Adatlap részletek a közösségi portálról
Név: Bencze Virág (Emó)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: I LUV MY BOyFRIEND ☺
Érdeklıdési kör: Beniiiiiiii
<3
Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Farmville; AFC; Twilight; Supernatural;
Luv Pete Wentz
Szemüveges vagyok:P
Név: Neményi Arnold
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia, angol
Magamról: „Viszlát, és kösz a halakat!”
Érdeklıdési kör: könyvek,
olvasás, Párizs
Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon; Gondolkodó
emberek; „Színház az egész világ”
Név: Zsidák Gábor (Gábor)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Jim Carrey, a nagy nevettető
Érdeklıdési kör: tanulás,
barkohba, tévézés, kutyasétáltatás
Klubtagság: Gáborok klubja; Hülye járások minisztériuma; Comedy
Central
Név: Jacques Chatelain (Jacques)
Kor: 16
Beszélt nyelv: francia, magyar
Magamról: Ez az iskola est très bonne!
Érdeklıdési kör: főzés,
barkohba, tévézés
Klubtagság: Paris Je t’aime; Remi Gaillard, Jamie Oliver; Kóristák
Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)
Kor: 17
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: ajánlom, hogy szállj le róla!!! *
Cortez, gyere már msn-re!!! *
Neményi! Utállak!
Érdeklıdési kör: jármű
Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; Bassz gitárosok; Raszta
vagyok; Korn; Bajnokok Ligája RulZ;
Név: Szatmáry Kinga (Kinga)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: nincs szükségem senkire, és ha van egy kis eszed (kétlem),
akkor nem hívsz, nem zavarsz, nem keresel, de legfőképpen
nem idegesítesz fel!!!
Érdeklıdési kör: versenyzés,
tanulás, suliújság, környezetvédelem
Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Egyenjogúságot a nőknek; Lovasok;
Hogyan óvjuk környezetünket; II. kerületi edzőtermek;
Még léteznek okos és szép emberek
Név: Haraszti Róbert (Robi)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: lázadááááás
Érdeklıdési kör: csak a
rock!!!; Wii; Guitar Hero
Klubtagság: I luv Máday; Amíg a föld kerek, mindig lesznek rockerek!;
Antipop; Metallica
Név: Szenyor Nagy Zsolt (Zsolti)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: gyúrok, mint állat!
Érdeklıdési kör: gyúrás
Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; I luv Máday; Chuck
Norris; Bajnokok ligája RulZ; II. kerületi edzőtermek
Név: Bernáth András (Andris)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: vááááá
Érdeklıdési kör: Wii; rock
zene; Guitar Hero
Klubtagság: AC/DC; Black Sabbath; Metálosok-rockerek; I luv
Máday
Név: Felmayer Dávid (Dave)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: „Rosszul nézel ki, lájkolsz te rendesen?” *
Zsolti! Tartanod kell a diétát!! *
Csatlakozz te is a Jalapeno rajongói
klubjához!
Érdeklıdési kör: személyi
edzőség
Klubtagság: Akik utálják Doriánt; Jalapeno; Bajnokok Ligája RulZ;
Visszahívlak; Csak Apple;
Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)
Kor: 17
Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol
Magamról: aha, jó…
Érdeklıdési kör: az
égvilágon semmi nem érdekel…
Klubtagság: Akik utálják Doriánt.; Jalapeno;
SkaPunk; Born in the USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones
Január 17., vasárnap
Mióta a Szent Johannába járok, sok
mindennel megismerkedtem, amiről azelőtt fogalmam sem volt. Például, hogy milyen, ha az embernek legjobb
barátnője van. Aztán milyen, amikor
összevesznek. Végül, tippem sem volt, hogy milyen egy kibékülés. Egy igazi,
nagy, egész hétvégét felemésztő békülés. Túl sok mondanivalónk volt
egymásnak, túlságosan eltávolodtunk a tizedik osztály első félévében, és úgy tűnt, egyszerre akarunk mindent bepótolni.
Virággal az egész hétvégét együtt töltöttük, és azon túl, hogy
végigbeszélgettük az egészet (komolyan, volt mit kitárgyalni!), sikerült igazi
lánybulit csapnunk. ☺ Miután Virág úgy
döntött, végleg felhagy az emó stílussal, segítségre szorult. És hát, mire
valók a barátok? Persze hogy örömmel vállaltam, ráadásul anyu is azonnal
beszállt, mondván, úgy szereti a tévében azokat az átváltoztatós műsorokat. Igazából mi csak szolid, „befestjük
Virág emósra leszívott, szinte fehér hajtincseit” programot akartunk, de anyu túlságosan
belelkesedett, úgyhogy ő volt a főszervező. Először is csinált Virágról egy fotót, hogy legyen „előtte/utána” kép a munkájáról. Ez már eleve tökre
vicces volt, szegény Virág a csonka frufrujával, tupírozott manga hajával és a
tipikusan szenvedős, „ajj már” nézésével bámult
anyura. Aztán befestettük a haját. Virág behajolt a fürdőkádba, anyu nyomta rá az összekevert tubusos
festéket, én meg a másik oldalról igyekeztem összedörzsölni a tincseket, hogy
mindenhová jusson. Az csak hab a tortán, hogy kiszakadt a nejlonkesztyűm, és a bal kezem kékesfekete lett. No comment.
Virág sem járt túl jól, neki az összekent halántékán és homlokán kezdett a
festék egyre sötétebb színben pompázni, végül, mire lemoshattuk a festéket, már
úgy nézett ki, mintha bukósisak lenne rajta. De hát az „anti-emós” külsőért meg kell szenvedni. Jó, lehet, hogy ilyen
mondás nincs is, de eléggé igaz, úgyhogy mindegy. Miután lemostuk a festéket, körülbelül
egy órát szenvedtünk azzal, hogy leszedjük Virág füléről, homlokáról, nyakáról és (valamilyen különös okból kifolyólag) a
karjáról a sötét foltokat. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy zenéljünk, mert
szerinte „olyan vicces, kamaszlányos dolog ez a stílusváltás”, szóval kellett
valami olyan szám, ami passzol a témához és a hangulathoz is. Anyu ragaszkodott
Cindy Lauperhez, Virág AFC-re esküdött (mert attól, hogy külsőleg megváltozik, attól még a szokásos zenéit
szereti), én meg gondoltam, jó lenne valami dallamos, boldog szám. Mondjuk, Beatles.
Na, ebből a három stílusból őrült nagy ricsaj lett, összevissza üvöltött
minden a notebookomból, és bár nem láttam, el tudom képzelni, hogy apu milyen
riadtan nézhetett az emelet felé. Igen, ilyen, ha az embernek kamaszlánya van. ☺ Virág haja újra emberi színt kapott (eltűntek a póttincsek, a fehér melír csíkok, a
tupír és a hajgyilkos vasaló). Hagyta, hogy megszáradjon az immár ismét sötét,
szinte fekete haja, ami vasalás nélkül visszanyerte eredeti, hullámos fazonját,
és elégedett volt az eredménnyel. Mi is.
Átváltoztatjuk Virágot projekt 3/1.
Szombaton (miután este későig DVD-ztünk, megnéztük a Twilight-filmeket;
már megint), következett a második szakasz. Virággal együtt átmentünk hozzájuk,
és pakoltunk. Még sosem volt benne részem, de állítólag szakítás után a lányok
először frizurát változtatnak, aztán
szortíroznak. Tehát el kellett pakolnunk minden, Doriánra emlékeztető dolgot. Ez igen sok energiát
felemésztett, ugyanis Virág exbarátja (a tizenegyedikes, emós Dorián) rövid és
igen csúnya végű kapcsolatuk után rengeteg emléket
hagyott maga után. Amiktől meg kellett szabadulni. Millió
sms-törlés, a róla készült rajzok eldugása (mégsem hagyhattam, hogy Virág
zseniális mangáit ezért kidobjuk), e-mailek szanálása, és hát mindenféle
rágóspapír, cetli, szilveszteri koncertjegy megsemmisítése. Egyszóval teljes
Dorián sztornó. Ezek után átrendeztük Virág ruhásszekrényét. Úgy terveztük,
hogy az emós cuccait a lenti polcra, minden mást pedig az előkelő felső részre teszünk. Az ötlet jó volt, csak éppen a végeredmény lett
katasztrofális. Ugyanis, miután minden pink, lila, csillagos, halálfejes,
csíkos (és ezek kombinációja) eltűnt az alsó polcon, szomorúan vettük
tudomásul, hogy Virágnak összesen egy darab „nem emós” holmija van. Egy
napocskás bakancs.
Átváltoztatjuk Virágot projekt 3/2.
Vasárnapra maradt tehát a vásárlás.
Anyu a meteorológiai intézetben dolgozott, aput nem szívesen rángattam volna
el, Virág anyukája nem volt otthon, így maradt az utolsó alternatíva. A mostohaanyja,
Kriszta. Külön örültem, hogy ő jön velünk, mert az utóbbi időben Virág elég csúnyán bánt vele (ahogy mindenkivel),
így ez a program tökre jó volt „kapcsolatépítés” szempontjából is. És még
kedvezménye is volt! Oké, az más kérdés, hogy a Cserépvárosba, így Virág kissé
fura göncöket kapott, de elmondása szerint neki tetszik, úgyhogy végül minden jól
sült el.
Átváltoztatjuk Virágot projekt 3/3.
Vasárnap délután, amikor Virág kék
farmerben, bakancsban, valami rettenetes, mustársága pulóverben, színes sálban,
hullámos, oldalra csatolt hajjal, szemüvegben megállt anyu előtt a második fotóra, tudtuk, hogy nagyszerű munkát végeztünk. Mintha kicserélték
volna. Vasárnap délután aztán, amikor én hanyatt feküdtem az ágyamon, Virág
pedig a babzsák fotelemben heverészett, egyik témáról a másikra csapongva
egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy sírunk. Jó, ez így elég bénán hangzik,
de őszintén volt okunk a kiborulásra. Az
egész elmúlt félév kijött belőlünk: az, hogy haragban voltunk, az,
hogy nem számíthattunk egymásra, hogy mennyire eltávolodtunk, Virág brutális
félévije (hatból bukott), a szilveszter, ami mindent megváltoztatott, Dorián…
és Cortez.
Tulajdonképpen zokogva kértünk
egymás után bocsánatot, aztán már annyiszor hangzott el a „ne haragudj – te ne
haragudj” párbeszéd, hogy sírva nevettünk. Mert mindketten hibáztunk, ezt tudtuk
jól. Úgy döntöttünk, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer megbeszéljük, és soha
többet nem vágjuk egymás fejéhez a dolgokat. Mert minden olyan nagyon
összetett. Nem tehettem semmit, amikor Virág beszerelmesedett, és Dorián
annyira elvette az eszét, hogy mindenkivel szembefordult. Virág nem volt velem,
amikor egyedül éreztem magam és senkit nem hívhattam fel. Nem voltunk egymás
mellett, amikor összetört a szívünk. Mindkettőnké, egyszerre. A szilveszter, azt hiszem, örökre emlékezetes marad
mindkettőnknek. Csak kicsit máshogy.
