3. rész dec 16-tól a végéig

December 16., szerda

A téli szünet előtti utolsó hét irtó pörgősre sikerült. A diákok bezsongtak, a szaktanárok képtelenek voltak normális tanórákat leadni, ezért a legtöbb órán filmeztünk, beszélgettünk vagy éppen kimentünk az udvarra. A sulirádió megállás nélkül üvöltette a karácsonyi dalokat, Korponay korizni vitte a jelentkező diákokat, a büfében pedig a fahéjas forró csokin kívül lehet kapni diósmézes puszedlit és csokis-mandarinos sütit is. J Tanulnivalót már nemigen kaptunk, de azért valamennyi szaktanár figyelmeztetett minket, hogy a téli szünet után bekeményítenek, mert a félév vége vészesen közel van. Persze ez a világon senkit nem érdekelt. Majd, gondolom, szünet után lesz pánik, ahogy az lenni szokott.

Duplamatekon Gazdag tanárnő betetette az Egy csodálatos elmé t, így   akit érdekelt, az az első padokban ülve nézhette, a többiek pedig elfoglalták magukat. Andris és Robi PSP-zett, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti a hátsó padokban röhögött valamin, amit Dave telefonján néztek, Arnold a padomon ülve olvasott, úgyhogy igazából csak Kinga, Gábor és Jacques nézte a filmet. Én éppen a suliújság-

ajánlóimhoz jegyzeteltem, amikor Virág odahúzta mellém a székét.

Ezer éve nem beszélgettünk már lyukas órán, úgyhogy rámosolyogtam és őszintén örültem, hogy odaült.

– Mit csinálsz? – kérdezte, és kifésülte a szeméből a haját, hogy belelásson a füzetembe.

– Csak az ajánlók – vontam meg a vállam.

– Jaj, annyira nincs kedvem a téli szünethez – szomorkodott, aztán rögtön elmesélte, hogy mennyire végtelenül rémes lesz. Mert szinte az egészet az apukájával és A NŐ-vel tölti, de mivel velük még mindig nem beszél (a kistestvére miatt), így totál szótlanul telik majd a szünidő.

– Azért lehet, hogy jó lesz – biztattam mosolyogva.

– Ááá – legyintett. – És Doriánnal is csak szilveszterkor találkozunk. Utálom az egészet. Hülye szünet!

Virág panaszkodott még egy sort, aztán teljesen ledöbbentett.

Ugyanis megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük tölteni a szilvesztert.

– Mármint? – pislogtam értetlenül.

– Hát lesz egy konci 31-én, este nyolckor kezdődik, aztán utána megyünk haza. Juj, annyira naon jó lenne, ha jönnél… – csillant fel a szeme. Mind a kettő.

– Ööö, nem hiszem, hogy elengednek – mondtam, és tényleg ez volt az igazság.

– De miért? Nemár, tök jó lesz. Leszünk vagy tizenketten, meghallgatjuk a koncertet, aztán hazamegyünk. Hárman nagykorúak, meg Dorián is már tizenhét múlt, kérdezd meg anyukádat. Légysziiii.

Hm. Szilveszterkor valami emó koncert? Nem is tudom. Viszont Arnold elutazik az egész szünetre, Cortez pénteken elrepül a szüleihez, Jacques sem lesz itthon, Virág az apukájánál, Kinga tele programokkal… valószínűleg szét fogom unni magam, miért is ne lenne jó ötlet legalább egy koncertre elmenni?

– Megkérdezem – bólintottam.

– Juj, de jó! – sipákolt hangosan. Örültem, hogy örül.

Virág visszaült a helyére és a telefonjával babrált, én meg mosolyogva néztem. Arnold összecsukta a könyvét, és egy pillanat alatt elrontotta a kedvem.

– Ez egy mérhetetlenül rossz ötlet.

– Miért? – csodálkoztam.

– Mert nem ismered Virág barátait, újabban őt se nagyon ismered,

Szilveszterkor ennyi idősen egy idegen társasággal egy olyan együttes koncertjén, amit még csak nem is ismersz… Gondolkozz.

– Csak egy koncert, és megyünk haza.

– Örülnék, ha nem mennél.

– De szeretnék Virággal lenni.

Arnold gondterhelten nézett rám.

– Ha itthon lennék, elkísérnélek, de így… Nem helyes.

– Nem értem, miért – motyogtam értetlenül. Arnold túlreagálja a dolgot.

Hazaérve persze már egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek az egész. A suliban még úgy éreztem, hogy teljesen normális dolog, ha elkéredzkedem, anyuék igent mondanak, aztán ennyi. A szüleim előtt állva azonban szorongva, tele kétségekkel már úgy tűnt, kábé annyi esélyem van elmenni, mintha azt jelenteném be. hogy elindulok megmászni a Mount Everestet. Talán azt előbb támogatnák.

– Hogy mi? – kérdezte anyu a haja tövéig felszaladt szemöldökkel. Ez az „igazán megdöbbentem” nézése volt, és csak ritkán látni.

– Egy koncert – dadogtam.

– Szilveszterkor? Tizenöt évesen? A Moszkva tér környékén?

Este?

Igen. Ez így már nem hangzott annyira jól.

– Igen, de sokan leszünk, és hamar hazajönnék, és Dorián barátai közt sokan nagykorúak, és csak egy koncert…

– Kizárt dolog. Nem mehetsz. Meghívhatod a kis barátaidat, ha gondolod, de biztosan nem mész el.

– Értem – bólintottam. Végül is gyorsan ment. Igaz, nem pozitív, de legalább hamar túl lettünk rajta.

Én még csendben tettem-vettem a konyhában, amikor apu hirtelen a pártomat kezdte fogni. Szerinte meg kéne gondolniuk, elvégre a szociális életem minimális, és egy koncert nem a világ vége. Anyu érvelt, hogy nagyon fiatal vagyok, semmi keresnivalóm ott. Apu kontrázott, hogy visznek-hoznak, és akkor mindenki jól jár. Anyu vitatkozott, mert szerinte rengeteg baj történhet egy ilyen alkalommal. Apu nem értett egyet, mert szerinte baj akármikor, akárhol történhet, de így korlátozzák a szabadságom, amivel azt fogják elérni, hogy problémás leszek. És ez így ment egy jó ideig, míg anyuék totál összevitáztak rajtam meg a nevetséges szilveszteri ötletemen. Mivel nem akartam problémát, közbeszóltam.

– Tényleg nem baj. Kibírom, ha nem megyek, tulajdonképpen egyáltalán nem fontos. Majd jövőre – vontam meg a vállam. Anyu helyeslően bólintott, apu pedig felháborodott, mert szerinte jó gyerek vagyok, megérdemlem, hogy néha engedjenek kicsit.

A szüleim kamaszkezelő könyvekből olvastak fel egymásnak pro és kontra érveket, én meg inkább felmentem a szobámba. Egy Toblerone csokival (apu hozta a reptérről, egy szatyor édességgel együtt, amit ügyesen eldugtam) leültem a laptopom elé, és ráírtam Virágra, aki nem volt elragadtatva. Másolom.

 Virág üzenete:  Ajj már!!! Akkor tuti én se mehetek.

 Reni üzenete:  Miért?

 Virág üzenete:  Mert anyu nem kedveli Doriánt… Azt mondta, hogy örülne, ha veled mennék. Ajj, ez nem igaz. Így is tiszta gáz a szünetem, most még a szilveszter is…

 Reni üzenete:  Sajnálom. Én megkérdeztem, tényleg. De azért van abban valami, hogy nem mehetünk.

 Virág üzenete:  Jó, nem érdekel. Kiléptem.

Virág állapota nem elérhető.

Óriási. Virág végre megint normális volt velem (legalábbis úgy tűnt), erre nem mehet el nélkülem valami borzalmas koncertre. Na, ezen tuti soha nem lép túl. Mivel nem tudtam mit tenni, csak reméltem, hogy egyszer megbékél. L

Sulirádió: 5/5* – nem tudom, honnan szedik ezeket a feldolgozott karácsonyi zenéket, de nagyon klasszak.

Szilveszter terv: 5/1 – L

Cortez: 5/3 – hát, úgy tűnik, ez megint egy „nem vesz észre hét”.

Talán majd jövőre. Jó esélyek. Éljen.

 Jonah Black  5/5* – mind a négy részt kiolvastam! Imádom.

Annyira nagyon jó!

Ajánlók: 5/2 – nem igazán haladtam vele, így megkértem Karcsit, hogy segítsen be. Örömmel tette, úgyhogy megírja nekem a januári film- és zeneajánlót. Így marad nekem a könyv és a fotók.

December 17., csütörtök

Reggel apu kitett a sulinál, én meg a szállingózó hóesésben odasétáltam a fiúkhoz.

– Reni – nyújtott felém Dave egy szórólapot. Elolvastam a klasszul megszerkesztett, színes sorokat, és mosolyogva néztem fel.

– Koncertetek lesz?

– Aha – biccentett Ricsi. – Jössz?

– Megkérdezem, hogy elengednek-e. Hol lesz?

– Nos – húzta ki magát Dave büszkén. – Én szerveztem,

Zsoltiéknál lesz szilveszterkor, házibulival együtt.

– Odaszervezted Zsoltiékhoz a Jalapeno-koncertet? – nevettem el magam.

– Hé! Ez igenis komoly dolog! Menedzser vagyok, az a dolgom, hogy minden flottul menjen.

– Értem – bólintottam és igyekeztem nem vigyorogni, miközben az együttes fotóit néztem a szórólapon. – De te hogy leszel ott? – kérdeztem hirtelen Corteztől. Úgy tudtam, elutazik a szüleihez.

– Harmincadikán jövök vissza – közölte mellékesen.

– Klassz lenne, ha jönnél, Ren! Tök jó buli lesz – vigyorgott Ricsi.

Gyorsan végiggondoltam, mennyi esély van arra, hogy elengedjenek. Anyuék tegnap mondtak nemet egy koncertre, nem túl valószínű, hogy mára meggondolták magukat és elengednek egy másikra. Viszont Zsoltiék tíz percre laknak tőlünk, talán ez mérvadó.

– Ha tudok, akkor elmegyek – bólintottam.

Virág sétált oda hozzánk búskomor, lassú léptekkel. Megállt mellettem és bánatos fél szemével nézett.

– Szép, boldog jó reggelt, emó – vigyorgott Zsolti. Virág csak hümmögött.

– Látom, ma is utálsz mindent. Tessék, ez majd feldob – nyomott a kezébe Ricsi egy szórólapot. Közbe akartam szólni, hogy ne, de addigra Virág elvette és elolvasta a meghívást.

– Ez mi? – nézett fel értetlenül.

– Koncert, szilveszterkor. Zsoltiéknál! Én szerveztem – dörzsölgette a kezét Dave.

– Fú, de jó – dünnyögte Virág kedvetlenül.

– Gyere el, klassz lesz. Egy csomóan jönnek – próbálkozott tovább Zsolti.

– Kik?

– Hát, úgy kábé az egész suli. Meg Reni is! Jó lesz, gyere el – mosolygott Dave. Én lesütöttem a szemem, de hiába. Virág szó szerint rám förmedt.

– Elmész? Elmész Zsoltiékhoz?

– Nem! – ráztam a fejem automatikusan, de a négy fiú kérdőn nézett rám. Te jó ég, milyen rémes helyzet! – Illetve – javítottam ki magam – még nem tudom, meg kell kérdeznem otthon…

– Ez aztán baromi jó! – kiáltotta Virág. – Velem nem jössz el, pedig tudod, hogy nélküled nem fognak elengedni, erre a hülye, béna, amatőr házikoncertre meg elkéred magad!

– Virág, állj le – ráztam meg a fejem óvatosan, mert a fiúk pislogás nélkül meredtek rá.

– Nem állok! Szerettem volna, ha eljössz velem, de persze ahhoz nincs kedved! Talán meg se kérdezted! Csak nemet mondtál. Kösz szépen, Reni! Én akkor is elmegyek!

– Virág – mosolygott Dave erőltetett kedvességgel, hogy kicsit könnyítsen a helyzeten. – Jó buli lesz, gyere te is velünk. Zenélünk, meg lesz karaoke…

– Nem érdekel a béna bulitok, a béna zenélésetek meg az egész bénázásotok! Én igazi koncertre megyek, akkor is, ha Reni nem jön el!

– Menj a francba! – szólt Ricsi hirtelen, és mindenki elhallgatott.

Éreztem, hogy Virág ezúttal túllőtt a célon, a fiúk zenéjének degradálása mindenkit komolyan érintett. A feszültség ott volt a hideg levegőben, senki nem szólt, csak bámult maga elé. Az egyre sűrűbben szálló hópelyheket nézve azon agyaltam, hogy voltam-e már ennyire kínos szituációban. Azt hiszem, még nem.

Virág egy megfagyott hódarabot rugdosott a cipőjével, végül felnézett. Azt hittem, az arca bűnbánó lesz vagy hogy legalább némi sajnálat tükröződik rajta, de nem. Mérges volt. De nagyon. Szó nélkül ott hagyott minket, mi pedig tovább ácsorogtunk.

– Nápolyit valaki? – kérdezte Zsolti, aki magára vállalta, hogy megtöri a csendet.

– Nem, köszi – suttogtam. – Azt hiszem, bemegyek – mondtam.

– Azért megkérdezed a szüleid a buliról? – szólt utánam Dave.

– Persze – biccentettem, és felmentem a lépcsőn.

– Reni! – Megfordultam, és Cortez szemébe néztem. – Ha eljössz, egyedül gyere – mondta, én pedig bólintottam. Cortez dühös volt, eddig ritkán láttam ilyennek. Igazából mind a négyen csalódottak voltak, pedig próbálták hülyéskedéssel meg röhögéssel elnyomni, én azért mégis láttam az arcukon, hogy Virág nagyon megbántotta őket.

Sőt. Egész nap nem szóltak hozzá, kikerülték (Ricsi egyszer neki is ment), továbbá szünetekben azzal szórakoztak, hogy Doriánt dobálták koszos hóval. Hű, de jó hangulatban telt a nap. Ráadásul ebédszünetben Kinga felült a padomra, és nagyképűen közölte, hogy van kivel mennie a holnapi karácsonyi bulira.

– Nocsak, a suliból igent mondtál valakinek? – kérdeztem meglepetten.

– Na persze, az kéne még! – nevetett kínosan. – Olivér jön, úgyhogy ő lesz a kísérőm.

– Úgy tudtam a Szent Johannás bulikra csak az itt tanulók jöhetnek…

– Megbeszéltem Mádayval.

– Gratulálok – vontam meg a vállam.

– Na, és te kivel jössz?

– Jacques hívott meg – válaszoltam. Az előttem ülő francia osztálytársam zavart mosollyal fordult felénk.

– Látom, ragaszkodsz a nyomikhoz – jegyezte meg Kinga.

Jacques csalódottan fordult vissza. Szegény.

– Örülnék, ha nem bántanál meg állandóan mindenkit.

– Védjék meg magukat – húzta fel a fél szemöldökét Kinga.

Csatára kész. Mint mindig. – Na, szóval akkor a ma délután jó?

Gondolom, ráérsz, hiszen mi más dolgod lenne, de azért úgy illik, hogy megkérdezzem.

– Miről van szó?

– Renáta, hol az agyad? Már háromszor mondtam, hogy a holnapi osztálykarácsonyra mi készítjük a szendvicseket.

– Ó, tényleg – kaptam a fejemhez. – Persze, jó a délután.

Igaz, hogy a suliújsággal még sehol nem tartok, igaz, hogy Cortez kézzel készített ajándékából még semmi nincs, ha az a papírcsákó, amit kínomban hajtogattam, nem számít annak. És igaz, hogy éppen egy össznépi utálkozás kirobbantója voltam. Hogyne, minden vágyam Kinga tempójában szendvicseket készíteni.

– Jó. Akkor hat körül jövök. Az utolsó színjátszós próbát nem hagyhatom ki, bár természetesen mindenki szövegét tudom, ha esetleg be kell ugranom…

– Hat körül várlak – zártam le a szóáradatot. Kinga vette a célzást és ott hagyott, én pedig tovább ücsörögtem a padomban. Nem egy jó nap, az biztos.

Mivel ma egy óra sem volt megtartva, én egész nap olvastam,

Arnold pedig csendben ült mellettem. Igazán értékeltem, hogy tolerálja a csendes napjaimat, semmi, de semmi kedvem nem volt beszélgetni. Úgy érzem, lassan minden szétesik körülöttem.

Hazaérve anyut az étkezőasztalnál találtam, egy gitárkatalógust lapozgatott, de amikor meglátott, gyorsan elrejtette egy magazin alá.

J Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, aztán beszámoltam a mai napomról. Na, igen. Most jön a java. Azonnal igent mondott arra, hogy szilveszter este Zsoltiékhoz menjek, sőt, örült neki, hogy a kis barátaim olyan jó programot hoztak össze, mint egy házikoncert. Hogy Virág gyűlöl, az senkit nem érdekel. Mivel láthatólag nem dobott fel a szilveszteri programom, anyu megkérdezte, hogy mi bajom.

– Csak Virág. Úgy érzem, cserben hagytam.

– Miért nem megy ő is a kis osztálytársaitokhoz?

– Mert összevesztek.

– Az ilyen hamar elmúlik. A gyerekek veszekszenek, kibékülnek – mosolygott anyu. Hát, én ezt nem így látom, de mindegy.

– Szerinte nem fair, ha vele nem tudok elmenni, Zsoltiékhoz pedig megyek. Nem érezném jól magam. Az lesz a legjobb, ha mindkettőre nemet mondok és itthon maradok.

Anyut komolyan megdöbbentettem, erre a lépésemre nem számított. Felmentem a szobámba, és hatig szenvedtem Cortez ajándékával. Megpróbáltam hajtogatni valamit, de mikor már egy halom összegyűrt papír hevert körülöttem, megsajnáltam azt a fél erdőt, amit emiatt vágtak ki, úgyhogy abbahagytam a pazarlást.

Rátértem a rajzolásra. Ezen hamar túlléptem, nem is kommentálom.

Egy halom kreatív oldalt végigböngésztem, és rájöttem, képtelen vagyok varrni, fonni, festeni, ragasztani… igazából mindenre képtelen vagyok. Óriási. Kinga pontban hatkor megérkezett, vállán vászontáskával, amit nejlonszatyor helyett használ.

– Az osztálypénzből vettem alapanyagokat – kezdte, és levette a fehér kabátját, majd a kezembe adta, úgyhogy felakasztottam.

Utánamentem a konyhába, és segítettem kipakolni.

– Hogy haladsz az ajándékkészítéssel? – kérdeztem, miközben felvágtuk a baguette-eket kis karikákra.

