március 28-ig

Március 18., csütörtök

Boldogan ébredtem. A nap előbújt, kellemes, hűvös kora tavaszi idő volt, orkán erejű széllel és letört ágú fákkal, de attól még olyan szép nap volt. Legalábbis szerintem. Anyu a kettős frontra panaszkodott, apu késésben volt, Virág a foltos farmerét tanulmányozta (mindent összebatikolt), Ricsi pedig dühöngött, mert a neten kiválasztott „járművét” eladták. Csak én vigyorogtam, mint a vadalma. Ennek egyébként egyszerű oka volt. Teljesen feldobott, hogy Cortezzel egy csomót sms-eztem!

Apró örömök, de azért én megbecsülöm őket.

Vladár pontosan érkezett, én meg a helyemen ülve vártam, hogy megalázzon. Jó program.

– A mai órán a jövő heti képzőművészeti hétre készítünk kerámiát – mondta. Én meg pislogás nélkül meredtem rá. Hogy mire mit? Kérdőn forgolódtam, a többiek elvileg vagy értették a feladatot, és azért néztek értelmes arccal, vagy csak szimplán nyitott szemmel aludtak. – Rentai, a feladat melyik részét nem érted? – förmedt rám a tanár.

– Elnézést, én csak… – legyintettem.

– Igen, tudom. Te mindig csak… – csúfolt ki Vladár, az osztály pedig jót derült.

A feladat tehát egyszerűnek tűnt. Kapunk egy sárdarabot (na jó, agyagot), azt megformáljuk, a rajzszakkörösök meg hétfőn kiégetik, és akkor lesz belőle kiállítás. Wow. Elképesztő ötlet.

– Párban dolgozunk, mindenki üljön át a társához, és nekifoghattok a munkának – tapsolt kettőt Vladár.

Hátrafordultam, Ricsi fájdalmas arccal nézett rám. Nem csodálom, ha mi ketten agyagozni fogunk… Gábor éppen vizet hozott a kis edénykékben, Kinga már egy lófejet (!!!) próbált megformálni, Vladár pedig Zsoltival üvöltött, hogy azonnal köpje ki az agyagot, merthogy öt év felett már nem szoktuk megkóstolni a tananyagot, amikor Virág feltette a kezét. '- Tessék – szólította fel Vladár.

– Tanár úúúr – nyávogta Virág. – Nekem nincs párom – nézett szomorúan Cortez üres asztala felé.

– Mi van Antai-Kelemennel? – csodálkozott a tanár.

Körülbelül hatan ordították be, hogy beteg a nagymamája, mire Vladár sajnálatát fejezte ki, majd Virágra nézett. – Akkor válassz egy csoportot, és dolgozz velük.

– Oki – bólintott Virág.

– Hogyan? – nézett rá szúrós szemmel a tanár.

– Elnézést – nevetgélt Virág behúzott nyakkal, aztán odaült hozzám és Ricsihez.

– Igeen! – sóhajtottam megkönnyebbülten, és Ricsi is felszabadultan dőlt hátra. Megmenekültünk. Virág művészlélek, egyáltalán nem féltem, hogy nem gyurmázik össze pikkpakk egy miniatűr Pete Wentzet. ☺

– Na, mit csináljunk? – vizezte be Virág a kezét, és az agyagdarabot kezdte gyürködni.

– Hát, én egy köcsögre gondoltam – közölte Ricsi, mire elnevettem magam.

– Aha, az jó. De izé. Úúúú, tök jó lenne, ha csinálnánk egy állatot. Mondjuk, macit – nézett ránk csillogó szemmel.

– Virág – kezdtem visszatartott nevetéssel –, ha te ebből a tömbből – csaptam rá az agyagra – csinálsz egy medvét… – kezdtem.

– Neeem, nem nehéz. Figyi, itt benyomom – kezdte formálni a sarat vagy mit, és onnantól kezdve elvolt vele.

Mi, Ricsivel összeráncolt szemöldökkel néztük, ahogyan Virág keze közt formálódik az agyag, és úgy döntöttünk, inkább nem szólunk bele. Csak néha nyúltunk hozzá, akkor is többnyire csak rátettük a kezünket, mert Vladár időnként felállt és körbejárt a teremben.

– Nagyon szép – mosolygott Virágra, aztán ránk nézett (az agyagmedve fülét fogtuk éppen), és a fejét csóválva ránk vicsorgott.

Mivel mindenki nyakig sáros (bocsánat, agyagos) volt, nem mentünk ki szünetre, hanem végigdolgoztuk a duplaórát. Az eredmény elképesztő lett, komolyan, hihetetlen, hogy mik kerültek a tanári asztalra. Vladár is elégedettnek tűnt. Kinga és Gábor lófeje (tényleg megformáltak egy lovat) csillagos ötöst kapott, Arnold és Zsolti vázája (Zsoltinak nem sok köze volt hozzá) szintén ötöst ért. Dave és Robi közös megegyezéssel egy távirányítót készített, a téglalap alakú táblába belekarcolták a gombokat. Nos, ők csak hármast kaptak, de örültek neki. ☺

Andris és Jacques hamutartót csináltak, amit Vladár négyesre értékelt. Aztán jöttünk mi. Virág ment előre, mögötte mi,

Ricsivel.

– Nos – forgatta a keze között Vladár a medvénket, amibe Ricsi belenyomkodott pár tollat, amitől funkciója is lett. Miénk volt a tolltartó medve. Mondjuk, elég ijesztő, ahogyan a fejéből állnak ki a tollak, de mindegy –, ez rendkívül jól sikerült, gratulálok, Virág – biccentett elismerően Vladár.

– Közösen csináltuk – mosolygott Virág.

– Hogyne – dünnyögött Vladár. – Az osztályzat… – húzta el a száját – jeles.

Leesett az állam, a döbbenettől hirtelen meg sem tudtam szólalni.

– Mármint mindannyian? – kérdezte Ricsi.

– Legnagyobb sajnálatomra igen – válaszolta Vladár.

– Zsír – bólintott Ricsi, és elismerően hátba vert. Nem csodálom. Ötöst kaptam rajzon! Váááá!

Csengetéskor örömömben Virág nyakába borultam, és ugráltunk egy sort.

– Te jó ég! Fel kell hívnom anyut! – rohantam ki a folyosóra, és ujjongva elújságoltam a hírt. Mondjuk, hozzátartozik a történethez, hogy anyu az egész beszélgetés alatt azt kérdezte, hogy „mégis hogyan?”, de összességében örült neki. És ami a legdurvább. Majdnem hármasra állok rajzból! Hah!

Kémia előtt a laborban ültünk, és kulturáltan töltöttük a szünetet. Én az IPM rejtvényét próbáltam megfejteni, Ricsi pedig közben együttesneveket firkált a karomra. Értékeltem, de tényleg.

– Rendben, ki hiányzik? – lépett be a hátsó, titkos ajtón Gondos. Rossz nyelvek szerint az ott egy időkapu, és Gondos egyenesen egy futurisztikus világból érkezik az órákra. ☺

– Cortez – üvöltötte be Zsolti.

– És az ki? – csodálkozott Gondos.

– Antai-Kelemen Ádám – szólt Kinga.

– Még így sem tudom, de érthetőbb… – pufogott Gondos, aztán felpillantott a naplóból. – Az első padban ülő, állandóan rágózó?

– Igen – kiáltották páran.

– Jó. Mondjátok meg neki, hogy javítania kell – legyintett, aztán fellapozta a könyvet. – Nyissátok ki a tankönyvet a nyolcadik fejezetnél.

– Tanárnő, még csak a hatosnál tartunk – jelentkezett Kinga.

– Mondd, muszáj állandóan beleszólnod az órába? Gyere a táblához! – förmedt rá Gondos. Igen, azt hiszem, az ilyen kirohanásai miatt hívják a háta mögött egyszerűen csak „őrültnek”.

Kinga ötösre felelt, de igazán megszenvedett érte, aztán továbbmentünk az anyaggal. A nyolcassal, úgyhogy otthon tanulhatom meg magamtól azt a kettőt, amin egész egyszerűen átléptünk. Ki érti ezt?

Hazaérve totál fel voltam dobva a rajzjegyem miatt, és legszívesebben kitettem volna a falamra, hogy mindenki lássa.

