március 17-ig

Február 26., péntek

Reggel köszöntem a suli előtt álló négyesnek, és Virág is motyogott valamit, aztán, mivel mindenki kérdőn nézte, esetlenül odalépett Ricsihez, és zavartan megállt mellette. Ezzel jelezte, hogy összetartoznak. Annyira aranyos volt, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam, aztán Ricsi lazán átölelte a vállát, és úgy ácsorogtak tovább.

– Még reggel is ment rátok komment – fontoskodott Dave.

– Feldobhatnál valamit. Legalább lenne új téma – javasolta Ricsi.

– Van egy tavalyi képem, amin Zsolti nutellával eszi a húslevest – töprengett Dave, aztán nyomkodni kezdte a mobilját, hogy megkeresse a szóban forgó képet.

– Pfúúj – mondtuk Virággal egyszerre.

– Na, itt is van – mutatta felénk Dave a mobilját. Mi, Virággal undorodva elhúztuk a szánkat, a fiúk azonban csak vihogtak.

Hogy miért vicces nekik minden, ami kifejezetten undorító?

Érthetetlen.

– Na, ha kihősködtétek magatokat – lépett hozzánk Kinga, szavait Virágnak és Ricsinek címezve –, foglalkozhatnánk mással is. Összejöttetek, bravó, lépjünk tovább, köszi. Renáta, ma szükségem van rád délután – szólt rám.

– Oké.

– Nem kérés volt, hanem kijelentés. Gondoltam, hogy ráérsz.

Mi mást csinálnál péntek délután? – forgatta unottan a szemét.

– Kösz – sziszegtem mérgesen. Jó, nincs programom, de attól még nem kéne a homlokomra írni. Apropó. Majd ki kéne derítenem, ki firkálta össze Karcsi tarkóját. Na, mindegy, ez más téma.

– Na, akkor délután átmegyek, hogy összeállítsuk a riportomat, mert legkésőbb holnapig el kell küldenem Timinek.

Persze már rég kész lettem volna, csak VALAKI – nézett rám csúnyán – nem küldte át a fotókat, úgyhogy a péntek délutánom azzal fog telni, hogy időben elküldjem…

– Kivel lesz riport? – kérdezte Cortez.

– 1848 márciusáról beszélgettem a könyvtárossal… – magyarázta Kinga.

– Ja, hiteles riportalany, az a nyanya szerintem ott volt – poénkodott Ricsi arra célozva, hogy a könyvtáros néni elég öreg.

A beszólásán természetesen hatalmasat nevettünk, Kinga azonban csak ingatta a fejét, és valami olyasmit mondott, hogy „szörnyen gyerekesek” vagyunk.

– Ellenség – sziszegte Zsolti, és beleharapott egy darab sajtba(?), majd az út túloldala felé biccentett, mire mindannyian hátrafordulunk.

Dorián lépkedett felénk komoran a február végi fagyban, tetőtől talpig feketében. Maga volt a megtestesült boldogtalanság.

Néztük, ahogyan elmegy mellettünk, és csak egy pillantást vet Virágra, de az olyan is volt… Még engem is kirázott a hideg, el tudom képzelni, Virág mennyire kiakadt.

– Hát, ez elég durva volt – jegyezte meg Dave, aki nem bírta a feszült csendet, muszáj volt megszólalnia.

– Lesz még rosszabb is – nézett Cortez a becsukódó kapu felé.

Azt hiszem, igaza van. L

Amúgy elég komoly szenzáció volt Virág és Ricsi „járása”, mindenki erről beszélt, hiába voltak külön a szünetekben, bámulták őket. Virág jól kezelte, néha már én éreztem kellemetlenül magam a bámulók miatt, de ő állta a tekinteteket, mosolygott és kedvesen nézett vissza mindenkire. Még az a-s lányok sem izgatták, pedig mellettünk elhaladva jól hallhatóan arról beszéltek, hogy Ricsi milyen helyes, és hogy vajon miért van neki ilyen „okádék” barátnője. Húú, ez erős volt.

– Nehogy komolyan vedd – suttogtam Virágnak.

– Mi? – kiáltott rám, aztán kirántotta hullámos haja alól a fülhallgatóját. Ügyes! ☺

– Semmi, hallgasd nyugodtan – legyintettem.

– Kéred a felét? FOB! – nyújtotta a fél fülhallgatóját.

– Kösz, nem – ráztam meg a fejem, és gondoltam, danoljanak csak neki Pete Wentzék, én elvagyok.

Duplaangol közepén Arnold is beért a suliba, Mr. O’Realy azonnal a helyére parancsolta, úgyhogy levágta magát mellém, és belenézett a kinyitott munkafüzetembe.

– Ez nem jó – bökött az egyik mondatomra.

– Sejtettem – radíroztam ki az egész sort, és sóhajtva próbáltam lefordítani a hallott szöveget. Sosem fogok tudni normálisan angolul. Nem értem az egészet!

Az ofőóra már viccesebben telt. Haller elég komoly fejmosást tartott, amiért a héten rekordszámú panasz érkezett az osztályra.

Kezdve Ricsi piercingjével, Andris és Dave wii-jével, amit a tévéhez kötöttek, és csengetés után is bokszoltak, egészen a Kingára érkezett panaszig, miszerint az egyik kilencedikes fiú fél tőle. ☺

– Gyerekek, figyeljetek kicsit oda. Csapnivaló a magatartásotok, az egyesek kilógnak a naplóból… – sóhajtotta. –

Tessék, Zsolti – szólította fel a jelentkezőt.

– Tanár úr, megehetem a joghurtom?

– Nem! Éppen órát tartok! És nem mellesleg beszéltem!

Pontosan erről van szó! – csapta le a naplót dühösen, de Haller tekintélyén már tavaly csorba esett, ő hiába dobál bármit is, a többiek valahogy nem veszik elég komolyan. – Mit kezdjek veletek? –tette fel magának a költői kérdést, mire Andris nem túl okosan azt válaszolta, hogy szerinte engedjen ki minket hamarabb az óráról. Erre Haller totál begőzölt, úgyhogy óra végéig a jegyeket egyeztettük. Elég sok nem volt beírva az ellenőrzőkbe.

Utolsó órán, irodalmon már Kardos sem bírt velünk, úgyhogy röpdolgozatot írtunk, amit rögtön le is osztályozott. Azt hiszem,

Haller nem erre gondolt, amikor javításra ösztönzött minket. Jaj.

Suli után Arnolddal megbeszéltük, hogy hétvégén könyvtárba megyünk (hurrá), aztán hazaérve épphogy lerogytam a babzsák fotelembe, és neteztem egy fél órát, amikor Kinga megérkezett.

De legalább a farmomon tudtam aratni és vetni. Éljen a péntek délután! Cortez valószínűleg Vikivel, Ricsi és Virág elmentek ördögbotot (?) nézni, Dave twitteren jelentette, hogy sorban áll egy iPod-tartóért valami elektronikai áruházban, Zsolti gyúr, az as lányok a Facebook-falon írták, hogy készülődnek moziba, én meg a virtuális farmomon gazdálkodom.

– Na, akkor ide kéne nekem két fotó, ami nem béna – vette el Kinga a notebookom, és megnyitotta rajta a cikkét.

– Nézd át, ott van a dátumozott mappában – vontam meg a vállam.

Kinga maximum öt percet foglalkozott a dologgal, aztán elküldte Timinek az anyagot.

– Na jó, nekem mennem kell – kapta fel az ajtóm mellé ledobott sporttáskát.

– Hová mész? – csodálkoztam.

– Bokszedzésre. Beiratkoztam. Le kell vezetnem a felgyülemlett feszültséget.

– Látod, ezzel egyetértek – vágtam rá.

– És legalább megnézem, mit bénázik Zsolti.

– Ugyanoda mész te is?

– Egy helyen lakunk, nem fogok a város másik végében konditermet keresni, csak mert éppen ő is odajár…

– Értem. Jó szórakozást – intettem. Kinga lesajnálóan nézett rám, aztán sóhajtott egyet.

– Eljössz velem?

– Kösz, nem.

– Te tudod. Akkor gubbassz a szobádban, miközben mindenki elvan valahol…

Utólag egyébként már bánom, hogy nem tartottam vele, mert a távozása után elkezdtem szenvedni. Tébláboltam a házban, drukkoltam anyunak, hogy megtalálja a műholdképen azt az anticiklont, amit annyira keresett, aztán gitároztam kicsit, végül felmentem a netre. Sehol senki, csak sok szürke nevet láttam az msn-en és pár kósza posztolást a Facebookon. Elkezdtem nézni egy Odaát-részt, de egyedül féltem, úgyhogy végül olvastam és zenét hallgattam. Ennyi. Szerencsére apu vacsora közben vette a „szörnyen unatkozom, meghalok unalmamban, jaj, de unom magam” sóhajaimat, és némi pótvacsorával felszerelkezve, megnéztük az Avatart DVD-n, közben pedig arról beszélgettünk, hogy vajon mik lehetnek ezek a magas, kék izék. Végül rájöttünk, hogy naviik.

Tesióra: 5/2 – elfáradtam, teremkört futottunk. L

Virág: 5/4 – este üzent, hogy vettek botot. Ez jó hír.

Gondolom.

Cortez: 5/1 – néha, ha van pár szabad percem (ma volt, jó sok), akkor fáj. Nagyon.

Fogmosás után: 5/1 – veszélyes, este, a lámpafénynél, a tükörben mindig felfedezek néhány kifejezetten zavaró mitesszert, ami miatt nemcsak sokat időzök a tükör előtt, de szétgyilkolom az arcomat is. L

Magical Mistery Tour. 5/5* – úúgy szeretem ezt a Beatlesalbumot!

Avatar: 5/3 – hát, megnéztem, de annyira nem ájultam el tőle.

Apu viszont most el akar költözni a Pandorára. Érdekes elképzelés.

Virág és Ricsi: 5/5* – gratu nekik, remekül viselték a mai napot. Mindenki árgus szemekkel figyelte őket, aztán, amikor Ricsi ebédszünetben megfogta Virág kezét, és úgy jöttek ki az udvarra, mindenki susogni kezdett. Viszont olyan nagyon arik voltak! ☺

Március 1., hétfı”

A hétvége jól telt, szombaton egész nap Arnolddal voltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, kivett vagy öt könyvet, de a lényeg, hogy tök jól töltöttük az időt, és miután egész nap böngésztünk a könyvek között, elmentünk sütit enni egy cukrászdába. ☺ Vasárnap tanultam, aztán próbáltam gitározni, de azon kívül, hogy majdnem behangoltam, csak odáig jutottam, hogy szörnyen tisztelek mindenkit, aki hangszeren tud játszani.

Jó, nem vagyok egy Slash. Semmilyen tekintetben. Illetve de, egy kicsit. Mivel anyu tegnap este befonta a hajam, és úgy aludtam, ma reggel mégis találtam hasonlóságot a gitáros és énköztem.

Hurrá.

Reggel Virág a kapunkban ácsorgott, és azonnal élménybeszámolót tartott, miszerint a hétvégéje tökre jó volt, mert Ricsivel volt, meg az apukájával és Krisztával, és minden olyan nagyon szuper. Virág totál szerelmes, ő még a nyirkos, undorító, szürke időjárást is szépnek látja most, úgyhogy mosolyogva hallgattam.

Amikor a suli elé értünk, Cortez épp előhúzta a zsebében rezgő telefonját, és félresétálva felvette.

A többiek, mintha csak arra vártak volna, hogy ne legyen ott, azonnal témázni kezdtek.

– Oké, akkor szerdán semmiről nem beszélünk, nehogy rájöjjön – kezdte Dave.

– Jó, de akkor boldog szülinapot se kívánunk neki, csak pénteken? – értetlenkedett Virág.

– Neeem, az feltűnő. Szerdán csak szimplán boldog szülinapot kívánunk, de ennyi. A péntekről egy szót se! – magyarázta Dave.

Mindenki bólintott, meg egyetértett, csak én álltam úgy, mint aki semmiről sem tud. Mert csak én voltam, aki semmiről sem tudott.

– Miről van szó? – kérdeztem kicsit megbántva.

– Cortez meglepetésbulijáról – vágta rá Ricsi, aztán összenéztek. – Kaptál üzit róla, nem?

– Nem – mondtam totál megsemmisülve.

– De izé. Én is kaptam – motyogta Virág.

– Elfelejtettél írni nekem? – néztem Dave-re, mert úgy hittem, a meghívás biztosan az ő feladata.

– Nem, Viki szervezi az egészet, ő írt körüzenetet… – magyarázta, nekem pedig hirtelen teljesen világos lett minden.

Viki hívja meg Cortez tizenhetedik szülinapjára a vendégeket.

Azt, akit akar. Engem meg nem. Klassz.

– Jó, mindegy, akkor most szólunk, hogy péntek délután Zsoltiéknál találkozunk… – avatott be Ricsi a részletekbe, én meg gyorsan megráztam a fejem.

– Á, hagyd. A péntek amúgy sem jó – füllentettem, és elindultam befelé.

Virág utánam futott, a lépcső tetején ért be, és nagyon szomorúan ingatta a fejét.

– Bocs, nem tudtam, hogy nem hívott meg. Azt hittem, neked is írt.

– Nem számít – vontam meg a vállam, és igyekeztem közömbösnek látszani, pedig kicsit könnyezett a szemem. Csak a szél. Vagyis hát, kit akarok becsapni? Szél az aulában? A fenébe. L

– Figyi, én tuti, hogy nem megyek el nélküled – rázta a fejét Virág. Patthelyzet. Engem nem hívtak, de a barátja legjobb haverjának a szülinapja. Most mondjam, hogy ne menjen?

– El kell menned, hiszen Ricsi ott lesz – mondtam.

– Nem baj, majd elmeséli. Inkább izé, átmegyek és DVDzünk!

– jutott eszébe, és tényleg nagyon azon volt, hogy elhiggyem, nem számít neki, hogy nem megy el. De ezt nem kérhettem tőle. És nemcsak azért, mert nem lett volna fair Cortezékkel szemben, ha Virág miattam kihagyja a meglepetésbulit, hanem főleg azért, mert nem akartam, hogy Virág rosszakarói örüljenek. Ha Ricsi nélküle menne el, akkor azok, akik a Facebookon szapulják Virágot (vannak egypáran), elégedetten röhögnének a markukba. A suliban így is megy a susmus, összevissza tippelgetnek, hogy Ricsi mikor dobja ki a „fura lányt”… Nem, Virágnak ott kell lennie a buliban.

– Szerintem menj el, és majd máskor DVD-zünk – biztattam, és még egy mosolyt is erőltettem az arcomra, aztán a következő pillanatban Kinga odadobta a márciusi suliújságot.

– Tessék, benne van az utolsó cikked. Harmatgyenge lett, de mindegy, úgysem írod tovább – közölte. Szó nélkül fellapoztam az ajánlóimat, és mint minden hónapban, Virággal most is az utolsó betűig átolvastuk az oldalam. Szomorúan sóhajtva csuktam össze: ez volt tehát az utolsó cikkem.

– Most meg mitől savanyodtál úgy be? Jó, nem azt mondom, hogy olvashatatlan, mert nem haltam bele. De majdnem – vigasztalt Kinga a maga módján.

– Nem, nem érdekel – legyintettem.

– Akkor meg mi bajod van? Már megint olyan képet vágsz, mintha áramütés ért volna.

– Téged meghívtak péntekre? – váltottam témát.

– Cortez meglepetésbulijára? Persze. Mindenkit hívtak, aki számít.

Virággal mindketten a földet bámultuk. Nagyon érdekes volt a bakancsunk orra. Tényleg. Kinga természetesen rájött, hogy túlságosan mélyen hallgatunk, úgyhogy felnevetett. A tömény jóindulat. No comment.

– Nem hívtak meg titeket? Ó, de kár. Majd megírom, milyen volt.

– Csak engem nem hívtak – szóltam közbe.

– Vagy úgy. Hát – húzott egy erőteljeset a copfján, aminek a látványától még az én hajhagymáim is felkiáltottak, aztán folytatta –, ez van, Viktória nem hülye. Jó, nem is okos, és felettébb primitív a viselkedése, de azt hiszem, van, ami az ő szemét is kiszúrta.

– Mi lenne az? – kérdeztem.

– Te. Úgyhogy biztos, hogy nem is leszel meghívva a bulira.

Menj múzeumba Neményivel vagy játssz betűvetőt a Jójátékon Jacques-kal – gúnyolódott, mintha csak ez lehetne a programom.

Jó, tényleg, de és akkor mi van? L – Úgy tűnik, erről most lemaradsz – tárta szét a karját kárörvendően. – Mellesleg roppant mód utálhat, ha engem meghívott, téged pedig nem. Hiszen én sem vagyok jóban vele. Sőt, ha jobban belegondolok, ki nem állhatjuk egymást.

A Kinga vs. Viki harc még a múlt félévben kezdődött, amikor a díjugrató versenyen Kinga leesett a lováról, Viki pedig kiröhögte. Ez tiszta sor. Csak tudnám, a Reni vs. Viki mikor kezdődött.

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvarra mentünk, és miközben a sulirádióból SP Ne add fel című dala üvöltött, mi az árkádok alatt álló, hangosan röhögő társaságot figyeltük. Zsolti éppen a kliptáncát mutatta be a többieknek, akik borzasztóan jól szórakoztak (Dave természetesen vette is a telefonjával). Mi,

Virággal sem bírtuk ki mosolygás nélkül.