– Természetesen kész vagyok. Bár elég komoly fejtörést okozott, hogy egy egyéniség nélküli embernek mit készíthetnék…

– Kit is húztál?

– Téged.

– Kösz – röhögtem el magam kínosan. – Én még sehol nem tartok.

– Ez jellemző rád. Igazából sokkal több szabadidőd van, mint nekem, tekintettel arra, hogy én edzésre járok, újságot írok…

– Tudom, tudom – szóltam közbe, mert egyáltalán nem volt kedvem végighallgatni Kinga unásig elismételt programlistáját.

– Csak azt mondom, hogy ha kevesebb időt fordítanál az önmarcangolásra, akkor sokkal eredményesebb lennél.

– Észben tartom – bólintottam, és átadtam az üveg csemegeuborkát, hogy bontsa ki, mert nekem nem ment. Kinga egy laza mozdulattal lecsavarta az üveg fedelét, és visszaadta.

– Lássuk csak. Virág vegetáriánus, Dave nem eszik disznóhúst,

Gábor allergiás a Piros Aranyra, úgyhogy ezeket tegyük teljesen külön tálra – mutatott a kis szendvicsekre, amikre már rátettem a szalámit, a sajtot, a félbevágott csemegeuborkát, és éppen kis pöttyökben nyomtam rá a Piros Aranyat.

– Oké, akkor az a rész a vega-kóser-antiallergén – mosolyogtam a másik tálra, amit éppen Kinga készített.

– Mikor áll már el a havazás? – nézett Kinga csalódottan az ablakra.

– Anyu szerint egész éjjel esni fog.

– Őrült jó.

Kinga tempójának hála, egy óra alatt elkészültünk a holnapi osztálykarácsony szendvicseivel. De sajnos amikor elment, megint rám szakadt a feladat, miszerint készítenem kell valamit Corteznek.

Mit adhatnék egy olyan srácnak, akiért mindenki rajong? Akinek gyönyörű, menő barátnője van? Akinek mindenki a legjobb haverja akar lenni? Vacsoráig még csak zavart, hogy nem készültem el, utána viszont kezdtem kiborulni. Már arra is gondoltam, hogy adok valamit, amit nem is én készítettem, de az túl átlátszó lenne. Este kilenckor tehetetlenül ültem a babzsák fotelemben, és komolyan megfontoltam, hogy talán el sem megyek az osztálykarácsonyra, amikor betelt a pohár. Egyszerre szakadt ki belőlem minden. Hogy mennyire kiborít Virág viselkedése, hogy Arnold annyira elfoglalt mostanában, nincs is rám ideje. Hogy a fiúk bulijára nem fogok elmenni, mert lelkiismeret-furdalásom lenne Virág miatt. Hogy az egész Cortez dolog mennyire nagyon bánt, és hogy semmit nem tehetek. Hogy boldogtalannak érzem magam és szomorúnak, mert egyedül vagyok. Tök egyedül. Negyven perc alatt írtam meg, franciául. Nem érdekel, hogy milyen lett, kiadtam magamból, és most kicsit jobb. És az sem érdekel, hogy mit fog szólni hozzá.

Belázadtam. Azt hiszem, igazi kamasz lettem.

A napom: 5/1 – végre vége!

Téli szünet: 5/1* – persze, minden álmom két hétig kuksolni a szobámban.

Sulikarácsony: 5/2 – anyu kikölcsönzött nekem egy Mikulásruhát, normál esetben jópofának is tartanám, de most nincs normál eset.

Virág és Ricsiék: 5/1*** – menthetetlenül összevesztek. Ez rémes.

Msn: 5/1 – rejtve kapcsolódtam, de amúgy sem volt senki…

Alszom: 5/5 – végre egy jó ötlet.

December 18., péntek

Reggelre annyi hó esett, hogy apuval majdnem egy órán keresztül lapátoltunk. Igen, indult már jobban is a reggelem. A suli előtt kiszálltam, és vigyázva, nehogy leejtsem a tálcát, óvatosan odalépkedtem a fiúkhoz.

– Kajaaa – üdvözölt Zsolti. Illetve azt hiszem, a szendvicseknek köszönt.

– Zsolt, mi lenne, ha megvárnád, amíg felérünk a terembe? Ne egyél már az utcán! – ért hozzánk Kinga, szinte velem egy időben.

– Na, a ló zabos ma reggel – vigyorgott Zsolti.

– Ha tudni akarod, igen! Mérges vagyok! Sőt! Dühös! Olivér nem tud feljönni, a vonatok késnek a havazás miatt, így el sem indul.

Emiatt nem látja az előadásom, és egyedül jövök az esti karácsonyi bulira – dühöngött Kinga.

– Na és? Mindig egyedül jössz – vonta meg a vállát Dave, miközben Twitteren adott helyzetjelentést arról, hogy éppen a suli előtt áll. Fogalmam sincs, ki követi, de mindennap ugyanazt írja, szóval nem lehet túl érdekes.

– Igen, ez igaz. De annyira örültem volna neki. Így idén már nem is találkozunk – mondta Kinga kissé csalódottan.

– Gyere velem a bulira – bökte ki hirtelen Zsolti. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, mert mindenki elröhögte magát, beleértve Kingát is.

– Na, bemegyek, mert megfagyok – intett, és már ott is hagyott minket.

A Szent Johannába lépve igazi karácsonyi hangulat fogadott, az aulában lévő feldíszített fenyőn piros és kék égősorok égtek, a sulirádióból pedig valami punk-christmas dal üvöltött, ami miatt Máday betorzult arccal ütötte a stúdió ajtaját. J

A termünk idén több okból kifolyólag sem nyerte meg a teremdíszítő versenyt. Egyrészt, mert mint mindent, ezt is Baranyai tanárnő osztálya nyerte. Másrészt meg. A fiúk feladata lett volna díszeket hozni, de természetesen elfelejtették, így csak Gábor és Jacques hozott girlandokat, amiket két perc alatt fellógattunk. Kinga persze tombolt, de már nem volt mit tenni. Azért a táblára felírtuk, hogy kellemes ünnepeket. Ez is több, mint a semmi.

Az ajándékozás viccesen telt, meglepő módon a legtöbben komolyan vették a feladatot, Kinga például sötétzöld sálat horgolt(!!!) nekem, Gábor autómodellt ajándékozott Jacques-nak,

Dave fotómontázst készített Robinak valami együttesről, Andris egy CD-t írt Gábornak, meg ilyesmi. Persze voltak, akik elhülyülték, például Zsolti aláírt papírfecnit adott Arnoldnak, aki ezt egyáltalán nem értékelte. Mondjuk, megértem. Az ajándékozás legdurvább pillanata az volt, amikor Cortez következett. Virágot húzta. Egy baromi jól sikerült képkeretet kapott, pink alapon fekete halálfejekkel. Amikor Virág kibontotta, látszott rajta, hogy tetszik neki, de mivel még beszélőviszonyban sincsenek, csak bólintott egyet, Cortez meg már ott is hagyta. Elképesztően kellemetlen volt az egész. L

Aztán én következtem. Az összehajtott lapot olyan szorosan fogtam a tenyeremben, hogy teljesen összegyűrődött.

– Boldog karácsonyt – mondtam halkan, és odaadtam. Cortez mosolyogva megköszönte, aztán összeráncolt szemöldökkel kibontotta a minire összehajtott papírt.

– Mi van, Cortez, levelet kaptál? – röhögött Ricsi, és a beszólása miatt mindenki érdeklődve nézett felénk. Dave fontoskodva odapattant, és belelesett a lapba, aztán röhögve felkiáltott.

– Vers!

Égővörös fejjel néztem körbe, közben mindenki azon vihogott, hogy verset írtam.

– Nem az! – szóltam, de a hangom elveszett a ricsajban. Cortez nem figyelt a körülötte zajló eseményekre, csak olvasott, én pedig próbáltam kiolvasni az arcából, hogy mit gondolhat. Annyira remegett a lábam, hogy úgy éreztem, bármikor összecsuklik alattam, de az izgatottságtól mégsem tudtam leülni. Mikor végigolvasta, csak felnézett.

– Ez mi? – kérdezte. Számítottam rá, hogy elsőre nem fogja tudni, így zavartan a hajamat piszkáltam és közben megvontam a vállam.

– Dalszöveg. Illetve annak szántam. Lehet, hogy béna, meg nem is tudom… csak úgy írtam, hátha egyszer jól jön – suttogtam alig hallhatóan. Cortez még egyszer beleolvasott, aztán egy laza mozdulattal átnyújtotta Ricsinek, aki kikapta a kezéből. Ő ugyanúgy némán átolvasta, és mikor végzett, Zsoltinak nyújtotta. Zsolti olvasás után Dave-nek, úgyhogy mire mindenki túlesett rajta, a fülemben dobogó vértől szinte semmit nem hallottam.

A fiúk összenéztek párszor, én ebből semmit nem értettem, végül Dave lépett mellém, és bizalmasan a vállamra tette a kezét.

– Mint a banda menedzsere, engedd meg, hogy elsőként gratuláljak.

– Mihez? – csodálkoztam.

– Van egy dalszövegírónk! – kiáltotta Ricsi boldogan, mire mindenki ujjongani meg füttyögni kezdett.

Zavartan mosolyogtam, miközben a többiek sorban olvasták az írásom. Hű. Írtam egy dalszöveget, amit jónak találnak! Persze hozzátartozik, hogy én a Je m’enfous (Nem érdekel)  című, kissé depresszív hangvételű írásomat elkeseredett, melankolikus dalnak szántam, de Ricsi közölte, hogy a szövegemből lázadó, pörgős punk számot írnak majd. Hát, felőlem. J

Szóval az osztálykarácsony klasszul telt, leszámítva, hogy Virághoz senki nem ment oda, így egyedül üldögélt a padjában és zenét hallgatott. Ja, és azt leszámítva, hogy Gábor véletlenül mégis evett a Piros Aranyból, úgyhogy érte jöttek a szülei, mert bedagadt az arca. L

Osztálykarácsony után szerettem volna normálisan elköszönni Corteztől, de nem úgy alakult, ahogy terveztem, mert közben Arnold is pakolt, így mellette maradtam. A folyosón azért sikerült pár szót váltanom vele, de az nem nagyon számít. Kábé ennyi volt:

 Reni:  Jó utat meg kellemes ünnepeket!

 Cortez:  Kösz, neked is. Szilveszter?

 Reni:  Sajnos nem tudok menni.

 Cortez:  Oké. Akkor jövőre találkozunk. A vállára kapta a táskáját, és már el is tűnt a folyosón. Rémes volt hallani, hogy jövőre látom legközelebb.

– Mehetünk – csukta be a szekrényajtaját Arnold.

– Azért hívsz majd? Meg üzensz?

– Persze – mosolygott. – Te megleszel? – kérdezte, és őszintén szomorúnak tűnt.

– Valahogy biztos. Majd olvasok. És, ha minden igaz, karácsony után gitározni fogok – vigyorogtam.

Arnold csak a fejét csóválva mosolygott, aztán eszébe jutott valami, és beletúrt a táskájába.

– Majdnem elfelejtettem. Pár CD, ha nagyon unatkozol, hallgasd meg, érdemes.

– Köszi – vettem el, és átnéztem őket. Egyik előadót sem ismerem, de ez nem újdonság. J

Jacques este hatra jött értem, amint megláttuk egymást, kitört belőlünk a nevetés. Az iskolai bulik témája mindig ötletes, az idei szekrényekbe dugott szórólapokon „Karácsonyi buli a Szent Johannában, megjelenés tetőtől talpig Mikulás-ruhában” szerepelt, így a suliba csak úgy özönlöttek a Mikulások. J Mindenki komolyan vette a feladatot, az összes diák kölcsönzött Mikulás-göncben parádézott, néhány végzős lány pedig a Lindsay Lohan-filmből ismert, miniszoknyás verziót választotta. Őket Máday még az aulában visszafordította.

Jacques-kal felültünk a tesiterem lelátójára, és amíg ő azon nevetgélt, hogy mindenki milyen viccesen néz ki, én szomorúan néztem körbe. Se Arnold, se Cortez, se Gábor (injekciót kapott), se Virág. Oké, Virág jelen volt, de átült Doriánék osztályához. L A színjátszósok karácsonyi előadása után (halálra untuk, Dave el is aludt rajta, Zsolti pedig végigcsörögte, mert nem tudta hangtalanul kiszedni a chipset a zacskóból) hivatalosan is elkezdődött a karácsonyi buli. A stúdiósok a színpadon egymás után tették be a jobbnál jobb zenéket, és összességében szinte mindenki jól érezte magát. Szinte.

Szóltam Jacques-nak, hogy átmegyek a büfébe, aztán feltettem a Mikulás-kabátom kapucniját, és átvágtam az udvaron. A kivilágított égősorok között sétálva kisebb társaságok jöttek velem szemben, röhögtek meg a szünetet tervezgették… Jó nekik. Átértem az aulába, ahol Kinga és az a-s lányok csapata beszélgetett.

– Rémes, hogy Olivér nem tudott eljönni – fújtatott Kinga mérgesen.

– Nekem mondod? Én Krisztiánnal jöttem, remélem, senki nem látott minket együtt – panaszolta Dina.

– Az a te bajod. Engem nem érdekel, hogy egyedül érkeztem, rengetegen hívtak, én döntöttem így – jelentette ki Kinga nagyképűen.

– Aha, persze, sokan hívtak… Én csak Zsoltiról tudok – vihogott az egyik a-s lány, és mintha ragályos lenne, a többi is rákezdett.

– Ha tudni akarod, Zsoltin kívül többen is meghívtak!

– Jöhettél volna vele. Szép pár lennétek – viháncolt Edina gúnyosan, és láttam Kinga arcán, hogy kezd elszakadni a cérna.

– Na, persze! Majd pont Zsolttal fogom lejáratni magam! Még csak az kéne! – magyarázta hangosan, én pedig ösztönösen megráztam a fejem.

– Kinga! – szóltam rá, de nem figyelt.

– Egész este azon görcsölnék, hogy mikor lép rá a hatalmas súlyával a lábamra. Vagy hogy mikor ken majonézt a hajamba… – folytatta.

– Kinga!!! – kiáltottam élesen, de késő volt.

– Zsolti borzalmasan gáz, akkor sem mutatkoznék vele, ha ő lenne az egyetlen ember a… Renáta, mondd, miért üvöltesz? –nézett rám hirtelen, mintha csak akkor venne észre. A fejemet csóváltam, és a szám szélét rágva figyeltem, ahogy Zsolti kiáll a büfé sorából és hitetlenül mered ránk. Kinga hátrafordult és konkrétan lefehéredett.

Zsolti pár pillanatig pislogott, aztán mosolyogva kikerült minket, és az udvar felé indult.

– Szerintetek hallotta? – kérdezte Kinga, tettetett vigyorral az arcán.

Az a-sokból kitört a röhögés, Kinga úgy tett, mint aki semmi rosszat nem csinált, én pedig kisiettem az udvarra.

– Zsolti, várj már! – loholtam, mire végre megállt és bevárt.

– Minden oké? – kérdeztem.

– Persze – bólintott a lehető legtermészetesebben.

– Jó, csak mert…

– Figyelj – nézett rám komolyan, én pedig elharaptam a mondat végét. – Nem érdekel, amit mond. Tényleg. Ő csak Kinga.

– Igen, de tudod, hogy néha túllő a célon, és nem is mindig szándékosan…

– Nem bántott meg, nehogy azt hidd. Mit érdekel engem? –

röhögött erőltetetten. A mozdulatai, a mosolya és a viselkedése nemtörődömségről árulkodott. A szeme azonban nem tetszett. Tele volt szomorúsággal és csalódottsággal. Olyan nagyon sajnáltam!

– Tudom. Ne is foglalkozz vele. Hülyeség.

– Jó – biccentett.

– Nem jössz vissza a büfébe? Én is oda tartottam…

– Kösz, nem – rázta meg a fejét, és átvágott az udvaron. Rémes este, az egész olyan feszült volt, hogy senki mellett nem tudtam pár percnél tovább ülni. Ricsiék vibráltak Virág miatt, Zsolti abban a pillanatban elment, ahogy Kinga odaült hozzánk, Kinga idegbeteg volt Olivér miatt, Virág duzzogott, amiért Doriántól elszakítják a szünetben, Andris és Robi még mindig pikkeltek Virágra, amiért beárulta őket… Összességében egy élmény volt az osztályommal tölteni a szünet előtti utolsó estét. Végighallgattam Avril Losing Grip című számát, és miközben a diákok táncoltak meg szórakoztak, a mi sorunk némán ücsörgött és gondolatban teljesen máshol járt.

Úgyhogy fogtam magam és hazamentem.

A mai napom: 5/1* – amikor azt hinném, hogy már nem lehet rosszabb… Mindig van rosszabb.

Twitter: 5/2 – elolvastam Cortez utolsó bejegyzését, amit a reptérről írt. Viki válaszolt rá neki, olyasmiket, mint: „hiányozni fogsz”, „úúúgy várom már, hogy gyere”… Csodás. L

Téli szünet: 5/1 – éljen. Mindenki utál mindenkit, ezért valószínűleg én itthon fogok ülni végig. De jó. L

Vacsora: Cordon Bleu. Blö.

December 30., szerda

A téli szünet rémes! Az unalom összes szinonimáját megkerestem, de nincs annyi, hogy minden napra jusson egy.

Komolyan, az égvilágon semmit nem tudtam csinálni. Egész végig itthon voltam, segítettem anyunak takarítani meg díszíteni, filmeztünk ( Született feleségek,  nem vagyok oda érte), néha elkísértem dolgozni, meg ilyesmi. Amikor pedig anyu nem ért rá, akkor apu mellett üldögéltem, csendben olvastam vagy éppen őt néztem. Ez, azt hiszem, megrémítette, mert egy idő után ő is lerázott.

Aztán olvastam. Sokat Victor Hugótól a Nyomorultak at   már régen terveztem, csak túl hosszú volt iskolaidőre. Hát, most volt rá időm.

Egyébként iszonyúan tetszik. Meg átrendeztem a tolltartómat, színek szerint raktam a tankönyveket… Neteztem is néha, de az msn kongott az ürességtől, mindenki volt valahol… L

Karácsony után viszont megváltozott minden, ugyanis kaptam egy kezdőknek való akusztikus gitárt! Éljen! Iszonyatosan örülök neki, meg fel is raktam róla egy fotót a Facebookra, de senki nem kommentálta, így két nap után leszedtem. A gitárhoz kaptam egy könyvet (Muszty-Dobay: Gitáriskola),  úgyhogy simán elfoglaltam magam. Négy napig tanultam a Megfogtam egy szúnyogot  című dalt, és többször is előadtam anyuéknak, akik eleinte mondták, hogy még gyakoroljak, aztán egy idő után már azt mondták, inkább ne.

