február 8-ig

Január 25., hétfı

Egy egész hétvégét felölelő Star Wars maraton után úgy gondoltam, megváltás lesz a suli. Hát, tévedtem. Nem elég, hogy meg kellett néznem mind a hat filmet (szinte nem is tudtam olvasni emiatt), de apu a fejébe vette, hogy márpedig díjnyertes

SW kosztüm kell nekem, így szinte egész hétvégén a netet bújta, plusz közölte anyuval, hogy varrnia (?) kell. Na, ez elég viccesen alakult, mivel anyu éppen ónoseső-előrejelzésekbe merült bele, és szemmel láthatóan az égvilágon semmi kedve nem volt ahhoz, hogy elkezdjen varrni. Vasárnap estére lett egy műanyag rohamosztag-sisakom (apu valahonnan a garázsból szedte elő; fogalmam sincs, mik lehetnek még ott) és egy régi bikinim, amit anyu alakított át Leia hercegnősre. Nos. Ami azt illeti, eszembe sem jutna bikiniben suliba menni januárban, ráadásul Máday konzervatív világnézete miatt azonnal kicsapnának. Úgyhogy a szüleim minden próbálkozása ellenére még nem volt jelmezötletem. Mindenesetre reméltem, hogy a suliban kicsit nyugisabb a hangulat. Hát, tévedtem! Az egész Szent Johanna belelkesedett a közelgő SW farsangtól, mindenkiből előtört a „gyerek”, úgyhogy a folyosón elég komoly fénykardcsaták folytak, mindenkinél műanyag lézerstukkerek voltak. A terembe lépve Andris éppen fedezéket keresett, mert Robi folyamatosan „lőtte”. Éljenek a gyermekded lelkek. ☺

Első óránk irodalom volt, úgyhogy a helyemen ülve vártam a csengetést, addig pedig Virág IM-jét lapozgattam. Próbáltam lelkesnek tűnni, de annyira nem kötött le, hogy AFC Tomival van interjú. Mivel Virág nyaggatott, hogy olvassam el, azért átfutottam a sorokat.

– Ugye mien nagyon jófej? – kérdezte mosolyogva, szemüvege mögött csillogó szemmel.

– Igen, valóban – biccentettem. Közben Jacques hátrafordult, és zavartan kérdezgetett a farsangról. Tudni akarta, hogy minek öltözöm be, mert akkor esetleg hozzám öltözne, és jó lenne, ha passzolna a ruhánk… Már majdnem három perce dadogott, amikor rájöttem, hogy el akar hívni a bulira. ☺ Mivel esélyt sem láttam arra, hogy más hív el, boldogan mondtam igent, Jacques pedig boldog volt, hogy együtt megyünk. Mindenki kellően boldog volt, csak Virág sóhajtott szomorúan. A Doriánnal történt szakítása óta ez lesz az első eset, hogy egyedül jön Szent Johannás bulira.

A sulirádióban elhalkult a zene (A birodalom visszavág filmzenéje), és a csengetést követően Kardos már bent is volt az osztályban.

– Tegyétek el a… – nézett körbe Kardos az osztályon – …a játékokat. És Zsolti, vedd le a köpenyed – tette hozzá fura grimasszal.

Zsolti vihogva levette magáról a (jedi?) ruhadarabot, de a fél kezét takaró kesztyűhöz ragaszkodott. Érdekes. ☺

– Antai-Kelemen a táblához, a többiek olvassák a szöveggyűjteményt.

A szám szélét rágva néztem, ahogy Cortez kimegy a táblához, majd mikor Kardos durván rászólt, kivette a kezét a zsebéből. A felelése nyolc keserves percig tartott, végül akkora egyest kapott, mint a ház. Bukásra áll irodalomból. Megint. Déja vu a köbön…

Jaj.

Kardos duplaórája után jöttek sorban az izzasztó órák, matek, fizika, francia, angol és végül… a tesi. Hát, nem a hétfő a kedvenc napom.

Az öltözőben Virágot vártam, aki szörnyen lassan öltözött, közben meg a szemben lévő padon ülő a-sok fecsegését hallgattam. Edina szokásos módon tette a fejét.

– Mit érdekel, ha van barátnője? Elhívom a farsangra…

Szomorúan néztem, ahogyan a Szent Johannás melegítőnadrágjában tesz-vesz a táskájában, miközben felül csak egy sportmelltartót viselt. Na igen, az a-s lányok elégedettek magukkal, tesi előtt állandóan hiányos öltözetben parádéznak az öltözőben, miközben mi, Virággal minden alkalommal szenvedünk az átöltözéssel. Jó, lehet, hogy ciki, de mi még mindig úgy oldjuk meg a pólócserét, hogy az egyiket rávesszük a másikra, kinyújtva az ujját behúzzuk a karunkat, majd a póló nyakrészén át kirángatjuk az előzőt. Nem túl menő, de így legalább nem látnak minket. Hogy is mondjam, a tényleges fejlettségünk még várat magára. És még enyhén fogalmaztam. Jó, mindketten überlaposak vagyunk. Ez van. L

Kinga, aki éppen előrehajolva a haját fésülte ki (vagy inkább kefélte), felnézett, és megvető pillantásokkal illette Edinát.

– Csak nem gondolod, hogy Cortez veled fog menni? Ugyan – fújtatott gúnyosan.

– Miért? – pislogott Edina, és végre felvette a pólóját.

– Mert eddig hatan hívták el, és mindenkinek nemet mondott – közölte Kinga tényszerűen. Ez engem is meglepett, még csak hétfő van, hogy lehet, hogy már hatan elhívták?

– Márpedig nekem igent fog mondani! – vigyorgott Edina, megcsillantva az összes fogát. Azt hiszem, egy tömését is láttam.

– Meglátjuk – vonta meg a vállát Kinga, és fordulás közben rám mosolygott. Szörnyen élvezi, ha keverhet.

De igaza volt. Tesin (miközben kidobósoztunk) Edina a terem másik felében focizó fiúkhoz sétált, és félrehívta Cortezt. A srácok persze nem díjazták ezt, mivel éppen játszottak, úgyhogy amikor Cortez odakocogott hozzá, Ricsi megcélozta Edinát a labdával. Kicsit lesántult, de azért tovább vigyorgott, a világért sem akarta mutatni, hogy mennyire fáj neki, pedig eléggé piros lett a feje.

Oda-odalestem, hogy mi történik, de közben Tami, az egyik as lány kidobott. Mindegy, amúgy sem élvezem túlságosan a tesiórát. Felültem a lelátóra, ahol Arnold olvasott.

– Kidobtak – jelentettem be, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.

– Láttam – lapozott Arnold a könyvében. Én is beleolvastam a sorba, így éppen odahajoltam hozzá, amikor elzúgott fölöttünk egy focilabda. Riadtan lehúztam a fejem, majd amikor felnéztem,

Cortez intett egyet lazán, ami kábé a „bocs” megfelelője volt.

Hát, majdnem lerúgta a fejünket. Óriási. Közben Edina dühösen kidobósozott tovább, azt hiszem, negatív választ kaphatott, mert olyan erővel dobta ki Virágot, hogy szegény kis híján hanyattesett. A tesióra kezdett eldurvulni.

Az öltözőben az a-sok feltűnően hamar végeztek, és pillanatok alatt kivonultak, akár egy csorda. Miközben öltöztem, néha Kinga felé lestem, aki dög módon nem mondott semmit, szerintem élvezte, hogy kétségek közt őrlődöm. Végül már nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogy mit mondott Cortez Edinának.

– Amit a többieknek is. Nemet – mosolygott rosszindulatúan.

– Érthető. Van barátnője… – dünnyögtem. Kinga idegesen megrázta a fejét.

– Tedd már túl magad rajta!

– Próbálom! – védekeztem, de nem sokra mentem.

– Renáta, egyszerűen szánalmas vagy! Rólad nevezték el a „remény hal meg utoljára” mondást.

Megkértem Kingát, hogy szálljon le rólam, mert annyira nem izgi az életem, hogy állandóan velem legyen elfoglalva, aztán összeszedtem Virágot (mire befűzi a bakancsát, az egy élet), és együtt mentünk át a szakkörökre.

Az olvasókör nagyon klasszul telt, az egyik felsőbb éves lány

A skarlát betűről beszélt, és mivel nagyon érdekesnek találtam, szinte elrepült az idő. A szakkör végén Arnolddal és Karcsival vártuk Virágot, aki csupa maszatosan érkezett meg a rajzról.

– Ezt nézd, Reni! – mutatta fel a rajzlapját, amiről egy Jared Leto manga nézett rám mogorván.

– Hű, nagyon-nagyon szép lett! – dicsértem meg.

Virág éppen arról csevegett, hogy könnyű volt szépet rajzolni, mivel Jared is nagyon szép, úgyhogy ilyen komoly témákról fecsegtünk, miközben kiléptünk a fagyos januári időbe.

– Fogd az ajtót! – kiáltott hirtelen Cortez, mire Karcsi bevárta.

Cortez egy óriási képet tartott maga előtt két kézzel, rajzzal befelé, így nem láthattam, hogy mi van rajta.

A suli előtti lépcső előtt két ember várakozott. Viki, aki kapucniban ácsorgott, unalmában a bakancsával rugdosva a lépcső alját, és… És Dorián.

– Ijjj – húzta el a száját Virág, miközben az emós srác már megindult felénk.

Arnold, Karcsi és Cortez is megállt mellettünk. Ami azért volt durva, mert Cortez nem ment oda azonnal Vikihez, aki felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet.

– Virág, beszélhetnénk? – kérdezte Dorián rögtön, nekünk meg nem is köszönt.

– Ööö – hezitált Virág. – Nem igazán – nyögte ki. Az anyukája komolyan eltiltotta a fiútól. Na, nem mintha amúgy annyira szívesen beszélgetne vele.

– Kivel mész a farsangi bálra? – húzta össze a szemét Dorián.

Ez burkolt meghívás volt.

– Hát, az úgy van, hogy… – dadogott Virág, én pedig idegesen bámultam a földet.

– Velem – közölte Cortez határozottan. Dorián felváltva nézett hol Cortezre, hol pedig Virágra, aki először értetlenül bámult, majd mikor leesett neki, bizonytalanul elmosolyodott.

– Ó. Hát – nevetett kínosan Dorián. – Akkor mindegy.

– Szerintem is – biccentett Cortez. Az emós fiú eltorzult arccal figyelt minket, aztán szó nélkül sarkon fordult és elhúzott. Addig néztük, amíg már nem láttuk a sapkáján a halálfejeket, végül Virág hatalmasat sóhajtva Cortezhez fordult.

– Azta. Nagyon kösz.

Addigra Viki is odaállt hozzánk, és kérdőn figyelte a párbeszédet.

– Nincs mit – vonta meg a vállát Cortez.

– Na és tényleg elmész vele, vagy megint csak játszod a hőst?

– szólalt meg hirtelen Arnold. Amúgy is baromi hideg volt, de az ő párbeszédüktől még jobban megfagyott körülöttünk a levegő.

Cortez biztosította Virágot (anélkül, hogy Arnoldra nézett volna), hogy elkíséri pénteken, mire Virág ugrándozott örömében. ☺

Cortez és Viki leváltak tőlünk, mi pedig négyen indultunk fel a dombon.

– Ez tényleg rendes volt tőle – ismertem el, és éreztem, hogy a szívem vadul kalapál.

– Igen, talán szobrot kéne állítani neki – gúnyolódott Arnold.

– Ne már – nevettem el magam –, ez most tényleg nagyon jól jött ki…

– És szerinted miért tette?

– Mert rendes – vágtam rá, át sem gondolva, hogy mennyire elfogultan beszélek Cortezről.

– Hogyne. Egy önzetlen, rendes ember. Semmiképp sem akar imponálni valakinek… – bólogatott Arnold.

– Hogy érted?

– Sehogy – rázta meg a fejét, és lejjebb húzta a fülén a szarvaslövő sapkáját.

– Te, Reni… – szökkent mellém Virág, aki egészen addig lemaradva lépkedett mögöttünk, mert a zenelejátszójával bíbelődött. – Láttad Cortez rajzát?

– Amit cipelt?

– Ühüm.

– Nem, nem láttam. Miért?

– Hát, most kezdte, mert rajzszakkörön a képregényrajzolás volt soron. Úgyhogy még nincs kész, én is csak egy pillanatig láttam, de veszett jó. Nagyon kivi vagyok, hogy milyen lesz színesben…

– Cortezt ismerve biztosan menő… – dünnyögtem, és igyekeztem lépést tartani Arnolddal, hogy kiderítsem, mit gondol.

Kezd elegem lenni abból, hogy Cortez és Arnold ennyire gyűlöli egymást, én pedig nem maradhatok pártatlan, mert mindig jelen vagyok a konfliktusnál… No comment.

Hazaérve készültem angolra, meg tanultam törire, aztán bekapcsoltam a gépem. Az msn tömve volt, de amikor elérhetőre változtattam az állapotom, csupán ketten írtak rám. Jacques, hogy mindenképp szóljak, minek öltözöm, mert akkor úgy tervezi a jelmezét, és Arnold, kilencvenhat százalékosra sikerült a francia felsőfokúja, amit a neten csinált meg. Mindkettejükkel beszélgettem, aztán Virág jelentkezett be, és azonnal videóhívást indított.

Farsangi hét: 5/3 – a fiúk olyan éretlenek. Totál belelkesedtek.☺

Cortez: 5/5* – elhívta Virágot, nehogy Doriánnal kelljen mennie. Annyira, de annyira… Luv. ☺

Sulirádió: 5/2 – egész nap farsang.