Csak sajnos egyrészt kevés ismerősöm van a Facebookon, másrészt aki kommentálná, az jelen volt ma órán, úgyhogy inkább hagytam. Helyette Arnolddal Honfoglalóztam, meg megetettem a tevém (majdnem éhen halt), aztán írtam Justinenek.

Végül webkameráztam Virággal, de csak pár percet, mert kezdődött valami kedvenc műsora a Disney csatornán (Selena Gomez játssza, vagy nem is tudom), úgyhogy lelépett.

Vacsora után a szobámban olvastam, amikor jött egy üzenetem. A szívem azonnal a torkomba ugrott, és amikor megnyitottam, ösztönösen elmosolyodtam. Cortez írt. Rögtön visszaírtam, megkérdeztem, hogy van a nagymamája. Erre írta, hogy a dokik szerint jól, és hogy ettől nagyon megkönnyebbült.

Alighogy elküldtem a válaszom, rögtön jött egy sms. Túl gyors volt ahhoz, hogy Cortez legyen. Hah. A szolgáltató volt, lemerült a kártyám. Jaj. Gyorsan írtam még egy üzenetet Corteznek, hogy nincs kimenőm, úgyhogy majd máskor írok. Fél percen belül csörgött a telefonom, én pedig vigyorogva vettem fel.

– Gondolom, az elmúlt évben elhasználtad az egyenleged… – mondta arra célozva, hogy az én feltöltésem tuti nem merül le olyan hamar.

– Nagyon vicces – vágtam rá. – Szoktam sms-ezni – tettem hozzá, remélve, hogy ezzel bizonyítom, hogy vagyok akkora lúzer.

– Persze, persze – nevetett, és erre én is elröhögtem magam.

Jó, tényleg ritkán telefonálok meg üzenek, nem nagyon van kinek. Virággal és Arnolddal ritkán, de inkább a neten beszélünk, más meg szerintem nem is nagyon tudja a számom.

– Hogy vagy? – kérdeztem, komolyra fordítva a szót.

– Kösz, egész jól – mondta őszintén.

– Örülök.

– És te? – kérdezett vissza.

– Hát. Kaptam egy ötöst.

– Most ezen lepődjek meg? – kérdezte furán.

– Igen. Mert rajzból! – vágtam rá.

– Mi? – döbbent le teljesen, én meg nevetve elmeséltem, hogy pontosan mi volt. Nehezen hitte el, de ezen nem csodálkozom.

– Mikor jössz suliba?

– A jövő héten. Holnap még van pár vizsgálat, akkor ott akarok lenni a kórházban, de a jövő héten már csak infúziót kap, és a hét vége felé haza is engedik – magyarázta.

– Ez jó hír – könnyebbültem meg.

– Figyelj – kezdte, miután pár másodpercig mindketten csendben voltunk. – Még meg sem köszöntem.

– Nem is kell – vágtam közbe.

– Oké. De azért kösz – mondta ki végül, én pedig a szám szélét rágva bólintottam.

– Véletlenül voltam ott – ismertem be, célozva arra, hogy a baj nélkülem is megtörtént volna, az, hogy pont ott voltam, az így jött ki.

– Tudom. De utána. Szóval rendes voltál – nyögte ki, én pedig csodálkozva néztem magam elé. Cortez még sosem volt velem ennyire nyílt. Ez új.

– Igazán nincs mit – mondtam mosolyogva. – Vikivel beszéltél már? – kérdeztem hirtelen felindulásból. A válasz rögtön magamhoz térített, és minden reményem szertefoszlott.

– Aha, hívtam.

Hát, ennyit arról, hogy én vagyok Cortez lelki társa. A fenét.

Nem vagyok én senkije. L

Peti: 5/4 – írt a Facebookon, hogy elém jön a jövő héten a sulihoz. ☺

Andris és Robi: 5/3 – ma pontozták a suliban a lányokat egytől tízig. Elég megalázó volt, mondjuk, Arnold csúnyán nézett rájuk, ezért az én pontjaim nem publikusak, Ricsi miatt Virág sem kapott pontot, Kingát azonban erős hatosra értékelték. Amint a fülébe jutott, dührohamot kapott, és „nőellenesnek” nevezte az egész pontozást, majd addig ütötte őket a tolltartójával, amíg befejezték az egész játékot. Nyugis nap volt. ☺

Rajzjegy: 5/5* – Ötöst kaptam, ötöst kaptam, ötöst kaptam!!! ☺ És elmúltam ötéves, úgyhogy nem mondogatom ezt tovább.

Március 19., péntek

Laza nap. A suliban hamar eltelt az idő, duplaangolon Szép reményeket néztünk Mr. O’Realyvel (angolul, angol felirattal, szóval csak azért értettem, mert már olvastam), aztán ofőn a jövő heti osztályfényképezésről volt szó. Mondjuk, mire ezen túljutottunk (mikor, milyen háttérrel, ki hova álljon), addigra ki is csöngettek, úgyhogy szegény Haller minden más megbeszélnivalót kénytelen volt elnapolni. Tesin Korponay úgy döntött, hogy tavasz van (pedig nem is), és suliköröket futtatott velünk. Olyan szél volt, hogy Virágot majdnem elvitte, és engem is csak a vaskos vádlim tartott a talajon. Az a-sok és Kinga persze ügyet sem vetettek a zord körülményekre, szökkentek, bevették a kanyart, és rekordidő alatt teljesítették az öt kört. Mi, Virággal óra végéig próbáltuk teljesíteni, végül lerogytunk a nyirkos fűbe, és úgy döntöttünk, végünk van. Ezek után az irodalom már tényleg elrepült. Mármint nekem.

Suli után a többiek a lépcsőnél ácsorogtak, és a hétvégét tervezték. Mivel Arnold beszaladt a könyvtárba, addig odasétáltam Dave-ékhez, és a (Kingától kapott) sálam gondosan a nyakam köré tekertem.

– Jő, akkor majd eszel salátát – bólogatott Dave. Hamar kiderült, hogy miről van szó. Mekizni készültek, és Zsolti kifogásolta a programot, mivel durván üti a diétáját.

– Mi vagyok én, kecske? – kérdezte felháborodottan.

– Pedig a mai terv szerint – mondta Dave – még ehetsz délután egy almát, és kora este egy natúr csirkemellet két krokettel.

– Aha – fintorgott Zsolti, aki bár folyamatosan méltatlankodik, elismerésre méltóan betartja a diétát.

– Ren, jössz velünk? – kérdezte Ricsi, és a mellette ácsorgó Virág is mosolyogva bólogatott.

– Láthatatlan kiállításra megyek – feleltem. A többiek úgy néztek rám, mintha ufó lennék.

– Hogy mire? – kérdezte Dave mosolyogva.

– Kiállítás – egyszerűsítettem le.

– De az kit érdekel? – értetlenkedett Ricsi.

– Engem. Miért? – csodálkoztam.

– Tök fura vagy – mondta Dave. A „tök fura vagy” egyébként burkoltan azt jelenti: „iszonyúan unalmas vagy”.

– Mindegy – vontam meg a vállam, aztán témát váltottam, és megkérdeztem, ki mit tervez a hétvégére.

Igen, több mint valószínű, hogy a mekizés, a FIFA-bajnokság

(Dave, Andris és Robi), a gördeszkázás (Virág elkíséri Ricsit gyakorolni) vagy éppen a fekve nyomás (Zsolti új kedvenc időtöltése) izgalmasabb, mint a láthatatlan kiállítás, de ilyen az élet. Nekik ahhoz van kedvük, nekem meg ehhez.

– Mehetünk? – sietett le a lépcsőn Arnold.

– Persze – mondtam, aztán visszafordultam a többiekhez. – Jó hétvégét. Virág, beszélünk – intettem.

– Neked is. Aztán majd mondd, hogy mit láttál. Vagyis hogy mit nem – röhögött Zsolti, és szerinte ez fergeteges poén volt.

Merthogy láthatatlan kiállítás. Ha-ha.

Arnold hazakísért, aztán megbeszéltük, hogy másfél óra múlva értem jön. Otthon anyu nagy készülődésben volt (spenótos lasagnét készített), aztán mondta, hogy apu kollégája meg a felesége hamarosan jönnek. Óriási. Még jó, hogy volt programom, máskülönben pénteken a szüleimmel és a kollégáikkal ülnék otthon, és hallgatnám a számomra egyáltalán nem érdekes (és nem is aktuális) eszmecseréjüket. Készülődés közben gyorsan csekkoltam a netet. Sehol senki, péntek délután kiürül a virtuális tér, és helyet kap a valóság, ami egyébként nem baj. Viszont Cortez nem jelentkezett. Még sms-t sem írt. L

Mire Arnold megérkezett, addigra apu kollégái is. Muszáj volt köszönnöm (egyébként kisurrantam volna, de anyu megállított).