– Ez tényleg roppant szellemes – vetett egy pillantást Arnold is a „produkcióra”, aztán tovább olvasott.

Karcsi jött oda hozzánk, megállt mellettünk, és szótlanul meredt maga elé. Amikor megkérdeztük, hogy minden rendben van-e vele, azt mondta, hogy csak a szokásos. Egy végzős fiú becsukta a szekrénybe, ezért elkésett Monsieur Durand órájáról.

Szegény. L

Éppen beszélgettünk, amikor Ricsi az árkádok alól egyszer csak odajött hozzánk, illetve Virághoz.

– Mi a pálya? – kérdezte kurtán, és lazán átölelte Virág vállát.

Oké, az egész udvar minket nézett.

– Éppen egy cikkről beszélünk, amit az IPM-ben olvastam.

Sejtregenerálódás – közölte Arnold. Ricsi összevonta a szemöldökét (amikor Máday nem látja, leszedi a ragtapaszt, úgyhogy láthatóvá vált a piercingje).

– Aha. Ez annyira érdekes, majdnem itt maradok – röhögött lazán. – De inkább visszamegyek, mert ott a Family Guy-ról van szó – tette hozzá szórakozottan, aztán nyomott egy gyors puszit Virág fejére, és visszament.

Arnold a fejét csóválva nézett utána, Virág pedig vigyorogva beleharapott a kókuszkockájába. Én csak csendben meredtem magam elé, Karcsi pedig nem értett semmit. Hát, kábé így telt az ebédszünet. Illetve volt egy húzós helyzet. Pont csengetés előtt, amikor még mindig az udvaron fagyoskodtunk, Dorián kijött az ajtón, és miután körbenézett, elindult. Határozottan felénk tartott, de miután Cortez felemelte a kezét és körkörös mozdulatokkal mutatta, hogy forduljon vissza, Dorián szó nélkül visszament az épületbe. Ez azért elég menő. Mármint, hogy Cortez csak mutat valamit, és a tekintélyének köszönhetően egy pillanat alatt érvényesül az akarata. Wooow.

Hazaérve azonnal bekapcsoltam a gépem, és csekkoltam a netet. Bár tudtam, hogy Viki nem fog írni nekem, valahol titkon reménykedtem, hogy mégis. De természetesen nem értesített arról, hogy Corteznek meglepetésbulit szervez, én pedig beláttam, ha eddig nem hívott meg, most már nem is fog. Ami azért eléggé aljas húzás, mivel nincs különösebb oka fújni rám. Illetve olyan oka nincs, amiről tudna. És ha azt vesszük, hogy a szilveszteri csókot betudtuk egy „balesetnek”, akkor most arról van szó, hogy Viki kiutál a társaságukból. Ami nagyon-nagyon dühítő. Hiszen ők az én osztálytársaim. Az én barátaim is. Cortez is! Ááá, mindegy.

Egy ideig csak meredtem magam elé, aztán Virággal webkameráztam. Jó érzéssel töltött el, hogy Virág válogatott szidalmakat szór Vikire, azon természetes elv alapján, miszerint a „barátnőm szerelmének a barátnőjét mindenképp utálnunk kell”. ☺

Cortez meglepi bulija: 5/2 – hah. Simán nem megyek el.

Angol: 5/3 – feleltem, hármast kaptam. Javítanom kéne. L

Justine: 5/4 – írt mailt, gondja van a barátjával. Hát, tanácsot nem tudtam adni, de írtam, hogy átérzem, és hogy nálam sem túl rózsás a helyzet. L

Kvízpart: 5/5* – Arnold benne van a ranglistában! Méghozzá az első öt helyezett közt! Hűűűű!

Olvasókör: 5/5* – mindenki a kedvenc indiános könyvéről beszélt. Arnold a Vadölıt, én pedig a Bırharisnyát mondtam, úgyhogy ezzel elvoltunk.

A kedvem: 5/1 – ááá, elegem van.

Március 2., kedd

Reggelre eltűnt a mérleg! Mármint persze nem lopta el senki, de nem volt a fürdőszobában, úgyhogy megkérdeztem anyut, miért nincs a helyén.

– Apáddal úgy döntöttünk, hogy nem kell.

– De hát – csodálkoztam – nekem kell.

– Nem, pont neked nem kell – rázta meg a fejét szigorúan. Jó, csak mert nem vacsoráztam rendesen, anyu máris mindenféle kóros dolgot állapított meg nálam. Nagyszerű.

– De azzal szoktam szórakozni, amíg beszívódik a testápoló – ismertem be. Oké, ez így hülyén hangzik, de a fürdőszobában, ha van pár felesleges percem, akkor vagy az arcomat gyilkolászom, vagy megmérem magam. Miért, más mit csinál? ☺

– Mostantól majd mással foglalod el magad.

– Hát jó – vontam meg a vállam. Szerintem anyu hevesebb reakciót várt tőlem, de miután látta, hogy nem különösebben érdekel a dolog, szemmel láthatóan megkönnyebbült. Az állítólagos anorexiám ezek szerint tegnap este jött, ma reggel ment. Gyors lefolyású dolog volt. ☺

Virág egy kétoldalt fülre lógó, felül pomponos sapkában ácsorgott a kapunkban, aztán amikor meglátott, azonnal ujjongani kezdett.

– Kéépzeld, nyertem!

– Mi? Mit? Hol? – csodálkoztam.

– A kólás kupakokkal! Megnyertem a napi ajándékot! – ugrabugrált örömében.

– Hű, gratulálok! – mosolyodtam el. Miért van az, hogy Virágot minden érdekli, komolyan minden, csak a suli nem? ☺

– Mit nyertél?

– Egy PC játékot. Valami focis.

– Az klassz. És mit csinálsz vele?

– Odaadom annak, aki szereti – vonta meg a vállát. – De akkor is nyertem! – ugrált tovább, és azt hiszem, sokkal jobban örült a ténynek, hogy nyert, mint magának az ajándéknak.

– Ez tényleg szuper – szálltam be a kocsiba, Virág pedig bemászott a hátsó ülésre.

– Figyi – csúszott középre, aztán előrehajolt, így szinte apu és köztem ült. – Kaptál üzit?

– Nem, és nem is fogok – feleltem kimért hangon.

– De mi hívunk, és akkor jöhetsz. Most a meghívó az nem úgy van, hogy lesz jegyszedő vagy ilyesmi – próbálkozott Virág.

– Tudom. Viszont nem akarja, hogy ott legyek. Ezt tiszteletben kell tartanom.

– De ez AKÁ szülinapja, ott kell lenned! – váltott át Virág a titkos nyelvünkre. Na, nem mintha apu nem tudná, hogy az AKÁ az Cortez, de mégis. Felnőttek előtt nem beszélünk nyíltan. Ez szabály.

– Hát, nem leszek – vontam meg a vállam.

Kiszálltunk a kocsiból, és odasétáltunk a fiúkhoz. Virág nyomban Ricsi nyakába ugrott, hogy elújságolja a nagy hírt, miszerint nyert.

– Emó, minek neked Fifa játék? – röhögött Ricsi.

– Nem kell, de megnyertem. Tök szuper! – lelkesedett tovább Virág, én meg összenéztem Ricsivel, aki értetlenül meredt rám.

Egyébként szerintem tök jó, hogy mióta járnak, Ricsi nem változott meg vele szemben. Mármint nem hívja máshogy, ugyanúgy „emózik”, meg kiröhögi Virágot, ha butaságot mond.

Viszont ettől függetlenül minden pillanatban figyel rá, és amikor csak lehet, fogja a kezét. Komolyan, jó rájuk nézni. Cortezre már kevésbé. Ugyanis néha késztetésem van, hogy kiverjem a kezéből a telefonját, amit megállás nélkül nyomkod. Hű, ha ezt bevallanám anyunak, tuti valami dühterápiára küldene. De most komolyan. Annyira bosszantó. Annyira szeretném nem szeretni!

Csak hát. Tetszik a haja. Meg szerintem elég „kúl” ruhái vannak.

És én is odavagyok a stílusáért. Na jó, szeretem. Úgyse tudok mit tenni, legalább magamat ne akarjam becsapni. Éppen ezen tűnődtem, amikor Kinga megállt mellettünk, és egyenesen Virágra üvöltött.

– Komolyan, mégis mit képzelsz magadról?

Oké, legalább tíz másodperces hatásszünet következett, mindenki értetlenül pislogott. Korán volt még gondolkozni.

– Mi? – kérdezte végül Virág.

– Tudod nagyon jól! – tette csípőre a kezét Kinga.

Virág olyan arcot vágott, mint aki tényleg nem tud semmiről, és gyanítottam, hogy komoly a baj. Kinga hajlamos megőrülni, de most aztán igazán ki volt akadva.

– Mi történt? – érdeklődtem.

– Kérdezd meg tőle! Nekem senki nem írhat ilyet! Senki! – üvöltötte.

– Hóó – csitította Zsolti (ahogyan a lovakat szokták), aztán Kinga tovább kiabált, mire mindenki egyszerre kezdett beszélni.

Én a fejemet kapkodtam, és csak néhány szót értettem. Mint pl. iWiW, körüzenet, képek…

– Nem is voltam az iWiWen, nem tudom, miről beszélsz! – sírta el magát Virág. Azt hiszem, nehezen viselte, hogy korán reggel leüvöltötték a fejét. Nem csodálom.

– Állítsd már le magad! – szólt rá Ricsi idegesen Kingára, aztán fél karral átölelte a sírdogáló Virágot, aki befordult a válla felé, és tovább szipogott.

– Kinga, hidd el, fogalmunk sincs, miről beszélsz! – szóltam rá egyre dühösebben.

– A drágalátos Virág olyan hangnemben írt az iWiWen, hogy az több mint felháborító! – kezdte.

– Most mondta, hogy nem írt – szólt bele Cortez, Virágot védve.

– Igen? Akkor mégis ki írt Bencze Virág néven? Ki írta, hogy…. – a részleteket nem írom le, de tény, hogy én is kiakadtam volna, ha ilyen üzenetet kapok. Viszont elképzelhetetlen, hogy Virág egyáltalán ismeri ezeket a káromkodásokat.

– Mi van? – rázta a fejét Dave.

– Mondom! – bólogatott Kinga, és még mindig furán kidagadt egy ér a homlokán. Kissé ideges volt. De akkor már mindannyian.

– Én nem – rázkódott Virág válla.

– Jó, az lesz a legjobb, ha megnézzük – vette ki a laptoptáskájából a gépet Dave, és felnyitotta. Nem tartozik hozzá a sztorihoz, de amúgy ki mivel jár suliba? Mert tankönyvekkel egyre kevesebben.

Körbeálltuk Dave-et, aki fél kézzel tartotta a notebookot, másik kezével pedig pötyögött a billentyűzeten.

– Tessék, lépj be – ajánlotta fel Kingának.

A következő pillanatban minden világos lett, azonban ez egy cseppet sem volt megnyugtató tény. Természetesen nem Virág írta az üzenetet. Egy másik Bencze Virág, viszont minden adat és még a kép is Virágé volt.

– Mi a…? – ráncolta a szemöldökét Zsolti.

– Valaki csinált egy álprofilt Virágnak – felelte Cortez.

– Miért van kettő belőlem? – pislogott Virág a szemét törölgetve.

– Ki csinálta? – nézte át az adatlapot Ricsi, én pedig lesütöttem a szemem.

Azt hiszem, mindenkinek egyszerre ugrott be a válasz. Ki az, aki most annyira utálja Virágot, hogy képes álprofilt készíteni a nevében? Ki nem fér oda hozzá, hogy váltson vele pár szót? Ki az, akinek a legjobban szúrhatja a szemét, hogy Virág és Ricsi járnak? Dorián.

– Ez egy pszichopata – suttogta Dave.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Ricsi, és idegesen tekergette az egyik raszta tincsét.

– Szólnunk kell egy felnőttnek – közölte Kinga határozottan.

– Szerintem is – bólintottam.

– Az a helyzet – nyomkodta Dave a gépét –, hogy én is kaptam üzenetet az ál-Virágtól. Gondolom, mindenki – szólt halkan.

Virág újra elsírta magát, amitől a fiúk még idegesebbek lettek.

Teljesen tehetetlenek voltunk. Ott volt a neten, Virág képével egy profil, és ki tudja, hány szétküldött üzenettel. Te jó ég!

– Ott jön – biccentett Zsolti, mire mindannyian megfordultunk.

Dorián lassú, unott léptekkel sétált a suli felé. Ahogy meglátott minket, mosolyogva nézett végig a társaságunkon. Ricsi egy pillanat alatt megindult, mire Kingával egyszerre ragadtuk meg a vállát és rántottuk vissza.

– Megőrültél? – sziszegte Kinga idegesen. – Kicsapnak!

– Hagyjam, hogy azt csináljon, amit akar? – kérdezte Ricsi fájdalmas arccal. Fájt neki, hogy nem intézhette el a maga módján. – Cortez? – kérdezte végül, remélve, hogy majd ő megmondja, mi a helyes.

– Tényleg kicsapnak – biccentett Cortez.

– A fenébe!

– Figyeljetek – szóltam közbe, mert Cortezék már arról beszéltek, hogy ha suli után „intézik”, egészen más a helyzet… –

Ez már kezd ijesztő lenni. Szóljunk valakinek.

A többiek egyetértettek. Mármint azzal a részével, hogy Dorián kezd mániákus pszichopatává válni. Megragadtam Virág karját, és Kingával együtt bementünk a suliba. Máday az aulában éppen egy a-s lányt szidott, amiért az kék (?) körömlakkal jelent meg.

– Rácsaptak az ujjaidra? Azonnal szedd le! – kiáltotta mérgesen. Amikor megálltunk előtte, az ig. helyettes kérdőn nézett ránk.

– Rendben van a ruhátok, menjetek órára – szólt.

– Van egy kis gondunk – kezdte Kinga.

– Nem is olyan kicsi – tettem hozzá. Máday résnyire összehúzott szemmel meredt ránk, aztán a kisírt szemű Virágra.

– Az irodámba. Most.

– Mindannyian? – kérdeztem, de Máday szigorú tekintetét látva úgy döntöttem, nem kérdezek többet. Csendben elindultunk.

Mindig igyekeztem jó diák lenni, ezért sosem láttam még az igazgatóhelyettes irodáját. Nem nagy ügy, csak egy szimpla iroda, nagy faasztallal meg sok könyvvel, de mégis, a tudat, hogy Máday irodájában ülünk, eléggé feszélyezett minket. És a közhiedelemmel ellentétben sem cella, sem kínzópad, de még időkapu sem volt az irodában. Pedig a Szent Johannások ilyesmiket állítanak.

Már rég becsengettek, de Kinga még mindig beszélt, Virág csendben szipogott, én pedig időnként bólintottam. Máday hallgatott, bár néha megremegett a feje. Kissé felbosszantották a hallottak.

– Mennyire biztos, hogy Bíró volt? – kérdezte végül.

– Szinte száz százalék, Doriánnak nem ez az első húzása… – fontoskodott Kinga, és elmesélte a Valentin-napi post-it rongálását, a hazugságokat, amiket Virágról terjeszt, és végül a legdurvábbat is, a szilvesztert.

– Értem. Nos, azonnal intézkedem – kezdte Máday, és bár szinte még sosem láttam vidámnak (nincs rá beprogramozva), most tisztán látszott rajta, hogy igazán bedühödött. – A hallottak alapján komoly dologról van szó, ez az ügy kimeríti az internetes bűnözés kategóriáját… – állapította meg, de szerintem inkább csak hangosan gondolkodott, a szavait nem nekünk címezte. Mi csak ültünk hárman, megszeppenve, és alig vártuk, hogy mehessünk végre. – Rendben, nyomás órára – nézett ránk hirtelen.

Már a kiutat és szabadságot jelentő ajtónál voltunk, amikor Máday utánunk szólt.

– Nagyon okosan tettétek, hogy azonnal hozzám fordultatok.

Ilyenkor az a legnagyobb hiba, hogy a diákok megpróbálják maguk közt elintézni a dolgot, ami további bajokhoz vezet.

– Az én ötletem volt, hogy forduljunk az igazgatóhelyettes asszonyhoz – nyalizott Kinga.

– Jól tettétek. Ne aggódj, Virág, megoldjuk – mosolyodott el Máday, és kedves gesztusnak szánta, de őszintén szólva ez a vicsorgás jobban megrémített, mint amikor mogorva arcot vág.

Tuti, hogy rosszat fogok álmodni.

A csendes folyosón szinte futottunk a terem felé, néhány csukott ajtó mögül kihallatszott egy-egy tanár hangja. Monsieur Durand csak intett, hogy foglaljunk helyet, a többiek már felvilágosították, hogy Mádaynál voltunk, úgyhogy nem írt be késést. És bár az osztályból mindenki kapott trágár üzeneteket az ál-Virágtól, senki nem szólt egy szót sem. Csak őszinte sajnálattal, gondterhelten figyelték, ahogyan Virág lehuppan a székére és fáradtan lehajtja a fejét. Olyan nagyon sajnáltam! L

Első szünetben lementünk az udvarra, és amíg Virág a forrócsokijába bámult (nem keresett semmit, legalábbis szerintem), én felvázoltam Arnoldnak, hogy mi történt.

