április 16-május 25-ig

Április 16., péntek

Ma duplaangollal kezdtünk, és Mr. O’Realy rögtön kiosztotta a feladatot, miszerint a következő órákon kiselőadásokat fogunk tartani, úgyhogy rendeződjünk hármas csoportokba. Mi, Virággal feltettük a kezünket, hogy mindenképp szeretnénk együtt részt venni a feladatban, mire a tanár kért még hozzánk egy főt.

– Majd én! – jelentkezett Kinga.

– Neem – ráztam meg a fejem. – Velünk Arnold lesz.

– És hol van most? Nem látom – húzta össze a szemét Kinga.

– Késik. Tudod, hogy mindig késik – magyaráztam idegesen.

– Szerinted hol vagyunk, az oviban? Nem stoppolhatsz le egy helyet! Ketten vagytok, beállok harmadiknak. Vita lezárva! – érvelt, én pedig csalódottan bólintottam.

Pillanatok alatt meglettek a csoportok, úgyhogy a legtöbben megállás nélkül beszélgettek, amikor Jacques feltette a kezét, és jelezte a tanárnak, hogy neki nem jutott csoport. Mr. O’Realy a naplót fürkészve bólintott, és mondta, hogy akkor Zsák a két hiányzó csoportjába kerül. Azaz Arnolddal és Cortezzel fog kiselőadást készíteni.

– Mon Dieu – kapott a fejéhez. Szegény. Az egészről Andris és Robi tehet, akik lenyúlták Gábort a saját előadásukhoz, remélve, hogy majd ő megcsinálja, nekik meg semmi dolguk…

– Na. Akkor az a csoport a „Renáta rajongói klub” – vigyorgott Kinga erőltetetten.

– Szörnyen vicces vagy. Már majdnem nevettem is – sziszegtem idegesen.

– Hé, Ren – bökte meg a vállam hátulról Ricsi, én meg hátrafordultam. – Mit kaptatok?

– Brit zene – mutattam meg a kis lapot, amit kiosztott a tanár.

– Ti?

– Brit irodalom – nyújtotta felém. – Cserélünk?

– Nem lehet. Felírta – ráztam a fejem.

– Mindegy, akkor majd Dave leszedi a netről – legyintett.

Csengetés előtt pár perccel Arnold lépett be az ajtón. A tanár azonnal közölte, hogy Jacques-kal és Cortezzel készít kiselőadást „brit történelem” témakörben. Arnold azonnal vad tárgyalásba kezdett, hogy ő szeretne inkább egyedül dolgozni, de a tanár nem engedett a csapatmunkából. Nos, ez érdekes lesz. Főleg, mert Cortezt hétfőig el sem lehet érni. És szerintem Arnold nem is akarja.

Ofőórára Haller pontosan érkezett. Pontosan és szörnyen mérgesen.

– Reni! Komolyan mondom, az eszem megáll! – kezdte.

Mindig jó, ha az ofő úgy kezdi az órát, hogy kiborult miattunk.

Mivel kivételesen én is oka voltam az „idő előtti őszülésének”, bűnbánó arccal ültem a padomban. – Cortez még hagyján, tőle megszoktam, hogy azt csinál, amit akar – legyintett Haller. – Na de Reni! – csapta össze a tenyerét, afféle „ki hitte volna?” stílusban.

– Elnézést – motyogtam, sokadszorra.

– Gyerekek, ez elképesztő. A rendkívüli szülői értekezlet napján két igazgatói figyelmeztetés! Hallatlan – csóválta a fejét, és ez így ment még jó pár percig. Már úgy tűnt, sose hagyja abba a szemrehányást, amikor végül rátért arra, hogy Máday komolyan nem tudja, hogy megérdemeljük-e a cserediák programot.

– Ja, télleg’ – nézett fel Zsolti. – Apám említett valamit, de nem értettem.

– Én sem tudtam, hogy miről van szó. Most akkor elcserélnek?

Nemááár! – háborodott fel Virág.