Egyébként a babzsák fotelemben üldögélve irtó romantikus látványt nyújthattam a gitárommal a kezemben, és ha a hangot levesszük, akár még egy béna film szomorú jelenetének is elmenne. Mert azért rengeteget szomorkodtam. Cortez egyszer sem írt, az üzenőfalon néha megjelent egy-egy új képe, amit rögtön egymillióan kommentáltak, úgyhogy nem álltam be a sorba, nem írtam rá semmit.

Amúgy elvileg ma érkezik haza, de úgyse látom, csak jövőre…

Arnold a nagyszüleinél tölti a szünetet, kétszer írt mailt, egyszer meg hívott, de mivel nem sokat tudtam mesélni, hamar letettük. Justine is elutazott az ünnepekre, úgyhogy még a francia levelezőtársammal sem tudtam csetelni, pedig jó lett volna. És ami a legdurvább. Virág egyszer sem jelentkezett! Semmi, még egy sms se jött tőle.

Hihetetlen.

Kora délután anyu a konyhában húst darált, én pedig a gitárommal a kezemben lementem hozzá, hogy megmutassam a legújabb  Megfogtam egy szúnyogot-előadásom.

– Reni, ez csodálatos volt – mosolygott. Igen, szerintem se ment rosszul, de, mondjuk, a darálót kikapcsolhatta volna a zenélésem közben. Mindegy. Félretettem a gitárt, és csendben üldögéltem a konyhapulton.

– Segítsek valamit? – kérdeztem.

– Nem, mindjárt végzek.

– Oké. Kivasaljam az ágyneműt? – jutott eszembe. Anyu furán nézett rám. Szerintem nem sejtette, hogy az unalomnak tényleg nincsenek határai.

– Nem, még ráér.

– Hát jó. Akkor csak itt ülök tovább – bólintottam. Anyu megmosta a kezét, aztán elém állt. Közvetlenül elém.

– Virág nem hívott?

– Nem, még mindig haragszik – vontam meg a vállam tehetetlenül.

– Akkor talán hívd fel te – javasolta, én meg egyáltalán nem értettem.

– Miért?

– Hogy egyeztessétek a holnap estét – mondta anyu, és mikor látta, hogy elkerekedik a szemem, halványan elmosolyodott.

– Tényleg? – kaptam a szám elé a kezem.

– Igen, de vannak szabályok! – tette hozzá szigorúan, amikor látta, hogy már előszedem a telefonom a zsebemből. Abbahagytam a mobil nyomkodását, és csillogó szemmel vártam. Nem semmi instrukciók, az biztos.

– Felhívtam a helyet, nyolckor kezdődik a koncert, a szervező szerint kis csúszással, ha fél kilenckor kezdik, akkor is véget ér fél tizenegyre.

– Értem! – ujjongtam.

– Rendben. Beszéltem Virág anyukájával, visz titeket, be is kísér – biztos, ami biztos, majd háromnegyed tizenegykor ott van értetek, ti a kijáratnál várjátok, és pontban tizenegy órakor itthon vagy!

Nos, azt hiszem, ilyen lehet az idegenlégió. J Mindegy, a lényeg, hogy elengedtek! Hűű!

Mikor anyu szinte mindent elmondott – hogy kell viselkedni idegen helyen, senkivel ne álljak szóba, maradjak Virággal és Doriánnal végig, igyak sok folyadékot, nehogy elájuljak a koncerten (?) stb.) – végre felmehettem a szobámba. Virág második csörgésre felvette, elég unott hangon szólt bele, azt hiszem, neki is elege van a szünetből.

– Csak azért hívlak, hogy mit vegyek fel holnap. Sose voltam még ilyen koncerten… – kezdtem, aztán eltartottam a fülemtől a telefont, mert Virág ész nélkül sikított. Azt hiszem, örült. J

– Fúúú, Reni, ez annyira jóóó! El se hiszem!

– Én se – bólintottam, rádöbbenve, hogy emós koncertre megyek.

Hű.

Virággal egymás szavába vágva hadartunk arról, hogy mit kéne felvenni meg hogy milyen lesz, és hogy minden milyen klassz.

– Jaj, képzeld, kaptam egy gitárt! – jutott hirtelen eszembe.

– Azta! És milyen?

– Barna – mondtam.

– Dejóóó! És tudsz már valamit?

– Megfogtam egy szúnyogot.

– De hát tél van – szólt Virág némi töprengés után. Nem túl okos.

– Nem, ez egy dal – nevettem el magam.

– Jaa, nem ismerem. Fú, az én karácsonyom borzalmas volt. Apu és A NŐ tudod, mit vettek nekem? Bakancsot! Színes, napocskás bakancsot. Ki hord ilyet? Még egy halálfej sincs rajta!

– Sajnálom – mosolyogtam. Úgy tűnik, Virág apukája unja az emo stílust.

– Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismernek. Mindegy, végre itthon vagyok, és holnap konciii – ujjongott.

Még legalább negyedórát beszéltünk úgy, hogy visszahívtuk egymást, de így is eléggé megcsappant az egyenlegem. Mindegy, újra beszélünk, és holnap együtt megyünk koncertre. De jó! J

Elmehetek holnap: 5/5*** – wow. J

 Megfogtam egy szúnyogot:  5/? – nem is tudom. Anyuék már nem támogatnak annyira. Hogy leszek így menő gitáros?

Zsoltiak bulija: 5/2 – azért remélem, jól sikerül majd nekik. L

Mit vegyek fel?: 5/1*** – te jó ég, fogalmam sincs.

Tatárbeefsteak: 5/2 – nyers hús, pirítóssal. No comment.

December 31., csütörtök

A világ leghosszabb napja! De komolyan. Ma mindenből jutott.

Sírás, őrült nagy balhé, káosz, csók, értetlenség, üvöltözés, koncert, szemrehányás, Cortez, veszekedés, toporzékolás, félelem és életem végéig szobafogság. Mivel úgy tűnik, soha többet nem mehetek sehova, és a szobámban minden elektronikai szerkezet ki lett iktatva (egyedül villany van), így részletesen le tudom írni a dolgokat. Sőt, ha azt vesszük, még pár regény írása is belefér, időm, az van…

Na, akkor sorjában. Kora estig minden klasszul ment, izgultam, meg ilyesmi, de amúgy semmi extra. Kiválasztottam, hogy mit veszek fel (fehér kötött kardigán, a Kingától kapott sál, farmer és bakancs), ami egyébként egy emós bulira nem volt túl jó választás, de ez a legkevesebb. Virág anyukája hétre jött értünk, a kocsiban Virág és Dorián hátul ült, így én beszálltam előre. Mivel anyuék kikísértek, még elláttak pár jó tanáccsal, ugyanazokkal, mint amiket tegnap este óta folyamatosan ismételgetnek. Amíg mi a kocsiban ültünk, a felnőttek váltottak pár szót egymás között, ami ránk, „gyerekekre” abszolút nem tartozott.

– Egyszer biztos elindulunk – dünnyögte Dorián, mire hátrafordultam hozzájuk.

– Mindjárt megyünk, csak anyuék még beszélgetnek – közöltem, hátha magától nem veszi észre. Dorián feketére festett szemét forgatva kibámult az ablakon. Kedvem lett volna rászólni, de Virág, fején egy csörgővel (!) mosolyogva figyelt, úgyhogy inkább hagytam az egészet. Amúgy sem túl szerencsés induláskor összeveszni, ha már egyszer együtt töltjük az estét.

Pár perccel később már lefelé haladtunk a dombos úton, és miközben Virág anyukája rádiót hallgatott, a két emós néma csendben utazott hátul, én az ablakon át nézelődtem. Még sosem voltam sehol szilveszterkor, így meglepett, hogy mennyien vannak az utakon. A buszmegállókban csoportokban ácsorogtak az emberek, dudákat fújtak, röhögtek, és szinte mindenkinek a kezében volt valami üveg. A koncert helyszíne előtt nagy volt a nyüzsgés, és mivel Virág anyukája pont a bejáratnál tett ki minket, rögtön beálltunk a sorba. A kapunál ácsorgó emberek mind emósok voltak,

Dorián oda is köszönt pár tagnak, akik odaálltak hozzánk, így máris egy társaságba csöppentünk. Kifizettük a belépőket, Virág anyukája egészen addig eljött velünk.

– Háromnegyed tizenegykor itt felveszlek titeket. Pont itt – mutatott arra a helyre, ahol álltunk.

– Rendben – motyogtuk mindannyian, mert Dorián haverjai már kezdtek kiröhögni minket, amiért szülővel érkeztünk.

– Viselkedjetek rendesen, ahogy megbeszéltük – búcsúzott el, azzal otthagyott minket.

Dorián emós barátai folyamatosan cikiztek, mi meg igyekeztünk nem tudomást venni róluk, bár Virágot láthatólag zavarta a dolog.

Engem nem nagyon érdekelt, ők idősebbek, tizenhét-tizennyolc év körüliek, de elég szomorú, ha azért nevetnek, mert két tizenöt éves lányt elhoznak egy koncertre. No comment.

A jegyszedő félbetépte a felé nyújtott jegyeket, aztán mogorván végignézett rajtunk.

– Melyikőtök anyja hívogat folyamatosan? – kérdezte fáradtan.

– Mi nem tudunk ilyesmiről – vonogatta a vállát Dorián.

– Jó, mert egy nő szünet nélkül vonalban van, hogy figyeljek a lányára meg a kis barátaira. Ez egy koncert, nem játszóház! –

panaszolta. Behúzott nyakkal somfordáltam be az ajtón, és Virággal mosolyogva összenéztünk.

Virág elkérte a kabátomat, hogy beadja a ruhatárba, én meg addig gyorsan rácsörögtem anyura. Biztosítottam róla, hogy megérkeztem, minden rendben és hogy ne hívogassa a jegyszedőt, hanem koncentráljon a vendégeire, mert ha miattam végigidegeskedi az estét, akkor semmi értelme nem volt egész nap főzni. Mondta, hogy apu kollégái már megérkeztek, úgyhogy kiadtam parancsba, hogy most már tényleg nyugodtan foglalkozzon velük, én megvagyok.

Illetve akkor még úgy volt.

Virág és Dorián hamarosan visszaért a ruhatárból, de akkor elmentek üdítőt venni, én meg leültem a koncertterem előtt kirakott kerek alumíniumasztalok egyikéhez, és a kardigánom ujját húzogatva nézelődtem. Rengeteg fekete csőfarmer, tornacipő, manga haj, füstös, fekete szemfesték. Csak úgy hemzsegtek az emósok. Addig nyújtogattam a kardigánom ujját, míg végül teljesen kitágult és rálógott a kézfejemre. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert mindenki beszélgetett valakivel (sőt, inkább ordított, mert nagyon nagy volt a zaj), jó pár lány nyakában szerpentin szalag lógott, vihogva konfettit szórtak egymás hajába, na és dudáltak. Ész nélkül.

– Juj, Reni, annyira klassz ez az egész – pattant mellém Virág hirtelen, és a kezembe nyomott egy üveges kólát szívószállal.

– Igen, tényleg jó – biccentettem, majdnem őszintén.

– Hú, nézd, ott vannak Bettiék – állt fel Virág, aki összességében tizenkét másodpercet ült mellettem, aztán odarohant egy emós társasághoz, akik Dorián barátai lehettek. Virágot üdvözölték, rögtön nyakon szórták konfettivel, meg megpróbálták elszedni tőle a fején lévő csörgőt, de nem adta, ragaszkodott hozzá.

Ott álltak és beszélgettek, én pedig nem tudtam, hogy odamenjek vagy ne. Ha odamegyek, akkor vajon bemutatnak? Vagy csak kérdőn rám néznek? Esetleg tudomást sem vesznek rólam? Nem tudtam, mit tegyek, végül maradtam az asztalnál, egyedül, a kólámmal. Virág összevissza pattogott, elment Bettivel a mosdóba, aztán láttam a pultnál fantát kérni, utána egyszer csak Dorián ölelgette, majd megint Bettivel ment be a koncertterembe. Hirtelen rám tört az utálatos „mit keresek én itt” érzés, és bármit megadtam volna azért, hogy otthon lehessek. Ennek semmi értelme nem volt. Virág egy csapat emós lánnyal rohangált fel-alá, Doriánra amúgy sem nagyon számítottam, és nem is csalódtam benne, egyszer sem jött oda hozzám, így a szám szélét rágva nézegettem az órám. Még csak nyolc óra volt. Juj.

– Reni – tűnt fel hirtelen Virág előttem, és bár ő megállt, a fején lévő csörgő tovább mozgott. – Bemegyünk a terembe, mert az első sorban szeretnénk állni.

– Oké – vontam meg a vállam.

– Jó, akkor majd jössz?

– Persze.

Virág az égvilágon semmit nem vett észre abból, hogy kicsit berágtam rá, amiért teljesen egyedül hagyott, csak mosolygott, megragadta Betti kezét, aztán együtt berohantak a koncertterembe, egy halom sikongató lánnyal együtt. Óriási.

Hosszú percekig karba tett kézzel ücsörögve figyeltem a mászkálást az asztalom előtt, és minden erőmmel azon voltam, hogy gyorsabban teljen az idő.

– Szia – ült le mellém hirtelen egy fiú. Kérdőn néztem rá, aztán körbe, hogy hátha egy ismerős meglát és kiment a helyzetből. A fiú fürkésző tekintettel vizslatott. – Valakivel csendkirályt játszol, itt hagyott, és nem tudtál utánaszólni, mert akkor veszítenél? – kérdezte, én pedig próbáltam szigorú arccal magam elé bámulni, de ezen elmosolyodtam.

– Szóval eltaláltam – biccentett büszkén. – Láttam, hogy Doriánékkal jöttél. Gondolom, te vagy Virág barátnője.

Még mindig nem reagáltam, csak az órámra néztem, jelezve, hogy nem szórakoztat a beszélgetés.

– Mondanám, hogy tehetségesen kiszúrom a kívülállókat, de mivel egyedül te vagy fehér kardigánban, ez most nem jött be – folytatta.

Kiittam a kólásüvegem aljáról az üdítőmet, a szívószál közben szürcsögő hangot adott ki, de szerencsére elnyomta a hangzavar.

Ahogy hallottam, a koncert elkezdődött, vagy legalábbis valakik zenélni kezdtek.

– Bírom az olyan embereket, akik nem fárasztanak le. Utálom az üres fecsegést – magyarázta a srác, és láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy egy árva szót sem szóltam hozzá. Ő viszont megállás nélkül beszélt. Csak egyszer néztem rá, amikor már leült mellém, úgyhogy csak az arcát tudtam megnézni. Emós fiú, fekete, oldalra fésült, vasalt hajjal, viszonylag kedves arccal és feketére festett körmökkel. Juj.

Lassan senki nem maradt kint, az utolsó emberek, akik a pultnál rendeltek, még sietve berohantak a terembe, aztán hirtelen nyugi lett, megszűnt a nyüzsgés. Csak a bentről kiszűrődő zene hallatszott, amit szokás szerint nem ismertem.

– Nem érdekel a koncert? – kérdezte a fiú, aki még mindig mellettem ücsörgött.

– Nem igazán – szólaltam meg végül, pedig nem akartam, de ez kicsúszott a számon.

– Akkor miért jöttél?

Ezt a kérdést akár zokon is vehettem volna, de tekintettel arra, hogy az előtérben ültem egyedül, nem volt miért megsértődnöm.

– Virágot kísértem el – vontam meg a vállam.

– Értem. És itt fogsz ülni végig?

– Igen – feleltem némi töprengés után. Virág valahol elöl ugrált, nem volt kedvem bemenni, átnyomulni a rengeteg emberen, hogy mellé furakodhassak, annak meg nem láttam értelmét, hogy hátul álljak meg tök egyedül. L

– Hát jó – bólintott a fiú, de ahelyett, hogy felállt volna, odahúzott még egy széket, kényelmesen feltette a lábát, és. És ott maradt.

– Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.

– Ülök.

– Miért itt?

– Nem foglalt a szék.

– És a koncert? – csodálkoztam.

– Már ezerszer hallottam – mosolygott, és tényleg ott maradt velem.

Jó, elég furán nézhettünk ki egymás mellett. Mindketten csendben magunk elé néztünk, és a teremből kiszűrődő zenét hallgattuk. Két szám után Dorián jött ki, és a mosdóból visszafele megállt előttünk.

– Mi az, Peti, bébiszitterkedsz? – kérdezte sunyi vigyorral a fején, mire én felháborodottan néztem, a mellettem ülő (ezek szerint) Peti pedig csak elküldte melegebb tájakra. Úgy tűnt, ők ketten nincsenek igazán jóban. Dorián röhögve visszament a koncertre, én meg dühösen néztem utána.

– Komolyan utálom ezt a gyereket – dünnyögte Peti, én meg kérdőn felé fordultam.

– Miért?

– Osztálytársak voltunk tavaly. Igazi barom. Bocs, ha kedveled, nem akartam keverni…

– Nem! Egyáltalán nem! Virág a barátom, Doriánhoz semmi közöm – válaszoltam azonnal.

Peti, látva, hogy nem bánt meg Dorián becsmérlésével, elmesélte, hogy miért nem kedveli. Az ok meglepett. Állítólag Dorián az előző sulijában még egyáltalán nem volt emós, hanem a „szépfiúkhoz” tartozott, akik menő DJ-k zenéit hallgatják, meg állandóan tele vannak barátnőkkel. Aztán egyszer csak rájött, hogy az emós lányok mennyire fogékonyak az érzékeny srácokra, meg hogy ez mennyire „könnyen” bejön, és akkor egyik napról a másikra átváltott fura, meg nem értett, világfájdalommal teli stílusra.

– Ezt Virág tuti, hogy nem hallotta még – ráztam a fejem szomorúan.

– Virág kedves lány, beszélgettem vele párszor, őszintén nem is értettem, hogy mit keres Doriánnal.

– Nem tudom – sóhajtottam, és magamban hozzátettem, hogy sajnos Virág jelenleg nem lát a szerelemtől, úgyhogy számára Dorián szent és sérthetetlen.

– Kérsz valamit inni? – tápászkodott fel Peti, én meg ösztönösen nemet mondtam. – Itt akarsz ülni egy üres kólásüveggel a koncert végéig? – kérdezte visszafojtott mosollyal. Jogos.

