április 15-ig

Március 29., hétfı

A hétvége klasszul telt, szombaton tétlenkedtem (kiolvastam a

Kisasszonyokat), aztán vasárnap anyu kitalálta, hogy takarítsuk ki a garázst, merthogy éppen ideje. Beöltöztem pókhálóbiztos ruhába (elnyűtt, hosszú ujjú, kockás ing, kertészfarmer, fejkendő), aztán amíg anyu porolt, én a dobozokban pakolásztam.

Hihetetlen, hogy már másfél éve itt lakunk, és még mindig vannak a költözéskor lerakott és jól ottfelejtett holmik a garázsban. Miután eltörtem egy lámpát (huppsz), egy másik dobozba néztem bele, ami azonnal felkeltette az érdeklődésem, ugyanis régi könyvekkel volt tele. Úgyhogy anyu kénytelen volt körbesöpörni, mivel levágtam magam törökülésbe, és beleolvastam Claire Kenneth Neonfény a Nílus felett című könyvébe. Aztán azon kaptam magam, hogy kábé az ötvenedik oldalnál tartok, és imááádom. Anyu mosolyogva mondta, hogy amikor ő kamaszlány volt, ő is ezeket a könyveket bújta, úgyhogy jól széttúrtam minden dobozt, és rábukkantam a trilógia másik két részére is. Nem vagyok lektűrrajongó, de ez a könyv teljesen elvarázsolt, úgyhogy tulajdonképpen lefekvésig faltam az oldalakat.

Ma elkezdődött a tavaszi szünet előtti utolsó hét a Szent Johannában. A diákok totál be voltak zsongva. Sajna, a tanárok nem tolerálták a „süt a nap, mindjárt itt a tavasz, megőrültünk” viselkedésünket, elég keményen teltek az órák, mindenből vagy feleltünk, vagy összefoglaltunk, vagy ellenőriztük a kiosztott dogákat. (Négyes lett az angolom. Wow.) A suliboxok ajtajából szórólap lógott ki, miszerint pénteken tanítás nélküli munkanap lesz, mivel a Szent Johannában tavaszi fesztivált rendeznek. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de órák után, az olvasókörön Kardos ezzel várt minket.

– Rendben – kezdte, amikor látta, hogy mindannyian ott vagyunk. Az egész kis csoport, akiket érdekel az irodalom. Mind a hatan. No comment. – A tavaszi fesztivál pénteken lesz, amire mi, az olvasókörösök is készülünk.

– Mivel? – pislogott Karcsi értetlenül.

Kiderült, hogy a tavaszi fesztivál az udvaron lesz, kis csoportok tartanak különböző előadásokat és produkciókat (főleg a szakkörösök), a többi diák pedig nézelődik, leragad ott, ami érdekli, meg ilyesmi. Ez tök jól hangzik, meg eléggé felkeltette az érdeklődésemet, és reméltem, hogy valami irodalmi előadást tartunk, mondjuk, a fűben ülve, amikor Kardos közölte, hogy ő nem csak erre gondolt.

– Nem csak erre? – kérdezte Móni, a szalmahajú lány.

Legalábbis szalmaszerű. ☺

– Nem. Szeretném, ha a hat főből három előadással készülne, a másik három pedig valami sokkal különlegesebbel… – nézett ránk izgatottan. Na most, amikor Kardos izgatott, akkor az azt jelenti, hogy nem szigorúan néz, hanem komoran. Nem semmi különbség. – Szeretném, ha az idei tavaszi fesztiválon néhányan élő szobrok lennétek – mondta ki. Mi pedig kérdőn néztünk rá.

Reméltük, hogy viccel. De nem.

Hát, ezt megkaptuk. Egyáltalán nem tiltakozhattunk, Kardos nagyszerű ötletnek tartotta, hogy arany vagy ezüst színűre befestve meredten álljunk, és csak bizonyos időközönként mozduljunk meg. Állítása szerint egy tavaszi fesztivál hangulatához tökéletesen illik az élő szobor, ráadásul, mivel mindig mindenki a színjátszósok produkciójára kíváncsi, így kicsit „megszorongathatnánk” őket.

– Ki vállalná az élő szobor szerepét? – nézett végig rajtunk.

Mindenki lapított, aztán, mivel senki nem akarta vállalni, Arnold feltette a kezét.

– Köszönöm – biccentett Kardos, mire Karcsi is óvatosan jelentkezni kezdett. – Nagyszerű. Akkor már csak egy emberre várunk.

Na és ki lehetett az? Ott volt Arnold és Karcsi. Mindketten bevállalták. Persze hogy én jelentkeztem harmadiknak.

– Köszönöm, Reni, igazán kedves tőled, hogy elvállalod – mondta a tanár, én pedig halványan elmosolyodtam.

A többiek megkapták feladatul, hogy készüljenek könyvajánlókkal meg irodalmi kiselőadással, én meg szomorúan néztem, ahogyan kifelé menet tervezgetni kezdenek arról, hogy Shakespeare vígjátékai pont passzolnának a fesztiválra.

– Jó buli lesz, nem? – mosolygott rám Karcsi, én meg visszazökkentem a bambulásból. Nos, igazán nem láthatott még „jó bulit”, ha attól vár pozitív élményeket, hogy mozdulatlanul szobrozunk az udvaron. Szó szerint.

Az aulában beszélgettünk, amikor Virág végzett a rajzon, és vidáman odasietett hozzánk.

– Úúúúú – kezdte. – Tudod, mit csinálok a tavaszi fesztiválon?

– kérdezte, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs. Merthogy honnan tudnám? Virág látta, hogy nem fogok találgatni, úgyhogy mosolyogva folytatta. – Karikatúrákat készítek!!!

– Hűű – bólintottam elismerően. – Az szuper!

– Na és ti? – kérdezte.

– Élő szobrok leszünk – feleltem egy grimasszal.

– Az miaz? – töprengett.

– Élő szobor – felelte Arnold, és úgy gondolta, hogy ez kellő magyarázat Virágnak. Hát, nem teljesen, úgyhogy a suliból kilépve még azt ecseteltem, mi is pontosan a feladatunk, Virág pedig nagyokat bólintva hallgatta.

A lépcső előtt Ricsi várakozott Viki társaságában, aztán amikor meglátott minket, rögtön odajött.

– Mi újság? – kérdezte, miközben átölelte Virágot.

– Karikatúrát rajzolok, Reni meg szobor lesz! – mesélte izgatottan.

Ricsi kérdőn nézett rám, mire én csak legyintettem. Arnolddal és Karcsival hazafelé indultunk, közben egyszer hátrapillantottam. Virág és Ricsi mögöttünk beszélgettek, a domb alján, az út túloldalán pedig Cortez és Viki ácsorogtak. Nem zavarnak. Tényleg. Nem érdekel. Felőlem szerethetik egymást ennyire nyilvánosan. Sőt, akár meg is fojthatják egymást a szerelmükkel. Bah!

Hazaérve a gépemet az ölembe véve böngésztem, élő szobrokat csekkoltam, amikor Virág videóhívást indított, és bevallotta, hogy hosszas töprengés után sem tudja, miről van szó.

Nevetve átlinkeltem neki egy YouTube videót, ahol a Temze partján élő szobrok szórakoztatják a közönséget, mire Virág hatalmasat bólintott a kamerába. Na. Megértette. Még nagyban beszéltünk, amikor még egy videóhívás-felkérésem érkezett.

– Várj egy kicsit, mindjárt jövök – köszöntem el Virágtól, és rányomtam a másikra.

Hátrahőköltem, ugyanis Kinga egészen ijesztően közelről nézett rám a kis ablakban.

– Jó ég, megijesztesz – szóltam rémülten.

– Mivel készültök a fesztiválra?

– Miért? – kérdeztem gyanakodva.

– Valami olyasmit hallottam, hogy élő szobrok lesztek… Igaz ez? Hm? – fürkészett, egyre jobban belemászva a kamerába.

– Lehet – vontam meg a vállam. – Miért?

– Mert olvasókörösök vagytok. Olvassatok fel baromi unalmas dolgokat, és hagyjátok a színművészetet azokra, akik értenek hozzá!

– Nem! – ráztam meg a fejem dühösen. – Mi is készülhetünk akármivel. Nincs kikötve sehol, hogy csak regényekről tarthatunk előadást…

– Na jó. Legyen – húzta meg a copfját idegesen. – Majd meglátjuk, kinek lesz nagyobb sikere!

– Persze, meglátjuk. De szerintem megfér több produkció is egy helyen, hiszen a tavaszi fesztiválnak ez a lényege…

– Szerinted – fújtatott, aztán kilépett. Hurrá, már megint egy dolog, amin Kinga kiakadhat.

Visszahívtam Virágot, de már csak hét perc volt az egyórás netidőmből, úgyhogy hamar elköszöntünk, és kinyomtam a gépet.

Amúgy is baromira untam, senki nem írt rám, senki nem keresett, összesen egy ajándékot kaptam Jacques-tól a farmomra. Éljen a népszerűség.

Tavaszi fesztivál: 5/5* – anyu szerint tök jó ötlet, és már rendelt nekem valami sprayt a netről, amivel tervei szerint majd lefúj. Klassz.

Sulirádió: 5/4 – Ma Ramones ment egész nap. A fiúk örültek…

Cortez: 5/2 – Jó, nem érdekel, fogalmam sincs, mi baja, nem is foglalkozom vele, ő se velem. Azért elég helyes volt ma a hokifelsőjében. Meg menő. De nem érdekel!!!

Neonfény a Nílus felett: 5/5* – imádom! És én vagyok Cynthia. Cortez pedig nem lehet Charles, mert most nem szeretem. Most Charles-t szeretem.

Március 31., szerda

Első órában biosz témazárót írtunk, Baranyai az egész negyvenöt percet végigjárkálta, és minden mozdulatra odakapta a fejét. Úgyhogy alig tudtam súgni Virágnak, aki természetesen nem tanult. Duplamatekon Gazdag tanárnővel laza órát tartottunk, úgy döntött, hogy a szünet előtt már nem kezdünk bele az új anyagba, ezért megnéztük a Good Will Huntingot. ☺

Ebédszünetben az aulában lévő hirdetőtábla előtt egészen sokan ácsorogtak. A tavaszi szünetben megrendezendő programokra iratkoztak fel.

– Mész valamire? – kérdeztem Virágot.

– Ühüm – bólogatott. – Elkísérem Ricsit a focira – bökött a táblára. – İ meg eljön velem Vladár csoportjával egy galériába, ahol kortárs festők képei vannak kiállítva – mosolygott. – Sajna többre nincs időm, mert apuéknál leszek…

– Értem.

– Na és te? – pislogott nagyokat.

– Én… – sóhajtottam, miközben sikerült odanyomulnom a táblához és átfutnom a neveket. Láttam, hogy Gábor az Iparművészeti Múzeumba megy Gazdag tanárnő csoportjával,

Kinga és Zsolti pedig a Margitszigetre jelentkezett futásra

(népszerű program, a fél a osztály is feliratkozott). Sem Arnold, sem pedig Cortez nevét nem láttam, amitől megkönnyebbültem.

– Azt hiszem, néhány program ígéretesnek tűnik… – ragadtam meg a filctollat, és nyugodt szívvel firkantottam a nevem közvetlenül Dave alá, hogy sajtófotó-kiállításra menjek Mádayval

(nem túl népszerű program, az ig. helyettes neve elrettentőnek bizonyult), aztán feliratkoztam oda is, ahol láttam Jacques-ot

(valami sajtboltba látogatnak el Monsieur Durand-nal, mindegy, megnézzük). Ezenkívül beírtam magam még Kardoshoz, mert a Fővárosi Szabó Ervint semmiképp nem hagynám ki, és amúgy is láttam Karcsi nevét…

– Arnoldot nem hívod? – csodálkozott Virág.

– Nem. Azt mondta, dolga van a szünetben. – vontam meg a vállam. – Még mindig dühös rám, amiért Peti elém jött meg ráadásul moziba is elhívott. Nem értem, miért olyan nagy baj neki, hogy másokkal is barátkozom. Egyáltalán nem vagyok népszerű, összesen ha pár barátom van, erre berág… Nem fogok ezért bocsánatot kérni, mert nem csináltam semmit! – fakadtam ki, Virág pedig egyetértően bólogatott.

– Na és AKÁ? – kérdezte a titkos, rövidített nevén hívva Cortezt, mert elég sokan bámulták körülöttünk a táblát.

– Na, hát szerintem pont jót fog tenni, ha nem látom a szünetben. İszintén – ráztam meg a fejem –, most az lesz a legjobb, ha mindenki békén hagy – mondtam fáradtan.

– Úgy sajnálom, hogy nem vagy jól – biggyesztette le a száját Virág, mire halványan elmosolyodtam.

– Semmi gond – legyintettem –, csak, tudod, kicsit belefáradtam, hogy mások gondolatait próbáljam meg kitalálni, amikor a sajátjaimmal sem vagyok tisztában. Komolyan, jól jön ez a szünet.

– Figyi. Nem jössz el velem a galériába? – ajánlotta Virág, én pedig tényleg szívesen mentem volna, csak hát, a táblát elnézve…

– Az a helyzet, hogy nem állok bukásra rajzból, úgyhogy szerintem jobb, ha elkerülöm Vladárt. Nem kísértem a sorsot – tettem hozzá, aztán kitört belőlünk a nevetés.

Fizikán Gondos Zsoltit feleltette, aki próbált úgy tenni, mintha nem először hallana a nyomás szerepéről a halmazállapotváltozásokban.

Pedig nagyon úgy festett, hogy még soha nem találkozott ezzel az anyaggal. Bár tudnám, a többiek mit csinálnak az órákon!

Ricsi mint Gondos személyes kedvence, unottan ücsörgött mellettem, és valamit nagyon írogatott. Egy ideig tényleg elhittem, hogy a fizikával kapcsolatos gondolatait veti papírra, de természetesen nem erről volt szó.

– Te, Ren – nézett fel a lapból, és elém tolta –, szerinted ez így milyen?

– Mi ez? – kérdeztem, miközben megpróbáltam elolvasni a borzalmasan csúnya kézírását. – Mi? – néztem fel döbbenten, amikor végre sikerült. Elolvastam.

– Mehet ez így hirdetésnek? Nem béna?

– Nem, ez oké, de – ráztam meg a fejem értetlenül – miért keresel új együttest?

Mint kiderült, Ricsi egy netes hirdetés szövegét fogalmazta meg fizikán (!), pontosabban, hogy „basszgitáros bandát keres, ilyen meg ilyen stílusút”…

– Mert zenélni akarok – közölte. Jó, ezt gondoltam. De miért?

Mi van a bandájukkal? Egyáltalán nem értettem semmit.

– És a Jalapeno? – néztem rá teljesen ledöbbenve.

– Annak lassan vége – vonta meg a vállát.

– Mi történt? – kaptam a szám elé a kezem.

– Nyugi – röhögött fel. – Csak arról van szó, hogy baromira nincs időnk. Most ez így nem megy, keresek mást.

– Hogyhogy nincs időtök?

– Figy – nézett rám tárgyilagosan. – Zsolti jó dobos, de sose jön próbára, mert gyúr, és ha odatolja a képét, akkor is inkább a tükörképét nézi…

– Jó, kicsit nárcisztikus újabban – mosolyodtam el.

– Ja. Cortez hétfőn kezdi a nyelvsulit, ha ő nincs ott, a többieket nem érdeklik a próbák. Meg aztán ő a gitáros-énekes, nélküle mit próbáljunk??? – tárta szét a kezét.