– Virág, olyan sötét vagy, hogy fizikai fájdalmat érzek, amikor hallgatlak – nézett rá Kinga.

– Nyughass, ló – szólt rá Ricsi a fejét rázva. Nem igazán engedi, hogy bántsák Virágot, ez annyira ari… ☺ Egy pillanat alatt mindenki üvöltözni kezdett, Haller pedig megrettenve nézett ránk.

– Pontosan erről beszélek! Miféle viselkedés ez?

– Elnézést – óbégatták be páran.

– Tehát. Akinek nem világos. A múlt év végén levelezőtársakat kaptatok a Szent Johanna párizsi testvériskolájából.

– Ja, aha! Rémlik valami – tűnődött Zsolti.

– Akkor kértelek titeket, hogy ápoljatok jó kapcsolatot velük.

– Még aznap elhagytam azt a fecnit – nyögte be Robi. A többiek jó poénnak tartották, röhögtek meg füttyögtek, Haller azonban a fejét rázta.

– Az nagy baj lenne, ugyanis a levelezőtársatokkal töltötök két hetet a nyári szünetből. Egy hetet itthon, amíg ti látjátok vendégül őket, egy hetet pedig Párizsban.

Na most, amikor ez leesett az osztály nagy részének, beordítottak egy halom „Ne már”, „Minek?” „Azt se tudom, ki az” szintű megjegyzést. Az ofő csitítóan feltette a kezét.

– Ugye mindannyian tartjátok a kapcsolatot a párizsi diákokkal?

– Perszeee! – kiáltották be.

– Nagyszerű. Akkor el lehet kezdeni egyeztetni, hogy kinek mikor jó a nyáron – mosolygott az ofő, aztán furcsálkodva körbenézett. – Na, most mi történt? Nagyon elcsendesedtetek.

– Semmi, csak figyelünk a tanár úrra – nyögte be Andris. Na, ez még Hallernek is gyanús volt.

Csengetéskor, amikor az ofő kiment (még egyszer zavartan visszanézett, hogy vajon mi történt velünk), mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

– Ne már, ez komoly? Egyszer sem írtam annak a francia gyereknek – rázta a fejét Zsolti.

– Én követem az enyémet Twitteren – szólt Dave.

– És? Tudsz róla valamit?

– Nem, sose érdekel, amit ír – közölte, és a beszólásán mindenki nagyot nevetett.

– Ki tartja a kapcsolatot akármilyen szinten? – kérdezte Virág.

Feltettem a kezem. Rajtam kívül Arnold, Gábor, Zsák és Kinga jelentkezett. A többiek már akkor elfelejtették, hogy levelezniük kéne, amikor megkaptuk a feladatot. Virág egy ideig tartotta a kapcsolatot a sajátjával, de amikor az ominózus „beleszerelmesedett Doriánba” eset megtörtént, onnantól kezdve egyszer sem írt vissza a lánynak.

– Nocsak. Egy páran megszívjátok – vigyorgott Kinga rosszindulatúan.

– Ez kötelező? – kapkodta a fejét Andris.

– Ha látogatnátok a suli weboldalát, akkor tudnátok, hogy igen. Tizedik év végén mindenki részt vesz a cserediák programban.

– Csak neked van ennyi időd – nézett unottan a plafonra Zsolti.

– Én majd kiviszem az enyémet Szigetre – tekergette az egyik raszta tincsét Ricsi.

– A cserediák program lényege, hogy bemutassuk a városunkat. Nem egy zenei fesztivált! – szólt bele Kinga.

– C’est la vie – tárta szét a karját Ricsi, én meg mosolyogva nyugtáztam, hogy elég menő. Mondjuk, a cserediákjának a facebookos képét látva kissé elbizonytalanodtam. A szőke, vékony, szemüveges srác szerintem frászt kap, ha Ricsi kimegy a reptérre érte a robogójával, aztán benyomja egy sátorba egy zenei fesztiválon, „nesze, szórakozz!” címszó alatt.

