek is. J

Október 5., hétfő

Ma elkezdődött a Szent Johannában a zenei hét, amiről, mondjuk, nem sokat tudtam, de a suliba beérve azonnal megvilágosodtam. A szekrények ajtajába csúsztatott szórólapok szerint a zenei hét azt jelenti, hogy figyelni kell csütörtökig a sulirádióból szóló dalokat, ki kell találni az összest, és a győztes osztály, tehát aki a legtöbbet eltalálja, az szerkeszti pénteken egész nap a zenét. Hű. Na ez aztán tényleg lázba hozott mindenkit, főleg, mert a stúdiósok elég kegyetlenek, szinte soha, senki kérésére nem játszanak dalt, csak amit ők akarnak. Jó, persze, akad kivétel, de az akkor nagyon csókos.

J Aztán a szórólap alján még valami, ami hatalmas őrületet váltott ki a diákokból. Másolom:

MINDENKINEK JÁR 3 PERC HÍRNÉV!

ŐRÜLETES KARAOKE BULI PÉNTEK ESTE A SZENT JOHANNÁBAN!

MEGJELENÉS KIZÁRÓLAG ZENEKAROS PÓLÓBAN!

(JELENTKEZÉS ÉS DALLISTA A STÚDIÓSOKNÁL.)

Na, ez érdekesen hangzik. Ráadásul már kora reggel kígyózó sorok vártak a stúdió ajtaja előtt. Úgy érzem, ez vicces lesz. J

Kardossal duplaórával kezdtünk, ez általában megviseli az osztályt, harmadik órára eléggé leamortizálódott mindenki. Ráadásul kiosztotta a pénteki dogákat. Siralmas eredmények születtek. Aztán jött a matek és a fizika. A hétfő egyébként tényleg kemény nap, még én sem nagyon kedvelem, pedig vasárnap sokat szoktam készülni rá.

Ezzel szinte egyedül vagyok, mert ebben a hétfői első négy órában jellemzően záporoznak az egyesek. Zsolti például még szinte fel sem ébredt, amikor Gazdag feleltette, de Ricsi sem volt szerencsés,

Kardos az egyes irodalom dogája után nyelvtanból is kikérdezte. Így ő például két egyessel kezdte a hetet. Jaj. L

Csengetésekkor a szokásos nyüzsgés helyett azt lehetett észrevenni, hogy sehol nincs őrület. Tényleg, a suli olyan volt, mintha nem lennének benne diákok. Mi is hang nélkül pakoltunk, nem is mertünk másként tenni, mert a fiúk leüvöltöttek volna. A sulirádió miatt, természetesen. Szegény Jacques például suttogva megkérdezte tőlem, hogy milyen óra jön, erre Zsolti megdobta egy vonalzóval. – Psssszt! – tette a szája elé a kezét és tovább fülelt.

Amikor lement a zeneblokk (összevágott számok pár másodpercben, elég kegyetlen játék), mindenki egyszerre kezdett beszélni.

– Mondom, hogy a második RHCP volt! – kiáltotta Ricsi. –Azt nem hallottam jól, leragadtam az elsőnél – dühöngött Dave.

– Az By the Way – bólintott Cortez, és lefirkantotta egy lapra.

– Hány dal volt a bejátszásban? – kérdezte Robi.

– Tizenkettő – lépett be a terembe Kinga. – Mennyi van meg?

– Kevés, még csak öt – számolt Cortez.

– A fenébe. Az a-sok már hatot tudnak, de még nem sikerült kiszednem belőlük.

– Mert talán ez egy verseny, és nem fogják elmondani? – vontam fel a szemöldököm.

– Renáta, az ipari kémkedés is a verseny része! Meg kell nyernünk, tehát mindent a győzelemért! Megyek, fülelek a folyosón… – hagyott ott minket a teremben.

– Ez kész – röhögött Zsolti.

– Igazából nem érdekli a zene. De a verseny szótól megőrül – bólogattam mosolyogva. Hátrafordultam Cortezhez, aki még mindig a lapot böngészte.

– Tipp? – vonta fel a szemöldökét.

– Nincs, ezeket nem ismerem – ráztam meg a fejem csalódottan.

Na, persze, én aztán tényleg nem vagyok képben.

– Mindegy, majd következő szünetben hátha rájövünk párra – hajtotta össze a papírt. – Milyen volt a csillaghullás? – kérdezte hirtelen.

– Szép – vontam meg a vállam zavartan. – És a próba?

– Jó – vágta rá. Hát, ennyi. Az össz, amit meg tudtunk beszélni.

Ez azért nagyon szomorú. Sosem álltunk túlzottan közel egymáshoz, de most aztán nem szakadék, hanem óceán van köztünk. L

A sulirádió a mai mixet minden szünetben leadta, ebédszünetben háromszor is. Minden diák susogott meg koncentrált, de a hírek szerint egyik osztály sem találta el mindet. Mi összesen kilencet írtunk, abból kettő nagyon bizonytalan. Mindegy, majd holnap, új mix, új dalokkal. Talán én is bele tudok szólni. De menő lenne, ha tudnék egyet! Juj, de jó lenne!

Zenei hét: 5/5 – tök jópofa, ráadásul ezzel elérték azt a stúdiósok, ami még soha, egy tanárnak sem sikerült. Mármint hogy a diákok csendben vannak szünetben. Hű. J

Olvasókör: 5/4 – Karcsi tartott előadást, „Rowling világa” címmel, és elég jól sikerült.

Msn: 5/2 – Csak Andris és Robi volt online, de azon kívül, hogy videókat küldözgettek nekem (valami klasszikus rock), nem sokat beszéltünk.

Farm: 5/3 – Kéne még szomszéd. Virág tudott bővíteni, mert a francia haverja, Pierre magához adta, úgyhogy neki már sokkal nagyobb a területe.

Komolytalanság: 5/1 – Jó, amíg én ilyen dolgokkal foglalkozom, addig Viki például újabb képet töltött fel az iWiWre Cortezről.

Brühü. LLL