Iszonyatosan kiakadt, azonnal felsorolt néhány jogszabályt, amit Dorián megsértett, aztán felajánlotta, hogy utánajár, milyen jogi lépéseket lehet tenni.

– Megkérdezem a szüleimet, és ha szeretnéd, biztosan adnak tanácsot – fordult Virághoz, aki bánatosan felnézett a forrócsokijából.

– Hát, izé. Köszi. De szerintem Máday elintézi. Nem akarok semmit csinálni, azt akarom, hogy hagyjon békén! – mondta Virág elgyötörten, és megint sírdogálni kezdett.

– Minden rendben lesz – simítottam meg a vállát, és annyira bosszantott a tehetetlenség, hogy legszívesebben felképeltem volna Doriánt. Aki egyébként gondtalanul ácsorgott az ajtó mellett, és nézelődött, mintha mi sem történt volna. .

Egészen addig, amíg Máday ki nem csapta az udvarra nyíló ajtót, és körbe nem nézett. A jelenet hangtalanul zajlott, mégis mindenki odafigyelt. Az igazgatóhelyettes csak rámutatott Doriánra, aztán a fejével befelé biccentett. Az emós fiú érdeklődve nézte, aztán megvonta a vállát és követte Mádayt. Na, kábé ennyi kellett, az udvaron mindenki azt kezdte találgatni, hogy mi történhetett. A következő szünetben már valamennyi diák tudta, hogy Dorián ilyen aljas és kifejezetten szenya módon áll bosszút a szakítás miatt, és a folyosón sétálva egyre többen veregették hátba Virágot meg szóltak néhány kedves szót. Azok is, akik pár napja még fúrták Ricsi miatt. Ilyen az élet, egy pillanat alatt változik. Amúgy a sulirádiósok vicces kedvükben voltak, a harmadik szünetben Doriánnak küldtek egy számot (a

Pszicho című film vérfagyasztó zenéjét), amin a diákok egész jól szórakoztak. Mármint azok, akiket nem érintett a dolog. Mi egész nap idegesek voltunk, vártuk a fejleményeket. A nap végére a következő derült ki: Dorián mindent tagadott, Máday szerint úgy tett, mint aki semmiről sem tud. Délután fél háromra Virág álregje törlődött, érdekes módon azután, hogy a tizenegyedikeseknek infójuk volt. Biztos, hogy Dorián törölte le, de ezt sem tudtuk bizonyítani. Máday ígérete szerint rajta tartja a szemét, és az ő szavaival élve: „Bíró Doriánnak még egy húzása van”. Nehéz nap volt, az biztos.

Amikor hazaértem, anyu éppen a TV Paprikát nézte, és azon tűnődött, hogy neki miért nem úgy sikerült a felfújt, mint ahogyan a tévében látta.

– Mi volt a suliban? – kérdezte, fél szemét még mindig a tévé képernyőjén tartva.

– Hát – néztem magam elé, aztán egy szuszra elmeséltem mindent. Természetesen a mondandóm végén anyut már egyáltalán nem érdekelte a tévé, olyannyira, hogy ki is nyomta.

– Ez borzalom! Tudod, hány tinédzser esik áldozatául az internetes bűnözésnek? Szegény Virág! Ez szörnyű. Felhívom az anyukáját!

A szülők hosszasan telefonáltak egymással (tipikus „gondban van a gyerek, fogjunk össze” beszélgetés volt), és mikor anyu letette, azonnal ellenőrizni akarta, hogy rólam nincs-e valahol egy esetleges álprofil. Úgyhogy amíg én a leckémet írtam, anyu az alternatív énemet kutatta a neten. Nem találta. ☺

Dorián: 5/1* – aljas és mocskos, és utálom! De tényleg.

Virág: 5/5 – jól viselte. Mondjuk, végigsírdogálta a napot, de én sem tudtam volna mit tenni a helyében.

Facebook és iWiW: 5/5* – juj. Azt a kommentáradatot, amit Dorián kapott. Hát, nem volt köztük sok kedves.

Andris és Robi: 5/5 – ők például úgy döntöttek, hogy a kopizós technikával kergetik Doriánt az őrületbe, szerintem egész délután a „kontrollcékontrollvét” nyomkodták, mert egy idő után Dorián profilján csak a két kocka üzenetei voltak, de ömlesztve.

Arnold: 5/5* – este tizenegykor még írt egy sms-t, hogy megtalálta a törvényt, ami alapján Dorián igenis bűncselekményt követett el Virág adatainak felhasználásával! Nem semmi, komolyan gondolta a dolgot.

Cortez: 5/? – három perce és tizenhét másodperce betöltötte a tizenhetet. Titokban még ébren vagyok, és egy pillanatig úgy volt, hogy írok neki egy sms-t, de… de nem. Kitöröltem, és végül nem küldtem el. Mert ezer százalék, hogy valaki küldött neki éjfélkor. A barátnője. Aki nem én vagyok. Nos, akkor sírjuk álomba magunkat. Hajrá.

Március 3., szerda

Cortez szülinapja. Ha valaki esetleg nem tudná. Mondjuk, kicsit hiányoltam, hogy nem volt kisrepülő az égen, amelyik belehasítja a felhőkbe, vagy ilyesmi. Oké, ez cinizmus volt.

Mostanában gyakorlom, remélem, egyszer fogok tudni valami csípős, de vicces megjegyzést tenni, amin majd sokan nevetünk.

Te jó ég, kezdek magam előtt is szánalmassá válni!

Nem szoktam, de reggel megnéztem a netet. Cortez üzenőfalára ki lehetett volna tenni a megtelt táblát, ahogy visszanéztem, reggel hattól írogattak, de mindenki! Edina lekésett, ő csak hétkor küldte el, de azért nem hagyta volna ki. İ akkor is próbálkozni fog, amikor Viki és Cortez esküvőjén koszorúslány lesz. Hát, én pedig nem. Nem írtam, nem üzentem, nem álltam be a sorba éljenezni. Gondoltam, megteszi egy sima „amúgy boldog szülinapot” odaszólás, mintha csak épp eszembe jutott volna, de egyáltalán nem tartom számon. Persze ez nem igaz, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Szóval így terveztem, hogy akkor majd a suli előtt felköszöntöm két szóval. Jó terv volt.

Csak hát meghiúsult. Mert a lépcső előtt álló társaság bővült egy fővel. Cortez oldalán Viki villogott, amolyan elégedett, „őőő a pasim” vigyorral, és totál lesajnálóan nézte az érkező, kevésbé menő diákokat.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban, és hogy Vikinek ne legyen üldözési mániája, rá sem néztem Cortezre.

– Úúú – túrta fel Virág a táskáját –, el ne felejtsem odaadni – rángatott ki egy rajzlapot, ami kissé összegyűrődött, aztán Cortez kezébe nyomta.

– Kösz – mosolyodott el Cortez, és megnézte, mit kapott.

Virág zavartan mosolygott, és miközben a többiek a rajzát bűvölték, ő a napraforgós (?) csatját csattintgatta.

– Emó, ez tök menő – biccentett Dave elismerően, és már fotózta is, hogy feltegye a Twitterre. Nem tudom, mi történne, ha Dave-től elkoboznák a mobilját. Annyira addikt, hogy körülbelül ötpercenként osztja meg a nagyvilággal, hogy mi történik vele.

Mindehhez hozzátartozik, hogy összesen ötvenen követik.

Szegények, azoknak azonban van mit olvasgatniuk. ☺

– Én meg színeztem neked, de otthon felejtettem – szólt Viki Corteznek elég ünneprontó módon, és a „hatalmas” poénján jót röhögött. Virág megbántva meredt rá.

– Tök sokáig csináltam! Emiatt csak öt órát aludtam! – felelte nagyon megbántva. A fiúk „nyugi, tök jó lett” meg „tudod, hogy bírjuk a rajzaidat” beszólásokkal vigasztalták, Viki azonban csak állt és vigyorogva rágózott.

– Menjünk be – suttogtam Virágnak, aki némán bólintott.

– Jó ötlet – kötött belém Viki. A szemébe néztem, és próbáltam kiolvasni, hogy mégis mi a baja, de a fagyos, kék tekintettel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy inkább elkaptam a fejem, és magammal húzva Virágot felmentem a lépcsőn.

Annyira, de annyira nem bírom Vikit! És nemcsak azért, mert Cortez barátnője. Hanem mert ő tipikusan az a lány, aki attól jó fej, hogy másokat szívat. İ az, akinek soha nincs egy vicces beszólása sem, csak és kizárólag mások kárára. L Úgyhogy ő a vagány punk lány, a menők legmenőbbike, a hosszú, festett szőke hajával, az orrában csillogó kis kővel, a lepattogzott fekete körömlakkjával (!), a hülye trombitájával és a barátjával,

Cortezzel. Nagyszerű.

A suliban egyébként „éljen Cortez” hangulat uralkodott, már első óra előtt is sokan benéztek a terembe, hogy biztosítsák jókívánságaikról, de biosz után (Baranyai Andrist feleltette) már szinte minden csak Cortezről szólt. A sulirádió minden dalt neki küldött, kizárólag az ő szülinapjára, az udvaron az árkádok alatt álló társasághoz folyamatosan csatlakoztak, meg oda-oda settenkedtek, de még a tanárok sem feleltették, merthogy köztudottan szülinapja van. Arnolddal, Virággal és Karcsival az udvaron ácsorogtunk, és némán figyeltük az őrületet, miközben a stúdiósok éppen a Metro Station Seventeen forever című dalát adták. Mi mindannyian agyaltunk, nagyon más dolgokon. Virág Ricsivel sms-ezett (aki ott állt tőlünk öt méterre, de mindegy), meg néha körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, Dorián nincs a közelben. Arnold olvasott (Aldous Huxley Szép új világ),

Karcsi pedig megszeppenve nézelődött. Neki még új ez a szülinapi őrület. Hát persze. Nem volt itt tavaly. Amúgy borzasztóan bántott, hogy nem tudtam annyit mondani neki, hogy boldog szülinapot, vagy ilyesmi, mert konkrétan sorbanállás volt hozzá. Kellett nekem belezúgnom a suli (ha nem a világ) legmenőbb fiújába. Mindegy.

Hazaérve megcsináltam a leckéimet meg bepakoltam a táskámba, aztán lementem, hogy segítsek a vacsora elkészítésében. Apu éppen akkor ért haza, és mire észbe kaptam, már parázs vita alakult ki arról, hogy anyu megkérte, hozzon valamit, apu meg elfelejtette. Oké, összesen ennyiről volt szó, de a felnőttek totál furák, képesek voltak ezen összekapni. Mármint az alapszituáció az volt, hogy nincs elem. Anyunak meg nagyon kellett valamihez.

Ültem az étkezőasztalnál és hallgattam a „mindig mindent elfelejtesz”, „nem igaz, hogy ennyit nem lehet kérni tőled” és hasonló túlzásokat. Tényleg, a felnőttek olyan gyerekesek.

Mindig az én problémáimat mosolyogják meg, miközben nekem tényleg komoly gondjaim vannak (például ma, Cortezzel kapcsolatban, vagy éppen, hogy Viki utál és nem hívott meg… stb.), ők pedig komolyan csinálják a fesztivált akár egy csomag elem miatt is! És akkor vegyem őket komolyan. Na, mindegy.

Ültem, hallgattam, ahogyan egyre értelmetlenebb és oda nem illőbb dolgokat hoznak fel, csak hogy komolyabbnak tűnjön a vita, és rájöttem, felnőttnek lenni annyit jelent, hogy visszamenőleg akár hat évre is egymás fejéhez vághatunk dolgokat. Persze próbáltam közbeszólni, hogy most ez tényleg nem olyan nagy probléma, de még csak levegőt vettem, amikor mindketten afféle „ne szólj bele, gyerek vagy” tekintettel egy pillanat alatt belém fojtották a szót. Úgyhogy hallgattam. Ehhez képest két perc múlva anyu már engem is belekevert a dologba, amikor apu fejéhez vágta, hogy „Reniről is mindig megfeledkezel”. Kénytelen voltam apu pártját fogni, merthogy egy ilyen esetről tudtam, az is hatodikban történt, és nem megfeledkezett rólam, csak később jött értem a suliba. Nem nagy ügy, addig kiolvastam a Harry Potter első részének a végét.

(Azóta tudom: mindig kell, hogy legyen nálunk könyv). Oké, anyu fesztiválozott, apu értetlenkedett meg vitázott, én meg úgy döntöttem, elegem van az egészből. Tulajdonképpen észrevétlenül mentem fel a szobámba, és miközben leültem olvasni, azon tűnődtem, hogy ha felnőttként majd elemeken fogok vitázni, akkor inkább maradnék gyerek. Még pótvacsorázni sem mentem le, nehogy összefussak apuval, és megpróbáljon a saját „oldalára” állítani. Merthogy a szülők hajlamosak erre.

Úgyhogy étlen-szomjan (na jó, nem, de jól hangzik) olvastam a szobámban, aztán igaz, hogy már majdnem kilenc óra volt, de bekapcsoltam a gépem. Az msn fullon volt, szinte mindenki be volt jelentkezve, de a legtöbb név mellett (BL-t néz, Bajnokok Ligája, focit bámul…) kiírás szerepelt, úgyhogy csak megkerestem Cortez nevét, és bár szürke volt (offline), azért ráírtam, hogy boldog szülinapot. Nem akartam olyannak tűnni, mint aki direkt nem köszönti fel. Azt úgyse venné be, hogy nem tudtam róla. Cortez szülinapja szinte piros betűs ünnep. Oké, talán kicsit neheztelek rá a barátnője miatt. Kicsit.

Már éppen bezártam volna az msn-t, amikor az előbb bezárt ablak felugrott. Felvont szemöldökkel néztem, hogy Cortez rejtve írt. Másolom.

Cortez üzenete: Thx.

Reni üzenete: Rejtve vagy!

Cortez üzenete: Ja.

Reni üzenete: Miért?

Cortez üzenete: Mert sokan írtak rám, és ha bejelentkeznék, akkor… érted.

Igen, hogyne érteném, mivel én is szörnyen népszerű vagyok.

Mégis honnan kéne tudnom, milyen az, ha szinte zaklatják az embert, annyira szeretnének barátkozni??? Azért visszaírtam.

Reni üzenete: Igen, el tudom képzelni.

Cortez üzenete: ☺

Reni üzenete: Oké, hát akkor még egyszer boldog szülinapot.

Cortez üzenete: Még egyszer köszi.

Reni üzenete: Szia.

Cortez üzenete: Te, figy.

Reni üzenete: Igen?

Cortez üzenete: Minden oké Veled? Mostanában alig beszéltünk.

Hirtelen a torkomba ugrott a szívem. Hát érdekli! Érdekli, hogy mi van velem. Érdekli, hogy miért kerülöm. Hűűű. Jaj, vissza kellett írnom.

Reni üzenete: Persze, csak sok a tanulnivaló, meg minden…

Cortez üzenete: Meg minden…

Reni üzenete: Igen.

Cortez üzenete: Meddig maradsz?

Reni üzenete: Hát, igazából csak beugrottam két szóra, de még maradhatok.

Hirtelen hálát adtam a szüleimnek, amiért elemeken veszekszenek, totál megfeledkezve rólam és a hétköznapi netkorlátozásomról. ☺

Reni üzenete: Te meddig maradsz?

Cortez üzenete: Még sokáig.

Reni üzenete: A szüleidet várod?

Cortez üzenete: Ja, meg pár barátomat.

A Facebookon láttam, hogy a Szent Johannások már mennek aludni, de Cortez üzenőfalán nem csitult a kommentláz, mert az amerikai ismerősei most kezdenek feljelentkezni.

Reni üzenete: Klassz.

Pár pillanatig féltem, hogy nem tudunk mit írni egymásnak, és akkor ki kell lépnem, mielőtt ciki lenne a dolog, de láttam, hogy Cortez éppen ír, aztán kaptam egy linket. Megnyitottam, és csodálkozva néztem a nyelviskola oldalát.

Reni üzenete: Ez mi?

Cortez üzenete: Ismered ezt a sulit?

Reni üzenete: Igen, persze.

Cortez üzenete: Szerinted jó?

Reni üzenete: Hát, az egyik legnagyobb nyelviskola, Arnold náluk csinálta a felsőfokút… İ azt mondta, jó.

Cortez üzenete: Ok. Kösz.

Reni üzenete: Miért keresel nyelvsulit?

Gondoltam, talán a spanyolt tanulja tovább, merthogy angolból és franciából rendkívül jól beszél. Elég menő. Na, mindegy. A válasza kissé meglepett.

Cortez üzenete: Portugál.

Reni üzenete: Portugálul fogsz tanulni???

Cortez üzenete: Ja.

Istenem, lehetne csak egy kicsit nem menő? Miért? Miért van az, hogy minden húzásáért odavagyok? No comment.

Reni üzenete: Az szuper. Nehéz nyelv? Szerintem egy szót sem ismerek. ☺

Cortez üzenete: Még én sem.

Reni üzenete: De hogyhogy portugálul akarsz tanulni?

Cortez üzenete: A nyár miatt.

Reni üzenete: Miért, mi lesz nyáron?