Virágra akkor nyomult rá annyira
alig két hónapnyi járás után Dorián, hogy azonnal otthagyta. Engem pedig akkor
csókoltak meg életemben először, ami bár hivatalosan az első csók, mégis titokban kell tartani.
Jaj. Tartom magam, és igyekszem jó pofát vágni a dolgokhoz, de elalvás előtt még mindig hallom a tűzijáték robbanását, érzem a csontig hatoló
hideg szelet, látom magam előtt Cortezt, ahogy egy pillanatig
bizonytalankodik, végül magához húz és megcsókol… De több is veszett azon az
estén, mint a kabátom (elhagytam a koncerten). Ott maradt a büszkeségem is, azt
hiszem. Mert Cortez, bár megcsókolt, mégsem szakított a barátnőjével. Nem változott semmi, csak egy csók volt.
Amit meg nem történtnek nyilvánítottunk, miután a suliban újra találkoztunk, és
rá kellett döbbennem, hogy minden maradt a régiben. Én szeretem, neki barátnője van. Ah, no comment.
Este vacsora után (brokkoli meg
csirke, meg nem tudom) leültem a babzsák fotelembe, az ölembe vettem a
notebookom, és bekapcsoltam a gépet. Az msn betöltődött, de rejtve maradtam, épp csak átfutottam a listát. Tipikus vasárnap
este. Szinte az egész osztály online volt.
Virág – ikszdééé xD (állapota
elérhető), Gábor – Beugrót néz (állapota
nincs a gépnél), Andris – Counter Strike (állapota elfoglalt), Robi –
felnyomták a wow-omat!!! (állapota elfoglalt), Kinga – muszáj minden baromságot
„lájkolni” a Facebookon??? (állapota elfoglalt), Zsolti – Kinga, töröld magad,
az a megoldás! LoL. (állapota elérhető), Dave – elfoglalt (állapota
elérhető), Ricsi – Killing in the name of…
(állapota elérhető), Jacques – ☺ (állapota elérhető) Cortez – Do you know your enemy? (állapota
nincs a gépnél). A lista utolsó neve szürke maradt. Arnold offline volt.
Kezdődik a második félév: 5/? – bárcsak tudnám, mire számíthatok.L
Január 18., hétfı
Virág reggel a kapuban várakozott.
Csinos volt, hullámos haját színes kötött sapi alá rejtette, kabátja alól
világos rózsaszín, nagy kék virágmintás pulcsi lógott ki. Apu meg is dicsérte,
hogy milyen máshogy néz ki, mire Virág zavartan megigazgatta az egyujjas kesztyűjét. A suli felé haladva némán néztem ki az ablakon.
A pár perces út alatt Virág hátul kuksolt, én pedig a zord januári reggelt
figyeltem a szélvédőn át. Fagyos szél, mínusz két fok,
látszódó lehelet, faágakra fagyott hó, pocsolyákon berepedezett jég, szürke ég.
Pfuj. A január igazán lehangoló. Apu kitett minket a Szent Johannánál, mi pedig
egy pillanatig megálltunk, megszorítottuk egymás karját, aztán hatalmas sóhaj kíséretében
megindultunk a lépcső előtt ácsorgó társaság felé.
Szembe kellett néznünk a
félelmeinkkel. Virág a rá váró tanóráktól és a Doriánnal való találkozástól
tartott, én pedig… csak a szokásos. Ott állt, snowboard dzsekije zsebébe dugott
kézzel, lazán, menőn. Sötét, szinte fekete haja direkt
kuszán állt, mélykék szeme szinte világított, a mosolya pedig… Na jó, ez kezd
olyan lenni, mint valami béna romantikus filmjelenet.
Cortez ott állt, ahol szokott, úgy,
ahogy szokott. Ennyi. (Talán még egy kicsit neheztelek rá. Talán.)
– Sziasztok – köszöntem, úgy
általában mind a négy fiúnak. Dave a mobilját nyomkodta (twitterezett), Zsolti
egy Danone Activiát evett (???), Ricsi pedig a cipzárba behúzott raszta tincsét
próbálta kiszabadítani. A fiúk felnéztek, aztán megakadt a szemük Virágon. Nem
csodálom, alig lehetett ráismerni.
– Ki vagy te, és hová tetted emót? –
ráncolta Ricsi a szemöldökét, mire mindannyian elmosolyodtunk. Virág vihogva megvonta
a vállát.
– Én vagyok! Virág! – erősködött.
– Tényleg? Ne mondd – röhögött
Zsolti. – Mi történt veled?
– Semmi sem. Csak. Izé – kereste
Virág a szavakat.
– Aha. Értjük – bólintott Dave.
Virág nevetgélve arrébb rúgott egy koszos jégdarabot, ezzel is bejáratva az új
(illetve eddig nem használt) bakancsát.
– Csak közlöm, hogy megbeszélés lesz
az újságnál! – lépett oda hirtelen Kinga köszönés nélkül, hozzám intézve a
szavait.
– Neked is jó reggelt – dünnyögtem.
– Tudom. Mindjárt megyek – feleltem. Még soha nem felejtettem el, és nem ma akartam
először ellógni, de ezt Kinga is nagyon
jól tudta. Ő egyszerűen ilyen. Nem bírja, ha nem szólhat
be.
– Nyerítést hallottam? – nézett
körbe Zsolti, mintha nem venné észre Kingát.
– Nagyon vicces. Majd szólok, ha
egyszer sikerült jót mondanod! – kontrázott.
Kinga és Zsolti kapcsolata sosem
volt felhőtlen, de a karácsonyi ünnepség óta,
mondhatni, ki nem állhatják egymást. Kinga akkor is csak önmagát adta, ami nem
meglepő, viszont szerintem igazán túllőtt a célon. Úgy és olyat mondott Zsoltiról, ami
akkor is nagy bunkóság lenne, ha Zsolti nem hallotta volna. De hallotta. És
nyílt titok, hogy akkor kezdett foglalkozni a fogyás gondolatával.
– Fogd be, ló – rázta a fejét Zsolti
kínosan. Kinga karba tett kézzel, összehúzott szemmel nézett rá, és épp mondani
akart valamit, amikor Dave megszólalt.
– Ott jön Dóri!
Mindannyian hátrafordultunk. Dorián
lassan, lehajtott fejjel lépkedett a suli felé. Fekete csőnadrág, lila (!) kabát, kockás sapka, ami alól
kilógott a fél szemébe vasalt haja.
Virág egy pillanat alatt megfordult,
és idegesen gyürkélte az egyujjas kesztyűjét.
– Ide néz? – suttogta Virág.
Dorián elhaladt mellettünk, a
pillantása végigsiklott rajtunk, kicsit elidőzve a háttal álló Virágon.
– Aha – mondtam.
Az emós fiú megtorpant, aztán egy
határozatlan lépéssel megindult felénk. Valószínűleg azzal a szándékkal, hogy köszönjön Virágnak, vagy esetleg
beszéljenek. A szándék tehát megvolt, a megvalósítással azonban elég komoly
gondjai akadtak. Ugyanis mielőtt odaléphetett volna hozzánk,
Cortez, aki eddig nem is figyelt, felemelte a fejét, és farkasszemet nézett vele.
Hú, még a levegő is vibrált, olyan feszült lett a
légkör.
Cortez felhúzta a fél szemöldökét,
mire Ricsi is megfordult, és határozott fejrázással jelezte Doriánnak, hogy meg
ne próbáljon odajönni. Az emós a szája szélét rágva még egyszer végignézett rajtunk
(ismét leragadt a lehajtott fejű Virág bámulásánál), aztán fogta
magát, és bement a kapun. Wow.
– Kösz – suttogta Virág, mire Cortez
biccentett. Jó tudni, hogy Kingán kívül (aki mindig mindenről tud) a fiúk is mélységesen elítélik Doriánt.
– Na, végre! – rántotta le Ricsi a
cipzárját, amivel együtt leszakadt a beragadt tincse is. – Tessék, Kinga,
ajándék – nyomta a kezébe.
– Pfúúúj! Mindjárt hányok – dobta el
Kinga, aztán megjegyezte, hogy ideje bemenni. Ezt rám is értette.
Megragadtam Virág karját, és
elindultunk a lépcsőn. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, aztán az aulába lépve rögtön egy rémes
kiáltás hangzott fel. Az igazgatóhelyettes a megszokott helyén, a Jeanne
d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat pásztázta.
– Kinga, Renáta! – üvöltött ránk
Máday. – Megbeszélés.
A suliújság termébe mentünk, ahol
rajtunk kívül már mindenki ott volt. (Kivéve az örök későt, Arnoldot.) Timi, a főszerkesztő türelmetlenül biccentett, aztán ki
is adta a februári számra vonatkozó feladatokat.
– Valentin, minden mennyiségben! –
közölte.
Ez az ajánlóimra is vonatkozott,
úgyhogy a padon ülve, az ölembe tett jegyzetfüzetembe firkantottam pár ötletet
(mint mindig, most is a könyvajánló jutott először eszembe, a film és zene a szokásos, „passz” stádiumban maradt),
aztán felnéztem, mert a riportban is érintett voltam. Mármint olyan szinten,
hogy Kinga az újság riportere, de mivel minden létező fotóst kirúgott, én lettem a lap ideiglenes fotósa.
– Riportot akarok az iskola
legnépszerűbb diákjával! – adta ki az utasítást
Timi.
– Már elnézést, de éppen Gondos
tanárnővel terveztem riportot – szállt
vitába Kinga.
Ha engem kérdeznek, a kémiatanárnővel készített riportra senki nem kíváncsi, főleg, mióta megalakult a Facebookon a „Gondos
haja” rajongói oldal, ahol a diákok megbeszélhetik, a tanárnő haja melyik kémiai vegyülettől rézvörös. ☺
– Valentin-napi szám, Cortezt
akarom! – jelentette ki Timi ellentmondást nem tűrő hangon, mire Kinga morgott valamit,
de hiába.
Ez azt jelenti, hogy nekem kell
fotót csinálnom Cortezről. Hurrá. Amúgy nem vagyok meglepve,
hogy mindenki őrá kíváncsi: Cortez a maga tizenhét
évével (kétszer volt kilencedikes, mert Amerikában járt suliba) az iskola legnépszerűbb diákja. İszintén, ki ne lenne oda érte? Végtelenül helyes, deszkázik, gitározik
(bandában is játszik Ricsivel és Zsoltival), perfekt angol, francia, és
spanyolul is beszél, egyszóval ultramenő… És ezt mindenki tudja. Még a felsőbb évesek is odavannak érte, hogy a kilencedikes, visongó lányokról már
ne is beszéljünk. A bökkenő, hogy Corteznek barátnője van, és a mellett a lány mellett elég
kevesen tudunk labdába rúgni.