– Beiratkozott a nyelviskolába? – dobbant meg a szívem.

– Aha. Heti ötször, vagy mittomén’. Intenzív dolog, a délutánjainak annyi.

– Hű – csodálkoztam.

– Hát, ja. Dave feladta a menedzserkedést, merthogy nincs kit összefognia, ha Cortez lép, akkor mi is…

– Na és Viki? – kérdeztem halkan. Ricsi a vállát vonogatta. –

Hát, ő dühöng, de mondtam neki, hogy álljon le. Most ez van. Én is másik bandát keresek, keressen ő is.

Csendben hallgattam, ahogyan Ricsi arról magyaráz, hogy amúgy is jobban jönne neki egy olyan banda, ami nem punk és ska, hanem valami metál, meg ilyesmi… Úgy bólogattam, mintha tudnám, hogy miről beszél, közben pedig folyamatosan kattogott az agyam. Cortez beiratkozott a nyelviskolába. Milyen kár, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy, mondjuk, elmesélje nekem. Á, a fenébe az egésszel.

– Ha Kornt játszanánk vagy Rage Againstet… az szerintem kúl – folytatta Ricsi, én meg rájöttem, hogy eddig egyáltalán nem figyeltem rá.

– Aha – bólintottam, hogy szerintem is tök jó lenne. Csak tudnám, mi.

– Renáta, megkérdezhetem, hogy miért nem hagyod Richárdot figyelni? Örülnék, ha nem rontanád le a jegyeit! – nyújtogatta a nyakát Gondos, mire mindenki felénk fordult.

– Elnézést, tanárnő – sziszegtem. Igen, rendszerint elvonom Ricsi figyelmét, aki egyébként egy zseni. Pff. ☺

Otthon anyu boldogan mutatta, hogy megérkezett az arany bőrfesték, amit a netről rendelt, és hozzá a hajspray is.

– Nagyszerű – mondtam, nem túl lelkesen.

– És várj! A ruhádat még nem is láttad – vigyorgott izgatottan, és tény, őt sokkal jobban feldobta a tavaszi fesztivál, mint engem.

Miután kellően „kicsodálkoztam” magam a száradó, befestett göncökön, anyu vette az adást, és megkérdezte, hogy miért vagyok ilyen „jókedvű”.

– Elegem van mindenből – fakadtam ki. Anyu megértően bólogatott, és olyasmikkel vigasztalt, hogy „kamasznak lenni szörnyen nehéz”, meg hogy tudja, „legszívesebben ráüvöltenék az emberekre, hogy hahó, itt vagyok”…

– Nem, azért ennyire nem vészes a helyzet – ráztam meg a fejem.

– Ó, akkor jó – könnyebbült meg. – Szeretnél esetleg a szobádban dühöngeni, valami kemény zenét hallgatva? Mert odaadom a Blondie-CD-m – ajánlotta fel. Pislogás nélkül meredtem rá. Oké, az én Beatles-mániám sem túl menő, de ha anyu „kemény” zenének tartja a Blondie-t… Menthetetlenül reménytelen helyzetben vagyok.

Vacsora után összefutottam apuval a konyhában.

Megpróbáltam elvenni tőle a túrógombócot, de erősebb nálam.

Mármint apu, nem a gombóc. De legalább a porcukrot lenyúltam, és inkább felvittem magammal a szobámba. Szerencsémre nem jött utána. Ennek egyébként szerintem az az oka, hogy talált másikat. Na, mindegy. Benyomtam a gépem, én miközben az online antikváriumon keresgéltem további Claire Kennethkönyveket, betöltődött az msn. Összesen hárman voltak online.

Gábor (Monthy Python Repülı cirkusza) – állapota nincs a gépnél, Kinga (hagyjatok már, úgysem válaszolok!) – állapota elfoglalt, és Cortez (Nirvana About a girl) – állapota elfoglalt.

Hát, gondoltam, akkor oké, én is kilépek, amikor hirtelen beugrott egy ablak. Kérdőn néztem. Azért másolom.

Cortez üzenete: Szia.

Reni üzenete: Szia.

Cortez üzenete: Van valami holnap?

Reni üzenete: Tanítás.

Cortez üzenete: De vicces vagy. Most komolyan.

Reni üzenete: Nem vagyok órarend, nem tudom fejből.

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: Na jó. Van sejtésem.

Cortez üzenete: :DD

Reni üzenete: Felelünk a Toldiból.

Cortez üzenete: Thx.

Reni üzenete: Nincs mit…

Cortez üzenete: Amúgy mit csinálsz?

Reni üzenete: Amúgy online antikváriumban keresgélek…

Cortez üzenete: Nem gondoltam volna… ☺

Reni üzenete: Jó.

Cortez üzenete: Vicces, ha ideges vagy.

Reni üzenete: Örülök, hogy jól szórakozol.

Cortez üzenete: Mi a baj?

Reni üzenete: Semmi.

Cortez üzenete: Figy. Játsszuk azt, hogy tízszer megkérdeztem, tízszer azt mondtad, „semmi”, és akkor most mondd el.

Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Na jó, most azt hiszi, annyira okos? Hát, nem! Na jó, kicsit.

Reni üzenete: Hogy van a nagymamád?

Cortez üzenete: Kösz, sokkal jobban. Gyógytornász jár hozzá, meg visszük kontrollra, de már minden oké.

Reni üzenete: Örülök.

Cortez üzenete: So. Mi a bajod?

Reni üzenete: Nem is mondtad, hogy beiratkoztál portugálra.

Cortez üzenete: Mondtam, hogy be fogok.

Reni üzenete: Jó, de nem mondtad, mikor.

Cortez üzenete: ? Átküldjem a mailt a beiratkozásról??

Reni üzenete: Neeem. Dehogy. ☺

Cortez üzenete: Ez a bajod? Mert akkor egyáltalán nem értem.

Reni üzenete: Nem.

Aztán eltöprengtem. Tulajdonképpen mi is a bajom? Jaa!

Hogy szeretem. És hogy barátnője van. És hogy egyszer kedves velem (mint most), aztán levegőnek néz. De ezt mégsem írhattam. Megelőzött, mire kitaláltam volna valamit, már jött az üzenete.

Cortez üzenete: Ha nem tudod, mi bajod, akkor majd írok később. Hátha addigra rájössz…

Reni üzenete: Ha-ha

Cortez üzenete: :DDD sejtettem.

Reni üzenete: Igenis van bajom!

Cortez üzenete: Pl?

Reni üzenete: Nem találom, amit keresek.

Cortez üzenete: LoL. Mi az?

Reni üzenete: Claire Kenneth-könyvek.

Cortez üzenete: Majd csekkolom, biztos bénázol megint.

Reni üzenete: Nem szoktam bénázni.

Cortez üzenete: Aha. Láttalak infón. Te vagy az, aki a google toolbarba beírod, hogy google.hu. :DDD

Reni üzenete: Az egyszer volt!!!

Cortez üzenete: ☺

Reni üzenete: ☺

Cortez üzenete: Pill, telefon…

És akkor, amikor ezt láttam, lehervadt az arcomról a mosoly.

Nem tudom, valami eltört bennem, ami a napokban amúgy is megrepedt. Most viszont millió darabokra tört, és úgy döntöttem, nem fogom megpróbálni összeragasztani. Itt jópofizik velem msn-en, aztán hívja a barátnője, aki mellesleg nekem írogat, hogy szálljak le Cortezről. Pár pillanatig meredten bámultam az írott sorokra, a smileykra, az egészre. Aztán egy hang (az ép elméjű énem) valahol belül megkongatott egy harangot. Elég volt. Nem fogok mások kedvében járni és alkalmazkodni a hangulatukhoz.

Arnold és Cortez is folyamatosan ezt csinálja velem. Hirtelen felindulásból annyit írtam, hogy „mentem”, aztán meg sem várva a választ, kiléptem. Cortez beszélgessen csak a barátnőjével,

Arnold pedig duzzogjon kedvére. Én kiszálltam.

Biosz tézé: 5/? – szerintem jól sikerült, mindenre válaszoltam. ☺

Karcsi: 5/4 – ma biciklivel jött suliba.

Good Will Hunting: 5/5* – juj de jó film. És luv Matt Damon. ☺

Dave: 5/5* – mivel nekem szerepem van, ő fog fotózni helyettem a fesztiválon. Mint „asszisztens”, boldogan vállalta.

Kvízpart: 5/5 – új csúcsom van irodalom kategóriában. ☺

Cortez: 5/1 – ma volt kedve velem beszélgetni. És hol marad az éljenzés? Mekkora egy balek vagyok!

Arnold: 5/1 – ha baja van, majd mondja. Nem vagyok gondolatolvasó.

Peti: 5/5* – igen. Visszaírtam neki, hogy szívesen megyek vele moziba a szünetben. Miért ne???

Április 2., péntek

Izgatottan ébredtem. Ma volt a Szent Johannában a tavaszi fesztivál. Anyu már korán reggel biztosított róla, hogy nagyon szép, enyhe időnk lesz (éljen a meteorológiai protekció), aztán elkezdtem készülődni. Több mint egy órán keresztül festette anyu az arcomat és a karjaimat, aztán befújta a hajam is kimosható hajsprayvel. A tükörképemet nézegetve rájöttem, hogy úgy nézek ki, mint egy régi James Bond-film szereplője (Goldfinger). Már ami az arany festéket illeti. Felvettem az élőszobor-ruhámat, majd mielőtt leültem volna a fotelbe, anyu kiparancsolt a házból, mondván, hogy összefogok mindent.

Arnold fél kilencre jött át, ő fehér élő szobornak öltözött, ami egyébként logikusabb, mert a szobrok általában fehérek, de anyu valamiért ragaszkodott az én arany felszerelésemhez. Bár újabban eléggé fura a kapcsolatom Arnolddal, azért amikor megláttuk egymást, mindketten elmosolyodtunk.

– Tuti, hogy útközben őrültnek fognak nézni – jegyeztem meg.

– Mit számít, ki mit gondol? – tárta szét a karját, én pedig bólintottam. Igaz.

Mivel apu nem vitt el minket (nehogy a kocsi kárpitja festékes legyen), csendben sétáltunk le az utcán. A mellettünk elhaladó autósok kicsit lassítottak, és csodálkozva méregettek, mi azonban nem figyeltünk rájuk, csak beszélgettünk.

– Elmondod végre? – kérdeztem, amikor már túltárgyaltuk az időjárást, és kezdett kényelmetlen lenni a beszélgetés.

– Mit? – fordult felém Arnold. Hófehérre mázolt arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

– Hogy mi bajod? Miért akadtál ki annyira azon, hogy az egyik barátom elém jött?

– Nem „akadtam ki” – felelte, és elég idegenül hangzott a szájából ez a kifejezés. – Csak érdekelne, hogy mik a szándékai Dorián barátjának…

– Peti nem Dorián barátja. Csak egy suliba jártak. A szándékai pedig… – néztem furán magam elé –, szerintem megkéri a kezem, aztán megszöktet – mondtam ki végül. Arnold nem tartotta humorosnak, pedig szerintem egészen jó poén volt. –

Ugyan már – legyintettem, miközben a ruhámról szállt az arany por. – Csak egy haver, aki elhívott moziba.

– Haver – bólintott, és láttam rajta, hogy továbbra sem tetszik neki az egész dolog.

– Aha. Olyasmi – mosolyodtam el.

– És ez a haver mikor visz moziba?

– Nem tudom, valamikor a jövő héten.

– A szülinapodon? – kérdezett rá, én pedig meglepődtem.

– Dehogy. Miért hívna akkor?

– Rendben – kutatott Arnold a zsebében. – Normál körülmények között nem adok oda ajándékot előre, de most nem vagyok benne biztos, hogy nem húzzák keresztbe a számításaimat, szóval…

– Mi? – ráztam meg a fejem.

– Reméltem, hogy örülni fogsz – nyomott a kezembe egy borítékot, amin az egyik jegyiroda neve és címe szerepelt.

– De a szülinapom jövő hét végén lesz! – döbbentem le, aztán izgatottan felbontottam.

– Tudom – biccentett, és fürkészően nézett, hogy lássa a reakcióm. A borítékban két koncertjegy volt, egy szimfonikus Beatles-estre!!! Woooow.

A döbbenettől hirtelen megszólalni sem tudtam, csak Arnold nyakába ugrottam. Ez a világ legjobb ajándéka!

– Köszönöm! Hű. Elképesztően örülök! – ugráltam a járdán, folyamatosan a jegyet bámulva.

– Reméltem. Három este van a koncert, sikerült a szülinapodra vennem jegyeket. Hívtam Virágot is, de ő nem tud jönni…

– Nem baj, ez így is szuper! – örültem tovább. – De elég lett volna akkor odaadnod.

– Félő, hogy nem – mondta, én pedig hirtelen megértettem, mi volt a baja. Félt, hogy a szülinapomat mással töltöm, ő pedig hiába rendelte meg előre a jegyeket. De ez hülyeség. A szülinapom így is a szünetre esik, csoda, ha valakinek eszébe jut…

Hihetetlenül boldog voltam, a suliig be sem állt a szám, mindent tudni akartam a koncertről, ráadásul Arnold újra olyan volt, mint régen. ☺

A Szent Johannához közeledve már nem is volt fura, hogy élő szobroknak öltöztünk. A lépcső előtt Ricsi ördögbotot dobált,

Cortez az akusztikus gitárját hangolta, Kinga pedig pantomimosnak öltözött, és éppen az őrületbe kergette Zsoltit, aki egy műanyag flakonból ivott, Kinga mellette utánozta a mozdulatait, a levegőbe emelte az üres kezét, és úgy tett, mintha kortyolna. Mikor Zsolti abbahagyta, Kinga is.

– Most már elegem van belőled! Hagyd abba! – üvöltötte le Kingát, aki fehér kesztyűs kezét a szája elé emelte, és „riadt” arcot vágott.

– Fogd fel a jó oldalát – vonta meg a vállát Dave. – Legalább ma nem szólal meg.

Ezen mindenki jót röhögött, Kinga pedig egy láthatatlan kalapáccsal „fejbe verte” Dave-et.

– Hé, itt jön Reni meg a lisztember – nézett ránk Zsolti, mire a többiek is odafordultak.

– Élő szobor – javította ki Arnold.

– Felőlem.

– Hű, Reni, marha jó a szerkód – lépett oda hozzám Virág, és rögtön tanulmányozni kezdte az aranyra festett ruhámat.

– Ez tényleg marha jó – ragadta meg Ricsi a kezem, aztán miután rájött, hogy „fogok”, kért egy kis arany színt az ördögbotjára.

Egy pillanat alatt mindenki velem kezdett el foglalkozni, amitől én feszengtem, Kinga meg dührohamot kapott.

Elfeledkezve az „egy pantomimos nem beszél” szabályról, hirtelen ránk förmedt.

– Nagy ügy, rákentek egy flakon arany festéket. Hol ebben a művészet?

– Maradj már, ez tök jó. Reni, állj meg mozdulatlanul, fotózok

– kapta elő Dave a „szuperprofi” gépét.

Megálltam a lépcső legalsó fokán, és egyenesen előrenéztem, miközben igyekeztem mozdulatlan maradni. Dave bólintott, aztán a kijelzőre meredt és körbemutatta.

– Azta, mint egy igazi szobor! – csodálkozott Virág.