Cortez üzenete: 1 hónap Brazília. És jó lenne, ha értenék valamit…

Reni üzenete: Brazíliába mész? Hű. Hogyhogy?

Cortez üzenete: Egy régi barátom meghívott.

Hát persze. Cortez nagyon sokáig Amerikában élt (diplomata szülők), úgyhogy rengeteg régi barátja meg ismerőse van mindenfelől. Ezek szerint a nyáron Brazíliába megy. És azért beiratkozik egy nyelvtanfolyamra, hogy megértesse magát.

Miközben tud három nyelven! Wow. Elképesztő.

Reni üzenete: Az tök jó. És a többiek mit szóltak?

Cortez üzenete: Milyen többiek?

Reni üzenete: Hát, ha nem leszel itthon nyáron, akkor próbák sincsenek, meg ilyesmi…

Cortez üzenete: Ja, Ricsinek mondtam, a többiek még nem tudják. De szerintem oké lesz, amúgy is mindig elhúzok a nyárra.

Vettem egy mély lélegzetet, és írtam.

Reni üzenete: Na és Viki?

Cortez üzenete: Mi van vele?

Reni üzenete: İ mit szólt hozzá?

Cortez üzenete: Még nem mondtam neki.

Reni üzenete: Értem.

Hatásszünet.

Reni üzenete: Szerintem iratkozz be, júniusig le is megy a kezdő kurzus.

Cortez üzenete: Aha. Figy. Lépnem kell, mert hívnak skypeon.

Reni üzenete: Oké. Akkor jó beszélgetést.

Cortez üzenete: ☺

Reni üzenete: És boldog szülinapot.

Cortez üzenete: Már mondtad.

Reni üzenete: Tudom.

Cortez szülinapja: 5/4 – erre a népőrületre az „emtíví” is felfigyelhetett volna. ☺

Arnold: 5/5 – kitette Dorián szekrényére a kinyomtatott jogszabályt az internetes bűnözésről.

Anyuék: 5/? – most komolyan, tuti fáradtak meg minden, de elemen veszekedni??? L

Cortez nyara: 5/1* – Még így is fájdalmas, hogy naponta látom, de azt hiszem, jobban fog fájni, ha majd nem.

Ketten Párizs ellen: 5/5* – kiolvastam. Nagyon tetszett! És Pááárizs!!! Eiffel-torony, Diadalív, Louvre, Szajna… szeretnééém látni!

Álmos vagyok: 5/2 – leragad a szemem.

Március 5., péntek

Hosszú, fárasztó nap. Hol kezdjem? Na, jó. Attól, hogy március van, még hideg van. Ezt tudomásul kellett vennem, amikor az ablakon át szépen sütött a nap, de ahogy kiléptem az ajtón, majd kifújta a szemem a hideg szél. Virág a kapuban várakozott, de vele volt Ricsi is.

– Sziasztok – köszöntem csodálkozva. İk úgy köszöntek vissza, mintha semmi szokatlan nem történne.

Aput sem zavarta különösen a potyautasunk, csak megjegyezte, hogy Ricsinek érdekes az „akármije”, ami átszúrta a szemöldökét.

Fáradt péntek reggel volt, Dave a bigyoshopról rendelt kütyüjét nézegette (valami az iPodhoz), Cortez és Viki beszélgettek (Viki újabban fontos része a reggelnek L), Zsolti pedig Kingával vitatkozott.

– Mondom, hogy nem – rázta a fejét Zsolti.

– De igen! Nem bírtad! Gyenge vagy! – szekálta Kinga.

– Miről van szó? – kérdeztem.

– Zsolti tegnap leesett a futópadról, mert nem bírta az iramot!

– nevetett gúnyosan Kinga.

– Ló, hallgass már el! Mondom, hogy megbotlottam! – vitatkozott tovább Zsolti. Dave mosolyogva felém fordult.

– Együtt edzenek. Egyszer meg kéne nézned. Zeng tőlük az egész hely.

– Te is odajársz? – csodálkoztam.

– Csak mint személyi edző. Zsolti tréningjét ellenőrzöm. Bár amióta Kinga ránk szállt, azóta nincs sok dolgom.

– Azt elhiszem – nevettem el magam. Tovább hallgattam a vitájukat, aztán véletlenül találkozott a tekintetem Cortezével.

Gyorsan elkaptam a fejem, mert mellette Viki eléggé gyilkos pillantást vetett rám. Óriási, most már rá sem nézhetek?

Hirtelen Máday jött ki a suliból, mire az érkezők megtorpantak, és az ajtóban éppen megálló Karcsi visszalépett, hogy utat engedjen az ig. helyettesnek.

– Antai-Kelemen – szólalt meg szigorúan Máday, mire Cortez odanézett.

– Igen?

– Gazdag tanárnő jelezte, hogy nem találja a tegnapi matematikadolgozatod!

A társaságunkban állók mind visszafojtott nevetéssel, lehajtott fejjel bámulták a földet.

– Talán a tanárnő elvesztette… – vonogatta a vállát Cortez.

– Érdekes módon csak a tiéd hiányzik – húzta össze a szemöldökét Máday.

– Sajnálnám, ha elveszne. Úgy érzem, jól sikerült – közölte Cortez, mire Dave felröhögött.

– Igen, ebben biztos vagyok. Na, gyere csak, Gazdag tanárnő vár.

– Léptem – fordult felénk Cortez, aztán intett egyet Vikinek

(semmi puszi vagy ilyesmi, csak egy intés), és felment a lépcsőn.

– Hol a dogája? – pislogott nagyokat Virág.

– Be sem adta – legyintett Zsolti.

– Gratulálok, ez aztán okos dolog volt. Most írhatja újra – húzta a száját Kinga.

– Ja, de Gazdag sose ír új feladatokat, csak megcseréli a két osztályét. Cortez már megkapta az a-sok mindkét feladatsorát… – magyarázta Dave.

– Azta – döbbent le Virág. – Akkor én miért adtam be? Tuti egyes lesz.

– Na, akkor a délután. Cortez úgy tudja, hogy próba lesz.

Addigra legyetek ott Zsoltiéknál – tért át az esti bulira Viki, a szervező, rá se rántva Virág sopánkodására. Mindenki bólintott, egyedül én álltam ott totál megsemmisülve. Én, akit nem hívott.

Viki tovább szervezkedett, hogy ki hányra jön, meg hogy milyen zenék lesznek, és hogy amúgy mennyire „zsír” lesz az egész, én pedig úgy döntöttem, bemegyek a suliba.

Virág jött velem, és legnagyobb sajnálatomra Kinga is. Aki ezúttal sem kímélt.

– Renáta, ez szörnyen nevetséges volt. Ott álltál, arra várva, hogy meghívjon, Viktória pedig direkt még csak rád sem nézett…

– Nem vártam, hogy meghívjon! El sem mennék! – közöltem dühösen.

– Ó, elnézést. Programod van? – vigyorgott gonoszul.

– Igen! Ha tudni akarod, akkor van – feleltem, előkeresve a maradék büszkeségem. Mivel Kinga és Virág is furcsán néztek, sóhajtva vállat vontam. – Átrendezem a könyvespolcom. És az sok idő. Úgyhogy ma azt csinálom.

– Te jó ég – forgatta a szemét Kinga. – Ennél még az is jobb lenne, ha a fantáziámra bíztad volna.

– Oké, lehet, hogy szánalmasnak tartasz, de van bennem annyi tartás, hogy nem megyek oda! Tudod, van, akit szintén nem hívtak meg, de ott lesz… – céloztam Edinára, akit Viki nem hívott, de addig intézkedett, addig írogatott neki a Facebookon, hogy végül bekönyörögte magát, és elmehet. NO COMMENT.

Csupa nagybetűvel.

– Érvelj csak, ha ettől jobban érzed magad – hagyott ott minket Kinga.

– Most komolyan. Mit kéne csinálnom? – néztem tanácstalanul Virágra.

– Én nemtom’ – rázta meg a fejét. – Segítsek átrendezni a könyvespolcod? Mert szívesen. Télleg – ajánlotta fel bánatosan.

– Dehogy. Menj csak Ricsivel – mosolyodtam el, és hallgattam arról, hogy a Facebookon még mindig fogadnak arra, hogy Ricsi tavasz előtt dobni fogja. L

Duplaangolon kértem Mr. O’Realy-t, hogy javíthassak, úgyhogy röpdolgozatot írtam. Tegnap egész délután erre készültem, szóval nagy reményekkel kezdtem neki a fordításnak, de elakadtam. Egyszerűen nem jutott eszembe két szó, emiatt az egész mondat értelmetlen lett. Szomorúan meredtem a lapomra, összesen két percem volt, hogy beadjam, és már kezdtem elfogadni, hogy nevetségessé tettem magam a javítással, hiszen megint nem fogok hármasnál jobbat kapni, amikor Virág mellettem belenézett a papíromba. Leolvasta, aztán hátrafordult.

Egy pillanat múlva egy kis cetlit tolt felém, rajta Cortez írásával.

És a hiányzó szavakkal. Vadul dobogó szívvel lefirkáltam a válaszokat, aztán beadtam a tanárnak. Kis segítséggel ugyan (ez nem igazi csalás, inkább csak afféle sugallat), de végül ötöst kaptam. Hurrá!

– Kösz – suttogtam hálásan hátra, miközben leültem a helyemre.

Cortez csak mosolyogva bólintott. Szerettem volna megmondani neki, hogy nem azért nem leszek ott ma este, mert nem érdekel. Szerettem volna megmondani, hogy igenis érdekel a bulija is meg ő is, meg érdekel, hogy beiratkozott-e a nyelvsuliba, és hogy elmenjek-e vele portugál könyvet nézni. És hogy jó lenne, ha többet beszélgetnénk vagy ha többet látnám msn-en. És hogy… Nem. Végül nem mondtam semmit. Meglepetésbulija lesz, nem szólhatok róla. A többiről meg amúgy se mernék.

Ofőórára Haller idegesen érkezett. Hát, ha így folytatjuk, az ofőnk hamar megőszül majd. Szegény. Felháborodását fejezte ki a következők miatt: Virág kontra Dorián, Cortez kontra Gazdag tanárnő, Andris kontra Robi (összevesztek Virág Fifa játékán, hogy kié legyen, ezért Andris kidobta Robi táskáját a folyosóra, ez még így rendben van, de mindezt föciórán) és végül Kinga kontra Zsolti. Ugyanis az állandó üvöltözésükre már nemcsak tanárok, diákok, hanem a gondnok is panaszkodott.

– Rémes. Egyszerűen rémes a magatartásotok – csóválta a fejét az ofő. A legtöbben igyekeztünk bűnbánó arcot vágni, voltak azonban, akiket annyira nem hatott meg. – Tessék, Ricsi – szólította fel az ofő.

– Tanár úr, mostanában miért nem játszunk ofőórán? – kérdezte.

– Mert rosszak vagytok – felelte Haller.

– Ajj már, télleg. Játsszunk, régen csomó jó játék volt! – szenvedett Virág, és a padra hajtotta a fejét.

– Jók leszünk. Tényleg – üvöltötte Andris. Aztán Robi hozzádobta a radírját, ami halántékon találta. Mindenki jót röhögött. Az ofő nem.

– Pontosan erről beszélek. Haraszti, ezt most miért kellett?

– Csak a gravitációt próbáltam ki – közölte a (szerinte) ésszerű választ Robi. Az ofő az orrnyergét dörzsölte, közben egyre többen kezdtek azon szenvedni, hogy játsszunk valamit, de néhányan (pl. Dave) már a telefonjukkal szórakoztak.

– Rendben, rendben. Akkor játsszunk – adta meg magát az ofő, mire mindenki füttyögni meg tapsolni kezdett. – Halkabban!

–csitított minket. – És Zsolti, kérlek, ülj vissza a helyedre, és ne ordíts! – szólt rá, mivel Zsolti már az ablakban lógott, és valamit kikiabált.

A játék egyébként nagyon jópofa volt. Azt a feladatot kaptuk, hogy írjuk le indoklással, hogy „milyen szuperhős képességet választanánk magunknak”. Ettől viszonylag elhallgatott az osztály, és sok idő után először, csendben voltunk. Csak a tollak sercegtek, meg Zsolti tépett ki folyamatosan lapot a spirálfüzetéből, amit összegyűrve félredobott.

– Gratulálok! Miért nem irtasz ki rögtön egy egész erdőt? – förmedt rá Kinga.

– Mert ez papír, okos! Fogyóeszköz – cukkolta Zsolti.

– Egyáltalán nem! Ne pazarolj!

– Igen? Ha akarom, akkor ezt csinálom! – tépte ki egy rántással Zsolti az összes füzetlapot, aztán elkezdte összegyűrni.

A spirálfüzet fedőlapja és sok-sok apró fecni maradt az egész füzetből.

– Te barom! – rázta a fejét Kinga.

A következő pillanatban óriási üvöltözésbe kezdtek, az ofő pedig riadtan odasietett, hogy lecsillapítsa őket. Kinga és Zsolti vitája egyébként egy másodperc alatt szokott kialakulni, akik nem szoktak hozzá és nem tanúi rendszeresen, azok általában sokkot kapnak a döbbenettől. Mi már rutinosan kezeljük. Mikor végre sikerült elhallgattatni őket, az ofő szólt, hogy lassan fejezzük be a munkát. Jacques mosolyogva hátrafordult hozzám, és suttogva elmondta, hogy ez a feladat milyen nagyon tetszett neki, és hogy annyira izgul, hogy ki mit írt. Hát, nem kellett sokat várni, hamar kiderült, miután Kinga beszedte a lapokat és kivitte a tanári asztalhoz.

– Annyira jót írtam, az enyémmel kezdjük, az enyémmel! – óbégatott Zsolti.

– Nyugodj meg, biztosan sorra kerülsz te is – szólt rá az ofő.

– De ne már, az enyémmel kezdjük! – Mivel Zsolti csak nem hagyta abba, az ofő kikereste a lapok közül az övét, aztán a fejét ingatva felolvasta. – A választott szuperhős képességem: Chuck Norris.

– Gratulálok az értelmi szintedhez – fordult hozzá Kinga.

– Most mér'? – röhögött Zsolti. – Chuck Norris maga a „híróó”!

– Okos vagy – fonta össze a karját Kinga, és egyenesen a tanárra nézett, jelezve, hogy vége a beszélgetésüknek, és kész.

– Rendben, a következő – tette az ofő Zsolti lapját a többi mögé. – Időutazás, hogy megnézzek régi eseményeket, mint például a Bastille ostromát…

– Zsák – üvöltötték egyszerre hárman is.

– Bizony, Jacques írta, és nagyon ötletes – biccentett az ofő,

Jacques pedig mosolyogva hátrafordult hozzám, hogy megkérdezze, nekem hogy tetszik, amit írt. Biztosítottam róla, hogy nagyon. ☺

– Nos, itt van két ugyanolyan. Ketten is azt írták, hogy „lángemberek” lennének.

– Én írtam előbb – kiáltotta Andris.

– Aha, szerinted! Tök régóta akarom, hogy lángnyelveket képezzek a kezemből, ha ideges vagyok – vágta rá Robi.

– Nem probléma, hogy ugyanazt a választ írtátok – kezdte az ofő, de addigra a két „tűzgolyó” összeveszett, hogy ki akart előbb lángokat. Néha úgy gondolom, hogy ez nem tizedik osztály.

Nagyon nem.

– Na végre, egy értelmes válasz – motyogta Haller, aztán megköszörülte a torkát. – Betegeket gyógyítanék – olvasta fel hangosan. – Amíg van gyógyíthatatlan betegség a világon, úgy érzem, ezt az egy képességet kívánnám magamnak. Hogy meggyógyítsam őket.

– Arnold – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, és kicsit szégyelltem magam, amiért az én válaszom nem ilyen komoly.

– Igen, Arnoldé. Nagyon szép gondolat – biccentett az ofő, mire Arnold csak a vállát vonogatva lapozott a könyvében.

– A következő. Nos. Repülés. Indoklásnak pedig: 'mer mér ne?'

Miközben a többiek még röhögtek ezen a nyelvtanilag igencsak megkérdőjelezhető indokláson, valaki bekiabálta, hogy Ricsi.

– Valóban, Ricsi szeretne repülni – mosolygott az ofő.

– Repülni? Nem túl eredeti – húzta a száját Kinga.

– Miért? Gondolj bele. Este unom az agyam, felkelek, kinyitom az ablakot, kirepülök – magyarázta Ricsi, mire mindenki felnevetett.

Mosolyogva néztem, miközben az ofő felolvasta a „láthatatlanná válás”-t az egyik lapról.

– Renáta – szólt Kinga.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Ó, pedig tőled ilyen választ várnék.

– Kösz – sziszegtem.

Komolyan, már mindenkire tippeltünk, amikor kiderült, hogy ezt Gábor írta.

– Miért akarna Zsidák láthatatlan lenni? Egyáltalán most ki veszi észre? – értetlenkedett Kinga.

– Naa! – szólt rá az ofő. – Gábor, ez egy nagyon érdekes válasz volt.

– Köszönöm – mondta Gábor, és tovább pihentette az állát a padon összekulcsolt kézfején.

– A következő. „Gépekkel beszélés, mert szeretném érteni a gépeket.”

– Dave – kiáltotta be Ricsi.

– Igen. Ez is egy nagyon érdekes válasz.