Arnold a nappaliban várakozott, és állta apu kollégája meg a felesége fürkésző tekintetét.

– Reni, hogy megnőttél! – dicsért meg apu munkatársa.

– Igen, már kétszáznégy centi vagyok – vágtam rá, mire apu elnevette magát, anyu azonban csúnyán nézett rám, és sziszegett valami olyasmit, hogy „ne szemtelenkedjek”. Jó, tényleg nem volt valami kedves válasz, de miért olyan nagy téma a magasságom? Átlagos, tizenhat éves kornak megfelelő méretűre nőttem. Nagyjából.

– Na és, hová mentek, fiatalok? Házibuli? Esetleg romkocsma? Diszkó? – vigyorgott a feleség. Mi, Arnolddal pislogás nélkül meredtünk rá. Ez most komoly?

– A láthatatlan kiállításra megyünk – feleltem, mert Arnoldnak nem volt kedve válaszolni.

– Ó – néztek egymásra a felnőttek, afféle „de fura gyerekek” pillantással.

– Érezzétek jól magatokat. Arnold, ugye hazakíséred Renit?

– Természetesen – bólintott Arnold, közben pedig apu munkatársa odahajolt hozzám, és halkan megkérdezte, hogy „most komolyan, hová megyünk”.

– A kiállításra – suttogtam, mert most olyan titkosra vettük a beszélgetésünket. Hát, egy legyintést kaptam összesen, aztán indulhattunk is.

Amúgy tényleg nagyon klassz volt a kiállítás, én tökre élveztem, ráadásul Arnolddal töltöttem az időm, ami mindig jó.

Rengeteget beszélgettünk, főleg a sulijáról, hogy már várja, és hogy érdekes lesz, meg hogy azért ne szomorodjak el, mert tartjuk a kapcsolatot.

– Szerinted akkor is barátok leszünk? – kérdeztem szomorúan, miközben a dombon felfelé sétáltunk.

– Szerinted van akadálya? – kérdezett vissza, és bár nem láttam, mert a földet bámultam, biztosan mosolygott.

– Hát, messze leszel.

– Igen, igazad van. Emiatt többet nem beszélhetünk – mondta, belőlem meg kitört a nevetés.

– Tudom, tudom hogy ott a telefon, a net, a skype, az msn, a Facebook… – kezdtem, de Arnold közbeszólt, hogy nem kell mindent felsorolnom, ahol tartani tudjuk a kapcsolatot… – Oké, szóval tudom, hogy millió módon beszélhetünk. De az ugyanolyan?

– Nem – felelte. – Semmi nem lesz már ugyanolyan – mondta.

– Tudom – bólintottam alig láthatóan.

Csendben sétáltunk tovább, aztán Arnold átölelte a vállam, és nyomott egy puszit a fejemre. Azt hiszem, értettem, nem is kellett semmit mondania. Lesz net és webkamera, és lesz sms. Ott az email, a rengeteg közösségi meg a szünetek, amikor biztosan hazajön, és találkozunk. Ez mind adva lesz. De az, hogy így sétáljunk hazafelé, csak úgy, egy sima pénteken. Ilyen nem lesz.

És talán ez az, ami pótolhatatlan.

Láthatatlan kiállítás: 5/5* – nagyon jóóó volt.

Cortez: 5/? – nem üzent, nem hívott, nem írt. Azért remélem, minden oké. L

Spenótos lasagne: 5/1 – hát, hogy zöld volt, az biztos. ☺

Sulirádió: 5/5* – ma The Grenma nap volt. Virág tökre szereti.

Én ma hallottam először.

Dave: 5/4 – feltöltötte Twitterre a mekis vacsorájának a képét.

Szerintem ennyire részletesen nem kell megosztani a világgal mindent.

Smileyk: 5/5* – de jó, este Jacques msn-en elmagyarázta, hogy mit jelent ez: :S Most már tudom!

Március 22., hétfı

Izgatottan ébredtem. Na persze, hiszen tudtam, hogy Cortez ma jön suliba. Egy csomót görcsöltem azon, hogy mit vegyek fel, végül maradt a farmer-kötött garbó-farmerdzseki kombináció, a hajam pedig egyszerűen hátrafogtam. A tükörképemet elnézve majdnem elaludtam, annyira unalmasan festettem. Hát, éljen a hétfő reggel.

A kapunkban Ricsi és Virág épp valamin nevettek. Amikor megkérdeztem, min, akkor elmesélték, hogy Virág születendő kisöccsének keresnek neveket.

– Mindenképp Pete Wentznek kell, hogy hívják – közölte Virág. És komolyan gondolta.

– Mondom, hogy ez hülyeség – rázta meg a raszta fejét Ricsi.

– Legyen inkább Bence.

– Akkor Bencze Bence lenne a neve – tűnődtem, és szerintem ennél még az is jobb lenne, ha valóban a FOB gitárosáról neveznék el.

– Ja, az poén lenne – bólogatott Ricsi.

– Szerintem ezt semmiképp ne ti döntsétek el – tanácsoltam, miközben beszálltunk a kocsiba.

A dombon lefelé haladva éreztem, hogy azok az átkozott lepkék felébredtek a gyomromban. Olyan régóta tartanak velem reggelenként, hogy ideje lenne elneveznem őket. Apu megállt, mi pedig kipattantunk a kocsiból, és hirtelen szembetaláltam magam a valósággal. Ott állt, széldzsekiben, menő, sötétkék farmerben és deszkás cipőben. A haja egészen sötétbarnának tűnt a gyér napsütésben, lazán ácsorgott a társaság középpontjaként, oldalán vele. A barátnőjével. Hirtelen eluralkodott rajtam a szomorúság, miszerint teljesen mindegy, hogy vele voltam, amikor baj történt, teljesen mindegy, hogy utána velem beszélte meg az érzéseit. Én továbbra sem vagyok senki az életében. Bezzeg Viki.

– Sziasztok – ugrált Virág, miközben Ricsi kezét fogta, aki próbálta visszatartani, mert neki egyáltalán nem volt kedve szökdécselni.

– Emó, ne rángass már – húzta vissza maga mellé Virágot. –

Minden oké? – kérdezte Corteztől, aki finoman bólintott.

Én csak némán álltam a társaságukban, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem szakadna meg a szívem, miközben Dave a mobilját mutogatta felém, hogy csekkoljak valamit. Azt hiszem, egy háttérképet.

– Nagyon klassz – erőlködtem ki a választ, pedig agyban nagyon nem ott jártam. Közben egy csomóan odajöttek, hogy váltsanak pár szót Cortezzel, úgyhogy amit kérdezni akartam (a nagymamája állapotáról), azt megtették millióan.

Viki mindeközben persze úgy lógott rajta, mintha címlapfotózásra várna, egy pillanatra sem engedte el, ölelgette meg puszilgatta, de olyan feltűnően, hogy már nekem volt kellemetlen. Ráadásul Cortez nem törte magát túlságosan, hogy viszonozza, inkább csak néha idegesen odamosolygott rá, egyébként pedig beszélgetett. Na, hát ekkor úgy döntöttem, hogy feltűnés nélkül bemegyek a suliba. Sikerült is. A kutya nem vette észre.

Az aulában Máday azonnal rám förmedt, hogy menjek a suliújság termébe. Kinga már ott volt, éppen dühöngött.

– Mi történt? – kérdeztem halkan az a-s Krisztiánt, miközben felültem egy padra.

– A szokásos. Visszadobták Kinga riportötletét, mert senkit nem érdekel… – vigyorgott.

– Értem.

Csendben hallgattam, ahogyan Timi és Kinga vitatkoznak.

Kinga Gondossal akart interjút, Timi közölte, hogy felejtse el, egy interjú a kémiatanárnővel maximum arra lenne jó, hogy kidekorálják a fotóját.

– Igenis, érdekes lehet egy mély és értelmes kérdéssor… – próbálkozott Kinga.

– Nem – rázta meg a fejét Timi, és a hangsúlya ellentmondást nem tűrő volt.

– Mint riporternek, jogom van kiválasztani a riportalanyom – érvelt Kinga.