– Jaj, de nagy szám! – fújtatott Kinga. Nem bírta elviselni, hogy nagyobb sikerem van, mint neki.

Hirtelen Máday jött ki a suliból, és összecsapta a tenyerét.

– Gyerünk, a fesztivál az udvaron van! Mindenki befelé!

– Igenis, igazgatóhelyettes asszony – nyávogta Zsolti, mire elnevettük magunkat. Máday unottan forgatta a szemét, és azt hiszem, nagyon várta, hogy jöjjön az a szünet. ☺

– Na, menjünk. Úgy van, hogy csináltam pár karikatúrát próbának. Megnézed? – nyomta a kezembe Virág a rajztömbjét.

A lépcsőn felfelé gyalogolva átnéztem az első három oldalt, amit Ricsiről készített. Döbbenetesen jól sikerült rajzok voltak, úgyhogy biztosítottam Virágot, hogy nagyon nagy sikere lesz.

– Ren, elejtetted a… – szólt rám Ricsi, mire megtorpantam, és hátrafordultam. A koncertjegyemet fogta, ami kiesett a zsebemből. Jaj.

– Hú, kösz! – szaladtam vissza érte, de mielőtt elvehettem volna, Ricsi visszarántotta a kezét, és megnézte, mi az. Rögtön Dave is csatlakozott hozzá.

– Koncertjegy?

– Aha – bólintottam, újra a jegy felé nyúlva.

A fiúk kérdőn néztek rám, úgyhogy motyogtam valami olyasmit, hogy Arnoldtól kaptam a szülinapomra.

– A szülinapod jövő hét pénteken lesz – nézett rám Cortez.

– Tudom, de előbb megkaptam – vontam meg a vállam.

– Szimfonikus koncert? Pff – röhögött Zsolti, mert a jegyeim már az ő kezében voltak.

– Engem érdekel – mondtam megbántva, aztán újra kinyújtottam a kezem.

– Elteszem neked. Összefestékezed – ajánlotta fel Ricsi.

– Köszi – mosolyodtam el, aztán Máday rám üvöltött, hogy „élő szobor, azonnal az udvarra”, úgyhogy megfordultam, és sietve ott hagytam őket.

Az udvarra kiérve azonnal tudtam, hogy merre kell mennem, mert egy végzős fiú éppen azt közölte, hogy „ott a kilencedikes, szobornak öltözve, köpőcsövezzük le”. Tehát követtem őket, és egy pillanat alatt odaértem Karcsihoz és Arnoldhoz. Előbbi ezüst színű szobor volt, és egy ládán állt, éppen fél lábon, mert a köré gyűlt tömeg ezt kérte. ☺

– Reni, állj be gyorsan – siettetett Kardos, én pedig még beleszúrtam a szívószálam a kis dobozos baracklébe, és ittam pár kortyot, mielőtt szobrozni kezdtem volna.

Felálltam a saját rekeszemre, Kardos megigazította a köpenyem, aztán kezdődhetett a mozdulatlanság. Klassz helyen álltunk, beláttam az egész udvart, és hirtelen ráébredtem, hogy mennyire hangulatos ez az egész. A sulirádióból Kispál és a Borz

Ha az életben című dala szólt halkan, a színjátszósok az egyik fa alatt felállított kis amatőr színpadon adtak elő valami kosztümös darabot. Pár diák a fűben ülve figyelte. Mellettük a színjátszósok másik fele pantomimot adott elő, nekik nagy sikerük volt, egészen sokan megálltak, hogy nézzék. Három kihozott asztalnál álltak a konyhakultúrások, éppen a sütiket pakolták ki. Jacques oda is intett nekem, de sajna nem mozdulhattam meg, így csak elmosolyodtam. A rajzosok népes csoportja a másik oldalon kapott helyet. Ricsi felállította Virágnak a festőállványt, aztán ott hagyta, és ment dobálni az ördögbotot. A szakkörösök szórakoztattak, a diákok pedig szórakoztak. Hömpölygött a tömeg, ha az egyik előadástól elment egy társaság, akkor rögtön a helyükre jött egy másik csapat. Rengetegen járkáltak ki-be, üdítőket, sütit hoztak a büféből. Cortez leült a fűbe, maga elé húzta a gitárját, és pengetett párat. Tulajdonképpen még csak hangolt, de olyan tapsvihar fogadta a két pengetését, hogy még ő is megdöbbent. Azonnal köré gyűlt egy nagyon nagy csoport, és csendben hallgatták az akusztikus dalokat. Annyira sokan voltak kíváncsiak rá, hogy nem messze tőlük, a fűben ülő három olvasóköröst (akik viszont senkit sem érdekeltek) nagyon hamar elüldözték. Szegények, kénytelenek voltak odébb cuccolni.

– Ez állati. Tapsra változnak? – állt meg mellettünk egy tizenegyedikes fiú.

– Igen, amelyik élő szobrot szeretnéd, hogy megmozduljon, az elé állva tapsolj egyet – mosolygott Kardos. A tizenegyedikes srác bólintott, aztán megállt előttem, és tapsolt. Akkor lassan félig meghajoltam, és úgy maradtam, egyenes háttal, kezemet előre kinyújtva. Közben meg imádkoztam, hogy valaki tapsoljon egyet, mielőtt beáll a derekam. ☺

– Aztaaa! – nézett rám hitetlenül a srác. És eszébe sem volt tapsolni. Jaj, ne.

Levi sétált elénk, és fürkészve nézte a produkciónkat.

– Tapsolj – suttogtam alig hallhatóan.

– He? – nézett rám furán.

– Az élő szobor nem válaszol, Levente – rázta meg a fejét Kardos.

– Ó, oké – bólintott Levi.

– Tap-solj – tátogtam. Levi még mindig nem értette. Lehajolt hozzám, mintha csak közelről akarna megnézni. – Tapsolj már – sziszegtem.

– Jaaa. Jóó – egyenesedett fel hirtelen. Aztán végre tapsolt. Én meg megmozdultam.

– Aúúú – nyöszörögtem.

– Az élő szobor nem beszél – nézett rám Kardos. Jó, na.

Tudom. De lehet, hogy el kell mennem gerincröntgenre. Aúú.

Éppen Arnold váltott pózt, mert egy kilencedikes lány neki tapsolt egyet, én meg újra kiegyenesedve ácsorogtam. Levi még mindig ott állt, és folyamatosan beszélt hozzám. Mivel nem válaszolhattam, csak pislogás nélkül meredtem előre, és azt hallgattam, hogy a suliújság címlapfotója mennyire „dögös” lett és hogy mindenki tökre odavan érte. Örülök, hogy tetszik neki a saját képe, de nem volt szándékomban ezt hosszú percekig hallgatni.

– Felnyomtam a face-re, most az az alapértelmezettem, lájkolták is vagy ötvenen, meg jött rá iszonyat sok komment – mesélte tovább. Könyörgő tekintettel meredtem rá, de nem hagyta abba. Úgy döntött, elmeséli azt is, hogy a másik képét (ami az interjúhoz készült) is feltette… blablabla.

– Ez nem igaz! – lépett le a rekeszről Arnold hirtelen. –

Tudományosan bizonyították, hogy haltak már meg unalmukban emberek! – förmedt ránk.

– Arnold, az élő szobor nem dühöng! – szólt rá Kardos.

– Elnézést – lökte félre az éppen odaérkező Dave-et, aki folyamatosan fotózott.

Oké, még jó, hogy nem mozdulhattam, mert a döbbenettől teljesen lemerevedtem. Arnold dühkitörését nem igazán tudtam hová tenni, ráadásul otthagyott kettőnket (Karcsit és engem), amikor éppen ráéreztek a diákok a tapsolásra, és folyamatosan ugráltattak minket. Mindig úgy mozdultam, hogy rálássak Cortezre, aki éppen befejezett egy dalt, és őrületes ováció kísérte.

– Na, még egyet. Fogadjunk, hogy fejen találom – emelte fel a köpőcsövet Zsolti, és célba vette Karcsit.

– Nem köpködjük az élő szobrot – szólt rá unottan Kardos.

Nem igazán foglalkoztak vele.

– Na, most akkor együtt, oké? Menj arrébb – lökött meg Dave úgy, hogy majdnem leestem a rekeszről, aztán felállt mellém, és egy „magunkat fotózzuk” típusú képet készített. – Nem jó, pislogok – mondta, úgyhogy csinált egy újat. Nekem mindegy volt, egy szobor végül is ráér.

Ott ácsorogtam a rekeszen, amikor tapsoltak, megmozdultam, amúgy meg csak álltam. Mikor Levi elment „kajálni” a konyhakultúrásokhoz,

Arnold visszajött. Felállt a rekeszére, de közölte Kardossal, hogy „passzív-agresszív”, úgyhogy többet nem mozdult meg, akár tapsoltak, akár nem. Karcsi tiszta nyálas papírfecni volt, nekem meg kezdett elegem lenni a dologból.

– Rendben, Reni, tíz perc szünet – mondta Kardos, mert reggel óta álltam a rekeszen, és lassan már leszédültem az éhségtől.

Vettem a büfében egy sajtos szendvicset, aztán óvatosan (hogy ne töröljem le vele az arany sminkem) enni kezdtem. Sétáltam az udvaron, meg-megálltam mindenhol egy kicsit. Virág karikatúrái hatalmas sikert arattak, egészen hosszú sor állt előtte, úgyhogy csak mosolyogva intettem neki, és továbbmentem. Elhaladtam az olvasókörösök mellett, akiket egy ember hallgatott (az ofő), váltottam pár szót Jacques-kal (kaptam tőle egy minyont), aztán már nem bírtam tovább állni, és lerogytam a fűbe Ricsi elé. İ dobott még párat az ördögbotjával, aztán levágta magát mellém.

– Hogy megy a szobrozás? – kérdezte.

– Jól. Csak elfáradtam – görnyedtem rá a felhúzott térdemre, és igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy mindjárt végem. –

Ügyes vagy – vettem el az ördögbotokat, és alaposan megnéztem.

– Várd ki a végét – röhögött. – Jössz este? – kérdezte, a tavaszi bulira célozva.

– Igen, benézek – legyintettem. Ricsi felvonta a piercinges szemöldökét.

– Kivel?

– Egyedül – nevettem el magam zavartan.

– Miért nem Neményivel?

– Mert ő nem jön.

– Miért nem Zsákkal?

– Mert ő sem jön.

– És akkor miért nem mással? – nézett végül a szemembe.

– Mert más nem hívott – mosolyodtam el halványan. Ricsi még mondott volna valamit, de aztán elkapta a fejét, én meg követtem a mozdulatát. Virághoz éppen akkor ült le Dorián, hogy kapjon egy karikatúrát.

Ricsi egy pillanat alatt felpattant, és mint az őrült, villámgyorsan indult el feléjük. Én is felálltam, és messziről figyeltem az eseményeket.

– Na, tűnés – ragadta meg Dorián karját, és felhúzta a székről.

Virág meredten bámult maga elé, nem tudta, mit tegyen, rajzoljon vagy ne…

– Csak egy karikatúráért jöttem – állt fel Dorián, és lerázta magáról Ricsi kezét.

– Te a saját magad karikatúrája vagy – közölte Ricsi, mire többen tapssal és füttyel díjazták a frappáns megjegyzését. Dorián pár pillanatig állta a tekintetét, végül megrázta a fejét, és hátrált pár lépést. Aztán hirtelen megfordult, és elment a színjátszósok felé.

Néztem, ahogyan Ricsi megsimogatja Virág vállát, aztán nyom a fejére egy puszit. Elmosolyodtam, és odaintettem nekik, majd visszasétáltam Arnoldhoz és Karcsihoz. Beálltam közéjük a szabad rekeszre. Levi és a haverjai éppen Karcsit bökdösték.

Aztán megállt mellettem egy pantomimos. Na, már csak ez hiányzott. Kinga. Egyikünk sem beszélhetett, úgyhogy álltunk egymással szemben. Amikor nekem tapsoltak, pózt váltottam,

Kinga pedig engem utánzott. Kezdett az agyamra menni. Délután fél négykor ért véget a fesztivál, addigra olyan dögfáradt lettem, hogy kedvem lett volna ezer évig aludni. Ráadásul kiborított a sok tapsoló, meg Kinga és Cortez. Aki bár nem csinált semmit, elég volt egész nap látnom, ahogyan gitározik a hosszú ujjú felsőjére rávett The Clash pólójában és pilóta fazonú napszemüvegében, miközben körbeülik és áhítattal figyelik még azt is, amikor akkordot vált. L

Arnold már leszállt a rekeszről, és nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen engem is, amikor a nap utolsó produkciója még hátravolt. Ricsi hirtelen meggyújtotta az ördögbot végét, és úgy kezdte dobálni. Az egész udvar egyszerre fordult oda, mindenki ámulattal nézte, majd a diákok tapsviharban és huhogásban törtek ki. Baromi jól nézett ki az egész (sötétben jobb lett volna), aztán hirtelen vége lett a bulinak, ugyanis Máday elordította magát, hogy „Pósa Piromán Richárd, azonnal oltsd el a tüzet!” Hát, ez volt a tavaszi fesztivál.

Hazaérve gyorsan lefürödtem (a hajamból nem teljesen jött ki az arany spray), aztán átöltöztem. Totál késésben voltam (nem olyan könnyű lemosni azt az izét), úgyhogy mire lerohantam a lépcsőn, apu már az ajtóban várt rám.

– Egyedül? – kérdezte, és azt hiszem, kicsit szomorú volt.

– Bizony – bólintottam.

Szerettem volna erősnek látszani, de nem igazán sikerült.

Tizedikesként egyedül érkezni egy iskolai bulira… Hát, több mint ciki. Viszont mentségemre szól, hogy a kezemben az ősrégi digitális gépemmel léptem be a suli épületébe mint az iskolaújság fotósa. Így elfogadhatóbb, bár a tényen nem változtat, miszerint „überlúzer” vagyok. Nagyszerű. Átmentem az udvaron, aztán a tesiterembe lépve megpróbáltam büszkén bevonulni a kétszárnyú ajtón. Néhányan felém fordultak, de a többség nem foglalkozott velem, úgyhogy elslisszoltam a lelátó előtt, aztán gyorsan felmentem a lépcsőn.

– Na, végre – huppantam le Virág mellé, aki kókuszkockát evett.

– Sziaa. Kérsz? – nyújtotta felém.

– Köszi – törtem le egy darabot. – A többiek?

– Ricsiék mindjárt kezdik a koncertet, Andrisék a büfében, mást nem láttam.

– Értem. Viki is itt van? – kérdeztem.

Virág a kókuszkockával előrebökött, le, a színpad elé. Viki ott állt, szemtelenül rövid szoknyában (Máday tuti kikészült), bakancsban, ujjatlan pólóban és nyakkendőben. Tökéletes, füstös sminkben, hullámcsattal feltűzött szőke tincsekkel. Akár Avril a

Girlfriend-klipben… Minden utálatomtól függetlenül Viki nagyon menőn festett. És nem mellesleg a legszebb kiegészítőt viselte a világon. Cortezt. L

– Asszem’, ez az uccsó koncertjük – mondta Virág.

– Hallottam – bólintottam.

– Szerinted akkor szakítanak? – nézett rám hatalmas, csodálkozó szemmel. Igen, ez már nekem is megfordult a fejemben. Hogy Cortez és Viki kapcsolatával mi lesz, ha már nem zenélnek együtt.

– Nem tudom – sóhajtottam –, de nem érdekel – tettem hozzá gyorsan, mert minden erőmmel azon voltam, hogy ne érdekeljen.