Amíg az a-s Edina jelentette a
legnagyobb veszélyt, még úgy gondoltam, érdemes figyelemmel kísérni a
kapcsolatuk alakulását. Viki azonban más. İ tényleg a barátnője, és tényleg megérdemlik egymást.
Ah. Mintha haragudnék kicsit. Mintha…
Kimentünk a szerkesztőség terméből, és miközben Virág csatlakozott hozzánk, Kinga folyamatosan fújta a
magáét.
– Állítólag ez egy újság! Állítólag
riporter vagyok! Mégis Cortezt kell faggatnom olyan dolgokról, amik engem
speciel egy cseppet sem érdekelnek!!! – hadarta.
– Ezt akarják olvasni – vonogattam a
vállam.
– Renáta! Köztudott, hogy nincs
személyiséged. Neked aztán olyan mindegy, hogy kivel készül riport, mész a
többiek után…
– Kösz – sziszegtem, miközben kértem
egy forrócsokit a büfés nénitől.
– Most őszintén. Te is Cortezről olvasnál szívesen riportot. Odavagy
érte…
– Kinga – fordultam felé hirtelen. –
Nem érdekel Cortez.
– Higgyem is el? – húzta fel a
szemöldökét.
– Mármint – túrtam bele a hajamba –
azon vagyok, hogy ne érdekeljen – javítottam ki magam.
– Na! – csillant fel Kinga szeme. –
Pár évtized, és kevésbé leszel szánalmas.
Ez Kingától pozitív vélemény.
Köszönet neki. Pff.☺
A büfében vásárolt forrócsokikkal
felmentünk a lépcsőn, aztán időztünk pár percet a folyosón lévő suliboxoknál (kivettük a szöveggyűjteményünket). A termünkbe lépve őrült ricsaj és a levegőben szálló papírgalacsinok fogadtak minket. Andris és Robi megint
összeveszett valamin, amit már megint csak ők értenek. A két kocka egyre idegtépőbb, komolyan, lassan egy csendes perc sincs a termünkben, mert ha éppen
jóban vannak, akkor a tévéből mindenféle metálzene üvölt, és
arra ugrálnak, ha meg rosszban vannak, nos, a zene akkor is üvölt, csak nem ugrálnak,
hanem dobálóznak és vitatkoznak. Éljenek az érett, tizedikes fiúk!
Sikerült a helyemre ülnöm úgy, hogy
csak egy alufólia labda talált halántékon. Micsoda élmény! Csendben kihalásztam
a táskámból A 22-es csapdáját, és fellapoztam ott, ahol a párizsos könyvjelző kilógott. Igyekeztem a könyvre
koncentrálni, de némileg zavart, hogy a sulirádióból The Killers üvöltött, a termünk
tévéjéből AC/DC, közben Virág a zenelejátszóját
hallgatva FOB-ot énekelt, mindemellett Kinga érkezett meg, a tőle megszokott stílusban. Üvöltve. Hát igen. A
hétfők mindig húzósak. ☺
– Kapcsoljátok már ki ezt a
borzalmat! – kiáltott Kinga, a székére felállva. A válasz három összegyűrt fólialabda és egy sonkás szendvics. Ezzel
mind megdobták. – Ostobák! – igazította meg félelmetesen szoros copfját, aztán
levágta magát az egyszemélyes padba, és elmerült a lovas jegyzetfüzetében.
– Réni – szólított meg hirtelen
Jacques, a francia osztálytársunk, aki előttem ül. Mosolyogva összecsuktam a könyvem, és becsengetésig
beszélgettünk, leginkább az időjárásról. ☺
Cortezék csengetéskor jöttek be a
terembe, nyomukban egy csapat vihorászó lánnyal, akik, miután észrevették, hogy
ez nem a saját termük, még hangosabban kezdtek vihogni, az egyikük még a hasát
is fogta, annyira nevetett. Tényleg szörnyen vicces volt, kár, hogy elfejtettem
nevetni. Unottan néztem a zavarukban a kijáratot sem találó kilencedikeseket,
aztán találkozott a tekintetem Kingáéval. Lenéző pillantást vetett a lányokra, és rám is. Igen, először magammal kell elhitetnem, hogy nem érdekel
Cortez, aztán megpróbálom másoknak is bebizonyítani. Az osztályban őrült nagy volt a káosz. Mindenki a terem
legtávolabbi részén ülővel akart beszélgetni, Dave fél
kezével a zakóján lévő szöszöket szedegette le, a másik
kezével pedig szüntelenül nyomogatta az érintőkijelzős telefonját. Dave egyébként a Jalapeno
menedzsere (a banda, amit Cortez, Ricsi, Zsolti és Cortez barátnője alkot), és mint „fontos személy”, igazán ad
a megjelenésre. Az más kérdés, hogy hiába tart fenn egy plusz telefonszámot az
együttes ügyeinek intézésére, eddig még csak sulieseményen és egy házibuliban
léptek fel. Ettől függetlenül Cortezék bandája nagy
durranás, a MySpace-en és a Facebookon is iszonyat sok rajongójuk van, és nem
mellesleg baromi jó zenét játszanak. Úgyhogy a Jalapeno totál menő. Nem is volt kérdés. És miközben a fiúk
tizedikesként kezdik kiütni a menőségmérőt, addig engem jó, ha tíz diák felismer a suliból. És köztük vannak az olvasókörösök
is. No comment.
Kardos tanár úr becsapta maga mögött
az ajtót, jelezve, hogy kezdődik az óra. Rekordidő alatt (csak négy percet vett
igénybe) mindenki eltette a telefonját, kikapcsolták a tévét, a táskákba kerültek
a zenelejátszók… kezdődhetett az irodalomóra. Negyed kilenckor,
amikor Kardos éppen a himnuszköltészetről beszélt, és legalább a fél osztály nyitott szemmel aludt, kinyílt az
ajtó. A szívem összeszorult, és igyekeztem normális arccal nézni, ahogy Arnold
örökös későként belép a terembe, három
összetett mondattal és olyan választékos szókinccsel, ami mindig megdöbbent,
egyszerűen kimagyarázza magát, majd
mellettem elhaladva a leghátsó padba megy, leül, ügyet sem vetve az órára előveszi a regényét, és zavartalanul olvasni kezd.
Egy gyors mosollyal üdvözöltem, aztán visszafordultam, és az ölembe ejtett kezemet
tanulmányoztam, mintha csak valami érdekes lenne rajta. Az, hogy Virággal
rendeződött a barátságom, óriási megkönnyebbülés,
mert tényleg nagyon megviselt, hogy haragban voltunk. Jó volt vele kibeszélni
mindent, átrágni a Cortez-sztorit, együtt szidni Doriánt és a viselkedését…
Virág teljes mértékben kiadta magából a bánatát. Én azonban nem. Mert van, amit
Virág sem tud, van, ami annyira fáj, hogy szinte vetekszik a Cortez miatt
érzett mérhetetlen szenvedésemmel.
Amiről csak én tudok. Hogy Arnold, a legeslegjobb barátom a világon, a lelki
társam, a másik énem, elmegy. Ez az utolsó félév, amit a Szent Johannában tölt.
És ami a legszomorúbb, hogy nem lehetek önző, nem mondhatom, hogy ne menjen, mert mennie kell. Arnold a legokosabb
diák az iskolában (megkockáztatom, hogy nem csak a Szent Johannában), a
tudására már kilencedikben felfigyelt az egész tanári kar, így valahol, mélyen tudnom
kellett, hogy nem érettségizünk együtt. Szerintem tudtam is. Mégis
villámcsapásként ért a hír, hogy elmegy. Erről csak én tudok. Na meg persze az igazgató, Monsieur Borrel és Kardos, akik
elkísérték Arnoldot Párizsba, a Szent Johanna testvériskolájába, amikor
felvételizett. L
– Reni, megismételnéd? – szólt
hirtelen Kardos, én pedig feleszméltem a bambulásból. Fogalmam sem volt, hogy
mit kéne megismételnem, ezért elnézést kértem, és az óra további részében a
himnuszköltészetre koncentráltam. Bárcsak lekötött volna.
A félév húzósan kezdődött, az osztályátlag kritikán alulinak minősült, az sem segített sokat, hogy Arnold és
Kinga kitűnőként, Gábor és én pedig bőven 4,0 feletti átlaggal zártuk a
tizedik első félévét. Sajnos a maradék nyolc
ember összevissza kettesével, sok-sok bukásával és Virág rekord „hatból vágták
meg félévkor” történetével kegyetlenül rossz lett az átlagunk. Ezt minden tanár
szóvá is tette, és őszintén, az esti szülői sem kecsegtetett túl sok jóval.
Utolsó óra után Arnolddal a
könyvtárba mentünk, ahol a többiek már ott voltak. Kis csoportról van szó, az
olvasókör nem éppen menő a Szent Johannás diákok körében.
Karcsi, a kilencedikes fiú nagyon megörült nekünk, sőt, rögtön el is mesélte, hogy mennyire jó könyvet olvasott (valami varázslóiskoláról),
és miközben a beszámolóját hallgattam, óvatosan leszedtem a hátára ragasztott
„felvállaltan barom vagyok” matricát. Szegény. Említettem, hogy az
olvasókörösök nem menők? L
A mai szakkört Arnold tartotta,
George Orwell munkásságáról és főleg az 1984-ről beszélt, én pedig ámulattal hallgattam. Arnolddal
kapcsolatban igyekeztem rendet tenni a fejemben, és próbáltam úgy nézni, hogy
ne bőgjem el magam. Hosszú még a félév,
nem zokoghatok mindennap. Azt hiszem, annak is eljön majd az ideje.
Hazaérve bepakoltam holnapra, aztán
bekapcsoltam a gépem. A Facebook és msn pontosan fél nyolcig volt tömve, akkor azonban
majdnem minden szülő hazaért, ezért egymás után kerültek
offline módba az osztálytársaim. ☺ Az egyórás netkorlátozásom még le
sem járt, de anyu már felkiabált a szobámba, úgyhogy mennem kellett. A szülőin rám nem érkezett panasz, azonban az ofő kedvetlenséget és szomorúságot lát rajtam,
úgyhogy anyuval jól kitárgyalták a kamaszkorom problémáit. A felnőttek olyan diszkrétek.
Vacsora után olvastam egy órát,
aztán szomorúan lementem a konyhába. Aput ott találtam. Pár pillanatig
fürkészve néztük egymást, végül egy-egy vállrándítással megállapítottuk, hogy pótvacsorázunk,
úgyhogy együtt kerestünk tovább.
Gyümölcsrizzsel a kezünkben olyan
mély és komoly problémákról tanakodtunk, mint az ónos eső, apu kedvenc sorozatának utolsó epizódja vagy
éppen a „Cortez egyáltalán nem foglalkozik velem” eset. Okosabb nem lettem, de
jó volt kicsit kibeszélni a dolgokat. Akkor is, ha ez semmin nem változtat.
Szülői: 5/2 – Virág dobott egy sms-t, hogy elvált szülők gyerekeként dupla leszidást kapott. Szegény. L
Tesi: 5/1 – a fiúk focizhattak,
Korponay meg gimnasztikáztatott minket. Ez nem ér!