– Mint főszerkesztőnek, jogom van elutasítani.

Hát, ez így ment egy darabig, és csak azt sajnáltam, hogy Arnold nem volt jelen (szokásos késés), amikor ennyiszer dobálóztak a jogaikkal. ☺ Közben a többi suliújságos velem próbált egyeztetni. Rájöttem állandó fotósként, hogy nem fogok unatkozni, ugyanis hirtelen mindenkinek szüksége lett tőlem tanácsra, képre és segítségre. Összességében jól telt a megbeszélés, csak egyszer szorult össze a torkom. Amikor az ajánlókat egyeztették. Egy pillanatig révetegen bámultam magam elé, és nosztalgiáztam egy kicsit, hogy tavaly mit írtam az áprilisi számba. Sajna a meghitt pillanataimat elrontotta Kinga, aki hirtelen elém állt, és rám ordított.

– Délután szükségem lesz rád!

– Olvasókör van – feleltem gondolkozás nélkül.

– Na és?

– Oda járok.

– Nem halsz bele, ha egyszer kihagyod. A tizenkettedikes Leventével lesz az interjú, csinálnod kell róla fotót!

– Nem hagyom ki az olvasókört! – ráztam meg a fejem idegesen.

– Renáta, ezért vagy te überlúzer! Akkor menj a nyavalyás olvasókörödre, mit bánom én! – förmedt rám, aztán szólt Timinek, hogy „összeférhetetlenség miatt” kér egy új fotóst.

– Milyen összeférhetetlenség? – csodálkoztam.

– Milyen új fotóst? – csodálkozott Timi.

– Ahh! – morgott ránk Kinga, aztán sarkon fordult és kiviharzott a teremből.

Óriási. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal ácsorogtunk az udvaron, aztán odajött hozzánk Ricsi is, és megállt Virág mellett.

Az udvaron lévő összes lány fürkésző tekintettel nézte a jelenetet.

Már minden fogadás megbukott, Virág és Ricsi szemmel láthatóan tök jól elvannak, és erre senki nem számított.

– Ricsi, melyik az a Levente? – kérdeztem.

– Levi? – kérdezett vissza.

– Gondolom – vonogattam a vállam. – Végzős.

– Jó arc, ott áll – mutatott Cortezék felé, akik az árkádok alatt bandáztak. – Mer’?

– Beszélnem kéne vele – feleltem kurtán.

– Oké – biccentett, aztán megfordult, és elüvöltötte magát, hogy „Leviii, gyere már ide!!!”

– Kösz – sziszegtem zavartan, amikor is a hangos társaságból egy magas, szőke srác röhögve elindult felénk.

– Legközelebb megtennéd, hogy jelzed az ordítási szándékod?

– lapozott egyet Arnold a könyvében.

– Nem – vágta rá Ricsi, aztán kezet fogott az éppen odaérkező sráccal. Arnold csak lenézően megrázta a fejét, és tovább olvasott, Virág pedig mosolyogva köszönt Levinek. Vagy kinek.

– Mi van? – kérdezte a fiú, értetlenül nézve a társaságunkra.

Nem csodálom. Ráadásul nekiütközött Karcsinak, aki éppen akkor ért oda. Szegény hebegett valami bocsánatfélét, és a szemüvegét törölgetve megállt a biztonságot jelentő Arnold mellett.

– Ren akar tőled valamit – vonta meg a vállát Ricsi.

– És az ki? – kérdezte a fiú. Annyira laza volt, hogy attól féltem, mindjárt szétesik.

– Én lennék – köszörültem meg a torkom, és zavartan néztem fel a majd fél fejjel magasabb fiúra.

– Mi van? – ismételte meg kulturált kérdését, és kezdtem rádöbbenni, hogy a menő Levi nem egy IQ-bajnok.

– Oké, szóval én vagyok a suliújság fotósa – kezdtem, mire elismerően bólintott. Még nem fejeztem be, úgyhogy figyelmen kívül hagytam a reakcióját. – Mivel te leszel az interjúalany az áprilisi számban, szeretném egyeztetni veled a címlapfotót.

– Ez mekkora szám! – fülelt, és a sulirádióból szóló Prodigyszám ütemére kezdett bólogatni.

– Aha, tényleg – néztem rá furán. – Szóval a fotó…

– Ja, oké. Dobj rám egy sms-t, és egyeztetünk – legyintett, aztán már meg is fordult, és elindult visszafelé.

– De nem tudom a számod – szóltam utána. Levi megtorpant, aztán afféle „ez igaz” tekintettel meredt rám.

– Akkor mi legyen? – kérdezte. Döbbenten néztem rá. Ez a srác ultrasötét!

– Szerintem add meg, ha azt akarod, hogy sms-t írjak – tanácsoltam.

– Aha, jó – bólogatott, és úgy érzem, megértette. Lazán visszasétált, elkérte a mobilom, nyomkodta egy darabig, aztán a kezembe nyomta.

Ahogyan távolodott, az udvaron lévő lányok mind követték a tekintetükkel, én pedig lenéztem a mobilomra. Nem bírtam, elnevettem magam.

– Mi az? – mosolygott Virág is.

– Reméltem, hogy nem kerül sor erre, de hát ez van. Van egy Y végű név a telefonomban – mondtam, mire Arnold leengedte a könyvét, és hitetlenül meredt rám. Hát igen, így történt, hogy Levy (Y!!!) száma bekerült a mobilomba. Éljen, éljen. ☺

Csengetéskor az a-s lányok mentek előttünk fel a lépcsőn, aztán a folyosón nem bírták tovább, és hátrafordultak hozzám.

Meglepődtem.

– Reni – kezdte Edina, akivel egyáltalán nincs jó kapcsolatom.

Mondhatni, semmilyen nincs.

– Igen?

– Mit akart Levi? – kérdezte sárga arccal.

– Csak a suliújságba bekerülő fotójáról beszéltünk – mondtam egyszerűen. Az a-sok összenéztek, és amolyan „hát persze, mi mást akarna egy ilyen fiú egy ilyen lánytól” bólintással nyugtázták, hogy ártalmatlan vagyok. – Miért? – kérdeztem vissza.

– Ó, semmi – legyintett Dina, és vihogva besiettek a termükbe.

Kinga gúnyosan összefonta a karját, és felém fordult.

– Tami bele van esve – árulta el simán az egyik a-s lányt.

– Leventébe? – csodálkoztam.

– Persze. Menő, végzős, magas, szőke, sötét, mint az éjszaka.

Az a-sok az ilyenekre buknak – vigyorgott.

Kinga maga a jóindulat. L Olvasókör után az aulában Arnolddal és Karcsival Virágot vártuk, közben pedig a szakkörön elhangzottakról beszélgettünk (Voltaire).

– Reniii – futott oda hozzánk Virág. – Kész lett, kiégettük a macit, kerámia lett belőle! – mesélte csillogó szemmel. – El is neveztem!

– Tényleg? – nevettem el magam.

– Ühüm. Úgy hívják, hogy Jared Leto.

– Mindenképpen előnyös név egy kerámiamedvének – töprengett Arnold.

– Sziasztok – köszönt oda Cortez, és már ki is került minket.

– Szia – szóltam utána szomorúan.

Még be sem csukódott az ajtó, mi is kiléptünk és a hideg márciusi szélben be kellett ismernem, hogy a suli előtt várakozó Viki mennyire, de mennyire nagyon menő. A szőke haját csak úgy fújta a szél. Idilli.

– Hogy sikerült a beadandód? – nyomott egy gyors csókot Corteznek, aki kérdőn nézett rá.

– Mi?

– A beadandód. Ricsiék mondták, hogy Renivel a beadandón dolgoztatok… amikor nálad volt – hadarta Viki, én pedig szerettem volna kicsit gyorsabban menni, de sajna Virág elejtette a kulcsát, úgyhogy meg kellett várnom.

– Fogalmam sincs, miről van szó – ismerte be Cortez, én pedig lesütöttem a szemem. Viki kérdőn felénk fordult, és a tekintetéből áradt valami. Valami egészen elképesztő mértékű gyűlölet.

Virág végre felkapta a kulcsát, és elindultunk hazafelé. Húzós helyzet volt. Azon már meg sem lepődök, hogy amikor este bekapcsoltam a gépem, várt egy üzenet a Facebookon. Vikitől jött. Azt írta, jó lenne, ha nem szórakoznék vele. Nos, eszem ágában sincs. De tényleg.