– Jó, akkor egy kólát. Köszönöm – vontam meg a vállam zavartan. Peti elindult, de utánaszóltam, hogy bontatlan üveggel hozza, majd én kinyitom. Jó, ez lehet, hogy ciki, de anyuék a lelkemre kötötték, hogy szórakozóhelyen soha, semmilyen körülmények között ne igyak bele olyasmibe, amit nem előttem bontanak ki. Szerencsémre Peti nem gúnyolt ki, egyszerűen visszajött az üdítővel, aztán azzal szórakoztunk, hogy megpróbáltuk kibontani. Végül sikerült. J

Tulajdonképpen egy idő után örültem a társaságának. Egyrészt nem egyedül ültem végig a koncertet a termen kívül, másrészt Peti egészen jó fej. Miután visszajött az üdítővel, már nem voltam annyira ellenséges, és beszélgetni kezdtünk. Kicsit szégyelltem magam, mert Dorián miatt elég előítéletes lettem az emós fiúkkal szemben, pedig valószínű, hogy csak ő ilyen, mások attól még lehetnek rendesek. Peti például teljesen normális. Velem szembe fordította a székét, felült törökülésbe, és egy csomót beszélgettünk könyvekről ( Twilight-fan,   ez fura egy fiútól, de mindegy), zenéről (egy-két bandát ismerek csak azok közül, akiket szeret), filmekről (totál más a kedvencünk) meg úgy általában mindenről. Nem cikizett a zenei ízlésem miatt, és nem röhögött ki, amiért nem ismertem az általa említett előadókat, viszont figyelt, amikor „mindenképpen el kell olvasni” könyvekről beszéltem, sőt, a telefonjába el is mentette a címeket. Összességében jót beszélgettünk, és már nem bántam, hogy velem maradt. A koncert vége előtt, amikor már kezdtek kifelé szállingózni az emberek, Peti felállt és odament egy társasághoz, akik a ruhatárhoz indultak. Azt hittem, hogy már vissza se jön, de a kabátjával a kezében egyszer csak megjelent előttem.

– Mi léptünk – köszönt el, miközben felhúzta a dzsekije cipzárját –, nincs kedved velünk jönni? Átmegyünk egy másik helyre.

– Köszi, de jönnek értem – feleltem mosolyogva.

– Oké, akkor további szép estét. És boldog újévet – intett, aztán a barátaival együtt a kijárat felé igyekezett. Lehajtott fejjel a pulcsim ujját tanulmányoztam, amikor hirtelen megállt előttem valaki.

Felnéztem. Peti jött vissza. Kérdőn néztem rá.

– Elfelejtettem bemutatkozni – szólt zavartan.

Hát, így ismerkedtem meg Dorián volt osztálytársával, a tizenhét éves, emós sráccal, Petivel. Miután bemutatkoztunk egymásnak, tényleg elment, én pedig felálltam, mert a koncertnek vége lett, és özönleni kezdtek az emberek kifelé. Próbáltam az ajtó közelében maradni, de egy csomóan nekem jöttek meg félrelöktek, így kénytelen voltam kicsit arrébb állni, és próbáltam kiszúrni Virágot a tömegben. Nem tűnt könnyű feladatnak, szinte mindenki ugyanúgy nézett ki.

Miután egy rakás ember kikerült (vagy éppen nem), végre megláttam Bettiéket. Igaz, ők nem ismernek engem, de azért odanyomultam hozzájuk.

– Virág még bent van? – kérdeztem. Először egy rakás festett szempár meredt rám kérdőn, azon tanakodva, hogy ki vagyok, végül Betti megvonta a vállát.

– Asszem leléptek – vonogatta a vállát.

– Mi? Hova? – riadtam meg.

– Fogalmam sincs. Mi mentünk – vette át hirtelen a felé tartott kabátot, amit az egyik barátja hozott a ruhatárból.

Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy álltam ott. Képtelen voltam felfogni a hallottakat, Virág nem hagyhatott itt!!!

Riadtan kapkodtam a fejem, hátha meglátom, közben hagytam, hogy a tömeg a kijárat felé sodorjon. Az ajtón kiérve megcsapta az arcom a jéghideg levegő, és ösztönösen összehúztam magamon a kardigánom. Óriási. Szilveszter este, a mínusz 6 fokban (meteorológiai befolyásoltság, simán meg tudom állapítani), egy nyomorult kardigánban ácsorogtam az utcán. Merthogy Virágnál volt a ruhatárjegy. No comment. A kijárat előtt fiatalok csoportjai beszélgettek a koncertről meg az este további programjáról, én meg remegő kézzel előkaptam a telefonom, és hívtam Virágot. Addig csörgettem, amíg szét nem ment a vonal, de nem vette fel. Az órámra néztem. Tíz óra három perc. Még háromnegyed óra, míg Virág anyukája megérkezik, Virág sehol, nincs kabátom, fázom, mellettem petárdák durrognak, minden robbanásnál félreugrottam a rémülettől.

Olyan erővel tört rám a sírógörcs, hogy rázkódott a vállam, és a mobilomat szorongatva azon erőlködtem, hogy el ne ejtsem.

Lehunytam a szemem, és próbáltam koncentrálni. Virág nem veszi fel, anyuék tuti, hogy megölnek, ha azzal hívom fel őket, hogy Virág eltűnt, és ugyanezen érv miatt arról sem lehetett szó, hogy Virág anyukáját hívjam. Ott álltam egyedül, az utcán, a távolban tűzijáték robbant a levegőben, a közelemben lévő társaság elejtett egy pezsgősüveget, aminek szilánkjai ezer darabban szóródtak szét az úton. Rettegtem, hogy ott állok egyedül, sötétben, este. Remegő ujjakkal tárcsáztam. Nem volt jobb ötletem.

Ricsi telefonja hetet (!) csörgött, már azt hittem, hogy fel sem veszi, amikor hirtelen beleszólt. De nem ő, hanem Cortez.

– Boldog újévet – üvöltötte. A háttérben egy Beastie Boys-szám üvöltött, egy nagyobb tömeg kórusban énekelte, hogy „Fight for your right!”, én pedig zokogva kezdtem magyarázni.

– Nem hallok semmit, várj! – kiáltotta Cortez, és pár másodperc múlva újra beleszólt, ezúttal sokkal jobban hallottam, azt hiszem, bement valahová. – Mindjárt adom Ricsit, csak nem tud beszélni, mert tele van a szája. Zsoltival versenyben esznek – röhögött Cortez.

– Nem kell ad-nod – szipogtam, és képtelen voltam rendesen beszélni, folyamatosan rám tört a zokogás. Cortez, hallva a hangom, rögtön stílust váltott.

– Mi történt? Baj van? – kérdezte komoran.

– Vi-rág… – bőgtem, aztán vettem egy szaggatott, nagy levegőt, és megpróbáltam elmondani egy szuszra. – Virág itt hagyott, és itt állok az utcán, és nem tudom, mit csináljak, és félek – hadartam, aztán sikoltottam egyet, mert a lábamtól fél méterre robbant egy petárda.

– Hol vagy? – kérdezte olyan dühösen, amilyennek még nem hallottam a hangját.

Riadtan körbenéztem és elmondtam a címet. Annyit mondott, hogy ne mozduljak, aztán lenyomta a telefont. Jó ötlet, mintha tudnék mozdulni. Ruhatárjegy nélkül, buszjegy vagy bérlet nélkül, egyedül… Eszembe sem volt elmozdulni. A szórakozóhely körül egyre kevesebben lettek, a társaságok már mind elindultak, így egyedül ácsorogtam az ajtó közelében. Az utcában azonban (szemben volt a buszmegálló) pár srác hangoskodott, rugdosták a kukát, egy idő után fel is borították, így a tartalma kiszóródott a feketén csillogó járdára. Megpróbáltam a lehető legkevésbé feltűnő lenni, így leültem a koncert kijárata melletti lépcsőfokra. Mínuszban lefagyott lépcsőre ülni kabát nélkül nem szerencsés. Viszont annyira elkeseredtem, annyira féltem, és olyan nagyon haragudtam Virágra az egész miatt, hogy a legkevésbé sem érdekelt, ha megfázom.

Minden mozdulatra és minden távoli robbanásra felkaptam a fejem, és vadul kalapáló szívvel agyaltam azon, hogy legyen már vége ennek a napnak, érjek haza rendben, és utána nem érdekel semmi!

Egy közelben fellőtt tűzijáték először pirosra, majd sárgára festette a fekete eget, én pedig reszketve, összekoccanó fogakkal, könnyes szemmel néztem, ahogyan lehullik és kialszik. Annyira fáztam, hogy szinte mozdulni sem bírtam, de eléggé láthatatlannak éreztem magam ott, a lépcsőn kucorogva, így semmi esetre sem álltam volna fel. A világ leghosszabb tizenkét perce után egy taxi kanyarodott elém, csikorogva fékezett, én pedig rettegve figyeltem, már-már felkészülve arra, hogy elrohanok, amikor Cortez pattant ki az anyósülésről, a hátsó ajtón pedig Ricsi kászálódott ki.

– Jól vagy? – nyújtotta a kezét Cortez, én pedig megragadtam, és engedtem, hogy felhúzzon. Meleg volt a keze, legalábbis az én lefagyott, kékké színeződött ujjaimmal úgy éreztem.

– Nem – ráztam meg a fejem, és újra előtört belőlem a zokogás.

Cortez megölelt és megsimította a hajam, amit egy átlagos esetben a világ legszebb pillanatának élek meg, de ez a mostani egy cseppet sem volt átlagos. A tudat, hogy nem vagyok egyedül és valószínűleg minden rendben lesz, hirtelen tört rám, az eget verdeső adrenalinszintem kezdett visszaállni a normális mértékre, de a mérhetetlen düh és csalódottság nem enyhült.

– Egyszerűen itt hagyott! Itt! – zokogtam. – Ahol petárdáznak meg huligánok tombolnak! – mutattam a túloldalra, ahol a srácok még mindig hangoskodtak, de Cortezzel magam mellett már nem is tűntek olyan veszedelmes alakoknak. A félelemtől mindig túlzásokba esünk.

– De nem értem! Hol van Virág? – kérdezte Ricsi, és megdörzsölte a karjait. Akkor vettem észre, hogy ők is kabát nélkül, egy szál pulcsiban fagyoskodnak a hidegben.

– Nem tudom. Amikor vége lett a koncertnek, már nem találtam.

Annyira mérges vagyok – ráztam a fejem, és közben egyik lábamról a másikra álltam, de ez semmit nem ért, totál átfagytam.

– Srácok, kifizetnétek végre a fuvart? – lépett hozzánk a taxis.

– Persze – biccentett Cortez, aztán tapogatni kezdte a pulcsiját.

Nem nyert, a kabátjában volt a pénze. Ricsi széttárt karokkal rázta a fejét. Mindhárman rám néztek (a taxis is), én pedig remegő ujjakkal kihalásztam a táskámból a pénztárcám. Nem volt elég, de amim volt, azt odaadtam. A taxis totál kibukott, hogy most mihez kezdjen, szilveszter este neki ez óriási hiány, ha itt szobrozik velünk, amíg valaki nem fizet.

– Megkeresem Virágot – szólt Ricsi idegesen.

– És ő fog fizetni? – kérdezte a taxis, és a hidegben fehér füstként felszálló leheletét nézte idegesen.

– Ja – biccentett Ricsi, aztán felénk fordult. – Mindjárt jövök, körbenézek – sétált el vacogva.

A taxis morogva (nem írom le, mert nem volt túl szép) visszaszállt az autóba, ahol meleg volt, és fűtés, de minket nem hívott, hagyta, hogy az úton álljunk a mínuszban, pulcsiban. Milyen kedves alak.

– Azt hiszem, fel kéne hívni a szüleidet – javasolta Cortez, én pedig csalódottan bólintottam.

Soha nem féltem még ennyire egy hívástól sem. A telefon kicsöngött, apu pedig azonnal felvette.

– Szia, apu, ne ijedj meg – kezdtem elcsukló hangon.

– Mi történt? – kérdezte, szinte meg sem várva a mondatom végét.

A háttérben hallottam, hogy anyu azonnal kérdezgetni kezdi.

– Értem tudnál jönni?

– Tizenkét perc – tette le a telefont, én pedig gombóccal a torkomban éreztem, hogy patakokban folyik a könnyem.

– Jön – mondtam, mire Cortez bólintott, és a sarkon eltűnő Ricsi után bámult.

Összefont karral álltam, próbáltam kontrollálni az izmaimat, de a hidegtől annyira remegtem, hogy minden testrészem ugrált. Sokáig álltunk szótlanul, egymással szemben, a robbanó petárdák hangját hallgatva, miközben a fejünk felett az éjfél közeledtével egyre több színes tűzijátékot lőttek fel, ami bevilágította a sötét égboltot.

– Annyira sajnálom – suttogtam, mire Cortez felém fordult, és a szemembe nézett. Letöröltem az arcom, és szipogva folytattam –

Csak azért jöttem el, hogy Virág örüljön. És itt hagyott! Egyedül!

Nem mertem anyuékat hívni, de most már mindegy, úgy is nagyon leszidnak – hadartam. – Ne haragudj, hogy iderángattalak titeket, csak nem tudtam, kit hívhatnék…

Cortez csendben hallgatott, gondterhelt arcán láttam, hogy nagyon dühös, és csak reméltem, hogy nem rám. Tény, hogy szilveszter este megzavartam a bulijukat, a koncertjüket, és miattam eljöttek, de reméltem, hogy egyszer jóvá tehetem nekik, hogy ennyire rendesek voltak.

– Azért jó volt a buli? – kérdeztem, és annyira nevetségesnek hatott a kérdésem, hogy félig sírva, félig nevetve néztem rá.

Cortez halványan elmosolyodott, aztán megölelt. Mínusz ezer fok, sírás, reszketés, várakozó taxis, eltűnt Virág, őt kereső Ricsi, úton lévő apu… ez mind eltörpült egy pillanatra, mert a gyomromban hibernálódott lepkék egyszer csak felébredtek és vadul csapkodni kezdtek. Cortez átölelt, közben megsimította a hajam, én pedig a pulcsiját összekönnyezve (!) néztem a távolban fellőtt tűzijátékot.

Biztos, hogy borzalmasan fáztam, de már nem nagyon éreztem.

Aztán. Aztán olyasmi történt, ami jogosan kerül be életem legvitatottabb, legérthetetlenebb és legdöbbenetesebb eseményei közé. Még mindig nem tudom pontosan, hogy volt, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést a mellkasomban és koncentrálni a pontos leírásra. Cortez megsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom. Emlékszem, még egyszer megtöröltem a szemem, és utána ránéztem. Fél kezével még mindig átkarolt, és óvatosan maga felé húzott. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de amikor egy pillanatra megállt, várva, hogy mit szólok a dologhoz, és a szemembe nézett, én hajoltam közelebb hozzá.

Megcsókolt! Te jó ég! Ott álltunk, szétfagyva, petárdazajjal körülvéve, az eget betöltő tűzijátékok alatt, és megcsókolt!

Hihetetlen volt és fura, és hirtelen, de közben pedig csodálatos és elképesztő, és nem is értettem az egészet, aztán már véget is ért.

Ugyanis Ricsi kiáltott ránk messziről, valami olyasmit, hogy sehol nem találja Virágot, mi pedig egy pillanat alatt elléptünk egymástól.

Én szédülve motyogtam valami olyasmit, hogy „nem igaz, hol lehet Virág”, Cortez pedig dühösen forgolódott, „láthatólag” Virágot keresve.

– Jól vagytok? – kérdezte tőlünk Ricsi, és eléggé gyanakodva méregetett.

– Fázom – feleltem a karomat dörzsölgetve, Cortez pedig megvonta a vállát.

Egy pillanatra még egymás szemébe néztünk, próbáltam kiolvasni, hogy mi történt vagy mit jelent ez az egész, vagy hogy egyáltalán mi van, de apu kocsija gördült be elénk, és szinte a megállással egy időben kipattant belőle apu.

– Hol a kabátod? Miért sírsz? Fiúk, ti mit kerestek itt? De először is, mi történt? – kezdte, mi pedig dideregve, lefagyott aggyal próbáltunk koncentrálni, hogy megértsük a kérdést.

– A kabátom a ruhatárban van – feleltem, mert ezt volt a legegyszerűbb megmagyarázni.

A taxis kiszállt a kocsiból, és azonnal apura förmedt.

– Maga fogja kifizetni a fuvart? Mert várakozok itt egy ideje, szilveszter van, tiszta deficit az estém! – idegeskedett.

– Ki jött taxival? – kérdezte apu összeráncolt szemöldökkel, miközben levette a kabátját és a vállamra terítette.

– Mi. De annyira siettünk, hogy még kabátot se hoztunk – felelte Ricsi, és azt hiszem, megfagyott a raszta haja.

– Kifizetne végre?

– Hogy képzeli, ül az autóban, és nézi, ahogyan a gyerekek megfagynak?

Na, akkor apu és a taxis őrült vitába kezdtek, ugyanis apu kikérte magának, hogy a taxis felszámolt várakozási díjat, plusz még azt se engedte meg, hogy a kocsiban várjunk, a taxis meg kiabált, hogy őt nem érdekli az egész, valaki fizesse már ki. Cortez, Ricsi meg én néma csendben álltunk, és zavartan hallgattuk az egészet.

– Gyerünk, üljetek be a kocsiba – szólt apu, aztán összeráncolt szemöldökkel körbenézett. – Hol van Virág?

– Nem tudom – suttogtam, és tudtam, most jön az igazi balhé.

– Mi az, hogy nem tudod? Renáta, együtt engedtünk el titeket!

Hol van?

– Elment Doriánnal, nem tudom, nem találtam meg! – feleltem sírva.

Innentől kezdve mindenki vitatkozni kezdett. Én érveltem, hogy koncert után egyszerűen eltűnt, Ricsi arról magyarázott, hogy „le kéne ütni” Doriánt, Cortez Virágot hibáztatta, merthogy itt ültem kint, egyedül, apu kiabált, hogy Virág nélkül sehová nem megyünk, azonnal kerítsük elő, a taxis pedig azért üvöltött, mert kérte a pénzét.

Apu dühösen felé fordult és kifizette, aztán olyan mérgesen, ahogyan még sosem láttam, kérte Dorián számát. Senki nem tudta.

A taxis kitolatott és szélsebesen elhúzott, a helyére pedig azonnal bekanyarodott Virág anyukája. Jaj, ne!

– Milyen volt a koncert? – kérdezte mosolyogva, miközben kiszállt. Természetesen azonnal feltűnt neki, hogy Virág nincs velünk, így kérdezősködni kezdett.

Oké, ez elég kínos volt, én végig lehajtott fejjel ácsorogtam, amíg Virág anyukája ész nélkül hívogatta hol Virágot, hol pedig Doriánt.