Cortez: 5/1* – áá, mindegy.
Dorián: 5/1** – ebédszünetben
messziről nézte Virágot, de nem jött oda
hozzánk. Szerencsére.
Virág: 5/5 – még szokom az új
külsejét, de tök jó, hogy mert váltani. ☺
Arnold: 5/3 – boldog. Nekem is
boldognak kell lennem. Próbálok. Tényleg. Csak hát… L
Január 19., kedd
Apu reggel kitett minket a sulinál,
és ahogy a lépcső előtt ácsorgó társaság felé igyekeztünk, nekem egyre kevesebb kedvem volt…
mindenhez. Mert ott volt ő. A BARÁTNİ. Csupa nagybetűvel. Virág támogatóan megszorította
a kezem, de nem sokat ért, az önbecsülésem már korán reggel romokban hevert.
Nem elég, hogy a kedvenc sötétzöld
pulcsim mosásban van, emiatt egy béna, csíkos kardigánt kellett felvennem,
ráadásul a hajam totál elaludtam, úgyhogy becopfoztam, és egy orbitális dudor
készült pattanássá alakulni a homlokomon, amit sehogy sem tudtam eltakarni. Korán
reggel szembesülni Cortez tökéletes barátnőjével. Legszívesebben hazarohantam volna. Viki (akinek vagy nem volt első órája a saját sulijában, vagy
ellógta) Cortezt átölelve állt, és felháborítóan szép volt. Menő, kockás kabát, hosszú, szögegyenes szőke haj, pár pink tinccsel (mert miért ne?), bakancsba
tűrt csőnadrág, füstös smink… Avril Lavigne II. kerületi klónja. Hurrá.
Nem terveztem odamenni, de sajna
Kinga is ott volt, és már messziről intett nekem. Óriási.
– Sziasztok – köszöntem halkan. A
többiek normálisan üdvözöltek, Viki azonban elég furán nézett rám. Igen, ez tipikusan
a „szilveszterkor a barátom magamra hagyott, mert te bőgve felhívtad, és elrángattad valahová” pillantás volt. És az apró betűs részeket még csak nem is ismeri. Oké,
egyáltalán nem állt szándékomban magamra haragítani a punk hercegnőt, úgyhogy gyorsan Kinga felé fordultam, aki
megigazította a fehér fülvédőjét.
– Cortez, leköteleznél, ha mondanál
végre egy időpontot, amikor megcsinálhatjuk az
interjút. Van magánéletem, nem szeretnék sokáig ezzel foglalkozni.
– Mér'? Telivér bealszik a skype előtt? – vihogott Zsolti. A fiúk mind elnevették
magukat, mire Kinga idegesen legyintett. Az osztályban, ha éppen uborkaszezon
van, rendszerint Kinga lovas barátján röhögnek (Olivér, de mindenki csak
Telivérnek hívja☺). İk ketten a nagy távolság miatt igazából nem is járnak egymással, ez
inkább afféle „skype kapcsolat”.
– Nyugi – bólintott Cortez, és
Kingához fordult. – Ma délután?
– Nem jó – szólt bele Dave, és előkapta a mobilját. – Ma próba van. – Mint az együttes
menedzserének, kötelessége volt jelezni. ☺
– Oké. Akkor holnap?
Pár percig hallgattam, hogy
körülbelül két hétre előre mindenkinek van valami délutáni
programja, aztán félénken közbeszóltam.
– Mit szólnátok, ha ebédszünetben
megcsinálnánk? Gondoltam, ez logikus, hiszen egész nap együtt vagyunk, miért
kéne délutánra szervezni a maximum tizenöt perces interjút. Mindenki csendben
átgondolta a lehetőséget, aztán Ricsi mellém állt, és
átölelte a vállam.
– Ezért szeretünk. Mert okos vagy.
Mosolyogva lesöpörtem a vállamról a
karját.
– Földrajz házi?
– És még ez is! – csettintett Ricsi.
Kirángattam a táskámból a füzetem,
mire mindenki ráugrott. Hihetetlen, de vannak, akik megcsinálják a házit. Én.
És vannak, akik óra előtt lemásolják. İk. Na, mindegy. Mellesleg második óra előtt, amikor visszakaptam, ki volt tépve az oldal. Én tényleg mindent
megértek, na de hogy valaki (Zsolti!!!) ne vegyen annyi fáradságot, hogy
lemásolja, hanem egyszerűen kitépi az enyémet?
Felháborodtam volna, de nem volt időm, ugyanis gyorsan meg kellett írnom. Újra.
Egyébként Farkas tanárnő nem jött rá, hogy öten írták le az
én házimat (Virág is), mert csak egyszerűen továbbmentünk az anyaggal. Szünetben Arnolddal és Virággal az udvarra
igyekeztünk. Ilyenkor én előre kimegyek a folyosóra, és alaposan
körbenézek, hogy nincs-e Dorián veszély. Szívás, ha szakítás után mindennap
belefuthatunk a volt barátunkba. Jó, mondjuk, semmi tapasztalatom nincs a
dologban, de Virág esetét látva, szörnyen kellemetlen lehet. Miután tiszta volt
a levegő, vettünk a büfében kakaós csigát és
forrócsokít, Arnold meg egy zöld teát, aztán kimentünk a hidegbe. A szél csípte
az arcom, kesztyűs kezemmel görcsösen szorítottam a műanyag poharat, és igyekeztem nem vacogni.
Valami szemerkélni kezdett, úgyhogy felvettem a sapim, Arnold feltette a
kapucniját, Virág pedig a kezében tartott matekkönyvével védte a fejét,
mondván, az elázhat, nem kár érte. ☺
Cortezék az árkádok alatt álltak,
felsőbb évesek társaságában, és valamin
szörnyen jól szórakoztak. Csak egy futó pillantást akartam vetni rájuk, de
elbambultam. A legtöbb diák bármit megadna, hogy csak pár percig egy ilyen
központi, menő társaságban állhasson, hallja, miről van szó, vagy, ha nagyon messzire megyek,
akkor talán még egy beszélgetésben is részt vegyen. Legtöbbünknek ez csak álom
marad, így sokan csak hébe-hóba odapillantottak, lopva reménykedtek, és ennyi.
Vannak, akik azonban nem elégednek
meg ennyivel. Vannak, akik
semmiből sem tanulnak. Ilyen például Edina. Az a-s lány kivágta
az udvar ajtaját, mire mindenki felé fordult. Messziről kiszúrtam,
hogy új csizmája van, hófehér hótaposó, amihez pamutharisnyát, kockás szoknyát
és fehér, szőrös nyakú kabátot viselt. Állati jól nézett ki a
szerelése… L Edina
magabiztosan elindult az árkádok alatt állók felé, majd hangosan megkérdezte Cortezt,
hogy mikor lesz legközelebb próbájuk, mert szívesen elmenne. Hát, van, aki
tényleg soha nem adja fel. Kilencedik óta görcsösen próbál Cortez közelébe férkőzni, sőt, még
Ricsivel is járt egy ideig, hogy féltékennyé tegye. Sajnos képtelen felfogni, hogy
nem érdekli. Na, legalább vannak olyanok, akiknek még nálam is nehezebb
felfogniuk ezt az apró tényt.
Edina határozottan kijelentette, hogy
akkor délután ott lesz Zsoltiéknál (az ő garázsukban rendezték be a próbatermet), majd a
maradék három a-s lány kíséretében visszament a suliba. Azt ugyan nem
hallottam, hogy Ricsi mit mondott, mert messze is álltak, meg a sulirádióból
Muse üvöltött, de biztos nagyon vicces lehetett, mert mindenki felröhögött. És
biztos, hogy Edinára tett megjegyzést.
– Reni? – kérdezte Arnold, én pedig
odakaptam a fejem. Jaj,
nem figyeltem.
– Bocs, elbambultam. – szóltam
zavartan.
– Azt látom – bólintott, és
rosszallóan az árkádok alatt állókra nézett. – Csak azt mondtam, hogy szerintem
az Állatfarm tetszene neked.
– Orwell?
– Igen. Hamar elolvasod, nem hosszú,
viszont nekem az egyik legnagyobb könyvélményem, így bátran ajánlom. – Matatott
a katonai hátizsákjában, aztán előszedte a könyvet.
– Köszönöm.
– Miről szól? – kérdezte Virág, miközben fújt egy hatalmas rágólufit, ami
kipukkadva beterítette a fél arcát. Arnold pislogás nélkül nézte, majd sóhajtva
magyarázni kezdte.
– Azta – bólogatott Virág. – Nekem
is van farmom a Facebookon! De durva.
– Virág – Arnold szemmel láthatóan
kereste a szavakat. – Kevesebb virtuális élet, könyörgöm!
Virág azonnal vitatkozni kezdett,
mondván, ha nem megy fel a Facebookra, akkor lemarad egy csomó
„lájkolnivalóról”. Erre Arnold gúnyosan megjegyezte, hogy az bizony kár lenne. Úgyhogy
ők ketten szokás szerint próbálták
meggyőzni egymást, én pedig összefont
karral álltam a hidegben, és a széltől könnyes szemmel hallgattam félig őket, félig pedig az Invincible-t. Jó
volt újra így lenni, a két legjobb barátommal (plusz Karcsi, aki csengetés előtt csatlakozott hozzánk).
Irodalmon Kardos kicsit berágott az
osztályra, mert amikor a Himnuszból feleltetett, Zsolti egyszerűen elénekelte. Ezen mi, többiek jót
szórakoztunk, de Kardos azonnal bevágta az egyest, ráadásul óra végéig diktált.
Jaj. Szinte leszakadt a kezem óra végére. A tanár szó nélkül viharzott ki a
teremből, a többiek pedig azonnal élvezni
kezdték az ebédszünetet. Andris és Robi Wii bokszmeccset indított, kis híján
kiütötték Gábort, aki csak a táblát szerette volna letörölni, Zsolti csirkés
szendvicset evett, és a fóliával Kingát dobálta, Dave twitterezett, Ricsi a
székén állt, és megpróbálta feldobni a lámpára Jacques tolltartóját, aki
franciául kiabált neki, hogy ne már. ☺
– Itt képtelenség riportot készíteni
– kiáltotta dühösen Kinga.
– Próbáljuk meg a könyvtárban! –
tanácsoltam. Cortez a vállát vonogatta, neki mindegy volt, így mindhárman kiléptünk
a folyosóra.
– Hová mentek? – sipákolta a
szemközti teremajtóban álló Edina.
– Ahová te most biztosan nem jössz –
vetette oda Kinga, és meg sem várva a reakciót, továbbment. És elvileg ők barátok. Na, mindegy.
A könyvtár teljesen üresen kongott
(ahogy szokott), úgyhogy bementünk, és jólesett a folyosón lévő káosz után egy kis nyugi.