Levy: 5/2 – nem egy észlény, de este küldtem neki egy üzenetet, hogy holnap jöjjön be előbb a suliba. Nem válaszolt… ☺☺☺

Francia: 5/5* – feleltem, ötöst kaptam.

Kerámiamedve: 5/5 – wow, még neve is van. ☺

Cortez: 5/1 – mintha mi sem történt volna. Az sms-ek, hogy nála voltam, hogy milyen sokat beszéltünk telefonon… csak álmodtam. Most olyan, mint volt. Újra a régi.

Viki: 5/1* – hagyjuk az egészet. L

Március 23., kedd

Mivel tegnap Levi nem válaszolt az üzenetemre, gondoltam, akkor nem megyek be előbb a suliba, mert hiába várnék rá.

Úgyhogy normálisan indultam, a szokott időben. Erre amikor kiszálltunk apu kocsijából, Levi már messziről integetett.

Megismertem a szőke fejét.

– Hallod! – üvöltött oda, és úgy tűnt, ezt köszönésnek szánta. –

Itt várok már félórája!

– De – ráztam meg a fejem értetlenül – nem üzentél vissza.

– Nem szoktam – tárta szét a karját.

– Jó, de nekem azt honnan kéne tudnom? – csodálkoztam.

– Ez igaz – töprengett. – Akkor most jó?

– Ööö, persze. Akkor csináljuk meg most – mosolyodtam el, és előhalásztam a táskámból az ősrégi digitális gépem.

Amíg én Levivel beszéltem (legalábbis próbáltam), a fiúk kérdőn pillantgattak felénk, sőt, Dave oda is jött hozzánk, hogy megtudja, miről van szó. Igen, Dave belebetegszik, ha lemarad valamiről.

– A riporthoz fotózok – magyaráztam.

– Aha – bólintott Dave. – Segítsek valamiben? – ajánlotta fel.

– Hát, ha van kedved – vontam meg a vállam, de nem is nagyon figyeltem rá, mert közben Levi azt kérdezte, hogy így jóe az arckifejezése. Aztán megmerevedett, és a távolba bámult.

– Persze, de most még nem csinálom a fotót, szóval nyugodtan lazíts – tanácsoltam.

– Ja, jó – bólintott.

Te jó ég! A helyszínen töprengtem, hogy hol kéne fotóznom, miközben Dave szomorúan nézett rám.

– Mi a gond? – kérdeztem.

– Tudod, most, hogy Cortez délutánonként a nagymamájával van és nincsenek Jalapeno-próbák… nem nagyon van dolgom.

– Na és Zsolti edzése? – mosolyodtam el.

– Már magától is megy neki.

Aha. Szóval Dave tétlennek érzi magát. Márpedig Dave számára az a legrosszabb, ha nem fontoskodhat. Elvégre zakóban jár suliba. ☺

– Hát figyelj. Ha van kedved, akkor segíthetsz nekem.

– Tényleg? Én leszek az asszisztensed?

– Ööö. Ha szeretnéd – válaszoltam zavartan. Dave szeret asszisztálni.

– Oké. Benne lesz a nevem a suliújságban?

– Megpróbálhatom elintézni – ígértem meg.

– Jó. Mi a feladatom? – kapta elő a mobilját.

– Kéne egy jó helyszín a fotózáshoz. Én a tesiteremre gondoltam, merthogy Levi úgyis focizik…

– Elintézem – biccentett Dave határozottan, aztán berohant a suliba.

Én nem gondoltam nagy felhajtásra, de Dave az első szünetre kiürítette a tornatermet, az éppen bemelegítő 11-eseket egyszerűen kirakta, és közölte, hogy lezárta a helyszínt. Tényleg jó asszisztens. Nemcsak a termet intézte el, hanem hozta a táskám, és állíttatott a fényeken is. Sőt, Karcsival feltartatott egy fehér ponyvát, és nem engedte, hogy lerakja, egészen addig, amíg fotóztam.

– Oké, akkor szerintem csak ülj fel a lelátóra – tanácsoltam Levinek, aki nem értette pontosan. Harmadszorra összejött.

Csináltunk olyan képet, amin a távolba mered, amin belenéz a gépbe, az ölébe ejti a kezét és „tűnődik” vagy éppen mosolyog.

Szóval egy rakás fotót. Reméltem, hogy Kinga ki tud választani belőle párat.

Föcin Farkas tanárnő hozta a témazárókat, és legalább negyedórán keresztül szemrehányásokat zúdított ránk, amiért „csapnivaló” eredmények születtek. Az osztály úgy tett, mintha bánná. Amúgy meg senki nem foglalkozott nagyon vele.

Ebédszünetben Andris és Robi Wii-zett, én meg néztem, mivel nem igazán volt kedvem lemenni az udvarra. Minek? Cortez rám se néz (micsoda újdonság), Virág nem akart kimenni a teremből, mert Dorián ma feltűnően sokat járkált a folyosón, Arnold pedig ott volt, ahol én. Szóval maradtunk.

Hazaérve feltöltöttem a fotókat a gépemre (egészen jól sikerültek), aztán átküldtem Kingának az egész mappát, hogy válasszon kedvére. Felnéztem msn-re, Dave rögtön rám is írt, úgyhogy vele beszélgettem arról, hogy az új „munkája” milyen érdekes. Mármint amit én adtam neki. Gyorsan átfutottam a listát, de mindenki elvolt. Virág (Luv Ricsiiiiiii) – állapota elfoglalt,

Arnold (The Doors – Riders on the Storm) – állapota nincs a gépnél, Jacques (jojatek) – állapota elérhető, Zsolti (papapaparazzi LoooL) – állapota elfoglalt. Dave (twitter: Mr.Dave) – állapota elérhető, Kinga (skype) – állapota nincs a gépnél, Andris

(Mafia Wars) – állapota elfoglalt, Robi (Highway to Hell) – állapota elfoglalt. Gábor (Dopit sétáltatja) – állapota nincs a gépnél, Ricsi (Faith No More) – állapota elfoglalt, és Cortez.

Offline.

Angol: 5/4 – Mr. O’Realyvel összefoglaltunk. Juj.

Kisasszonyok: 5/5* – Beth. LLL

Vacsora: 5/2 – fűszeres csirkeszárnyak. Még mindig tüsszögök a borstól.

Facebook: 5/3 – Levi ismerősnek jelölt. Csoda, hogy tudja, hogyan kell. ☺

Chasing Cars: 5/5* – ezt a Snow Patrol-számot választottam a „reménytelenül szeretem Cortezt, és ő reménytelenül nem vesz észre” dalnak. Az ágyamon fekve egymás után hétszer meghallgattam. Hű, de jól vagyok.

Március 24., szerda

Éjjel sikerült úgy kimennem a mosdóba, hogy belerúgtam az ágyam sarkába. Miután rájöttem, hogy nem tört el a sípcsontom, csak lehorzsolódott a bőr, nyugodtan, bár kissé könnyezve aludtam vissza. Reggel boldogan vettem tudomásul, hogy a homlokom tiszta pattanás, ráadásul megint zsíros a bőröm, egyszerűen nem használ a krém, amit becsülettel kenek. Pedig a reklámban a lány este felkeni, reggel meg szép, sima arccal ébred. Na, persze. Hát, ilyen vidáman indultam suliba. Virág és Ricsi sem tudtak feldobni, pedig arról meséltek, hogy Ricsi milyen ügyesen dobálja az ördögbotot. Merthogy tegnap kutyasétáltatás közben azt gyakorolta. Igaz, szegény R. P. a repkedő botot látva folyamatosan ugrált, de persze nem tudta elkapni. Ricsi beszámolója alapján a kiskutya „majdnem kinyúlt, annyira kifáradt”. Azt hiszem, jól telt a tegnap estéjük. ☺

A sulihoz érve meg sem álltam a lépcsőnél, mert a punk Barbie (Viki) kockás gatyában, menő bakancsban és fekete pulcsiban (szegecses díszekkel) ott menőzött Cortez mellett.

Ricsi persze leszakadt tőlünk, ő csatlakozott a többiekhez, mi pedig Virággal bementünk a suliba. Vettünk a büfében minyont meg baracklevet, aztán felballagtunk a terembe. A folyosón Doriánba botlottunk (szó szerint), úgyhogy zavartan hebegtünk valami „bocs” félét, és már ki is kerültük. Az emós fiú egy pillanatig szórakozott: arra indult, amerre mi, aztán amikor irányt változtattunk, ő is, így lehetetlen volt kikerülni.