Nehogy már ki kelljen várnom, hogy Cortez szabad legyen…

Ugyan. Lúzer vagyok, de ennyire nem.

A stúdiósok bejelentették, hogy kezdődik a koncert, Virág pedig felpattant.

– Lejössz?

– Nem, menj csak nyugodtan. Én majd innen nézem.

– Oki – mosolygott, aztán leszaladt a lépcsőn. Rengeteg diák követte, a nézőtér fele rögtön megtelt.

Ott ücsörögtem a lelátón, egyedül, és a színpadot bámultam.

Cortez és Viki váltottak még két szót, aztán a lány fogta a trombitáját, és kissé hátrébb állt. Zsolti a dob mögött számolni kezdett, majd Cortez elkezdett énekelni egy ska számot.

A térdemen könyökölve figyeltem a koncertet, amikor Kinga leült mellém. Nem hiányzott, de nem küldhettem el. Egyrészt, mert nem illik, másrészt meg, mert ő Kinga. İt egyszerűen nem lehet.

– Engem harmincan dicsértek meg ma a pantomim-előadásom miatt – kezdte. – Téged?

– Nem számoltam – feleltem unottan.

– Jó, de körülbelül. Ahogy elnéztelek, nem lehetett több húsznál.

– Kinga, őszintén nem tudom, és őszintén nem érdekel.

– Elhiszem, mivel nekem nagyobb sikerem volt – folytatta.

Kezdett idegesíteni.

– Igen. És hidd el, hogy nem bánom.

– Mi van veled? – ráncolta a szemöldökét.

– Semmi.

Kinga követte a szemével, hogy merrefelé nézek, aztán, amikor meglátta a színpadot, fájdalmasan felnyögött. – Renáta, ne mondd, hogy még mindig…

– Nem, dehogy – vágtam közbe.

– Na, persze. Menthetetlenül béna vagy.

– Tudom.

– Mit akarsz még? Levi egészen sokszor keresi a társaságod.

Fogalmam sincs, hogy miért, számomra érthetetlen, de akkor is beszélget veled. Ha nem tűnt volna fel, ő az egyik legmenőbb végzős! Végre nemcsak észrevett téged a többi diák, hanem már utálnak is! – próbált felvidítani.

– Hurrá – nevettem fel hitetlenül.

– Ez a népszerűség kezdete. Rajtad áll, hogy tudsz-e vele mit kezdeni.

– Nem akarok népszerű lenni – ráztam meg a fejem.

– Mindenki népszerű akar lenni – kontrázott.

– Meghallgatnál egyszer? – förmedtem rá.

– Parancsolj.

– Köszönöm – bólintottam idegesen. – Mi van benne, ami bennem nincs? – néztem újra a színpad felé, ahol Viki ugrált.

Kinga gúnyosan elnevette magát.

– Rosszul tetted fel a kérdést. Mi van benned, ami benne nincs?

– Semmi – mondtam őszintén.

– Akkor gratulálok, ostobább vagy, mint gondoltam. Viktória egyáltalán nem nagy szám.

– İ Cortez barátnője – közöltem, mintha csak nem tudná.

– Aha. Egy két lábon járó sminkkészlet, némi punk vadsággal és erőltetett stílussal. Vedd ezt el tőle, és egy nulla marad – mondta.

– Odavannak érte.

– Nem – nevette el magát. – Vége az együtt zenélésnek,

Viktória eltűnik. Zsolti mással foglalkozik, Ricsi állandóan Virággal lóg, Dave meg úgyis feléd húz, amióta gyerekesen fotózgattok.

– Nem gyerekes, nekem segít! És belekerült a neve a suliújságba!

– Nagy ügy – forgatta a szemét Kinga. – Renáta, ahelyett, hogy Viktóriával foglalkoznál, inkább kicsit figyelj oda magadra!

– Hogy érted?

– Egy hét múlva tizenhat leszel! Meddig szeretnél még a kedves, természetes lány lenni?

– Mi van? – csodálkoztam.

– Kezdj valamit magaddal!

– Hogy érted?

– Nézd meg a hajad! Középen elválasztott, lógó frizura? Már bocsánat, de úgy nézel ki, mint egy spániel!

– Mi??? – akadtam ki, és ösztönösen a hajamat kezdtem piszkálni. – Neked meg mindig össze van fogva!

– Mert nekem ez áll jól! – felelte. Nos, neki nincs önértékelési zavara. Éljen.

– Mit kéne csinálni a hajammal? – kérdeztem zavartan.

– İszintén? Bármit.

– Oké.

– Egyébként pedig olyan, hogy szájfény… nem ártana.

– Máday nem is engedi a sminket – töprengtem.

– Ne viccelj! Máday a Viktória-féle „vakolat van a fejemen” stílust nem engedi, valamint Doriánét. Mert ő elvileg fiú. Elvileg

– tűnődött.

– Mit akarsz mondani? – kérdeztem végül.

– Hogy ahelyett, hogy Cortez után sírnál, éld a saját életed… „Jaj, Cortez nem szeret!” Jaj, Corteznek barátnője van!” Jaaaj,

Cortez” – csúfolt ki, mire közbeszóltam:

– Oké, értem. És amúgy én nem is így beszélek – mondtam sértődötten. Kinga legyintett, aztán a szemembe nézett.

– Állj a sarkadra, Renáta! Ott van Levi. Ott van Neményi! Ott van az a kifestett haverod!

– Peti, a neve Peti.

– Kit érdekel? – rázta meg a fejét. – Utoljára mondom el, ha most sem érted meg, akkor egész egyszerűen gyengeelméjű vagy!

Hagyd, hogy észrevegyen. Menj másokkal, szállj le róla, nézd levegőnek!

– Rendben – ígértem meg. Kinga fejmosásai után mindig úgy érzem, hogy femme fatale vagyok. Pedig abszolút nem. ☺

– És kezdj valamit a külsőddel. Tizedik év vége van mindjárt – állt fel.

– Kinga – szóltam utána, miközben lefelé indult a lépcsőn. –

Kösz – mondtam, már ki tudja, hányadszor….

– Mondanám, hogy szívesen, ha végre egyszer megfogadnád.

De így csak feleslegesen beszélek. Nézd, ott van Tami – mutatott a tánctérre, ahonnan az a-s lány ridegen méregetett. – Na, látod, hogy mennyire utál? Jól haladsz – mutatta felém a hüvelykujját.

Kingát fura dolgok dobják fel.

A koncert végét meg sem vártam, lesiettem a lépcsőn és megkerestem Virágot. Az első sorban ugrabugrált. Megragadtam a karját, és félrehúztam.

– Megyek. Beszélünk.

– Máris? Ijjj, de kár.

– Majd hívlak – intettem, aztán az ajtó felé siettem. Levi éppen befelé igyekezett, két üdítővel a kezében.

– Hé, hozzád jövök – mosolygott. Ó.

– Az a helyzet, hogy haza kell mennem. De azért köszi – mosolyodtam el.

– Hát jó. Majd írj, hogy mizu.

– Mindenképp. Jó szünetet – köszöntem el, aztán kilöktem az ajtót. Még egy pillanatra visszanéztem. Cortez a mikrofon előtt állt, éppen Joey Ramone What a Wonderful Worldjét énekelte, mire sóhajtva elkaptam a fejem, és hazaindultam.

Anyu meglepődött, amikor megérkeztem.

– Nincs még korán? Nem sikerült jól a buli? – kérdezte aggódva, amikor ledobtam a farmerdzsekim.

– Spániel vagyok! – vágtam rá köszönés nélkül. A szüleim gondterhelten néztek össze. Azt hitték, hogy ez valami új szleng, amit ők nem érthetnek.

– Hogyan? – ráncolta a szemöldökét apu.

– A hajam – dobtam hátra a vállam felett. – Utálom. És szeretnék szájfényt. Nem nagyon, csak azért mégis. És le akarom vágatni a hajam. És van pár cuccom, ami annyira förtelmes, hogy borzalom. És… – hadartam. – És amúgy is – fejeztem be, szerintem érthetően.

A szüleim riadtan néztek rám, aztán anyu megállapította, hogy „kezdődnek a problémák”. Szentül meg volt győződve róla, hogy most aztán itt az apokalipszis. Éppen egy-egy kamaszkezelő könyvet lapoztak fel őrült tempóban, amikor felmentem a szobámba. Lerogytam a babzsák fotelembe, és benyomtam a Beatles CD-m. Éppen a Penny Lane-t hallgattam, amikor kopogtak az ajtómon.

Anyu leült a másik babzsák fotelembe, és némán méregetett.

Ez az, amikor fogalmam sincs, mit gondol, de tudom, hogy rólam van szó.

– Frufrut szeretnél? – kérdezte, mire felragyogott a szemem.

– Igen.

– Bejelentelek holnap.

– Köszönöm – dobódtam fel teljesen. Egy kamaszlányt néha lehetetlen felvidítani. Néha azonban túl könnyű. ☺

Tavaszi fesztivál: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt.

Karcsi: 5/2 – szegény, Dave lelökte a rekeszről.

Anyu: 5/4 – azt mondta, hogy a tavaszi szünetben kicsit változtatunk rajtam. Mondjuk, ő mindenképp Cindy Laupert akar hozzá hallgatni. Nem bánom, csak lehessen más a hajam.

Facebook: 5/2 – csak egy pillanatra néztem be. Sok-sok poszt, tavaszi szünet üzenet, Cortez fala persze pörög… én meg kinyomtam. Most nem érdekel a net.

Koncertjegy: 5/5* – Úúgy örülök neki. És Ricsi délután visszaadta, úgyhogy felragasztottam a tükrömre. Vááárom. ☺

Május Manhattanben: 5/5 – most kezdem olvasni. Juj, de jóó.

Kispál és a borz: 5/5* – „Énekeljük el azt, hogy vége…”

Április 9., péntek

Szülinaaap! ☺ İrülten klassz volt a napom. Sőt, az egész hetem is. Például új a hajam. Jó, mondjuk, mindig elalszom, és külön meg kell tanulnom beszárítani, de amúgy tökre tetszik, mert lett frufrum, ami végre eltakarja a „szerintem” hatalmas homlokom (meg a patikat is). Meg aztán kedden anyuval voltunk drogériában, és vettünk nekem pár dolgot. Például vízálló szempillaspirált (anyu szerint fontos, hogy vízálló legyen, hátha esik az eső, meteorológus, nem vitatkozom) meg gyümölcsös szájfényt. Szerdán megjött a dobozom a Kanadában élő nagyszüleimtől (csomó jó cuccot küldtek), aztán sajna tegnap a másik nagyszüleimhez mentünk. Akik közel laknak, és akiktől ölelést kaptam ajándékba. Köszi. Na, mindegy. Szóval tök sok jó dolog történt, mert voltam suliprogramon is, az nagyon klassz volt, Petivel elmentem moziba (egy animációs filmet néztünk), kiolvastam a Claire Kenneth-könyv harmadik részét (Holdfény

Hawaiiban, woow) és egész szünetben alig gondoltam Cortezre.

Inkább csak elalvás előtt. Jó, tegnap este egy kicsit többet.

Amúgy is későig voltam fenn, mert megvártam az éjfélt, hogy szülinapom legyen és kívánhassak. Nem mondom meg, mit. Na, mégis mit? ☺

Ma arra ébredtem, hogy tizenhat éves lettem. Nem csináltam volna belőle nagy ügyet, de a szüleim nem hagyták, hogy közömbös legyek ezzel a nappal kapcsolatban. Mivel este Arnolddal volt programom, anyuék ebédelni vittek el, Pizzériába mentünk, a szülinapos (én ☺) calzonét rendelt, aztán, megkaptam az ajándékom is. Tisztára izgatott voltam, és az izgatottságom átragadt a környező asztalokra is, mert elég gyakran pillantottak felém meg az előttem lévő, becsomagolt dobozra. Mielőtt kibontottam volna, apu közölte, hogy ő egészen mást szeretett volna nekem venni. (Ha jól értettem, akkor valami rém ciki, hatalmas plüsst, amin szerinte jót nevettünk volna. Hála a jó égnek, anyu döntött az ajándékommal kapcsolatban.) Miközben bontogattam a csomagolást, a pincér elvitte előlem a maradék profiterolt, anyu pedig arról magyarázott, hogy az eladó szerint ez megfelelő egy kezdő számára, sőt… És akkor megláttam a fényképezőgépet! Áááá! Na jó, nem kellett volna sikoltoznom az étteremben, de szerencsére a többi asztalnál jó fej emberek ültek, és mosolyogva figyelték, ahogyan ujjongok. Az új gépem csodaszép és okos, és tud nagyon sok mindent, és húúú. Totál odavoltam. Természetesen azonnal ki akartam próbálni, és a továbbiakban semmi más nem kötött le, csak a gépemhez kapott kézikönyv, amit hazáig böngésztem. Ez a legszuperebb ajándék a világon!

Otthon azonnal felmentem a netre, és meg akartam nézni a böngészőben, hogy miket írnak erről a típusról, amikor betöltött az msn. Azonnal beugrált egy halom ablak, boldog szülinapot kívánt Virág (még éjjel, negyed egykor), Zsolti, Ricsi, Dave,

Karcsi, Jacques… szóval mindenki. Kivéve egy embert. Cortez.

İ offline volt, és nem is hagyott üzenetet. Hurrá. Gyorsan videóhívást indítottam Dave-vel, aki miután megjegyezte, hogy „de klassz a hajam”, azonnal látni akarta a gépem. Majdnem félórán keresztül beszéltünk, állítása szerint az új gépem „pöpi”, meg elküldött egy csomó infót róla, aztán kiléptem. Kora estig a kertben fotóztam, csináltam képet a felhőkről, a napról, a fűszálakról, a fáról. Csupa értelmetlen kép, de próbálkozásnak megtette, aztán készülődni kezdtem, mert Arnoldot fél hétre vártam. A hajamat sikerült tök jól beszárítani, persze anyu segített, aztán kiválasztottam a ruhám. Farmert vettem fel az egyik új blúzommal (a nagyiék küldték, szép), aztán felkaptam a bordó kardigánom, és kész is voltam. Még az étkezőasztalnál nyomkodtam a fényképezőgépem menüjét, amikor a táskámból ordítani kezdett egy Paramore-szám. A mobilom kijelzőjén Virág mosolygott, úgyhogy azonnal felkaptam.

– Boldog szülinapoooot! – kiáltotta.

– Köszönöm! – nevettem el magam.

– Beengedsz minket? – kérdezte, én meg döbbenten siettem ki a kapuhoz.

– Mit kerestek itt? – csodálkoztam, miközben beengedtem Virágot és Ricsit.

– Apu most hozott haza, moziba megyünk, de gondoltam, beugrok pár percre. Meg hoztam valamit – vigyorgott, és hullámos haját folyton a füle mögé próbálta simítani. – Annyira jóó a hajad – lelkendezett, és megpróbálta kirángatni a békejeles válltáskájából a… a nem tudom mit.

– Köszi – igazítottam meg zavartan a frufrum, és mosolyogva Ricsire néztem, remélve, hogy ő is reagál valamit. İ azonban csak némán rágózott, és kérdőn nézett rám.

– Na, végre. Megvan! – rángatott ki Virág a táskájából egy nyakláncot. Döbbenten néztem, amikor közölte, hogy egész héten ezzel szenvedett. İ csinálta nekem! Annyira, de annyira szép ajándék!!!