Cortez lazán felült egy asztalra,
összekulcsolta a kezét. Kinga odahúzott egy széket, előszedte a kis jegyzetfüzetét, fellapozta, aztán megköszörülte a torkát.
– Az első kérdésem.
Cortez ezt igazán viccesnek találta,
úgyhogy mivel csak én voltam ott, rám nézett, gondolom azzal a céllal, hogy összemosolyogjunk
Kinga fontoskodásán. Én azonban elkaptam a tekintetem, és előhalásztam a mobilom. Kinga kínos, „Mit gondolsz
a népszerűségről? Milyen érzés az iskola legnépszerűbb diákjának lenni? Hogyan dolgozod fel a körülötted lévő felhajtást?” kérdéseire Cortez egyszerű és meglepően klassz válaszokat adott. Elmondása alapján magasról tesz az egészre, vannak
barátai, akik nagyon fontosak számára, a többiek inkább csak odacsapódtak
hozzájuk. Aztán következtek az egyszavas válaszai, amitől Kinga teljesen bekattant.
– Ez nem igaz! Így nem lehet
riportot csinálni! Mond neked valamit az összetett mondat fogalma?
– Kérdezz értelmesen! – vágta rá
Cortez.
– Mi az, hogy értelmesen? Na, nehogy
már te mondd nekem, hogy értelmetlen vagyok!
– De most mit válaszoljak arra, hogy
hogy érzem most magam? Jól – röhögött kínosan.
– Jó, akkor ez sem lesz benne.
Egyébként is, kit érdekel, hogyan érzed magad – rázta a fejét Kinga. – Következő kérdés. –
Firkált, majd a szája szélét rágva
rám nézett. Én éppen egy fotót bámultam, ami nem sikerült rosszul, aztán
éreztem, hogy elfehéredek. – A barátnőd, Viki is a bandátokban játszik.
Továbbra is a telefonom mappájában
nézelődtem, de persze már rég nem
érdekeltek a fényképek. Olyan szaporán vert a szívem, hogy szinte hallottam, és
minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak
el.
Éreztem, hogy Cortez felnéz rám,
aztán megvonja a vállát. –
Aha.
– Milyen érzés a barátnőddel együtt „dolgozni”?
– Semmilyen – közölte Cortez.
– Komolyan, belehalnál, ha
normálisan válaszolnál??? – dühöngött Kinga.
– Majd ha normális kérdést teszel
fel – kontrázott Cortez.
Kinga, mivel már lilult a feje, és
látszott rajta, hogy minél előbb szeretne szabadulni, szó nélkül
hagyta Cortez megjegyzését, és feltette az utolsó kérdését. A szívem pedig
megszakadt.
– Mint a suli legnépszerűbb diákjának, gondolom, nem mondok újdonságot
azzal, hogy sokan, számomra érthetetlen okból kifolyólag, odavannak érted. Mit
gondolsz erről?
– Nem sokat – nevetett Cortez
zavartan.
– Tegyük fel, hogy nincs barátnőd.
– Tegyük – mosolyodott el Cortez.
– Van, akinek lenne nálad esélye?
Éppen egy újabb fotót csináltam,
amikor Cortez rám nézett.
Illetve pont bele a telefonomba.
– Nincs. Már nincs – mondta egyszerűen.
– Köszönöm. Ennyi – csapta össze a füzetét
Kinga. Cortez leugrott a padról, és felém indult. Én még mindig lefagyva álltam,
és az utolsó képet néztem a telefonomban, amit a válasza előtt készítettem.
– Megnézhetem, milyenek lettek? –
nyújtotta felém a kezét.
Összecsaptam a mobilt, és anélkül, hogy
ránéztem volna, odanyomtam a kezébe, majd kimentem a könyvtárból.
Most erre mit mondjak? Inkább semmit. No comment. L
– Jól vagy? – kérdezte Virág, amikor visszaértem a terembe.
– Nem igazán – ráztam meg a fejem, és igyekeztem visszafojtani a
könnyeimet.
Csendben ültünk egymás mellett, és gondolkoztunk. Miért csinálja ezt velem Cortez?
Miért állítja be úgy a dolgokat, mintha én szúrtam volna el? Nem tehetek róla,
hogy év elején érdekeltem, hiszen nem is tudtam róla! Azóta pedig éppen neki van
tinimagazin címlapra illő barátnője.
– Miért van az, hogy akárhányszor
ilyen arckifejezéssel látlak, annak mindig ő az oka? – nyomott a kezembe Arnold egy műanyag poharat. Mosolyogva felnéztem rá, és megvontam a vállam.
Elhatároztam, hogy mostantól máshogy lesz. Nem érdekel Cortez! Te jó ég,
hányszor elhatároztam már! De most tényleg! Elég volt. Ha neki nincs olyan, aki
érdekli a suliból, akkor jó! Nekem sincs. Oké, az én (ál)állításom senkit nem érdekel,
és valószínűleg, ha bekerülnék az iskolaújságba,
akkor senki nem tudná, hogy ki vagyok és miért van velem riport, de akkor is!
Nem sokkal később be is bizonyítottam, hogy minden
megváltozott. Ugyanis, amikor töri után (Barka Andrist feleltette, összesúgtam
neki egy kettest) Ricsi megkérdezte, hogy elmegyek-e délután a próbájukra,
egyszerűen nemet mondtam.
– Ne már, Ren, azt hittem, szereted
a zenénket! – tárta szét a karját.
– Szeretem – mosolyodtam el.
– Akkor miért nem jössz? Nem érdekel
a próba?
– Nem. Már nem – mondtam, és
szavaimat egyenesen Cortezhez intéztem. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk,
ő rögtön értette, hogy ez egyedül rá
vonatkozik. Szóval így állunk.
Miközben hazafelé sétáltunk, a metsző januári szél befújt a kabátunk alá,
kicsípte az arcunkat, és totál átfagytunk mind a négyen. Karcsi és Arnold
könyvekről beszélgettek, mi pedig Virággal
mögöttük kullogva megtárgyaltuk a Cortez-esetet.
– De akkor most már nem is megyünk
többet Jalapenopróbára?
– Te mehetsz, én valószínűleg nem – ráztam meg a fejem.
Virág hatalmas szemet meresztett rám
a kötött sapija alól.
– Dehogy megyek nélküled! Ha te nem
mész, én sem. Akarod, hogy kitöröljem őket a MySpace-oldalamról is?
Hangosan felnevettem, és rájöttem,
legyek bármennyire szomorú Cortez miatt, Virág és Arnold barátsága pótolhatatlan
számomra. Mert azért, valljuk be, Cortez sosem tartozott hozzám, amióta
ismerem, csak feltételes módban beszélhetek róla, Arnold és Virág azonban a
jelen idő. Még. Abba nem merek belegondolni,
milyen lesz Arnold múlt időben, mert az még messze van.
Mindenesetre a társaságukban sétálva nem is tűnt olyan rémesnek a Cortez-ügy. Hiszen összetörte párszor a szívem,
szinte már megszoktam. L
Hazaérve megcsináltam a matek házim,
meg készültem holnapra, aztán segítettem anyunak vacsorát készíteni. A netre fel
sem mentem; minek? Inkább előszedtem az Állatfarmot, és ki
is olvastam. Igaz, hogy evés közben is azt bújtam, de nem tehetek róla,
letehetetlen.
Cortez: 5/1* – hatalmas NO COMMENT.
Riport: 5/3 – végül csak összehoz
Kinga valamit.
Máday: 5/1 – meggyőződése, hogy az osztályból valaki
(Andris és Robi) csinálta az I Luv Máday
Facebook-oldalt, úgyhogy üldöz minket. L
Állatfarm. 5/5*** – Te jó ég! Még most is azon
gondolkozom!
Hogy lehet valami ennyire, de
ennyire elgondolkodtató???
Homlokom: 5/1 – próbáltam
szétgyilkolni (tudom, hogy tilos) a dudort, de semmit nem értem el vele, csak
egy kis véraláfutást… jaj. L
Január 20., szerda
Ma a suliban mindenki begőzölt, ugyanis a jövő hét pénteki farsangi bál témájáról péntekig lehet szavazni. Ahogy
beértünk az aulába, Virágot és engem rögtön megtalált egy tizenegyedikes lány,
aki hisztérikus „szavaztatok már?” kérdéssel fogadott, köszönés helyett.
– Nem, csak most jöttünk – utaltam
arra, hogy még a bordó, horgolt sapkám is a fejemen van.
– Jó, értem. Szavazzatok! Adjak
tollat?
– Van nálunk – vontam meg a vállam,
és megadtam magam.
Úgysem hagyja, hogy levegyük a
kabátunkat, előbb szavaznunk kell.
Néhány srác röhögve odalépett az
aulában elhelyezett ládához, és bedobott pár papírfecnit.
– Ez nem igaz! – hüledezett a lány.
– Mire kell szavaznunk? – szedtem le
a kedvenc Stabilo tollam kupakját.
– Reneszánsz! – nézett rám olyan
értetlenül, mintha csak a Holdról jöttem volna.
– Persze – mosolyodtam el. A Szent
Johannás lányok évek óta szeretnének egy reneszánsz farsangot, de hiába. Több a
fiú, így elég kevés az esélye annak, hogy valaha létrejön a dolog, mindenesetre
elég nagy reváns lenne a tavalyi sorozat-farsang után.
– Muszáj a reneszánszra? Sokkal
viccesebb lenne valami más
– dünnyögte Virág.
Mielőtt a tizenegyedikes lány vitába szállhatott volna Virággal, gyorsan
bedobtuk mindkét reneszánsz cetlit, aztán felsiettünk a lépcsőn. A folyosón lévő suliboxunkból kiszedtük a bioszfelszerelésünket, aztán bementünk a
terembe. Illetve szerettünk volna. De az ajtó csukva volt, és bárhogy próbáltunk
benyitni, nem sikerült.
– Most kopogjunk be? – csodálkoztam,
mire Virág tanácstalanul megvonta a vállát. Hát, próba szerencse alapon bekopogtam,
aztán rögtön jött a válasz.
– Mondd a jelszót!
– Mi? – néztem félre, mintha csak
rosszul hallottam volna.
Andris és Robi hangosan röhögtek a
csukott ajtó mögött.
– A jelszót!
– Ide járunk. És szeretnénk bemenni.
– Negatív – kiáltotta.
– Ez nem igaz – nevettem el magam
kínosan, és feltartottam a kezem, jelezve, hogy akkor nem megyünk be. Virág nem
adta fel ilyen könnyen.
– Pete Wentz?
– Negatív.
– Fall Out Boy?
– Negatív.
– AFC Tomi?
– Negatív.
Minden „negatív” válasz után a két
fiúból kitört a röhögés.
– Réni! – hallottam meg a teremből egy kétségbeesett hangot.
– Jacques? – kiáltottam.
Szegény francia osztálytársunk bent
ragadt. Kiabáltam neki pár megnyugtató mondatot, ami eszembe jutott, mint pl.