Karcsi: 5/1 – ma egy tizenegyedikes fiú elvette a fénykardját!

Holnap Arnold majd visszaszerzi. Szegény. L

Fizika: 5/2 – Gondos dogát íratott. Szerintem jól sikerült.

Mindenkinek, mivel a fél osztály leírta rólam.

Edina: 5/1 – Sosem adja fel. Tényleg.

Arnold: 5/5 – zseni.

Az arany iránytű: 5/5* – juj, de jó könyv! Megyek is olvasni. ☺

Január 26., kedd

Reggel, úton a suliba Virág véletlenül elkotyogta, hogy még sosem látta a Csillagok háborúja filmeket, úgyhogy apu kijelentette, ezt sürgősen pótolni kell. Hurrá, akkor nézhetem meg megint. A suli előtt Cortez és Dave beszélgettek, Zsolti és Ricsi pedig azzal foglalták el magukat, hogy hógolyóval dobálták az érkező kilencedikeseket. Szokás szerint köszöntünk nekik, szokás szerint odaadtam a házim, és szokás szerint már mentünk volna be a suliba, amikor szóba került, hogy Cortez Virággal megy a farsangi bálba.

– Emó, minek öltözöl? – kérdezte Ricsi.

– Nemtom – vonogatta a vállát Virág. – Azt se tudom, kik szerepelnek a filmben…

Na, a kijelentését erős, egyhangú „húúú”-zás követte, mire a fiúk teljesen kikelve magukból arról győzködték, hogy mennyire végtelenül ciki. Mármint Virág. Amíg ők így elvitatkoztak, illetve Virág csak védte magát, Ricsi felém fordult.

– Neményivel jössz?

– Nem, Jacques hívott el.

– Direkt minden Szent Johannás bulira nyomival jössz? – röhögött jóízűen. Nos, én még soha nem gondoltam ebbe így bele, szóval csak zavartan megvontam a vállam. – Jó, akkor kifújt a lehetőség, egyedül jövök… – tette hozzá Ricsi. Csak most esett le, hogy kínjában engem akart elhívni.

– Válassz egyet Cortez dobott elhívói közül – lépett hozzánk Kinga.

– A frászt – húzta el a száját Ricsi. – Te kivel jössz? –

Természetesen, mivel barátom van, aki nem jöhet Szent Johannás bulira, egyedül jövök – húzta ki magát büszkén.

– Ebben a suliban kevés a lány! – csettintett Ricsi.

– A jó nő kevés – szólt közbe Zsolti.

– Istenem, mit tudsz te a „nőkről”? – röhögött Kinga gúnyosan.

– Hogy az egyik elhívott – vonta fel Zsolti a fél szemöldökét, mire Kinga totál ledöbbent.

– Ki akar veled nyilvánosan mutatkozni?

– Leia hercegnő – vágta rá Zsolti.

Erre Kinga dühösen közölte, hogy ő öltözik Leia hercegnőnek,

Dave pedig rávágta, hogy majdnem minden lány annak fog öltözni.

– És ha elhívnád azt a tizenkettedikes lányt? Tudoood, aki mindig ott ácsorog veletek az udvaron – nyúzta Virág Ricsit.

– Már elhívták… – legyintett Ricsi, és az egyik raszta tincsét tekergette. Igen, ez évről évre problémásabb lesz, mivel a Szent Johannában sokkal több a fiú (mi is csak hárman vagyunk lányok az osztályban), és a menő lányokat azonnal elhívják egy-egy ilyen buli alkalmával. A többi fiú pedig a „maradékból” válogat, ami kábé olyan, mint mikor egy piacon nézelődik az ember.

Rémes.

– Én elmennék veled, télleg – pislogott Virág szomorúan.

– Menj – vágta rá Cortez, a kelleténél kicsit gyorsabban.

– De hát te hívtál el!

– Csak Dorián miatt… – jelentette ki Cortez, majd megvonta a vállát. – Amúgy egyedül mennék – közölte, és találkozott a tekintetünk. Egy pillanatig úgy éreztem, ha most elhívnám, akkor eljönne velem. De csak egy pillanatig. Mert utána rezegni kezdett Cortez Blackberryje, és nyomogatni kezdte a telefonját. Nem, hülyeség. Velem sem jönne el, hova gondoltam!!! Csak azért ment volna Virággal, hogy eltántorítsa Doriánt. Amúgy pedig barátnője van, tehát egyedül megy a buliba. Akárcsak Kinga.

Ilyen egy felelős, kapcsolatban lévő ember. (És semmiképp sem csókol meg mást szilveszterkor, ugye?)

– Hú, de jó, akkor figyi. Te minek öltözöl? – ugrándozott Virág Ricsi előtt.

– Nyugi, emó – csitította Ricsi, mert kezdett kellemetlen lenni, hogy az érkező diákok őket bámulják –, megbeszéljük. Előbb nézd meg a filmeket…

– Oki – vigyorgott Virág, és szemmel láthatóan totál feldobódott, hogy elcserélték. ☺

Föcin Farkas tanárnővel továbbmentünk az anyaggal, illetve úgy tervezte, ám mielőtt a táblára kezdett volna írni, észrevette, hogy Zsolti eszik. Ami nem meglepő, bár az utóbbi időben egyre furább, úgymond, nem hizlaló kajákat hoz magának. Ezúttal natúr csirkemellfilét, salátával. Ez példás, de nem feltétlenül föciórán, így nem csoda, hogy a tanárnő szóvá tette.

– Zsolti, megtennéd, hogy elteszed a… a komplett ebédedet? – nézett furcsán. Megértettem a döbbenetét. Mi, többiek, visszafojtott nevetéssel néztük, ahogyan Zsolti leteszi a villáját(!).

– Tanárnő, ez szigorú diéta, a személyi edzőm írta elő, hogy pontosan most kell megennem – közölte.

– Igazán? – kérdezte a tanárnő, és alig bírta visszatartani a nevetést.

– Igen.

– És megoldható lenne, hogy esetleg szünetben fejezd be?

– Nem tudom. Addigra kihűl a hús, és meg kell melegíttetnem a büfében. Megkérdezhetem a személyi edzőmet, mit gondol erről?

– Eszedbe ne jusson telefonálni az órámon! – förmedt rá Farkas.

– Nem, szerencsére ő is itt van – legyintett Zsolti, és Dave felé fordult, aki a telefonjában nézett valami táblázatot. – Jó, ha szünetben eszem meg?

– Jó, legyen. De akkor az ötödik órában eszed meg a halas szendvicset – biccentett Dave.

Mindenkiből kitört a nevetés, miután kiderült, hogy Dave már nemcsak menedzser, de személyi edző is egyben. ☺ Zsolti elpakolta az ételhordóját (fura dolgokkal járnak suliba, az biztos), aztán folytathattuk az órát. Angolon Mr. O’Realy röpdolit íratott, úgyhogy szünetben mindenki a nyelvi előadóban maradt, ahol nagyüzemi puskagyártás folyt. Én átolvastam még egyszer az anyagot, majd odaadtam a bal kezem Virágnak, hogy írja rá, amit akar, mert az ő karja már tele lett angol szavakkal. ☺ A doga egyébként négyesre sikerült, mert két szót is elrontottam, de ahhoz képest, hogy milyen béna vagyok angolból, ez az önerőből elért négyes igazán szép eredmény. Infón Tölgyessy tanár úr gépe elszállt, úgyhogy Andris és Robi segített neki rájönni, mi a probléma, és természetesen Dave sem hagyhatta szó nélkül a dolgot, odament okoskodni, így mi, többiek elfoglalhattuk magunkat. Arnold nyelvvizsga-szintfelmérőket csinált, így én áthúztam a székem Virág gépéhez, és amíg ő a Facebookon mindenféle teszteket töltött ki (milyen állat voltál előző életedben/melyik a kedvenc virágod/melyik FOB dal szól rólad… stb.), én mellette olvastam. Suli után Virág átjött, hogy együtt csináljuk meg a matekházit (illetve segíteni akartam neki), de mivel teljesen hidegen hagyta, lemásolhatta rólam, aztán apu kiharcolta, hogy megnézzük a Baljós árnyakat. Vacsora előtt Virággal kivittük megsétáltatni Kiskutyát (mióta Doriánnal szakítottak, a kutya neve csupán Kiskutya lett, jobb híján), és közben olyan komoly és eget rengető dolgokról beszélgettünk, mint: vajon mitől olyan menő Justin Bieber, mert mi nem értjük, vagy éppen miért lesz foltos a fehér pulcsi a parfümtől. És természetesen szóba került az elmaradhatatlan „Dorián miért nem száll le Virágról” téma, illetve a „Cortez viselkedése kiszámíthatatlan és zavaros”. Szóval csak a szokásos.

Star Wars: 5/2 – oké, nem rossz film, de remélem, egy ideig nem kell megnéznem. ☺

Arnold: 5/5* – pénteken nyelvvizsgázik, nagyon-nagyon drukkolok neki! Mondjuk, ha nem sikerülne, akkor nem menne el a suliból… de persze nem vagyok önző, ezért szorítok érte. De hátha… L

Karcsi: 5/5 – Facebookon megosztott velem pár farmajándékot, ami tök jó, mert nekem még nem volt olyanom. ☺

Az arany iránytű: 5/5* – imádom! És azt hiszem, nekem Virág a daimónom. Annyira, de annyira jóban vagyunk megint, hogy szinte már nem is emlékszem, milyen volt, amikor rosszban voltunk! Hurrá.

Január 28., csütörtök

Teljes farsangi láz! És teljes bukásra állás rajzból. Jaj. Na jó, az úgy volt, hogy Vladár bejött a terembe, és mondta, hogy jövő héten képregény-kiállítás lesz a rajzszakkörösök munkáiból a folyosókon, így ők (Virág és Cortez) arra készülhetnek, a többiek pedig szabadon választhatnak elfoglaltságot. Na, gondoltam, ez az én napom. Duplaóra Vladárral úgy, hogy azt csinálok, amit akarok! Wow. Éppen ezért csak olvastam a padomban ülve, és teljesen átadtam magam Philip Pullman világának. Igen ám, csak aztán a második óra végén Vladár körbejárt a teremben, és kiderült, hogy a szabad elfoglaltság nem azt jelenti, hogy olvashatok, hanem! Hanem szabadon rajzolhatunk, amit akarunk.

Az hagyján, hogy már megint irtóra megalázott, tulajdonképpen ehhez már hozzászoktam. Viszont kaptam egy órai munka egyest.

Így, a félév utáni második héten két rajz egyest produkáltam, ami azért is necces, mert anyuék az elsőről sem tudnak. A fenébe! L

Ezek után a napomnak annyi is volt, az sem dobott fel, hogy két Darth Vader jött velem szemben a folyosón, vagy hogy a büfében a franciakultúra-szakkörösök által készített fánkokat lehetett venni. Teljes csőd. Hazaérve először elmosogattam (a jó gyerek kisebb büntetést kap, nem?), aztán pakolásztam kicsit, megcsináltam minden házim (amit lehetett, még a jövő hétre is), utána pedig vártam anyut. Pechemre anyu amúgy is kivolt, mert újabb nagy havazás várható, emiatt egy csomó szerkesztenivalója volt a neten, szóval szó szerint „be volt havazva”. Aztán amikor felajánlottam, hogy segítek bármiben, anyu lehajtotta a laptop fedelét, és gyanakodva méregetett.

– El szeretnél menni valahova… – találgatott.

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem felháborodottan, mert hát ez úgy tűnt, mintha titkolnivalóm lenne, azért ajánlom fel a segítségem. Várjunk csak. Pont erről volt szó, úgyhogy inkább lesütöttem a szemem.

– Cortezzel van baj… – próbálkozott tovább.

– Nem, tényleg nem.

– Akkor – töprengett anyu, aztán mérges lett. Rájött. –

Csütörtök van. Rajzóra!

– Ööö. Igen – biccentettem a szám szélét rágva.

– Ne mondd, hogy kaptál egy egyest! – hüledezett anyu. Nem mondtam.

– Kettőt – vallottam be, és igyekeztem felkészülni arra a hangterjedelemre, ami anyuból készült kitörni. Először csak kiabált, aztán már visított, végül már csak a denevérekkel tudott volna kommunikálni, úgyhogy csak hallgattam, és folyamatosan lefelé néztem, hogy legalább a szemrehányó tekintetet elkerüljem.

Miután kaptam egy halom „Hogy történhetett ez?”, „Mi az, hogy a múlt héten is egyest kaptál?”, „Eltitkoltad a jegyed???” típusú kérdést, jött a „Renáta, csalódtunk benned” szöveg, függetlenül attól, hogy apu nem is volt otthon… Leszidás esetén garantált a többes szám…

Ennyit az egyórás netkorlátozásomról. Anyu elkobozta a notebookom, és határozatlan időre lefoglalta. Jött a „rajtad múlik, mikor kapod vissza” dolog, ergo javítsak rajzból, és netezhetek.

Szuper. Virágnak dobtam egy sms-t, hogy bünti van, úgyhogy lássa el a tevémet plusz arasson a farmomon, valamint írjon rá Jacques-ra, hogy holnap Padmé leszek, úgy öltözzön be, hogy valamennyire passzoljunk. Aztán tétlen állapotomban betettem egy CD-t (Coldplay), és estig olvastam.

Vacsora: 5/1 – rakott krumpli. Lett volna. Ha anyu nem kergeti a felhőtérképen a ciklonokat, és nem ég szénné az egész. Az elképzelés egyébként tetszett. ☺

Jelmez: 5/3 – egyszerű, de nem is akartam túl sokat agyalni rajta.

