május 26-végig

Május 26., szerda

Korán reggel beértem a suliba, mert nem akartam lekésni az idei év utolsó megbeszéléséről. A suliújság termében már mindenki bent volt (Arnold kivételével), úgyhogy amint becsuktam magam mögött az ajtót, Máday neki is kezdett.

– Reni, az Életképek rovatod összeállt már?

– Igen – biccentettem.

– Nagyszerű. Ezen kívül Kardos tanár úr jelezte, hogy szeretné betetetni az utolsó számba az egyik dolgozatodat…

– Az enyémet? – csodálkoztam, és éreztem, hogy a mellettem ülő Kinga mindjárt felrobban.

– Igen, a „Városlátogatás Budapesten” című írásodat. A tizedik évfolyam amúgy is vendégül látja a cserediákokat, nem árt, ha van ötletük, mit mutassanak meg a városunkból.

– Rendben – bólintottam.

– Már nem azért – tette fel a kezét Kinga –, de én is írtam ilyen beadandót, és az enyém is ötös lett.

– Lehet, de Renátáét ajánlották, az övé kerül be – zárta le a vitát Máday, Kinga pedig duzzogva fonta össze a karját maga előtt.

– Az interjúval és címlappal kapcsolatban.

– Már kész van! – vágott közbe Kinga és fellapozta a jegyzeteit. – Az év tanárának választott Vladár Ervinnel készítettem riportot.

– Nos, igen. Azonban – rázta meg a fejét Máday – a rajztanár helyett a címlapra egy diákot szántam. Neményi Arnoldot – mondta.

– Miii? Miért? Ez lehetetlen – pattant fel Kinga mérgesen.

Mádaynak csak egy pillantásába került, hogy Kinga disztingváljon és visszaüljön a helyére.

A megbeszélés végén mindketten elképedve mentünk ki a teremből.

– Hogy kerülhet Neményi címlapra? – kérdezte hitetlenül.

– Hogy lehet Vladár az év tanára? – néztem magam elé döbbenten.

Hát, akkor ezt megtárgyaltuk. Kinga tudomásul vette, hogy Arnoldot kell meginterjúvolnia, én meg tudomásul vettem, hogy rajtam kívül mindenki szereti a rajztanárt. ☺

Az ebédszünetben a könyvtárban találkoztunk, ahol Kinga különböző kérdéseket tett fel Arnoldnak, én meg fotóztam.

Csináltam vagy harminc képet, mert gondoltam, abból választom ki azt, ami majd címlapra kerül.

Utolsó óránk fizika volt, de mivel minket, Ricsivel már lezártak (mindketten ötöst kaptunk), a helyünkön ülve elfoglalhattuk magunkat. Ez a jó az év végében! Ha év közben tanulsz, az utolsó hajrában már nem kell bizonyítanod. Az agyonolvasott Párizs-könyvemet böngésztem, Ricsi pedig a fingerboardjával játszott. Régóta nem beszéltünk egymással, és még magamnak is fájt bevallani, de hiányzott. Óvatosan felé fordultam, és már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, mi újság vele mostanában, aztán meggondoltam magam. İk közösítettek ki, nem én fogok bocsánatot kérni. Ráadásul nem is nagyon értem a harag okát. Az, hogy Dave-vel nem beszélek, az egy dolog. Az, hogy Cortez rám se néz, az is egy dolog. De Ricsi és Zsolti? Velük nem volt konfliktusom. Mindegy, kiállnak egymás mellett, ami alapjában véve szép tőlük. Így viszont egyikükkel sincs semmilyen kapcsolatom. Wow. Pocsék egy évvége, az biztos.

Suli után Arnolddal mentem haza, aztán mivel nem volt házi

(éljen), megnéztük a Gyalog galoppot. ☺

Címlapfotó: 5/5* – jók lettek, amiket készítettem, de mégis egy régebbi képet választottam, amin Arnold a padján ülve olvas.

Így láttuk szinte a legtöbbször, úgyhogy eldöntöttem, ez lesz az újság elején.

Cortez: 5/2 – Suli után Vikit láttam a suli előtt, tornacipőben, csíkos térdzokniban (?), rövid sortban és kinyújtott nyelvű Rolling Stones pólóban. Sajnos a punk lány nyári ruhatára is elég menő.

Monsieur Durand: 5/5*** – ma egész francián Párizsról néztünk útifilmet. A többiek eléggé unták, én azonban minden percét élveztem!

Gyalog galopp: 5/5* – ☺☺☺

Az élet: 5/1 – hivatalosan is igazságtalannak minősítem. Pont.

Május 28., péntek

Boldog nap! Nagyon-nagyon boldog nap!

Az egész ofőórán kezdődött, amikor is Haller kérte mindenkitől az utazás dátumát. Én azonnal kivittem az asztalhoz, megelőzve Kingát, ami azért nem kis teljesítmény.

– Június eleje, remek választás – biccentett felém, én meg mosolyogva hozzátettem, hogy számolom a napokat.

– Nagy ügy, én is akkor megyek – dünnyögte Kinga.

– Virág? – nyújtogatta a nyakát az ofő.

– Én augusztus harmadikán megyek. A cserediáknak akkor jó

– kiáltotta, Haller pedig gondosan felírta.

– Jó, a többiekét is kérném. Arnold kivételével.

– Neményinek miért nem kell mennie? Ez nem ér! Én se akarok! – üvöltötte Robi. Túl hangosan hallgatta a fülébe dugott zenét, ezért ordított. Gondolom.

– Arnold nem vesz részt a cserediák programban, mivel… – akadt meg Haller, és valami egészen elfogadható magyarázatot próbált kitalálni.

– Nem lesz itthon – fejeztem be helyette. Az ofő kérdőn nézett rám, aztán a fejét csóválva Arnoldra meredt. Igen, ennyit a titokról.

– Pontosan. Arnold elutazik a nyárra – közölte végül Haller. –

De Cortez is elutazik, neki mégis mennie kell valami Momóhoz!

– üvöltötte Ricsi.

– Tudok róla, hogy Cortez Brazíliába megy a nyári szünetben, azonban a naplót nézve – lapozta fel Haller – úgy látom, augusztusban már itthon lesz.

– Benne van a naplóban, hogy mikor jön haza? – pislogott nagyokat Virág.

– Igen – biccentett az ofő. – A pótvizsgára.

Leesett állal fordultam hátra. Cortez egy tollat pörgetett az asztalán, azzal szórakoztatta magát.

– Miből? – kérdeztem halkan.

– Irodalom – felelte, rám sem nézve.

– Sajnálom – motyogtam szomorúan.

– Nem kell. Csak lerövidült a szünetem – vonogatta a vállát.

– Azért el tudsz utazni?

– Persze.

– Örülök – mosolyodtam el.

– Ha téged ez boldoggá tesz – nézett rám gúnyosan. Egy pillanatig álltam a tekintetét, aztán lesütöttem a szemem, és visszafordultam. Örülök, hogy Cortez újabban kedvesebb, mint valaha.

Az ofő éppen Zsoltival kiabált, amiért még mindig nem egyeztette az indulás dátumát a levelezőpartnerével (Zsolti azt sem tudja, ki az), amikor Virág felvette a telefonját.

– Bencze Virág, tudom, hogy az osztályfőnöki-óra elég laza szokott lenni, de azért mindennek van határa! Azonnal tedd le a mobiltelefont!

Virág csak feltartotta az ujját, jelezve, hogy „egy pillanat”; mire Haller szeme elkerekedett.

– Bocsánat – rázta meg a fejét Virág, és zavartan eltette a telefont.

– Megtudhatnám, hogy mi volt ilyen életbevágóan fontos? – förmedt rá az ofő.

– Apu hívott – motyogta. – Születik a kistesóm – nézett fel, mire a szám elé kaptam a kezem.

– Ó. Óó – bólintott Haller, aztán felfogta, és kinyitotta a naplót. – Szaladj. És gratulálok! – húzta be az igazolást egész napra.

Virág felpattant, és a padján lévő tollakat egy mozdulattal besöpörte a táskájába, aztán Ricsi felé fordult, aki már felállt.

– Pósa, hová készülsz? – nézett rá az ofő.

– Elviszem…

– Még mit nem! Szó sem lehet róla!

– Ne már, ezer év, mire odaér villamossal. A kertek alatt negyedóra alatt ott vagyunk – érvelt Ricsi.

– Nálad vannak a papírjaid?

– Hogyne – bólogatott Ricsi.

– Bukósisak?

– Kettő.

– Menjetek.

– Köszönjük!!! – visongott Virág, aztán kirohantak a teremből.

Haller még Ricsi után szólt, hogy lassan vezessen, aztán izgatottan visszajött.

Az óra vége előtt Virág üzent, hogy odaértek, úgyhogy rohan megkeresni az apukáját. Szóltam Hallernek, hogy minden rendben, aztán a telefonomat a kezemben szorítva vártam, hogy hívjon. Utolsó órán, irodalmon csörrent meg a mobilom, mire Kardos szúrós szemmel nézett rám.

– Elnézést, csak Virág – motyogtam, és kinyomtam a telefont.

Üzentem, hogy óra van, inkább küldjön sms-t. Annyit írt vissza, hogy megszületett Bencze Benjámin, és jött egy mms is a képpel.

Mosolyogva körbeadtam a telefont.

– Még mindig óra van – kopogtatott az asztalán Kardos.

– Virág öccse! – emelte fel a mobilomat Zsolti. Kardos kissé megenyhült, és közelebb lépett a telefonomhoz, aztán, miután csekkolta a fotót, engedte, hogy a többiek is megnézzék.

– Ez ráncos – nézett fel Robi értetlenül.

– Idióta! Nem ráncos, újszülött! – szólt rá Kinga mérgesen.

– Akkor is ráncos. Hé, ez tiszta Benjamin Button – röhögött fel Robi.

– Na jó, elég lesz! Adjátok vissza – kaptam ki a kezéből a mobilt, és odaadtam Zsáknak, mivel ő értelmes, és nem vihog, ha csecsemőt lát.

Hazaérve anyunak is megmutattam a képet, aki afféle tipikus, „de édes” reakcióval mosolygott a mobilomra. Apu viszont sokkal inkább értékelte a srácok beszólásait, amit természetesen elmeséltem neki.

Virág: 5/5* – juj, de jó! És hétfőn bemehetek megnézni! ☺

Tesi: 5/5* – meg sem kellett erőltetnem magam, Korponay lezárt ötösre, mondván, tudja, hogy kondizni járok. Woow.

Facebook: 5/5 – Virág késő este feltette az öccse képét, amit azonnal lájkoltam, kommentben pedig gratuláltam. ☺

Peti: 5/4 – szombaton moziba megyünk. ☺

Cortez: 5/1* – megbukott. Ijj. Próbálom nem okolni magam, de nem nagyon megy. Ha időben segítek, ha korrepetálom, ha…

Túl sok a ha. És már nincs mit tenni.