Egyikük sem vette fel a telefont.

– De nem értem, miért engedted, hogy elmenjen? – kérdezte apu.

Tőlem. Kezdett úgy tűnni, én tehetek az egészről. Őrület.

– Én nem engedtem! Egyszerűen eltűnt, amikor vége lett a koncertnek! Kerestem! Még a ruhatárból sem tudtam kivenni a kabátom! – magyaráztam, és megint elsírtam magam. Mindenki vibrált az idegtől.

Ott veszekedtek, egymással, velem, miközben mindenki telefonált, de senkinek nem vették fel. Apu rám parancsolt, hogy üljek be a kocsiba, úgyhogy a könnyeimet törölgetve beültem, beszálltam előre, és feltekertem a fűtést. A szélvédőn keresztül, a folyamatos sírástól elhomályosodott szemmel láttam, hogy mindenki beszél, de a fűtés egyenletes zúgásától nem hallottam semmit. Nem sokkal később mindenki egyfelé fordult, így előrehajoltam, és az ablakon keresztül láttam, ahogy Virág igyekszik feléjük. Fején még mindig ott volt a csörgő, és persze rajta volt kabát. A sajátját kikérte.

De rendes. L

Ki akartam szállni, de apu hátrafordult, és egy határozott kézmozdulattal intett, hogy maradjak. Virágot először az anyukája ragadta meg, de mivel Virág sírt (?), mindenki köré állt és beszéltek hozzá. Semmit nem értettem az egészből, de tudtam, a mai estét soha nem bocsátom meg neki. Ha sír, ha nevet, ha befordul, ha nem szólal meg. Akkor sem. Ez több volt, mint sok! A barátságunknak örökre vége!

Virág anyukája átkarolta Virágot, aztán a kocsijuk felé igyekeztek. Virág oldalra fordította a fejét, a szélvédőn keresztül egymás szemébe néztünk. Tényleg sírt. Én is. Szomorúnak tűnt. Én is. Mondani akart valamit. De én elkaptam a fejem és lehunytam a szemem. Nem vagyok rá kíváncsi.

Apu, Cortez és Ricsi váltottak még pár szót, aztán Ricsi elindult, mire mindketten utánakaptak és visszahúzták. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam, hogy Ricsi hova akart menni. Végül mindhárman beültek a kocsiba, apu mellém, a két fiú pedig hátra.

Annyi érzés kavargott bennem, hogy azt hittem, szétmegy a fejem.

Az út több volt, mint kínos. Néma csendben telt, apu idegesen dobolt a kormányon, Ricsi a telefonján pötyögött (azt hiszem, Dave-nek írt helyzetjelentést), Cortez pedig szó nélkül ült mögöttem. Mindennél jobban szerettem volna beszélni vele, merthogy történt köztünk valami, ami igazán megbeszélésre vár, de nem volt lehetőségünk. A kocsiban vágni lehetett a feszültséget. A lámpák gyér fényében kanyarogtunk felfelé a dombos úton, míg végül apu megállt Zsoltiék kocsibehajtóján. A ház összes ablaka világos volt, egy csomó árnyék mászkált a függönyök mögött, és még felhúzott ablaknál is hallottam a bömbölő zenét. A fiúk kiszálltak, apu is, én meg nyúltam, hogy kinyissam az ajtóm, de apu határozottan megrázta a fejét. Bent maradtam. A kocsi előtt Cortez, Ricsi és apu váltott pár szót, komolynak tűntek, és idegesnek, aztán Dave jelent meg a kapuban, fülén a headsettel, és rögtön magyarázni kezdett. Nyomában Zsolti, aztán egymást lökdösve egyre többen jöttek ki az utcára. Igen, ha balhé van, az megmozgatja a diákokat. Mindennél jobban szerettem volna kiszállni, de nem lehetett.

Apu elköszönt az összegyűlt tömegtől, aztán visszaült mellém. A szélvédő üvegén át pislogás nélkül néztem, ahogy Ricsi vadul gesztikulálva, a kezével mutogatva magyaráz a többieknek, aztán a mellette álló Cortezre tévedt a tekintetem. Ő is nézett, én is néztem őt. Szavak nélkül, minden nélkül, csak bámultuk egymást, aztán… aztán odaugrált hozzá Viki, és a nyakába ugrott. Úgy éreztem, megszakad a szívem, és azonnal könnybe lábadt a szemem.

Lehajtottam a fejem és az ölembe ejtett kezemet tanulmányoztam, remélve, hogy minél előbb elmegyünk onnan. Apu az út további részén néma csendben hallgatta a szipogásom, egy szót sem szólt.

Örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértünk, és bár egész este erre a pillanatra vártam, most már annyira nem akartam kiszállni. De muszáj volt.

A vendégek az étkezőasztalnál ültek, kicsit nyomott volt a hangulat, amikor beléptünk. Egyszerre mindenki rám nézett, apu kollégái és anyu fürkésző tekintettel méregettek. Az asztalon egy csomó pirítós, tatár bifsztek, valami lencsés dolog, bontatlan pezsgő, sütemények. Érintetlenül, rám várva. Jaj.

– Elnézést – szólt anyu erőltetett mosollyal, aztán a lépcső felé mutatott, ami körülbelül annyit jelentett „indítsak felfelé”.

Hát, kaptam pár „kamaszproblémák, de mókás” nézést, de akadtak olyanok is, akik afféle „most aztán bajban vagy” pillantással meredtek rám. Klassz.

A szobámba lépve én megálltam középen, anyu pedig becsukta az ajtót, és csípőre tett kézzel várta a magyarázatot. Mivel képtelen voltam abbahagyni a bőgést, és annyira fájt az egész, hogy alig kaptam levegőt, csak reméltem, hogy érti, amit mondani próbálok.

Mivel az őszinteség állítólag megkönnyíti az ember lelkét, mindent elmondtam úgy, ahogy volt. Hogy Virág bement a koncertre, én nem mentem vele, hogy ott ültem végig az előtérben, hogy utána eltűnt, egyszerűen otthagyott! Hogy kint maradtam kabát nélkül, hogy végső elkeseredésemben Ricsit hívtam. Hogy Cortez vette fel, odajöttek értem, a taxist, a sírást. Hogy Cortez megcsókolt!

Hogy apu mennyire ideges volt. Hogy mennyire rossz minden, mennyire sajnálom, és ha tehetném, akkor visszafordítanám az időt és nem mennék sehova! Hogy otthon maradnék fura nyers húst enni, hogy nem szomorkodnék, nem kéredzkednék el, eszembe se jutna!

Csak ne láttam volna Cortezt és Vikit együtt azután, hogy megcsókolt!!!

Anyu türelmesen, bár kifejezetten idegesen, néha rángó arccal hallgatott. De végighallgatott. A harmadik összegyűrt, telesírt, szétszaggatott zsepit markolásztam, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Aztán sikerült, mert a döbbenettől elfelejtettem még sírni is. Ugyanis anyu, nemhogy nem értékelte az őszinteségemet, hanem egyszerűen dührohamot kapott tőle.

Megkaptam a „mégis mit képzelsz magadról?” szemrehányást, a „taknyos tizenöt évesen késő éjjel egy olyan fiúval csókolózol, akinek barátnője van?” kiakadást, az „elengedünk a barátnőddel, akivel nem vigyáztok egymásra, és éjjel hajkurászni kell, mi van, ha baja esik?” letolást. A „nem ismerünk rád” nézést és a „kabát nélkül, az utcán ülsz mínuszban, teljesen elment az eszed?” szidalmat.

Szörnyen éreztem magam. Amúgy sem voltam túl jól, de anyu kiakadása volt az utolsó, ami hiányzott a tökéletes estéhez.

Persze anyu megtoldotta még egy kis „hogy tehettél ilyet?”, „csalódtunk benned”, „apáddal egyáltalán nem értjük a viselkedésed, szégyelld magad” lelkizéssel, ami miatt a világ legundorítóbb emberének éreztem magam. Aztán jött még egy félperces, néma nézés, amibe anyu belesűrítette az összes csalódottságát, amit ma este okoztam neki. Éljen.

– Sajnálom, eddig erre még nem volt példa, de… – szólt végül.

– Tudom, szobafogság – bólintottam könnyezve.

– Igen. Valamint – indult el anyu, felkapta a notebookom az asztalomról, kivette a telefonom a táskámból, aztán némi töprengés után elvette a távirányítóm(?) is. Ezekkel együtt indult ki a szobámból, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

– Anyu – szóltam utána, amikor meghallottam a Basket Case-t.   A telefonom szólt. Cortez csengőhangja! Ááá – csak ezt felveszem, utána mobil se kell, ígérem, soha többet – könyörögtem.

– Sajnálom – rázta meg a fejét és kinyomta(!) a mobilom.

– Neee – roskadtam le a babzsák fotelembe, és miután anyu becsukta az ajtóm, eszméletlen sírás tört rám.

Háromnegyed tizenkettőkor még mindig bőgtem, és úgy döntöttem, hogy átsírom magam az újévbe, miért is ne, amikor apu kopogott be a szobámba.

– Lejöhetnél, ha gondolod. Mindjárt éjfél van – szólt. Láttam rajta, hogy ő is haragszik.

Csak megvontam a vállam, mire apu már ki is indult.

– Apu – szóltam utána. Visszanézett, én pedig olyan nagyon sajnáltam, hogy haragszik! – Pótvacsora? – kérdeztem.

– Talán majd máskor – felelte, és úgy éreztem, kiszakad a mellkasom. Még soha nem volt rá példa, hogy nemet mondott.

Végül csak annyira mentem le éjfélkor, hogy boldog újévet kívánjak, aztán már vissza is jöttem a szobámba. Az ablakomból néztem a majdnem fél egyig tartó tűzijátékozást, közben pedig fuldoklottam a sírástól. Óriási. Kavargott bennem minden. Virág,

Cortez és Ricsi, apu szemrehányó tekintete és anyu szavai. Mert igaza volt. Corteznek barátnője van. És én engedtem, hogy megcsókoljon. Te jó ég! Mit hittem? Überlúzer vagyok. Elegem van.

Szilveszter: 5/1*** – hatalmas NO COMMENT.

Január 1., péntek

Boldog újévet a világnak és boldog elkárhozást nekem. Az hagyján, hogy szinte egy percet sem aludtam, mert egy rakás szemrehányó tekintettel álmodtam, úgyhogy reggelig forgolódtam, de estére sikerült annyira belázasodnom, hogy két gyógyszertől sem nagyon akart lemenni. Először azt hittem, hogy a sok sírástól van az egész, de amikor száraz, ugatásszerű köhögéssel szórakoztattam magam, miközben majd’ kiszakadt a mellkasom, akkor már úgy tűnt, tegnap megfáztam. Örök tanulság, ne ülj mínuszban a lépcsőn, mert az hülyeség. L Egyébként meg pocsékul vagyok, a köhögés, láz, fájó végtagok még nem minden, hozzájön még a „mi van?” érzés, ami kezd felemészteni. Notebook és telefon nélkül senkit nem tudok elérni, bármit megadnék, hogy néhány szót váltsak Cortezzel, csak párat, hogy tudjam, ő mit gondolt… Á, reménytelen. Ráadásul a notebookomba volt dugva töltésre a zenelejátszóm, így anyu azt is elvette. Ezért előszedtem az Arnoldtól kölcsönkapott CD-ket, de csak egyhez volt hangulatom, úgyhogy ma egész nap The Walrus t hallgattam. A Tidal Wave  most a kedvenc számom, borzalmasan jót tudok rá sírni. Igaz, anyu rám szólt, hogy ha nem fejezem be a bőgést, akkor még inkább belázasodok, de nem olyan könnyű nem sírni, amikor annyira fáj, hogy szinte beleőrülök. L

Köhögés: 5/1* – jaj.

 Tidal Wave.–  5/5*** a világ legjobb dala, ma, azt hiszem, hetvenszer hallgattam meg. Kéne a dalszövege, csak nincs gépem…

Ah, mindegy.

Cortez: 5/? – nem tudom. Az a csók… te jó ég! Tökéletes volt!

Csak az a baj, hogy Corteznek barátnője van, így ezt az egészet nem tudom hova rakni. LLL

Virág: 5/1 – sokat gondolkoztam. Azt hiszem, soha többet nem szólok hozzá. Megérdemli.

A szobám: 5/1 – tiszta 19. század. Semmi nincs benne, amin kommunikálni lehet a külvilággal. Jaj!!!

Január 4., hétfő

Az idei év első tanítási napja. A többieknek. Hurrá. Nekem pedig látogatás a dokinál, aki azon túl, hogy iszonyatosan leszidott, amiért ennyire lebetegedtem, kiírt egész hétre és utamra engedett, hogy jövő hét hétfőn menjek vissza, meglátjuk, meggyógyultam-e.

Életemben ilyen tragikus hírt nem hallottam még. Egy hétig nem mehetek suliba??? Amikor jövő héten tanulmányi versenyhét van, és számítanak rám? Amikor Cortezzel beszélnem kéne? Amikor nincs telefonom, sem pedig notebookom? Amikor anyuék elzártak a külvilágtól, hogy tanuljak a szilveszteri hibából, ami még csak nem is az enyém? Nincs igazság. Ez tény.

Mivel fekvőbetegnek nyilvánítottak, hazaérve bevettem a gyógyszereket, aztán felmentem a szobámba, és az ágyamon fekve a plafont néztem, miközben a Tidal Wave-et  hallgattam. Ez lett a hivatalos „Cortez megcsókolt, azóta sem beszéltünk, és fogalmam sincs, mi van, de megszakadt a szívem” dalom. Óriási. Délután anyu bekopogott a szobámba, és mondta, hogy Arnold van itt. Végre!

Valaki, aki láthatta Cortezt!

– Hogy vagy? – kérdezte, amint belépett, és aggódva megjegyezte, hogy szörnyen sápadt vagyok és légcsőhurutszerű a köhögésem.

– Elmúlik – vonogattam a vállam. – Te hogy vagy? – érdeklődtem, közben pedig felültem, és a mellkasomat szorítva köhintettem párat. Mint egy elefánt. Mindegy, ez van.

Arnold megemlítette, hogy jól telt a szünete, bár eléggé felzaklatta, ami velem történt. Na, persze, Virágtól tudja.

– Megkért, hogy ezt adjam oda – húzott ki a táskájából egy levelet, és lerakta elém. Én automatikusan visszanyújtottam.

– Nem érdekel – közöltem.

– Reni, legalább olvasd el. Nagyon kiborult – mondta. Na, nekem ennyi kellett, két köhögés között ráförmedtem.

– Ő borult ki? Nagyszerű. Mert úgy tudom, hogy engem hagytak ott. Én fáztam meg, én betegedtem le. Én ültem tök egyedül szilveszter este egy olyan koncert helyszíne előtt, ami még csak nem is érdekelt!

– Tudom, teljesen igazad van – bólintott. – De olvasd el.

– Nem! – jelentettem ki határozottan, és félbetéptem a levelet.

Arnold bólintott és visszakérte a kettészakított papírokat. – Mi volt a suliban? – váltottam témát idegesen.

– A jövő heti versenyhétről szólt minden, továbbá megjelent a suliújság, hoztam is belőle egy példányt – matatott a táskájában.

– Köszi.

Csendben lapozgattam a magazint, de rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel.

– Reni, valamiről beszélni szeretnék veled – mondta hirtelen.

– Oké. Csak még azt mondd meg – szakítottam félbe –, Cortez nem üzent nekem semmit?

– Nem volt ma iskolában – válaszolta, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá.

– Mi? Miért?

– Nem tudom, nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy érdekeljen – vonta meg a vállát.

– Értem.

– Szóval van valami, ami bizalmas, azonban szeretném, ha tudnál róla…

– Oké, persze – biccentettem. – De – tűnődtem el – tényleg nem hallottál semmit Cortezről?

– Nem, Reni, nem hallottam.

– És Ricsi? Ő se mondott semmit?

– Ő sem volt ma iskolában. Meghallgatsz?

– Bocs, persze! Szóval valami fontos dolog – koncentráltam, de az agyam ezerrel pörgött.

– Igen. Emlékszel, év elején elutaztam tanítási időben…

– Igen – bólogattam, aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Itt a mobilod? Egy hívás, rövid leszek.

Arnold mélyen a szemembe nézett, aztán megrázta a fejét, és felállt.

– Mi az? – csodálkoztam.

– Tudod… – kezdte, de megakadt. – Tessék, itt a házi – nyomott a kezembe egy halom papírt.

– Elmész? – döbbentem le, és már tudtam, most nagyot hibáztam.

– Sajnálom, ne haragudj, figyelek! Tényleg.

– Nem fontos – legyintett. – Jobbulást, pihenj sokat.

– Ne menj el! – szóltam utána szomorúan, de Arnold kiment a szobámból.

Hogy lehetek ilyen szívtelen? Az egyetlen barátom eljön hozzám, és én még annyira sem vagyok képes, hogy meghallgatom.

Visszadőltem az ágyamra és azon tanakodtam, hogy mennyire vagyok dög? Nagyon. No comment.

Arnold: 5/1 – sajnálom! Annyira sajnálom!

Telefon: 5/1 – ááá, felhívtam volna, de ugye nincs min. Őrület.

Köhögés: 5/2 – megérdemlem. Tényleg.

Cortez és Ricsi: 5/? – miért nem voltak suliban?

Versenyhét: 5/1 – lecsúsztam az egészről. L

Virág: 5/1* – nem érdekel a nevetséges levele, miatta van minden, nem fogok meghatódni pár soron, amikor minden széthullik körülöttem!

Zene: 5/5 – legalább Arnold CD-i nagyon jók. Arnold.

Megbántottam. L

Elegem van: 5/5* – nagyon.

Január 8., péntek

Azzal, hogy megbántottam Arnoldot, tulajdonképpen elszakítottam magam az egyetlen embertől, aki igazán fontos, aki figyelt rám és aki látogatott. Volna. Merthogy hétfő óta Arnold egyszerűen nem jött át. Én meg azon túl, hogy maratoni szobafogságot élvezek, még mindig nem vagyok annyira jól, hogy bármit tehetnék az ügy érdekében. A hetem rémesen telt, azért nem is írtam naplót, mert végig nyöszörögtem volna, és semmi kedvem nem volt a kiakadásomat részletezni. Anyu szigorúan tartotta magát a büntetésemhez, továbbra sem kaptam vissza a notebookom és a telefonom, úgyhogy maradtak a nomád körülmények. Próbálkoztam tükörrel belevilágítani a járókelők szemébe, hátha észrevesznek és feldobnak egy mobilt, de nem jött be. Aztán próbáltam galambot fogni a galambpostámhoz, de arra, hogy januárban berepüljön egy postagalamb az ablakomon, elég kevés esély volt, de legalább megpróbáltam. Amúgy pedig szenvedtem. Borzalmasan. Minden kavargott bennem, és az, hogy nem tudtam semmiről, teljesen kiakasztott. Viszont sok időm volt, így kitaláltam, hogy a „Reni véget nem érő kínlódása” remek cím lenne önéletrajzi ihletésű regényemhez. Azt hiszem, be fogok golyózni.