– Dave, már így is beszéled a gépek nyelvét. Alma logó villog a szemedben – röhögött Zsolti, de sajnos Dave nem figyelt rá, mert a notebookján pötyögött. ☺

– Gondolatolvasás – nézett rá a lapra az ofő, majd folytatta –, hogy azokról is tudjam, mit gondolnak, akiken nem tudok kiigazodni.

– Renáta? – kérdezte Kinga, miután mindenki erőteljesen gondolkozott.

– Nem – feleltem határozottan.

– Akkor Cortez – vágta rá. Az ofő többször is átnézte a lapot.

– Név nincs rajta, de gyanítom, hogy akkor Cortezé…

Óvatosan hátranéztem. Cortez a padon pörgette a tollát, azzal szórakozott. Hm. Érdekes.

Ezek után következett Kinga, aki „megállítaná a természet pusztulását”, és Virág, aki „szívesen lenne szuperhős”.

– De Virág, az volt a feladat, hogy megnevezz egy szuperhős képességet – nézett rá az ofő furán.

– Igen – bólogatott Virág.

– Na és? – unszolta.

– Igen – mosolygott Virág. Nem, abszolút nem értette, hogy mi a feladat. Az ofő inkább legyintett, Ricsi meg előrehajolt és megveregette a vállát.

– Nem baj, majd én elviszlek repülni – röhögött, Virág pedig afféle „hát jó” sóhajjal biccentett.

– És az utolsó – olvasta fel az ofő. – Időpörgetés. Előre- és visszamenni az időben, megállítani vagy esetleg továbbtekerni.

Indoklásnak pedig – folytatta az ofő – „mert van, amit szívesen átélnék újra, és van, amit legszívesebben eltekernék”.

– Renáta – közölte Kinga száraz hangon.

– Észlény, szerinted maradt más? – röhögte ki Zsolti.

Az ofő arról beszélt, hogy milyen érdekes válaszok születtek,

Jacques pedig hátrafordult hozzám, és tökre odavolt, amiért mindketten „időutaznánk”. Szóba hozta, hogy akkor akár mehetnénk együtt is. Elnevettem magam, és mondtam, hogy egy darabig biztos. Én ugyan kiszállnék szilveszterkor, de ő továbbmehetne a Bastille ostromáig. Igen, minden kétséget kizáróan visszamennék az időben. Ennyi reményem maradt. Egy időutazás. Hát, lehet, hogy ennél tényleg nincs lejjebb. L

Ebédszünetben Virág megértette, hogy mi volt a feladat.

Éppen ideje volt.

– Nos, örülök, hogy végül sikerült – közölte Arnold.

– Ajj már, nem tudtam, hogy azt kell írni.

– Nem baj, majd legközelebb – simítottam meg a karját. A gyér napsütésben csendben hallgattuk a sulirádiót, ahol éppen egy Limp Bizkit-dal üvöltött. Amíg Máday oda nem ért a stúdió ajtajához, és dörömbölni nem kezdett. Hallottuk, ahogyan a rádiósok elköszönnek tőlünk, aztán eltorlaszolják a bejáratot. ☺

– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdeztem Arnoldtól.

– A hétvégén vagy ma este? – kérdezett vissza. Azt hiszem,

Arnold jobban ismer, mint gondolnám.

– Ma – suttogtam.

– A szüleimnek segítek mappákat rendszerezni – mondta.

– Az jó – bólintottam, aztán lehunyt szemmel a nap felé fordítottam az arcom. Erőtlen volt és nagyon gyenge, ráadásul pár perc múlva eltakarta egy felhő, de mindegy. Csak előbújt egy kis időre.

Az egész suliban egyfajta titokzatos susmus ment egész nap.

Nem csoda. Mindenki készült Cortez meglepibulijára. Virág körülbelül ezerszer kérdezte meg, hogy biztos nem megyek-e vele vagy hogy biztos nem baj-e, ha ő elmegy, én pedig nem győztem magyarázni, hogy ott a helye. És nemcsak Ricsi miatt.

Elsősorban azért, mert Cortez neki is jó barátja. És emiatt lett volna nekem is ott a helyem. Csakhogy a „szervező” nem hívott.

Mindegy.

Arnolddal és Karcsival sétáltam haza, aztán csendben elköszöntem tőlük, és bementem a házba, hogy kezdetét vegye az „überlúzer” péntek délutánom. Anyunak mondtam, hogy a szobámban leszek, aztán egy Túró Rudival és egy doboz őszibaracklével felvonultam, hogy mindent leszedjek a könyvespolcomról. A koncepció a következő volt. A kedvenc könyveimet előre rakom, amit pedig kevésbé szeretek, azt hátra.

Oké, addig jutottam, hogy mindent leszedtem, aztán egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit tegyek hátra, mert mindet szeretem.

Hihetetlenül gyorsan óriási rumlit csináltam, aztán elkövettem azt a hibát, hogy benyomtam egy Oasis-albumot a laptopomon, és a legnagyobb kupi közepén hátradőltem és bele-beleolvastam egy csomó könyvbe. És hirtelen elrepült másfél óra. Jaj. Éppen egy Dickens-könyvet lapozgattam, amikor kopogtak az ajtómon.

Kérdőn néztem, mire anyu benyitott, és közölte, hogy a „kis barátom jött hozzám”. Összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogyan Arnold belép, és fürkészve végigsiklik a tekintete a szobámon.

– Azt hittem, mappákat rendszerezel – mosolyogtam.

– Éreztem, hogy itt is szükség van rám – jelentette ki, aztán félretolt két kupac könyvet, és a felszabadult helyre leült törökülésben.

– Volt elképzelésem – védtem magam, mielőtt még bármit mondott volna.

– Biztosra vettem.

– Csak hát közben belenéztem pár könyvbe…

– Tudom. – Felemelte Shakespeare Öt drámáját. – Előre vagy hátra?

– Természetesen előre! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Értem. És láttál olyat, amit hátra szeretnél tenni?

– Még nem. Valahogy így akadtam el.

Arnold mosolyogva bólintott, aztán megfeledkezve az óriási rumliról beszélgetni kezdtünk. Egy idő után felállt és CD-t váltott, én pedig hálásan néztem az órámra. Elmúlt hat.

– Köszönöm – szóltam.

– Nincs mit. Gondoltam, ne hallgassuk meg még egyszer…

– Nem, nem azt – legyintettem. – Köszönöm, hogy átjöttél.

Arnold visszaült velem szembe, és felemelte az egyik könyvem.

A kezei közt forgatta, úgy válaszolt.

– Szükséged volt rám, jöttem.

– Tudom. És sokat jelent nekem – ismertem be, és tényleg ez volt az igazság.

– Megengeded, hogy ezt elrejtsem a többi könyv mögé? – mutatta fel a Twilightot.

– Ne már, nem akarom eldugni – nevettem fel.

– Kár. Csörög a telefonod – pillantott hirtelen oldalra, én pedig felpattantam, és leállítottam a laptopomon a dalt.

A táskám az egyik könyvkupac alatt hevert, és egyre hangosabban szólt a Basket Case. Cortez csengőhangja. Idegesen, talán túl idegesen kutattam, aztán hirtelen előkerült az a fránya mobil, de addigra már borzalmasan üvöltött a szám.

– Igen? – kaptam fel gyorsan, mielőtt még letenné.

– Tudod, kit nem látok a meglepetésbulimon? – szólt bele köszönés nélkül.

– Kit? – mosolyodtam el.

– Mondjuk, téged.

– Tudom, tudom – kezdtem magyarázkodni. – Nem tudtam menni – füllentettem.

– Miért nem?

– Mert más… más dolgom van.

– Maradj már, beszélek! – kiáltotta Cortez, én pedig kicsit távolabb tartottam a fülemtől a telefont. Olyan hangzavarban volt, hogy a normál beszédet alig értettem. – Bocs, itt vagyok. Szóval.

Miért nem jöttél?

– Sajnos közbejött valami.

– Mi? – kérdezte. És ez az, amire nem tudtam mit mondani.

Egyszerűen semmi nem ugrott be, ami elég ésszerű lenne magyarázatnak. Miért is nem vagyok ott Cortez szülinapi buliján?

Amikor ott van Virág? Meg a többiek? Hülyeség, nincs olyan program, ami miatt ne mentem volna el.

– Oké – sóhajtottam. – Nem hívtak meg.

– Mi van? – röhögte el magát. – Mindenki itt van, szerintem egy rakás olyan is, akit még csak nem is ismerek – közölte, aztán valami borzalmasan összetört a háttérben.

– Nem kaptam meghívót a Facebookon – mondtam.

– Igazad van. Itt mindenki öltönyben és nyakkendőben van, fura kaját esznek és átjutottak a biztonsági ellenőrzésen is – gúnyolódott, én pedig elnevettem magam.

– Tudom, komolytalanul hangzik, de tényleg ez van. Mindenki kapott meghívót, én nem.

– Ne csináld már, ez az én bulim. Otthon vagy most?

Átugrunk érted.

– Nem, ne! – kiáltottam. – Mármint igen, itthon vagyok, de most már nem tudok menni – hadartam, és a törökülésben ülő Arnoldra pillantottam, aki némán nézegette a gitáromat.

– Miért nem? – kérdezte Cortez némi hallgatás után. A háttérben üvöltött a zene (meg, ha jól hallottam, Zsolti is), én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra, majd válaszoltam.

– Mert nem vagyok egyedül.

– Neményi? – szólt némi hatásszünet után Cortez, egészen más hangsúllyal, mint az előbb.

– Igen – mondtam.

– Oké, ügyes vagy, egy pillanatig elhittem ezt a meghívó dolgot – röhögött, de a hangja idegesnek hangzott.

– Tényleg nem kaptam meghívót.

Letette. Szó nélkül. Köszönés nélkül. Minden nélkül. És akkor egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy felkapom a kabátom, és Zsoltiék házáig rohanok, hogy aztán kifulladva beessek az ajtón, hogy Cortez lássa, igenis érdekel és ott vagyok. De ez csak egy villámgyors gondolat volt, ami jött és szertefoszlott. Mert ott ült valaki a szobámban, valaki, aki törődött velem, aki tudta, hogy ha nem jön, akkor egyedül leszek. Valaki, aki a barátom. Aki hamarosan elmegy. Aki miatt nem érdekelt semmi, egyszerűen ledobtam a telefonom az ágyamra, visszakapcsoltam a Don’t look back in angert, és leültem vele szembe.

– Jól vagy? – kérdezte, fel sem nézve a kezében tartott könyvből.

– Persze – feleltem normális hangon, és elhatároztam, hogy nem fogok Arnold előtt kibukni, hogy aztán vigasztaljon, mert nem erről szól a barátságunk. Nem Cortezről. Hanem Arnoldról és rólam! – Akarod, hogy eljátsszam a Megfogtam egy szúnyogot? – kérdeztem. Arnold a szemembe nézett, szerintem meg akart győződni arról, hogy valóban jól vagyok-e, aztán, mivel látta, hogy minden oké, mosolyogva megrázta a fejét.

Egy idő után viszonylag gyorsan haladtunk, aztán Arnold maradt vacsorára is (anyu összedobott neki valami tej-, liszt- és cukormentes dolgot, tehát tulajdonképpen kapott egy szelet sült húst zöldségekkel). Megmentette a napom. Akkor is, ha Cortez közben hívott. Örültem, hogy ott van velem, mert nélküle egészen máshogy alakult volna az estém. Sose fogom megtudni, hogyan, de máshogy. Az biztos.

Könyvespolcom: 5/5* – kész lettünk és széép lett. És a

Twilight is maradt. Jó, nem legelöl, de maradt. ☺

Ofőóra: 5/4 – tök jó feladat volt. Kár, hogy Virág nem értette rögtön, biztos jót írt volna. L

Jacques: 5/5 – végül este játszottam vele betűvetőt a Jójátékon. ☺

Cortez bulija: 5/1 – nem bírtam megállni, és benéztem Twitterre és Facebookra. Erről inkább nem is írok, hagyjuk. L

Megyek aludni: 5/2 – L

Március 8., hétfı

Egész hétvégén igyekeztem felkészíteni magam arra, hogy ma mindenki Cortez bulijáról fog beszélni, de ekkora őrületre nem számítottam. A buli természetesen szuper volt, készült egy halom kép (mind megtekinthető betaggelve a neten), és mindenki annyira nagyon jól érezte magát.

– És akkor Zsolti fogadásból megette a mustáros kakaós csigát

– magyarázta Ricsi a hátsó ülésen, Virág pedig hozzátette, hogy „ultraundi volt”.

Hátrafordulva hallgattam a sztorizgatásukat (Ricsi ma is velünk jött reggel suliba), és fájó szívvel mosolyogtam azon, hogy Viki „óriási karaokét” nyomott a bulin, meg hogy Andris és Robi végig videójátékoztak, na meg hogy Zsolti apukája kissé meglepődött, amikor ajtót nyitott és majdnem ötven diák ácsorgott előtte.

– Cortez jól érezte magát? – érdeklődtem, és őszintén reméltem, hogy igen.

– Ja, jól elvolt. Mondjuk, beszélt valakivel telefonon, aztán olyan idegbeteg lett, hogy menet közben nekiütközött Edinának, akinek kirepült a kezéből a süti, amit Corteznek hozott… – vihogott Ricsi.

– Sajnálom – sziszegtem és összeszorult a szívem. Nem, nem Edina sütijére értettem, de Virágék ezt nem tudhatták.

– Á, nem volt gáz. Andris és Robi rockerekhez méltó módon megették a földről – magyarázta Ricsi. – Nézd, Ren, itt a kép róla.

Amikor apu kirakott minket, még mindig Ricsi telefonján nézegettem a képeket. Volt vagy húsz kép Virágról a bulin, egy csomó Cortezről meg felsőbb évesekről, Edináról, ahogyan lehajol a földre, hogy összeszedje a szétrepült sütiket, pár „magunkat fotózzuk” fotó Ricsiről és Virágról. Aztán akadt felvétel Kingáról, ahogyan (nagyon szép, szolid sminkkel és kötött ruhában) üvölt valakivel, Cortezről, ahogyan átkarolja Vikit (L), Dave-ről, aki Máday fényképét ragasztotta a kitűzőjére, és azt mutogatta bele a kamerába… A többi fotó már inkább káosz jellegűre sikerült: egy halom csoportkép, amin mindenki idiótán vigyorog vagy éppen pislog, esetleg bambán mered a gépbe.

– Figyelj csak – fordultam Ricsihez, miközben mindhárman odasétáltunk a lépcsőhöz. – Átküldenél nekem párat, tuti, hogy kelleni fog a suliújságba.

– Aha – biccentett.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban, de igazán Cortez reakciójára voltam kíváncsi. Felém sem nézett, csak tovább nevetett valamin Vikivel, aki már megint ott volt.

Virág bejött velem, és szomorúan hallgatta a dühkitörésemet, miszerint „Cortez most már arra sem méltat, hogy köszönjön”.

– Ijj, ez nagyon durva – csóválta a fejét Virág.

– Igen. Nagyon haragszik rám, pedig nem is tehetek semmiről!

Engem nem hívtak meg, és mégis rám dühös! – panaszkodtam tovább.

– Renáta, lemaradtál az év bulijáról – lépett oda hozzánk Kinga, és azt hiszem, megajánlom neki az „örökös ünneprontó” címet. Megérdemli, de tényleg.

– Igen, láttam a képeket – feleltem.

– Sajnálhatod, mindenki nagyon jól érezte magát. Egész hétvégén erről meséltem Olivérnek skype-on – áradozott.

– Örülök – jelentettem ki idegesen, és nagyon szerettem volna témát váltani.

Kinga ösztönösen ráérez az ilyen szituációkra, és csak nem hagyta abba. Csengetésig követett mindenhová (a mosdóba is bejött velem), és végig arról beszélt, hogy „mit hagytam ki”.

Igen, tisztában vagyok vele. Nemcsak Kinga, hanem az egész Szent Johanna nem hagyta, hogy kimenjen a fejemből.

Záporoztak a jó sztorik, a poénok, még hatodik óra után is eszébe jutott pár embernek valami fergeteges, ami pénteken történt, úgyhogy a nap végére pont elegem volt az egészből.

Olvasókör végén Arnold még maradt a könyvtárban, hogy kikölcsönözzön pár könyvet, én meg mondtam, hogy majd megvárom az aulában, mert Virág keresni fog, és nem tudja, merre van a könyvtár. ☺

A néma épületben visszhangzott minden lépésem, a büfé már bezárt, és tulajdonképpen sehol nem volt egy lélek sem. A Jeanne d’Arc-szobor mellett ácsorogtam, amikor közeledő lépteket hallottam. Cortez érkezett meg, kezében egy hatalmas kartonnal, amire festett.

– Szia – köszöntem halkan, de még így is visszhangzott a hangom az üres térben.

– Szia – köszönt vissza kelletlenül, és már ki is került. Elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem szeretne beszélni velem.

– Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni – kezdtem, ügyet sem vetve arra, hogy a hátához beszélek. Cortez megtorpant, és visszafordult.

– A nem tudtál és nem akartál nem ugyanaz – ráncolta a szemöldökét.

– Hidd el, elmentem volna. Ha meghív – suttogtam, miközben őrült lelkiismeret-furdalás gyötört.