Június 1., kedd

Tegnap hivatalosan is megkezdődött az utolsó tanítási hét a Szent Johannában, ezután már csak az osztályok versenye jön a jövő héten, és vége. Már szinte mindenből le vagyunk zárva (lett pár bukás), úgyhogy ezek laza, pihenős napok, sok-sok filmnézéssel, akasztófázással a táblánál, udvaron töltött órákkal és lazítással. Virág tegnap nem jött suliba, mert a kórházban volt, ahol egész nap az. öccsét bámulta. ☺ Délután én is bementem hozzá, megnéztem a babát, aztán elmondtam a rossz hírt is, miszerint Gazdag megvágta Virágot matekból. Hát, ezt sejtettük, úgyhogy annyira nem érte váratlanul a hír. Pedig annyit könyörögtem a második félévben, hogy a sulira koncentráljon, ahelyett, hogy… Hm. A hajhagymáit elemzi a kitépett hajszálán, növeli a virtuális farmja területét, lájkol ezer dolgot a Facebookon, paródia videó-klipeket néz a Youtube-on, mangát rajzol a matekkönyvébe, gyöngyöt varr a farmerjára… Ezt átgondolva, hogyhogy csak matekból bukott? ☺

A sulihoz érve odaintettem a többieknek, aztán felszaladtam a lépcsőn. A portánál kivettem az állványból egy Szent Johanna

Magazint, és mosolyogva néztem a címlapra. Arnold volt rajta.

Az év utolsó magazinja, benne Arnold utolsó, négyoldalas cikkével. Szomorú dolgok ezek.

Vettem a büfében egy túrós batyut (otthon minden édesség eltűnt, anyu komolyan veszi apu diétáját, ezért én is éhezem), aztán felmentem a terembe. Andris és Robi a laptopjukon lövöldöztek, Jacques a táblánál amőbázott Gáborral, Kinga pedig a padján ülve egy könyvet bújt.

– Mit olvasol? – kérdeztem. Felmutatta a borítót. A világ leggonoszabb diktátorai. Hű, remélem, nem tanulni akar belőle.

Leültem a helyemre, és előszedtem a ronggyá lapozott Párizskönyvemet, miközben a sulirádióból a Kings of Leon üvöltött.

Kissé összeszorult a szívem a számot hallva. Ez is azon dalok egyike volt, amikről automatikusan Cortez jutott eszembe. Van pár ilyen. Úgy kétszáz. Na, mindegy. Csengetéskor Ricsiék beestek a terembe, mögöttük Monsieur Durand csukta be az ajtót, aki megkérdezte, mit szeretnénk csinálni az órán. Természetesen mindenki a filmnézés mellett döntött, úgyhogy belekezdtünk a

Robin Hoodba, ami jó hosszú film, simán átlógott Farkas tanárnő föciórájára. Nem gond, a tanárok az utolsó napokban mindig megmutatják a „jófej” énjüket, feledtetve velünk mintegy tíz hónapnyi kínzást.

Ebédszünetben Arnolddal és Karcsival lementünk az udvarra, és a padon ülve beszélgettünk arról, hogy ki mit olvas éppen.

Néha-néha felpillantottam, és az árkádok alatt ácsorgó társaságra néztem. Ott bandáztak az a-s lányokkal, pár tizenegyedikessel és Virággal. Aki, amikor látta, hogy őket nézem, integetve mutatta, hogy menjek oda. A mellette álló Cortez félig hátrafordult, és kérdőn nézett felém. Csak intettem egyet, aztán lehajtottam a fejem, és beleolvastam Karcsi könyvébe, mert nagyon érdekelte, hogy mi a véleményem.

İszintén? Nem volt.

A többi órán a fiúk focizni akartak, úgyhogy maradhattunk az udvaron, aztán utolsó óráról el is engedtek minket. A lépcső előtt álló Cortezék éppen deszkázni indultak.

– Reni, nem jössz velünk? – kérdezte Virág.

– Nem, menjetek csak – ráztam meg a fejem.

– Tuti? Jó lesz, sokat nevetünk, meg minden – erősködött.

Halványan elmosolyodtam, aztán leültem a lépcsőre, és néztem a távolodó társaságot. Teljesen elbambultam, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Arnold leül mellém, és velem együtt a távolba mered. Zsolti éppen Dave-re ugrott rá, aki hangosan ordított, a többiek meg mind rajtuk röhögtek.

– Miért nem mész velük? – kérdezte halkan Arnold.

– Mert nem akarok – feleltem.

– Mindig őszinte voltál velem, ez most már maradjon is így, ha kérhetem – suttogta.

– Rendben – néztem rá mosolyogva.

– Azóta kerülöd őket… – jegyezte meg. – Miattam nem kell.

– Nem miattad – vágtam rá, aztán rájöttem, az előbb ígértem meg, hogy nem hazudok. Kínosan elnevettem magam, aztán ráhajoltam a térdemre, és a cipőfűzőm kezdtem piszkálni.

– Tudom, hogy kedveled őket. Nemcsak őt, a többieket is. Ott van Virág is. Reni, én elmegyek, ők maradnak. Ne legyél rosszban velük.

– Utálom, hogy ennyire nem szeretnek téged – szakadt ki belőlem.

– Ez kölcsönös. Én sem szeretem őket. Ezért nem haragudhatsz rájuk, hiszen rám sem haragszol – mosolyodott el.

– Igaz – motyogtam. – Fogalmam sincs, mi lesz velem nélküled – csóváltam a fejem szomorúan.

– Én tudom – jelentette ki gondolkodás nélkül, és szörnyen elgyötörtnek tűnt. – Minden, amitől annyira meg akartalak óvni, rád zúdul majd. De talán ennek így kell lennie – tárta szét a karját tehetetlenül. İszintén, nem tudom, hogy miről beszélt, de megnyugtatott, hogy még ott van velem. Kihúztam a táskámból a zenelejátszóm, és a fél fülhallgatót felé nyújtottam. Aztán a suli lépcsőjén ülve zenét hallgattunk.

Utolsó hét: 5/2 – klassz annak, aki jól érzi magát. Pff.

Cortez: 5/5* – láttam Dave feltöltött videói között a mai deszkázását. Ügyes. Brühühü.

Msn: 5/1 – sehol senki.

Gábor: 5/1* – szegény, a többiek videómontázst készítenek meglepiből neki. A legtöbben még mindig azt hiszik, hogy ő megy el.

Justine: 5/5* – este beszéltünk telefonon, tök jó fej, még nevettünk is! ☺

Arnold: 5/5 – ha most lehetne egy kívánságom, talán az lenne, hogy ne menjen el, és minden legyen úgy, mint mielőtt megcsókolt. Valami megváltozott az óta a nap óta. Nem. Igazából minden megváltozott az óta a nap óta…

Június 3., csütörtök.

Nincs is felemelőbb érzés, mint stabil kettessel lezárva várni az év utolsó duplarajzát. Haha! És soha többet Vladár!

A biztonság kedvéért azért csendben ültem a helyemen, miközben körülöttem egyre nagyobb lett a káosz. Ricsi a telefonjával zenélt (pontosabban üvöltette a Rage Against the Machine valamelyik számát), Virág egy IM-tesztet töltött ki, de felháborodottan közölte, hogy a válaszai alapján Justin Bieber a kedvenc énekese, ami lehetetlen, mert „úúúúgy nem szereti”. A többiek ezen jót röhögtek, aztán Andris és Robi elkunyizták tőle az újságot, és kiszedegették a posztereket. A férfi előadókét megrongálták (kilyukasztották tollal a fejüket), de például Rihannát kitették a táblára, mondván „fú, de jó nő”. Remélem, a nyáron felnőnek. Gábor és Jacques barkochbáztak, Zsolti két vonalzóval dobolt a padon, Kinga pedig idegbetegen ordított vele, hogy megfájdul a feje a zajongásától. Cortez a telefonját nyomkodta (biztos sms), Arnold pedig a padomon ülve olvasott egy Jorge Luis Borges-könyvet. Én meg csak nézelődtem, amikor is megérkezett Vladár.

– Foglaljátok el magatokat csendben – intett, aztán elindult felém. Megállt bennem az ütő, annyira megijedtem, de amikor kikerült és Cortezhez lépett, újra mertem levegőt venni.

Fél füllel hallottam, hogy megkérdezi Cortezt, továbbra is számíthat-e rá a jövő évben a rajzszakkörön.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Cortez.

– Ezt sajnálattal hallom. Igazán sok diákot vonzott a szakkör a jelenlétednek köszönhetően… – magyarázta. Cortez csak megvonta a vállát, mire Vladár idegesen elmosolyodott. – Esetleg gondold át.

– Rendben – biccentett Cortez unottan.

– Köszönöm – mondta a tanár, aztán visszaindult az asztalához. Útközben gyilkos tekintettel nézett le rám, mire elkaptam a fejem és a padomat kezdtem tanulmányozni.

Csengetéskor Vladár megköszönte az osztálynak az évet.

– Egy élmény volt titeket tanítani – mosolygott elérzékenyülten, aztán megakadt rajtam a tekintete. – Szinte mindenkit – javította ki magát, én pedig biccentettem. Nincs mese. Egy mély és igaz barátság ért itt véget. Hüpp-hüpp. ☺

Szünetben Arnolddal lementünk az udvarra, és a napsütésben felültünk a padra.

– Most mit szólsz? Vége a rajznak! Nincs többé! Vladár nem tanít többet! Kitűnő is lehetek jövőre! – vigyorogtam megállás nélkül.

– Évfolyamelső is lehetsz jövőre – javított ki Arnold, eszembe juttatva, hogy ha ő nem lesz, tutira esélyes vagyok.

– Igen, akár – bólintottam, aztán az a-s lányokkal ácsorgó Kinga felé néztem. Na, ha már idén ilyen jól kijöttünk egymással, akkor jövőre jöhet a gyilok. Ha Kinga rájön, hogy Arnold elmegy, szabad utat kap, hogy évfolyamelsővé váljon. Akkor már nincs akadály előtte. Illetve egy. Én. Alig várom a tizenegyediket…

– Sziasztok – ült le mellénk Karcsi.

– Szia. Fordulj meg – szóltam, aztán levettem a hátáról a „fizetek, ha fejbe rúgsz focilabdával” cetlit, és összegyűrtem.

Karcsi zavartan makogott valamit arról, hogy akkor ezek szerint ezért céloztak direkt felé a tesiteremben.

Kémián Gondos az utolsó óra alkalmából úgy döntött, kísérletekkel szórakoztatja az osztályt. A labor első padjai automatikusan kiürültek, és mindenki hátranyomult, „biztos távolságra” az eszelős kinézetű tanárnőtől. Örömmel jelentem, hogy a kísérletezés nem követelt áldozatot.

A matek laza volt, Gazdag jó nyarat kívánt az osztálynak és jó tanulást a pótvizsgázóknak (Virág és Zsolti), aztán duplafranciáról elengedtek minket. A többiek leléptek, én azonban segítettem Arnoldnak kipakolni és kitakarítani a szekrényét. Levettem a kinyújtott nyelvű Einstein-képet, lekapartuk a Beatles-matricát és a napi idézet kalendáriumot.

– Mi lesz ezekkel? – kérdeztem.

– Kidobom – vonta meg a vállát.

– Megtarthatom? – néztem rá, mire mosolyogva bólintott.

– Persze.

– Köszi. Hátha nekem is segít – mutattam fel Einstein képét, aztán elnevettük magunkat.