„ne aggódj, kihozunk”, meg ilyesmi, de ez inkább úgy hangzott, mintha valami
béna akciófilmben lennénk. A két kocka remekül szórakozott, mi azonban továbbra
sem tudtunk bemenni. Jacques és Gábor meg kijönni.
– Mi van itt? – állt meg mellettünk
Kinga.
– Andris és Robi jelszót kérnek. –
vontam meg a vállam, és immáron hárman rostokoltunk a folyosón, az ajtónk előtt.
– Hülyék vagytok! – kiáltotta Kinga.
– Negatív – jött a válasz azonnal.
– Na, elég ebből! – Kinga megragadta a kilincset, és teljes erejével
megpróbálta kifelé húzni. A fiúk bentről pedig megpróbálták befelé rántani.
Elnéztük egy darabig, amíg
elszórakoznak ezzel, és néha már úgy tűnt, hogy Kinga valami elképesztő erővel kirántja az ajtót, de akárhányszor résnyire megnyílt, a fiúk
visszahúzták.
– Előbb-utóbb kiszakad – töprengtem, és magamban felidéztem a fizikán tanult
húzó- és tolóerő hatását.
– Mi történt? – lépett hozzánk Dave.
– Andris és Robi kontra Kinga – feleltem.
– Aha! Tárgyalok velük – biccentett Dave.
Előkapta a zakója zsebéből a mobilját, ujjait villámgyorsan
húzkodta a kijelzőn, majd a füléhez emelte. A
fülünket az ajtóra téve hallottuk, ahogyan felcsendül a Highway to Hell. Robi
csengőhangja.
Dave elsétált, és folyamatosan magyarázott a telefonba, miközben a
teremben lévő fiúk vihogva hadartak arról, hogy jelszót
kérnek, csak akkor engednek be. Közben meg már egész nagy tömeg gyűlt össze körülöttünk, mert az a-sok
(akik fényévekre vannak a mi osztályunktól jófejségben) is tudni akarták, hogy
mi történik.
– Menj arrébb, berúgom! – kiáltotta Zsolti. Kinga hátrafordult, és
grimaszolva megrázta a fejét.
– Kifelé nyílik – közölte. Zsolti ezen szemmel láthatólag megdöbbent.
– Tényleg? Mióta?
– Mindig is kifelé nyílt – nevettem el magam.
– Nem! Nem! Tavaly már egyszer
berúgtam.
– Akkor biztos nyáron cserélték ki –
legyintett egy a-s fiú a nézők közül.
Na, ez megosztotta a tömeget. A fél
társaság azzal volt elfoglalva, hogy bejussunk, a másik fele meg azzal, hogy
mikor cserélték ki az ajtókat. Ha nyáron, akkor is fél éve nem tűnt fel
senkinek. ☺
– Miért csövezünk a folyosón? – kérdezte
Ricsi, aki Cortezzel együtt akkor ért oda hozzánk.
– Mert Andris és Robi nem engednek be,
csak ha mondunk egy jelszót – ismételtem, sokadszorra.
– Értem. Na, engedj – tolt félre Ricsi, és
bekopogott.
– Mondd a jelszót!
– Szétütöm a fejed – közölte, mire azonnal
kinyílt az ajtó, és mi becsörtettünk a terembe.
– Ez volt a jelszó? – csodálkozott Virág,
miközben elhaladtunk Andris és Robi mellett.
– Nem – vihogott Andris. – De megijedtünk.
Mosolyogva leültem a helyemre, és azt
hallgattam, ahogyan Zsolti mindenkit megkérdez, mégis mit gondolnak az ajtóról.
– Hagyd már abba, tavaly nyáron cserélték
ki az összest – szólt rá végül Ricsi.
– Honnan tudod? – csodálkozott Virág.
– Erre deszkáztam, benéztem.
– Ablakot deszkáztál? – pislogott
nagyokat, mire Ricsi elnevette magát.
– Emó, sötét vagy! Gördeszka, rémlik?
– Jaa, télleg – vigyorgott Virág, aztán
két kézzel megdörzsölte az arcát.
Bioszon Baranyai tanárnővel
átvettük az autotróf és heterotróf anyagcserét, és mivel a fiúk leginkább
mobiloztak a pad alatt,
Virág pedig mangát rajzolt, óra végén
odaadtam a füzetem, hogy írják le rólam. Duplamatekon Gazdaggal egyenleteztünk a
táblánál. Jó, hogy duplamatek volt, mert Virág harminc percig oldott meg
egyetlen feladatot, így mi, a többiek maradtunk a másik órára. Mindannyian.
Szegény Virág, így is tökre kiakadt, éppen javítania kéne, de sajna olyan
szinten elvesztette a fonalat a múlt félévben, hogy fogalma sem volt, miről van
szó. Egész ebédszünetben Arnoldnak magyaráztam arról, hogy mennyire, de mennyire
megfogott az Állatfarm, és hogy majd biztosan újra elolvasom, mert még
mindig sokszor eszembe jut, és egyszerűen zseniális… szóval ömlengtem, mire Virág
próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mikor elmondtam neki, hogy miről van
szó, teljesen kiakadt, és biztosított minket arról, hogy a virtuális farmján
kitörli a disznókat. Nos, nem biztos, hogy Orwell üzenete ez volt, mindenesetre
klassz, hogy valamilyen szinten Virágra is hatással van. ☺
Suli után Arnold átjött, hogy együtt
írjunk meg egy beadandót Monsieur Durand-nak. Én a babzsák fotelemen ültem, a notebookommal
a kezemben (a netkorlátozás nem él, ha anyaggyűjtéshez
használom a gépem), Arnold pedig az íróasztalomnál írt. Néha felnézett, és elidőzött
az asztalom felett lévő tükrön, amire mindenféle dolgok vannak ragasztva. Most
éppen Beatles, Abbey Road matrica, a Virágtól kapott Cortez mangám, egy
párizsi képeslap, amit még Jacques küldött, tavalyi fotó az osztályteremben,
amit Virág nyomtatott ki nekem, egy Twilight-kép, Arnold könyvlistája és egy
színházjegy – egy közös színházi este emléke.
– Már át kéne rendeznem, egy csomó minden
nem aktuális.
– Igen, látom – bólintott.
Félretettem a notebookom, és felálltam.
Közelebbről megnézve, már nem csomó minden, hanem semmi nem
volt aktuális. L
– Segítsek? – kérdezte.
– Nem, csak pár dolgot… – nyúltam oda, és
szép lassan mindent leszedtem. Kivéve a mangát. Kilencedik eleje óta a tükrömön
van, egyszerűen képtelen voltam megválni tőle.
– És most mit fogsz feltenni?
– Majd gyűjtök
új dolgokat – vonogattam a vállam.
– Ehelyett tudok ajánlani – vette fel a
színházjegyem
– Mit?
– Egy újat – mosolyodott el.
– De jó! Színházba megyünk?
– Ha van kedved, akkor persze, mindenképp!
Csak mondd, mihez lenne kedved.
– Mindenhez! – vágtam rá azonnal, majd
leültünk a gépem elé, és kiválasztottunk pár előadást.
Hurrá. ☺
Farsangi szavazás: 5/3 – tuti, hogy nem
lesz semmi a reneszánszból…
Cortez: 5/1 – semmi kommunikáció köztünk.
Nulla, zéró, semmi. És
nem érdekel! Na jó, kicsit.
Facebook: 5/2 – a falamon mindenféle
szívek vannak, Virág,
Karcsi, Jacques, Gábor is küldött. Fogalmam sincs, mik azok, de klassz.
Virág: 5/5* – mivel most már folyamatosan
hordja a szemüvegét, elmondta, hogy látta a táblát fizikán. Wow. ☺
Peti: 5/4 – a szilveszterkor megismert
emós srác írt üzenetet a Facebookon. Tök rendes, megkérdezte, hogy vagyok, meg ilyesmi.☺
Sulirádió: 5/5 – amikor nem a farsangi
szavazásra buzdítottak, a stúdiósok végig Coldplay-t adtak.
Színház: 5/5*- Arnold este üzent, hogy
tudott foglalni februárra, a Godot-ra várva darabra jegyet! Juj de jóóó!
Amúgy is nagy kedvencem, kíváncsi vagyok, milyen lesz színházban.
Andris és Robi: 5/2 – felháborítóan
kamaszok! ☺☺☺
Január 21., csütörtök
Jaj, ne! A csütörtöki rémület. Duplaóra
Vladárral. Vajon miért nem szeretem ezt a napot?
Még jóval csengetés előtt
beültem a padomba, és igyekeztem angyali arcot vágni, így várva a rajzórát. Kár
volt, ahogy Vladár belépett, lehervadt az arcomról a mosoly. Ugyanis téli táj
festését adta ki feladatul. Nézegettem a temperáimat, végül, amikor már nem
tudtam feltűnésmentesen húzni az időt,
munkához láttam. A szám szélét rágva kinyomtam egy kis pötty fekete festéket,
aztán rajzoltam a lap közepére egy fát. Illetve
olyasmit. Mindegy, voltak ágai, elmegy fának, nem is ezzel volt a nagy gond. Hanem,
hogy magam sem tudom, miért, feketére festettem. Ott volt a barna, legalább
három árnyalatban, de nem, én feketét készítettem. Mint valami erdőtűz utáni kopár, megszenesedett fa!
Jaj, ne! Ezek után úgy döntöttem, hogy inkább a tájat festem. De nem
értettem, hogyan. Hiszen, ha téli táj, akkor mindent hó borít.
Így végül azt láttam a legjobbnak, ha úgy hagyom. Nem is értettem,
hogy a többiek mit tudnak annyit szöszmötölni, egészen addig, amíg Vladár be
nem szedette. Természetesen Kinga volt az önkéntes, aki szívesen körbement a
rajzokért. Egyrészt, mert túlbuzgó, másrészt pedig élvezte, hogy közben
mindenkinek a munkáját lesajnálhatja. Amikor hozzám ért, a szokott módon motyogott
valami „te nem vagy normális”-félét, aztán továbbment. Vladár az asztalnál ülve
egymás után értékelte a munkákat. Az első kép után (Virág
zseniális téli erdője, két szarvassal,
gyönyörű színekkel) már sejtettem, hogy
körülbelül mi volt a feladat. A többieké, ha nem is annyira szépre, mint Virágé,
de nagyjából jól sikerült. Aztán a tanárnak összeszaladt a szemöldöke, és
tudtam, az lesz az enyém.
– És végül, akinek szándékában áll megbukni. Rentai, gratulálok, a
pillanatok alatt összedobott munkádra pillanatok alatt kapsz egy elégtelent.
– Tanár úr! – lóbáltam meg a kezem.
– Tessék? – nézett rám úgy, mintha
az is szívesség lenne, hogy emberszámba vesz.
– A fekete fa egy erdőtűz utáni, egyedül maradt növény, ami körül
minden fehér, mert a táj havas – próbálkoztam a lehetetlennel, vagyis
kimagyarázni a „munkám”.