– Bocs, de szeretnénk menni – szóltam rá kissé idegesen, és megragadva Virág karját, újra jobbra húztam. Dorián ellépett, úgyhogy megint az utunkban állt. Virág folyamatosan a földet bámulta, fel sem mert nézni, én meg totál tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy miért szórakoztatja Doriánt, ha feltart minket.

Szerencsére jött a felmentő sereg.

– Menj már arrébb, mamlasz – kiáltott rá Kinga, és meglökte Doriánt, aki a korlátnak esett. – Na – fújtatott Kinga idegesen, mi meg kihasználva a lehetőséget azonnal utánasiettünk.

– Hű, köszi – motyogta Virág, és megtörölte a szemüvegét a pulcsija aljába.

– Nem miattatok csináltam. Szerettem volna haladni – felelte Kinga kíméletlen őszinteséggel.

– Mindegy, akkor is jókor jöttél – vontam meg a vállam. –

Figyelj csak – jutott hirtelen eszembe –, megkaptad a képeket?

– Nem, tegnap este sokáig a konditeremben voltam, nem neteztem. Tudod, van, akinek nincs tengernyi ideje, hogy idiótaságokat lájkoljon a Facebookon – gúnyolódott, aztán megtorpant és gondolkozni kezdett.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Majd pont veled fogom megbeszélni – vágta rá.

– Bocs, csak kérdeztem – mondtam zavartan.

– Ha tudni akarod – vette elő a telefonját –, tegnap elfelejtettem skype-olni.

– Elfelejtettél? – kerekedett el a szemem. Elfelejtett felmenni a skype-ra? De hát Olivér! A barátja?

– Igen, képzeld!

– Hogy felejthetted el? – fújt egy hatalmas rágólufit Virág.

– Egyszerűen kiment a fejemből, jó? Én sem tarthatok mindent észben! – méltatlankodott idegesen, aztán már nyomkodta is a mobilját.

– Fura – jegyeztem meg.

– Ühüm – bólintott Virág.

Bioszon Baranyai összefoglalt, és jelezte, hogy a következő órán témazárót írunk. Én végig figyeltem, és kihúzófilccel jelöltem a fontos részeket a füzetemben, de úgy láttam, a többiek inkább csak örültek a „laza” órának, és csendben elfoglalták magukat.

Duplamatekon Gazdag tanárnő a rosszul állókat (sajnos sokan vannak) feleltette. Virág húsz percet szenvedett a táblánál egyetlen egyenlettel, és hiába súgtam ész nélkül, nem tudta megmagyarázni, hogy jött ki az eredmény. Egyest kapott, úgyhogy szomorúan ült le a padjába.

– Nem készültél? – kérdeztem, mire teljesen természetesen megrázta a fejét. Gondolhattam volna.

Ebédszünetben Karcsival és Arnolddal lementünk az udvarra

(Virág Ricsit untatta a folyosókra kirakott kerámiákkal), és miközben beszélgettünk, hirtelen Levi jött oda hozzánk.

– Szia – köszöntem csodálkozva, remélve, hogy kiderül, mit akar. Egy ideig csak csendben ácsorgott, mi pedig tovább beszélgettünk, gondolva, hogy ha akar, akkor majd csak megszólal. Nem tette. Fura egy srác, az biztos. Ráadásul, azért, mert odacsapódott hozzánk, mindenki kérdőn figyelt minket.

Klassz.

Utolsó óra után Virággal a suliboxunkba pakoltunk, és megvártam, hogy felragasszon egy képet Ricsiről a szekrényajtajára.

– Ugye milyen szuper lett? – kérdezte boldogan.

– Aha – feleltem a lehető legmeggyőzőbben, miközben a fotót bámultam, amin Ricsi belefejel a kamerába. Tényleg remek kép.

Arnold az aulában várt minket, aztán együtt mentünk ki a suliból. A lépcső előtt Dave, Zsolti, Ricsi, Cortez és Viki álltak, néhány felsőbb évfolyamba járó, menő diákkal (Levi is ott bambult köztük). Ahogy kiértünk, Levi odaintett nekünk, én meg előbb körbenéztem, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy tényleg nekünk int, bénán odabiccentettem. Aztán hirtelen észrevettem, hogy a társaságuktól pár méterre egy sötét alak várakozik. Már ami a ruházatát illeti.

– Bocs – szóltam Virágnak, Arnoldnak és Karcsinak, majd mosolyogva lefutottam a lépcsőn, és egyenesen Petihez léptem.

– Beatles-lány – hajolt oda hozzám, hogy adjon két puszit.

Zavartan hagytam, aztán megkérdeztem, hogy van.

– Gondoltam, megnézlek, mielőtt megint elnyel a föld – viccelt arra utalva, hogy időnként „elérhetetlen” vagyok.

– Örülök! – mondtam őszintén, mert tényleg feldobott, hogy látom.

– Hazakísérlek, oké?

– Ööö, persze, csak szólok a többieknek – kértem egy pillanatot, aztán visszasiettem Arnoldhoz, aki pislogás nélkül meredt rám.

– Figyelj csak. Nem gond, ha… – kezdtem.

– Nem – vágott közbe. – Nem gond.

Kikerült, és szó nélkül elindult.

– Este beszélünk? – kérdeztem utána. Hátra sem fordult, csak feltette a kezét és legyintett. Hm. Ez akkor mit is jelent?

– Mindjárt jövök, csak odaköszönök Petinek – szólt Virág Ricsiék felé (igazából Ricsinek), mire a fiúk valami olyasmin röhögtek, hogy „a Tokio Hotel mit keres a II. kerületben”.

Nagyon vicces, nem értem, miért ilyen felszínesek. Peti emós, de engem egyáltalán nem zavar, hogy kicsit furán néz ki, mert különben tökre jó fej.

– Sziaaa – köszöntötte Virág kedvesen.

– Nahát – bólintott Peti furán, aztán elnevette magát.

– Ugye? Már nem emózok – nézett végig magán Virág, és büszkén húzta fel a farmere szárát, hogy megmutassa a napocskás bakancsát.

– Klassz – ismerte el Peti. – Doriánnal minden oké? – kérdezte aggódva.

– Többé-kevésbé – feleltem, Virág pedig bánatosan bólogatott.

Még váltottunk pár szót hárman, aztán Virág mondta, hogy visszamegy, mert várja Ricsi.

– Melyik az? – mosolygott Peti, és Cortezék felé nézett.

– A raszta – vörösödött el Virág, aztán gyorsan elköszönt és visszasietett.

– Mehetünk?

– Igen – feleltem.

Lassan elindultunk, mire Peti elém tartotta a kezét, hogy megállítson. Megvártuk, amíg elmegy az autó, aztán átmentünk az úton, és a dombon felfelé gyalogoltunk.

– Szóval Virágnak új barátja van.

– Igen – feleltem. – Jól elvannak. Virág boldog. Nagyon – tettem hozzá.

– Azt látom. Először azt hittem, hogy nem a raszta a barátja.

Hanem a másik.

– Melyik? – csodálkoztam.

– A fekete hajú, aki középen állt a szőke lánnyal…

– Cortez?

– Én nem tudom – vonta meg a vállát. – De úgy tűnt, nem igazán kedvel.

– Nem is ismer – ráztam meg a fejem.

– Hát, ha így folytatjuk, nem is fog – vágta rá, én meg felnevettem. – Na, mutasd.

– Mit?

– A zenelejátszód! – vigyorgott.

– Neeem! Nem fair, hogy időnként eljössz elém, hogy jól kiszórakozd magad az ízlésemen!

– Miért? Olyan jót derülök. Szerinted hány lánynak van Beatles és Oasis az iPodján?

– Van más is – közöltem sértetten.

– Mondd, hogy valami új.

– Hát, a kilencvenes évek újnak számít? – néztem rá félve, mire hangosan felnevetett.

Hazáig a zenéimet cikizte, de annyira kedvesen, hogy eszemben sem volt megharagudni, aztán beírt a telefonomba pár indie zenekart, akiket szerinte érdemes lenne csekkolnom. A házunk előtt még legalább háromnegyed órát beszélgettünk, aztán abban maradtunk, hogy majd valamikor elmegyünk moziba.

– De nem nézek vámpíros filmet! – jelentettem ki.