Lehet, hogy gyerekes dolog megtartani a képeket Arnold szekrényéből, de így, hogy egyre jobban közeledik a nap, amikor elmegy, egyre jobban kezdtem görcsölni és ragaszkodni mindenhez, ami az övé vagy rá emlékeztet.

Hazaérve utoljára bepakoltam a táskámba (inkább csak szimbolikusan, mert tutira nem lesz tanítás), aztán lerogytam a babzsák fotelembe, és csendben gondolkoztam. Csak még egy hónap. Még egy hónap lenne a suliból! L

Vladár: 5/5* – Viszlát! De tényleg. ☺

Ricsi: 5/5 – kitűnő lett kémiából, Gondos külön dicséretben részesítette, és az egész osztály előtt felállította, hogy megtapsoljuk. A többiek szakadtak a nevetéstől. Én csak mosolyogva lehajtottam a fejem, és reméltem, egyszer még leszünk olyan kapcsolatban, hogy jót derüljünk rajta.

Msn: 5/2 – csak rejtve kapcsolódtam, mert mindenki online volt, és nem akartam, hogy lássanak. Emiatt Virággal sem tudtam webkamerázni… L

Délután: 5/3 – jó kamaszhoz méltó módon a kerti pagoda alatt ücsörögtem, és „fáj az élet” arcot vágtam a szüleim legnagyobb örömére, akiknek lövésük sincs róla, most éppen mi a bajom.

Arnold szekrénye: 5/1* – kiürült. Ennyi.

Június 4., péntek

Hú, elég durva nap. Inkább még négy tézé és, na jó, még egy bónusz rajzóra, csak a mai napot ne!

Duplaangollal kezdtünk, Mr. O’Realy megengedte, hogy az udvarra menjünk, úgyhogy a többiek elhúztak, én meg felballagtam a könyvtárba. A polcsorok közt nézelődtem, amikor meghallottam egy ismerős hangot, amint közli, hogy visszahozott egy könyvet.

– Ezt múlt év októberében vetted ki, fiam – szólt rá gorombán a könyvtárosnéni.

– Ja, nehéz olvasmány volt – feleselt Ricsi, én meg kiléptem a polc mellől.

– Szia – köszöntem mosolyogva, és alig bírtam visszatartani a nevetést. Komolyan a kilencedikes kötelezőt hozta vissza.

Ráadásul el sem olvasta.

– Szia, Ren – biccentett.

Visszamentem a klasszikus polc mögé, és a gerinceket leolvasva nézelődtem, amikor megláttam, hogy Ricsi nem ment ki a könyvtárból, hanem utánam jött és unottan nézelődik.

– Keresel valamit? – érdeklődtem. Na, nem mintha olyan életidegen lett volna Ricsi a könyvtárban, csak… de, mégis. Az volt.

– Nem – felelte egyszerűen.

– Oké – vontam meg a vállam.

– Kérdezhetek valamit? – nézett rám, mire kivettem a könyvet a többi közül, és felé fordultam.

– Persze.

– Miért őt választottad?

– Brontët? – kérdeztem vissza, felmutatva a kezemben tartott

Üvöltı szeleket.

– Neem – rázta meg a raszta tincseit. – Neményit.

– Mi? Mi az, hogy választottam? És ki helyett? – csodálkoztam.

– Cortez – szólt halkan.

– Nem értem.

– Tudod, miről beszélek! – nézett mélyen a szemembe.

– Nem, Ricsi, nem tudom. Azt tudom – túrtam idegesen a hajamba –, hogy hetek óta tudomást sem vesztek rólam, holott nem csináltam semmit. Dave-vel összevesztem, oké, de veled például nem! Erre te is levegőnek nézel, holott azt hittem, barátok vagyunk. Úgy látszik, komolyan elvesztette a jelentőségét ez a szó…

– Ren, nekem nincs veled semmi bajom. De Neményit nem bírom elviselni.

– Miért kéne elviselned? – tártam szét a karom.

– Mert ha együtt jártok, akkor el kell.

– De nem járunk! – vágtam rá.

– Mi van?

– Jól hallottad! – erősítettem meg, és álltam a tekintetét.

– Szakítottatok? – csodálkozott.

– Sose jártunk!

– De megcsókolt, nem? – kérdezte furán, mire kínosan elnevettem magam.

– Miért, Cortez nem? – kérdeztem vissza, mire Ricsi elkapta a fejét, és a földet kezdte bámulni. Naná, hogy tudott róla. – Erről ennyit! Egyébként – ráztam meg a fejem dühösen – rá van írva a homlokomra, hogy csak úgy meg lehet csókolni? Mert amúgy nem – közöltem sértetten, és rájöttem, nincs mese, feslett nő lettem. Pff.

– Azt mondod, nem is vagytok együtt? – értelmezte a hallottakat.

– Nem mintha bárkinek köze lenne hozzá, de nem! – kiáltottam dühösen. A csendes könyvtárban visszhangzottak a szavaim, a könyvtárosnéni meg ciccegett egy sort, hogy fejezzük be az üvöltözést.

– Miért nem mondtad el neki? – temette a tenyerébe az arcát Ricsi, és megdörzsölte a fejét.

– Kinek? – értetlenkedtem.

– Corteznek!

– Miért mondtam volna? – tártam szét a karom, és eldöntöttem, indulok a „hülyék, akik sosem értik, mi történik körülöttük” című vetélkedőn, és ha még nincs olyan, akkor elindítom.

– Mert… – ingatta a fejét – mert azt hiszi, Neményivel jársz!

– Nem érdekel, mit hisz! Legalább azóta nem szórakozik velem. Vagy bocs, elrontottam a hobbiját? – kérdeztem gúnyosan.

– Ren, Cortez…

– Hagyjál Cortezzel! – fojtottam belé a szót. – Amióta ismerem, csak kiszúr velem. Folyamatosan hülyének néz, meguntam. Ne vigyen el motorozni, ne fogja meg a kezem, ne rajzoljon nekem, ne küldjön nekem dalt, és legfőképp ne csókoljon meg, miközben a suli előtt várja a barátnője!!! – üvöltöttem.

– Gyerekek! Ez egy könyvtár – jött oda hozzánk a könyvtárosnő.

– Tényleg? Na, nee – nézett rá Ricsi, aztán mit sem törődve a döbbent, szemüveges nénivel, visszafordult hozzám.

– Érted? Nekem ez nem vicces. Sose volt az – suttogtam. Ricsi némán bólintott, aztán mosolyogva összeborzolta a hajam.

Megfordult, és kilépett a polcsorból. Aztán megtorpant. – Jó, de miért is csókolt meg Neményi? – kérdezte.

– Az egy… korai búcsú volt – ismertem be. Ricsi döbbenten meredt rám, aztán láttam az arcán, hogy leesik neki.

– Bakker, Ren! Te mész el a suliból! – közölte döbbenten. Én meg erre csak bólintottam, aztán gyorsan faképnél hagytam, hogy ne kérdezhessen többet.

Az udvarra kiérve a padhoz mentem, és leültem Arnold mellé.

– Mi volt a könyvtárban? – érdeklődött.

– Üvöltı szelek. Szó szerint – közöltem. Arnold nem hiszem, hogy értette, de azért bólintott, és lapozott egyet a könyvében.

Az árkádok alatt álló társaságból Ricsi és Cortez félreállt, hogy beszéljenek. A napszemüvegem mögül néztem, ahogy vadul magyaráznak egymásnak, aztán mindketten felém fordulnak.

Zavartan lehajtottam a fejem, és reméltem, olyan messziről nem látszik, hogy elvörösödöm.

Ofőórán Haller becsukta maga mögött az ajtót, és köszöntött minket a tanév utolsó óráján. Elérzékenyülve nézett végig a társaságon, akik ügyet sem vetettek rá, sms-eztek, PSP-ztek, iPadot és netbookot bámultak. Ó, azok a kedves, 21. századi robotgyerekek.

– A jövő héten megrendezendő osztályok versenyére kérem a nevezőket, hármas csoportokban – mondta, és tapsolt is hozzá párat, hogy legalább csináljunk úgy, mintha figyelnénk. – Hétfőn irodalomverseny – kiáltotta túl Andrist és Robit, akik azon vitatkoztak, hogy kié a több pont. Hogy miben? Fogalmam sincs.

Feltettem a kezem, mire a tanár bólintott. – Köszönöm, Reni.

Igen, Arnold – nyújtogatta a nyakát. Az előttem ülő Jacques elkezdte megemelni a karját, de mire feltehette volna, az ofő megszólalt. – Cortez! Nagyszerű.

– Mi? – fordultam hátra rémülten. Közben Virág is értetlenül kérdezgette, hogy miért nem a rajzra megy vele, a többiek meg füttyögni kezdtek. Cortez megbukott irodalomból, semmi keresnivalója a versenyen.

– Na, nem! Biztos, hogy nem – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére. – Nyernünk kell, Cortez, te menj a rajzosokkal!

– Bocs, már felírtak – vigyorodott el, nekem pedig ösztönösen felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és visszafordulva azon kaptam magam, hogy Jacques hátát nézve megállás nélkül mosolygok.

– Rendben, kedd, informatika! – kért csendet az ofő. Dave,

Andris és Robi jelentkeztek. A csütörtöki rajzra Virág, Ricsi (az ofő szólt, hogy Dorián is arra megy, úgyhogy alapból feliratkozott) és Gábor nevezett be, a pénteki sportra pedig kizárásos alapon Kinga, Zsolti és szegény Jacques. Akinek amúgy semmi kedve nem volt félmaratont futni, de mivel Cortez kitúrta az irodalomról, kénytelen volt beállni.

– Rendben. Sok sikert, remélem, eredményesek lesztek! – mosolygott ránk az ofő, de mivel mindenki elkezdett ordibálni a másikkal, a mosolya hamar vicsorrá alakult, és sóhajtva legyintett. Menthetetlenül kicsináltuk ebben az évben.

Hazaérve kiültem a kertbe, és hatalmasakat sóhajtva jeleztem anyunak, hogy nagyon nincs rendben velem semmi.

– Mi volt a suliban? – kérdezte meg. Na, végre.

Egy szuszra elmeséltem, hogy Ricsi azt hiszi, hogy én megyek el, Virág tudja, hogy nem, de nem mondta el neki. Kinga is tudja, hogy nem én, Cortez viszont tutira veszi, hogy én, a többiek meg mind, hogy Gábor. Csak Virág és én tudjuk, hogy igazából Arnold. Közben meg mindenki azt hiszi, hogy Arnold és én járunk, de Ricsi nem, aki elmondta Corteznek, aki ezután jön velünk hétfőn a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban az irodalomversenyre, csak tudnám, miért, amikor van barátnője!

Anyu hosszú percekig nézett rám. Nem is pislogott. Tök olyan volt, mintha lefagyott volna. Már újra akartam indítani, vagy valami ilyesmi, amikor végre reagált.

– Hát… – kezdte, és sokáig csak eddig jutott. – Tudod, hogy én Arnold pártját fogom.

– Igen, tudom – bólintottam. Amióta anyunak elmondtam, hogy Arnold jóformán szerelmet vallott nekem, anyu azóta reméli, hogy egyszer mégis ő lesz a barátom. A szülők álma egy Arnold típusú fiú a lányuknak. A lányok álma azonban mindig a Cortez-féle srác. Ez van, az élet nem fair, és rengeteg a mazochista.