Úgyhogy ebédszünetben az egész osztályunk az infóterembe nyomult, és vadul kattintgattak, hogy S. O. S. megismerjék a cserediákokat, ha már egyszer így alakult. ☺ A többiek levelezőtársait látva azt hiszem, szerencsém van Justine-nel.

Mondjuk, az is közrejátszik, hogy én tényleg tartom vele a kapcsolatot, és a „muszáj” dologból fokozatosan virtuális barátság szövődött. Szóval nekem megérte. A többiek viszont megszívták.

Suli után Virág elbúcsúzott Ricsitől (a hétvégét nálam tölti, úgyhogy nem találkoznak), én pedig a lépcsőnél barackos levelet ettem és várakoztam. Zsolti és Edina az a-s lányok társaságában lelépett, Dave Andrissal és Robival indult el valami elektronikai üzletbe, hogy körülnézzenek, meg hogy a plázában „csekkolják a csajokat” (?).

– Oki, mehetünk – lépett oda hozzám Virág, aztán szomorúan Ricsi után fordult, aki a robogójával elhúzott a sulitól.

– Renáta, Virág!

– Kinga, péntek délután van, a megjegyzéseidet tartsd meg hétfőig, amikor hallja is valaki. Az úgy megalázóbb – tanácsoltam.

– Igen, az valóban vicces lenne, de most az angol beadandóról van szó – húzta meg a copfját. – Mikor csináljuk meg?

– Majd vasárnap – vontam meg a vállam.

– Miért nem ma? Mondjuk, most – nézett az órájára.

– Ajj, ma nem jó – rázta a fejét Virág. – Ma Renivel MÖLLB estét tartunk.

– Az mi? – ráncolta a szemöldökét Kinga. Jó tudni, hogy van, amiről neki sincs halvány elképzelése sem. Sajna, nekem sem volt, úgyhogy én is legalább annyira kérdőn néztem Virágra, mint Kinga.

– Mindörökké LegesLegjobb Barátnők – magyarázta, én pedig ösztönösen elmosolyodtam. Ez igazán aranyos volt.

– Aha – nézett furán Kinga. – És olyankor pontosan mit csináltok? Simseztek meg tinimagazint bújtok? – kérdezte gúnyosan, és sütött róla a rosszindulat.

– Neeem – vágta rá Virág. – Filmezünk meg beszélgetünk, meg minden…

– Szörnyen jól hangzik. Megyek, mert lekésem a MAEMAB programom…

– Az miaz? – csillant fel Virág szeme. Túl naiv. Én már akkor tudtam, hogy Kinga csak húzza.

– Az? Hát a Most Aztán Egyedül Megcsinálom A Beadandót est. Egyszer próbáld ki, talán hasznodra lenne…

Kinga ott hagyott minket, én meg hazáig vigasztaltam Virágot, és próbáltam megmagyarázni neki, hogy Kinga nem csak vele ilyen. Neki egyszerűen van egy stílusa. Egy elviselhetetlen, borzalmas, kifejezetten idegesítő stílusa…

Anyu tökre örült, hogy Virág nálunk „lóg” a hétvégén, aztán gondoltuk, szép tavaszi idő van, úgyhogy megpróbáltunk jógázni a kertben. Sajnos kudarcot vallottunk, mert Virág állandóan eldőlt, hiába próbáltam segíteni, nem találta meg az egyensúlyát, úgyhogy a fa pózt átneveztük „dől a fa” pózra. Összességében tökre sokat nevettünk, meg beszélgettünk mindenféléről. Például, hogy Virág anyukája mennyire szereti Ricsit, és hogy a szülei sok-sok idő után végre egyetértenek valamiben. Mármint abban, hogy Ricsi igazán jó hatással van rá, ami elég fura, tekintve, hogy erre senki nem számított, mégis, mióta együtt vannak, Virágot mintha kicserélték volna. Lenyugodott, megbékélt, és nagyon úgy tűnik, hogy megtalálta a helyét. Egy csomót csacsogott Ricsiről,

R. P.–ről, akinek próbálja megtanítani, hogy ne egye meg a szobájában szétszóródott gyöngyöket (?), Krisztáról, akinek egyre nagyobb a hasa, mangákról, sorozatokról meg úgy általában mindenről. Cortezről viszont nem tudtam meg semmit, mert Virág szerint Ricsivel sem nagyon beszélt a héten, de szerinte eléggé kivan valami miatt.