– Jó, akkor elmegyünk együtt, de külön terembe…

– Mindenképp – nevettem fel, aztán megköszöntem még egyszer, hogy elém jött.

Anyu persze látta az ablakból, hogy nem vagyok egyedül, úgyhogy ahogy beléptem az ajtón, rögtön megkérdezte, hogy Peti miért nem jött be, és hogy miért jött elém, és hogy miért…

Egyáltalán miért.

– Csak egy barát – vonogattam a vállam.

– Hogyne. Arnold kedveli?

– Nem kifejezetten – ismertem be.

– Cortez?

– İ sem.

– Sejtettem – sóhajtotta anyu, és lapozott egyet a konyhapultra kirakott kamaszkezelő könyvben. Miközben megmostam egy almát, felnézett rám. – Deviánsnak gondolod a viselkedésed?

– Mi? Dehogy – ráztam meg a fejem, és majdnem félrenyeltem a gyümölcsöt.

– Rendben, csak kérdeztem – lapozott tovább, és belemerült a következő fejezetbe. Úgy látszik, a deviancia téma lezárva.☺

Vacsora után felnéztem a netre. A Facebookon pörgött az élet, mindenki magához adott vagy húsz ismerőst, lájkolt harminc oldalt (a legtöbb értelmetlen), meg úgy általában kommentálgattak. Én gondoztam kicsit a farmom, aztán, miután Virág átküldött egy rakás applikációt, kitöltöttem néhány tesztet.

Csupa okos eredmény. 60%-ban jókedvű vagyok (tényleg, pff), akit szeretek, viszontszeret (hogyne), Justin Bieber lesz a férjem

(mivaaan?), és a mai zenedobozomban egy Lionel Richie-dal volt. Na, azt átadom anyunak, amúgy meg kiléptem, megyek olvasni.

Cortez: 5/1 – szép, csendes kapcsolat a miénk. Ááá.

Francia: 5/5 – Andrisnak és Robinak sikerült rávennie Monsieur Durand-t, hogy beszéljen nekünk kicsit Párizsról. İk csak a tanórát akarták megúszni, ami sikerült is. Viszont én figyeltem a tanárra, és nagyon sok érdekes dolgot mesélt, nagyon élveztem az órát.

Peti: 5/5* – örülök, hogy jóban vagyunk. Tényleg, tök rendes.

Honfoglaló: 5/3 – hiába vártam Arnoldot a külön szobában, nem jött. L

Levi: 5/? – most lájkolta a Facebookon, hogy találtam egy csirkét a farmomon. Nem is játszik vele. Vajon ő érti ennek az oldalnak a lényegét? ☺

Március 26., péntek

Laza nap, a suliban minden oké volt. Mármint a körülményekhez képest. Cortez egy árva szót sem szólt hozzám, sőt, első két órában dupla angolon tézét írtunk, és eszében sem volt segíteni. Pedig elég sok helyen megakadtam. Arnold sem segített, ő éppen tökre be van rám rágva (csak nem Peti miatt?), óra végéig olvasta a könyvét, miközben száztíz százalékosra írta meg a dogáját, alig fél óra alatt. Óriási. Egyedül szenvedtem a tézével, a fordításnál egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jól értem-e. Végül a Virág mellett ülő Jacques pisszegett, és odasúgta, hogy mi az a szó, ami miatt az egész fordításom elakadt. Nagyon megköszöntem neki, és így végül (majdnem) teljesen egyedül oldottam meg. Kérdés, hogy milyen lesz. L

Ofőn aztán mindenki felvette a Szent Johannás zakóját (lányok blézert), és átmentünk a tesiterembe, ahol a fotós már várt minket.

– Na, akkor mondom, ki hová menjen – kezdte, de már itt megakadt, ugyanis mindenki azt mondta, hogy majd mi tudjuk. –

Gyerekek, ez nem így megy – rázta a fejét a fotós. Haller ránk szólt vagy háromszor, hogy maradjunk csendben, aztán végül csak elhallgattunk.

– Te! Raszta! Az első sorba – ültette le Ricsit a lelátó első sorába. Virág automatikusan ment vele. – Nem, nem, te ne oda.

– Ajj már! – sóhajtotta Virág, és közölte, hogy „márpedig de”.

– Jó, nem bánom, ülj le mellé. De egy hangot se?

– Kikérem magamnak ezt a durva hangnemet – tiltakozott Dave. A fotós unottan a plafonra nézett, és látszott rajta, hogy mára már nagyon elege van a Szent Johannásokból (előttünk a végzősök fotózkodtak).

Még negyedórát vett el az, hogy Andris és Robi közé beültették Zsoltit, aki fájlalta, hogy nem fog látszani az „izmos karja”.

– Úgyis zakóban vagy! – nézett rá Kinga.

– De átüt a bicepszem.

– Az agyad üt át – sóhajtotta gúnyosan, aztán leült Gábor mellé. – Vágnál egy kicsit vidámabb arcot? – förmedt rá. Gábor ijedtében azonnal elvigyorodott, és úgy is maradt.

– Rendben, akkor te fel, oda – mutatott a fotós Cortezre, majd a lelátó harmadik sorára. – Mellé pedig te – küldte Arnoldot.

– Az kizárt – torpant meg Cortez, mire Arnold is összefonta a karját, és „egy tapodtat sem” nézéssel meredt az egyre türelmetlenebb emberre.

– Mi bajotok van nektek? Menjetek már! – sziszegte az ofő, aki kissé kellemetlenül érezte magát, hogy olyan osztálya van, akik egy fotó erejéig sem tudnak nyugton maradni.

– Nem – közölte Cortez határozottan.

– Most miattatok nem fogok mindenkit átrendezni – masszírozta az orrnyergét a fotós, és azt hiszem, pár ősz hajszállal gazdagabb lett estére. – Jól van – csapta össze a tenyerét. – Te, ott

– bökött felém.

– Igen? – csodálkoztam. Nem arról van szó, hogy nem hallgatok a „hé”, „te, ott”, „hallod” megszólításokra, de azért mégis.

– Ülj be közéjük. Indíts – szólt rám barátságosan, én pedig a számat húzva azon tanakodtam, hogy ez mennyire jó ötlet.

Átléptem Kingán (ráütött a lábamra, mondván, hogy „ne tapossam meg”), aztán Dave segített, és fellökött a harmadik sorba. Se Arnold, se Cortez nem kapott el, úgyhogy szinte beestem közéjük. Mindketten némán és mozdulatlanul nézték végig a szenvedésem. No comment.

– Oké – suttogtam, amikor rendbe szedtem magam, és leültem.

Jobb oldalamon Arnold, bal oldalamon Cortez, én pedig a fotó közepén. Jaj, ne.

– Na jó, háromig számolok – állt meg velünk szemben a fotós.

– Egy.

Félrepillantottam, Cortez kissé lehajtott fejjel várta, hogy végre mehessen. – Kettő.

Odanéztem Arnoldra, aki meredten bámult előre.

– Három – kiáltotta a fotós, mire előrefordultam, aztán belevakuztak a szemembe. – Nagyszerű. Most mindenki azt csinál, amit akar – legyintett a fotós, én pedig felpattantam, és lesiettem Virághoz.

A „tombolós” kép már flottul ment, Virág szorosan átölelt, a többiek meg mögöttünk „ölték” egymást. Ricsi Jacques-ot fojtogatta, Andris és Robi verekedtek, Kinga Gáborral ordított,

Zsolti a bicepszét mutogatta, Dave a telefonját az arca mellé emelve mosolygott. A felső sorban pedig Arnold és Cortez ültek, egy hely maradt ki köztük (ahol az előbb voltam). Arnold lehajtott fejjel, a combján támaszkodott, Cortez pedig feltette a lábát az előtte lévő székre, és a szemét lehunyva hátradőlt. Nekik nem volt kedvük „bulis” képet csinálni.

Hazaérve megcsináltam a házijaimat hétfőre (de menő vagyok péntek délután), aztán anyu körül legyeskedtem, aki készülődött.

– Biztosan nem jössz velünk? Jól meggondoltad? – kérdezte, azt hiszem, ezredszerre.

– Igen, biztosan – feleltem. Ezredszerre.

Jó, hogy majdnem tizenhat évesen már nem rángatnak el apu céges partijára, ahol halálra unnám magam és értelmetlen kérdésekre válaszolnék, hanem választhatom azt, hogy itthon maradok és olvasok. Jó, ez sem túl kúl dolog, de mégis jobb, mint a felnőttek uncsi beszélgetését hallgatni és fura kis dolgokat enni.