– Cortez viselkedése több mint dühítő – folytatta.

– Igen, tudom – ismételtem magam.

– Igazából örülök, hogy jön a nyár – vallotta be anyu. – Lesz időd elfelejteni a dolgokat.

– Mit? – csodálkoztam.

– Leginkább Cortezt! – nézett rám, én meg sóhajtva bólintottam. Jó ötlet, már nekem is eszembe jutott. De el akarom felejteni? Tényleg azt szeretném? Passz.

Anyu a továbbiakban idézett pár kamaszkezelő könyvből olyan okos dolgokat, mint hogy „tininek lenni szörnyen nehéz” vagy éppen „az idő mindent megold”. Miért hiszik azt a szülők, hogy ezek a közhelyes dolgok minden szituációra illenek? Bár, ami azt illeti, tényleg mindenhová illenek. Fura.

Vacsora után (natúr csirkemellfilé bébirépával, bah) bekapcsoltam a gépem, és felnéztem msn-re. Az állapotom elérhetőre váltottam, aztán ráírtam Jacques-ra, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, amiért nem tud velünk jönni az irodalomra.

Közben pedig beugrott egy videóhívás. Csodálkozva néztem a monitoromra. Dave kért fel.

– Szia – köszöntem hűvösen a kamerába, aztán előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Dave a fülén lévő fejhallgatóból a szája elé húzta a mikrofonját, és megköszörülte a torkát. – Mit művelsz?

– Pszt! Csak hallgass meg – nyomott le egy gombot, és hallottam, ahogyan a gépéből elindul egy Brian Adams-szám. Te jó ég, a Please Forgive Me! Ennyit még én is tudok angolul…

Nevetve megráztam a fejem, és őszintén reméltem, hogy nem karaoke lesz. De. Az volt.

Folyamatosan röhögtem meg a fejemet fogtam, Dave pedig végigénekelte nekem a számot. Ez nagyobb büntetés volt, mint a twitteres húzása. Amikor végre véget ért, megdörzsöltem az arcom.

– Na? – kérdezte.

– Ez rémes volt – mondtam őszintén. Dave a kamerába mosolyogva bólintott, aztán elkomorodott. Jött a dolog komolyabb fele.

– Sajnálom – kezdte, én meg közbeszóltam.

– Tudom. És én is sajnálom. Nem akartam kiabálni, csak… – kerestem a szavakat. – Bántott, hogy anélkül osztottad meg, hogy beszéltünk volna. Mert van rá magyarázat.

– Tudom – suttogta a mikrofonba. – Igazán sajnálom, hogy elmész – mondta szomorúan. Ohó, szóval terjednek a hírek. –

Ígérem, többet nem teszlek fel sehová, amíg meg nem kérdezem.

A fotókat is leszedem.

– Milyen fotókat? – kérdeztem idegesen.

– Az osztálykirándulásról, tudod…

– Nem.

Egy pillanat múlva Dave átküldte a Twitter-galériájának a linkjét, én pedig érdeklődve megnyitottam. Csak négy képen voltam rajta. A vízparton Kingával kettő fotó készült, amiről nem is tudtam, a gyaloglás közben még egy, aztán… Aztán sóhajtva lehunytam a szemem. A negyedik képen Cortezzel ülök a vonaton, mindketten alszunk, a fejem pedig a vállára hajtva. A szívem összeszorult, és kedvem támadt bőgni egy nagyot.

– Már törlöm is – nézett bele a kamerába.

– Oké – biccentettem, és gyorsan kattintgatni kezdtem.

– Nyugi. Azt még megvárom, hogy lementsd – tette hozzá Dave, én pedig a fejemet rázva kérdezgettem, hogy „miről beszél?”. Nem szólt semmit, csak mosolygott, én pedig lángvörös fejjel rájöttem, hogy Dave tudja. Tudja, hogy bele vagyok esve Cortezbe. Csakúgy, mint Ricsi. És talán Zsolti is. Cortezen kívül ezt már mindenki tudja.

Irodalomverseny: 5/1 – érdekes. Mi, hárman. Áááá.

Virág: 5/5* – este hívott, hogy hétvégén Ricsi egy új zenekarral találkozik, ha van kedvem, menjek velük. Mondtam, hogy sajna nem mehetek (anyuval vásárolunk a párizsi utamhoz), de sok sikert kívántam.

Dave: 5/5 – megkönnyebbültem, hogy kibékültünk. Csak ne énekelt volna. ☺

Esti filmezés apuval: 5/2 – néha elfelejti, hogy lánya van, és olyankor megnézet velem olyan filmeket, mint pl. a Kiképzés.

Egy pillanatra sem kötött le, de mindegy.

Fénykép: 5/5*** – Igen, lementettem a gépemre. Igen, nézegettem. Igen, beállítottam háttérképnek. Jó, tudom, menthetetlenül béna vagyok!

Június 7., hétfı

Na, a mai nap tényleg nem volt egyszerű. Az irodalomversenyen utolsóként végeztünk, tekintettel arra, hogy még a feladatot sem tudtuk teljesíteni. Akkor az elejétől. A

Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba érve megkaptuk Kardostól a borítékot, benne a megfejtendő rejtvénnyel. Ez idáig még rendben van. A papíromat nézegettem, miközben bal oldalamon Arnold, jobb oldalamon pedig Cortez ácsorgott, és arra vártak, hogy mondjak valamit.

– Ööö – ráztam meg a fejem zavartan. – Talán egy íróra utal a rejtvény – olvastam el a feladatot, aztán gondoltam, továbbadom a papírt. De nem tudtam, hogy melyiküknek adjam először, mivel mindketten unottan bámultak rám. Végül tök egyenesen kinyújtottam a karom. Ott pont nem állt senki.

– Megnézhetem? – kérdezte Arnold.

– Persze – fordultam felé, és átadtam a lapot. Arnold elolvasta, aztán összehajtotta, és bólintott. Cortez elröhögte magát.

– Ööö, szerintem úgy fair, ha mindhárman tudjuk, mi a feladat

– motyogtam, visszakértem a papírt, és átadtam Corteznek. Mire mindhárman elolvastuk, hogy egyáltalán mit kell csinálni, addigra a többi Szent Johannás csoport már eltűnt a könyvtárban.

Óriási.

– Passz – vonta meg a vállát Cortez, és laza mozdulattal visszaadta a lapot.

– Pedig azt hittem, rögtön rájössz a megoldásra – húzta Arnold gúnyos mosolyra a száját.

– Ugyan. Nem venném el a kedvenc elfoglaltságodat. Menj és járkálj töprengve, olyan jól áll – vágta rá Cortez.

Arnold erre kontrázott, miszerint Corteznek semmi keresnivalója itt, aztán Cortez mondta, hogy Arnoldnak semmi köze hozzá, hogy mikor hol van, aztán… Aztán köztük állva kapkodtam a fejem, és kezdtem nagyon unni. Mindkettőt.

– Nem zavar titeket, hogy éppen egy versenyen vagyunk? – kérdeztem hitetlenül.

Másodpercre pontosan érkezett a válaszuk. Arnold rávágta, hogy „de”, Cortez pedig, hogy „nem”. Aztán Arnold a fejét rázva közölte, hogy képtelen Cortezzel együttműködni, aki rávágta, hogy „a franc akar vele együttműködni”. Egymás szemébe nézve álltak, én meg sóhajtva megfordultam, és úgy döntöttem, ott hagyom őket.

Felmentem az emeletre, ahol összefutottam Karcsival.

– Reni, megfejtettük! Megfejtettük! – kiáltotta büszkén.

– Ó, wow – néztem rá mosolyogva.

– Ti hogy álltok? – érdeklődött.

– Remekül. Igazán remekül – sziszegtem, aztán a papírral a kezemben sétáltam a sorok között.

Több mint egy órája bóklásztam, mire feladtam. Egyszerűen nem tudtam gondolkozni, ráadásul totál kiakasztott, hogy Arnold és Cortez egyszerűen egyedül hagyott a feladattal. Hatalmas, szaggatott sóhajjal mentem ki az épület előtt lévő találkozási ponthoz. Kardos körül már minden diák ott volt, csak a mi csapatunkra vártak.

– Reni, sikerült? – kérdezte a tanár.

– Sajnálom, nem. Nem húznám tovább az időt, feladom – nyújtottam vissza a papírt. Kardos arcán akkora csalódottság jelent meg, hogy alig bírtam állni a tekintetét.

– Múlt évben nyertetek – tett szemrehányást.

– Múlt évben egészen más volt minden – mondtam halkan, és félrekaptam a fejem. Arnold a lépcsőn ült és olvasott. Cortez pedig tőle két méterre állt, és mekis fagyit evett. Ezt nem hiszem el! Én egymagamban bolyongok a könyvtárban, miközben ők remekül szórakoznak, olvasnak, és… és meki fagyi? Ez mekkora pofátlanság már? És nekem miért nem hozott?

Amikor visszaértünk a suliba, mindenki a teremben várt minket. Ahogy beléptünk, kérdőn néztek ránk.

– Bocs, lebőgtünk – ismertem be, és a helyemre kullogtam.

– Ez most az „igazából nyertünk, de megszívatjuk a többieket, hogy azt higgyék, nem?” dolog? – nézett fel rám Andris.

– Nem – csóváltam meg a fejem. – Ez most a „komolyan nem nyertünk” dolog – sziszegtem szomorúan.

– Éljen! Éljen! – pattant fel Zsolti. Én meg furán néztem rá.

– Ööö, éppen azt mondtam, nem nyertünk! – ismételtem, mert gondoltam, félreértett valamit. Tévedtem, Zsolti és a többiek tudták, hogy miről beszélek, de továbbra is ünnepeltek. – Ezt most nem értem – vallottam be őszintén.

– Reni – lépett mellém Zsolti. – Az osztályunk nagy nehezen megszerzett hírnevéhez nem passzolt volna, hogy első helyen végeztek. A ti csoportotok a legerősebb, így, hogy nem nyertetek, tutira utolsó helyen végzünk! – magyarázta mosolyogva.

– És ez jó? – csodálkoztam.

– Naná – üvöltötte Robi. Fura dolgok dobják fel a srácokat.

Kérdőn körbenéztem, de szemmel láthatóan senkit nem zavart, hogy nem teljesítettük az irodalomversenyt, csak engem bántott.

Aztán megakadt a szemem Kingán, aki magába roskadva ült a padjában, és meredten bámult előre. Hú, próbáltam felkészülni egy iszonyat balhéra, miközben odaléptem hozzá.

– Kinga, tudom, hogy most csalódott vagy, és hidd el, én is, de… egyedül hagytak, én meg nem tudtam koncentrálni, és végül feladtam… de még nincs vége, a többi csoport simán behozhatja a lemaradást… Ne haragudj, tudom, hogy… – hadonásztam a karommal, hogy jobban ki tudjam fejezni, mennyire szétszórt vagyok, amikor Kinga ridegen rám nézett.

– A lehető legkevésbé sem érdekel a verseny – mondta.