Miközben feltettem a gyöngyből fűzött darabot, megmutattam a fényképezőgépem, meg úgy általában, egymás szavába vágva magyaráztunk a szünetről.

– Mennünk kell – szólt Ricsi, az órájára nézve.

– Oki – biccentett Virág. – Jó koncertet! Kikísértem őket a kapuig, aztán Ricsi felém fordult.

– Boldog szülinapot.

– Köszi – mosolyodtam el.

– Ezt majdnem elfelejtettem – húzta maga elé az oldaltáskáját, és kivett belőle egy könyv alakú csomagot.

– Ez mi? – csodálkoztam, amikor a kezembe nyomta.

– Majd meglátod – felelte titokzatosan, aztán hirtelen előkapta a mobilját. – Álljatok egymás mellé.

– Nee, van új gépem, csináljuk azzal! – szóltam hirtelen.

– Jó a mobilommal – legyintett, és meg sem várva a reakciónkat, már le is fotózott minket.

– Sziasztok – lépett hozzánk Arnold.

– Sziaaa – vigyorgott Virág, Ricsi meg csak biccentett.

– Mehetünk? – kérdezte.

– Persze, csak beviszem – mutattam fel a kezemben tartott csomagot, aztán berohantam a házba, hogy elköszönjek anyuéktól. Mire kiértem, Arnold egyedül volt, Virágék leléptek.

– Boldog szülinapot – mosolyodott el Arnold, és nyomott egy puszit a fejemre.

– Köszönöm – biccentettem visszafojtott mosollyal, igyekezve nem tudomást venni arról, hogy Arnold mennyire fürkészőn méreget.

Tőle megszokott módon azonban csak a koncert végén jegyezte meg, hogy nagyon jó a hajam. Ügy mellékesen. ☺

Majdnem este tizenegy volt, mire hazaértem. Anyuék a nappaliban vártak, és úgy csináltak, mintha olvasnának. Persze tudtam, hogy nem, mert mindketten az alibikönyv első oldalát lapozták fel. Elég nehéz elhinni, hogy órák alatt is csak pár mondatig jutottak… ☺

– Milyen volt a koncert? – érdeklődött apu.

– Óriási! – kezdtem, majd legalább negyedórán keresztül áradoztam arról, hogy melyik szám után mi jött és hogy a szimfonikus feldolgozás mennyire lenyűgözött, és hogy Arnold mekkora örömet szerzett ezzel az estével, és egyébként is…

Amikor a szüleim már szinte elaludtak a szerintem nagyon is élvezetes beszámolóm alatt, gondoltam, felmegyek a szobámba.

Benyomtam a gépem, a Facebook-falamra összesen három Boldog szülinapot! üzenet érkezett. „Bon anniversaire!” Justinetől, egy „Mizu? BSZ!” Levitől (?), és egy igazán megmosolyogtató üzenet Petitől: „Börszdéjgörl, ezt neked küldöm!” Megnyitottam a csatolt videót, és meghallgattam a Muse-számot.

– Ezt lent felejtetted – nyitott be anyu a szobámba, és a kezembe adta a Ricsitől kapott csomagot.

A Butterflies&Hurricaines-t hallgatva kibontottam a csomagolást, aztán a szám elé kaptam a kezem. Egy antikvár Claire Kenneth-könyv volt benne (Minden tavasz véget ér).

Gyorsan fellapoztam az első oldalt, és dobogó szívvel olvastam az ismerős kézírást. „Boldog szülinapot! C.”

A könyvet magamhoz szorítva dőltem hátra az ágyamon, és végighallgattam a Muse-számot.

Szülinapooom: 5/5* – ☺

Koncert: 5/5* – Wow.

Virág és Ricsi: 5/5* – olyan kedvesek, hogy elugrottak hozzám.

Msn: 5/5* – mindenki írt! ☺

Fényképezőgép: 5/5* – annyira szuper!

Cortez: 5/5* – nem felejtette el, hogy kerestem ezt a könyvet.

Elküldette Ricsivel. Woooow!!!

Kinga: 5/5*** – az egész napom szuper volt, de este, amikor megnyitottam az e-mailem, szembetaláltam magam a világ legeredetibb szülinapi ajándékával. Kinga üzenete rövid volt és rá olyan nagyon jellemző: „Tessék, nézegesd! Ne köszönd. Tavalyi.

Ui: megvannak a módszereim, ne kérdezd, honnan van! Na.”

Alatta pedig egy fénykép. Vikiről. Smink nélkül, punk szerkó nélkül, piercing és szőke hajfesték nélkül. A képen egy átlagos tizenhat éves lány látható, átlagos barna hajjal, átlagos ruhában, egy átlagos napon. Nem, nem kezdtem vihogni, nem kezdtem éljenezni, és még rosszindulatú gondolataim sem támadtak. A képet látva csak szimplán megnyugodtam. A jelmez nélkül Viki sem szuperhős. Csak egy átlagos lány, mint bárki más.

Április 12., hétfı

Végre megint suli! És egy őrületes nap! Na, de kezdjük az elején.

Reggel sikerült viszonylag normálisan beszárítani a hajam, aztán felöltöztem, gyorsan felkaptam a reggelim az asztalról, és beszálltam apu kocsijába.

– Virágék? – érdeklődött.

– Ricsi a hétvégén megvette a „járművét”, úgyhogy ma már külön jönnek – újságoltam izgatottan.

– Értem – bólintott apu furán, és hiába kérdezgette, hogy milyen „járműről” van szó, én sem tudtam többet, mint amennyit Virág sms-ben, csupa rövidítéssel megírt.

A suli előtt kiszálltam, aztán mély levegőt vettem, és elindultam. Átmentem az úton, és a lépcső előtt ácsorgó hármashoz léptem. Zsolti, Dave és Cortez valami filmről beszélgettek, aztán amikor odaértem, mindannyian felém fordultak.

– Na, ki csini ma? – ölelte át a vállam Dave.

– Nem tudom, ki? – kérdeztem vissza, mire elnevette magát.

Ja, hogy rám gondolt? Kedves. Csak sajna az a tapasztalat, hogy a tizenhat éves fiúk egy asztalt is „csininek” látnak. De azért rendes volt.

Cortez csak egy pillantást vetett rám, nem jegyzett meg semmit a hajammal kapcsolatban, de lehet, hogy azt sem vette észre, hogy megváltozott. Én hülye, pedig 5:50-kor keltem, hogy jól be tudjam szárítani, meg legyen időm kiválasztani a ruhám.

Az idegbeteg énem hirtelen rám ordított, hogy „szedjem össze magam”. Azon kívül, hogy megijesztett, nem sokat ért el, de mindegy.

– Köszönöm a könyvet – mondtam halkan, mire Cortez rágózva rám nézett, és biccentett.

– Milyen volt a koncert? – érdeklődött.

– Nagyszerű. Tényleg, annyira, de annyira… – kezdtem, de úgy tűnt, ennyire részletesen nem érdekli, mert közbebólintott. Ó.

Szuper.

– Hé, ott jönnek! – mutatott fel a domb felé Zsolti, mire odakaptam a fejem.

Egy kis fekete robogó közeledett az iskola felé, rajta két bukósisakos ember ült. A sofőrön fekete, a hátsó alakon pedig sárga sisak volt, kis virágokkal(!) díszítve. Megérkezett a „jármű”.

Ricsi odakanyarodott elénk, lazán levette a sisakját, és a hóna alá kapta.

– Na? – kérdezte.

– Mi ez? Elemmel megy? – röhögött fel Dave.

– Hé, akarsz vele menni? Mert akkor válogasd meg a szavaidat! – mondta Ricsi nevetve, mire Dave azonnal disztingvált, és már kérlelte is, hogy engedjék felülni. Virág leszenvedte magát a robogóról, és kibújt a sisakból.

– Na, mit szóltok? – adta át a helyet Ricsi Dave-nek, aki azonnal felpattant a robogóra.

– Nagyon klassz – dicsértem meg, és segítettem Virágnak megfogni a sisakját.

A sulihoz érkező diákok egyre nagyobb tömegben gyűltek körénk, és röhögve meg mosolyogva figyelték, ahogyan Ricsi menőzik a robogó mellett.

– És mennyit eszik? – méregette Zsolti a járművet, mintha csak értene hozzá.

– Mittudom’ én – vonta meg a vállát Ricsi.

– Jó, mert egyébként nem érdekel, csak szoktak ilyet kérdezni

– tette hozzá Zsolti.. Ezen mindenki jót derült.

– Viszel egy kört suli után? – nyávogta Edina, aki természetesen jelen volt. Ahol három embernél több ácsorog és néz valamit, ő ott megjelenik.

– Persze hogy nem – felelte egyszerűen Ricsi, mire mindenkiből kitört a röhögés. Ricsi vigyorogva odakacsintott Virág felé, aki zavartan mosolygott. A jelen lévő lányok elszontyolodva figyelték a jelenetet.

Nos, igen. Azok, akik Ricsi és Virág kapcsolata ellen fogadtak a Facebookon, már mind veszítettek. A tavaszi szünet volt az utolsó tippjük, de így, hogy Ricsiék együtt érkeztek (ráadásul Ricsi Virágnak is vett sisakot, ami „csak az övé”), kénytelenek lesznek feladni. Amilyen furcsán indult az egész, mára, majdnem három hónappal később bebizonyosodott, Ricsi és Virág nem tévedés. Jelenleg ők a legstabilabb pár a suliban. Hű. ☺

Még percekig nézegették Ricsi menő robogóját (kicsit lepattogzott a festék egy helyen, ahol az előző tulaj meghúzta), aztán lassan mindenki lelépett, miután Dave közölte, hogy suli után csak ő „mocizhat”.

– Na, látom, a hülyegyerek talált magának játékot – lépett hozzánk Kinga, és fitymálva meredt a kis robogóra.

– Mondja ezt az, aki még lóval jár – bólogatott Ricsi.

Mindenki dőlt a nevetéstől, Kinga meg idegesen megrázta a fejét.

– Van egy hírem – váltott témát hirtelen, és kis hatásszünet után kibökte, hogy valamelyik végzős lány elment valami buliba a szünetben, ahol csúnyán lejáratta magát. Nos, ez csak Kinga szerint volt hír, mindannyian meredten bámultunk rá, aztán legyintve nyugtáztuk, hogy „oké”.

– Ez nem hír – rázta a fejét Zsolti.

– De, igenis hír! Ha láttad volna, hogy mennyire ciki helyzetbe került…

– Ló, minket nem érdekelnek a pletykák. Tartsd meg magadnak! – szólt rá Zsolti.

– Hírt akarsz? – vonta fel a szemöldökét Ricsi. – Tessék. A szünetben hallottam Borreltől, hogy valaki lép évvégén… – folytatta Ricsi lazán, nekem pedig összerándult a gyomrom.

– Miért találkoztál az igazgatóval a szünetben? – kérdezte Dave.

– Besegítettem a suliban pakolni, akkor hallottam – legyintett mellékesen.

– Hogy érted, hogy valaki lép? – lépett közelebb Kinga.

– Elmegy – bólintott Ricsi.

– Az osztályból??? – kerekedett el Kinga szeme.

– Bingó – csettintett Ricsi röhögve.

– Ki? – csodálkozott Zsolti. – Zsák?

– Nem hinném – rázta a fejét Kinga. – Inkább Zsidák – tippelt.

– Úúú, remélem, nem én – ijedt meg Virág.

– Emó, ha te lennél, arról tudnál – mondta Ricsi.

– Gondolod? De mi van, ha nem??? Ijjjj, nem akarok elmenni a suliból!!!

– Nem fogsz – ölelte át a vállát Ricsi nevetve. Virág nem nyugodott meg teljesen, mindenféle utalásokat keresett, amit esetleg a szülei elejthettek… A többiek egymás szavába vágva tippeltek, hogy vajon ki és miért megy el a suliból, én meg csak álltam, némán, összeszorult torokkal, a sírógörcs határán.

– Bocs, be kell mennem, mert elfelejtettem valamit… – hebegtem, aztán felszaladtam a lépcsőn, és berohantam az aulába.

Az egész napra rányomta a bélyegét, hogy Ricsi megtudta, valaki elmegy. A többiek egyöntetűen Gáborra tippeltek, kérdezgették, hogy mik a tervei jövőre, meg ilyesmi. Szegény Gábor csak azt ismételgette, hogy ő nem tud semmilyen „tervről”, de Kinga a padjára támaszkodva leüvöltötte a fejét, hogy „ne hazudjon”. Alig vártam, hogy az első szünetben beszélhessek Arnolddal.

– Gyere – ragadtam meg a karját, és kicibáltam a teremből. A suliboxok mellett suttogva elmondtam, hogy kiderült. Hogy vége, tudják. Arnold visszafojtott mosollyal hallgatott, aztán amikor rémült arccal befejeztem, végre megszólalt.

– Az, hogy tudják, valaki elmegy, az egy dolog. Csak találgatnak. Ha Gáborról kiderül, hogy marad, majd találnak mást. Mindegy, hogy mit gondolnak – nyugtatott meg.

– Oké – sóhajtottam. – Nem vagy ideges?

– Miért lennék?

– Mert előbb-utóbb rád is fognak gondolni…

– Gondoljanak – bólintott. – Csak feltételezések.

– Igaz.

Hatalmasat sóhajtottam, elfogott a megkönnyebbülés érzése, és a fejemet nekidöntöttem a suliboxom ajtajának.

Az osztály állandó botrányai miatt ma rendkívüli szülőit tartottak, úgyhogy ebédszünet után már csak ez volt a téma.

Szerencsére Kinga leszállt Gáborról, akit addig diktafonnal követett. Utolsó óra után bepakoltam a szekrényembe, aztán gondoltam, olvasókör előtt kimegyek a suli elé, ahol a többiek Ricsi robogójával voltak elfoglalva. Amikor kiértem, éppen Dave jött vissza, állítása szerint roppant veszélyes „sulikörön” volt túl.

– Jól van, na, szállj le róla. Elhiszem, hogy veszélyes vagy – röhögött Ricsi, Dave pedig a leszállást követően is azt bizonygatta, hogy „a kanyarban látta az alagút végén a fényt”.

– Hússzal mentél, max a napot láttad… – röhögött Zsolti.

– Szörnyen gyerekesek – rázta a fejét Arnold, aki egy kávéspohárral a kezében ácsorgott, és csak azért jött ki a suli elé, mert én kimentem.

– Rohantam rajzra. Cortez, jössz? – nézett rá Virág csillogó szemmel.

– Egy perc. Csak megyek egy kört – ült fel a robogóra, és a térdének támasztotta a bukósisakot.

– Oki, bent találkozunk – sietett be Virág.

– Menjünk mi is – ragadta meg a karom Arnold, és megfordult, hogy belépjen a kapun. Még egy pillanatra a robogón ülő Cortezre pillantottam, aki mosolyogva rágózott, és fél szemöldökét felvonva engem nézett. Kicsit menő volt. Kicsit…

– Reni? – kérdezte.

– Igen? – kérdeztem vissza döbbenten.

– Jössz velem?

– Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérdőn felé fordult.

– Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek – mondta Cortez, és újra rám nézett.

– Kezdődik az olvasókör… – hebegtem, de ez nem tűnt túl népszerű válasznak, egy csomóan „húúú”-zni kezdtek.

– Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy csoport végzőshöz.

– Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye körül, és visszanézett rám.

– Reni, ne menj el! Kardos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e egyáltalán vezetni. Veszélyes!