– Mi lehet a baja? – kérdeztem, amikor mindketten lótuszülésben szenvedtünk a kiterített pokrócon.

– Hát, azt nem tudom. De az tuti, hogy szomorú – mondta, mire hagytam a lótusz izét, és a térdemet felhúzva rátámasztottam az állam. Cortez szomorú? Jaj.

– Miből gondolod?

– Ricsi azt mondta, hogy kikészült valami miatt…

– Szerinted ennek köze van ahhoz, hogy Arnold beszélt vele?

– Nemtom’ – rázta meg a fejét. – Én sem tudok többet, csak amit Ricsi elmondott.

– Értem.

– Figyi – tápászkodott fel Virág, és a karját nyújtotta, hogy felhúzzon engem is. Mikor vele szemben álltam, Virág a szemembe nézett, és nagyon komolynak tűnt. – Ugye nem te mész el a suliból?

– Nem – mondtam, és összeszorult a szívem, ahogy láttam,

Virág mennyire el van kenődve.

– Okés. Csak ezt akartam.

– Miért kérdezted?

– Csak mert hallottam ilyenről is…

– Értem – bólintottam. – De nem én. Komolyan nem.

Virág megkönnyebbülten sóhajtott, aztán megpróbálkozott még egyszer a mérleg pózzal. Kár, hogy nem vettem fel az esését.

YouTube-sztárok lennénk. ☺

Vacsi után (töltött csirkecomb párolt káposztával, ami, mondjuk, odakozmált, és inkább volt fekete, mint lila) csináltunk popcornt, továbbá begyűjtöttünk a konyhából mindenféle üdítőt, dugicsokit és kis perecet, aztán felmentünk a szobámba, hogy elkezdődjön a film-maraton. Anyu megenyhült, és Virág miatt visszaadta a távirányítóm, ami klassz, mert így még filmet is tudtunk nézni, nem csak a kikapcsolt készüléket. Negatívum, hogy mobilom és gépem továbbra sincs. Hurrá.

Éppen azon tanakodtunk, hogy milyen filmmel kezdjünk

(Virág már megint a Hairt akarta nézni), amikor kopogtak az ajtómon. Kérdőn néztem, azt hittem, hogy anyu jött rám szólni, hogy a popcorntól nem kifejezetten lesz szebb a bőröm, amikor Kinga nyitott be. Válltáskáját ledobta a földre, és csípőre tett kézzel nézett ránk.

– Jézus, már csak pizsiben kéne lennetek…

– Te tényleg eljöttél idáig, csak hogy ellődd ezt a poént? – tártam szét a karom hitetlenül.

– Nem – vágta rá, és kissé megenyhült az arcra. – Úgy döntöttem, csatlakozom.

– A MÖLLB-höz? – csillant fel Virág szeme. Kinga hátrahőkölt és vadul megrázta a fejét.

– Dehogy! A filmezéshez…

– Ó, oké. Hát akkor – mutattam körbe, jelezve, hogy leülhet – éppen most választunk filmet.

– Felejtsd el – ült le törökülésbe a földre, és maga elé húzta a táskáját. Kivett belőle három filmet, és elém csúsztatta. – Már régóta meg akarom nézni.

– Mik azok? – nyújtogatta a nyakát Virág.

– Kötelezı táncok, Rómeó és Júlia, Moulin Rouge – soroltam fel, a tokokat egymás alá pakolva.

– Ha lányos bulit akartok, akkor csináljátok profi módon. Baz Luhrmann trilógiája alap az ilyen estékre. Tessék – vett ki két kis csomag zsebkendőt, és felénk dobta. Én elkaptam a levegőben,

Virágot azonban homlokon találta.

– Ez minek?