– Oké, ki vagy te, és hol van Kinga? – kérdeztem döbbenten, aztán látva, hogy nem veszi a (szerintem) jó poént, leültem elé. –

Mi történt? Zsolti? – kérdeztem halkan.

– Ugyan! – szisszent fel. Oké, csak egy tipp volt, nem kell leharapni a fejem. – Az a barom! – fakadt ki.

– Pontosan melyik? – érdeklődtem. Kinga a fél emberiséget így nevezi. Nem, az egészet.

– Az a nyomorult cserediák!

– A tiéd?

– Nem, Renáta, nem az enyém – fújtatott mérgesen. – Persze hogy az enyém! – üvöltött rám, én meg hátrahőköltem. Juj, Kinga tényleg ideges.

– Mi történt?

– Hogy mi történt? Az történt, hogy kórházba került, én meg nem tudok elutazni!

– Ó! – kaptam a szám elé a kezem.

– Vettem egy rakás útikönyvet, megvettem a neten a jegyet a városnéző buszra, kifizettem a metróbérletet, a szüleim megvették a repülőjegyet is! Erre közli, hogy bocs, tüdőgyulladást kaptam, nem tudsz jönni!

– Kinga, megértem, hogy dühös vagy, de ha beteg lett… – próbálkoztam.

– Kit érdekel? Annyi lett volna a dolga, hogy nem kap tüdőgyulladást! Olyan nagy kérés ez?

– Ööö, nem hiszem, hogy szándékosan tette – gondolkoztam.

Ki az, aki szeret kórházba kerülni? Megértem Kinga dühét, de azért valaki megbetegedett, lehetne kicsit… emberibb? Igen.

– Akkor is! Elszúrta a nyaram!

– Majd elmész máskor! Hosszú a nyár! – próbáltam vigasztalni.

– Igen, neked! Akinek nincs egy árva programja sem! Én viszont be vagyok táblázva, edzés, tábor, nyaralás… Nekem csak a június közepe jó! És amikor azt mondtam az anyjának, hogy én akkor is megyek, ha éppenséggel kórházba került a lánya, egyszerűen lecsapta a telefont! Szerinted normális az ilyen? – kérdezte. Nem mertem válaszolni, de tény, hogy én is hasonlóképp cselekedtem volna. Kinga őrült, oké, ezt én például tudom. De mást azért meg tud lepni, ha először nyilvánul meg.

– Ne szomorkodj! – néztem rá, és igyekeztem erőt adni neki, de ebben sosem voltam valami jó.

– Könnyen beszélsz, te mindjárt utazol – szipogta, és idegesen elővett egy zsepit, majd széttépte. Aztán elővett még egyet, és azt is. Inkább elkértem tőle a csomagot, aztán ott hagytam, mert vigasztalhatatlan volt.

Suli után hazaérve elmeséltem anyunak, hogy mi volt a versenyen, aztán átvállaltam egy adag gyűrött ruhát, és vasalni kezdtem. Igen, kétségkívül fura gyerek vagyok. A többiek mind deszkáznak meg lógnak suli után, kiélvezve az utolsó laza napokat, én meg otthon gubbasztok és kínomban kivasalok. No comment.

Irodalomverseny: 5/1* – nem vagyok büszke rá. És Kardos sem. A kedvenc tanáromnak sajna idén elég sok csalódást okoztam. Abbahagytam a rovatom, beteg voltam a tanulmányi verseny alatt, ellógtam a szakkörét, és lebőgtem az osztályok versenyén. Remélem, jövőre jobban indítok.

Kinga: 5/1 – őszintén sajnálom. Szegény. L

Ricsi: 5/4 – talált egy új bandát. Állítólag Korn tribute együttes, tök menő, meg minden. Örülök, hogy örül. ☺

Karcsi: 5/5* – első helyen végzett a csoportja a mai versenynapon. Ügyes!

Msn: 5/4 – minden név mellett valami nyári szünettel kapcsolatos üzenet van kiírva. Tökre örülnek, hogy vége a sulinak. Én meg igyekszem feltalálni az időgépet. Nem haladok vele túl jól.

Június 8., kedd

Osztályok versenye, második nap, infó. A három kocka

(Andris, Robi és Dave) reggel elment, mi pedig a teremben várakoztunk, és arról beszélgettünk, ki mit csinál a nyáron.

– Nyári meló – közölte Ricsi büszkén.

– Jó, majd kérek tőled a mekiben – röhögött Zsolti.

– Jó, kiszolgállak. Aztán majd küldök mms-eket a fesztiválokról, amikre összegüriztem a pénzt – vigyorgott, Zsolti pedig elkomorodott.

– Igaz. Az én őseim se finanszírozzák a fesztiválokat.

Átküldöd, hogy hol kell jelentkezni? – kérdezte, aztán Ricsi feltartotta a kezét, Zsolti pedig belecsapott egy Hi5-ot, aztán azon röhögtek, hogy „szia, segíthetek?” ☺

– Úúú, én alig leszek itthon a nyáron – rágózott Virág szomorúan.

– Én is. De augusztusban találkozunk – röhögött fel Cortez.

Nem, egyáltalán nem vicces, hogy pótvizsgára mennek. Tényleg nem! Na jó, én is elmosolyodtam kicsit.

– Ja, így jár, aki bukik. Bezzeg az okos diákok – nyújtózkodott Ricsi, aztán, mivel felvont szemöldökkel néztem rá, hozzátette, hogy nem magára gondolt. ☺

– Hé, Cortez, mondj már valamit portugálul – kérte Zsolti, és elővette a mobilját, hogy leírja. Cortez mosolyogva megvonta a vállát, aztán folyamatosan mondott valamit, amiből semmit nem értettünk. Hűű. De menő.

– Izé, ezt nem értem – forgolódott Virág, és látszott rajta, hogy szörnyen gondolkozik. – Ha Brazíliába mész, akkor miért portugálul tanulsz? Miért nem brazilul? – kérdezte végül, mire egy pillanatig mindenki csendben nézte, aztán kitört belőlünk a röhögés.

– Virág, nincs olyan, hogy brazilul – mosolygott Cortez.

– Ú, komoly? De fura – töprengett. – Na, mindegy. Ijj, alig várom a tizenegyediket. Olyan klassz lesz! Gondoljatok bele.

Tizenegyedik – nézett körbe, mire a fiúk megpróbáltak komolyan „belegondolni”.

– Egyáltalán nem biztos, hogy leszel tizenegyedikes – szólt bele Kinga, aki a padján ült és unottan hallgatott minket.

– Átmegyek a pótvizsgán! Anyu fogadott mellém tanárt!

– Akit majd előbb megnézek magamnak – tette hozzá Ricsi szigorúan.

– Ajj, egyetemista lány – legyintett Virág.

– Akkor én nézem meg magamnak – vágta rá Zsolti, a többiek meg felröhögtek. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, én meg hallgattam, hogy a többiek már most, tizedik végén mennyit agyalnak a jövő tanéven. Egyedül Cortez nem szólt semmit, csak némán bámulta a kezében a dobozos kólát. Valamiért nem akart róla beszélni.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Haller lépett be a terembe.

– Csókolom! – kiáltotta oda Zsolti.

– Inkább ne, ha kérhetem – bólintott az ofő. – Kinga, Reni.

Kérlek, gyertek velem.

Értetlenül lemásztam a padomról, aztán Kinga mögött kimentem a teremből, miközben a többiek „húúztak” egy sort.

Lementünk a lépcsőn, és az igazgatóhelyettes szobája előtt már komolyan kezdtem ideges lenni, hogy mit akarhatnak tőlünk.

– Tessék – engedett minket előre Haller. Máday az asztalánál ült, és amint meglátott minket, összerendezte az előtte heverő papírokat.

– Üljetek le – utasított. Egy kutya sem engedelmeskedett volna jobban, mindketten lehuppantunk a kirakott székekre, és kérdőn meredtünk az ig. helyettesre. – Sajnálattal hallottam, hogy Kinga francia levelezőtársa megbetegedett, emiatt le kellett mondani az utazást.

– Hát még én – dünnyögte Kinga.

– Ez egy ritka eset, de már előfordult. Ilyenkor megpróbáljuk összeegyeztetni más diákkal az esetleges plusz fő fogadását, ami jelen esetben nem ment könnyen, tekintettel arra, hogy Bencze augusztusban utazik, ami Kingának nem megfelelő időpont – magyarázta, én meg még mindig nem tudtam, mire akar kilyukadni. – Tehát felvettük a kapcsolatot Reni levelezőtársával…

– Justine-nel? – csodálkoztam.

– Így van, akinek a szülei biztosítottak minket arról, hogy mindkét lányt szeretettel várják…

– Mi? – kiáltottam el magam, Kinga pedig hasonlóképpen reagált.

– Kinga, a szüleid délelőtt folyamán átíratták a repülőjegyed, így szombaton el tudsz utazni Renátával.

– Nem, nem! – pattantam fel. Nem akarok Kingával menni!

Úgy volt, hogy egyedül megyek, úgy volt, hogy Justine csak engem vár, úgy volt, hogy ketten bolyongunk majd Párizsban, és együtt nézünk meg mindent! Neeee!

– Reni, kérlek nyugodj meg. Ez egy kínos szituáció – csítított az ofő. Kínos? Hogy kínos? Amióta az eszemet tudom, és rájöttem, mi az, hogy „Párizs”, azóta ez az álmom. És az álmomban soha, de soha nem szerepelt Kinga. Csak a rémálmaimban, de az egy egészen más dolog.

– Most mit háborodsz fel? Nekem kell az unalmas fejedet és a nyomi cserediákodat bámulnom egy héten át. Én lettem a potyautas! Na, kösz – dünnyögte Kinga.

– Akkor mindent megbeszéltünk – nézett ránk Máday, aztán intett, amolyan „kint öljük meg egymást, neki dolga van” stílusban.

A folyosóra kiérve Kinga összefont karral megállt a falnál, én pedig vele szemben toporzékoltam és hisztiztem egy sort.

– Befejezted? – kérdezte.

– Mindjárt – bólintottam, és még egyszer erősen a földhöz csaptam a Converse-emet. Igen, így már sokkal jobb volt. – Oké

– sóhajtottam. – Most mi lesz?

– Mi lenne? Megyünk együtt. Ha már így alakult.

– Jó. De tudnod kell, hogy van egy útitervem, amit hetek óta készítek.

– Tudnod kell, hogy engem ez egy cseppet sem érdekel, mert nekem is van egy, ami biztosan jobb, mint a tiéd.

– Honnan tudod? Még nem is láttad!

– Hidd el, biztos vagyok benne. Ismerlek – vágta rá gúnyosan, én meg lesütöttem a szemem. Ez biztosan a pokol.

Ha ez még mind nem lenne elég, Andris és Robi miatt utolsók lettünk az infóversenyen, ugyanis annyira összevesztek valamin, hogy ki kellett őket zárni. Dave pedig ahelyett, hogy egyedül oldotta volna meg a feladatot, inkább feladta. Úgy tűnik, rokonlelkek vagyunk.