– Csak egy sulikör! – indultam le a lépcsőn, és közben kivettem Ricsi kezéből Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott oda.

– Reni! – kiáltott rám Arnold újra.

– Mindjárt jövök – közöltem egyszerűen, feltettem a sisakot, aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amitől a régi ismerőseim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban, és elindultunk.

Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, és komolyan, nem tudnám megmagyarázni, hogy miért mentem el vele.

Arnoldot nagyon megbántottam, az olvasókör elkezdődött, ráadásul haragszom Cortezre, és ezzel a húzásommal a „nem érdekel többet” projekt is értelmét vesztette. Arról nem beszélve, hogy a sulikör helyett Cortez elkanyarodott az utcában, és egyenesen a hegynek felfelé indultunk.

– Hová mész? – kiáltottam, de vagy nem hallotta a sisaktól, vagy pedig nem akart válaszolni.

Az agyam minden pillanatban vészjeleket küldött, miszerint ez nagyon, de nagyon nem helyes, de akkor nem érdekelt. İszintén.

Ki ne szeretne legalább egyszer úgy motorozni, hogy az teljességgel tilos, hogy büntetés lesz belőle, hogy lekéssük miatta az olvasókört, hogy senki nem tudja, hová mentünk… İrülten izgalmas volt az egész, és a továbbiakban egyszer sem kérdeztem meg, hogy hová megyünk. Nem ütögettem a vállát, hogy azonnal álljon meg. Bíztam benne. És tudtam, ha lenyúl engem az olvasókörről, nem megy rajzra, ráadásul barátnője van, akkor valamit mondani akar. Majdnem negyedórát tartott az út felfelé a hegyen, és bár itt lakunk lassan két éve, még sosem jártam errefelé. A kacskaringós kis utcákban egyre feljebb jutottunk, a fák lombjai árnyékot vetettek ránk, én meg csak szorosan öleltem Cortez derekát, és a bukósisak alatt lehunyt szemmel mosolyogtam. Mikor megálltunk, már biztossá vált, hogy nem érek be az olvasókörre. Uppsz.

Cortez levette a sisakot, aztán elsétált a robogó mellől.

Követtem a példáját, lerángattam a fejemről Virág sárga bukóját, és igyekeztem az ujjaimmal eligazítani a hajam.

– Oké, ebből baromi nagy balhé lesz. Ha nem zavar, éppen most van rendkívüli szülői… – kezdtem, mert azért szerettem volna, ha tudja, engem nem lehet csak úgy elvinni. Vagyis a jelek szerint de, viszont attól még nem díjazom (nyilvánosan).

– Ma egész nap mindenki azt találgatta, hogy ki megy el év végén – szólalt meg, ügyet sem vetve arra, hogy én másról kezdtem beszélni.

– Igen – motyogtam zavartan.

– Egyszer sem szóltál…

– Nem.

– Miért nem? – lépett közelebb hozzám. Elnéztem mellette, hogy ne kelljen állnom a tekintetét, és akkor jöttem rá, hogy egy kilátónál vagyunk.

– Hű, de szép! – csodálkoztam el, mert éppen ráláttam az egész városra.

– Szóval? – tért vissza az eredeti témára.

– Szóval mi? – kérdeztem vissza. – Mi ez a hely?

Megmutatnám anyuéknak – töprengtem.

– Értem – biccentett Cortez. – Nem fogsz beszélni róla…

– Nem – ismertem be, mert nem tudtam többször témát váltani. Illetve felesleges lett volna.

– De tudod, hogy ki megy el – húzta ki belőlem.

– Igen, tudom – hagytam rá idegesen.

– Oké – túrt bele a hajába. – Lehet, hogy te? – nézett mélyen a szemembe. És akkor megértettem. Cortez egész nap azon agyalt, hogy vajon azért hallgatok-e, mert rólam van szó. Wow. Ez eszembe se jutott. Hűha. Viszont ha azt mondom, hogy nem, akkor rögtön rájön, hogy Arnold. Okosan kellett felelnem, ami azért a körülményeket figyelembe véve nem volt olyan egyszerű feladat.

– Igen, lehet, hogy én. De lehet, hogy nem – mondtam lassan, jól átgondolva.

– Lehet, hogy te… – ismételte és kínosan elröhögte magát.

– Cortez, nem mondhatok többet, ez már így is sokkal több, mint amennyit szabadott volna. Valaki elmegy. Ennyi…

– Megértettem – biccentett. – És az a valaki jól átgondolta?

– Igen – vágtam rá rögtön. Mert én Arnoldról beszéltem.

– Oké – közölte. İ biztosan nem Arnoldra gondolt. –

Visszaviszlek a sulihoz, még beérsz az olvasókörre – legyintett.

– Várj, legalább körülnézhetek? Ha már egyszer itt vagyok – jelentettem ki, és a betonozott parkolótól elsétáltam a padig, ami a füvön állt. Felültem a tetejére, és miközben a Converse-emmel tapostam az ülőrészt, a várost bámultam. Cortez pár pillanat habozás után felült mellém, és együtt néztünk magunk elé.

– Szép ez a hely – mondtam halkan.

– Régen sokat jártam ide egyedül, esténként, tudod, átgondolni a dolgokat – mondta komolyan.

– Tényleg? – fordítottam felé a fejem.

– Nem – közölte, aztán elröhögte magát. – Igazából fogalmam sincs, hol vagyunk – tette hozzá, mire kitört belőlem a nevetés. –

Komolyan. Azt hiszem, életemben először járok erre.

– Azt hittem, ez valami bevált hely…

– Igen, mindig ide hozok lányokat olvasókör helyett, hogy vallják be, elmennek-e a suliból – mondta mosolyogva.

– Sejtettem – nevettem el magam megint.

– Az a helyzet, hogy miközben jöttünk felfelé, nem is figyeltem, csak gondolkoztam.

– Ezt jó tudni, tekintettel arra, hogy te vezettél – bólintottam. –

Viszont tényleg szép hely – fordultam ismét a panoráma felé.

– Az – biccentett.

Még pár percig ültünk csendben, aztán Cortez szólt, hogy vissza kéne menni. Már nem tartottam annyira jó ötletnek.

Sejtettem, hogy mi vár rám.

Felültem mögé a robogóra, átöleltem, és lehunytam a szemem.

Igyekeztem megörökíteni a pillanatot, amikor ketten voltunk, átölelhettem, és nem volt ott Viki… Akkor nem is létezett.

Legalábbis számomra. Amúgy meg nagyon is létezett, mert a sulihoz visszaérve ott állt. És nem volt barátságos. De simán elviseltem volna Vikit még hat éhes, habzó szájú rottweilerrel, csak ne állt volna ott Arnold. Kardos. És anyu. A mesterhármas.

Áááá.

– Renáta, neked teljesen elment az eszed? – indult el felém anyu. Hű, ezek szerint vége a szülőinek? De jó!

– Bocsánat, hogy lekéstem az olvasókört – néztem Kardosra összeszorított fogakkal. A tanár csak a fejét ingatta, és gyilkos tekintettel meredt Cortezre, aki éppen Vikihez lépett oda. De szép is az élet.

– Elmész motorozni egy rutintalan sofőrrel, amikor iskolai programon a helyed? Renáta, nem ismerek rád! – kiabált anyu.

– Mi lenne, ha ezt otthon… – próbálkoztam, mert elég sokan voltunk, és anyu rémesen hangos volt. Találkozott a tekintetem Virágéval, aki elhúzta a száját, és szomorúan széttárta a karját.

Sejthette, hogy egy darabig nem leszek msn-en.

– Megjöttek? – lépett ki az ajtón Vladár. – Teee – fordult felém. – Nem elég, hogy a tanóráimat pokollá teszed, még a szakkörömről is elhívod a diákokat? – förmedt rám, mire Kardos és anyu megütközve fordult felé.

– Na, azért álljon meg a menet. Antai-Kelemen nem egy angyal… – védett meg Kardos.

Mindenki vitatkozott, Viki Cortezzel üvöltött, Ricsi meg Vikivel, hogy „ne szóljon bele”. Arnold szótlanul állt, összefont karral, és esze ágában sem volt rám nézni. Karcsi zavartan mesélte, hogy mit vettek olvasókörön, bár akkor az tényleg nem nagyon érdekelt. A többi diák, akik szakkörök után bekapcsolódtak a balhéba, meg csak vigyorogva kapkodták a fejüket, és örültek, hogy részesei lehetnek. Hurrá. A legnagyobb zűrzavar közepette, amikor anyu velem üvöltött, Viki meg Cortezzel, aznap utoljára egymásra néztünk. Cortez komolynak tűnt, de a szeme körüli apró ráncokból láttam, hogy valójában nevet. Én is halványan elmosolyodtam. Csak elmentünk egy órára Ricsi robogójával. Ennyi történt. Hogy ezt ki hogyan éli meg…

Az már nem a mi dolgunk. És akkor kijött Máday.

– Rentai, Antai-Kelemen, ellenőrzőket. Most – parancsolt ránk.

– Mit kapnak? – kérdezte Dave, aki természetesen végig Twitterezte az egészet.

– Az iskolából engedély nélküli távozásért igazgatói figyelmeztetés jár – szólt Máday, én meg leblokkoltam. Kaptam egy igazgatóit? Te jó ég!!!

– Elnézést – tette fel a kezét Cortez. – Én mondtam, hogy visszahozom időben, Reni nem tudta, hogy lekési az olvasókört…

– Engem ez egy cseppet sem érdekel. Nem szólt a szaktanárnak, hogy elmegy.

– Persze, védd csak – morogta Viki és olyan dühösen méregetett, hogy kedvem lett volna elbújni.

Előhalásztam az ellenőrzőmet, és odaadtam. Virágnak már volt egy hasonló húzása, amikor lelépett rajzról, úgyhogy ismertem a folyamatot. Erre igazán berágnak a Szent Johannában.

Szó nélkül ültem be anyu kocsijába, csak Virágnak intettem oda, meg Ricsire mosolyogtam, aki folyamatosan vihogott, és a feltartott hüvelykujját mutogatta felém. Naná, hogy ők odavannak a sztoriért.

– Arnold, elvihetünk? – kérdezte anyu a lehúzott ablakon át.

– Köszönöm, nem – felelte, aztán lassan elindult gyalog. Anyu gázt adott, és reméltem, hogy szótlanul telik az út hazáig.

Tévedtem. Már ott elkezdődött.

Megkaptam a „Mi a frászt képzelsz magadról?”, „És ha bajod esik?”, ;,Miért van köze minden rossznak Cortezhez?”, „Hatalmasat csalódtunk benned” szemrehányásokat. Ráadásul a többes szám akkor is ér, ha a szülők egyedül szidnak. Ez alap.

Mire hazaértünk, már tele volt a fejem anyu szidalmaival. Apu rögtön bekapcsolódott a sztoriba, és miután anyu elég nyersen felvázolta, kábé két mondatban, hogy mit tettem, apu is elkezdte ingatni a fejét. A szülők néha olyanok, mint azok a régi órák.

Csak ingatják a fejüket, ingatják… Komolyan, időnként elszédülök tőle.

– Renáta, tudod, milyen érzés, amikor éppen rendkívüli szülői értekezleten ülök, és hallgatom, hogy mennyi probléma van az osztályotokkal, erre belép Kardos tanár úr, és közli, hogy engedély nélkül elhagytad az iskolát?

– Velem nincs gond a suliban – szóltam bele, mert tényleg nem miattam kellett a rendkívüli szülői.

– Valóban, nincs gond veled. Csak éppen Cortezzel motorozol szakkör helyett! Szerinted ez nem gond? Hm?

– De – ismertem el kelletlenül. Éljen a szülői érvelés.

Megtámadhatatlan.

– Tudod, hogy…

– Igen. Nincs net, tévé, zenehallgatás, kijárási tilalom lép életbe… – soroltam szomorúan.

– Pontosan. Ráadásul az igazgatóhelyettes komolyan fontolóra veszi, hogy elengedi-e az osztályotokat Párizsba a nyáron, mert ami a magatartásotokat illeti… – kezdte anyu, de megakadtam egy résznél. Párizs. PÁRIZS!!!

– Milyen Párizs? – szóltam közbe.

– A Szent Johannás cserediák program. A testvériskolával régóta szokás, hogy a levelezőtársak meglátogatják egymást egyegy hétre a nyáron…

– Justine? Justine-hez megyek??? – kezdtem ujjongani.

– Elvileg! – lombozott le anyu. Illetve csak szeretett volna, de teljesen bezsongtam. Szóval ezért van levelezőtársunk a Szent Johanna párizsi testvériskolájából? Haller mondta, hogy ápoljunk jó kapcsolatot, de sose gondoltam volna, hogy ezért. Anyu tovább riogatott, hogy Máday még átgondolja, a mi osztályunk megérdemli-e, engem azonban nem érdekelt. Csak a Champs Elysées lebegett a szemem előtt és a Szajna, és a Louvre és, és…

Párizs!!!

– Írhatok Justine-nek? Kíváncsi vagyok, ő tudja-e…

– Nem, nem – csóválta a fejét anyu. Már megint ez az ingatás.

Ó, a netkorlátozásom.

– Rendben. Akkor most felmegyek a szobámba, és elgondolkozom a dolgokon – mondtam, amit érzésem szerint hallani szerettek volna.

– Nagyszerű ötlet. Felmennék veled, hogy lehozzam a notebookod – indult el anyu. Hát, ez nem jött be.

A szobámba érve lerogytam a babzsák fotelembe, és szomorúan néztem, ahogyan anyu felpakolja a gépem, és elindul vele kifelé.

– Szeretném, ha tudnád… – fordult vissza hozzám.

– Tudom, magamba szállok – sóhajtottam.

– Nem, nem ezt – rázta meg a fejét, én pedig kérdőn néztem.

– Arnoldot nagyon megbántottad ma.

– Neki akartam jót – válaszoltam rögtön.

– Akármi is volt a terv, nem sikerült.

– Mindjárt felhívom – bólintottam.

– Ó, jut eszembe – nyújtotta anyu a kezét. Óriási. Adhattam oda a mobilom is. Viszlát, külvilág. Megint.

Arnold: 5/1 – ijjj. L

Ricsi: 5/5* – nagyon menő a robogója.

A hajam: 5/4 – mindenki megdicsért. Majdnem. ☺

Kardos: 5/2 – azt hiszem, hivatalosan is ki nem állhatja Cortezt.

Viki: 5/1 – még jó, hogy nincs netem. Képzelem, miket írhatott… Juj.

Cortez: 5/5* – érzem az illatát, ahogyan átöleltem a robogón, és… brühühü. L

Április 13., kedd

Egész éjjel forgolódtam, alig aludtam valamit. Ezerszer megfogalmaztam, hogy mit mondok majd Arnoldnak, de a végén mindig belezavarodtam. Már fél hatkor felkeltem, egyszerűen nem bírtam tovább szenvedni. Mire anyu álmosan megnézte a felhőtérképet, addigra én készen álltam az indulásra.

– Kissé korán van, nem?

– Arnoldhoz megyek. Beszélnem kell vele.

– Rendben – bólintott.

Kiléptem az ajtón, és az utcában sétálva megcsapott a tavasz illata. Amikor még hűvös van, de a nap már kezd előbújni, és reggel még fázunk, délután viszont már melegünk van. Ilyen gondolatokkal és egy friss brióssal értem át Arnoldhoz, aztán, mivel elég korán volt, elkezdtem dobálni az ablakát. Nos, tesin figyelhetnék jobban is, de végül sikerült eltalálnom párszor, mire kinézett. Idegesen nyitotta ki az ablakot.