– A második filmnél már kelleni fog. Na, akkor kezdhetjük. Ki akar béna sms-t várni valami nyomitól, remegve lesni, hogy észrevesz-e, és a péntek estéket azzal tölteni, hogy vajon mit csinál a hétvégén? A fiúk bénák! GirlPower! – mondta, mint valami rossz szónok.

– Nekem van barátom, de oké – mosolyodott el Virág.

– És neked is – néztem furán Kingára, aki felmarkolt egy adag popcornt, és idegesen rágni kezdte.

– Hogyne – bólintott Kinga. Na, most vagy túl sok feminista irodalmat olvasott, vagy komoly gondjai vannak Olivérrel. Mivel folyamatosan a tévét bámulta (még ki volt kapcsolva), úgy döntöttem, nem firtatom. Inkább benyomtam a filmet.

Cortez: 5/? – még mindig semmi.

Cserediák program: 5/5* – Éljen!

Arnold: 5/2 – a hétvégén a szüleinek segít, és mivel nincs semmilyen lehetőségünk a kommunikációra, csak hétfőn találkozunk.

Angol beadandó: 5/3 – érdekesnek tűnik, csak kár, hogy Kinga a harmadik a csoportunkban.

GirlPower: 5/5* – Oké, a Kötelezı táncok után kibőgtem magam a másik két filmen, Virággal együtt. Kinga keményebb nálunk, ő csak összefont karral meredt a tévére, és száraz szemmel végig bírta. Elég erős.

Ewan McGregor 5/5 – (L) ☺

Április 19., hétfı

A hétvége nagyon klasszul telt attól függetlenül, hogy Kinga egész időre ránk akaszkodott. Pénteken filmet nézetett velünk, szombaton eljött Virággal és velem vásárolni (Virág kicseréltette a papucsot a szemüvegén, én meg tokot néztem a fényképezőgépemhez), sőt, vasárnap reggel is megjelent az ajtónkban, azzal a szándékkal, hogy megírjuk a kiselőadást angolra. Azt leszámítva, hogy néha idegrohamot kaptam a beszólásaitól, egészen jól jött ki, hogy velünk volt. Néhány pillanatában, amikor nem fűzött semmihez gúnyos megjegyzést, és amikor nem minket sajnált le amiért „menthetetlenül bénák vagyunk”, határozottan úgy éreztem, hogy valami baja van. De mivel nem mondott semmit, nem akartam erőltetni. Majd mondja, ha akarja.

Reggel egy borzalmasan nagy sóhaj kíséretében odasétáltam a lépcső előtt álló társasághoz. Zsolti valami vicces sztorin vihogott

(ami a hétvégén történt), Ricsi és Virág egymással voltak elfoglalva (rég találkoztak), Viki Cortezzel beszélgetett, Dave pedig engem várt.

– Reni, ezt nézd – nyújtotta rögtön felém az iPadot, és a táblát összevissza húzogatva a végzősök fényképeit kezdte mutogatni, amiket átküldték neki.

– Klassz. Én is kértem tőlük, de csak a suliban tudom megnézni az e-mailem… – mondtam.

– Szerinted ezeket felhasználhatjuk?

– Egészen biztos – mosolyogtam a képeket nézve, aztán odafordultam a többiekhez.

– Megvan a matekházitok?

– Az előbb írtam le emóról – vigyorgott büszkén Ricsi.

– Mióta írsz te matekházit? – nézett csodálkozva Zsolti Virágra, aki nevetve elmesélte, hogy a hétvégét nálam töltötte, és együtt csináltunk leckét. Az igazság az, hogy én csináltam, ő meg leírta, de mindegy.

A többiek azonnal sebes házi-másolásba kezdtek, én meg óvatosan Cortezre néztem. Sajnos mindig megvisel, amikor hosszú idő után (pár nap az hosszú, nem?) újra látom. Mindig helyesebb, mint emlékeztem, mindig kékebb a szeme, mint emlékeztem, és mindig sokkal jobban van barátnője, mint emlékeztem. Amúgy Viki a ragyogó tavaszi napsütésben pechemre szörnyen menőn nézett ki. Leggings, farmersort, színes, rövid ujjú póló, cipzáros kapucnis pulcsi, vasalt szőke haj.