Otthon anyu persze totál odavolt az örömtől, amiért nem egyedül utazom, és folyamatosan azt magyarázta, hogy „sokkal könnyebben enged el így, hogy tudja, egy kis barátnőmmel megyek”. Az senkit nem érdekelt, hogy én mit gondolok erről az egészről. Nem akarom életemben először úgy meglátni az Eiffeltornyot, hogy Kinga mellettem megállás nélkül okoskodik. Nincs igazság. Tényleg nincs.

A kedvem: 5/1*** – egyetlen dolog miatt vártam a nyarat. A párizsi út miatt. Most már azt is feladtam.

Arnold: 5/5* – próbált vigasztalni, de nem nagyon sikerült, ráadásul ő is anyuval értett egyet, miszerint, jobb, hogy nem egyedül leszek. Jó, mindenki a szívén viseli, nehogy bajom essen, de könyörgöm! Mindenki más egyedül megy, miért pont nekem jutott Kinga?

Viki: 5/2 – a suli előtt várt a többiekre. Ha jól láttam,

Cortezzel csak pár szót váltott, aztán Cortez lelépett. Érdekes.

Sulirádió: 5/5* – Placebo The Bitter End szólt ebédszünetben.

Szeretem azt a dalt.

Június 10., csütörtök

Hivatalosan is utolsó helyen végeztünk az osztályok versenyén. Mikor Kingáék visszaértek a futásról, már tudtuk, hogy senki nem teljesített rosszabbul, mint mi. Jó, tegnap Virágék egész jól szerepeltek a rajzon, de a mai nappal lezárult a versenyhét, és hát csúnyán kikaptunk. Az ofő feljött a termünkbe, ahol Andris és Robi éppen az Iron Mant üvöltötték, aztán kért egy kis csendet.

– Gyerekek. Elég lesz. Zsolti, engedd el Karcsit! – kérte.

– Csak elbúcsúzunk a nyárra – röhögött Zsolti, és még vadabbul rángatta a kilencedikest, aki szinte összetört. Amikor végre elengedték, a szemüvegét igazgatva elnézést kért, és kiviharzott a teremből – Tehát. Holnap bizonyítványosztás.

– Éljen! – tapsolt Ricsi, a többiek meg füttyögtek. Haller „remélem, a nyáron kicsit megkomolyodtok” pillantást vetett az osztályra, aztán kérte Arnoldot, hogy menjen vele.

Én gombóccal a torkomban néztem utánuk, miközben Virág szomorúan megsimogatta a vállam. A folyosón kikerültem két kilencedikest, aztán a suliboxomhoz léptem, hogy kipakoljak belőle. Leszedtem a plakátjaimat, kivettem a tankönyveimet, aztán fogtam a szekrényajtóba dugott szórólapot, és kimentem a suliból.

A többiek az épület előtt ácsorogtak és beszélgettek, én meg leültem a lépcsőre, és a színes lapra néztem. „Nyárköszöntő Szent Johanna buli. Happy Hippies, éljenek a 70-es évek!” Nagyszerű.

Összehajtottam a papírt, és eltettem a táskámba, miközben Kinga kilépett a suliból, és némi tanakodás után leült mellém.

– Tessék, nézd meg – nyújtotta felém a Párizs-könyvet.

Minden érdekességet külön színnel jelölt, mindenhonnan kilógott egy címke, időrendi sorrendben voltak a látnivalók… Kinga tényleg komolyan foglalkozott a dologgal.

– Klassz, akkor majd ez alapján nézünk meg mindent – sóhajtottam.

– Na, ugye? Mondtam, hogy az enyém jobb – erősködött.

– Igen, tényleg – biccentettem.

– Mi bajod? – kérdezte.

– Semmi – vágtam rá, mert semmi kedvem nem volt beszélgetni.

– Te tudod. Remélem, bírod a repülést. Kiborít, ha valaki elfehéredve ül mellettem.

– Nem lesz semmi bajom.

– Nagyon helyes – tápászkodott fel. – Már alig várom, hogy induljunk.

– Én is – néztem fel rá, aztán elmosolyodtam. Az elmúlt két napon folyamatosan azzal voltam elfoglalva, miért borzalmas, hogy Kingával megyek. Igen, millió oka van, de… de azért mégis, van egy-két pozitívum is ebben az egész fura szituációban.

Például nem utazom egyedül. És Kingát ismerve, tényleg mindent meg fogunk nézni, történjen bármi, ő tutira elindul várost nézni.

Meg aztán. Idén egész jól kijöttünk egymással. Nem lettünk nagy barátnők, ez igaz, de nem is voltunk rosszban.

– Most meg mit mosolyogsz? – förmedt rám.

– Csak – kezdtem töprengve – eszembe jutott, hogy ebben a félévben nem is vesztünk össze. – Kinga összeráncolta a homlokát, és a távolba meredt.

– Valóban. Jövőre bepótoljuk – mosolyodott el halványan, én meg bólintottam. – Na, szia – indult lefelé a lépcsőn.

– Kinga – szóltam utána, mire megfordult. – Tudom, kicsit hevesen reagáltam, de azért… Örülök, hogy velem jössz – vallottam be. Kinga elhúzta a száját, és idegesen megrázta a fejét.

– Renáta, szánalmas vagy! Most mit vársz, boruljak a nyakadba? Együtt megyünk, mert nincs más választásunk. Ennyi

– mondta gorombán, én meg mosolyogva bólintottam. Nincs mese, ő ilyen. Nem is számítottam másra.

A Szent Johanna lépcsőjén egyre több diák futott le, a legtöbbjük ki is került, de volt, aki a nagy rohanásban arrébb lökte a táskámat. Utánanyúltam, és visszatettem magam mellé, aztán tovább várakoztam.

– Reni! – futott oda hozzám Virág, kezében a bukósisakot tartva. – Elmegyünk mindannyian ZP-be, nem jössz velünk?

Vége a sulinak! – kiáltotta boldogan.

– Menjetek csak, én megvárom Arnoldot – feleltem.

– Igen, de tudod. Tök jó lenne, ha eljönnél velünk, mert a fiúk azt mondják, utoljára lógnánk így együtt. Mind – suttogta.

– Hát, holnap kiderül, hogy jövőre is lóghatunk együtt – gondolkoztam. – Mindenképp meg akarom várni Arnoldot.

– Oki, értem. Mit mondjak nekik? – fordult hátra, és a rá váró társaság felé nézett.

– Hogy… hogy most nem tudtam elmenni.

– Ijjj – húzta el a száját Virág. – Hát, jó. Holnap találkozunk – köszönt el mosolyogva, aztán elsietett. A társasághoz lépve valamit mondott, mire a többiek kérdőn néztek vissza.

– Itt vagyok – ült le mellém Arnold a lépcsőn, aztán elém nyomott egy halom papírt. – Hivatalosan is megszűnt a tanulói jogviszonyom a Szent Johannában – mondta, én meg azon gondolkoztam, ha gyorsan széttépem a papírokat, akkor vajon marad?

– Hát. Eljött ez a nap is – suttogtam.

– El – bólintott.

– Nem bánod? – kérdeztem. Arnold nem válaszolt rögtön, csak hátrafordult és felnézett az épületre.

– Tudva, hogy hová készülök, nem – mosolyodott el. – De azért – ölelte át a vállam, és barátian magához húzott – van, amit nehéz itt hagyni.

– Reméltem is – nevettem el magam.

– A nagyobb szünetekben és ünnepekkor itthon leszek – mondta, én pedig sóhajtva bólintottam. – Ugye most nem sírsz? – kérdezte, rám sem nézve. Megráztam a fejem, miközben nevetve letöröltem az arcom. Eléggé jól ismer.

Tovább ültünk a suli lépcsőjén, és miközben a nap melegen égette az arcom, azt vettem észre, hogy egyre kevesebb diák jön ki az ajtón és tűnik el a kora nyári délutánban. Végül ketten maradtunk, és elcsendesedett a környék.

– Kardos meglepetés búcsúztatót szervezett neked holnapra a könyvtárban – mondtam hosszú hallgatás után.

– És ezek után mi lesz benne a meglepetés? – kérdezte.

– Semmi, de tudom, hogy utálod az ilyesmit, gondoltam, szólok – mosolyodtam el.

– Köszönöm – biccentett.

Ráhajtottam a fejem Arnold vállára, és szomorúan bámultam magam elé. Fél éve rettegek ettől a pillanattól, és végül eljött. Ott ültünk, ketten, a suli lépcsőjén, tudva, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezt a szimpla, hétköznapi dolgot tehetjük. Többé már nem lesz ilyen.

Hazaérve anyuval bepakoltunk a bőröndömbe, mert a holnapi Szent Johannás buli után már biztosan nem lesz rá időm.

– Minden rendben? – fürkészett, miközben becsomagolta a hajszárítóm. Ööö, civilizált családhoz készülök, szerintem van nekik is, de anyu „biztos, ami biztos” alapon azért eltette nekem.

– Annyira féltem ettől a naptól – ismertem be.

– Túl vagy rajta – mosolyodott el, én pedig leültem a székre, és megdörzsöltem az arcom.

– A legjobb barátom volt – suttogtam.

– Tudom – nézett rám anyu megértően. – De, Reni – tette hozzá, én meg reméltem, hogy valami „életre szóló jó tanáccsal” lep meg –, a kivasalt ruhákon ülsz.

– Ó, bocsánat – pattantam fel, aztán elnevettük magunkat. A szülők néha nem tudják, hogyan reagálják le a kamaszok érzelmi válságát. Ezt tudva inkább nem lelkiztem anyuval, hanem felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a notebookom.

Az msn kongott az ürességtől, mindenki ZP-ben volt, egyedül Arnold állapota volt online. Rögtön ráírtam. Másolom:

Reni üzenete: Mit csinálsz?

Arnold üzenete: Híreket olvasok.

Reni üzenete: Van kedved sétálni?

Arnold üzenete: Van.

Reni üzenete: Oké. Akkor tíz perc múlva.

Arnold üzenete: Rendben. És kijelentkeztem.

Utolsó tanítási nap: 5/1 – szomorú. Túl szomorú.

Cortez: 5/2 – LLL

ZP: 5/3 – Dave tweetjei alapján a többiek jól érzik magukat.

Búcsúztatják a tanévet. Dave, Ricsi, Virág, Zsolti, Edina, Tami,

Levi, Viki és… és Cortez.

Arnold: 5/5*** – rohannom kell.

Június 11., péntek

Reggel kicsit nehezen ébredtem, mert elég későig ébren voltam. Arnold tízkor hazakísért, de beszóltam anyuéknak, hogy még kicsit beszélgetünk a kapuban. Ez tartott éjfélig. Sok mindenről beszéltünk, vagyis leginkább én, mert valahogy úgy éreztem, hirtelen rengeteg mondanivalóm van. Arnold meghallgatott, pedig néha hosszú percekig magyaráztam a semmiről, remélve, hogy még marad öt percet. Aztán a sok öt perc egyszer csak véget ért, és utoljára köszöntünk el egymástól úgy, hogy „holnap a suliban”. Ezek után álomba zokogtam magam. Összeadva a tizedik osztályos sírásaim mennyiségét, az is elképesztő teljesítménynek tűnik, hogy nem száradt még ki a szemem.