– Aha, persze. Jó, tudod mit? Jobb, hogy nem jöttél. Ott és azzal voltál, akivel lenned kellett – közölte, és annyira fájtak a szavai, hogy könny szökött a szemembe.

– Ha kitomboltad magad, békén is hagyhatnád – lépett hozzánk hirtelen Arnold, mire döbbenten megfordultam. Cortez és Arnold egymással szemben álltak, én köztük, és könnyezve kapkodtam a fejem.

– Ne szólj bele, Neményi! – szólt rá Cortez olyan hangsúllyal, ahogyan még nem hallottam.

– Mondta, hogy sajnálja. Mondta, hogy nem hívták meg. Mit vársz még tőle? – kérdezte száraz hangon Arnold.

– Semmit – felelte Cortez egyszerűen. – Tényleg semmit – rántotta meg a vállán a táskáját, aztán megfordult, és otthagyott minket. Ahogyan kilépett az ajtón, azonnal elbőgtem magam.

Csoda, hogy addig vissza tudtam tartani.

– Ne sírj, nem éri meg – ölelt át Arnold, én pedig a bőrkabátja vállát összekönnyezve bólintottam.

– Mi történt? – ért oda hozzánk Virág, és mikor ránéztem, láttam, hogy nagyon rémült.

Szipogva elmeséltem az egészet, mire Virág szomorúan megrázta a fejét.

– Figyi, ezt neked adom, most rajzoltam – mutatta felém az újabb Pete Wentz-portrét.

– Köszi – nevettem el magam a könnyeimen át.

Otthon anyu látta rajtam, hogy baj van, és miután elregéltem neki, hogy az egész Viki miatt van, aki utál, és emiatt nem mentem el, és Cortez pedig most rám fúj, anyu először megkért, hogy néha vegyek levegőt is, aztán fejcsóválva közölte, hogy „elege van Cortezből”. Na, ezt nem értettem, mert az oké, ha nekem elegem van belőle időnként, mert nekem jogom van haragudni (szerintem), de ha más neheztel rá, azt nem szeretem.

– Nem csinált semmit, félreértés volt az egész – védtem ösztönösen. Hogy miért? Nem tudom.

– Reni, egyszer vagy gimnazista. Élmények, barátok és programok kellenek, amire majd boldogan emlékszel vissza. Nem akarom, hogy Cortezről szóljon minden. Kilencedik óta más sem foglalkoztat, csak Cortez! Elpazarolod az értékes napjaidat egy olyan fiúra, aki nem érdemli meg!

– Arnold is mindig ezt mondja – duzzogtam.

– És igaza van! Arnold jó barátod, fogadd meg a tanácsát.

– Akkor mit csináljak? Nem tudok máshogy érezni! – közöltem drámaian.

– Majd elmúlik. Hidd el, ezen mindenki átesik. Ha idősebb leszel, Cortez nem lesz más, csak egy emlék, amit megmosolyogsz.

– Én nem akarom, hogy emlék legyen! Nem akarok mosolyogni rajta! – hőköltem meg, és még belegondolni is fájdalmas volt.

Oké, valahol igaza van anyunak. Igazából egy dolog sincs, amiért szeretnie kéne Cortezt. İ csak annyit lát belőle, hogy „a srác, aki állandóan bántja a lányomat”. Pedig Cortez sokkal több ennél. Mert tök kedves. Meg mindig ott van, ha szükség van rá.

És nem véletlenül kedveli mindenki, ő tényleg az a fiú, akit nem lehet nem szeretni (jó, Arnoldnak sikerült). Csak most éppen utál.

Hurrá.

Vacsora után felnéztem a netre, hátha van valami érdekes.

Cortez offline volt. A Facebookon sem írt bejegyzést, Twitteren sem volt ma, és ha msn-en be is jelentkezett, rejtve volt. Pár pillanatig hezitáltam, hogy ráírok, mert talán megint csak nincs kedve online módban jópofizni mindenkivel… de aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha nekem sem válaszol. Simán elképzelhető.

Azért beléptem, hátha látja, hogy elérhető vagyok és akkor beszélünk. De nem írt. Virág azonban videóhívást indított, és egy órán keresztül arról magyarázott, hogy R. P. megszerette Ricsit, mert most már mindig együtt sétáltatják a kutyát, és hogy ez mennyire nagyon klassz. Mondtam, hogy ennek tökre örülök, aztán megdobbant a szívem, amikor felugrott egy újabb ablak. De nem İ volt. Arnold írt rám, hogy vár Honfoglalón. Mentem. És nyertünk.

Cortez: 5/1 – L

Tesi: 5/2 – az öltözőben az a-s lányok tovább idegesítettek Cortez bulijával.

Justine: 5/5 – írt, hogy mi újság velem, meg küldött képeket, mert az osztályával kirándulni voltak.

Peti: 5/4 – írt a falamra a Facebookon, miszerint „Beatles-lány, megint eltűntél, mit csináltál, hogy büntiben vagy???” Ezen jót mosolyogtam, és visszaírtam, hogy nem, ezúttal nincs bünti, csak káosz. Minden tekintetben.

Fizikaóra: 5/3 – Gondos feleltetett. Ötöst kaptam, de szegény Zsolti egyest, amiért a kérdést sem értette. L

Március 12., péntek

A hét szinte elrepült. Mondjuk, sok említésre méltó nem történt. Amit viszont mindenképp meg kell jegyeznem, hogy Cortez egyetlen árva szót sem szólt hozzám. Semmit. Konkrétan átnézett rajtam, nem kérte el a házim (ezért inkább egyest kapott), nem figyelt, ha szóltam, így egy idő után (valamikor kedd körül) fogtam magam, és utánozni kezdtem. Vagyis semmit nem mondtam neki, nem is álltam meg reggel a lépcsőnél (Viki amúgy is ott volt), a suliban pedig csak és kizárólag Arnolddal, Virággal,

Jacques-kal és Karcsival beszéltem. Szegény Virág, emiatt elég nehéz helyzetbe került, mert így, hogy teljesen elkerültem a balhés négyest, ő sem tudott Ricsivel lógni. Ezért Ricsi néha odacsapódott hozzánk szünetekben, de mivel Arnoldot kifejezetten nem kedveli (ezt úgy bizonyította, hogy nagyokat ásított, miközben Arnold beszélt), nem sokat időzött velünk. Hát, így telt a hét.

Ma mérgesen ébredtem, mert utálom felvenni a Szent Johannás ünneplőt. Mivel VV (vastag vádli) szindrómában szenvedek, gyűlölöm a rakott szoknyát, mert olyan a vádlim benne, hogy még műholdról is látszódik. Nem, nem túlzás, akkor sem, ha anyu mindig mosolyog ezen az amúgy nagyon is komoly problémán. Mivel a szüleim nem szándékoztak igazolni a lógásom, kénytelen voltam időben elkészülni. L

A Szent Johannába mindenfelől érkeztek ünneplőruhás diákok.

Van, akinek jól megy a „csinos” egyenruhában parádézás (végzős lányok, az a-sok), de a legtöbb lány csak idiótán dobálta a végtagjait a térdig érő, minden alakon előnytelenül mutató rakott szoknyában.

– Ricsi, emó, ünnepély után mozi? – kérdezte Dave a telefonját nyomkodva. Szerintem a moziműsort nézte.

– Nem jó – rázta meg a fejét Ricsi. – Nincs zsém, járműre gyűjtök – tette hozzá.

– Ó – bólintott Dave, aztán felém fordult. – Reni? Mozi?

– Nem érek rá – közöltem határozottan, mert semmi kedvem nem volt Cortezzel és Vikivel menni moziba. Az azért durva lenne.

– Kár, tuti, hogy nem jössz?

– Igen, de azért köszi – mosolyodtam el. Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, aztán el is kapta a fejét.

A többiek arról tanakodtak, hogy „Földet elpusztítós filmet nézzenek” vagy inkább „primitív vígjátékot”, amikor Kinga odaért hozzánk. Nem lepődtünk volna meg az érkezésén, mert gyakran támad le minket korán reggel, de ezúttal sikerült elérnie, hogy furán nézzünk rá, ugyanis Petőfi-bajuszt viselt.

– Úgy tudtam, nem kaptad meg a főszerepet – csodálkoztam.

Kinga mérgesen fújtatott.

– Senkinek nincs joga megfosztani a főszereptől.

– Végül neked adták? – mosolyodtam el.

– Ezt így nem mondanám – legyintett, aztán meglátott valakit, akire rá akart kiabálni, úgyhogy elsietett.

Hogy mit értett azon, hogy nem teljesen adták neki a főszerepet, hamarosan kiderült. Felültünk a tornaterem lelátójára

(Zsolti kiosztotta a nasst ☺), és vártuk, hogy elkezdődjön a március 15-i ünnepség. Borrel igazgató mondott egy beszédet

(hosszabbat, mint szerettük volna), aztán a könyvtárosnő bejelentette, hogy kezdődik a műsor.

Arnold mellettem a telefonja kijelzőjével világította meg a regénye lapját, másik oldalamon Virág egyenletes ritmusban mozgatta a fejét (közösen hallgatták Ricsi iPodját). Zsolti csörgött valami joghurtos dobozzal, Andris és Robi PSP-ztek,

Cortez a telefonját nyomkodta (ha jól láttam, a Facebookon volt),

Dave a bigyoshopról rendelt pókfogóval(?) piszkálta az előtte ülő Karcsi haját. Jacques és Gábor izgatottan várták az előadást.

Aztán Máday sorban fejbe csapta „a rendetlenkedőket” a vonalzójával, és suttogva ránk förmedt, hogy figyeljünk oda.

A színpadra megérkezett Petőfi. Rá tíz másodpercre pedig még egy… Petőfi. Arnolddal kérdőn összenéztünk.

– Jól látom, hogy két…? – kezdtem.

– Igen – bólintott, és nem sokszor van ilyen, de Arnold összecsukta a könyvét és érdeklődve nézte az előadást.

Kinga kiharcolta, hogy ha már nem neki adták a főszerepet, legalább osztott szereposztásban játsszák. Ez több volt, mint érdekes, mi, Arnolddal kifejezetten jól szórakoztunk ezen a megoldáson, de azt hiszem, a többiek észre sem vették. A legtöbb diák bealudt az előadás kezdetén, és csak a végén riadtak fel, amikor felhangzott a gyér taps.

Ünnepség után (valóban érdekes volt) a diákok csordaként vonultak át az udvaron, és a legtöbben a hosszú hétvégét tervezgették.

– És akkor átmegyek és viszek filmet is – mosolygott rám Virág, aki ma és holnap az apukájánál lesz, de vasárnap ott alszik nálam.

– Jó, de ne valami vámpírosat nézzünk – kértem, mire Virág újra átgondolta a lehetőségeket. Gyanítom, hogy beletrafáltam, és megint Vámpírnaplókat akart nézetni velem.

Kiértünk a suli elé, és még nagyban beszélgettünk, amikor Virág megtorpant. Dorián és egy rakás emós fiatal ácsorgott a suli előtt. Látásból ismertem őket, Dorián régi sulijába járnak, és valamennyien ott voltak az ominózus szilveszteri koncerten.

– Nyugi – szorítottam meg Virág kezét, és folyamatosan hátralestem, hogy hol vannak Ricsiék. Még a büfénél álltak sorba.

– Visszamenjünk? – kérdeztem, mire Arnold is kérdőn fordult Virághoz.

– Ühüm – bólintott.

A kifelé igyekező diákok közt visszanyomultunk az épületbe,

Virág pedig azonnal odasietett Ricsihez. Nem hallottam őket, de láttam Ricsin, hogy idegesen a kijárat felé fordul, aztán Cortez is.

Virág biztonságban volt, rám pedig már nem volt szükség, úgyhogy messziről odaintettem neki, és mutattam, hogy majd hívjon, aztán Arnolddal újra kimentünk a suliból.

Némán sétáltunk el Doriánék mellett, akik szerintem direkt ácsorogtak ott, csak hogy mutassák magukat, vagy hogy megrémítsék Virágot. Azért Ricsiéket sem kell félteni, úgyhogy nyugodtan hagytam ott őket.

Mivel semmi programom nem volt (honnan lenne?), megbeszéltük Arnolddal, hogy találkozunk egy óra múlva.

Otthon gyorsan megszabadultam az ünneplőmtől (végre), felkaptam egy kötött pulcsit meg egy farmert, aztán gyorsan megebédeltem, és már indultam is. Az egyik pláza kétemeletes Librijébe mentünk, és sikerült késő délutánig böngésznünk. ☺

Március 15-i ünnepség: 5/5* – Kinga feledhetetlenné tette. ☺

Cortez: 5/1 – brühü L

Virág: 5/4 – este üzent, hogy minden oké volt suli után, ahogy kiértek, Dorián és a csapata szépen elhúzott… Részben Cortezék miatt, részben pedig, mert Máday kiment a suli elé „körbeszaglászni”.

Könyvesbolt: 5/5* – Arnolddal nagyon jól éreztem magam, és megvettem Luisa May Alcott-tól a Kisasszonyokat. Megyek is olvasni. ☺

Március 16., kedd

A hosszú hétvége után ma már vártam, hogy suliba menjek.

Jó, pénteken Arnolddal könyvesboltban voltam, vasárnap anyuval a meteorológiai intézetbe mentem, aztán este jött Virág, hogy ott aludjon nálam (megnéztünk két romantikus filmet Drew Barrymore-ral), és nagyon későig beszélgettünk. Hétfőn tanultam

(meg unatkoztam), úgyhogy összességében vártam már, hogy suli legyen. Ennek ellenére a mai napot, ha tehetném, simán kitörölném az emlékezetemből. Soha, de soha nem akarok emlékezni rá!!!

– Készültetek irodalomra? – kérdeztem reggel a többiektől. Jól kiröhögtek. Mindegy. – Csak mert Kardos biztosan feleltet…

És igazam volt. Negyedik óra előtt éppen őrültekháza volt a teremben, Andris és Robi Led Zeppelint üvöltetett a tévében,

Kinga Olivérrel beszélt telefonon, de mivel nem hallotta a lármában, a tolltartójával csapkodta Andris hátát. A sulirádióból Kesha TiK-ToKja szólt, Virág AFC-t énekelt, amit a telefonjában hallgatott, Ricsi pedig könyörgött neki, hogy hagyja már abba.

Így telt a szünetünk, aztán csengetéskor Kardos becsapta az ajtót, és ledobta a naplót az asztalra.

– Antai-Kelemen a táblához, a többi csendben olvas – közölte, mire Arnold fellapozta a regényét. – Neményi, a szöveggyűjteményre gondoltam – szólt rá.

– Már kiolvastam – válaszolta Arnold. A többiek halkan „húúú”-ztak egy sort, kifejezve nemtetszésüket, a tanár pedig legyintett.

Cortez feltápászkodott, és lazán, mintha csak szívességet tenne, kisétált a táblához. Kardos kérdezett tőle, mire megvonta a vállát.

– Nem tudom – felelte.

– Azonnal köpd ki a rágót! – förmedt rá Kardos.

Cortez unottan a kukához sétált, kidobta, aztán ugyanolyan ráérős tempóban visszaállt a tanár elé. Oké, szörnyen menő volt, csakhogy totál bukásra áll irodalomból. Kardos megint kérdezett, én pedig kihúztam magam, és erősen koncentráltam, hogy Cortez figyeljen rám. Odapillantott, leolvasta a számról a választ, aztán a tanárra nézett, és azt mondta… Juj, azt felelte, hogy „fogalmam sincs”. Kardos legalább fél percig bámulta Cortezt, aztán magához tért a döbbenetből, és ráüvöltött.

– Antai-Kelemen, biztosra veheted, hogy találkozunk a nyár végén. Elegem van belőled!

Cortezt annyira nem viselték meg a hallottak, mint, mondjuk, engem. Ennek elment az esze! Itt súgok, érti is a választ, és direkt nem mondja! Komolyan, csak engem érdekel, hogy tervei vannak a nyárra? A pótvizsga-felkészülésbe nem fér bele Brazília!!! Erre miért nem gondol, amikor menőzik? Jaj. L

Ebédszünetben még mindig ezzel voltam elfoglalva, miközben Arnold olvasott, Virág pedig a gyér napsütést élvezte.

– Meg fog bukni – ráztam a fejem idegesen.

– Ugye tudod, hogy ez az ő hibája? Ne őrlődj rajta – tanácsolta Arnold.

– Igen, tudom, de akkor is – sóhajtottam, és már a gondolattól is kikészültem, hogy esetleg Cortez pótvizsgázik, nem megy át…

Jaj nekem!

– Hagyd rá, ha érdekli, akkor átmegy. Ha nem érdekli, akkor nem akar tizenegyedikes lenni – vonogatta a vállát Arnold.

– Az oan rossz lenne, ha valaki megbukna – nyöszörgött Virág. – Tökre szeretem ezt az osztályt, jó lenne, ha így végeznénk majd. Mindannyian – mondta ábrándozva, mi pedig Arnolddal összenéztünk. Nem, így már nem fogunk végezni.

Arnold már nem lesz itt. Ilyen vidám gondolatokkal telt az ebédszünet. L

Törin Barka maratonit diktált, és óra végén úgy éreztem, tuti, hogy izomláz lesz a csuklómban. A törifüzetem már így is vastagabb, mint az összes többi együtt.