– Nos, az elmondottak alapján el
tudom képzelni a képet. Sőt, meg is tudom mutatni – emelte fel
az egyik rajzlapot a tanári asztalról. Arnold zseniális rajzát mutatta, ami
pont azt ábrázolta, amit elmondtam. Ó, a fenébe! – A tiéd azonban nem más, mint ami. Egy fekete maszat a fehér
lapon. És pont – közölte. Arnold képét látva nem vitatkozhattam, inkább
lesütöttem a szemem, és igyekeztem túltenni magam azon, hogy bukásra állok
rajzból.
Megint. Ááá.
Teljesen lelombozódtam, pedig harmadik
órában esni kezdett a hó, aminek mindenki eléggé örült, sőt,
ebédszünetben az udvaron néhány kilencedikes hóembert is épített. Amit persze csengetéskor
Zsolti és Ricsi szét is vert, de mindegy. Egyre többen mentek az aulában lévő farsangi
dobozhoz, hogy bedobják a lapokat. Időközben Kinga felcsapott szervezőnek,
és mindenkit megtámadott, hogy szavazzon a reneszánszra. A fiúk persze leginkább
kiröhögték, de néhány „nyomibb diákot” sikerült eléggé megfélemlítenie ahhoz,
hogy rettegve szavazzon. Karcsit például láttam a ládához kullogni, miközben
Kinga szorosan mögötte lépkedve, fenyegetően kísérte.
Duplafrancián Monsieur Durand beszedte a
beadandókat, aztán, mivel ki is javította órán, megkért valakit, hogy segítsen neki,
a többiek pedig elfoglalhatták magukat. Arnold tehát a tanárnak segített,
hozzám meg odaült Virág, és amíg én IPM-et olvastam, ő tovább
rajzolgatta a mangáját.
– Látom, jól elvagytok – lépett hozzánk
Kinga. – Csak úgy mellesleg. Kibékültetek Doriánnal? – kérdezte, mire mindketten
felkaptuk a fejünket. Virág totál lesápadt.
– Nem. Miért?
– Mert a közösségin közös képetek van fent
az adatlapján.
– Mi? – döbbent le Virág.
– Legalábbis reggel még ott volt.
Virág tanácstalanul nézett rám, majd
szomorúan megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs, miről van
szó.
– Dave – fordultam hátra a négyfős
társasághoz, akik a hátsó padban néztek valamit Dave telefonján. – Itt van a
notebookod?
– Micsoda kérdés? – tárta szét a karját,
majd az asztala mellé állított laptoptáskáért nyúlt.
– Létezni sem tud nélküle – röhögött
Cortez.
– Így igaz. Mondd, miben segíthetek? –
nyitotta fel a gépet, és látszott az arcán, imádja, ha fontos feladata van. ☺
– Rámennél az iWiWre?
– Azonnal, ahogy rákapcsolódtam a suli
wifijére.
Monsieur Durand rosszallóan nézett felénk,
szerintem a zajongásunk zavarta (a wifis részt nem értette), úgyhogy hátramentünk
mindhárman. Naná, hogy Kinga is jött velünk, mi az, amiből ő kimarad?
– Kit csekkolunk? – harapott bele Ricsi a
szendvicsébe, mire Dave dühödten felnézett, és kiakadt, hogy ne egye le a szépen
beállított haját.
– Bíró Dorián – mondtam, mivel Virág Dave
mögött állva a pulcsija ujját gyürködve meredt a képernyőre.
– Emó, azt hittem, kirúgtad Dórit – nézett
fel Ricsi csodálkozva.
– Igen. Én is – döbbent le Virág. Dave
bement Dorián mappáiba, ahol volt egy egész Virág elnevezésű,
amiben több mint húsz kép volt Virágról.
– Ajj már, ezt most miért csinálja? –
sipákolt Virág idegesen. –
Talán eddig is ott volt – vonogatta a
vállát Zsolti, és próbálta levenni a szemét Ricsi szendvicséről.
Nehezen bírta. ☺
– Nem, nem – rázta a fejét Virág, aztán a
képernyőre bökött, mire Dave ráförmedt, hogy ne
ujjlenyomatozza össze az Applejét, mert kiakad. – Nem volt ilyen mappája, és
különben is. Az utolsó képet nem is ismerte. Tegnap tettem fel a Facebookra, látod,
ezen más a hajam. Ajj, ez annyira gáz! – temette a tenyerébe az arcát.
– Azt hiszem, valaki nehezen viseli, hogy
ejtették – ciccegett Kinga, mire mindannyian ránéztünk.
– Gondolod? – kérdeztem, és kicsit
megrémített a dolog.
Tiszta beteges.
– Lerúgjam a fejét? – nézett körbe Ricsi.
Fogalmam sincs, mitől lett ilyen harcias, de mostanában mindenkinek
lerúgná a fejét. ☺
– Nem, asszem, az lenne a legjobb, ha Reni
beszélne vele – motyogta Virág.
– Mert engem kedvel? – kérdeztem kínosan.
A kapcsolatom Doriánnal soha nem volt felhőtlen,
egyáltalán nem akartam beszélni vele. – Jó, nem bánom – sóhajtottam, mert Virág
olyan szomorúan nézett… meg amúgy is. Ha szakítottak, akkor ne tegyen már fel
képeket Virágról!
Dave még várt volna valami dicséretet,
amiért az ő gépén lepleződött le a nagy dolog, úgyhogy megköszöntem
a segítségét, és biztosítottam róla, hogy nélküle nem jöttünk volna rá. Ez persze
nem igaz, de ő szeret ilyesmiket hallani. Bólintottam Virágnak,
és mivel ránk csengettek, az ajtó felé indultam.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a karom, mire
visszafordultam.
Cortez fogta a csuklóm, és szólt, hogy
várjak.
– Miért? – kérdeztem a torkomban dobogó
szívvel. Így nehéz róla
nem tudomást venni.
– Ne egyedül menj – mondta, és ez
olyan nagyon édes volt tőle! Dorián minden bizonnyal be van
rágva, meg amúgy is, a szilveszteri eset után mindenkinek megvan róla a
véleménye, erre Cortez jön velem, nehogy bajom essen! A fenébe. Még mindig szörnyen
szeretem. L
Végigsétáltunk a folyosón, és
megálltunk a tizenegyedikesek terme előtt. Baranyai tanárnő éppen akkor jött ki, úgyhogy megvártuk,
amíg elmegy, végül beléptem az ajtón. A tizenegyedikesek már nagyban pakoltak.
Dorián az utolsó előtti padban ült, és zenét hallgatott.
Mikor meglátott minket, összehúzta a szemöldökét (legalábbis azt a felét, ami
látszott), és kérdőn figyelte, amíg odaérünk hozzá.
– Szia – köszöntem kelletlenül. –
Válthatnánk pár szót?
– Ja – válaszolta. Vagy valami olyasmi.
– Oké, szóval az van, hogy láttuk az
iWiWen, hogy van még pár képed Virágról, és mivel már nem jártok, gondoltam, megkérlek,
hogy légyszi, szedd le.
– Jó, ne parázz. Ezer éve ott van, majd
törlöm a francba – felelte durván.
– Ööö – nevettem el magam kínosan. – Nem
igaz, mert van ott új kép is, ami azóta készült. És minden valószínűséggel
a Facebookról szedted le…
– Mi a franc, valami magánnyomozó vagy? –
vihogott idétlenül.
– Nem, dehogy – túrtam bele a hajamba,
mert kezdett necces lenni az egész. – Csak láttam…
– Jó, majd le lesz szedve… – állt fel
hirtelen, és a lendülettől kissé meglökött, amitől
hátratántorodtam.
Hirtelen egy kéz nyúlt ki mellettem, és
megragadta Dorián kockás kendőjét.
– Nagyon vigyázz magadra, Dorián! – szólt
rá Cortez olyan hangsúllyal, amitől még én is frászt kaptam.
– Elengednél? – vinnyogott, tekintete
körbejárt a teremben, segítséget keresve. Nem volt.
– Holnapra leszeded a képeket – közölte
Cortez. Dorián idegesen bólintott, miközben még mindig nem szabadult Corteztől. –
És ha még egyszer meglököd…
– Jó, értettem – rántotta ki magát, aztán
előszedte a mobilját, hogy a képernyő tükrében megigazítsa a kendőjét.
Én még mindig elakadt lélegzettel álltam,
és próbáltam felfogni az előbb történteket. Cortez megvédett! Woow.
Ennyit a „nem érdekel” projektről. Kimentünk a teremből, és
szótlanul sétáltunk a folyosón. Mindkettőnknek tele volt a feje, azt hiszem, egészen
mással. Ez ki is derült, mert végül nem bírtam tovább, és megszólaltam.
– Nagyon köszönöm!
– Gyűlölöm ezt a gyereket – vágta rá Cortez még
mindig nagyon idegesen.
– Tudom. Én sem kedvelem – feleltem. –
Rendes tőled, hogy megvéded Virágot… és engem – suttogtam
halkan, mire Cortez menet közben rám nézett, és csak megrázta a fejét. Nem
tudom, mit gondolhatott. És nem is fog kiderülni, mert a folyosó végén az egész
osztály lázasan várt minket. Igen, ha esemény van, az megmozgatja a diákokat.
– Mi vooolt? – üvöltötte Zsolti
torkaszakadtából.
Cortez odament a többiekhez, én pedig
megálltam a falat támasztó Arnold mellett.
– Oké, elvileg holnapra leszedi. Cortez
megoldotta – fújtam ki magam.
– Mi lenne, ha egyesek néha gondolkoznának
is, nem csak fejjel rohannának a falnak? – rázta meg a fejét unottan. – Ha vártok
pár percet, akkor írtam volna egy felszólítást Doriánnak, ismertetve, hogy
megsérti a személyiségi jogokat. Gyanítom, már ma este leszedte volna a
képeket, tekintettel arra, hogy nem szeretné, ha feljelentenék…
– Igen, ez igaz – biccentettem –, de
megoldottuk. Diákosan – mosolyodtam el, és arra gondoltam, Cortez mennyire, de
mennyire menő volt, ahogy elkapta! Odanéztem a többiek felé,
Virág éppen Corteznek hálálkodott, és
ugrabugrált örömében, miközben mindenki hallani akarta az „egész sztorit”. ☺
Úgyhogy ők ott
hangoskodtak, közben néhány a-s is próbált csatlakozni hozzájuk (főleg a
négy lány). Visszafordultam, és láttam, hogy a lépcső korlátját
fogva Dorián figyeli őket a fél szemével. (A másikat eltakarta a haja.)
Nem volt túl kellemes látvány, a tekintete eszelős
volt. Úgy érzem, ennek itt még most nincs vége. L
Arnolddal, Virággal és az aulában ránk
váró Karcsival együtt indultunk haza. Újra havazni kezdett, így viszonylag
gyorsan baktattunk felfelé a dombon. Arnold és Karcsi előttünk
mentek, mi pedig Virággal mögöttük, és éppen „diáklányosan” vihorásztunk a
történteken, amikor Virágnak előrecsuklott a feje.