– Mit keresel itt? – kérdezte.

– Beszélnünk kell.

– Nem hinném – rázta meg a fejét.

– Tudom, tudom. Szörnyen viselkedtem, de hidd el, meg tudom magyarázni…

– Nem biztos, hogy hallani akarom.

– Kérlek, csak pár perc! A suliig elmondom, utána haragudhatsz rám! – kérleltem. Arnold az órájára nézett. –Én ilyenkor még nem megyek be – közölte.

– Tudom. Akkor én se – vontam meg a vállam. – Kések veled, és addig megbeszéljük, oké?

– Látod, ez a különbség köztem és Cortez között. Én sose kérném, hogy tegyél értem ilyesmit, mert figyelembe veszem, hogy neked mi a jó – mondta, mire elgondolkoztam.

– Értem – motyogtam. – Azt hiszi, én megyek el a suliból.

– Jó – mondta közömbösen.

– Jó? Ennyi, hogy jó? Én magamra vállaltam, nehogy rájöjjön, hogy te mész el! – fakadtam ki.

– Mondtam tegnap. Feltételezések. Azt gondol, amit akar.

Nem kellett volna magadra vállalni. Feltéve, ha neked az úgy nem jobb.

– Hogy érted? – csodálkoztam.

– Most év végéig játszhatjátok, hogy ő sajnálja, hogy elmész, te pedig sajnálod, hogy úgy tudja, elmész…

– Nem, nem erről van szó! – ráztam meg a fejem dühösen.

– Ugyan – mosolyodott el. Nem tetszett a stílusa.

– Tudod mit? Felejtsd el. Kár volt idejönnöm – legyintettem.

– Most megsértettelek? – kérdezte hitetlenül.

– Nem. Hagyjuk. Később találkozunk – intettem.

– Reni, várj! – kiáltotta, mire megtorpantam. Két perc múlva Arnold kilépett a kapun, vállán a táskájával. – Újabban lógós lettél, inkább bekísérlek az iskolába.

– Nagyon vicces – mosolyodtam el. – Ha már ilyenkor kész vagy, miért késel mindig? – csodálkoztam.

– Mert nekem így felel meg – válaszolta.

– Értem – biccentettem. Elindultunk a járdán, le a lejtős utcán.

Szótlanul sétáltunk, mindketten merengtünk. – Tényleg sajnálom.

Ne haragudj – suttogtam végül.

– Semmi baj – mondta.

– Sokáig vártál tegnap? – kérdeztem, remélve, hogy a válasza nemleges lesz.

– Igen. Azt mondtad, mindjárt jössz. Elhittem – felelte, nekem pedig összeszorult a torkom.

– Bocsánat – suttogtam, és könnybe lábadt a szemem.

Mekkora egy dög tudok lenni.

– Felejtsük el, nem te tehetsz róla – ölelte át a vállam, én pedig sóhajtva bólintottam. Felejtsük.

– Hoztam neked brióst – nyújtottam át a papírzacskót, ami átmelegedett.

– Korán keltél – nézett rám.

– Nem aludtam jól – feleltem halkan. Arnold némán biccentett, aztán a brióst tanulmányozva megkérdezte, hogy én keltettem-e a péket. Ezen elnevettük magunkat. Szent a béke.

Hurrá.

Az iskolához érve Cortezék csodálkozva nézték, ahogyan Arnolddal sétálok.

– Sziasztok – köszöntem kurtán.

– Neményi, még nincs fél nyolc – szólt oda Ricsi szórakozottan.

– Örülök, hogy ismered az órát. Még egy dolog, amit nem feltételeztem volna rólad – bólintott Arnold.

A fiúk lesajnálóan nézték Arnoldot, Virág pedig hozzánk sietett.

– Minden oki? – kérdezte.

– Nincs netem. Meg mobilom – válaszoltam. – De amúgy igen.

– Nem jöttök oda? – pislogott nagyokat.

– Én nem – közölte Arnold. Nem lepődtem meg.

– Én sem – ráztam meg a fejem. Arnold miattam jött be a suliba idő előtt (jóval), nem tehettem meg, hogy lerázom.

Közben Karcsi gurult be a bringájával, lefékezett a lépcső előtt, és kitámasztotta.

– Sziasztok! – intett oda nekünk.

– Szia – mosolyogtam. Amint belépett a kapun, Dave és Zsolti azonnal a biciklijéhez léptek.

– Ne már! – néztem rájuk. – Most komolyan leengeditek a kerekét?

– Nanáá! – röhögtek. Nagyszerű.

Arnolddal bementünk a suliba. Miközben ő a portán felmutatta a belépőkártyáját, én lopva visszanéztem. A lépcső előtt Cortez a deszkáját tologatta a lábával, Virág mosolyogva bólogatott valamire, Ricsi pedig a robogóján ült és röhögött. Nem mehettem oda. Nem tehettem meg Arnolddal. Ááá.

– Kérsz valamit a büféből? – kérdezte.

– Aha, de majd én hozom – siettem előre. Bánatomban kértem két Túró Rudit és egy kólát. Nyolc előtt. Rekordot döntöttem.

Arnold pontos érkezése mindenkit meglepett, még az aulában ácsorgó Máday is odaszólt, hogy ez nem semmi teljesítmény.

Nekem meg, hogy mehetek az ellenőrzőmért. Ez se semmi teljesítmény.

Borrel igazgató az igazgatóiban volt, miután bekopogtam, bemehettem. Nem tett szemrehányást vagy ilyesmi, csak közölte, hogy vihetem mindkét ellenőrzőt. Átvettem a titkárnőtől a sajátomat meg Cortezét is, és kisiettem. A lépcsőn felfelé ballagva Arnoldnak megmutattam az igazgatóim. Hát, mi ilyet ritkán látunk, úgyhogy jól megnéztük.

– Gratulálok – biccentett cseppet sem elismerően.

Na, igen. Nem vagyok rá túl büszke, de megtörtént. Ez van.

Ahogy beléptünk a terembe, őrült nagy káosz fogadott minket.

Andris és Robi Metallicát üvöltettek a tévéből. Amikor megláttak, hangos röhögésben törtek ki.

– Üdv a klubban.

– Melyikben? – kiáltottam, hogy hallják is.

– A „Nekem már van igazgatóim” csoportban. Lépj be a Facebookon. Nagyon menő – röhögött Robi.

– Mindenképp – bólintottam, és levágtam magam a padomba.

Pechemre nem olvashattam csendben a helyemen, mert egy alak fölém tornyosult.

– Renáta, mégis mit képzelsz magadról? – kérdezte. Kinga.

– Miért?

– Teljesen elment az eszed? Igazgatói? Tudod, hogy ez mennyit ront az osztály hírnevén? Amikor így is meg vagyunk bélyegezve???

– Kinga, véletlen volt…

– Véletlenül nem mész el a szakkörről motorozni. Véletlenül megbotlani szoktak!

– Jó, oké. Kaptam elég fejmosást, nem kell még egy.

– Rendben – húzta ki magát, aztán körbenézett, és közelebb hajolt. – Mi volt?

– Mármint mivel?

– Cortezzel. Mit akart?

– Semmit.

– Ne csináld már, Renáta! Legalább egyszer legyél jó fej! Az egész iskola erről beszél, tudnom kell, mi van!!!

– Oké. Elmentünk beszélni.

– Miről?

– Arról, hogy ki megy el a suliból – ismertem be, aztán összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejem. – Miért jegyzetelsz?

– Bocs, megszokás – csukta össze a noteszt, és újból rám figyelt.

– Miért akart erről beszélni veled?

– Mert azt hiszi, én megyek el – mondtam. Kinga szeme felcsillant.

– És? Te?

– Ne örülj, nem – vigyorodtam el erőltetetten.

– Jó, mindegy – legyintett.

– Oké, ennyi elég is – állt fel, és már indult is kifelé, amikor utánaszóltam. Mintha csak szívességet tenne, olyan fejjel jött vissza, és türelmetlenül nézett rám.

– Milyen lett a hajam? – kérdeztem félve, és tudom, tökre gyerekes, hogy így rákérdeztem, de tényleg számít a véleménye.

Lenyelte, amit kapásból mondani akart, és alig láthatóan elmosolyodott.

– Jó. Tényleg – felelte.

– Kösz.

– Lassan úgy nézel ki, mint egy ember. – tette hozzá. Miért?

Miért kell mindig elrontania egy plusz beszólással? Néha már olyan, mintha normális lenne. De csak mintha…

Csengetéskor mindenki bezuhant a terembe, és mire Monsieur Durand megérkezett, nagyjából sikerült a helyünkre kerülni.

Eltettem a Victor Hugo-könyvem (nekikezdtem a

Kilencvenháromnak), és igyekeztem a tanárra figyelni. Szünetben még leírtam pár mondatot Jacques-ról, mert eléggé lemaradtam órán, közben meg Arnold odaállt mellém, és várt.

– Hé – szólított meg Cortez, mire összecsuktam a füzetem, és hátrafordultam hozzá. A padja mellett állt, gyönyörű, kék szemével fürkészően nézett. – Minden oké volt tegnap?

– Nagyjából – bólintottam, és nem terveztem beavatni a részletekbe, hogy igazából életem végéig büntiben vagyok, és hamarosan minden virtuális állatom feldobja a talpát.

– Akkor jó – mondta. Én itt lezártam volna a beszélgetést, de Arnold, aki rendszerint csendben van és megtartja magának a véleményét, hirtelen megszólalt.

– Tulajdonképpen miattad sehová nem mehet, kapott egy igazgatóit, amire normál körülmények között soha nem került volna sor, ezen kívül kivívta a szülei és az egész tanári kar haragját… De ha már így kérdezed, valóban minden „oké” – közölte Arnold, gúnyosan megnyújtva a mondata második felét.

– Nem hiszem, hogy kérdeztelek – rázta meg a fejét Cortez.

– Nem hiszem, hogy érdekel – vágta rá Arnold, és miközben mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet, én lesütött szemmel álltam a padom mellett, és agyaltam. Nem szólalhattam meg. Mégis, kinek adtam volna igazat?

– Neményi, mit szeretnél mondani? – nézett unottan Cortez, és látszólag már ment volna szünetre.

Arnold kinyitotta a száját, aztán körbenézett. Mindenki őket figyelte, én pedig dobogó szívvel ácsorogtam köztük, és a cipőm orrát bámultam. Nem volt túl érdekes.

– Mindenkinek jobb, ha ezt négyszemközt beszéljük meg.

Kijönnél egy percre? – kérdezte Arnold, mire felkaptam a fejem.

Cortez mélyen a szemébe nézett, aztán mindenki legnagyobb döbbenetére bólintott, és kimentek a teremből.

– Nemáár! – kiáltotta Robi, aki élvezettel figyelte az eseményeket. Amíg lehetett.

Arnold és Cortez kimentek a teremből, mire mindenki utánuk rohant, és tömörülve megálltak az ajtóban.

– Mit látsz? – próbált nyomulni Dave, és a telefonját előredugva kinyújtotta a kezét Andris mellett, hogy legalább fotózhasson.

– Nincs bunyó, csak dumálnak – rázta meg a fejét csalódottan Robi, és visszajött a terembe. – A fenébe, azt hittem, legalább történik valami.

Mikor nagyjából szabad lett a kijárat, kiléptem az ajtón. Ricsi,

Virág, Dave és Zsolti éppen lementek a lépcsőn, Kinga az a-s lányokat boldogította a suliboxok mellett, Cortez és Arnold pedig a folyosó közepén álltak és beszéltek. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy azt hittem, megfulladok. Nem úgy tűnt, mintha vitatkoznának, néha az egyik szája mozgott, néha a másiké. Aztán mindketten egyszerre néztek el, a folyosó vége felé. Oda, ahol álltam. Egyedül. Földbe gyökerezett lábbal ácsorogtam, zavartan, értetlenül, míg végül Cortez bólintott, és elindult felém. Arnold egy pillanatig nézett utána, majd megfordult és lesietett a lépcsőn.

Zakatoló szívvel vártam, hogy Cortez odaérjen, de mikor már azt hittem, hogy megáll előttem, lazán kikerült, és bement a terembe.

Teljesen tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit tegyek.

Menjek utána, és kérdezzem meg, hogy mi volt ez az egész? És akkor Arnold? De ha Arnold után megyek, akkor mi lesz Cortezzel? Ördögi kör. Idegesen beletúrtam a hajamba, és kérdőn néztem Kinga felé, aki még mindig a suliboxnál állt. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit gondol, de csak gúnyosan mosolygott. Nem segített. Végül kínomban fogtam magam, és elindultam a terembe. Az ajtóban azonban megtorpantam. Mi a fenét csinálok? Hirtelen elhatározásból megfordultam, és sietve végigmentem a folyosón, le a lépcsőn. Kilöktem az udvarra vezető ajtót. Virág, Ricsi, Dave és Zsolti az árkádok alatt ácsorogtak, mindannyian felém néztek. Arnold és Karcsi az udvar közepén lévő padunkon ültek, mindketten olvastak. Nagy levegőt vettem, és mosolyogva odamentem hozzájuk. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Virágéval, aki alig láthatóan biccentett egyet, de elég szomorúnak tűnt.

Megálltam a pad előtt, mire Arnold hunyorogva felnézett rám.

Nem mondott semmit, csak arrébb ült, hogy odaférjek. Felültem a pad támlájára, és a tornacipőmet nézegettem. Nem mintha olyan érdekes lenne, de nem tudtam máshova nézni.

– Nem fogod elmondani, hogy miről beszéltetek, ugye? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Szeretnéd tudni? – kérdezett vissza, én pedig eltöprengtem.

Valószínűleg Arnold elmondta Corteznek, hogy rossz hatással van rám, hogy csak a bajt hozza rám, hogy ha ő nincs a közelemben, akkor velem soha, semmi gond, meg ilyesmi.

Legjobb barátomként csak jót akart nekem. Ezért nem haragudhatok. A másik oldal viszont… Mivel nem mentem Cortez után, ezzel azt mutatom, hogy egyetértek Arnolddal.

Vagyis hogy én is úgy gondolom, ha Cortez nincs jelen az életemben, akkor minden rendben. Igen ám, de igaz ez?

Szeretném nem szeretni, szeretném kerülni, szeretnék nem tudomást venni róla. Egyedül soha nem sikerült volna. Most Arnold pontot tett a végére. Cortez minden bizonnyal békén fog hagyni. Nagyon. Erre vártam. Ugye? Vagy nem? Lehunytam a szemem, és sóhajtva megráztam a fejem.

– Nem, nem akarom tudni. A ti dolgotok – mondtam, és azt hiszem, jól döntöttem.

Ha Arnold elmondja, miről beszéltek, akkor megvan az esélye, hogy ráförmedek. Pedig csak jót akart. A barátságunk nem biztos, hogy kibírna még egy veszekedést Cortez miatt. A Cortezzel való kapcsolatom viszont soha nem volt stabilnak nevezhető. Lehet, hogy így lesz a legjobb. Neki barátnője van, aki már így is pikkel rám. Ebben a fura helyzetben, úgy, hogy egyedül kellett döntenem, a nyugalmat választottam. Bízom benne, hogy jól tettem.