Rajzjegy: 5/1 – jaj nekem. De tényleg.

Az arany iránytű: 5/5* – kiolvastam. Jöhet a második része. ☺

Cortez: 5/2 – ma, azt hiszem, köszönt. Ha jól tudom. De mindegy.

Angol: 5/5 – kaptam egy négyest! Persze a rajzjegy után ez senkit nem érdekel…

Arnold: 5/5 – izgulok érte!

Gitár: 5/1 – teljesen elhangolódott. LLL

Január 29., péntek

Farsang!!! Ma egész nap mindenki az esti bulira készült. Az aulát már első óra előtt díszítették a színjátszósok. Igaz, reneszánsz farsangra készültek, így sok dekoráció nem volt, egészen addig, amíg az infószakkörösök nem nyomtattak ki SWképeket, amiket végül a folyosókon helyeztek el. Ja, és egy óriásposzter, amin George Lucas mosolygott baseballsapkában.

Ez a plakát kiemelt helyet kapott a Jeanne d’Arc-szobor mögötti falon. A mester előtt tisztelegtünk ma, ez nem vitás. Néhány fanatikus még gyertyákat is tett a kép alá, de mivel Lucas mostanság remek formában van, semmi értelme nem volt gyertyákkal emlékezni rá. Arnold ma nem jött suliba, korán reggel ment nyelvvizsgázni, úgyhogy szinte egész nap a mobilomat figyeltem, hátha üzen. Virág párszor megkérdezte, hogy miért izgulok annyira, de miután nem tudtam normális választ adni, abbahagyta a faggatózást. Rossz ez így, hogy ilyen titkot egyedül tudok, ráadásul annyira nyomaszt, hogy néha úgy éreztem, egyszerűen megfulladok tőle.

Ofőórán Haller dühösen érkezett. Ez mostanában gyakran előfordul, úgyhogy annyira nem lepődtünk meg a dolgon.

– Reni, két egyes rajzból? – kezdte, miután lecsapta az asztalra a naplót. Jaj, ne, már megint ez a szemrehányás…

– Mielőbb kijavítom – motyogtam. Haller bólintott, aztán rátért a többi, nagyon fontos dologra.

Például, hogy Zsolti miért evett spenótos pennét kémián (☺) vagy hogy hová tűntek a szép plakátok a teremből (Andris és Robi először összefirkálták, majd kiszaggatták a tartóban lógó posztereket). Vagy hogy Ricsi miért énekelt el egy egész dalt

(Billy Talenttől valamit) matekórán, amikor Gazdag tanárnő éppen egyenletek megoldására szólította fel. Vagy hogy Cortez miért nem képes eltenni a zenelejátszóját, Dave pedig a mobilját az órákon. Aztán megkaptuk még, hogy Andrisra és Robira a héten huszonkét panasz érkezett, holott nincs is ennyi tanárunk.

Valaki duplázott. ☺ Szóval ilyen jó hangulatban telt az ofőóra.

Csengetéskor Haller mindentől függetlenül jó szórakozást kívánt az esti bulihoz, aztán odahívott magához. Azt hittem, még mindig a rajzjegyem a téma, de amikor suttogva megkérdezte, hogy tudok-e valamit Arnoldról, csak megráztam a fejem, és újra ellenőriztem a mobilom. Semmi.

Ebédszünetben Virággal az udvaron fagyoskodtunk, és a gőzölgő forrócsokinkat próbáltuk meginni (leégettem a nyelvem), miközben a sulirádióból a… a SW főcímdala szólt, a változatosság kedvéért. Éppen elrohant mellettünk két köpenyes jedi lovag, amikor megcsörrent a mobilom.

– Hogy sikerült? Minden oké volt? Hogy érzed, megvan? – egy szuszra hadartam el az egészet.

– Ne aggódj – szólt közbe Arnold kimért hangon. – Biztosan megvan – jelentette ki, én pedig felsikoltottam örömömben.

– Annyira izgultam!

– Tudom. De nem kellett volna.

– Nagyon örülök – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

– Jó szórakozást este, és vigyázz magadra!

– Te nem jössz? – csodálkoztam, és akaratlanul is elkedvetlenedtem kicsit. Arnold elmondta, hogy fáradt, semmi kedve ehhez az egészhez, és kicsit megértettem. Végül is van mit kipihennie. Most nyelvvizsgázott le felsőfokon franciából. Wow.

– Ki volt? – pislogott Virág, mire mosolyogva megvontam a vállam.

– Csak Arnold.

– És mit mondott?

– Hogy sikerült a nyelvvizsgája. Jó hír – biccentettem.

– Akkor miért sírsz? – szomorodott el Virág egy pillanat alatt.

Zavartan letöröltem az arcom, és motyogtam valamit a „hideg szélről”. Észre sem vettem, hogy a gondolataim közepette legördült pár könnycseppem. Arnold biztosan itt hagy évvégén.

Hazaérve gyorsan megmostam a hajam, aztán miután gondosan megszárítottam, anyu segített hátrafogni olyan kontyba, amilyet Natalie Portman viselt A klónok támadásában. Egész jól sikerült. Felvettem egy fehér, hosszú ujjú pólót, a fehér kordgatyám, amit beletűrtem a csizmámba, aztán anyu a karomra erősített két fém karperecet, és voilà. Kész is lett a Padmé jelmezem. Jacques háromnegyed hatra jött át. Nos, amikor azt mondtam neki, hogy én Padmé leszek és öltözzünk össze, úgy értettem, hogy mondjuk, ő legyen Anakin. Nem pedig úgy, hogy öltözzünk egy filmből, hiszen ez volt az alapfeladat! Jacques hamar megmagyarázta a helyzetet, amit először nem értettem, tekintettel arra, hogy teljesen be volt tekerve alufóliába. C-3PO gold… helyett silver. No comment. A lényeg, hogy Jacques csak a régi trilógiát látta, fogalma sem volt, mit jelent Virág üzenete, miszerint én Padmé leszek, így ő az eredeti ötletét valósította meg, egész délután alufóliát erősítettek rá a szülei… ☺

Virág rögtön Jacques után érkezett, tetőtől talpig fehérben, aztán amikor apu odaadta neki a birodalmi rohamsisakot, feltette.

Elég „katonásra” sikerült, ráadásul nem mindig kapott levegőt, de azt mondta, ennyi belefér. Már csak Ricsire vártunk, aki hamarosan becsöngetett.

– Padmé, rohamosztagos – biccentett nekem és Virágnak, majd kérdőn Jacques-ra nézett. – És bádogember – köszöntötte végül, mire Jacques azonnal tiltakozni kezdett, kikérve magának a megszólítást. Ricsi röhögve a hátára terítette a barna köpenyét

(Obi-Wan Kenobi ☺), aztán mindannyian beszálltunk apu kocsijába.

Öt perc múlva már a Szent Johanna előtt álltunk. A sötétben mindenfelől „bilifejű” Darth Vaderek és „kakaóscsiga-hajú” Leia hercegnők közelítettek a suli felé. Aztán hirtelen elénk ugrott egy nagy, szőrös valami, mire Virág frászt kapott, és ijedtében hátraugrott. Jacques-ra, akinek emiatt több helyen kiszakadt a fóliaruhája.

– Megijedtél, mi? – kapta le Zsolti a fejéről a Chewbacca maszkot, ami alatt kipirosodott az arca a fagyos januári hidegben.

– Menjünk be – tanácsoltam.

Betettük a kabátunkat a suliboxokba, aztán átvágtunk az udvaron. A tesiterem dupla szárnyú ajtajánál a két stúdiós állt

(mindketten fekete ruhában, fénykarddal az oldalukon), és a belépő diákokat irányították a lelátó felé aszerint, hogy ki minek öltözött.

– Rohamosztagosok az első sorban. Obi-Wan a másik oldalon.

Padmé még nem volt, ülj le valahová – mondta egyikük, miután szemügyre vették a ruházatunkat.

– Bádogember, te meg egy másik buliba, mert ez itt a Star

Wars farsang – közölte szegény Jacques-kal a másik stúdiós, mire a francia fiú automatikusan rázni kezdte a fejét.

– Non. Non! – indult befelé, de feltartották.

Szegény Jacques-ot otthagytuk az ajtóban, és hosszú percekig tartó szóváltás árán jutott csak be, amikor végre elhitték neki, hogy ő C-3PO-silver. ☺

Felültem a jobb oldali lelátó utolsó előtti sorába, és csendben nézelődtem. A színpadon felállított keverőpultból szüntelenül SW zenék szóltak, és szörnyen hangulatos volt az egész, ahogyan a különböző csoportok ücsörögtek. Velem szemben voltak a Darth Vaderek, sokan, fekete sisakban. Alattuk mindenféle sithek, kapucnis Palpatine szenátorok, piros-fekete arcúra festett Darth Moulok. A legalsó sorban a fehér ruhát és fekete sisakot viselő birodalmiak (egy idő után nem tudtam, melyik lehet Virág). A legnagyobb tábora a Leia hercegnőnek öltözött csoportnak volt, legalább húsz kakaóscsiga hajú lány ült fehér, hosszú ruhában,

Han Solóra várva. ☺ Kinga, amikor megérkezett, szinte sokkot kapott, hogy ennyien öltöztek ugyanannak. Összehúzott szemmel pásztázta a lelátókat, aztán amikor meglátott engem (aki három Padmével ültem, mindkét tizenkettedikes lány más ruhában, mint én), egyenesen hozzám jött.

– Azt hiszed, a karperec a karodon annyira egyedi? Én három órán át készítettem a hajam! – közölte. Mint mindent, Kinga ezt is versenynek tekintette, és mint mindig, ezúttal is engem akart legyőzni. Csakhogy én ezúttal sem akartam versenyezni, éppen jól éreztem magam.

– Szép lett a hajad – mosolyodtam el. Bóknak szántam, de Kinga csak mordult egyet, aztán, figyelmen kívül hagyva a többi Leia hercegnőt, egyszerűen odaült mellém. Mondjuk, rá úgysem merne senki szólni, úgyhogy végül ott maradt velem. – Nézd, van stukkerem – mutattam fel a játékpisztolyt, amit apu vett nekem.

Egész héten a megfelelő lézerpisztolyt kereste, bejárt vagy harminc játékboltot, végül megtalálta a szerinte tökéletes darabot, így igazán büszke volt rá, hogy teljesen hiteles lett a jelmezem.

Kinga csak a szemét forgatta, és közölte, hogy „szörnyen gyerekes” vagyok. Oké, de éppen egy SW farsang közepén ültünk, neki pedig két, dióscsiga formájú konty díszelgett a fején.

– Láttad Zsoltit? Tökre vicces a jelmeze! – mutattam a lenti sorokra, ahol Chewi éppen Dave-et lökdöste. (Dave Luke Skywalkernek öltözött, természetesen.)

– Kivel jött? – kérdezte Kinga.

– Ha jól láttam, Edinával – vontam meg a vállam.

– Zsák a foltját – legyintett gúnyosan. – Apropó Zsák. Miért öltözött bádogembernek? Ez Star Wars jelmezbál.

– İ C-3PO-silver – világosítottam fel. Ritka természeti jelenség, akár a napfogyatkozás, de Kinga olyat tett, amit ritkán.

Elnevette magát.

– Hol van Virág?

– Szemben. Valamelyik katona – mutattam, Kinga pedig hunyorogva keresgélte. – Amelyik vadul integet – segítettem ki.

A sok komoran, fegyelmezetten ülő katona közül egy két kézzel csapkodott és integetett. İ volt Virág.

– Ajtó – vetette oda Kinga, én meg már akartam kérdezni, hogy „mi?”, aztán odanéztem. Megérkezett İ is.

Hosszú, fekete köpenyt viselt, fekete kesztyűt. Oldalán lézerkard lógott, ami az övén lévő tokba volt csúsztatva. Haja kissé bezselézve, arcán egy halvány vágás. Hayden is szép volt a

Sithek bosszújában, de Cortez a top Anakin Skywalker. És azt amúgy nem lehetne, hogy mivel én Padmé, ő Anakin, akkor így hepi-end? Vagy nem? Kár. L

Cortez egyedül érkezett, csak a sötét oldal lengte körül titokzatossá téve megjelenését, majd miután az egész suli füttyögve megtapsolta, odaült a Darth Vaderekhez. Hát, ilyen belépőről is csak álmodhat a legtöbb diák. A legtöbbünkre nem irányul semmilyen figyelem, vagy ha igen, az még rosszabb. Lásd Karcsi esetét, akire hosszú volt a jedi köpenye, így hasra esve érkezett a tesiterembe. Na, ő is kapott füttyöt, de egészen másmilyet, mint Cortez. Tölgyessy minden csoportról készített pár fotót, aztán a stúdiósok felmentek a színpadra, és köszöntötték a SW farsang résztvevőit. Már azt hittem, hogy megint meg kell hallgatnunk valami indulót, amikor felcsendült Adam Lambert Wahataya want from me című dala, mire a diákok szinte elözönlötték a táncteret. Kezdődhetett a vegyülés, a csoportok tagjai megkeresték a saját társaságukat. Mellém azonnal odapattant Virág, és mivel Kinga már amúgy is ott volt, szép lassan a többiek is körénk gyűltek.

– Hú, Reni, add ide a pisztolyod! – kérte el azonnal Andris.

Természetesen ha neki kellett, akkor Robinak is, úgyhogy egy ideig viaskodtak, egymás kezéből rángatták ki, végül eltörték.

Ennyit a menő, műanyag stukkeremről.