A napom addig sem volt túl vidám, de elviselhető lett volna.

Ha úgy marad. Hazaérve azonban hiába csináltam meg a leckéimet, hiába tanultam holnapra, és hiába akartam haladni a

Kisasszonyokkal, egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Cortez nem lehet ennyire felelőtlen! Jó, hogy haragszik rám, meg most kifejezetten rosszban vagyunk, de ez még nem ok arra, hogy totál bukásra álljon irodalomból, miközben Kardos csak arra vár, hogy pótvizsgán visszaadja Cortez második éve tartó flegmázását.

Akárhogy számolgattam, nem szabadna hármasnál (!) rosszabb jegyet kapnia, hogy az év vége ne legyen kérdés. Mivel a neten tuti nem válaszol, a telefon pedig bizonytalan, hirtelen felindulásból felkaptam a kabátom, és mondtam anyuéknak, hogy átmegyek beszélni a fejével.

– Reni, nagyon kedves tőled, hogy aggódsz a kis barátaid jegyei miatt, de kétlem, hogy ez a te dolgod lenne.

– Tudom, de egy próbát megér. Nekem mindenképp – néztem anyura, aztán, miután sóhajtva bólintott, elindultam.

Útközben sikeresen felidegesítettem magam, mert ez az egész már kezdett úgy tűnni, mintha rám haragudna, ezért kiakasztja Kardost. És ha miattam bukik… azt nem bírnám elviselni.

Mikor becsöngettem, Cortez nagymamája beengedett, kedvesen üdvözölt, váltottunk pár szót, aztán Cortez lesietett a lépcsőn. İ legalább annyira meg volt döbbenve azon, hogy mit keresek ott, mint én.

– Jó, csak azért jöttem, hogy ne csináld már! – kezdtem mindenfajta bevezetés nélkül.

– Mit? – kérdezte pár pillanat múlva, mivel abszolút nem értette, miről beszélek.

– Nem kell, hogy jóban legyünk. Nem kell, hogy beszéljünk egymással. Nem érdekel! – mondtam. – De ha súgok órán, akkor legalább fogadd el a segítségem! – förmedtem rá.

– Nem kell a segítséged – tárta szét a karját, én pedig ezzel a válasszal meg voltam lőve.

– Rendben – bólintottam, és mivel amúgy is a bejárati ajtóban álltam, gondoltam, akkor ideje távozni.

– Miért jöttél? – kérdezte, én pedig megtorpantam.

– Mert nem akarom, hogy megbukj. Mert terveid vannak a nyárra. Mert ha pótvizsgáznod kell, akkor nem tudsz elutazni, hanem végig korrepetálásra kell majd járnod! És akkor hiába tanulsz portugálul, nem fogsz tudni elmenni, vagy ha igen, akkor évet ismételsz – hadartam. Cortez velem szemben állt és hallgatott.

– Nem kell ezzel foglalkoznod – közölte végül.

– Igen, tudom! És tudod, mit? Mindenkinek igaza van! Miért is akarok segíteni? – sóhajtottam tehetetlenül.

– Ki mindenkinek? Neményinek? – kérdezte gúnyosan mosolyogva.

– Például neki! – vágtam rá, és már azt is megbántam, hogy átmentem. Cortez bunkó!

– Akkor hallgass rá. Egyébként senki nem kérte, hogy ide gyere – mondta durván.

Ez annyira fájt, hogy nem szóltam semmit, csak lenyomtam a kilincset.

– Reni, várj – szólt utánam, én pedig megálltam és hátrafordultam –, bocs.

Cortez még mondani akart valamit, de közben hátulról csörömpölés hallatszott, ezért feltette a kezét, hogy várjak egy pillanatot, és besietett a házba.

A könnyeimmel küszködve ácsorogtam a kocsibeállón, és azon töprengtem, hogy mennyire szánalmas vagyok, amiért idejöttem, és már indulni akartam haza, amikor Cortez a nevemet kiáltotta. Ösztönösen összerezzentem, és ész nélkül berohantam a házba. Mert a kiáltása nem olyan volt, mint ha csak úgy mondani akarna valamit. Olyan volt, mintha nagy baj lenne. És volt.

A nappali felől jött a hang, én pedig megtorpantam. Cortez nagymamája a fotelben ült, előtte Cortez a fél térdén támaszkodott, és folyamatosan beszélt hozzá. A földön egy széttört pohár szilánkjai hevertek millió darabban.

– Mi történt? – kérdeztem vékony hangon.

– Hívd a mentőket! – kiáltott rám ijedten, én pedig remegő kézzel előkaptam a mobilom (majdnem elejtettem) és tárcsáztam.

Az adrenalinszintem az egekbe szökött, és annyira hadartam a telefonba, hogy a diszpécser visszakérdezte a címet, mert elsőre nem értette. Nagyjából el tudtam mondani, hogy mi történt, már amennyit tudtunk a dologról, vagyis annyit, hogy Cortez nagymamája elég összefüggéstelenül beszél, szédülésre panaszkodik, és nincs erő a jobb kezében, el is ejtett egy poharat.

A diszpécser mondta, hogy úton vannak, én pedig letettem a telefont, és csak néztem. Cortez kérte, hogy hozzak vizet, úgyhogy sietve megkerestem a konyhát, aztán kikaptam a hűtőből egy üveg szénsavmentes ásványvizet, nem törődve azzal, hogy mennyire udvariatlan dolog másnál a hűtőben turkálni. Bevittem a szobába a vizet, aztán Cortez megkért, hogy küldjek egy sms-t a nagypapájának. Láttam, hogy képtelen kezelni a telefonját, mert túlságosan remeg a keze.

Fogalmam sincs, hogy csináltam, de sikerült eligazodnom a BlackBerry menüjében, és elküldtem az üzenetet, amit Cortez diktált, vagyis hogy a nagypapája amilyen gyorsan csak tud, jöjjön. Közben csöngettek, és mivel Cortez nem mozdult el a nagymamája mellől, kirohantam, hogy beengedjem a mentősöket.

Kedvesek voltak, látták, mennyire riadt vagyok, úgyhogy próbáltak nyugtatni, és kérték, hogy igyak valamit, mert szörnyen fehér a színem. Ameddig Cortez nagymamáját vizsgálták, mi a szoba előtt várakoztunk. Cortez olyan feszült volt, hogy szinte vibrált körülötte a levegő, úgyhogy jobbnak láttam, ha nem szólok hozzá. A falnak dőlve állt, és a keze még mindig remegett.

A mentősök körülbelül tíz perc múlva jöttek ki a szobából, és mondták, hogy azonnal beviszik a nagymamáját a kórházba, úgyhogy pakoljon össze pár dolgot. Cortez némán bólintott, én pedig azonnal felajánlottam, hogy segítek. Amíg a mentősök kikísérték Cortez nagymamáját, mi ész nélkül pakoltunk. Cortez túlságosan ideges volt ahhoz, hogy összehajtogassa a ruhákat, így ő csak odaszórta elém a dolgokat, én pedig kapkodva eltettem a táskába.

– Indulnunk kell – jött vissza az egyik mentős, Cortez pedig behúzta a táska cipzárját, és felkapta.

Mindhárman kisiettünk a házból, Cortez már a mentőkocsi felé indult, amikor rákiáltottam, hogy nem zárta be az ajtót. Sietve visszajött, majd amikor nem tudta betenni a kulcsot a zárba, átvettem tőle, és ráfordítottam.

– Kösz – motyogta, aztán előkapta a telefonját, és felvette.

Gyanítom, hogy a nagypapájával beszélt, mert a kórházba hívta.

A mentőkocsi ajtaja becsukódott, én pedig megsemmisülve álltam az úton. Még akkor is a távolba meredtem, amikor a villogó kocsi (benne Cortezzel) kifordult az utcából. Aztán rohanni kezdtem.

Szinte beestem az ajtón, olyan hévvel érkeztem haza. Anyu és apu először össze-, majd újra rám néztek, amikor meglátták, milyen állapotban vagyok.

– Mi történt? – lépett hozzám anyu azonnal, és látta rajtam, hogy most nagyobb gond van, mint hogy átmentem rábeszélni Cortezt a javításra.

Lerogytam a székre, és sikerült azelőtt elmesélnem, hogy mi történt, mielőtt kitört belőlem a zokogás.

– Te jó ég! – kapta a kezét a szájához anyu, apu pedig idegesen kapkodta a fejét.

Semmitől nem sikerült lenyugodnom, körülbelül félpercenként néztem rá a telefonomra, és az agyam folyamatosan kattogott.

Annyira rémült voltam, mint még soha.

Ittam egy kakaót (jó hányingerem lett tőle), meg bámultam a tévét, de sok mindent nem fogtam fel belőle, inkább csak meredtem magam elé. Este hétkor, amikor még mindig a nappaliban gubbasztottam, csöngettek. Anyu ment ki, majd pár pillanat múlva visszajött, és mondta, hogy Cortez van itt. Azonnal felpattantam.

– Nem akar bejönni, inkább kint megvár – mondta anyu, én pedig bólintottam, és felkaptam az akasztón lógó kabátomat.

Kiléptem az ajtón, és lenéztem a ház előtti két lépcsőfokra.

Cortez lehajtott fejjel ült a lépcsőn, összekulcsolt kezét az ölébe ejtette. Egy pillanatig haboztam, aztán magam alá húztam a kabátom, és leültem mellé a lépcsőre. Nem tudtam, mit mondhatnék, Cortez pedig csak bámult maga elé. Már legalább öt perce ültünk csendben egymás mellett, amikor kinyílt mögöttünk az ajtó, és anyu két pokrócot hozott ki, hogy terítsük legalább a hátunkra, mielőtt megfagyunk. Én halvány mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, és rátekertem magamra az egyiket. A másik Cortez mellett hevert a lépcsőn; oda sem nézett. Anyu sóhajtva megsimította a vállát, majd visszament a házba.

– Nem tudtam, hová menjek – szólalt meg hosszas hallgatás után, és csak lefelé nézett. Némán bólintottam, remélve, hogy tudja, abszolút megértem, és örülök neki, hogy hozzám jött.

Cortez a tenyerébe temette az arcát, és idegesen megdörzsölte a fejét. – Azt mondták, enyhébb szélütés – suttogta, én pedig fájdalmasan lehunytam a szemem. – Rendbe fog jönni – tette hozzá, és azt hiszem, inkább magát akarta nyugtatni, mint engem.

– Biztos – mondtam halkan. – Minden rendben lesz – bólintottam, és igyekeztem erősnek látszani, de nem igazán voltam az. Cortez féloldalasan rám nézett, és halványan elmosolyodott. Olyan elgyötörtnek és fáradtnak tűnt, hogy rossz volt látni.

Úgy tűnt, hogy Cortez nem nagyon akar beszélgetni, úgyhogy inkább csak ültünk egymás mellett a hidegben, és gondolkoztunk.

Egy idő után (amikor már vacogtam) Cortez sóhajtva felém fordult.

– Megtennél nekem valamit?

– Persze – feleltem, de a sok hallgatástól berekedtem.

– Szólnál Hallernek, hogy nem megyek a héten?

– Persze. Csak neki? – kérdeztem.

– Meg Ricsinek. Mondd, hogy majd hívom.

– Jó, átadom – bólintottam.

– Itt a telefonod?

Kihalásztam a zsebemből, és odanyomtam a kezébe. Cortez pötyögött a billentyűzeten, aztán visszaadta.

– Az utolsó hívás a számom. Ezen tudsz hívni. A másikat kikapcsolom egy időre – magyarázta, én pedig némán bólintottam. Persze, érthető, hogy senkivel nem akar beszélni, ezért kikapcsolja a telefonját. Mondjuk, azt nem tudtam, hogy van másik száma. És, mint kiderült, senki, mert Cortez megkért, hogy ne szóljak erről.

– Dehogy – ígértem meg.

– Azt hiszem, megyek – mondta, és felállt. A lehető leggyorsabban én is felpattantam, és hirtelen megborzongtam. –

Remélem, nem fáztál meg – mosolyodott el, én pedig megráztam a fejem. – Szia – intett, és már a kapu felé sétált.

– Szia! – szóltam utána erőtlenül, és miután elment, a hidegtől remegve bementem a házba.

– Hogy van a nagymamája? – érdeklődött anyu. Elmondtam, amit tudtam, mire a szüleim szörnyülködve rázták a fejüket. – És Cortez?

– Hát… A körülményekhez képest, azt hiszem, jól – feleltem, és felmentem a szobámba.

Lehuppantam a babzsák fotelembe, és fáradtan lehunytam a szemem. Aztán elővettem a telefonom, és küldtem egy üzenetet.

Csak annyit, hogy ne idegeskedjen, minden rendben lesz, és hogy azért pihenjen, meg ilyesmi. Alig egy percen belül jött a válasz.

Másolom: „Kösz. Mindent. Tényleg.”

A mai napom: 5/1* – No comment. LLL

Március 17., szerda

Egy rémes éjszaka után (végig forgolódtam) reggel fáradtan és nyúzottan ébredtem. Készülődés közben próbáltam elviselhető külsőt ölteni, de természetesen nem sikerült.

– Mi? – döbbent le Ricsi, és azonnal a mobiljáért nyúlt.

Mellette Virág idegesen egyik lábáról a másikra állt, és türelmetlenül nézte Ricsit. – Ki van kapcsolva – ejtette vissza a zsebébe a mobilját.

– Azt mondta, majd felhív – mondtam halkan.

– És jól van a nagymamája? – kérdezte Virág lebiggyesztett szájjal.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem, miközben apu kigurult mellénk, és beszálltunk a kocsiba.

A Szent Johanna előtt Viki odakiáltott Ricsinek.

– Cortezzel mi van? Reggel óta próbálom elérni… – szólt idegesen.

Ricsi nagyjából elmondta, hogy mi történt, mire elsőre mindenki szörnyülködve rázta a fejét, aztán előszedték a mobilokat, és egyszerre emelték a fülükhöz. Aha, szóval ezért nem kapcsolja be magát Cortez. Így már érthető.

– De nem értem – rázta a fejét Viki, és dühösen újra nyomkodni kezdte a billentyűgombokat. – Mikor történt?

– Tegnap délután – mondta Ricsi, ügyelve arra, hogy ne nézzen rám, még véletlenül se.

– Azért felhívhatott volna. Most akkor mikor lesz próba? – tűnődött, én pedig hitetlenül meredtem rá. Ez most komoly?

Cortez nagymamája infúziót kap, Cortez egész héten nem jön suliba, csak hogy a kórházban lehessen, Viki pedig a próbák miatt ideges? Te jó ég!

– Mit tudom én – tárta szét a karját Ricsi.

– Te beszéltél vele? – kérdezte Viki, és egyenesen Ricsire nézett, aki zavartan megtekerte az egyik raszta tincsét.

– Nem, én még nem. Majd hív – hadarta. Ekkor jött el az a pillanat, amikor már nem tudtuk tovább titkolni, hogy én voltam ott tegnap.

Oké, nem volt könnyű állni Viki tekintetét. Egy ideig bírtam, de aztán inkább a földet pásztáztam, miközben ő folyamatosan azt kérdezgette tőlem, hogy „mégis mi a fenét kerestem ott?”.

– Az irodalom miatt mentem – mondtam, és vártam, mikor ugrik nekem.

– Az irodalom miatt, he? – rágózott idegesen, én meg azon agyaltam, hogy nem túl szép vég, ha Cortez barátnője kinyír reggel a suli előtt, miközben annyit készültem föcire. L

– Igen – feleltem, és nagy nehezen felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Mert van az a beadandó dolog. Amit közösen kell megírniuk

– szólt bele Dave, én pedig csodálkozva néztem rá.

– Igen? – fintorgott Viki.

– Aha – kontrázott rögtön Ricsi is, és hozzátette, hogy „kiselőadás arról a híres íróról”…

– Ja, aha – biccentett Viki. Szerencsére nem egy észlény, úgyhogy simán bevette, hogy Cortezzel közösen kell beadandót írnom, ami egyébként hülyeség, de mindegy.

A többiek rendesek voltak, és azért, hogy Viki leakadjon rólam, füllentettek. Miattam. Normál esetben ez még meg is hatott volna, de ahogy Viki elment (merthogy így is elkésett az első órájáról), mindannyian kérdőn néztek felém.

– Most komolyan, Ren – csóválta a fejét Ricsi. – Hogyhogy pont ott voltál?

– Véletlenül – legyintettem.

– Ez annyira durva. Cortez még Facebookon sem volt.

Remélem, azért rendben lesz. Hagytam üzenetet a mobilján – mondta Dave szomorúan.

– Ez szívás – értett egyet Zsolti is, aztán felsétáltak a lépcsőn.

Én is utánuk indultam, de Ricsi megragadta a karom, és visszahúzott.

– Ha nagyon akarsz vele beszélni – suttogta –, van egy másik száma, de azt senki nem tudja. A szülei szokták azon hívni… – magyarázta.

– Tudom – ismertem be, mire Ricsinek felszaladt a szemöldöke. Piercinggel együtt.

– Megadta neked? – döbbent le totálisan.

– Igen – bólintottam.

– Hű – röhögött. – Oké. Akkor mindegy. Ne add meg senkinek…

– Dehogy – ráztam meg a fejem. – Te felhívod? – kérdeztem, miközben felmentünk a lépcsőn.