Csendben ültem a padon, és a fényképezőgépemet nézegettem, miközben Arnold és Karcsi olvastak mellettem. Hirtelen kinyílt az udvarra vezető ajtó, és Cortez lépett ki rajta. A torkom azonnal összeszorult, ahogy megláttam. Lazán odasétált Ricsiékhez, közben pedig egy pillanatra felénk nézett. Találkozott a tekintetünk, de csak egy másodpercre, ugyanis ahogy megállt a társaságban, hátat fordított nekem, és úgy is maradt. Ilyen az élet.

Infón végre géphez kerültem! Tölgyessy ugyan adott valami feladatot, de körülbelül negyedóra alatt végeztünk vele, úgyhogy elfoglalhattuk magunkat. Izgatottan léptem be a Facebookra, és gyorsan megírtam Petinek, hogy bünti van, úgyhogy megint eltűnök egy időre. Gondolom, ezen majd jót derül. Aztán beléptem az e-mailembe, hogy írjak Justine-nek, de megelőzött.

Tisztára boldog levelet küldött arról, hogy szólt az ofője a cserediák programról, úgyhogy nagyon várja a nyarat, hogy találkozzunk. Visszaírtam, hogy én is, és ha minden jól megy, akkor összejön az utazás. Utóiratban odaírtam, hogy ez nagyban függ az osztályom viselkedésétől. ☺

A Facebookon még megnéztem, hogy ki mit posztolt (Virág lájkolt vagy ezer dolgot), aztán rendbe hoztam a farmom, és ránéztem a profilomra, hogy ki mit tett ki. Virág taggelt egy fényképen (amit Ricsi csinált rólunk a szülinapomon, a mobiljával), úgyhogy rákattintottam. A kép alatt a „Renivel a börszdéjén (☺)” kiírás volt, összesen hatan lájkolták.

Rákattintottam a listára. Virág, Ricsi, Dave, Zsolti, Jacques és. És Cortez. Zavartan néztem a kommentekre, összesen egy érkezett.

Vikitől: „Diszlájk nincs? Pff”. No comment.

Suli után, ahogy Arnolddal és Virággal kimentünk a suliból, odaköszöntem a négy fiúnak.

Cortezen kívül mindenki visszaköszönt, ő azonban csak a telefonját nyomkodta, és fel sem nézett belőle. Nagyszerű.

Karcsi jött ki a suliból a gondnokkal, aki egy pumpát hozott magával.

– Tessék – adta oda, mire ő lehajolt a bringája mellé, és a fejét csóválva magyarázta, hogy nem érti, hogy ereszthetett le mindkét kereke.

– Néha megesik – veregette vállon a gondnok. A fiúk szakadtak a nevetéstől, Arnold pedig odament, hogy segítsen neki.

Megvártam, amíg Virág elköszön Ricsitől, aztán együtt indultunk el hazafelé. Arnold, Virág, Karcsi, a bringája meg én.

Cortez: 5/? – L

Arnold: 5/5 – jó barát. A legjobb.

Kilencvenhárom: 5/5* – még nagyon az elején tartok, de nagyon tetszik!!!

Vacsora: 5/2 – radíríze volt. Komolyan. ☺

Kételyek: 5/5* – hjajj!

Cortez ellenőrzője: 5/1 – nálam maradt. L

Április 14., szerda

Reggel a suli előtt Virág Ricsi robogóján ücsörgött, és a kormányt ide-oda rángatva úgy csinált, mintha vezetne.

– Nem fog elesni? – kérdeztem, mire Ricsi megrázta a fejét, és odamutatott a robogóra, ami ki volt támasztva. – Oké – mosolyodtam el. – Cortez? – érdeklődtem vékony hangon, mert természetesen azonnal feltűnt, hogy nincs reggel a szokott helyén.

– Nem jön. Kiíratta magát a hétre – közölte Ricsi.

– Beteg? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.

– Lóg – vonta meg a vállát Ricsi.

– Ó. Oké – bólintottam. Miért? Miért lóg? Viki miatt? Vajon együtt vannak? Ne mááár!

Teljesen tehetetlenül bambultam, aztán végül feladtam, és Dave-hez fordultam, hogy menjünk be, mert suliújságmegbeszélés van.

– Én is menjek? – döbbent le.

– Persze! – mosolyogtam rá bátorítóan.

– Hogyne. Egy pillanat – kapta elő a mobilját, és rögtön küldte Twitterre, hogy „szerkesztőségi megbeszélésre megy”. ☺

A suliújság termében már mindenki ott volt (Arnold kivételével, de ez, ugye, evidens), úgyhogy amikor beléptünk,

Timi összecsapta a kezét, jelezve, hogy kezdhetjük.

– Mit keres itt Felmayer? – rázta meg a fejét Kinga.

– Mivel Reninek segít, része a csapatnak – mondta türelmetlenül Timi.

– Mi? Miért? Azért, mert lőtt néhány képet, még nem része az újságnak! – háborodott fel Kinga, szerinte jogosan. Szerintem meg nem.

– Kinga, állj le. Dave is részt vesz az újság készítésében, úgyhogy itt a helye! – védtem meg ösztönösen.

– Minden balek bekerülhet? Azt hittem, hogy az iskolaújság egy nívós… – kezdett hőbörögni, de Timi rákiabált. Kinga duzzogva összefonta a karját, és várta a májusi szám tervezetét.

– Rendben. A múlt hónapban óriási sikert aratott a címlapfotó,

Reni, kitűnő munka volt – nézett rám Timi, én meg zavartan piszkálni kezdtem a hajam.

– Nagy ügy. A vezércikk vitt mindent – alázott le Kinga egy pillanat alatt, úgyhogy nem örülhettem sokáig, Timi rá is tért a feladatokra.

Kiosztotta az ajánlókat (búú), meg az eseményeket, aztán rátért az interjúra. A májusi számhoz természetesen a két végzős osztály montázsát szeretné a címlapra, a magazinban pedig négy oldalon (!) interjút és fotókat velük. Hú, ezzel lesz munka, az biztos. Dave a telefonján pötyögött, többen laptopon, én pedig klasszikus módon (technika hiányában) jegyzeteltem.

– Ennyi. Szedjétek össze magatokat! – tapsolt kettőt a főszerkesztő, mire mindenki elkezdett felkászálódni.

Többen kimentek már, amikor zavartan odaléptem Timihez, és kértem tőle két percet.

– Egy! – alkudta le rögtön a kért időt, úgyhogy igyekeznem kellett.

– Szóval az van, hogy kaptam szülinapomra egy új fényképezőgépet. .. – kezdtem, de Timi unta, úgyhogy kihagytam a „mennyire örülök neki” részt, és rátértem a lényegre. – A héten behoztam magammal, mármint amúgy is nálam van mindig, de…

– A lényeget – mosolyodott el türelmetlenül.

– Ó, igen. A lényeg, hogy csináltam egy halom képet, csak úgy, próbálgattam a gépet, meg ilyesmi.

– Igen??? – nézett az órájára.

– Megmutathatom? – kaptam elő gyorsan a pendrive-om, és bedugtam az asztalon lévő gépbe.

Timi türelmetlenül kattintgatott, tulajdonképpen alig bírta kivárni, hogy betöltsenek a képek, majd villámgyorsan elkezdte nézegetni.

– Mik ezek? – nézett rám, miközben egyre lassabban kattintgatott, és tőle szokatlan módon viszonylag nyugodtan nézte, hogy mik láthatók a fotókon.

– Életképek – mondtam félénken, és én is a monitort figyeltem. – Nem szóltam, hogy fotózok, úgyhogy tulajdonképpen ezek a fényképek hitelesen mutatják be a suli életét – folytattam, amikor már az udvaron készült fotóknál jártunk. Az árkádok alatt álló társaság, Kinga és az a-s lányok, a kilencedikesek csoportja a fűben ülve.

– Azt hiszem, tudom, mire akarsz kilyukadni – tűnődött Timi.

– Csak gondoltam, érdekes lehet…

– Az is. Kapsz két oldalt, válogasd össze a legjobb képeket.

– Komolyan? – döbbentem le teljesen.

– Általában várni szoktunk az új tanévig, ha új sorozatot indítunk, de ez jó. Mehet. Kipróbáljuk.

– Köszönöm! – néztem rá hálásan.

– Majd a visszajelzésekből meglátjuk, hogy mit szólnak. Ha szeretik, maradhat!

Még ujjongtam volna egy sort, de Timi kirántotta a pendriveom a gépből (nem is távolította el rendesen…), aztán kitessékelt a teremből. Egy pillanatig csak néztem az előttem becsukódó ajtót, aztán boldogan megfordultam. Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly, ugyanis Kinga csípőre tett kézzel állt velem szemben.

– Mi van, utolsóként jössz ki a szerkesztőség terméből? Talán csókos szeretnél lenni? – kérdezte gúnyosan.

– Nem. Egyáltalán nem – feleltem.

– Akkor?

– Egy ötletemet mondtam el. Ennyi.

– És?

– És kaptam két oldalt! – mondtam vigyorogva, és igazán élveztem, hogy Kinga színe az egészségesről kissé zöld árnyalatúvá vált.

– MI??? – ordította, mire többen odafordultak. Még a büfésnéni is kikukucskált az ablakon.

A vállamat vonogatva, mosolyogva elindultam, Kinga pedig berontott a terembe, valószínűleg azért, hogy kérdőre vonja Timit, mégis mit művel.

Az osztályban Dave az asztalomnál várt, és átbeszéltük, hogy segít megcsinálni a montázst a végzősökről. Szomorúan néztem hátra. A mögöttem lévő pad üres volt.

A nap ezután kábé úgy telt, hogy rohangáltam a végzősök után, mindenféle fényképekért könyörögve (a montázs mellett természetesen a Szent Johannás évkönyvek is nekem jutottak).

Amúgy pedig Virág felelt bioszból, nagy nehezen kapott egy kettest (éljen), Kinga bedühödött, és egész nap engem fúrt az új rovatom miatt, francián Monsieur Durand házidogát adott fel, úgyhogy van mit csinálni… Utolsó óra után, ahogy kiléptünk a suliból, Viki állt a lépcső előtt.

– Csoki – köszönt neki Zsolti, és élvezettel harapott bele a rozskiflibe, amiért komoly harcot vívott a büfében.

Viki köszönt mindenkinek (nekem csak egy szikrázó pillantás jutott), aztán megkérdezte, hogy mi van Cortezzel.

– Passz – vonta meg a vállát Ricsi.

– Ki van kapcsolva – közölte idegesen.

– Ja, tudom. Valami dolga van – improvizált Ricsi, miközben ráült a robogójára, és Virágnak nyújtotta a sárga sisakot.

– Oké, akkor lépek nélküle ZP-be – mondta Viki mellékesen, mire a fiúk bólintottak. – Ha beszélsz vele, akkor mondd már, hogy csörögjön rám – tette hozzá, Ricsi pedig biztosította róla, hogy „mindenképp”.

– Miért nem hívod a másik számán? – lépett oda hozzánk Kinga, akinek az arcán kárörvendő mosoly ült. Viki beletúrt a szőke hajába (a körömlakkja lepattogzott, csupán középen maradt egy szabálytalan, fekete lakkfolt), és értetlenül meredt Kingára.

– Milyen másik szám?

– Ja, hogy neked nem adta meg? Uppsz! – tette a szája elé a kezét, mintha csak „véletlenül” szólta volna el magát. – Na, sziasztok – rántott egyet a válltáskáján, és lesietett a lépcsőn az as lányok után. Viki kérdőn nézett a fiúkra, akik közül kettő

(Zsolti és Dave) valóban nem tudott semmiről. Ricsi azonban a robogója kormányát törölgette, és elég feltűnően lapított.

– Komoly, hogy van másik száma?

– Nincs – füllentette Ricsi, és alig láthatóan rám nézett. Azt hiszem, azt akarta jelezni, hogy meg ne szólaljak. Nem, eszemben sem volt.

Viki azt kérdezgette, hogy akkor miről beszélt Kinga, mire a fiúk rögtön érvelni kezdtek, hogy „Kinga állandóan összevissza beszél”. Szemmel láthatóan sikerült meggyőzni Vikit, úgyhogy el is köszönt, és ment, mert már várták a haverjai ZP-ben. İszintén, egészen addig nem tudtam, hogy miről beszél, amíg Virág oda nem súgta, hogy Zöld Pardon. Oké, így sem volt világosabb, de mindegy. Dave és Zsolti még Karcsi után futottak, és dobálták valamivel (szegény) a bicaját, Arnold pedig a lépcső alján várt rám, amikor odafordultam Virágékhoz, hogy elköszönjek tőlük.

– Sziaa – integetett Virág vadul, és a bukósisak alól egészen torz hang hallatszott.

– Sziasztok – mosolyogtam, és megvártam, hogy Ricsi megforduljon a mocival. Amikor elém gurult, egy pillanatra megállt.

– Te se hívd fel – mondta. Hirtelen nem értettem, aztán rájöttem, hogy Cortezről beszél. Akinek, ugye, én tudom a másik számát.

– Nem fogom – ígértem meg. Nincs is mobilom… – Jó. Mert kérte – tette hozzá.

A döbbenettől teljesen lefagytam.

– Kérte? – kérdeztem vissza. – Mármint, hogy ne hívják vagy hogy én ne hívjam? – néztem könyörgően Ricsire, és folyamatosan imádkoztam, hogy az első verzió legyen.

Tévedtem.

– Csak ketten tudjuk a másik számát – jelentette ki, és ezzel meg is magyarázott mindent. Tehát azt nem akarja, hogy én hívjam. Éljen.

Még azután is az utat néztem, miután Ricsi robogója elkanyarodott, és úgy éreztem, megfulladok. Mi a fene történt?

Cortez minden bizonnyal utál, kiíratta magát a suliból, ejtette a barátnőjét délutánra, pedig menő ZP-s programjuk lett volna…

Akármennyire is fájt bevallanom, ahogyan a rám váró Arnoldra néztem, szinte teljesen biztos voltam abban, hogy köze van a kettejük beszélgetéséhez.

– Mehetünk? – kérdezte Arnold, amikor odasétáltam hozzá.

– Igen – feleltem sóhajtva. – Figyelj csak – néztem rá, miközben mindketten megálltunk az út szélén, és körbenéztünk.

– Igen?

– Semmi – ráztam meg a fejem. Mit kérdezhettem volna?

Hogy mi baja Corteznek? Hogy mégis mondja el, hogy pontosan mit beszéltek ketten? Felesleges lett volna. Cortez a jelek szerint totálisan megutált. Nem akartam, hogy Arnold is csatlakozzon hozzá. Az azért durva lenne, ha az lenne az egyetlen közös bennük, hogy mindketten összevesztek velem… Inkább hagytam az egészet.

Hazaérve megcsináltam a házim, aztán net, telefon és távirányító hiányában kiültem a kertbe, és olvastam. Felesleges volt, egy mondatot nem tudtam felfogni, mert az agyam folyamatosan Cortez körül kattogott. És azon, amit Ricsi mondott. Ne hívjam fel. Én ne. L

Sulirádió: 5/4 – Gorillaz-nap. Klassz volt.

Föci: 5/5* – kaptam egy ötöst. Juhúú. ☺

Arnold: 5/5* – ebédszünetben könyvet cseréltünk, és ott folytattuk az olvasást, ahol a másik éppen tartott, aztán elmeséltük. Nagyon vicces volt, mert fogalmunk sem volt semmiről, viszont Kardos szerint klassz szövegértési gyakorlat.

Suliújság: 5/5 – hihetetlen, hogy kaptam egy új rovatot! ☺

Cortez: 5/? – L