Egyre klasszabb számok következtek (Kaiser Chiefs Thank you very much, Idiot Side Álarc, Green Day American Idiot), úgyhogy a tánctéren lassan mozdulni sem lehetett, mi pedig a lelátó utolsó előtti sorában tömörültünk, és nagyon sokat nevettünk azon, amikor leejtettem a fánkom, de Ricsi ennek ellenére megette, vagy amikor Cortezhez odamerészkedett egy négyfős kilencedikes lánycsapat, és dadogva megdicsérték a jelmezét. ☺ Jacques szomorúan ücsörgött mellettem, és próbálta celluxszal összeragasztani az elszakadt alufóliát a karján.

Mondtam neki, hogy szerintem jó a jelmeze és ne szomorkodjon, mire kicsit felvidult. Mondjuk, az nem tett túl jót a kedvének, hogy Zsolti csak egy fél szendvicset evett meg, és amikor a másik felét nem tudta hová tenni, akkor egyszerűen leszakított Jacques „ruhájából” egy darabot, és becsomagolta. Ezen tényleg nagyon sokat nevettünk. Következett az eredményhirdetés, amikor is újra felgyúltak a fények, és az addig homályos lelátók hirtelen vakítóan világosak lettek.

– Mennem kell – pattantam fel, és elővettem a (Dave szerint őskori) mobilom, hogy fotózzak vele a suliújságnak.

– Vidd ezt – nyúlt elém egy kéz, és egy BlackBerryt tartott felém. Cortez telefonja. Megráztam a fejem.

– Nem tudom, hogy működik – mondtam zavartan, mire a többiek jól kinevettek. Köszi.

– Már beállítottam, csak nyomd meg ezt – mutatta, én pedig olyan boldog lettem, hogy a világból ki tudtam volna szaladni örömömben. Ki is kellett volna, mert Corteznek barátnője van, úgyhogy mindegy.

Úgy terveztem, hogy a színpad elé érek még az eredményhirdetés előtt, és akkor jó képeket csinálok, de a stúdiósok már nyitották a borítékokat.

– A verseny eredménye tehát – kezdte a srác, aztán elröhögte magát. – Hát, tudjátok. Ahhoz képest, hogy ez egy SW farsang, nyert a bádogember! – üvöltötte. Jacques megilletődve tápászkodott fel, majd amikor Ricsi hátba verte gratuláció ürügyén, kis híján leesett a lépcsőről.

Az egész suli tapsolt meg nevetett, és így, hogy Jacques velünk volt, rengeteg jó képet tudtam készíteni, mivel együtt mentünk egészen a színpadig. Ott Jacques fellépett az emelvényre, és pár szóban megköszönte a díjat a szüleinek, a rá szavazóknak… mintha Oscart nyert volna. Ezek után még jobb lett a hangulat, úgyhogy összességében nagyon jól sikerült a farsang. Egy ideig még ücsörögtünk a lelátó tetején, csináltunk egy csomó csoportképet (Karcsi készítette rólunk, akire Dave rászólt, hogy azonnal jöjjön oda és fotózzon), aztán amikor felcsendült a BEP-től a Pump it, akkor lementünk táncolni.

Ahogyan összevissza ugráltunk a tánctéren, szörnyen jól éreztük magunkat. Csupán néhány irigykedő arc figyelt minket. Edina, aki a nyomi a-s fiúk közt ácsorgott unottan, egy csoport kilencedikes lány, akik reménykedve összesúgtak Cortez minden mozdulatára, és… És Dorián. Aki a lelátó legelső sorában ült, teljes volt a rálátása a társaságunkra, és Darth Vader maszkját maga mellett tartva, tetőtől talpig fekete ruhában, nem túl barátságos arccal figyelt minket. A sötét oldal. És nem igaz, hogy van még benne jóság! L

Egyetlen szépséghibája az estének, hogy amikor kiértünk a suliból, Viki várt ránk. Illetve csak Cortezékre. A fiúk tehát leléptek, ha jól értettem, akkor indultak próbálni. Mi, Virággal beszálltunk apu kocsijába, és hazamentünk.

SW-farsang: 5/5* – szuper volt! De tényleg!

Máday: 5/2 – csak egyszer csapta fejbe a vonalzójával Andrist és Robit, amikor birkózni kezdtek, és legurultak a lépcsőn. ☺

Cortez: 5/5 – wow.

Képek: 5/4 – biztosan nagyon jók lettek, de amíg nincs netem, addig nem tudom megnézni. L

Virág: 5/5 – itt alszik, azt mondta, elkezdjük nézni az Odaátot.

Hú, remélem, nem fogok félni.

Karcsi: 5/3 – szegény, nagyot esett.

Viki: 5/1 – már majdnem boldog voltam. Majdnem.

Arnold: 5/5 – este küldött üzenetet, hogy reméli, jól éreztem magam. ☺

Az Erő: 5/5 – Velünk volt. Tényleg.

Február 1., hétfı

Reggel borzalmasan hideg volt, fagyos szél fújt az arcunkba, úgyhogy a szám elé tettem a Szent Johannás sálam, Virág pedig a lehető legjobban összehúzta a kapucniját, ami miatt kicsit úgy nézett ki, mint Kenny a South Parkból. Mi jót mosolyogtunk ezen, Virágot azonban nem nagyon érdekelte, folyamatosan dudorászott (azt hiszem, az MCR-től a This is how I disappeart, amit nem tudott abbahagyni).

– Hogy telt a hétvége, Ren? – érdeklődött Ricsi.

– Semmi extra – vonogattam a vállam. Most valljam be, hogy DVD-ztünk (Virággal Odaátot néztünk, ő luv Sam, én luv Dean), vasárnap meg olvastam és Arnolddal tanultam? Á, inkább visszakérdeztem, hogy velük mi volt. Na, kár volt, a fiúk egymás szavába vágva mesélték, hogy Vikivel milyen jót röhögtek a próbán, meg szombaton moziztak, és Viki annyira vicces volt, ahogy pop-cornnal dobált valakiket(?), meg vasárnap Viki mekkora poént mondott a mekiben, szakadtak a röhögéstől… Az egész hétvégéjük Vikiről szólt, én meg igyekeztem nem erőltetett mosollyal hallgatni. Cortez nem szólt bele, csak csendben zenét hallgatott, és bár piros pont neki, amiért nem kezdett el ő is áradozni a barátnőjéről, azért elég rosszul kezdődött a reggelem…

Virág baromira izgatott volt, mert elkezdődött a képregény és manga hét a suliban, úgyhogy gyorsan bementünk a kapun.

Miután felmutattuk a belépőkártyákat, levettünk két magazint az állványról. Megjelent a suliújság. Cortezzel a címlapon. Wow.

Ahogy beléptünk az aulába, szinte mindenkinek a kezében a suliújságot láttam. A lányok természetesen a címlapot bámulták, amin az általam készített fotó szerepelt. Nem törődve a „Cortezőrülettel” fellapoztam a magazint, és átfutottam az ajánlóimat.

Hát, vegyes érzelmekkel olvastam bele. A könyvajánlóm jól sikerült (Coelho: 11 perc), azonban a film és zene hagyott némi kívánnivalót maga után. Mondjuk, nem is én írtam. A filmet Virág tanácsolta (Valentin-nap), a zenét pedig Arnold adta le helyettem (The Walrus Songs of girls and serenity). Azért néhányan gratuláltak. Mindegy.

A lépcsőn felfelé lépkedve megnézegettük a kirakott képeket.

A legtöbb rajz a szakkörön készült, de sokan hoztak be otthonról is, így összességében rengeteg festmény és rajz került fel a falakra. Azonnal felismertem Virág munkáit, egyrészt, mert nagyon profin rajzol, másrészt, mert majdnem mindegyik Pete Wentzet vagy valamilyen más énekest ábrázolt. Mivel az egyik kép előtt elég nagy csoportosulás volt, odamentünk mi is.

– Na! Erről beszéltem. Ezt csinálta Cortez! Ugye, milyen szupi? – magyarázta Virág, de alig hallottam, mit mond. Teljesen ledöbbenve álltam, és beletelt néhány percbe, mire magamhoz tértem.

A képet azonnal felismertem, holott most láttam először. A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyéről, és jó lett volna leülni, mert a térdem néhányszor megbicsaklott, de egyszerűen nem tudtam elmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam.

A képen egy épület látszott, aminek lépcsőjén egy manga lány ült, lehajtott fejjel, egymás felé forduló lábbal, kissé csámpásan.

A térdén összekulcsolta a kezét, a haja előrelógott. Bár felette, az égen millió fényes tűzijáték durrant, a manga lány egyedül volt, és szörnyen szomorúnak tűnt. Te jó ég! A szám elé kaptam a kezem, mire Virág rám nézett.

– Na, hogy tetszik?

– Virág – suttogtam rémülten. – Ez én vagyok…

– He? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. – Szilveszter… – motyogtam. Virág legalább négy percig kapkodta a fejét köztem és a kép között, majd elkerekedett a szeme.

– Azta!

Hát, igen. Én is kábé ennyit tudtam mondani. Miért rólam csinált Cortez mangát? Miért? Millió kérdésem volt, azonban addig ácsorogtunk a kép előtt (sok más diákkal együtt), hogy ránk csöngettek.

Ricsiék pont Kardos előtt estek be a terembe, és azon nevettek, hogy Zsolti ivás közben röhögni kezdett, aminek következtében kijött a (diétás) kóla az orrán. Pfuj.

Cortez leült mögém, és unottan kipakolta az irodalomcuccát az asztalra. Hátrafordultam hozzá, mert szerettem volna megdicsérni a rajzát, hogy aztán lássam a reakcióját, de olyan „mivan?” tekintettel nézett rám, hogy inkább gyorsan visszafordultam.

Kardos azzal kezdte a hétfőt, hogy néhányunknak olyan botrányos a helyesírása, hogy ő szégyelli magát a közösségi üzenőfalon közzétett üzenetek miatt, úgyhogy duplaórán végig nyelvtanoztunk. Arnold valamikor fél kilenc körül érkezett,

Kardos csak a helyére parancsolta egy „foglald el magad csendben” utasítással. Na igen, vicces lett volna, ha Arnoldot is a táblához hívja, tekintettel arra, hogy néhány mondata még Kardost is lenyűgözi. ☺ Házinak kaptunk egy beadandó fogalmazást, és Kardos külön kihangsúlyozta, hogy kézzel írottra gondol. Szegény Dave, csak csalódottan csettintett, aztán rögtön kooperálni kezdett Gáborral, hogy mi lenne, ha megírná helyette.

Nos, a 10/b nem a szorgalmáról híres. Ezt az is ékesen bizonyította, hogy ebédszünetben, mielőtt az udvarra indultunk volna, az ofő feljött hozzánk, és azt mondta, addig nem mehetünk szünetre, amíg meg nem kapja Gazdag tanárnő tanári zsebkönyvét. Sejtettük, hogy nem jó ötlet, ha Andris lenyúlja, amíg Robi felel, és hiába írtak bele maguknak két ötöst óra után, mivel a naplóban nem szerepelt (és amúgy sem túl hiteles, az ostobák legalább hármast írtak volna be…), egy-egy szaktanári intéssel megúszták.

Arnold a könyvtárba ment, mi pedig Virággal beugrottunk a mosdóba, hogy ő megigazítsa a fejkendőjét (mostanában indián lányt játszik, és fejkendőben rohangál). Amíg a tükörnél bíbelődött, én a falnak dőlve leguggoltam, és folyamatosan Cortez kiállított rajzán kattogott az agyam.

– Renáta, már megint mi a bánat van veled? – lépett Kinga a mosdóhoz, és ellenőrizte, hogy a copfja pontosan tíz centire van-e a tarkójától.

– Semmi – vonogattam a vállam.

– Hadd találjam ki. Rájöttél, hogy Corteznek barátnője van, és bár ennek majdnem fél éve, neked most esett le. Emiatt befordultál és játszod a sértettet… – közölte gúnyosan.

– Nem – vágtam rá.

– Akkor? – nézett rám a tükörből.

– Cortez kiállított képén én vagyok – mondtam ki hirtelen.

Kinga unottan a plafonra nézett:

– Most ez olyan, mint amikor azt állítottad, hogy rólad szól a Taylor Swift-szám? Vagy amikor azt hitted, hogy Cortez Mr.

Darcy?

– Nem. Ez olyan, hogy az a kép én vagyok, szilveszterkor – jelentettem ki határozottan. Virág nagyokat pislogva figyelte, ahogyan Kinga megpördül a tengelye körül, és kiakad.

– Na jó, ebből elég lesz! Nem kedvellek túlságosan, kifejezetten jó barátok sem vagyunk, de ami sok, az sok! Ne hagyd, hogy totálisan hülyét csináljon belőled!

– Mi? – döbbentem le.

– Barátnője van. Nem szakít vele. Szilveszter után sem hagyta ott. Mégis minek néz téged?

Mérlegeltem Kinga szavait, és rájöttem, tökre igaza van. Virág bizonytalanul bólintott, mire Kinga folytatta.

– Tegyél rendet a fejében! Mondd meg neki, hogy ezt nem csinálhatja veled. Nem érdekled, ez tény. Ha érdekelted is, már elmúlt! Ne szórakozzon, ne rajzolgasson. Készítsen mangát a barátnőjéről. Egész hétvégén együtt lógtak, erre hétfőn kirak rólad egy rajzot? Két vasat tart a tűzben? Ki vagy te, a MÁSODIK??? – üvöltötte Kinga az arcomba, és örültem volna, ha nem rángatja közben a vállam.

– Igazad van – motyogtam.