Délután a luxusbörtönömbe látogató érkezett. Nem az, akire számítottam (Arnold, Cortez, Ricsi, akárki), de legalább valaki átjött.

– Tessék, úgy látom, végérvényesen egyedül maradtál, senkid nincs – dobta le Kinga az ágyam szélére a jegyzeteit. Pont ez hiányzott nekem, amikor amúgy is kiutált a világ.

– Kösz. Itt a telefonod? – kérdeztem reménykedve.

– Anyukád elkérte, mielőtt feljöttem. Mondd már el, hogy mi történt, mindenki hallgat és kerüli a szilveszteri témát.

– Nincs kedvem beszélni róla.

– Virág küldött neked egy rajzot.

– Nem kell – ráztam meg a fejem ösztönösen.

– Hát, jó. Ahogy gondolod. Csak annyit árulj el, hogy most téged kell sajnálni vagy te hibáztál?

– Nem csináltam semmit – vontam meg a vállam.

– Na, persze. Jó. Szomorúan hallottam, hogy a tanulmányi héten semmin nem indulhatsz. Én három kategóriában is képviselem az osztályunkat.

– Majd drukkolok – feleltem unottan.

– Elvárom. Ezenkívül Arnold, Gábor és Robi jelentkeztek még, senki más. Virág sem megy a rajzra, ami különös, de hiába kérdeztem, csak morgott valamit. Nem értek emóul, úgyhogy fogalmam sincs, mi baja – közölte. – Ja – jutott hirtelen eszébe. –

Még Ricsi indul a kémián, de valamit kitalált, hogy miként mentheti ki magát.

– Volt suliban? – csillant fel a szemem.

– Igen, szerdán jött, tegnap meg már Cortez is befáradt.

Megfáztak vagy mi volt – mesélte. – De mindenki olyan titokzatos…

– Cortez nem üzent nekem semmit? – húztam ki magam hirtelen, és éreztem, hogy vadul kalapál a szívem.

– Minek nézel, postásnak? Velem senki ne üzengessen. Virág rajzát is csak azért hoztam el, mert könyörgött. Biztos nem kell?

Egész ügyes.

– Nem, nem kérem – legyintettem. – Szóval Cortez semmit nem mondott neked?

– Nem szokott. Ráadásul mivel Zsolt berágott rám a karácsonyi bulin, azóta nem beszéltem a fiúkkal. Duzzogjanak csak, mit bánom én.

Szóval Kingával amúgy sem beszélnek Cortezék. Lehet, hogy azért nem üzent nekem semmit. Vagy direkt? Túl sok idő telt el szilveszter óta. Túl sok. Kinga felvont szemöldökkel, fürkésző arccal nézte, ahogyan elbambulok.

– Tudnom kéne valamiről?

– Nem – vágtam rá, aztán elgondolkoztam. Senkivel nem tudom megbeszélni a történteket. Anyu kiakadt, apu mérges, Virággal soha többet nem beszélek, Arnoldnak amúgy sem mondanám el, Cortez nem jelentkezik… – Szerinted – suttogtam, Kinga pedig bizalmasan közelebb ült – megcsókolhat valaki valakit, ha közben van barátnője?

Kinga pislogás nélkül meredt rám, először azt hittem, nem érti, de hamar kiderült, hogy tökéletesen ért. Ő volt az utolsó, aki még nem tett nekem szemrehányást semmiért. Eddig. Hurrá.

– Renáta, neked teljesen elment az eszed? – förmedt rám hangosan. – Barátnője van! Barátnője! Mégis mit gondoltál? És egyáltalán hogy képzelted?

– Kinga, állj le! – ráztam a fejem, és próbáltam védekezni, de beleköhögtem. Majdnem megfulladtam, bár Kingát ez egy cseppet sem akadályozta meg abban, hogy tovább üvöltsön.

– Te akarsz lenni a „másik lány”? Vagy mi ütött beléd?

– Semmi! Nem tudom! Rosszul jött ki az egész!

– Hogy jöhetett volna ki jól, ha egyszer barátnője van!

Úgy döntöttem, ha még egyszer kimondja, hogy „barátnő”, akkor egyszerűen elküldöm haza! Kinga tovább magyarázott a megcsalásról, a harmadikról, az erkölcsről, és az a legszomorúbb, hogy mindezzel tisztában voltam és igazat is adtam neki. Soha nem gondoltam volna, hogy velem ez megtörténhet. Teljesen kiakadtam.

Megint.

– Szerencséd, hogy van valami, ami miatt valamennyire megbocsátható, amit tettél – közölte.

– Van ilyen? – fogtam a fejem idegesen.

– Igen. Te előbb voltál Corteznek, mint Viktória – mondta, közben pedig anyu benyitott a szobámba, és Kinga felé nyújtotta a telefonját, ami egyre hangosodó Hello Moto  csörgéssel jelzett.

– Hogy micsoda? – ráztam a fejem értetlenül.

– Mennem kell – állt fel, és átvette a mobilját. – Írd meg a házit, és jövő hétre szedd össze magad! Szeretném, ha látnád, ahogyan megnyerem a tanulmányi versenyhetet – vigyorgott, és a füléhez tartva a készüléket kiment a szobámból.

Semmit nem értettem. Vacsoránál óvatosan megkérdeztem, hogy mi lenne, ha netezhetnék egy félórát.

– Nem – nézett anyu határozottan.

– A tevéim éheznek, a farmomon megrohadt mindenem…

– Reni, a büntetés lényege, hogy legyen időd átgondolni a hibákat.

..

– Átgondoltam. Mindent. Sokszor – erősködtem.

Hiába. Nem engedtek. Valamelyik kamaszkezelő könyv a határozottságot említhette, mert anyuék egyáltalán nem enyhültek meg, pedig igyekeztem annyira szerencsétlen arcot vágni, amilyet csak lehet. És nem.

Tudomásul vettem, mást úgysem tehetek. A távirányítóm, mondjuk, nem hiányzott, mégis azt kaptam vissza először. Próbáltam vele sms-t küldeni, de nem lehet. Viszont, jövő héten, ha végre mehetek suliba, akkor mindenképp említenem kell Andrisnak és Robinak, hogy találjanak fel valami ilyesmit, mert van olyan szituáció, amikor jól jönne. L

Kinga: 5/4 – legalább jött. Látott. Alázott. Ez van.

Arnold: 5/3 – annyira szeretném, ha nem haragudna.

Cortez: 5/? – megőrülök, hogy semmit nem tudok. Jár még Vikivel? Jelentett neki valamit az a csók? Megsajnált vagy így akarta? Jaj…

A Nyomorultak.  5/5* – kiolvastam. Átéreztem Jean Valjean kínlódását a börtönben. Neki sem volt notebookja. L

Január 11., hétfő

A doki ma azt mondta, holnap mehetek suliba. Először boldogan ujjongtam, és sok idő után mosolyogtam is, aztán hirtelen abbahagytam. Mert holnap látom Cortezt. Beszélnünk is kéne. Ott lesz Arnold, bocsánatot kell kérnem. Virág, akire szörnyen haragszom. Kardos, aki ma várt volna a tanulmányi versenyre, de nem tudtam menni. Félek. Nem tudom, hogy nézek szembe ennyi mindennel.

Egész este házit írtam, aztán belekezdtem egy levélbe, amit Corteznek szántam. Leírtam benne mindent, hogy mit gondolok, hogy egyébként én soha nem tettem volna ilyet, ha nem róla van szó és hogy szörnyen sajnálom. Egész klassz levél lett, szépen megírtam, aztán betettem a „Cortez-dobozomba”, és úgy döntöttem, jobb, ha ezt soha nem olvassa.

Vacsora: 5/2 – hal. És rizs. Halas rizs.

Internet: 5/1* – minden virtuális állatom kinyiffant szerintem.

Legalább lehibernálhattam volna a tevéimet.

Holnap: 5/1 – jaj, ne. Inkább ne.

Köhögés: 5/3 – ritkán, és már nem is fáj.

Január 12., kedd

Rettegtem a mai naptól. Egyébként volt is miért. Na, mindegy.

Reggel jó rétegesen felöltöztem, vastag pulcsi, kabát, sál, kesztyű, sapka. Mindezt azért, hogy a fűtött kocsiból kiszállva jó melegem legyen. Na, mindegy. Szobafogság szerinti rend, hogy apu kitesz a suli előtt, délután pedig felvesz és egyenesen hazavisz. Mindegy, ezzel nincs is gond, amit akarok, azt elvileg a suliban el tudom intézni.

A Szent Johannához érve vadul kalapált a szívem; a fiúk a lépcső előtt ácsorogtak, már messziről láttam őket.

– Jó tanulást. Ebédszünetben vedd be a gyógyszert – búcsúzott apu.

– Jó – bólintottam, és komótosan kiszálltam a kocsiból.

Megvártam, hogy apu elhajtson előttem, aztán átsétáltam az úton.

Cortez azonnal észrevett, és nézte, ahogyan feléjük közeledem.

Kicsit félre is állt Ricsiéktől, én pedig zavartan sétáltam, a fülemben doboló vértől semmit nem hallottam, és annyira remegett a lábam, hogy erősen koncentráltam a lépteimre.

– Reni! – szólt hirtelen egy hang oldalról, én pedig megtorpantam és odafordultam. Kicsit feljebb toltam a sapkám, és csodálkozva néztem Petire, a szilveszterkor megismert emós srácra.

– Szia – motyogtam értetlenül. – Mit csinálsz itt?

– Nincs első órám, és gondoltam, köszönök. Soha, senki nem hagyott még ennyi üzenetet a Facebookon, mint én egy hete mindennap. Reméltem, hogy ha le akarsz rázni, akkor legalább visszaírsz annyit, hogy kopjak le – mosolygott idegesen.

– Ööö – nevettem el magam kínosan. – Az a helyzet, hogy büntetésben vagyok és nincs gépem. Semmit nem tudtam megnézni szilveszter óta.

– Ó! – bólintott. – Szerinted ki lehet törölni az el nem olvasott leveleket? Pár nap után kicsit más stílusban írtam. Egy hét után pedig kifejezetten… mérgesen.

Hangosan felnevettem, és mondtam, hogy nem baj, megértem, majd nem olvasom el.

– Oké, akkor örülök, hogy jól vagy, meg hogy nincs semmi baj.

Megyek is. Ha majd lesz neted, akkor…

– Persze, írok – nevettem.

– Várom. És előre is bocs.

– Tényleg nem gond.

– Akkor szia.

– Szia – intettem.

Peti a halálfejes sapkájában, ami alól kilógott az oldalra vasalt haja, lassan elsétált a sulitól, én pedig visszafordultam a fiúkhoz.

Mind a négyen kérdőn néztek rám, úgyhogy gombóccal a torkomban végül odamentem.

– Sziasztok – köszöntem, egyesével végignézve rajtuk.

– Ki volt ez? – kérdezte Ricsi, belecsapva a közepébe.

– Egy ismerős.

– Milyen ismerős? Emósokkal lógsz? – röhögött Zsolti.

– Csak egy ismerős. Szilveszterkor találkoztunk – vontam meg a vállam.

– Aha – biccentett Ricsi. Cortezre néztem, aki éppen a telefonjával szórakozott.

– Cortez – szóltam, de a hangom vékonyabb volt, mint szokott, még én is alig ismertem fel –, beszélhetnénk?

– Persze – nézett végre fel a mobilja képernyőjéről –, mondd.

– Mármint – igazítottam meg zavartan a sapim – négyszemközt.

– Mondd nyugodtan – vonogatta a vállát. Oké, nem akar velem kettesben beszélni. Nagyszerű. Gratulálok magamnak!

– Nem fontos – szóltam, és idegesen bementem a suliba.

A lánymosdóban összeszedtem magam, mert már megint könnyezni kezdett a szemem, pedig igyekeztem kisírni magam, előre is. Sajnos ez nem így működik. A tükörrel szemben, a mosdóra támaszkodva vettem pár nagy levegőt, aztán minden mindegy alapon kimentem a folyosóra. Szinte belebotlottam Virágba, aki éppen akkor érkezett.

– Reni! – szólított meg óvatosan, mint aki abban sem biztos, hogy visszaköszönök-e.

– Szia – mondtam halkan. Egymással szemben álltunk, néma csendben. Virág haja fel volt csatolva, egyáltalán nem lógott a szemébe, és egy egyszínű, fekete kapucnis pulcsit viselt. Már nyitotta a száját, de úgy éreztem, elég pocsék a reggelem így is, semmi szükségem magyarázatra vagy vitára.

Szó nélkül megfordultam és bementem a terembe. Andris és Robi egymás ellen bokszoltak a behozott Wii (!) játékkal, úgyhogy mielőtt leütöttek volna, inkább mögöttük sunnyogtam el. Beültem a padomba, és összefont karral bámultam magam elé. Jacques üdvözölt, mesélt egy kicsit mindenféléről, de mivel látta rajtam, hogy nem vagyok túl jó passzban, inkább visszafordult.

Monsieur Durand már mindenkit lezárt (múlt héten, amíg hiányoztam, de ötös lettem félévkor), úgyhogy Kingával és Arnolddal készült a délutáni franciaversenyre. A többiek addig ellehettek. Hátrafordultam Cortezhez, de elült, egész órán Ricsivel,

Zsoltival és Dave-vel nézett valamit a telefonon. És az egész napom így telt. Virág angolon oda akarta adni az IM-et,   de nem kértem, inkább csendben olvastam (Joseph Heller: A 22-es csapdája)  és szokásomtól eltérően betettem a fülembe a fülhallgatóm. Nem hallgattam semmit, de ezt csak én tudom. Ebédszünetben szerettem volna Arnolddal váltani pár szót, de készült a franciára, úgyhogy hagytam. Szinte egész nap a teremben voltam, a megfázásom után nem lett volna jó ötlet az udvaron ácsorogni. Infón Tölgyessy kiadta, hogy elfoglalhatjuk magunkat, úgyhogy nagy levegőt vettem és leültem a gépemhez. Mintha az őskorból jöttem volna, körülbelül úgy csodáltam a számítógépet. Ezer éve volt, hogy utoljára beléptem.

Az e-mailemmel kezdtem, rengeteg jött, de csak hírlevelek és egy Justine-től, úgyhogy rájöttem, annyira nem is maradtam le, mint gondoltam. Szóval nem nyilvánítottak eltűntté a virtuális térben.

Hurrá. Aztán beléptem a Facebookra. Egy rakás üzenet Petitől (és egy barátnak jelölés). Mosolyogva kitörölgettem a „Hahóóó, most már tényleg nem fogsz visszaírni?” és hasonló üzeneteit, aztán visszajelöltem ismerősnek. Majd megmagyarázom anyunak, hogy ki ő. A farmra egy halom ajándékot küldtek, Dave üzent is, hogy „gondatlan gazda” vagyok, hogy néz ki a farmom… J

Elintéztem a Facebookot, Virág kommentjeit és üzeneteit töröltem, nem voltam túlzottan kíváncsi rájuk. Megetettem és tanítottam a tevéimet, aztán vadul dobogó szívvel megnyitottam az msn-t. Egy csomó ablak ugrált be, Andristól, Jacques-tól, olyasmik, hogy hol vagyok. Karcsitól, hogy jobbulást kíván és drukkoljak neki az irodalmon. Virágtól, hogy könyörögve kér, válaszoljak és beszéljek vele. Aztán beugrott még egy. Cortezé. Másolom.

Január 1. 00:31 Cortez üzenete:  itt vagy?

Január 1. 00:45 Cortez üzenete:  bekapcsolva hagyom, írj, ha itt vagy.

Január 1. 17:32 Cortez üzenete: ???

Január 1. 20:55 Cortez üzenete: írtam smst.

Január 1. 23:32 Cortez üzenete:  ha beléptél, csörgess meg, jövök.

Január 2. 00:23 Cortez üzenete:  oké. Majd beszélünk.

A sírógörcs kerülgetett, nagyokat pislogva, hátha így visszatartom a könnyeim, bezártam az ablakot, és hátrafordultam. Cortez a gépe előtt ült, unottan kattintgatott a Facebookon (azt hiszem, ismerősfelkéréseket utasított el). Még egy kísérlet, gondoltam. Suli után beszélek vele!

Igen, így terveztem. Aztán kicsöngettek az utolsó óráról, én pedig szó nélkül összepakoltam a cuccom, és elindultam a folyosón.

– Sok sikert, nagyon szorítok – szóltam oda Arnoldnak, aki a szekrényénél pakolt.

– Köszönöm – felelte teljesen közömbösen.

– Még mindig nincs telefonom meg gépem, de… szóval érdekel, hogy ment, esetleg, ha anyut felhívnád vagy üzennél…

– Meglátom – mondta.

– Rendben. Akkor szia – mosolyodtam el, de ez nem igazán boldog mosoly volt, keserűnek éreztem és szomorúnak.

Lesétáltam a lépcsőn, közben körbetekertem magamon a sálam, és átvágva az aulán kiléptem a fagyos januári hidegbe. Ricsi, Dave,

Zsolti és Cortez a lépcső előtt éppen valamin nevettek. Cortez mellett Viki állt. Leblokkoltam, hirtelen mozdulni sem tudtam. Nem szakítottak. Járnak. Nagyon is!

Szaggatottan vettem a levegőt, éreztem, hogy egy egész kellemes bőgés készül kitörni belőlem. Apu megállt a suli előtt, úgyhogy a szememet törölgetve leszaladtam a lépcsőn, és szó nélkül beszálltam a kocsiba.

– Mi volt a suliban? – kérdezte.

– Semmi – feleltem. Az égvilágon semmi.

Vacsoráig a szobámban gitároztam, igyekeztem minden bánatomat kidalolni magamból, csak az a baj, hogy nem vagyok túl muzikális, ráadásul totál elhangolódott a gitárom, és nem bírok vele.

Azért biztos szomorúan festettem, ahogyan búskomoran pengettem a rémesen szóló hangszerem. Ha még egy dallamot is eltaláltam volna… Na, mindegy.

Anyu vacsora után bekopogott a szobámba.

– Mit játszol? – kérdezte. Megmutattam neki. Az elejét. Elég volt az is, úgy láttam, sokkoltam. – Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd, akkor megkapod a notebookod. Talán túl szigorúak voltunk. Elég sok minden összejött neked az utóbbi időben. A tanulmányi verseny, amin annyira szerettél volna részt venni, aztán hogy Virággal összevesztetek, meg ez a Cortez-ügy… Felhozom a géped.