– Nem, ha azt mondta neked, hogy majd ő hív, akkor megvárom – vonta meg a vállát. Közben Virág visszajött hozzánk, és szemmel láthatóan boldog volt, mert megvette a büfében az utolsó nyalókát, amihez lemosható tetkó is jár.

Szóltam a többieknek, hogy majd utánuk megyek, aztán a tanáriban megkerestem Hallert, és elmondtam neki, hogy Cortez miért nem jön suliba. Az ofő aggódva vette tudomásul, és megkért, hogy ha beszélnék vele, akkor szóljak Corteznek, hogy telefonáljon be a suliba. Óriási, nagyon rövid időn belül én lettem az összekötő Cortez és a Szent Johanna között. Jó, azt senki nem tudta, hogy nekem van „titkos számom”, viszont mindenki Ricsivel akart üzengetni, aki meg rám ömlesztette a jókívánságokat. Ebédszünetre tele volt a fejem a Corteznek átadandó üzenetekkel. Az udvaron ácsorogtunk, és amíg én kétpercenként a telefonomat ellenőriztem, Virág zenét hallgatott,

Arnold pedig csendben olvasott mellettünk. Ugyan ő nem igazán kedveli Cortezt, de természetesen egy ilyen esemény után ő is várta, hogy Cortez suliba jöjjön és személyesen jobbulást kívánhasson.

– Miért nem írsz a Facebookon a falára? – nézett fel Virág a zenelejátszójából.

– Ennek számos oka van, de leginkább azért nem, mert nem fogom virtuális szívecskék és idétlen képek közt kifejezni az együttérzésem, arról nem is beszélve, hogy nem vagyok híve a virtuális kommunikációnak, főleg nem közösségi üzenőfalon. A mondandóm privát és személyes, nem tartozik azokra a tagokra, akik ráragadtak a „tetszik” gombra, és ész nélkül, energiát nem sajnálva, éjt nappallá téve lógnak az interneten – magyarázta Arnold. Én megértően bólintottam, Virág azonban már rég elvesztette a fonalat, és csak „aházott” egyet. – Egyébként – fordult hozzám Arnold. – Mit csináltál ott?

– Hol? – kérdeztem, mert gondolatban még a netes üzengetésnél tartottam.

– Corteznél.

– Ja – bólintottam. – Átmentem beszélni vele az irodalomról.

– Pontosabban? – fonta össze a karját Arnold. Na, itt kellett volna valamit rögtönöznöm. Azonban a barátság az őszinteségen alapszik, így kénytelen voltam bevallani, hogy átmentem megkérni Cortezt, legyen szíves és javítson, mert meg fog bukni.

Igen, ez így elég bénán hangzik, nem csodálom, hogy Arnold kiakadt.

– Tehát összefoglalva – ráncolta a szemöldökét. – Azok után, hogy rád haragudott, amiért téged nem hívtak meg a születésnapi őrjöngésére, és azok után, hogy te próbáltál súgni neki, ő pedig nem vette a fáradságot, hogy felhasználja… Te elmentél hozzá könyörögni, hogy tanuljon, mert megbukik? – csodálkozott. Jó, ez így, kimondva tényleg rémes, de nem teljesen így volt. Vagyis de. Mindegy.

– Hát, igen – suttogtam.

– Gratulálok – biccentett Arnold, és elég megvető volt a tekintete.

Most erre mit mondhattam volna? Igaza van. Szánalmas vagyok.

Föcin témazárót írtunk, ezért az előtte lévő szünetben mindenki a teremben volt. Elég komoly puskagyártás zajlott.

Zsolti a bal alkarjára írta a válaszokat, de miután betelt a „felhasználható felület”, megpróbált a jobb karjára firkantani. Bal kézzel. ☺ Dave a telefonját tapogatta, az érintőképernyős „ezermillió gigás, hiperokos, többfunkciós, mindentlehetcsinálnivele” mobil klassz dolog, csak éppen becsengetésig sem találta meg a sok fájl között a feltöltött puskáját. Virág a klasszikus „padra firkálom” technikát alkalmazta, Kinga átnézte még egyszer a jegyzeteit, Ricsi öntapadós cetliket ragasztott az előtte ülő Virág pulcsijára, hogy óra közben le tudja olvasni a válaszokat. Mi, Jacques-kal egész szünetben kikérdeztük egymást, Gábor csendben hallgatott minket, Arnold pedig a helyén olvasott. Mármint a regényét, nem a föcit. ☺ Andris és Robi a táblára írtak. Vastagon, jól rányomva a krétát, ráírták az összes választ, aztán finoman letörölték, hogy látszólag üres legyen, azonban a padokból simán le lehetett olvasni a feliratokat.

– Na? Ki a legokosabb? – hajolt meg Andris büszkén, Aztán Robival magukat ünnepelve tapsoltatták az osztályt. Igen, a tervük zseniális volt, egész addig, amíg Farkas tanárnő be nem jött órára, és a tézé kérdéseit fel nem írta. A táblára. ☺

– A fenébe – dünnyögött Robi, és ész nélkül lapozgatta a füzetét.

– Haraszti, van valami probléma? – kérdezte a tanárnő.

– Semmi, semmi – olvasta gyorsan a füzetét, ami egyébként szinte üres volt. Most komolyan. A többiek mit csinálnak az órákon?

Farkas mindenkit megkért, hogy most már tegyék el a könyveket, füzeteket, telefonokat meg úgy általában, egy tollon kívül mindent, aztán kezdődhetett a tézé.

Én viszonylag hamar kész lettem, miután leellenőriztem, be is adtam (Kingával egy időben), aztán a helyemen ülve figyeltem.

Virág a padján lévő írást elemezte, sajnos túl feltűnően, úgyhogy a tanárnő kérte, hogy vigye ki a dogáját. Miközben a tanári asztalhoz igyekezett, leestek a hátáról a post-itek, úgyhogy Ricsi is kénytelen volt feladni. Andris és Robi a pad alatt a könyvből próbáltak puskázni, de olyan szinten új volt nekik az egész téma, hogy egy idő után abbahagyták, és a vállukat vonogatva beadták üresen a dogát, mondván, majd kijavítják. Zsolti sem járt sok sikerrel, a bal karjáról még le tudta olvasni a válaszokat, viszont a jobbra olyan bénán írt, hogy erősen koncentrálva, hosszú percekig bámulta a saját karját, végül megkérte a tanárt (!), hogy segítsen eligazodni a firkák között. Azonnal elvették a dogáját. ☺

Dave majdnem az óra feléig nyomkodta a mobilját, hátha megtalálja benne a puskát, de egyszerűen túl sok minden volt a telefonban (előnyben a buta, de egyszerűen kezelhető telefonok, mint az enyém).

– Felmayer, azonnal tedd el a telefonod! Ne szóljak még egyszer! – förmedt rá a tanárnő, mivel Dave nem zavartatta magát, és idegesen, mindenki számára jól láthatóan nyomkodta a készüléket.

– Mindjárt – legyintett Dave. Azt hiszem, a dolgozat már nem is igazán érdekelte, sokkal inkább bosszantotta, hogy kifog rajta a technika.

– Most!

– Jé, itt egy múlt havi sms. Mit keres a függő mappában? – töprengett.

– Na, elég volt, most már add ide – lépett oda hozzá Farkas, és dühösen felvette a papírt. Dave ügyet sem vetett rá, teljesen lekötötte a talált üzenet.

– Akkor ez nem is ment el? – kérdezte hangosan.

– Ne zavard az órát! Mások még dolgoznak – közölte a tanárnő, és Gábor felé biccentett, aki a lapja fölé görnyedve írt.

– Te, Ricsi, kaptál tőlem olyan sms-t, hogy találkozzunk a Media Marktban? – üvöltötte Dave.

– Én nem – vonta meg a vállát Ricsi, és tovább hallgatta a zenelejátszóját.

– Akkor azért vártalak hiába! Vajon van még függő sms-em? – töprengett.

– De én kaptam olyat. Ott is voltam! – szólt bele Zsolti.

– Igen, de csoportos üzenetküldés volt – felelte Dave.

Egy pillanat múlva Andris és Robi is közbeavatkozott, miszerint Dave „bénázik ezekkel a kütyükkel”, és hogy ne „villogjon, hanem inkább tanulja meg kezelni”… Na, ezen Dave felháborodott és kikérte magának, a két kocka vihogott, Zsolti megkereste a saját mobiljában a bejövőit, Ricsihez hátrafordult Virág, és együtt hallgattak zenét, Kinga pedig dühöngött, mert ellenőrizte a könyvben a válaszokat, és rájött, hogy elrontotta a kettes kérdést. Mindeközben pedig óra volt, éppen témazáró.

– Elég legyen! – üvöltötte el magát a tanárnő. A kiáltása inkább mosolyt csalt az arcokra, mintsem hogy komolyan vettük volna. Szegény föcitanár. ☺ – Felmayer, hallgass el, Ricsi, tedd el a zenelejátszód, Virág, fordulj vissza, Nagy Zsolt, pakold el az ebéded, még óra van! – rázta a fejét, aztán dühösen Andrisék felé nézett. – Ki kapcsolta be a tévét?

– Én – lóbálta meg a kezét Robi.

– És miért? – csodálkozott a tanárnő.

– Mert Lostot adnak – felelte egyszerűen.

– Na, ebből elég lesz. Mindenki beadja a dolgozatát, most!

Szegény Jacques gyorsan firkált még egy sort, de az utolsó szavak elcsúsztak, mert a tanárnő kirángatta a kezei közül. Gábor sóhajtva hátradőlt, Arnold pedig (aki a kétoldalas dogát öt dupla oldalra bővítette) unottan nyújtotta Farkas felé.

– Köszönjétek a többieknek! – szólt sértetten Farkas, és az volt a célja, hogy most majd jól szemrehányást tesznek azok, akik még dolgoztak. Hát, ez nem történt meg, Jacques csak mosolygott, Gábor mondta, hogy úgyis csak leellenőrizte, Arnold pedig közölte, hogy ő „senkinek nem köszön semmit, mivel hidegen hagyja a többiek viselkedése”.

– Megvan! – kiáltotta Dave boldogan. Azt hiszem, megtalálta a puskáját a telefonjában. – Tanárnőőő – nyújtogatta a kezét.

– Tessék?

– Visszakérhetném a lapom? Elfelejtettem valamit beleírni.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – csóválta a fejét szomorúan a tanárnő.

– Dehogynem – vigyorgott Dave.

– Még mit nem! Ha tudni akarod, azért, mert idiótán viselkedtek, összekevertem a kettes választ. Én sem javíthattam ki! – üvöltött rá Kinga.

– Nyughass már, akkor nem maximum pontszámot kapsz.

Nagy ügy, úgyis ötös lesz! – vágott vissza Dave.

– De nekem igenis fontos, hogy maximum legyen!

Egy pillanat alatt újabb parázs vita robbant ki, mindenki keresztbe üvöltött, Farkas pedig egy idő után egyszerűen kiment.

De tényleg.

– Éljen! – pattant fel Robi, és azonnal beüzemelte a tévét.

Repkedett pár alufólia labda (Jacques volt a célszemély), Zsolti a padján dobolt, a tévé üvöltött, Kinga üvöltött, Dave üvöltött.

Tulajdonképpen csak én ültem csendben a padomban, és próbáltam felfogni ésszel a káoszt, ami kialakult.

Gábor az ajtóban őrködött, aztán rémülten visszaugrott a terembe, és vadul hadonászott a karjával.

– Máday – nyögte ki végül.

Oké, egy pillanat alatt olyan csend lett, hogy kicsit csengett a fülem a hirtelen nyugalomtól. Mindenki visszaült a helyére, kezek a padon, tekintetek a táblára függesztve, akár a kisangyalok.

– Mi folyik itt? – lépett be Máday szigorúan.

– Itt? – nézett körül Ricsi értetlenül.

– Igen, itt.

– Témazárót írtunk – közölte Dave, és arcán kedves, „jól viselkedtem” mosoly jelent meg.

– A tanárnő azt mondja, nem tud fegyelmezni titeket!

– Minket? De hát… – pislogott Andris.

– Nincs de hát. Zengett a folyosó tőletek! – kiáltott ránk Máday.

– Az a-sok terméből jött a zaj – mondta Zsolti. – Borzasztó egy társaság az. Alig tudtam koncentrálni a dolgozatomra, olyan lármásak. Remélem, azért jól sikerült – sóhajtott erőltetetten, és a plafon felé pislogott. Máday csípőre tett kézzel, hunyorogva nézett végig rajtunk.

– Rendben van, 10/b. Rendben van – fenyegetőzött, mi pedig ösztönösen feszengeni kezdtünk. Ez sosem jelent jót. – Ha még egy panasz érkezik rátok, rendkívüli szülői értekezletet tartunk.

Nos, ez annyira nem volt ijesztő, ennél azért sokkal durvábbra számítottunk. Teremfogság, tanulószoba, állandó igazgatóhelyettesi felügyelet… Egy rendkívüli szülői? Nem nagy ügy. Máday azonban elégedettnek látszott. Csengetéskor mindenki felpattant a helyéről, és folytatták az óra közben kialakult vitát. Mintha mi sem történt volna.

Hazaérve segítettem anyunak vacsorát csinálni, illetve inkább csak ültem a konyhapulton, és a telefonomat ellenőriztem. Már megint.

– Reni, komolyan beszélni szeretnék veled – állt meg hirtelen anyu előttem, én pedig riadtan néztem rá. Jaj, ne. Olvasott valamit a kamaszkezelőben, és tesztelni akar? – Apádról van szó.

– Ó – könnyebbültem meg.

– Aggódom érte. Hiába főzök egészségesen, hízik – jelentette ki aggódva, én pedig a szám szélét harapdálva bólintottam. –

Szerinted mi lehet a gond? – kérdezte.

– Ööö – színleltem a tűnődést. Most mégsem válaszolhattam, hogy a pótvacsorák alkalmával apu előszeretettel habzsol be minden édességet, ami csak a házban van… – Nem tudom – füllentettem.

Anyu tovább motyogott magában, én pedig némán agyaltam.

Oké, hiába eszünk vacsorára undorító zöldségeket meg kalóriaszegény izéket, ha az esti titkos találkozások alkalmával apu gond nélkül elfogyasztja a vaníliás croissant-t. Kettesével.

Vacsora után felnéztem a netre. Cortez falán megszámlálhatatlan „mi van veled”, „jobbulást”, „hívj már vissza” üzenet sorakozott, de egyre sem válaszolt. Némi gondolkodás után írtam neki egy sms-t, hogy nem akarom zavarni, csak az érdekel, hogy van a nagymamája. Egy percen belül jött a válasz, hogy nem zavarom, és hogy a körülményekhez képest jól van. Erre visszaírtam, hogy nagyon örülök, és remélem, hamarosan kiengedik a kórházból. Azt írta, ő is reméli.

Ezek után már tényleg nem akartam zavarni, de akkor újra rezgett a telefonom. Azt kérdezte, mi volt a suliban. Írtam, hogy mindenki nagyon hiányolta, meg hogy lesz pár üzenete és nem fogadott hívása… Erre azt válaszolta, nem nagyon érdekli.

Tulajdonképpen több mint egy órát sms-eztünk, írta, hogy egész nap a kórházban volt, meg hogy beszélt Ricsivel, de mással nem akar… Ez vajon mit jelent? Hogy Vikivel sem? De velem meg sms-ezik. Akkor most tulajdonképpen mi van?

Még nagyban sms-eztünk, amikor lementem a konyhába inni.

Aput félig a hűtőben találtam. Gondoltam, akkor most ideje szólni.

– Veszélyben vagyunk – suttogtam, mire apu megkérdezte, hogy mekkora a baj. – Tudja, hogy valami nem stimmel – bólintottam, utalva arra, hogy anyu előbb-utóbb rajtaütést tart, és akkor nekünk annyi.

– Jó, majd óvatosabb leszek – ígérte meg apu, aztán felém nyújtotta a kezét. – Kókuszgolyót?

– Nem, köszönöm – nevettem el magam. A kezemben lévő mobilom megrezzent, úgyhogy zavartan a kijelzőre néztem.

– Titkos esti sms-ek? – vonta fel apu a szemöldökét afféle „ahha, a lányom lebukott!” nézéssel.

– Cortez írt, kérdeztem, hogy van a nagymamája… – magyaráztam, és már fel is mentem a szobámba. Ez egyébként részben igaz volt, valóban erről sms-eztünk. Először. Aztán már arról, hogy mi történt a suliban, és most éppen azt írta, hogy mit néz a tévében, én meg odakapcsoltam, és én is nézem a… Mi lehet ez? Sorozat? Na, mindegy, meglátjuk.

Cortez: 5/5 – örülök, hogy jobban van a nagymamája. És annak is, hogy folyamatosan rezeg a telefonom. Hűűűű.

Föcióra: 5/2 – Farkas most tényleg berágott ránk.

Virág: 5/3 – este üzent, hogy batikolt pólót csinál egy pink felsőjéből, és már összehipózott mindent. Csak tudnám, Virág mikor tanul. Vagy mikor készül. Vagy egyáltalán van-e fogalma arról, hogy suliba járunk. ☺

Viki: 5/1* – nem mondanám, hogy valaha legjobb barátnők leszünk…

Kisasszonyok: 5/5* – nagyon-nagyon tetszik. ☺