– Beszélj vele! Kérdezd meg, hogy mi van! Indíts! – fordított a vállamnál fogva az ajtó felé, én pedig eltökélten kiléptem. Virág utánam futott, így együtt szaladtunk le a lépcsőn. Pulcsiban mentem ki az udvarra, és az sem zavart, hogy meg lehetett fagyni, totál fűtött az ideg.

Az árkádok alatt Cortezék pár tizenkettedikessel ácsorogtak, mikor odaléptem, és egyszerűen félrehívtam. Pont beszélgetett, de láthatta a fejemen, hogy sürgős, így jött velem.

– Igen? – kérdezte, mire kissé elbizonytalanodtam. Oldalra néztem, Virág megszeppenve ácsorgott, éppen Zsolti beszélt hozzá (azt hiszem, Rambónak hívta a fejpántja miatt).

– Mi van? – kérdeztem végül, mert ennyi maradt meg Kinga kitöréséből. Cortez először pislogás nélkül meredt rám, aztán elnevette magát.

– Mivel mi van? – kérdezett vissza. Jogos. De nem engedhettem, hogy eltántorítson, összeszedtem minden erőm, és a szemébe néztem.

– Mi ez a kép?

– Melyik kép?

– A kiállított…

– Egy rajz – mondta. Mintha magamtól nem tudnám. Hurrá.

– Azt tudom. De miért?

– Mert képregény és manga hét van.

– Tudod, miről beszélek… – kezdtem elbizonytalanodni.

– İszintén? Nem igazán – vonta meg a vállát, és hátrafordult, hogy összeröhögjön Ricsiékkel, akik valami ultranagy poént mondtak.

– Ne csináld – dörzsöltem meg a homlokom. Bár nagyon hideg volt, mégis levert a víz. – Felismertem a képet.

– Felismerted? – mosolyodott el, és tényleg úgy tűnt, mintha éppen elhitetné velem, hogy semmiről nem tud, de a mosolya mögött éreztem, hogy jól szórakozik.

– Igen.

– És mit ismertél fel rajta? – húzott tovább, nekem meg szó szerint égett a fejem.

– Magamat – nyögtem ki végül, mire Cortez összefonta a karját, és félig felvont szemöldökkel meredt rám.

– Tényleg?

– Igen. Azt hiszem. Mármint tudom, hogy az csak egy rajz, de nagyon hasonlít a…

– A mire?

– Szilveszter – suttogtam, és komolyan az ájulás szélén voltam.

– Érdekes – nevette el magát. Oké, mi van, ha elnéztem? Ha az csak egy kép. Ha látott valahol hasonlót, és rajzolt egy olyat. Ha Kinga feldühített, pedig semmi ilyesmiről nincs is szó. Jaj. Cortez vidámnak tűnt, szemmel láthatóan teljesen feldobtam a napját a képzelgéseimmel.

– Oké, mindegy. Felejtsd el – fordultam meg, és a bejárat felé igyekeztem. Közben kicsit lenyugodtam, és amint csökkent az adrenalinszintem, azonnal reszketni kezdtem a hidegtől.

– Reni – szólt utánam, mire visszanéztem. – Semmi – legyintett. Egy pillanatig némán bámultam rá, aztán befelé indultam a suliba. A kitárt ajtóban Arnold állt, egyik kezében a kabátomat fogta, a másikban egy pohár forrócsokit.

– Megfagysz! – szólt rám a fejét csóválva.

– Igen, tudom… – bújtam bele a kabátomba, de annyira remegtem, hogy alig tudtam beledugni a karom.

– Minden rendben?

– Nem tudom – feleltem őszintén.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte, miközben felfelé igyekeztünk a lépcsőn.

– Nem hiszem. Totál hülyét csináltam magamból Cortez előtt… – kezdtem, mire Arnold sóhajtva felnézett. – Bocs, tudom, hogy unod ezt a témát.

– Nem arról van szó, hogy unom – közölte.

– Akkor?

– Ahogy Cortez szóba kerül, komoly, intelligens lányból nevetgélős, zavart kamasszá redukálódsz, és ezt az énedet nem tudom hová tenni.

– Tudom, és sajnálom! – túrtam bele a hajamba. – De nem tehetek róla. Próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy ne okozzak csalódást, de mostanában minden összejött. Kezdve a szilveszterrel, amit még mindig nem hevertem ki, aztán hogy Virággal olyan rosszban voltunk. Ráadásul megint bukásra állok rajzból, és Vladár, ha teheti, tuti megvág év végén… Közben persze Cortez is zavar, mert nem egyértelmű a viselkedése, de ezen kár meglepődni. És akkor mindezek mellett ott van az is, hogy elmész… – suttogtam, nehogy más is meghallja. A hangom persze totál elcsuklott, mire Arnold nehéz, mély sóhajt hallatott.

– Tudom – mondta nagyon halkan. – De, Reni, bármikor mondd el, amit gondolsz. Azért vagyok a barátod, hogy meg tudjuk beszélni ezeket a dolgokat. Is.

– Oké. Én tényleg örülök annak, hogy sikerült és átvettek.

Vagyis őszintén, csak félig örülök – ismertem be.

– Tudom – mosolyodott el.

– Haragszol?

– Soha nem haragudtam még őszinteségért – ölelt át szorosan, én pedig viszonoztam.

– Nehéz kezelni ezt a helyzetet. – sóhajtottam, és mint mindig, amikor Arnold távozása eszembe jutott, végtelenül sebezhetőnek éreztem magam.

– Nekem sem könnyű. De még itt vagyok – mondta.

– Még – ismételtem szomorúan.

Arnold megsimította az arcom, aztán bement a terembe.

Odaléptem a suliboxomhoz, és csak akkor vettem észre, hogy Cortez a szekrényeknél áll. Nem tudtam, hogy mióta, de van egy olyan érzésem, hogy látta, amint Arnold megölel. Hogy ezt honnan veszem? Hát, rajzszakkör és olvasókör előtt már nem volt fent a képe a falon. Valaki leszedte. Máday szerint egy Cortezért epekedő kilencedikes vihette el, de gyanítom, hogy nem erről van szó. Szerintem Ricsiék szedték le. Ezt onnan sejtem, hogy Dave nem túl okosan a Twitter-oldalán ezt írta: „Kösz, Cortez, mínusz ezer fokban cipeltetsz velünk képet…” No comment.

Net nélkül: 5/1* – Virág gondozza a farmom, de akkor is!

Kéne a gépem. Ááá.

A titokzatos kés: 5/5 – még az elején tartok, de nagyon tetszik. ☺

Cortez képe: 5/? – Én ezt nem értem. Megrajzolta, kitették, leszedte, most fogalmam sincs, hol van. L

Angolóra: 5/2 – fordítottunk egész órán. Húsz szót egyáltalán nem ismertem, úgyhogy meg kell tanulnom.

Olvasókör: 5/5* – Én tartottam, Philip Pullmanról. ☺

Kutyasétáltatás Virággal: 5/4 – vacsora után kivittük megsétáltatni Kiskutyát, és közben próbáltuk elemezni Cortez viselkedését. Hát, nem jártunk sok sikerrel. L

Arnold: 5/3 – szomorú vagyok. Nagyon. L

Február 2., kedd

Egész napos teremfogság. Hurrá. Persze az egészről Andris és Robi tehettek, akik korán beértek a suliba, és „felöltöztették” az aulában lévő Jeanne d’Arc-szobrot. Kapott AC/DC-s kötött sapkát, Metallica sálat, egy fekete kapucnis pulcsit és síszemüveget. Az egész suli ezen röhögött, amíg Máday ki nem kelt magából, és azonnali beismerést követelt. Ami persze elmaradt. Viszont valahonnan sejtette, hogy a mi osztályunk lehetett, úgyhogy minden szünetben a teremben kellett maradnunk. Éljen. Második óra előtt (föci) bejött és megkérdezte, hogy vállalja-e valaki a következményeket.

– Igazgató-helyettes asszony, becsszó, hogy nem mi voltunk – fetrengett Ricsi a padján, aki nehezen viselte a büntit. Hülyére unta magát.

– 10/b, borotvaélen táncoltok! Ez a viselkedés teljességgel elfogadhatatlan! Azonnal jelentkezzen, aki ezt tette! – kiáltotta.

Kis hatásszünet után Jacques emelte fel a kezét, mire mindenki meglepődött.

– Te voltál, fiam? – csodálkozott az ig. helyettes. Jacques azonnal a fejét rázta, és szólt, hogy csak ki szeretne menni a mosdóba. Na, ezen mindenki elnevette magát, és miközben Jacques kiszaladt a teremből, Máday megpróbált fegyelmezni minket.

– Viccesnek találjátok? Rendben. Akkor Haraszti és Bernáth – szólt Andrisra és Robira. A két rocker összenézett, majd kelletlenül felálltak. – Tessék, mehettek szünetre. Nyugodtan, ki lehet menni – mutatott Máday az ajtó felé, a kockák pedig értetlenül meredtek rá.

– Tényleg?

– Persze. Nyomás – bólintott Máday. Andris és Robi nem értette, de azért elindultak az ajtó felé. Közben mindenféle számokat formáltak az ujjukból, és azt mutogatták körbe.

– Na, a továbbiakban egy hangot se halljak! – utasított minket Máday, majd ránk csukta az ajtót.

– Ez mivoltez? – pislogott Virág álmosan, arra célozva, hogy pont Andrist és Robit engedték ki szünetre, mi meg továbbra is büntiben vagyunk.

– Idegenlégiós módszer – vágta rá Cortez, mire mindenki felé pillantott.

– Az milyen? – csavargatta Ricsi az egyik raszta tincsét.

– A tettesek helyett a többieket büntetik, hátha így hamarabb bevallják – szólt Arnold, fel sem nézve a regényéből. Mindenki Cortezre nézett, valamiféle megerősítést várva. Természetesen Arnold jól tudta, így Cortez megvonta a vállát.

– Ez azt jelenti, hogy Andris és Robi vígan lóghatnak a szünetben, mi pedig miattuk vagyunk bezárva? – kiáltotta Kinga.

– Hűtsd le magad, ló – szólt rá Zsolti. – Simán megéri, már feltettük a beöltöztetett szobor képét a netre. Lájkolták vagy százan… – vihogott.

– Tényleg, a hülyének is megéri… – gúnyolódott Kinga, és tovább sms-ezett, feltehetőleg Olivérrel.

Én a helyemen ülve olvastam, Virág a mellettem lévő padban smileykat rajzolt a kézfejére. Arnold felült a padomra, és belemerült a saját könyvébe. Mögöttem Cortez felállt, és hátrament Dave-ékhez, hogy nézzenek valamit a telefonján. Azt hiszem, a Facebookon lógtak. Csengetés előtt már mindenki kellően szenvedett, úgyhogy Andris és Robi érkezése igazán feldobott minket. Ugyanis kéttálcányi üdítőt és kaját hoztak a büféből. Mi, Virággal például kaptunk minyont. ☺ Jó, Máday annyira nem lelkesedett a dologért, kikérte magának, hogy mi vígan eszünk-iszunk, amikor éppen magunkba kéne szállni. Hát, nem tudom, a mi osztályunk nem az a kifejezetten „magába szállós” típus. ☺

Infón végre géphez kerültem. Hú, azonnal megnéztem a mailem, jött egy pár. Na jó, annyira nem hiányoztam senkinek, igazából egy rakás spam jött, meg Justine, a francia levelezőtársam írt. Gyorsan visszaírtam, hogy a rajzjegyem miatt most ritkábban tudok jelentkezni, mert totális „netzárlat van nálam”, de igyekszem írni infóórákon. ☺

Miután megírtam a mailt, gyorsan csekkoltam a Facebookot.

Hű, hát nemhogy a netelvonás óta, de reggel óta pörögtek az események, mindenki mindenfélét posztolt, linkelt, megosztott, csatlakozott… totál káosz. Éppen az elmúlt 1 óra (!!!) eseményeit figyeltem, amikor a chat ablakban felugrott egy üzenet. Másolom. „Jól eltűntél, Beatles-lány”

Hirtelen felnevettem. A szilveszterkor megismert fiú, Peti volt online. Gyorsan visszaírtam neki. „Itt vagyok, emó-fiú”

Erre nagyon sokat mosolygott, úgyhogy chatelni kezdtünk.

Mondtam neki, hogy bünti van, mire azt írta, hogy többet vagyok büntetésben, mint bárki, akit eddig ismert. Hát ja, anyuék komolyan veszik a kamaszkorom, és folyamatos netkorlátozás és neteltiltás áll fenn, ha valami rosszat csinálok. Írta, hogy látta Virág taggelt képei között a farsangi képeket, és hogy szerinte tök menőn néztem ki Padméként. Ilyesmikről csevegtünk, amikor megkérdezte, hogy Virág kiheverte-e Doriánt. Ezt nem értettem, úgyhogy rákérdeztem a mellettem lévő gépnél ülő Virágtól.

– Mi? Persze, hát én hagytam ott… – pislogott Virág. Peti Dorián régi sulijába jár, és Virággal egészen addig nem jöttek ki egymással, amíg Virágék nem szakítottak. Peti ugyanis ki nem állhatja Doriánt. Ez nálam azonnal jó pont volt, így hamar összebarátkoztunk.

Rákérdeztem a cseten, ezt hogy érti, mire Peti írta, hogy Dorián még összejár a régi sulitársaival (unszimpi emós társaság, szilveszterkor volt szerencsém találkozni velük), és hogy Dorián ott azt terjeszti, hogy ő szakított Virággal, amiért „szörnyen gyerekes”.