Olyan hirtelen történt, hogy épp csak
elkaptam a karját, de még így is térdre rogyott. Megpördültem a tengelyem
körül, és az utca aljára néztem. Dorián állt ott, veszettül nevetett, kezében
pedig egy újabb adag sáros havat tartott, ami az éjszakai mínuszokban kellően
megfagyott, így borzalmasan kemény lett. Az újabb találat a lábam előtt
csapódott a földbe, és millió koszos darabban tört szét.
– Virág, jól vagy? – húztam fel a földről,
miközben folyamatosan jajgatott és a tarkóját dörzsölte az egyujjas kesztyűjével.
– Ajj már, ez nagyon nagy pukli lesz –
motyogta, és biztosan nagyon fájhatott neki, mert néhány könnycsepp gördült
végig az arcán. Arnold és Karcsi megálltak, és gyorsan visszasiettek hozzánk.
Amikor Dorián észrevette, hogy nem egyedül vagyunk, egy pillanat alatt eltűnt.
– Mi történt? – kérdezte Arnold aggódva,
és azonnal levette Virág sapiját, hogy megnézze, nem vérzik-e a feje.
– Dorián – feleltem halkan, és idegesen.
– Erről
beszéltem. Cortez erősködhet, de nincs mindig veletek.
Valószínűleg őt nem
dobálják jéggel… – rázta a fejét dühösen. És igaza volt. Cortez megvédett,
aztán ment a dolgára. Virág
pszichopata exe pedig útszéli jéggel dobálózik. Te jó ég!
Hazaérve anyut nem találtam otthon
(a havazás miatt totál káosz van a városban), így megcsináltam a házim, aztán bekapcsoltam
a gépem. Az iWiWen Dorián nemhogy nem szedte le a képeket, de egy újabbat is
tett fel. Azt, ahogyan Virággal megyünk felfelé a dombon. Komolyan, Hannibal
Lecter semmi ehhez a gyerekhez képest. Ez kezd ijesztő lenni. L
Dorián: 5/1*** – megőrült. Ez tény.
Cortez: 5/5* – woow.
Arnold: 5/5 – neki van igaza.
Vladár: 5/1 – megint a bukással
fenyeget. Szuper. L
Apu: 5/3 – a gépén írt valamit, így
akkor közöltem vele a rajz egyest. Csak bólintott. Régi trükk, de még mindig működik.
Kíváncsi vagyok, mikor jut el
teljesen az infó… ☺
Live forever: 5/5 – Arnold linkelte át, most ez a kedvenc Oasis-számom.
☺
Viki: 5/1 – feltöltött egy közös képet a Facebookra. Mármint Cortezzel… Jaj. L
Francia beadandó: 5/5 – ☺
Virág: 5/4 – beszéltem vele este.
Eléggé megviselte a dolog, amit meg is értek. Azt hitte, Doriánnal örökre vége.
A java viszont még csak most kezdődik. L
Január 22., péntek
Nem szoktam, de reggel bekapcsoltam
a gépem, és gyorsan megnéztem, hogy Dorián leszedte-e a képeket. Az egész mappa
eltűnt. Akkor Cortez szavai megtették
hatásukat. Viszont a netezés miatt késésben voltam, így elfelejtettem
megemlíteni anyunak, hogy megint bukásra állok rajzból. Juj.
A suliban mindenkit a farsangi bál
témája foglalkoztatott, az aulában csak az első szünetig lehetett szavazni, így Kinga és néhány színjátszós mindenkit
megállított, hogy szavazzanak. A terembe érve Virág gyorsan elmesélte a
fiúknak, hogy már nincs fent a képe a neten, viszont hatalmas púp van a fején,
mert Dorián megdobta.
– Megdobott? Hogy lehet valaki
ennyire gyerekes? – sóhajtotta Ricsi gondterhelten, aztán meglátta a kezemben a
Kinder tojást, és azonnal követelni kezdte a benne lévő játékot.
Nos, ha már a gyerekességről beszéltünk. ☺ Odaadtam
neki.
Ofőórán Haller meglehetősen gondterhelten érkezett.
Megértem, eszméletlen panaszáradat
érkezett ránk a héten is. A 10/b lassan legendásan balhés. Kezdve a pokoli
rossz jegyekkel
(a rajzzal én is beszálltam), a
feleselésekkel, a mobilozással a tanórákon, a tévé folyamatos hackelésével
(Andris és Robi nem bírnak magukkal), az ajtó rongálásával (kiesett belőle egy csavar, amikor lökdösték, végül Zsolti
elrejtette a kulcslyukban, így azóta nem lehetett zárni). Szóval szegény ofő csak mondta, mondta, mondta… És a
fél osztály nem figyelt, mert mobiloztak, PSPztek, zenét hallgattak.
– Szeretném, ha összeszednétek
magatokat! – kérte az ofő, miközben rácsengettek, és mindenki
zajongani kezdett. Egyedül Jacques és Gábor figyeltek a helyükön ülve, a
többiek már az ablakban lógtak (Virág integetett a tesitanárnak), vonalzóval verekedtek
(Andris és Robi), fekvőtámaszoztak (Zsolti, senki nem
tudja, miért pont itt és most. ☺), azt számolták (Kinga), vagy az
udvarra indultak (Cortezék).
Ebédszünetben forrócsokival és
porcukros-lekváros fánkkal mentünk az udvarra, ahol már mindenki szörnyen
izgatott volt.
Lement a Kooks Naive című dala, mi pedig a havasesőben vártuk, hogy a stúdiósok bemondják az
eredményt.
– Na! – szólt bele az egyikük, mire
mindenki füttyögni kezdett. – Megvan a farsangi bál témája! Ami idén sem a reneszánsz!
– kiáltotta. Az udvaron álló összes fiú röhögve tapsolt, a lányok azonban
bosszankodtak, többen közülük pedig
(Kinga volt a hangadó) meg akarták
óvni az eredményt. – Tehát.
Az idei év farsangi témája…
A stúdiós elhallgatott, és betett egy
számot, mire mindenki tapsolni kezdett.
– Mi ez? – pislogtam értetlenül. Arnold
már válaszra nyitotta a száját, de a stúdiós megelőzte.
– Star Wars farsang!!! – üvöltötte,
mire olyan ováció tört ki, hogy alig hallottuk a Csillagok háborúja főcímdalát.
(Most már rájöttem, hogy az volt.)
Teljesen kétségbe estem a farsangi témával
kapcsolatban, ugyanis fogalmam sincs, miről szól a Star Wars. Jó, az alapokat
tudom, de egy részt sem láttam még, és azon a fura frizurán kívül
(valamilyen hercegnő)
semmit nem tudok a dologról. Éppen ezért elég kétségbeesett arccal értem haza.
– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu,
miközben a laptopján felhőtérképet szerkesztett.
– Dorián leszedte Virág képeit az iWiWről,
Haller kiakadt, és kezdő huligánoknak minősített
minket, amiért Andris, Robi és Kinga megrongálták az ajtót. Kaptam egy ötöst
francia kultúrából, elmaradt a tesi. A reneszánsz farsang idén sem jött össze,
ehelyett Star Wars jelmezbál lesz, ami azért jó, mert semmit nem tudok a
témáról… – hadartam, mire apu, aki addig elmerült valami újságba, felnézett. –
Ezenkívül Cortez ma… igen, ma rám sem nézett, a hétvégén próbálnak meg moziba mennek,
igen, a barátnője, Viki is. Biztos nagyon jó lesz, kár, hogy nem
hívtak. De miért is hívtak volna? Virág a hétvégét az apukájával és Krisztával
tölti, Arnold tanul, úgyhogy én gitározni és olvasni fogok… – folytattam, de
apu közbeszólt.
– Mit is mondtál az előbb? –
kérdezte.
– Hogy Cortezék moziba mennek –
ismételtem.
– Nem, azelőtt. A
farsangról.
– Hogy Star Wars farsang lesz –
vonogattam a vállam.
– És mintha azt mondtad volna, hogy semmit
nem tudsz a témáról…
– Így van – biccentettem. Apu arcára nem
is döbbenet, inkább a rettenet ült ki.
– Az meg hogy lehet? – kérdezte, mikor
megtalálta a szavakat.
– Eddig kimaradt – legyintettem. Ügy tűnt,
aput igen megviseli a téma, úgyhogy nem válthattam. Anyu mosolyogva figyelt
minket.
– Hogy lehet, hogy mindjárt tizenhat éves
vagy, és még nem láttad a Star Warst? És én erről
miért nem tudok? – hüledezett.
Na jó, most először
éreztem, hogy apu szégyenkezik miattam.
Wow. ☺
– Egy csapat ember, vagy mi – töprengtem
–, az űrben. Meg ott van az a kutyaszerű lény…
– vontam meg a vállam, jelezve, hogy nem igazán érdekel a téma.
– Ne kutyázd le Chewbaccát! – szólt rám
apu. Ööö, oké, véletlen volt, nem tudtam, hogy az az izé ennyire tabutéma. ☺
Apu teljesen összetört, magába roskadva
ült az étkezőasztalnál, anyu pedig közben mosolyogva
elmagyarázta, hogy apu STAR WARS-FAN. Csupa nagybetűvel.
– Felmentem a szobámba – közöltem, mielőtt apu
esetleg kitagadna, amiért nem láttam egy filmet. ☺
A babzsák fotelemben ülve az ölembe vettem
a gitáromat, és fellapoztam a könyvem, hátha sikerül hibátlanul lejátszanom a
Megfogtam egy szúnyogot. Már legalább negyedórája játszottam az
elhangolódott hangszeren (a cél az volt, hogy Corteznek imponáljak, most már az
a cél, hogy egyszer eljátsszam tökéletesen, hogy Megfogtam egy szúnyogot, amikor
kopogtak az ajtómon. Apu nyitott be, és elég lelkesnek tűnt.
– Ami késik, nem múlik – mosolygott, és előhúzta
a kezét a háta mögül. Sejtettem. Hat SW filmet dugdosott.
– Ööö, szerintem elég, ha megnézem a neten
az előzeteseket…
– próbálkoztam, de addigra apu már
bekapcsolta a tévém.
– Akkor csinálok popcornt – adtam
meg magam, és a gitárt félrerakva feltápászkodtam.
Megfogtam egy szúnyogot: 5/1 – ma se tudtam eljátszani… L
Cortez: 5/2 – jó hétvégét nekik.
Pff.
Star Wars: 5/4 – Én vagyok Padmé, Cortez pedig
Anakin. ☺
Virág: 5/3 – este üzent, hogy
Activityznek Krisztával és az apjával. Juj, neki is durva lehet a hétvége. ☺
Hayden Christensen: 5/5* – luv.
<3☺
Pótvacsora: 5/5* – popcorn,
snickers, chips, kóla… a bőrömnek már úgyis mindegy…
Apu: 5/5 – most kiabál, hogy nézzük
a Sithek bosszúját.
Rohanok.
Jo
VálaszTörlés