Reggel összepakoltam pár holmit (a hippibulira, merthogy nem maradt volna időm Arnold búcsúztatása után hazarohanni), aztán apu elvitt a sulihoz. Kiszálltam a kocsiból, és sóhajtva néztem az épületre. Mindenfelől Szent Johannás ünneplőbe öltözött diákok érkeztek az évzáróra, én meg, a blézeremet rángatva magamon, odasétáltam a többiekhez.

– Sziasztok – köszöntem. Dave a telefonjával szórakozott,

Zsolti Karcsit fogta, aki a kitámasztott biciklijén ült, és rémülten várta, hogy mikor engedik el. Ricsi és Virág egymás kezét szorongatva beszélgettek, Cortez pedig csendben állt. Idegesnek tűnt.

– Utolsó nap – közölte, mélyen a szemembe nézve.

– Az – bólintottam.

– Renáta! – szólított hirtelen Kinga, én pedig odasétáltam hozzá.

– Igen?

– A szüleim holnap reggel nem tudnak kivinni a reptérre, mert a húgomnak versenye van.

– Ó, oké, felvegyünk? – kérdeztem.

– Inkább nálad alszom – jelentette ki, és már be is ment a suliba. Hogy mi??? Kinga és a kijelentései. Néha, mondjuk, szökőévente, talán megkérdezhetné, hogy mások mit szólnak a döntéséhez. Na, mindegy.

Virág odaszaladt hozzám.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Persze.

– Figyi. Majd valamiről beszélnünk kéne – nézett rám, én meg igyekeztem nem tudomást venni a fejpántjáról, ami elég furán állt rajta.

– Később, oké? – pillantottam körbe, aztán megláttam Arnoldot, ahogyan a suli felé közeledik. Bevártam, és együtt mentünk be a suliba, a többiek pedig rögtön utánunk léptek be a portára.

Máday a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és szigorúan nézte az érkező diákokat. A mi társaságunk megkapta a „Bencze, a hippibuli csak este lesz, vedd le a fejedről azt a borzalmat”, mire Virág azt felelte, hogy ezt nem az esti buli miatt vette fel, hanem mert hordja. Máday egy „te jó ég” pillantással elintézte, aztán szólt Zsoltinak, hogy ne terrorizálja a kilencedikeseket, Ricsinek, hogy azonnal tapassza le a piercingjét, Corteznek, hogy tegye el a zenelejátszóját, Dave-nek, hogy ne vegye fel kamerával (!!!),

Kingának pedig, hogy ne lökdösse a sorban haladókat. Arnoldra és rám nem szólt semmit. Mi jól viselkedtünk. ☺

A teremben mindenki leült a helyére, és az osztály hangoskodva várta az ofőt. Haller a bizikkel a kezében lépett be, és kért egy kis csendet. Aztán még egyszer kért egy kis csendet.

Végül könyörgött egy kis csendért.

– Hallgassatok már el! – ordította el magát Kinga.

– Nyugi már, ne üvölts! – förmedt rá Zsolti.

– Azt csinálok, amit akarok! Nem te fogod megmondani nekem! – kezdett vitatkozni Kinga, mire a tervével ellentétben egyre nagyobb lett a hangzavar.

– Mélyen tisztelt 10/b – lépett be Máday a terembe, mire egy pillanat alatt elhallgattunk. – Miért zeng tőletek a folyosó?

– Az a-sok voltak – kiáltotta Zsolti.

– Nagy Zsolt, maradj csendben! Egy hangot sem akarok hallani! – förmedt ránk, aztán nyitva hagyta az ajtót, és kiment.

– Na, pontosan erről beszélek – dörzsölte meg az arcát Haller.

– A bizonyítványok csapnivalóak, a magatartásotokra pedig mindennap érkezett panasz! Szeretném, ha szeptemberben egy fegyelmezett 11/b érkezne vissza a szünetről.

– Azon vagyunk! – röhögött Robi. Az ofő fejcsóválva legyintett. A bizonyítványok kiosztása után Haller kért még egy pár percet az osztálytól. A többiek persze már nagyban cserélgették a biziket, meg egymáson vihogtak, végül nagy nehezen elhallgattak és a tanárra néztek.

– Még egy dolgot szeretnék megbeszélni, mielőtt hivatalosan is megkezditek a nyári szünetet. Egy szeretett osztálytársatok elbúcsúzik, mivel átvették a Szent Johanna párizsi testvériskolájába, így az őszi tanévet már ott kezdi meg.

– Micsoda? – sziszegték a többiek, mire Andris és Robi odamentek Gáborhoz, és megölelték, ő pedig értetlenül nézett körbe. A többiek szomorúan felém pillantottak.

– Üljetek vissza – szólt a kockákra az ofő, aztán felém fordult.

– Reni, kérlek, állj fel – nézett rám Haller, mire felálltam és körbenéztem. Mindenki lesütött szemmel meredt maga elé, és vagy a padokat piszkálták, vagy éppen a telefonokat nyomkodták.

Virág könnyes szemmel rám mosolygott, Kinga pedig leesett állal meredt rám. A hátsó zsebemhez nyúltam, és előszedtem a papírt, miközben Cortezre pillantottam, aki lehajtott fejjel ült, fel sem nézett.

Bólintottam az ofőnek, aki megköszörülte a torkát. – Ha kérhetem, akkor csendben hallgassátok meg Reni írását, majd búcsúzzatok el… – csuklott el a hangja – Arnoldtól.

– Mi? – nézett fel Ricsi, és a többiek is kérdőn kezdtek forgolódni.

– Azt hittem, Zsidák megy el – kiáltotta Robi.

– Már mondtam, hogy fogalmam sincs, miről beszéltek – rázta a fejét Gábor tehetetlenül.

– Nem Reni megy el? – forgolódott Dave.

– Neményi elmegy? – pattant fel Kinga. – Te jó ég! Én leszek a főszerkesztő! – ordította önkívületi állapotban.

– Gratulálok – biccentett felé Dave.

Virág felállt és odament Arnoldhoz. Miután hosszasan megölelte, átadta neki a rajzát, amit Arnold mosolyogva eltett.

– Te tudtad? – kérdezte Ricsi hitetlenül. Virág zavartan bólintott. – Miért nem mondtad?

– Hagyjatok már, tudod, mennyi mindent nem mondhattam?

Végre vége ennek a félévnek, már szétrobban a fejem! – sipákolta Virág, miközben a fiúk szemrehányást tettek, hogy miért nem adta tovább az infót… Egy pillanat alatt káosz lett, Andris és Robi Gábort piszkálták, amiért még „búcsúvideót” is szerkesztettek neki, Ricsiék Virágot faggatták, Kinga örömében a székén ugrált, amiért Arnold távozásával ő lesz a suliújság főszerkesztője, Cortez pedig hitetlenül meredt rám.

– Nem mész el? – suttogta.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Azt mondtad… – kezdte, de közbeszóltam.

– Azt mondtam, lehet, hogy én, lehet, hogy nem. Nos – tártam szét a karom. – Nem én.

Cortez zavartan bámult rám, aztán a fejét fogva elröhögte magát. Felállt a padjából, és kiment a folyosóra. Mosolyogva, repkedő lepkékkel a gyomromban néztem utána, aztán hatalmasat sóhajtva odaléptem Arnoldhoz.

– Felolvastam volna, de… – kezdtem, és felé nyújtottam az összehajtott papírt.

– Nem számít – mondta, miközben átvette és beleolvasott.

– Haller kérte, hogy írjak rólad, mert velem voltál a legtöbbet, és hát… Remélem, jól sikerült – magyarázkodtam, de Arnold nem is figyelt rám, csak csendben olvasott, aztán felnézett rám és szó nélkül megölelt. Viszonoztam az ölelését, erősen lehunytam a szemem, olyan nagyon, hogy szinte kis csillagokat láttam, és igyekeztem megőrizni a pillanatot.

A többiek már kizúdultak a teremből, mi pedig ráérősen leballagtunk a könyvtárba. Kardos és az olvasókörösök mind ott voltak, és ahogy beléptünk, tapssal köszöntöttek. Arnold cseppet sem tűnt meglepettnek, ami miatt a tanár neheztelő pillantást vetett rám. Jó, nem szabadott volna elmondanom neki, de hát ez van.

– Ú, nekem rohannom kell – lépett oda hozzánk Virág. – Jössz este a bulira? – kérdezte Arnoldot, aki megrázta a fejét. – Ijj, akkor már nem is találkozunk? – pislogott nagyokat Virág.

– Nem – suttogta Arnold. Virág egy zsepivel megtörölte a szemét. – Vigyázz magadra – mosolygott rá Arnold, és még egyszer átölelte Virágot.

– Oki. És te is. És írj!

– Mindenképp. Köszönöm a rajzot.

Virág mosolyogva legyintett, és kiment a könyvtárból. Arnold búcsúztatóján kevesen voltunk, de mi legalább mind ismertük és szerettük őt, úgyhogy klasszul telt, ráadásul Kardos mindenről tudott, úgyhogy összességében jót beszélgettünk a párizsi suliról,

Arnold kiemelkedő tanulmányi eredményéről, és a jövőjéről.

– Reni! – szólt Virág az ajtóból, mire odakaptam a fejem. –

Azt hittem, már elmentél! – álltam fel a padról, és felé indultam.

– Mindjárt, csak… gyere – sziszegte. Kiléptem a folyosóra, és hirtelen Cortezzel találtam szemben magam, aki Virág mellett állt.

– Beszélhetünk? – kérdezte a szemembe nézve.

– Később, mert most éppen Arnold búcsúztatása van, és – visszapislogtam a könyvtárba, ahol az asztalon lévő laptop zenelejátszója dalt váltott, és elindult a Beatlestől a Let It Be. –

Mennem kell – ráztam meg a fejem összeszorult mellkassal, és visszasiettem.

Majdnem hatkor lett vége a könyvtárban tartott búcsúztatásnak. Miután mindenki elment, segítettem Arnoldnak elpakolni az ajándékba kapott könyveit, aztán felajánlottam, hogy kikísérem a suli elé.

– Biztos, hogy nem jössz vissza? Hippibuli – mosolyodtam el.

– Egészen biztos – nevette el magát kínosan, aztán megrántotta a vállán a katonai hátizsákját. – Jó utat.

– Köszi. Ha hazaértem, hívlak. Egy hét – öleltem meg, aztán sóhajtva néztem, ahogyan átvág az úttesten és eltűnik a meredek utcán.

Letöröltem a könnyeim, és visszasiettem a portára. A suliboxomba gyűrt váltóruhámmal a kezemben bementem a mosdóba, és felvettem a fehér ingem, amire egy farmermellényt húztam. Kiengedtem a hajam, aztán feltettem egy batikolt mintájú fejkendőt (Virágtól kaptam). Egész hippis lettem. Átmentem az udvaron, aztán a tesiterembe lépve azonnal megláttam az osztályunkat. A lelátó harmadik sorában ültek. Amúgy is mindig ott bandázunk, de ezúttal segítségemre volt Zsolti hatalmas afroparókája, ami szerintem még a holdról is látszik.