– Micsoda? Jöjjön fel msn-re – közölte Virág, én meg írtam Petinek, hogy Virág várja msn-en. „Most veled akartam beszélni, Virágnak nem ér rá este?” „Azt mondja, azonnal. És azt üzeni, hogy plíííz” – írtam vissza. Peti írt sok-sok smileyt, és megkérdezte, elém jöhet-e valamikor suli után. Írtam, hogy persze. „Akkor holnap ott vagyok suli után. Vigyázz magadra,

Beatles-lány”. „Te is, emó-fiú. ☺”

Kiléptem a csetről, és gyorsan megnéztem a farmom. Mióta Virág kezeli, szinte csak virágokat ültetett, úgyhogy miután arattam, ültettem búzát, mert az több xp-t hoz. ☺

Mire végeztem a farmomon, láttam, hogy Peti lájkolta egy csomó bejegyzésem, meg írt kommentet a képemhez. Aranyos!

Még egy csomó időm volt netezni, és hirtelen rájöttem, hogy annyira nem hiányozhat, ha 45 percet nem tudok folyamatosan böngészni. Óra végéig Kvízpartoztam, és megdöntöttem a saját csúcsom irodalom kategóriában. Hurrá.

Amikor hazaértem, apu még nem volt otthon, anyut pedig a konyhában találtam, éppen aranygaluskát készített.

– Mi volt a suliban? – érdeklődött.

– Semmi – feleltem ösztönösen. – Illetve – javítottam ki magam, mert anyu már afféle „ahha, titkolózik a gyerek” tekintettel méregetett – büntiben van az egész osztály, mert Andris és Robi beöltöztették a Jeanne d’Arc-szobrot…

– De mókás – nevette el magát anyu.

– Hát, igen. Úgyhogy Máday kiakadt, mi pedig falazunk nekik. Cserébe minden szünetben hoznak valamit a büféből, és a sulirádió is nekünk zenélt egész nap – meséltem.

– Értem.

– És – kezdtem zavartan – tudod, szilveszterkor ott volt Virág ismerőse, Peti…

– İ nem Dorián ismerőse?

– Hát, egy suliba jártak, de Peti nem kedveli Doriánt. Sőt.

– Igen? – ráncolta a szemöldökét anyu. Miért olyan nehéz bevallani egy szülőnek, ha valaki elénk jön a suli elé merő kedvességből? Juj.

– Hát és tökre jófej, meg egész jót beszélgettünk szilveszterkor, és elém jönne holnap suli után.

– Mit akar?

– Beszélgetni? – kérdeztem vissza értetlenül. Elvégre nem a kezem kérték meg, nem kell mindenből ügyet csinálni.

– Suli után? Csütörtökön rajzóra, készülnöd kell!

– Rajzra?

– Igen, Renáta, rajzra. Mert éppenséggel bukásra állsz! – közölte anyu dühösen. És Renátának hív. Akkor igazán mérges.

De kétlem, hogy a rajz bosszantotta fel ennyire. Inkább az idegesítheti, hogy valaki elém jön, akiről nem tudja, kicsoda.

– Mi lenne, ha mivel úgyis elém jön suli után, hazakísérne, és akkor bemutathatnám. Rendes fiú – bólintottam. Jó, azt nem tettem hozzá, hogy festi a körmét meg a szemét. Ilyesmit az ember nem nagyon tud hogy felvezetni.

– Igen, ennek örülnék. Szeretném tudni, hogy ki koslat a lányom után – sóhajtott anyu fájdalmasan. Azért a „koslat” kissé túlzás, de anyu elég meggyötörtnek tűnt az új információtól, így nem akartam még jobban kiborítani.

Felmentem a szobámba, és vacsoráig a gitáromat próbáltam behangolni. Olyan fájdalmasan hamis volt, hogy végül feladtam és félretettem. Hülye gitár! Hülye Cortez! Ah. Mindegy.

Aranygaluska: 5/3 – félsiker. A vaníliásodó finom lett, a galuska is, már csak a dióhéjjal volt probléma, ami miatt szinte kettétört a fogam. Legközelebb ott leszek, amikor anyu darál.

Biztos, ami biztos. ☺

Facebook: 5/3 – azért láttam ám a falon, hogy Viki mennyi mindent kommentel meg lájkol. Corteznek meg már több ismerőse van, mint amennyi embert én valaha láttam. Összesen.

Pfff.

Arnold: 5/5* – pénteken megyünk színházba. Hurrrrá. ☺

Kiskutya: 5/4 – oké, megértem, hogy Virág már nem akarja Doriánnak hívni a kutyáját, de azért a Kiskutya, mint név… Hát, nem túl okos. ☺

Sulirádió: 5/5* – ma Franz Ferdinánd szólt egész nap. Minden dalt nekünk küldtek. A hős 10/b-nek, a valaha legtöbb büntetést kapott 10. osztálynak. ☺

Máday: 5/1 – azt hiszem, kezd berágni ránk. ☺

Február 3., szerda

Duplamatek előtt továbbra is büntetésben voltunk, de annyira nem viselte meg az osztályt, ugyanis szinte mindenki a házimat másolta. ☺ Én a helyemen ültem, és Jacques-kal (aki hátrafordult hozzám) egy Kázmér és Hubát lapozgattunk. A képregény hét miatt a könyvtárban használt képregény- és mangavásár volt, így Virág kissé nehezen viselte, hogy büntetésben vagyunk. Megkért, hogy suli után maradjak vele nézelődni.

– Sajna nem tudok, mert Peti elém jön… – mondtam zavartan.

– Úúú, tényleg. Jó, mindegy, akkor majd benézek egyedül – mosolygott Virág.

– Ki jön eléd? – ejtette az ölébe Arnold a Rumnaplót, és a padomon ülve lenézett rám.

– Ja, csak egy ismerősöm – legyintettem. Arnold teljesen ledöbbenve figyelt, úgyhogy hirtelen elkaptam a fejem. Pechemre pont Cortez irányába, aki szintén engem bámult. Most mi van?

Miért néz rám mindenki furán???

Gazdag tanárnő csengetéskor bejött a terembe, és azonnal beszedte a házikat, majd szólt, hogy mindenki vegyen elő egy lapot. Hát, nem aratott osztatlan sikert. Egy rakás „ajj már”, „ne mááár”, „most mééér” beszólás után sikerült rendet teremtenie a teremben, és jöhetett a röpdoli. Szögfüggvények definíciói. Én készültem, meg megtanultam, de elég nehéz úgy dogát írni, hogy mindenfelől pislogó szempárok merednek rád arra várva, hogy segíts. Sóhajtva lefirkáltam a válaszokat két papírra

(természetesen A és B csoport, csak hogy több munkám legyen vele), aztán az egyiket átdobtam Virág elé azzal az utasítással, hogy adja tovább, a másikat pedig hátraejtettem Cortez padjára.

Éppen Jacques-nak súgtam le a válaszokat, amikor Gazdag tanárnő hirtelen felállt a tanári asztaltól. Mindenfelől papírzizegés és mocorgás hallatszott, a legtöbben megpróbálták eltenni a puskát.

– Kérem – nyúlt Gazdag Zsolti felé, aki a tenyerében összegyűrte az apró lapot.

– Tessék – nyújtotta Zsolti a dolgozatát, mire a tanárnő dühösen megrázta a fejét.

– Nem azt. A kis papírt!

Elfehéredve néztem Zsoltira. Ha odaadja a puskám, akkor én is egyest kapok! Nem kaphatok egyest, majdnem az egyetlen vagyok, aki megtanulta!!!

– Milyen papírt? – pislogott Zsolti, és óvatosan felém nézett.

Én totál elkeseredetten figyeltem a jelenetet, és próbáltam magam lélekben felkészíteni egy matek egyesre.

– Azt, ami a kezedben van!

– Ja, ezt – bólintott Zsolti, aztán hirtelen átfutott az arcán némi mérlegelés, végül vállat vont, és… és bekapta a kis papírt. Gyors szájmozgással összerágta, aztán nyelt egy hatalmasat. Én még akkor is döbbenten meredtem rá, amikor a többiekből kitört a röhögés. A tanárnő pislogás nélkül nézte Zsoltit, azt hiszem, hirtelen nem találta a szavakat.

– Kérem az ellenőrződ. És könyörgöm, igyál valamit – csóválta a fejét hitetlenkedve.

– Köszi – suttogtam alig hallhatóan, mire Zsolti biccentett, majd ököllel megkocogtatta a mellkasát. Te jó ég, megette a papírt! ☺

Az egész napos teremfogság miatt a szünetekben Virág mobilján neteztünk (mindenfélét lájkolgatott), meg IM-et olvastunk, kitöltöttünk pár tesztet, úgyhogy végül is elvoltunk.

Utolsó óra után Virággal a suliboxnál pakoltunk.

– Mondd meg Petinek, hogy puszilom – mosolygott.

– Oké. Jó képregényezést. Most rohannom kell – kapkodtam a fejem, mert Arnold köszönés nélkül ment el mellettünk.

– Arnold! – kiáltottam, mire megfordult.

– Igen?

– Nem vársz meg?

– Minek? Programod van, úgyis csak a kijáratig mennénk együtt – vetette oda, rántott egyet a katonai hátizsákján, amin csilingelve összekoccantak a kitűzők, azzal megfordult és ott hagyott.

Értetlenül néztem utána, aztán lesétáltam a lépcsőn. Az aulában összefutottam Ricsivel.

– Hé, Ren, a barátnőd már a suli előtt vár! – mosolygott gúnyosan.

– Fiú. Peti fiú – szóltam mérgesen. Jó, emós, meg kicsit feminin, de attól még fiú!!!

– Felőlem – vonogatta a vállát, aztán állig felhúzta az Adidas pulcsija cipzárját. – Te, merre van a könyvtár?

Mielőtt megörülhettem volna, hogy Ricsi olvasni kezd, gyorsan elmondta, hogy „le akar vadászni pár Frank Millerképregényt”, azért kérdezi.

– Virág is ott van – szóltam utána.

Ricsi eltűnt a folyosón, én pedig összehúztam a kabátomat, és kimentem a suli elé.

Cortez, Zsolti és Dave ott ácsorogtak és beszélgettek, a társaságukhoz meg éppen akkor csatlakozott Viki. A lány látványa eléggé szíven ütött, baromira menő volt a szerkója.

Kockás gatya, bakancs, fekete dzseki. Hosszú haját fújta a szél, egy hullámcsattal volt oldalra tűzve. A pink tincs kócosan keveredett a szőke sörénybe. Éljen.

– Szia! – lépett elém hirtelen Peti. Nagyon arin nézett ki, fél szemébe fésült haja gondosan le volt vasalva, halálfejes sapija gondosan a fejére húzva.

– Szia! – mosolyodtam el.

– Mizu? – érdeklődött.

Mivel Peti tökre közvetlen srác, elég könnyű vele beszélgetni.

Pár „hogy vagy? Jól.” után el is indultunk. Persze hallottam, hogy a hátunk mögül Zsolti „húúú”-zik egy sort, de nem fordultam vissza. Egyáltalán semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kinevessék Petit vagy esetleg megsértsék csak azért, mert ő éppen emós. Jó, kicsit fura volt egy olyan sráccal sétálni hazafelé, akinek tök szépen van kifestve a szeme, holott én meg egyáltalán nem sminkelem magam, és egy pillanatra zavarba hozott a feketefehér csíkos, levágott ujjú kesztyűje, aminek következtében láthatóvá vált a fekete körömlakkja, de ne legyünk felszínesek,

Peti mindentől függetlenül nagyon kedves srác.

Hazáig a suliról beszélgettünk, meséltem neki, hogy bukásra állok rajzból, ami miatt jól kinevetett.

– Hogy állhat valaki bukásra rajzból? – csodálkozott. Jó, mindenkiben elveszett egy művész, ez tény. Csak én még nem találtam meg az enyémet. ☺

– Menthetetlenül béna vagyok. – ismertem be, aztán meséltem, hogy még korrepetáltak is kilencedikben.

Annyira jót beszélgettünk, hogy észre se vettem, már a házunk előtt álltunk.

– Gondolom, akkor egy darabig nem lesz neted.

– Ez attól függ, hogy a rajztanárom enged-e javítani, meg attól, hogy tudok-e javítani – mondtam mosolyogva.

– Sok sikert hozzá.

– Köszi. Figyelj csak. Tudom, ez riasztó lehet, de a szüleim szeretnének megismerni. Minden barátomat ismerik, és hát, miután meséltem rólad, kíváncsiak, meg ilyesmi… – hebegtem.

– Oké, nem gond. Most?

– Hát, igen – rágtam a szám szélét.

– Szülőképes vagyok így? – nézett végig magán, mire elmosolyodtam.

– Persze. Gyere.

Bementünk a házba, és nem lepődtem meg, hogy anyu és apu az étkezőasztalnál ült. Mikor meghallották az érkezésemet, úgy csináltak, mintha éppen beszélgetnének, de én tudtam, hogy tűkön ülve várták, hogy megjöjjek.

– Megjöttünk! – kiáltottam.

Természetesen anyuék azonnal felpattantak, és a jól betanult „mit akarsz a lányomtól?” nézéssel méregették Petit. Miután túl voltak a kézfogáson (röntgenszemük azonnal kiszúrta a körömlakkot), feltettek pár kérdést Petinek. Normál esetben én ilyen „hogy megy a suli?” „milyen a tizenegyedik?”, „hogy jössz ki az osztálytársakkal?” kérdésekre számítottam. De a szüleim ritkán tartoznak a „normál” kategóriába, úgyhogy szegény Peti kapott pár keresztkérdést, mint pl. „dohányzol?”, „tagja vagy bármilyen szektának?” (???), „hogyan jellemeznéd magad?”.