– Jó. Ha bármi van, akkor hívj! Amúgy pedig melegítsd meg a spagettit. És ne egyél összevissza.

– Anyu! – tártam szét a karom. – Csak egy estére mentek el.

– Igaz – sóhajtotta idegesen. – De éjfél körül itthon vagyunk.

– Tudom. Hidd el, elleszek.

– Zárd be az ajtót.

– Bezárom.

– És ne nyisd ki idegennek.

– Anyuuu! – néztem furán, remélve, hogy azért feltételezik rólam, hogy nem vagyok hülye.

Szóval még párszor (sokszor) megígértem anyuéknak, hogy nem csinálok semmit, csak a szobámban netezek meg olvasok, esetleg kirúgok a hámból és zenét hallgatok. Aztán végre elindultak.

Bezártam az ajtót (gondosan), felmentem a szobámba, és azt tettem, amihez kedvem volt. Olvastam, közben pedig Muse-t hallgattam. Teljesen jól elvoltam egészen addig, amíg kábé fél nyolc körül, a két szám közötti csendben nem hallottam valamit.

Lentről. Felpattantam a babzsák fotelemből, és kikapcsoltam a zenét. Aztán füleltem. Kilestem az ablakon, az utca sötét volt, csak a lámpák világították meg gyéren, amúgy nem láttam semmit. Az ajtómhoz álltam, és kiléptem. Hiba volt, hogy nem kapcsoltam fel a lámpákat, miután anyuék elmentek. Így az egész ház sötét volt, kivéve a szobámat. Megint kattant valami, amitől hátraugrottam, és becsuktam a szobaajtóm. Te jó ég! Oké, egyedül vagyok otthon, péntek este, sötét van. Hangokat hallok.

Ez őrület, máskor sose hallok semmit. Miért csak akkor, amikor véletlenül egyedül vagyok? Jaaaj. Gondoltam, összeszedem minden bátorságom, és lemegyek. Felkapcsolom a villanyokat, kiveszek a hűtőből egy Túró Rudit, és nyugodtan, akár a felnőttek, visszajövök a szobámba. Még csak futni sem fogok.

Igen, így terveztem, csak aztán kinyitottam az ajtóm, és akkor eszembe jutott minden Odaát-rész, amit Virág nézetett velem, minden King- és Poe-mű, amiről Arnold beszélt, úgyhogy pár pillanat múlva azzal a gondolattal csuktam be az ajtóm, hogy minden bizonnyal valami szörnyűség vár lent. Sikerült annyira beparáztatnom magam, hogy szinte sírógörccsel gondoltam át a lehetőségeimet. Felhívom anyuékat, hogy félek. Nem, az nem jó, egyrészt, mert elrontanám a partijukat, másrészt pedig soha többet nem hagynának egyedül. Aaaaaaj. De még olyan soká jönnek. Hirtelen felindulásból előkaptam a telefonom, és küldtem egy S. O. S. üzenetet Virágnak. Amikor fél perc múlva megrezzent, szinte felsikoltottam. Azt hiszem, kikészültek az idegeim. Virág annyit írt, hogy 6 perc. Olyan soknak tűnt.

Egyre jobban bepánikoltam, hiába próbáltam olvasni vagy netezni, nem kötött le. Folyamatosan a lenti rémségek jártak a fejemben. Már majdnem becsavarodtam, éppen azon agyaltam, hogy tudnám elbarikádozni az ajtómat, amikor végre csengettek.

Oké, de ahhoz le kellett mennem. Kinyitottam az ajtóm, és a következő taktikát választottam. Kirohantam, felkapcsoltam a lépcsőnél lévő villanyt, aztán visszarohantam. Vártam, hogy mi történik. Semmi. Ekkor kirontottam, leszaladtam a lépcsőn, és szinte felkenődtem a bejárati ajtóra.

– Igen? – lihegtem bele a kaputelefonba.

– Itt a mumus – szólt bele Ricsi, aztán rögtön hallottam Virág hangját, aki rászólt, hogy „ne máár”.

– Itt vagyunk – mondta Virág.

– Oké, kimegyek – rohantam ki a kertbe, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Ahogy megláttam őket, hirtelen nagyon elszégyelltem magam.

Hogy lehetek ennyire buta? Mitől ijedtem meg ennyire?

– Bocs, hogy áthívtalak titeket, csak… – túrtam bele a hajamba.

– Ne viccelj – mosolygott Virág, és kedvesen megsimította a karom. – Mikor jönnek meg anyudék?

– Éjfél körül – feleltem.

– Akkor hazaszólok, hogy addig itt leszek, oki? – kérdezte, én meg hálásan bólintottam.

– Honnan hallottál hangokat? – lépett be Ricsi a házba. – A konyhából. Azt hiszem – feleltem.

– Nem lehet, hogy valami kaja akar kijönni a hűtőből? – nézett rám, aztán elröhögte magát.

– Vicces – fintorogtam. – Tudom, tök béna vagyok, de tényleg megijedtem. Bocs, hogy elrontottam a péntek estéteket – mondtam, őszintén megbánva az egészet.

– Jajj, ne már. Semmi gond – vigyorgott Virág.

– Na, nézünk valamit? – kérdezte Ricsi.

Miután felmentünk a szobámba, Ricsi megállapította, hogy „tökre béna” filmjeim vannak.

– Hát, ezeket szoktam nézni – vonogattam a vállam.

– Hátha megy valami a tévében – ragadta meg a távirányítóm, aztán elhelyezkedett az egyik babzsák fotelemben, és kapcsolgatni kezdett. Pár pillanat múlva lelkesen tudatta velünk, hogy éppen Szökés megy.

– Hurrá – néztem a képernyőre.

Virággal lementünk, és csináltunk popcornt, meg előszedtünk üdítőt és csokit, aztán „feltankolva” visszamentünk a szobámba.

Virág éppen letette a popcornos tálat a földre, én meg beléptem az ajtón, amikor hirtelen elejtettem az üdítőt. A kóla azonnal felrázódott, és a szénsav elborította az üveget. Szerencsére még nem nyitottam ki. Ricsi az íróasztalom feletti tükör előtt állt, és a képeket nézegette. Ott felejtettem. A Cortez-mangát. Te jó ég!

Elfehéredve vártam a reakciót, Ricsi megfordult, és rám nézett.

– Azt ne nyisd ki. Szétfröcsköl – mutatott a földön heverő flakonra.

– Oké – bólintottam. – Figyelj csak – hebegtem. – Lehet róla szó, hogy ez köztünk marad? – kérdeztem, és úgy éreztem, le kell ülnöm, mert összerogynak a lábaim.

– Mi? – kérdezett vissza, én pedig megkönnyebbülten elmosolyodtam. Nem jött rá. Nem ismerte fel. De jóóó!

Virággal összenéztünk, megráztam a fejem, és felvettem az üdítőt.

– Nem akarok Szökést nézni – nyávogott Virág.

– Mindjárt vége – csitította Ricsi.

– Nem is. Most kezdődött.

– Hidd el, rohan az idő, ha nézed – röhögött Ricsi, és hát néztük. A Szökést. ☺

Tökre rendesek voltak, végig maradtak, egészen addig, amíg anyuék haza nem értek.

– Gyerekek, vacsoráztatok rendesen? – kérdezte anyu, amikor Virágék éppen kifelé indultak.

– Persze – feleltem. Részben igaz volt. Vacsoráztunk. A popcorn is étel. Végül is.

Kikísértem Virágékat a kapuig, és még egyszer megköszöntem, hogy átjöttek. Néztem utánuk, ahogyan a sötét, kihalt utcában sétálnak, és igazán hálás voltam nekik. Tök jó péntek estét szereztek nekem. Akkor is, ha a Szökés után Virág addig nyafogott, hogy Disney csatornát néztünk. Ricsivel jót röhögtünk a fura, színes, kapkodós sorozatokon, aztán a zenecsatornákon szörföztünk, és egymás után lehúztuk a dalokat.

Jó volt. ☺

A mai este: 5/5* – úgy örülök, hogy átjöttek.

Féltem: 5/1 – de béna vagyok. L

Osztálykép: 5/4 – fura volt. Nagyon fura.

Álmos vagyok: 5/3 – megyek aludni