– Sziasztok – ültem le Virág mellé, aki foglalta nekem a helyet. Mosolyogva néztem végig a többieken, Andris és Robi bőrmellényben(!) vihogtak, Jacques színes ingben és valami len anyagú gatyában vigyorgott. Gábor tetőtől talpig farmerben, ingén millió kitűző virított, mellette Dave hatalmas békejellel a pólóján fotózott. Zsolti, ugye, afroparókában, Kinga kiengedett hosszú hajjal, buggyos ujjú felsőben és álomszép sminkben, Ricsi pedig a raszta hajába tűzött virágokkal, amiket természetesen a barátnője álmodott oda. ☺ Aztán elszorult a szívem, és ijedten néztem Ricsire.

– Cortez?

– Lelépett. Hétkor megy a gépe. Nem tudtad?

– De, csak reméltem, hogy nem ma este… – túrtam bele a hajamba.

– Én akartam mondani, de visszamentél a könyvtárba… – sziszegte Virág kínosan.

– Hát, mindegy – legyintettem, aztán elkezdődött a buli, és a stúdiósok betették a Hair betétdalát. A diákok a tánctérre özönlöttek, mindenki színes ruhában, trapézgatyában, tornacipőben vagy éppen szandálban volt, az egész úgy nézett ki, mint egy Woodstock találkozó.

– A suliból rögtön a reptérre ment? – kérdeztem.

– Ja, a nagyapja jött érte a cuccaival.

– Értem – rágtam a szám szélét. – És Viki?

– Mi van vele? – kérdezte Ricsi.

– Nem láttam ma a sulinál…

– Miért lett volna itt?

– Mert a barátnője? – kérdeztem hitetlenül. Ricsi megrázta a fejét.

– Ren, ezer éve nem járnak – mondta ki, nekem pedig összeszorult a gyomrom.

– Mi?

– Ja – bólintott.

– De, de… – túrtam a hajamba idegesen, és fütyültem rá, hogy a többiek mind engem néznek – …nem tudtam. Nem mondta…

– Mikor mondta volna? Amikor Neményi követelte, hogy végleg szálljon le rólad, vagy amikor azt hitte, hogy elmész a suliból, esetleg amikor éppen valami bajod volt, és hetekig nem szóltál hozzá? Ja, nem. Amikor Dave látta, hogy Neményivel vagy a könyvtárban. Akkor kellett volna, igazad van – nézett rám Ricsi a fejét csóválva, én pedig lesütöttem a szemem.

– Mikor szakítottak? – suttogtam, és alig hallatszott a hangom a nagy zajban.

– Ööö – tekergette az egyik hajtincsét Virág –, miután motoroztatok. Asszem’, azon a héten. Amikor nem jött suliba…

– De utána még ezerszer láttam őket együtt – fakadtam ki.

– Na és? Haverok maradtak – vonogatta a vállát Ricsi.

– Te végig tudtad? – kérdeztem Virágtól, és nem is ideges voltam, hanem csalódott. Nagyon csalódott.

– Hát, nem, de régóta tudom. De mondom, hagyjatok már! Én senkinek nem mondtam el semmit! Mindent Peace-nek ismertem be, szegény, csoda, hogy nem nyúlt ki! – hadarta Virág, én pedig nem is reagáltam le, hogy a bohóchalával beszélget.

A tenyerembe temettem az arcom, és végiggondoltam a dolgokat. Akkor a kiránduláson már nem jártak. Cortez úgy fogta meg a kezem, hogy nem is volt barátnője. Úgy… Ó, hogy én mekkora idióta vagyok. Felpattantam, előkaptam a mobilom, és kirohantam a teremből. Az udvarra kiérve benyomkodtam a gombokat, és lehunyt szemmel imádkoztam, hogy legyen bekapcsolva. Már nem volt. Azért a biztonság kedvéért megpróbáltam a másik számát is, de hiába. Ezermillió érzés kavargott bennem, miközben visszamentem a tornaterembe.

– Na? – kérdezte Virág.

– Kikapcsolta – suttogtam.

Totál váratlanul ért a hír, hogy Cortez és Viki már nem járnak, és visszagondolva, valóban elhiszem, hogy Cortez nem tartotta fontosnak, hogy tudjak róla. Ha tudom, máshogy történnek a dolgok? Kötve hiszem. Mert magamat ismerve, inkább csendben szenvedek, de nem hagytam volna cserben Arnoldot, akinek szüksége volt rám, és akinek már így is több fájdalmat okoztam, mint amit meg tudnék bocsátani magamnak. Cortez tehát elutazott, és még azt a lehetőséget is elvettem tőle, hogy rendesen elköszönjünk egymástól. Arnold miatt. De nem bánom. Nem szabad, hogy bánjam.

A többiek éppen Zsoltin vihogtak, akinek folyton leesett a parókája, amikor Máday megállt mellettünk, és a vonalzójával fejbe csapta.

– 10/b, tomboljátok ki magatokat a nyáron, mert jövőre nem leszek ennyire elnéző – mondta, és szúrós szemmel méregetett minket, mi meg próbáltuk visszatartani a nevetést.

– Jó nyarat, igazgatóhelyettes asszony. Megölelhetem? – állt fel Zsolti, és széttárta a karját. Máday idegesen ráordított valami olyasmit, hogy „ne kerüljünk a szeme elé jövő szeptemberig”, aztán lesietett a lépcsőn, és inkább ott hagyott minket.

Egy idő után Kinga szólt, hogy indulnunk kéne, mire elköszöntem a többiektől. Jó nyarat kívántam, meg megígértem Virágnak, hogy mindenképp hívom Párizsból.

– Sziasztok – köszönt el Kinga. A többiek intettek neki, kivéve Zsoltit, aki éppen Robit ütötte a parókájával. Kinga megalázottan lesütötte a szemét, aztán megragadta a karom, és a kijárat felé rángatott.

A hazaút csendben telt, mindketten a gondolatainkba merültünk.

– Megjöttetek? Ó, de jó! Kinga, felvittük a bőröndödet Reni szobájába – üdvözölt minket anyu.

– Köszönöm – motyogta Kinga, és felmentünk a lépcsőn.

Amíg Kinga előkereste a fogkeféjét, én lehuppantam a babzsák fotelembe, és csak bámultam magam elé.

– Ha ez segít, erről kivételesen nem tudtam – szólalt meg Kinga hosszú, hosszú csend után.

– Teljesen mindegy – legyintettem.

– Tudod mit? Szerintem is! Cortez egy barom, csakúgy, mint Zsolti. Láttad? Parókával ütött valakit! Én nem szerethetek egy ilyen embert! İ egy állat! – rázta a fejét Kinga.

– Elutazott. Sose tudom meg, hogy mit akart mondani – suttogtam, és újra könnyezni kezdtem.

– Renáta! Jobb is, ha nem tudod. Elment. Most megint két és fél hónapig nem látod. Ha mondott volna valamit, akkor megint várnál. Az egész nyarad végigvárnád. Felejtsd el – tanácsolta.

– Rendben. Megyünk Párizsba! – húztam ki magam, és mérhetetlen boldogság tört rám.

– Megyünk Párizsba! – kiáltott rám, amitől kissé megijedtem.

Kinga belelkesedett, és ez elég rémisztő volt.

Éppen nagyban nevettünk (ritka pillanat, Kingával egy hullámhosszon, wow), amikor anyu és apu bejöttek a szobámba.

– Mindent bepakoltatok? – érdeklődött apu.

– Igen. Mennyi a súlylimit a repülőn? – érdeklődtem.

– Reni, egy hétre ne vigyél annyi könyvet!

– Ez nem is sok… – mosolyodtam el.

Anyuék szomorúan néztek rám, totál bepánikoltak, amiért elmegyek egy hétre, de hát iskolai program, szóval nem ellenezhették. Még tébláboltak kicsit a szobámban, többször is ellenőrizték, hogy minden rendben van-e a bőröndömmel, aztán szóltak, hogy korán kelünk, úgyhogy ne „dorbézoljunk”.

– Nem fogunk – nyugtattam meg őket.

– Jó éjt, lányok – köszönt el anyu, aztán megtorpant és visszajött hozzám. – Majdnem elfelejtettem. Ezt délután a postaládában találtam – nyújtott felém egy kis alakú borítékot.

Elvettem és felnyitottam.

Óvatosan kiemeltem belőle egy ezüstláncot, amin egy gyűrű lógott medál helyett.

– Mi az? – tápászkodott fel Kinga.

– Fogalmam sincs – nézegettem az ékszert.

– Mutasd, mi van még benne – vette el tőlem Kinga a borítékot, aztán kihúzott belőle egy lapot. – Bon Voyage. Csak ennyi. Alá sincs írva – rázta a fejét. – Felismered az írást? Mert én nem – dobta vissza hozzám a papírt, ami leesett a földre.

Lehajoltam, hogy felvegyem, és a kézírást meglátva boldogan elmosolyodtam.

– Na, kitől van? Neményi? Cortez? Az az emós haverod?

Renáta! Szólalj már meg! – ordított rám Kinga, én pedig csak mosolyogva az asztalom feletti tükörbe néztem, és feltettem a láncot, aztán letöröltem az arcom, és sóhajtva próbáltam rájönni, hogy pontosan mit is érzek.

Utolsó nap: 5/5* és 5/1* – szomorú, vidám, sírós, nevetős, fájdalmas és boldog. Most ezen lepődjek meg? Nem fogok.

Tényleg.

Nyaklánc: 5/5*** – ☺

NÉV: RENTAI RENATA (RENI)

KOR: 16

BESZÉLT NYELV: MAGYAR, FRANCIA

MAGAMRÓL: (NEM PUBLIKUS ADAT, HOZZAFERES

KORLATOZVA) VISSZAKAPTAM VIRAGOT ☺,

ELVESZITEM ARNOLDOT… UGY ERZEM, AZ ELİZİ

FELEVHEZ KEPEST MINDENKI EGY KICSIT KOZELEBB

KERULT HOZZAM. TALAN İ IS…

ÉRDEKLİDÉSI KÖR: KONYVEK, OLVASAS,

SZINHAZ, FOTOZAS

KLUBTAGSÁG: AKIK UTALJAK DORIANT!!!

JALAPENO; KEDVENC KONYVEK; MINDHALALIG

BEATLES!; FOTOSOK

OLVASOI VELEMENYEK: „ERTEKELES: 10/10

EGY KONYV A MAI FIATALOK REALIS PROBLEMAIROL, A MI IDŐNKBEN, A MI ELETUNKRŐL. HA ELKEZDED, NEM TUDOD LETENNI, MERT AKARMELYIK SZEREPLŐVEL TUDSZ AZONOSULNI, HISZEN VALAMILYEN SZINTEN MINDEGYIK TE VAGY…”

MEDIA-ADDICT.FREEBLOG.HU

„EZ A KONYV EGYSZERŐEN SEGITETT MEGERTENI ONMAGAM.”

SOMOGYI KATA

„HA LENNE IGAZI SZENT JOHANNA GIMI, EN

BIZTOS, HOGY ODAJARNEK!”

ENYINGI VIKTORIA

„AZOTA HISZEK A CSODAKBAN, MIOTA ENNEK A KONYVNEK KOSZONHETŐEN MEGSZERETTEM AZ

OLVASAST.”

BANKO BIANKA

„NEM IS TUDOM, HOGY ELHETTEM A SZENT

JOHANNA GIMI NELKUL.”

RYBA ZSANETT