Rém ciki volt az egész, de komolyan, le a kalappal Peti előtt, tök lazán vette az akadályokat, és intelligensen meg szimpatikusan válaszolt. Anyu egyszer el is mosolyodott, úgyhogy tudtam, nagyjából áldásukat adják a barátságunkra.

– Jól van, gyerekek, akkor beszélgessetek nyugodtan, hozok nektek valamit inni.

Persze apu továbbra is szeretett volna szemmel tartani minket, úgyhogy természetesen a nappaliban ültünk le. Jó, kicsit frusztrált minket apu társasága, aki eltakarta magát egy hatalmas újsággal, de tök átlátszó volt; nem is olvasott, hanem minket figyelt. Aztán egy idő után már nem is volt kellemetlen, tovább beszélgettünk Petivel filmekről meg zenéről (őrült nagy Muse-fan), én meg büszkén villogtam, mert Arnold által már én is ismerem a zenéjüket (☺). Egyébként tényleg tök jól telt el az idő, észre se vettem, hogy mióta beszélgetünk, csak amikor hatkor Peti mondta, hogy mennie kell, mert suliból jött, és még nem is volt otthon.

– Köszi hogy elém jöttél.

– Nincs mit. Majd azért, ha lesz neted, akkor írj. Elmehetnénk moziba, vagy ilyesmi.

– Oké – feleltem, de mivel apu krákogott egyet, gyorsan hozzátettem, hogy ha elengednek.

Mikor kikísértem a kapuhoz, gyorsan elnézést kértem a szüleim viselkedése miatt. Gondoltam, más (mindjárt) tizenhat éves lányokat lazán elengednek bárhová, anyuéknál meg durva „pofavizit” van.

– Szerintem tökre rendben vannak a szüleid.

Mosolyogva bólintottam, aztán elköszöntem, és sóhajtva visszaballagtam a házba. Apu továbbra is az újságot lapozgatta, de nem olvasott el semmit, inkább csak maga elé meredt afféle „te jó ég, a lányomnak egyre több fiúismerőse van” révülettel, úgyhogy mentem anyuhoz a konyhába.

– Kedves fiúnak tűnik. Fura, de kedves.

– Mondtam, hogy nem olyan, mint Dorián – közöltem, jelezve, hogy én márpedig megmondtam.

– Igen. És bár kora este van, a sminkje még mindig tart – gúnyolódott anyu, mire felnevettem.

– Jó, hát ő ilyen – vonogattam a vállam.

– Tényleg nincs vele baj. Szívesen látjuk máskor is – bólintott anyu. Apu megint köhécselni kezdett. – Igen, mindketten. Apád is – jelentette ki határozottan, ügyet sem vetve apu csendes demonstrációjára.

Vacsora után gitároztam még egy kicsit (reménytelen), aztán Virág küldött sms-t, hogy megkérdezze, mi volt délután, úgyhogy visszahívtam, és gyorsan elmeséltem neki a dolgokat.

– Szupi! Peti tényleg nagyon rendi. Sajnálom, hogy utáltam, amikor Doriánnal jártam.

– Már rég elfelejtette! – mondtam. – Milyen volt a képregényes mangavásár? – érdeklődtem.

– Juj, naon jó – kezdte mesélni, aztán felsorolta, hogy miket szerzett. Igazából egy szót sem értettem belőle, de örülök, hogy örül.

Peti: 5/5 – kedves. Remélem, jó barátok leszünk. ☺

Arnold: 5/1 – nem tudom, lehet, hogy berágott valamiért, mert üzentem neki, és nem írt vissza.

Cortez: 5/? – hagyjuk…

Tévé: 5/1 – ritkán nézem, és most már tudom, miért.

Kapcsolgattam egy ideig, de mindenhol helyszíneltek, nyomoztak, boncoltak, ügynökök rohangáltak terroristák elől…

És mindehhez hozzátartozik, hogy egy részt sem láttam még semmiből…

Odaát: 5/4 – Virág itt hagyta nekem, de nélküle nem merem nézni. Azért ijesztő.

Megyek olvasni: 5/5 – kiszenvedtem magam.

Február 5., péntek

Reggel izgatottan ébredtem. Persze nem a suli miatt, hanem az esti színház hozott lázba. Mondjuk, Arnold tegnap nem igazán beszélt velem, sőt, Vladár rajzon nem engedett javítani, úgyhogy továbbra sincs netem. Duplaangollal kezdtünk, és Mr. O’Realy kérte, hogy vegyük fel az asztalokon lévő fejhallgatókat, és hallgassuk meg, amint két ember az időjárásról beszélget. A mögöttünk lévő négyes padsorból folyamatos röhögés hallatszott, úgyhogy sejtettem, hogy Cortezék mással vannak elfoglalva.

Egyszer hátranéztem, de a pad alatt csináltak valamit. A tippem, hogy Dave mobiljával szórakoztak.

Virág nyitott szemmel aludt mellettem. Egy ideig hallgattam a fejhallgatóból szóló beszélgetést, majd, mikor kinyílt az ajtó, izgatottan figyeltem, ahogyan Arnold leül mellém.

– Hol tartunk? – kérdezte. Megmutattam neki a tankönyvben, mire bólintott, és a továbbiakban ügyet sem vetve az órára, elővette a regényét, és olvasni kezdett.

– Figyelj – toltam le a nyakamra a fejhallgatót. Arnold kérdőn felém fordult. – Haragszol rám?

– Nem.

– Pedig úgy veszem észre…

– Nem haragszom, csak néha nehéz követni téged – jegyezte meg.

– Hű. Kiismerhetetlen vagyok? – csillant fel a szemem. De jó, végre meg nem értett, kiszámíthatatlan lány lehetek. Arnold pislogás nélkül meredt rám, aztán végül nem bírta tovább, és elnevette magát.

– Ezt nem mondtam.

– Kár.

– Ki ez a fiú? – váltott át komolyra.

– Csak egy ismerős. Szilveszterről…

– Jó eseménydús lehetett az az este – tűnődött, nekem pedig összeszorult a torkom.

– Nem is hinnéd, mennyire – motyogtam. – Akkor este színház?

– Persze. Anyuval felveszünk.

– Oké – mosolyodtam el.

– Miss Rentai! – szólított fel a tanár, én pedig zavartan felkászálódtam. Azt kérte, ismertessem a párbeszéd lényegét, mire hebegtem valamit arról, hogy nem értettem jól. Mindenki felém fordult, persze Kinga majd kiesett a padjából, annyira jelentkezett, de nem súgott volna. Mr. O’Realy szólt, hogy figyeljek jobban, aztán miattam újra meghallgattuk az egészet.

Kaptam pár „kösz, Reni”-t meg néhány összegyűrt szalvétát, de összességében eltelt az óra.

Ofőórára Haller megviselten érkezett. Komolyan, annyi panasz érkezett ránk a héten, hogy szegény ofő öregedett vagy tíz évet.

– Még egyszer. A Jeanne d’Arc-szobrot beöltöztetők kihozzák az ellenőrzőjüket. Bernáth és Haraszti, örülnék, ha beismernétek

– közölte az ofő. Jó, nyílt titok volt, hogy ők tették. Végül Andris és Robi taps és füttykoncert közepette kivitték az ellenőrzőket.

Lassan nem fér bele több intő. No comment.

– Felmayer, az ellenőrződet! Három szaktanár jelezte, hogy mobiltelefont használsz a tanórákon. Ebből elég! – folytatta az ofő.

Ilyen és ehhez hasonló témákkal ment el az óra első fele.

– Szeretném megdicsérni Arnoldot, Jacques-ot és Gábort, amiért rájuk egyáltalán nem érkezett panasz.

– És Reni? – üvöltötte be Zsolti.

– Rajzóra – suttogtam idegesen.

– Nagy Zsolt, először is ne üvölts! – szólt rá az ofő. –

Másodszor, valóban papírt ettél Gazdag tanárnő óráján?

– Ez a fogyókúra kikészít – vonogatta a vállát Zsolti, és összeröhögött a többiekkel.

– Tanár úr, hogy lehet, hogy engem nem soroltak azok közé a diákok közé, akikre nem érkezett panasz? – térdelt fel Kinga a székére, hogy átkiabálja az osztályt.

– Nos, Kinga, Farkas tanárnő szerint fenyegetőztél, amiért 4/5 lett a feleleted földrajzórán.

– Nem! – rázta a fejét határozottan. – Nem fenyegettem, hanem megpróbáltam jobb belátásra bírni…

– Különben? – röhögött fel Zsolti.

– Különben fogd be! – förmedt rá, mire az ofő széttárt karokkal motyogott valami olyasmiről, hogy „kezdünk teljesen megvadulni”.

Ezek után a teremben lévő plakátokról volt szó, hogy miket tegyünk ki. Hát, óra végéig olyan hangzavar volt, hogy egy kukkot sem értettem.

– Elég legyen! Akkor jövő hétre mindenki hozzon plakátot, és megszavazzuk, melyikek kerülnek ki. Hahó, még beszélek! – próbálkozott az ofő, de mivel már csengettek, és Andris és Robi beismerésével megszűnt a terembüntetésünk, csordaként tódultunk ki a teremből.

– Vissza. Ott van Dorián – toltam vissza Virágot az ajtóból, amikor észrevettem, hogy az emós fiú a folyosón koslat.

Vártunk pár percet, aztán újra kilestem.

– Tiszta a levegő – mondtam, és Virággal együtt lementünk Arnold után az udvarra.

Pokoli hideg szél fújt, minden diák fagyoskodva, egyik lábáról a másikra támaszkodva ácsorgott. A sulirádióból egy System of a Down-dal szólt, de csak addig mehetett, amíg Máday dörömbölve be nem ordított a stúdió ajtaján, hogy kitiltja a két sulirádióst, ha nem tesznek be valami „normális, kevésbé hörgős” zenét. Ezután The Killers következett, aminek én személy szerint jobban örültem, de láttam az árkádok alatt álló Ricsin, hogy megviseli a zeneváltás. ☺

– Sziasztok – lépett hozzánk Karcsi. A kilencedikes srác szemüvegének a fél lencséje be volt törve. Pókhálószerűen futott a repedés az üvegen.

– Mi történt a hemüddel? – ugrándozott Virág. Azért, hogy ne fázzon. Vagy nem tudom, Virág boldog lány (újabban), úgyhogy szokott csak úgy ugrálni.

– Tesi előtt valaki ráült az öltözőben – mesélte szomorúan Karcsi a nap sztoriját. Mármint szerinte a nap sztoriját.

Ingerszegény környezet, ez lehet az oka. ☺

Hazaérve gyorsan elkészültem, aztán vártam, hogy Arnoldék értem jöjjenek. Apu közölte, hogy „csini vagyok”, pedig csak egy szimpla, fekete szoknyát vettem fel garbóval és csizmával, ami színházba elegáns, de nem túl feltűnő.

A darab csodálatos volt, minden pillanatát eveztem. A Godotra várva amúgy is hatalmas kedvencem, meg a színházat is imádom, így ámulattal néztem végig. Mikor hazaértem, még mindig a hatása alatt voltam, aztán küldtem egy „köszönöm, szuper volt, imádtam, nagyon jól éreztem magam” sms-t Arnoldnak. Pár másodperc múlva jött a válasz. „Igazán nincs mit.” Tipikus Arnold-válasz. Letettem az asztalomra a jegyet, hogy majd a hétvégén felteszem a tükrömre, mert Virág megígérte, hogy nyomtat nekem képeket, és akkor majd dekorálunk! ☺

Ofőóra: 5/1 – hű, tényleg egyre balhésabbak a fiúk. ☺

Gábor: 5/1 – ma, amikor az ofő meg akarta dicsérni, amiért nincs rá panasz, akkor vettük észre, hogy nem is jött suliba.

Jacques szerint két napja torokgyulladással otthon maradt. Juj.

Ciki.

Cortezék: 5/3 – hétvégén próbálnak, meg valami meccset néznek majd együtt. İk négyen meg Viki. Hurrá.

Godot-ra várva: 5/5* – Wooow. No comment.

Február 7., vasárnap

Ma reggel anyuval bementem dolgozni a meteorológiai intézetbe, aztán kora délután Virág átjött, és hozott egy csomó mindent. Régi tinimagazinokat, utazási katalógusokat meg nyomtatott képeket. Miközben beraktam egy CD-t (a megunhatatlan Hard Day’s Night albumot), egész jól elszöszöltünk a tükrömmel.

– Figyi, kinyomtattam, de nem tudtam, hogy erre gondoltál-e – mutatott Virág felém egy fotót. Még Virág csinálta kilencedikben, mobillal, és csak nemrég jutott eszembe, hogy van ilyenünk. A képen Arnolddal vagyunk. Én a padomban ülök, ő rajta, és mindketten a kezében tartott könyvet nézzük. Szeretem ezt a fotót, és most, hogy tudom, Arnold hamarosan elmegy, még inkább szükségét éreztem, hogy kitegyem a tükrömre. Csak egy éve készült, mégis, annyira nagyon mások vagyunk a fotón. Szép emlék.

– Igen, ez volt az! – vettem el tőle, és feltettem a tükrömre, középre, az Abbey Road matrica mellé.

Én éppen az Eiffel-torony fotóját vágtam ki az egyik utazási katalógusból, Virág pedig egy csoportképet nézegetett, amikor hirtelen megkérdezte:.

– Szerinted helyesek a fiúk az osztályban?