– Köszönöm, de ráér – vontam meg a vállam.

– Értem – bólintott anyu, afféle „most már tényleg nem tudok kiigazodni rajtad” stílusban. – És a mobilod? Talán felhívhatnád Virágot és beszélhetnétek…

– Nem. Nem kell a mobilom, és nem akarok Virággal beszélni.

– Tudom, tudom, hogy otthagyott és egyedül maradtál, de…

– Nem! Nem csak otthagyott! Otthagyott Dorián miatt! És már nem először! Én tényleg jó barát voltam, egy szót sem szóltam, pedig egy ideje rá sem lehet ismerni! De ezzel betelt a pohár!

– Ha meghallgatnád… Hiszen olyan jó kis barátnők voltatok.

– Nem – feleltem határozottan, aztán újra az ölembe vettem a gitárom, és pengetni kezdtem. Azt hiszem, a YouTube-on egész nagy nézettségem lenne humor kategóriában. Semmi közöm a zenéléshez.

És egyáltalán miért csinálom? Cortez miatt? Ugyan már.

Kardos: 5/4 – nagyon sajnálta, hogy lemaradtam a versenyről. Én is.

Arnold: 5/2 – nem üzent, nem hívott. Azért remélem, jól sikerült neki.

Peti: 5/5 – tök jófej, hogy eljött a suli elé. J

Cortez: 5/1* – no comment. Tényleg.

Félév: 5/4 – mindenből lezártak, pedig itt sem voltam. L

Január 13., szerda

A tanulmányi versenyhét harmadik napja. Rajz, kémia és műveltségi. Ebből a kémia és a műveltségi, amiben érintettek voltunk. Illetve majdnem. Merthogy Kinga és Gábor elment a kémiára, Arnold a műveltségire, Ricsi azonban csuklókötéssel érkezett a suliba. Először megrémültem, hogy valami komoly baja van, de amikor a gipszszerű, tépőzáras szorítót röhögve letépte magáról, akkor már rájöttem, hogy így védi ki a kémiát. Gondos persze odavolt, a „kedvenc és egyben legjobb” tanítványa lesérülése igazán elszomorította, de annyira szereti Ricsit, hogy csak mielőbbi jobbulást kívánt neki, sőt, kicsit meg is paskolgatta a fejét. Az egész osztály visszatartott röhögéssel figyelte a jelenetet, Ricsi pedig tettetett csalódottsággal rázta a fejét, miszerint ő „annyira, de annyira készült a versenyre”.

Ebédszünetben a büfében álltam sorban, egyedül, és azon tanakodtam, hogy kókuszkockát vagy lekváros levelet vegyek.

– Beállhatok melléd? – kérdezte Zsolti.

– Persze, nyugodtan. Mit kérsz? – kérdeztem vissza. Örültem a társaságának, a fiúkkal egyáltalán nem beszéltem még idén.

– Szénsavmentes vizet – közölte.

– Mi? Miért? – döbbentem le.

Zsolti a kezembe nyomott egy diétás étrendet, én pedig gyorsan átfutottam.

– Fogyózol?

– Az edzés miatt kell. Így könnyebben megy.

– Milyen edzés? – csodálkoztam. Mintha lemaradtam volna valamiről.

– Gyúrok – mondta. Én pedig véletlenül elnevettem magam.

– Bocs, szóval ez jó. De hogyhogy?

– Csak úgy kedvet kaptam hozzá.

– Aha. De ugye ennek semmi köze ahhoz, hogy Kinga mit mondott karácsonykor…

– Semmi – rázta a fejét.

– És már beszéltek egymással?

– Soha – bólintott, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. Zsolti megköszönte a vizet, aztán megkérdezte, hogy kérek-e natúr csirkemellet, mert van nála. Hát, nem kértem, de azért kedves, hogy megosztaná velem.

Kókuszkockával mentem fel a terembe, és a helyemen ülve olvastam tovább a 22-es csapdájá t.  (Azt hiszem, az én jelenlegi helyzetem még a 22-es csapdájánál is rosszabb…) Virág egy ideig felém bámult, de mivel nem figyeltem rá, így a tévét nézte (szemüvegben!), ahol Andris és Robi teniszezett. Most a Wii a mániájuk, megállás nélkül veszekednek rajta.

Utolsó hét lévén a tanulmányi versenyekről szól minden, így valamennyi tanóra lazán telt. Azonban hiába lett volna rá lehetőségem, hiába néztem hátra, Cortez nem ült mögöttem. Elült, messze tőlem, Dave-hez.

Csengetéskor összepakoltam, és hogy elkerüljem Virágot (aki a suliboxában rámolt), bementem a mosdóba. Nekidőltem a falnak és leguggoltam, közben pedig reméltem, hogy senki nem jön be.

Pechem volt. Dupla. Mivel nemcsak, hogy bejött valaki, hanem Kinga jött be. A mosdónál megigazította a szoros copfját, aztán a tükörből észrevett és riadtan megpördült.

– Renáta, a frászt hozod rám! Mit csinálsz itt?

– Várok – feleltem.

– Na, jó, normál esetben sem érdekelne a nyavalygásod, de mindjárt kezdődik a kémiaverseny, úgyhogy mennem kell.

– Oké. Sok sikert – intettem. Kinga az ajtó felé indult, aztán megtorpant és visszasétált.

– Mi bajod?

– Cortez – közöltem egyszerűen. Nem volt értelme titokzatoskodni.

– Mi más – forgatta a szemét unottan.

– Nem beszél velem.

– Miután egy emós fiú várt a suli előtt? Csodálkozol?

– Csak egy ismerős – értetlenkedtem.

– Akkor is.

– Neki például barátnője van, szóval nem hinném, hogy megrázta, hogy látott valakivel beszélgetni – érveltem, de kezdett nevetséges lenni a helyzet.

– Igen, barátnője van. És úgy tűnik, marad is.

– Örülök – tártam szét a karom erőltetett mosollyal., – De lehetett volna másképp is. Meg sem lepődöm azon, hogy elszúrtad.

– Most már másodszorra célozgatsz, én pedig semmit nem értek.

Mi az, hogy előbb voltam Corteznek, mint Viki, meg hogy lehetett volna másképp… nem értem.

– Renáta, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kétségbe vonom a tanulmányi átlagod. Annyi logikád van, mint egy tollnak.

– Kösz – sziszegtem.

– Befejeznéd az önsajnálatot? Az agyamra mész! Cortez kedvelt téged. De elszúrtad!

– Én? Miért? Mikor kedvelt? Sose kedvelt! – ráztam a fejem. –

Akkor szerinted ki írta év elején a választott hajónevének, hogy „Reni”?

– Arnold – vágtam rá azonnal.

Kinga gúnyosan elmosolyodott.

– Aha, és Cortez meg egy Beatles-dalt. Hát, persze. Bocs, én szedtem be a lapokat és láttam mindent… – mondta. Mintha arcon öntöttek volna egy pohár vízzel, úgy tört rám a felismerés. Cortez miért írt volna Beatles-dalt, amikor nem szereti? Cortez írta a nevem!? De miért? És ha igen, akkor Arnold miért mondta, hogy ő írta!? És egyébként is. Miért guggolok a lánymosdóban, amikor ennyi megválaszolatlan kérdésem van???

– Látom, valami dolgozni kezdett – bólintott Kinga –, ha megbocsátasz, most meg kell nyernem egy versenyt!

Kinga ott hagyott a mosdóban a kérdéseimmel, én pedig komótosan, kissé szédelegve felálltam és elindultam.

Hazaérve a babzsák fotelemben ültem és töprengtem. Egészen hosszú ideig. Semmi nem stimmelt. Ha Cortez valóban az én nevemet írta, az még jóval Viki előtt volt. De Kinga miért nem szólt?

Mert ő ilyen? Vagy éppen nem voltunk annyira jóban? De Arnold!

Legalább Arnold elmondhatta volna, hiszen a barátom! Ááá, megőrülök!

Cortez: 5/? – nem tudom. Semmit nem tudok L

Sulirádió: 5/4 – ma egész nap FOB szólt, és ez eszembe juttatta, hogy mennyire haragszom Virágra.

Arnold: 5/3 – beszélnem kell vele.

Ricsi: 5/5* – ügyes. A műsérülése legendává tette a suliban.

Orrcsepp: 5/2 – már úgy utálom.

Dorián: 5/1* – elmentem ma mellette a folyosón, de nem néztünk egymásra. Nem is baj.

Zsolti: 5/4 – tényleg nem eszik csokit és nem iszik kólát. Érdekes.

Kétségek: 5/1 – úgy érzem, verekszenek a fejemben.

Január 14., csütörtök

Rémes nap! Borzasztó, rémes, utálom! Ma reggel eleve rossz kedvem volt, mert a bőröm száraz, megtámadtak a patik, és a hajam is rémes! Mindegy, ezen még túltettem magam, hiszen nem arról van szó, hogy tegnap még gyönyörű voltam, ma meg nem, hanem szépen, lassan csúnyulok. Tök jó. Aztán megérkeztem a suliba. Még jobb.

Cortez a teremben ült, egy üveges kólának a kupakját adta oda Virágnak, aki gyűjti.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban, mindenkinek.

Néhányan morogtak valamit, de annyira nem foglalkoztak velem.

Virág nézte, ahogyan leülök, de mivel nem fordultam felé, lehajtotta a fejét a padra és zenét hallgatott.

– Cortez – fordultam hátra hirtelen.

Csak felvont szemöldökkel, amolyan „hallgatlak” nézéssel meredt rám. Jó, bátorsággyűjtés, aztán megkérdezni. Ahogyan begyakoroltam.

– Beszélhetnénk?

– Aha – vonta meg a vállát. Milyen kedves.

– Emlékszel arra az ofőórára, amikor hajónevet kellett adni… – kezdtem. Egy pillanatig gondolkozott, aztán lazán biccentett. –

Valami rémlik.

– Emlékszel, hogy mit írtál?

– Már nem nagyon.

– Oké. Mert elvileg Renit írtál – mondtam, és éreztem, hogy lángol a fejem.

– Mit? – röhögte el magát.

– A nevemet.

– A nevedet? – vigyorgott, én pedig azonnal elbizonytalanodtam.

Az infóm Kingától van, aki mindig mindent tud. Csak nem szórakozik egy ilyennel? Jaj, ugye nem? L

– Aha – bólintottam, de kis híján elájultam. Ez a beszélgetés igen rossz ötlet volt.

– Miért írtam volna a nevedet?

– Nem tudom – mondtam, teljesen őszintén. Cortez vigyorogva megrázta a fejét, aztán lenéző pillantást vetett rám.

– Emlékszem már – kezdte. – Mondjuk, ha beszélnél angolul, akkor tudnád, hogy amit írtam, az „Rene”, nem Reni. Nézz utána, érdemes – tanácsolta, én pedig úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek szégyenemben.

– Ó, oké, persze – nevettem kínosan, és megpróbáltam leküzdeni a rám törő zokogást. – Ami a szilvesztert illeti… – kezdtem bele, mert nekem már teljesen mindegy volt.

– Nem történt semmi – szakított félbe, én pedig a szám szélét rágva bólintottam. Ahogy sejtettem, pont úgy történik minden.

– Igen, tudom – bólintottam erőltetetten, aztán felálltam és kimentem a folyosóra. Az osztályunk zsibongott, a sulirádió üvöltött,

Dave a suliboxoknál állva telefonált, Máday hangja felhallatszott az aulából, én pedig szédelegve kószáltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne fulladjak meg. Sikerült. Túléltem. És ez volt a mai nap első komoly pofonja. De nem az utolsó.

Órák után (Vladár lezárt kettessel, hű) Kinga versmondásra igyekezett, a legtöbb diák ment drukkolni vagy éppen röhögni a tornaterembe, én pedig hazaindultam. Végigsétáltam a folyosón, lementem a lépcsőn, aztán az aulában megláttam Arnoldot.

– Szia – köszöntem el tőle.

– Szia – köszönt vissza. Gondoltam, ma már minden mindegy, így hirtelen megfordultam, és úgy döntöttem, akkor vele is lerendezem a dolgokat.

– Sajnálom. Sajnálom, hogy önző voltam és nem hallgattalak meg! Ne haragudj, pocsék barát vagyok, ez most már kiderült! –

magyaráztam. Türelmesen hallgatott, nem szólt, így folytathattam.

– De ha megnyugtat, ma komplett idiótát csináltam magamból.

Cortezt megkérdeztem, hogy miért írta a nevem, akkor, ofőórán, amikor hajóneveket adtunk… És nem, nem azt írta. Megnéztem a neten, a „rene” valami angol kifejezés egy prolilányra, ami, tekintettel arra, hogy milyen zenét hallgat, még stimmel is hozzá… – magyaráztam a szám szélét rágva. Arnold pislogás nélkül meredt rám, az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.

– És most nem vagy önző? – kérdezte végül.

– Éppen bocsánatot kérek – nevettem kínosan.

– Nem. Éppen elmondod, ami bánt. Ami nyomaszt. Ez nem bocsánatkérés.

– Annak szántam.

– Mégsem az lett – mondta, és most már láttam érzelmet az arcán.

Arnold szomorú volt. – Tudod, egész félévben azon töprengtem, hogyan mondhatnám el neked – kezdte, én pedig tudtam, most végig kell hallgatnom. – Volt, hogy elkezdtem, volt, hogy úgy éreztem, sose mondom el. Mindig volt valami más, és mindig veled. Szinte mindig Cortez. Megértem. De csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „rene” tényleg azt jelenti, csakhogy Cortez nem azt írta. A nevedet írta.

– Micsoda? – kérdeztem összeszorult mellkassal, megremegő kézzel. – Miért? Miért nem mondtad el? Végig tudtál róla!

– Igen, tudtam – bólintott.

– Hagytad, hogy végignézzem, ahogyan Corteznek barátnője lesz?

– ráztam a fejem, és komolyan a sírás szélén álltam.

– Igen. Hagytam.

– De miért? Miért tetted ezt? Milyen barát vagy?

– Jó. Úgy gondolom, hogy jó. Meg akartalak kímélni egy őrületesen nagy csalódástól. Attól, hogy ne legyél Cortez egyik barátnője a gimiből. Hogy ne egy hóbort legyél neki, egy múló ötlet, mert te jobbat érdemelsz!

– Ne döntsd el, hogy mit érdemlek!

– Nem, többé nem teszem – mosolyodott el keserűen. – Azt csinálsz, amit akarsz, még fél év, és aztán soha többet nem kell a tanácsaimat hallgatnod, de remélem, egyszer rájössz, jobb barátod vagyok, mint ahogyan most érzed.

A gondolatok egymás után cikáztak a fejemben, és hirtelen túl sok információ jutott el hozzám. Mégsem azon akadtam meg, hogy valóban Cortez írta a nevem és hogy miért tette. Hanem Arnold utolsó mondatán.

– Mi lesz fél év múlva? – kérdeztem, elcsukló hangon.

– Ez az, amit egy ideje szeretnék neked elmondani, és ha egy kicsit is figyeltél volna, akkor talán magadtól is észreveszed… – mondta.

– Miről van szó? – néztem oldalra, tartva a választól, és óvatosan megtöröltem a szemem.

– Emlékszel, amikor elmentem tanítási idő alatt Párizsba? –Igen, persze.

– Akkor Borrel és Kardos is jött velem. Átvettek, Reni, a Szent Johanna testvériskolájába. A tizenegyediket ott kezdem, már csak ebben az évben járok ide!

Szótlanul néztem a földet, miközben egyre kövérebb könnycseppek gördültek végig az arcomon.

– Ne sírj – rázta a fejét, de láttam, hogy ő is egyre nehezebben bírja.

– Nem sírok – zokogtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Keserű, boldogtalan, elképesztően fájdalmas nevetés volt. Arnold esetlenül magához húzott és átölelt, én pedig olyan nagyon sírtam, hogy egész testemben rázkódtam, és olyan szorosan öleltem, hogy ujjaim belemélyedtek a bőrkabátja vállába.

Azt hiszem, nem álltunk sokáig úgy, pedig nagyon hosszú időnek tűnt, végül hatalmas, szaggatott sóhajjal kinyitottam a szemem. Amit Arnold vállán át nézve először megláttam, az Cortez volt. A lépcsőnél állt, snowboard dzsekije zsebébe dugott kézzel a korlátnak támaszkodott és nézett. Találkozott a tekintetünk, a sötétkék szempárból nem tudtam kiolvasni semmit, kifejezéstelen volt. Egy pillanattal később ellökte magát a korláttól, felkapta a földre dobott táskáját, és elindult felénk. Szó nélkül kikerült minket, hallottam, ahogy kilöki a suli ajtaját és elmegy.

Arnold kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Szeretném, ha ez köztünk maradna. Haller csak év végén jelenti be.

– Persze – bólogattam.

– Most mennem kell – simította meg a vállam.

– Jó, nekem is.

– Holnap találkozunk – mondta, aztán sietve kiment a suliból.

Holnap találkozunk. Ezen elgondolkodtam. Meddig mondhatjuk még ezt? Év végéig. A gombóc tovább szorította a torkomat, és kezdtem úgy érezni, soha nem tűnik el onnan.

Hazaérve anyut a konyhában találtam, amikor meglátott, azonnal abbahagyta, amit készített (valamit krumpliból), és riadtan meredt rám.

– Arnold év végén elmegy a suliból – jelentettem ki, és ismét rám tört a keserves zokogás. Anyu azonnal odapattant hozzám és szorosan átölelt. Csuklások közepette vázoltam neki a helyzetet.

– Annyira sajnálom – mondta. – De most azt kell nézned, ami Arnoldnak a legjobb. Támogatnod kell, nem szabad, hogy így lásson – simogatta anyu a hátam. Illetve a kabátom.

– Tudom, összeszedem magam – szipogtam.

– Remek kis barátok vagytok, biztos vagyok benne, hogy ez semmin nem változtat.

– Igen, tudom. Felmehetek a szobámba?

– Vidd a laptopod – pattant anyu az asztalhoz, és már a kezembe is nyomta a gépem.