Meglepett a kérdése, úgyhogy letettem az ollót, és a képre meredtem. Cortez állt középen, menőn, amerikaifoci-mezben, bő gatyában és deszkás cipőben. Mellette Ricsi, tetőtől talpig Adidas-ban, raszta haja előrelógott. Kétségtelenül ők ketten a leghelyesebbek a suliban. Mellettük Zsolti (még kissé kövérebben, mert év eleji a kép) meg Dave, zakóban és farmerben. A kép szélén Andris és Robi, éppen egymás kezéből tekerik ki a PSP-t. Nekik sokkal hosszabb most a hajuk, mint mikor a kép készült, így elmosolyodtam, amikor láttam, milyen fura volt a rövid frizurájuk. Még csak kezdetleges rockerek voltak. ☺ A kép másik szélén Jacques ácsorgott, mellette Gábor, akinek Zsolti feltett keze kitakarja a fejét. A fotón egyébként még Kinga és Virág is szerepelt, és én csináltam a mobilommal, valamikor szeptemberben.

– Hát – néztem meg újra a fiúkat a fotón. – Aha, szerintem helyesek. És szörnyen menők – tettem hozzá, le sem véve a szemem a középen álló négyesről. – Miért kérdezed?

– Csak úgy – vonogatta a vállát Virág, aztán a kezébe vett egy

Bravóból kivágott Odaát képet. – Wooow, Jared – mutatta fel, én meg elnevettem magam.

Délután megcsináltam a házikat, Virágét is, mert ő egész nap sms-ezett(!), aztán készítettünk popcornt, és Odaát maratont rendeztünk. ☺

A tükröm: 5/5* – tök szép lett. Kép Virágról és rólam

(mobillal magunkat fotózzuk a tükörben), fotó, amin Arnolddal ülök, kivágott Párizs képek, pár fénykép, ami a teremben készült,

Odaát, színházjegy és… és az elmaradhatatlan Cortez manga.

Mert hát annak ott a helye. Akkor is.

Február 8., hétfı

Tudtam, hogy ma elkezdődik a Valentin-hét a Szent Johannában, így mikor beléptünk a suliba, rögtön kerestem a diákokon a tavaly megismert szilikon karkötőket. Bár a sulirádióból üvöltött a Love is in the Air, a büfében kígyóztak a sorok, egy hervadt karkötőt sem láttam senkin. Illetve mégis. De az már az ultraszánalmas kategória. Ugyanis Edina felvette a tavalyi karkötőket, remélve, hogy beleszámít az ideibe. Hm. Hát erősen benézte, ugyanis szó sincs semmilyen karkötőről. Ezt a suliboxokhoz érve azonnal megtudtuk. Minden szekrényből kilógott egy szórólap, így a sajátunkhoz odaérve, Virággal megfogtuk a papírokat, és egymással szemben állva olvasni kezdtünk. „Valentin-hét a Szent Johannában! Vásárolj a büfében egy post-it tömböt, és ragaszd a barátod szekrényajtajára az üzeneted!

Gyere el pénteken a Valentin-bálra. Hölgyválasz! Megjelenés kizárólag párban!”

– Hű – néztünk össze Virággal.

– Nézzük meg a szekrényeket! – ragadta meg a karom, és elhúzott a folyosón, hogy csekkolhassuk, ki kapott már Valentin cetlit. Csupán két szekrényen volt post-it. Cortezén és Ricsién.

Előbbién 3(!!!). És még csak reggel fél nyolc múlt. Hét végére szerintem egymásra tudják már csak ragasztani.

Lesétáltunk a büfébe, és beálltunk a sorba. Virág egy pink post-it tömböt választott, én pedig egy sötétzöldet. Visszaérve a terembe már ténynek számított, hogy a suliban tombol a post-it láz. A folyosókon mindenki öntapadós tömbbel rohangált, ólálkodtak a szekrényajtók körül, de voltak, akik elkomolytalankodták, mint pl. Andris és Robi, akik egymás hátára ragasztgattak mindenféle üzenetet. Mire felértünk a folyosóra, már a szekrényajtómra volt ragasztva egy világoskék lap, amitől a szívem a torkomba ugrott. Remegő térdekkel indultam a suliboxom felé, Virág pedig támogatóan megszorította a kezem. Nem attól, akitől vártam (persze hogy nem!), de azért nagyon jólesett, hogy gondolt rám. Jacques-tól kaptam. Még csengetés előtt gyorsan felragasztottam egy post-itet a szekrényajtajára, és ráírtam, hogy „Boldog Valentin-napot! Reni”

Bementem a terembe, és azonnal megköszöntem személyesen is Zsáknak, majd, mivel hölgyválasz van, megkérdeztem, hogy jönne-e velem a Valentin-bálra. Szegény Jacques szinte könnybe lábadt szemmel mondta, hogy borzasztóan szívesen jönne, de péntek délután elutazik a nagyszüleihez a hétvégére. A fenébe.

Jacques az örök kísérőm a Szent Johannás bulikon. Most mi lesz velem? Megnyugtattam, hogy semmi gond, majd legközelebb, aztán gondterhelten körbenéztem. Cortez a padján ült és kólát ivott, Virág meg éppen elkobozta tőle a kupakot, mert gyűjti. Az ajtóban megjelentek az a-s lányok, élükön Edinával.

– Cortez! – szólalt meg élesen Edina, mire mindenki odafordult.

– Mi van? – kérdezett vissza Cortez nem túl kedvesen, de természetesen engem levett a lábamról a flegma stílusa.

– Megkérdeznéd Zsoltit, hogy eljönne-e velem a buliba?

– Kérdezd meg te – vonta meg a vállát Cortez értetlenül, mire mindenki elkezdett nevetni. De ciki, még mindig féltékennyé akarja tenni Cortezt. Ez a lány egyszerűen nem érti meg, hogy nem érdekli!!! Na jó, pont én beszélek… mindegy.

Edina lángvörös fejjel motyogott valamit arról, hogy jó, akkor majd ő megkérdezi, mire Dave letette a telefonját, és közbeszólt.

– Nem lehet. A fellépők külön jönnek – szólt.

– Télleg? – ujjongott Virág. – A Jalapeno fellép a bulin?

– Igen, sikerült leszerveznem – fontoskodott Dave, mintha csak a Royal Albert Hallba sikerült volna fellépést intéznie. ☺

– És akkor az egész együttes bandaként érkezik? – érdeklődött tovább Virág.

– Igen, Cortez, Ricsi és Zsolti nem vesz részt a hölgyválaszban, mivel ők zenészek. Mint menedzserüknek, nekem sincs időm ilyesmivel foglalkozni, tehát én is egyedül érkezem. Sajnálom, lányok, nem csaphattok le rám – fordult körbe Dave sajnálkozva. Mindannyian (Kinga, Virág, az a-s lányok és én) furán néztünk rá, jelezve, hogy annyira nem törtük magunkat azon, hogy elhívjuk. – Nyugi, lányok, majd legközelebb… – tette hozzá Dave.

– Mindenképp – gúnyolódott Kinga, aztán belemerült a lovas jegyzetfüzetébe.

Irodalom utáni szünetben két kilencedikes lány toporgott az ajtóban, Cortezt keresték. Egyikük szerette volna elhívni, a másik pedig támogatóan elkísérte. Cortez afféle „hosszú hét lesz” sóhajjal bólintott Dave felé, aki felállt, és az ajtóhoz ment.

– Mint Cortez személyi asszisztense, szeretném közölni, hogy egyedül, zenészként jön a bulira.

– De akkor itt lesz? – csillant fel a lány szeme.

– Igen. A koncerten láthatjátok. Itt a Facebook-, MySpace-,

Twitter és iWiW-oldal. Csekkoljátok – nyomott Dave a lányok kezébe egy-egy nyomtatott szórólapot. Most, hogy már nemcsak menedzser, személyi edző, hanem személyi asszisztens is, Dave a fejébe vette, hogy kéne neki még egy telefonszám, hogy minden ügyben külön kereshessék. ☺

A folyosón sétálva láttam, hogy már három post-it van a szekrényajtómon, ezért izgatottan megnéztem őket. Sajna még mindig nem AZ a matrica volt ott, de továbbra is nagyon örültem, főleg, hogy láttam, másoknak már minimum öt post-it virított az ajtaján. Leolvastam az üzeneteket: „Boldog Valentin-napot!

Karcsi” és „Besztfreeeeend! Hepi Vdéjt. Virág xD”.

Előhalásztam a zsebemből a tömböm, ráfirkantottam mindkét lapra, majd előbb Virág szekrényére tettem, aztán megkerestem Karcsiét is. Szegénynek csak két lap volt a szekrényén, az egyik az enyém, a másik meg egy „Hülye vagy, Potter” feliratú. Juj. L

Arnold éppen csengetés előtt érkezett (rekordkésés, az egész első óráról lemaradt), úgyhogy gyorsan elmeséltem neki a post-it őrületet.

– És ez azért jó, mert? – kérdezte némi tanakodás után.

– Barátság post-it! – lelkesedtem. – Az előbb tettem a tiédre is.

– Köszönöm. Viszonoznom kéne? – húzta el a száját. Arnold totál antiszoc, sosem vesz részt szívesen az ilyen dolgokban.

– Hát, elvileg igen, de amúgy nem. Tudom, hogy barátok vagyunk… – vontam meg a vállam.

– Akkor ezek szerint nem kell kiragasztanom a szekrényedre is ezt az amúgy is nyilvánvaló tényt.

– Nem – nevettem el magam.

– Köszönöm – biccentett.

– Viszont péntek este buli és hölgyválasz, és…

– Nem tudok eljönni – mondta.

– Jaj, de kár!

– De más biztosan szívesen jön veled.

– Nem hívok meg mást. Te vagy Jacques. Mindketten leráztatok, úgyhogy ez most kimarad szerintem – szóltam, és elhallgattam azt az apróságot, hogy Cortezt amúgy sem hívhatnám el. Ha merném, akkor sem.

– Nem ráztalak le – mosolyodott el Arnold. – Nem leszek itthon.

– Hogyhogy? – csodálkoztam, aztán lesütöttem a szemem. –

Párizsba mész?

– Igen, van néhány papír, amit alá kell írnom, plusz a nyelvvizsga miatt, meg megnézem a kollégiumot is…

– Mikor jössz vissza?

– A jövő hét végén. Egy hétre megyek a szüleimmel, pénteken indulunk – mesélte halkan.

– Értem – bólintottam, és igyekeztem nem elsírni magam.

– Na, ne csináld – emelte meg a fejem az államnál fogva. –

Kérsz egy ilyen… post-itet?

– Nem – nevettem fel hangosan.

Miután Ricsi lemásolta a fizikaházimat, órán bepróbálkozott Gondosnál, és felajánlott neki egy „kedvenc tanárom” post-itet.

Mivel Gondos amúgy is rajong Ricsiért és a tudásáért (?), örömmel elfogadta, sőt… a háziját leellenőrizve adott egy ötöst is. Na, ennyi kellett, Ricsit mindenki „csókosnak” nevezte, de ő nagyon okosan csak bólogatott, mondván, hogy csinálják utána.

Természetesen ezek után mindenki próbált a tanároknál bevágódni az öntapadós lapokkal, úgyhogy Dave szerint Ricsinek szabadalmaztatnia kéne az ötletét, mert zseniális. ☺

Tesi után kifáradva (békaugrálás, te jó ég) mentünk fel a suliboxunkhoz Virággal, és szomorúan láttam, hogy nem nőtt a post-it lapjaim száma. Továbbra is három volt, Virágtól, Zsáktól és Karcsitól. Virágnak pedig kettő. Egy tőlem, egy pedig fordított „R” betű aláírással.

– Az ki? – csodálkoztam.

– Csak egy rajzszakkörös – legyintett Virág, és úgy láttam, elvörösödött. Nem is említette, hogy van valaki a rajzon, akivel jóban van. ☺

Hazaérve rögtön beszámoltam anyunak a Valentin-őrületről.

– De kedves! És akkor öntapadós lapokat ragasztgattok titokban egymás szekrényére?

– Igen. És nekem már van három! – meséltem örömmel.

– Gratulálok! És az soknak számít? – kérdezte anyu izgatottan.

A konyhapulton ültem, és a sarkammal rugdostam a szekrényt.

– Attól függ. Corteznek huszonhárom van, Ricsinek tizenhét, de hát ők nagyon menők – vonogattam a vállam. – De Kingának is van már tizenöt. Persze felszegett fejjel mászkált egész nap, és úgy tűnik, nagyjából elégedett a népszerűségével – meséltem.

– Nem baj, majd neked is lesz sok. Biztos vagyok benne, hogy sok kis barátod van az iskolában… – vigasztalt anyu.

Hát, nem is tudom. Az olvasókörösöktől talán kapok párat.

Meg a szerkesztőségtől… de ennyi. Maximum tíz post-itet szerezhetek. Maximum. L

Valentin-hét: 5/5 – jópofa és tök jó ötlet ez a post-it.

Sulirádió: 5/4 – csupa szerelmes dal. A fiúk tüntetnek, a lányok örülnek. És volt Oasis is! De jóó.

Cortez: 5/5* – hát, talán nyomok majd egy post-itet a szekrényére a hét vége felé. Ha lesz még hely. Pff.

Ricsi: 5/5 – Gondos totál odavan érte. Ha tudná, hogy Ricsi még a periódusos rendszert sem ismeri fel. ☺

Arnold: 5/3 – pénteken elutazik egy hétre. L

Kiskutya: 5/2 – vacsora előtt Virággal megsétáltattuk. Kértem, hogy adjon neki „normális” nevet, de azt mondja, még gondolkozik, hogy ki után nevezze el. ☺

Net: 5/3 – nem tudom. Nem
is hiányzik. Inkább megyek olvasni…☺