Kisírt szemmel, szétbőgött arccal mentem fel a szobámba, letettem az asztalomra a notebookom, aztán csak nézelődtem. Az asztalom feletti tükrön lévő dolgokat figyeltem (Cortez mangarajz Virágtól, közös fotó az osztályteremben Virággal, Beatles-képek és Arnold könyvlistája, amit még régebben adott), aztán a könyvespolcom, a CD-im. Arnold a legjobb barátom, minden rá emlékeztet. Folyamatosan a szememet törölgetve vettem az ölembe a notebookom, aztán bekapcsoltam. Az msn betöltött, és láttam, hogy szinte mindenki online van. Kinga (mindenkit agyonvertem a versenyhéten. Hah!) – állapota elérhető, Cortez (Walk away…) – állapota nincs a gépnél, Ricsi (Kornt hallgat) – állapota elérhető,

Gábor (Beugrót néz) – állapota nincs a gépnél, Jacques (Salut! J) – állapota elérhető, Zsolti (szénhidrátmentes szép estét) – állapota elfoglalt. Andris (Wii) – állapota nincs a gépnél, Robi (Wii-zek Andrisnál) – állapota nincs a gépnél, Dave (nincs a gépnél, de kövesd Twitteren) – állapota nincs a gépnél, Virág (Bárhogy szeretnéd, ennek vége, már nem titok!!!) – állapota elérhető. És Arnold (Let it be) – állapota elfoglalt. Rejtve kapcsolódtam, és a sok zöld név közül rákattintottam egyre. Másolom.

 Reni üzenete:  Itt vagy?

Pár másodpercig kétséges volt, hogy válaszol, de végül villogni kezdett az ablak, én pedig megint letöröltem a könnyeim, és elmosolyodtam.

 Arnold üzenete:  Itt, de az elfoglalt, azt jelenti, elfoglalt.

 Reni üzenete:  Tudom. Csak egy percre jöttem.

 Arnold üzenete:  Igen?

 Reni üzenete:  Sajnálom. Dög voltam. Remélem, egyszer megbocsátod nekem.

 Arnold üzenete:  Felejtsük el.

 Reni üzenete: J

 Arnold üzenete:  Ne használj hangulatjeleket!

 Reni üzenete:  Bocs. Honfoglaló?

 Arnold üzenete:  Mintha azt mondtad volna, csak egy percre jöttél.

 Reni üzenete:  Ez most igen vagy nem?

 Arnold üzenete:  Ott várlak. De mi lesz a nyelvvizsgámmal?

 Reni üzenete:  Ugyan! Tuti meglesz!

 Arnold üzenete:  Ott várlak.

 Reni üzenete:  Köszönöm.

 Arnold üzenete:  Mit?

 Reni üzenete:  Mindent.

 Arnold üzenete:  Nm.

 Reni üzenete:  Te rövidítettél?????

 Arnold üzenete:  Rossz hatással vagy rám.

 Reni üzenete: J

Arnold: 5/5 – átvették, örülnöm kell neki, közelebb van az álmához, támogatnom kell!!! Nem lehetek önző, el tudom engedni.

Nehéz lesz, de muszáj!

Cortez: 5/? – én már semmit nem értek.

Pótvacsora: 5/5* – apuval késő este vaníliás pudingot ettünk, és az élet olyan nagy dolgain merengtünk, mint például hogy a vanília milyen fura íz.

Virág: 5/2 – nem értem az msn-kiírását. AFC-dalszöveg, de akkor is. Ezt kinek üzeni? Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy megkérdezem, de végül nem írtam rá. Nem fontos.

Félévi: 5/4 – ha minden igaz, évfolyam harmadik lettem.

Január 15., péntek

A félév utolsó napja. Reggel apu kitett a sulinál, én pedig odaköszöntem a lépcső előtt ácsorogó fiúknak. Hárman visszaköszöntek. Cortez nem. Jaj, de szépen indult a ma reggel is.

Bementem a suliba, a portán felmutattam a belépőkártyám, aztán az aulába érve kikerültem Mádayt, aki éppen két tizenkettedikes sráccal üvöltött, amiért havat ettek (?).

A terembe lépve az ofő mosolyogva fogadott, gratulált a félévi eredményemhez, aztán a helyemre ültem és csendben nézelődtem. A félévik kiosztása után (Virág hatból bukott, Andris egyből, Cortez,

Ricsi, Zsolti kettőből, juj.) az ofő tartott egy rövid beszédet arról, hogy milyen csapnivaló eredmények születtek, aztán bekapcsolta a tévét, ahol következett a tanulmányi versenyhét eredményhirdetése.

Az osztályunk nem szerepelt túl jól, mondjuk, Arnold kettőt nyert (francia, műveltségi), Kinga pedig második lett versmondáson (sokkot kapott az eredménytől, és bundát emlegetett), úgyhogy összességében nem nagyon figyeltünk. Mikor befejeződött a nyertesek felolvasása, Máday feje jelent meg közelről a képernyőn, amitől a legtöbben, főleg mi, az elöl ülők, önkéntelenül hátrahőköltünk.

– Szeretném, ha azok a diákok, akik a közösségi oldalon „I Luv Máday” klubot hoztak létre, azonnal leszednék és jelentkeznének nálam! 10/b, ez főleg rátok vonatkozik!

Kitört belőlünk a röhögés, Andris és Robi pedig büszkén fordultak körbe, és egy ideig ünnepeltették magukat.

– Na, elég lesz – szólt az ofő. – Arnold, Kinga, mehettek az igazgatói irodába az ellenőrzőtökért, a többieknek pedig annyit szeretnék mondani, hogy nehéz félév volt, a jegyeiteken ez jól látszik – mondta, majd megvárta, hogy a fiúk befejezzék a füttyögést, és folytatta: – ...de hétfőn lehet kezdeni a javítást, a második félévben.

– Persze. Már most elkezdek tanulni – röhögött Ricsi.

– Pósa, a jegyeidet nézve ezt az ötletet támogatom! – bólogatott az ofő. – Zsolti, befejeznéd az evést? Még beszélek!

– Tanár úr, ez teljes kiőrlésű kenyér, sovány sajttal.

– Értem, de attól még tedd el – mondta az ofő.

– Mi az, egészséges ételt eszel? Beteg vagy? – gúnyolódott Kinga.

Zsolti szó nélkül elkapta a fejét, esze ágában sem volt hozzászólni.

Kinga vigyorogva felállt és kifelé indult a teremből.

– Neményi, gyere már!

Arnold és Kinga távozásával az egész osztály szedelődzködni kezdett. Mondjuk, szegény ofő még beszélt, de csak Gábor és Jacques maradt ott, hogy végighallgassák.

Kivettem a suliboxomból a holmim, aztán lassan lesétáltam a lépcsőn. A suli zsongott, mindenki az ellenőrzőjével rohangált, cserélgettek, vihogtak, menőztek. Karcsi az aulában ácsorgott, örömmel mutatta, hogy harmadik lett az irodalmon.

– Gratulálok, ez nagyon szép eredmény! – dicsértem meg, a kilencedikes srác pedig elvörösödött, aztán majdnem elesett, mert egy tizenegyedikes fiú nekidobta a táskáját. Szegény. L

A beszélgető diákok mögött sétáltam ki az ajtón, és a fagyos januári szél azonnal megcsapta az arcom. A suli előtt Dave, Ricsi és Zsolti ácsorgott, egymás ellenőrzőjén röhögtek.

– Hétfőn találkozunk, jó hétvégét – köszönt el hirtelen Arnold, én pedig odakaptam a fejem.

– Neked is jó hétvégét. És gratulálok – mosolyogtam, mert észrevettem a kezében tartott ellenőrzőt.

– Szerencsém volt, hogy Kinga előtt álltam, mert feltartja a sort – mesélte.

– Megóvja az eredményt?

– Természetesen. Még maradsz?

– Várom anyut – feleltem.

Arnold feltette a fejére a szarvaslövő sapkáját, és lassan átsétált az úton.

– Bocs – ment el mellettem hirtelen Cortez, és leszaladt a lépcsőn.

Ricsiék, akik rá vártak, lassan elindultak, és immáron négyen indultak el.

A hidegben néma csendben néztem utánuk. Arnold egyedül sétált a dombon felfelé, lassan, töprengősen. Cortezék a másik irányba mentek, hangosan röhögve, jókedvűen távolodtak egyre messzebb a sulitól. Addig néztem a két irányba, amíg Arnoldból csak egy távoli alakot láttam, a fiúk pedig be nem kanyarodtak egy utcába. A mellkasom őrülten szorított, úgy éreztem, minden széthullott körülöttem, ami nemrég még annyira rendben volt. A diákok kikerültek és szép lassan eltűntek a suli környékéről, én azonban még mindig ott álltam, és a fejemet kapkodtam ide-oda. Már rég nem is láttam senkit, de azért néztem. Hirtelen egy kéz tartott elém egy műanyag poharas forrócsokit. Oldalra pillantottam, Virág állt mellettem. Hatalmas szemével félénken pislogott, nem tudta, hogyan reagálok.

– Köszönöm – suttogtam, és elvettem a gőzölgő poharat. Virág a fogával a saját pohara szélét rágta, és látszott rajta, hogy mondana valamit, de nem tudja, hogy kezdje.

– Szakítottam Doriánnal – közölte végül halkan.

– Cortez megcsókolt – feleltem suttogva.

Virág rám nézett, arcára kiült a döbbenet.

– Aztaa! Juj. Ez oltári!

– Annyira nem – ráztam meg a fejem. – Azóta sem beszéltünk.

– Ijj – húzta el a száját.

– Miért szakítottatok? – kérdeztem a forró csokimba nézve, mintha csak keresnék benne valamit.

– Hosszú – vonta meg a vállát.

– Értem – bólintottam.

– Nagyon nyomult – mondta hirtelen, én pedig odakaptam a fejem.

– Mi? De ugye nem bántott?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak nem is tudom. Reni, annyira sajnálom! Tudom, tudom, hogy rémes voltam és hogy utálsz, és én is utálom magam, de nem tudom, mi volt velem!

– Igen – enyhültem meg, és láttam, hogy Virág még mindig nem biztos abban, hogy haragszom-e rá. – Rémes voltál – ismételtem.

– Igen, de úgy sajnálom, és rajzoltam neked, és írtam levelet, és… és kerestelek, meg akartam veled beszélni, és úgy féltem, hogy többet nem állsz velem szóba, és te vagy a legjobb barátom, és… – hadarta, aztán elsírta magát.

– Ne sírj – simítottam meg a karját a kesztyűs kezemmel. Fura volt ezt másnak mondani, az utóbbi időben csak mástól hallottam ilyesmit.

– Haragszol?

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Kicsit?

– Kicsit sem.

Virág megkönnyebbülten szipogott, aztán átölelt. Mindkettőnk forrócsokija kiborult, egymás kabátjára. Ezen felnevettünk, és fura, de kicsit jobban éreztem magam. Az elmúlt időszak megpróbáltatásai, a sok szenvedés, fájdalom, sírás, kiborulás. Mind szörnyű volt, de ami a legrosszabb az egészben, hogy nem volt barátom, akivel megoszthattam. És ez volt a legnehezebb az egészben.

– Mi történt Doriánnal? – kapcsoltam hirtelen, és éreztem, hogy elönt az ideg.

Virág ledobta a táskáját a földre, aztán ráült, én pedig követtem a példáját. Mindketten a suli kijárata előtt ültünk a kegyetlen januári hidegben, és csak úgy dőlt belőlünk a szó. Doriánra borzalmasan berágtam, így utólag is, és szégyellem magam, amiért nem hallgattam meg Virágot, pedig szüksége volt rám. Az emós fiú túllőtt a célon, egyébként szilveszterkor szakítottak is, merthogy Dorián elhívta Virágot koncert után, aki azt hitte egy másik helyre mennek, de Dorián haza tervezte, hozzájuk…. Amikor ez leesett Virágnak, totál kibukott, és félúton faképnél hagyta, majd visszarohant a koncert helyszínéhez, aztán többet nem állt szóba Doriánnal. És én erről nem tudtam, mert éppen „haragszomrádot” játszottam. No comment.

– Virág, annyira sajnálom! Ne haragudj, hogy nem tudtam segíteni!

– Te ne haragudj, hogy olyan hülyén viselkedtem?

– Dehogy! Te ne haragudj! És leszállt rólad? Végleg vége? – kérdeztem.

– Ühüm. Elmondtam anyunak, aki még szilveszter este felhívta.

Többet nem beszélek vele.

– Örülök neki. Tényleg. A szemét! – ráztam a fejem. – Ott kellett volna lennem, hogy segítsek.

– Nem kellett volna elmennem! – vágta rá. – Mindegy, vége, és ne is beszéljünk róla! Á, rosszul vagyok magamtól, amiért annyira elhanyagoltalak!

– Elfelejtjük, oké?

– Oké – mosolygott boldogan. – De figyi, mi van Cortezzel?

– Hosszú sztori – legyintettem.

– És elmondod majd?

– Persze. Figyelj – néztem rá hirtelen. – Nincs kedved nálam aludni?

– Hát – pislogott nagyokat. – Nincs barátom, nincs programom, most buktam meg hat tárgyból. Szívesen megyek! – ujjongott.

– Javítanod kell! Évvégére. Mindent! – szóltam rá határozottan.

– Tudom! Juj, képzeld. Kisöcsém lesz!

– Gratulálok! – csillant fel a szemem. – Megbékéltél?

– Igen. Várom. Jó fej lesz. És remélem, Pete Wentz lesz a neve!

– Nocsak, újra FOB-os vagy?

– Ne is mondd! Annyira sajnáltam, hogy nem foglalkoztam semmivel. Írtam is egy levelet Pete Wentznek a MySpace-en, remélem, elolvassa.

– Mit írtál? – nevettem fel hangosan.

– Hogy ne haragudjon, amiért Dorián miatt semmire nem volt időm…

– Jaj, ne – fogtam a fejem. – Magyarul írtad?

– Dehogy – nézett büszkén. – Franciául.

– Hát, persze – mosolyogtam. Virág nem túl okos lány. Még mindig nem. – Egyébként van egy 1 don’t care  pólóm otthon. Egy adománygyűjtésen szereztem.

Virág visítva a nyakamba ugrott, el is dőltünk a hideg kövön, de nem számított, mindketten nevettünk.

– Lányok, ebből pokoli nagy felfázás lesz! – kiáltott ránk hirtelen anyu, aki a kocsi mellett állt és a fejét csóválva figyelt minket.

Feltápászkodtunk és a kocsihoz rohantunk.

– Virág nálunk alszik – közöltem.

– Nagyszerű. Csapunk egy lánybulit? – kérdezte anyu.

– Juj, de jó. És mi lenne, ha a hajammal is csinálnánk valamit?

Olyan naon rémes lett – mutatta a leégett szőke frufruját.

– Megoldjuk – bólintott anyu.

– És mióta tudod, hogy kisöcséd lesz? – kérdeztem Virágot, aki beült hátra, és megállás nélkül beszélt. Arról, hogy Kriszta (többé már nem A NŐ) mutatott ultrahangfelvételt, amiből Virág semmit nem látott, de mindegy. Meg arról, hogy bocsánatot kért Vladártól, aki elnézi neki. Meg hogy újra rajzol. És hogy farmozik, de nem tud bővíteni, mert kitörölte Dorián emós haverjait. Csak egyet hagyott meg, aki nem is igazán Dorián barátja, mert utálják egymást, lehet, hogy láttam a koncerten, Petinek hívják… J

A fecsegését hallgatva anyu a kezembe nyomta a mobilom, ami szilveszter óta kikapcsolva hevert. A szám szélét rágva bekapcsoltam a készüléket, majd a kódom beírása után vártam. Csak egy üzenet jött. Január elsején. Másolom:

 Cortez üzenete:  Reni, hívj vissza. Fontos. Thx.

Szomorúan kinyomtam. Már nem aktuális. Talán egyszer még az lesz. Nem tudom.

A mai nap: 5/? – A félévim jó, de a tanulmányi versenyről csúnyán lecsúsztam. Cortez levegőnek néz, ami szörnyen fáj. Viki újabb képeket tett fel a közösségire, már van egy egész Cortez albuma. Hurrá. Arnolddal próbálok olyan lenni, mint régen, de néha fojtogat az érzés, hogy hamarosan elmegy. Az osztályátlag elég rossz, Kinga ki is borult rendesen, és parancsba adta a javítást.

Máday állítja, hogy a mi osztályunk tehet a facebookos csoportról, úgyhogy büntetésre számíthatunk… Amúgy pedig kamaszosan úgy érzem, minden és mindenki összeesküdött ellenem, ami, azt hiszem, nem is túlzás. Viszont a sok veszteség után ma nyertem valamit.

Illetve visszanyertem. Virágot. Aki éppen anyuval kutyul hajfestéket a fürdőszobában, mert átfestjük a haját. Többé már nem emós, elege lett. Én pedig most megyek, mert fogalmam sincs, mit csinálnak! J

„Se varázslók, se boszorkányok, se vámpírok nem lakoznak ekönyv lapjain, és mégis csupa varázslat, bűbáj éshátborzongatás, mert ha olvasni kezded, olyan érzésed támad,mintha tükörbe… Varázstükörbe néznél.

Böszörményi Gyula

NÉV: RENTAI RENÁTA (RENI)

KOR: 15

BESZÉLT NYELV: MAGYAR, FRANCIA

MAGAMRÓL: (NEM PUBLIKUS ADAT, HOZZÁFÉRÉS

KORLÁTOZVA) VALAMI NEM STIMMEL… MINTHA

VISSZAFORDULT VOLNA AZ IDŐ, MEGINT NINCS

SENKIM, AKIRE SZÁMÍTHATOK. EGYEDÜL VAGYOK. L

ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: KÖNYVEK, OLVASÁS, GITÁR,

SULIÚJSÁG

KLUBTAGSÁG: JALAPENO; KEDVENC KÖNYVEK;

MINDHALÁLIG BEATLES!; OASIS; KEZDŐ GITÁROSOK;

AKKOR SEM TUDOK RAJZOLNI!

VÉLEMÉNYEK A FACEBOOK INTERNETES PORTÁLRÓL:

„EZ A KEDVENC KÖNYVEM! LEINER LAURA TUDJA, MI

KELL A TINIKNEK!”

SZABÓ DOROTTYA

„A SZENT JOHANNA-FEELING AZONNAL MAGÁVAL

RAGADOTT!”

VÖLGYESI MELODY

„IMÁDOM EZT A KÖNYVET! NEM SZOKTAM VALAMI

SOKAT OLVASNI, DE AJÁNDÉKBA MEGKAPTAM AZ

ELSŐ ÉS MÁSODIK RÉSZT, ÉS NAGYON TETSZETT!

VÁROM A HARMADIK RÉSZÉT…”

CSABA JAMKA

„HIHETETLEN, HOGY MENNYIRE A SZÍVÜNKHÖZ

TUDNAK NŐNI A SZEREPLŐK! MÉG ÉLETEMBEN NEM

OLVASTAM KLASSZABB KÖNYVET!”

UHRIN SÁRA