Ellenben én trapézfarmerben, tornacipőben, fehér ingben és kardigánban voltam. És nem, nem az álláshirdetésre jelentkeztem, én komolyan így járok suliba. Egyébként Cortez egy fél pillanatra, sőt, egy másodperc töredékére sem nézett rám, de még csak felém sem. Gondoltam, ezt a kivételes (pff) alkalmat majd később ünneplem meg, úgyhogy bementem a suliba.

A teremben Andris és Robi tomboltak (elkapták Karcsit a folyosón, és éppen a tanári székhez ültették, hogy célbadobóst játsszanak vele), úgyhogy kikerültem őket.

– Szia, Karcsi – köszöntem, amikor elhaladtam előtte.

– Szia, Reni – köszönt vissza.

– Nem beszél a céltábla! – szólt rá Andris. Karcsi bólintott, és csendben várta, hogy eltalálják a radírral. Pech, hogy azon túl, hogy ő volt az élő céltábla, még a pontokat is neki kellett számolnia.

Beültem a padomba, és hogy elnyomjam a teremben lévő zajt

(a tévéből valami classic rock adó üvöltött), feltettem a zenelejátszómat, és maximum hangerőn hallgattam az Oasistól a

Whatevert, miközben fellapoztam a könyvem. Csengetéskor mindenki bejött a terembe, amitől még nagyobb káosz keletkezett. Jacques a táblánál akasztófázott Gáborral, Kinga a hétvégi díjugratóversenyéről osztott ki saját gyártású szórólapokat, amin ő volt látható a lovon ülve, és amit Zsolti azonnal összegyűrt és megdobta vele a még mindig nálunk raboskodó Karcsit. Virág a hófehér tornacipőjét feltette az asztalra, és textilfilccel rajzolgatott rá mindenfélét, Ricsi Kornt üvöltetett a telefonjából, Dave mobillal fotózta Karcsit, Andris és Robi headbangeltek (rázták a fejüket, ki tudja, miért), mögöttem pedig Cortez a padjára hajtotta a fejét, és a karjával eltakarta az arcát. Már oda akartam szólni, hogy minden oké-e, amikor láttam, hogy az egyik kezében a zenelejátszóját fogja. Csak zenét hallgatott.

– Hé! – nézett fel a faliórára Andris. – Már öt perce megy az óra. Nincs Kardos!!! – üvöltötte.

– De van – közölte Gábor.

– Mondom hogy nincs. Már rég megy az óra!!! Nincs Kardos!

Nincs Kardos!

– Találkoztam vele a folyosón – motyogta Gábor.

A következő pillanatban a tanár becsapta az ajtót, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált.

– Na jó. Mindenki a helyére. Karcsi, azonnal menj órára – fordult a kilencedikes felé, akit éppen Dave lökött át Zsoltinak. –

Virág, nem tudom miért nincs rajtad cipő, de vedd vissza – mutatott a padon lévő Converse-re.

– Csak rajzoltam – nevetgélt Virág zavartan.

– Felmayer, elteszed a telefonod vagy én teszem el. Ezenkívül szöveggyűjteményt kinyitni, Antai-Kelemen pedig a táblához.

– De tanár úr, nem is volt múlt héten – lóbálta a kezét Robi.

– Köszönöm, Haraszti, tudok róla. Éppen ezért régebbi anyagból felel. Na, mozgás!

Hátrafordultam, Cortez még mindig a padján feküdt, valószínűleg nem hallotta, hogy szólították. Kardos odament hozzá, és megkopogtatta a padját. Cortez felnézett, és kirántotta a füléből a zenelejátszója fülhallgatóját. Lesütött szemmel hallgattam a felelését, de pár „nem tudom”, „fogalmam sincs”, „passz” (!!) válasz után már vissza is ült mögém.

– Nem okoztál csalódást – nyitotta ki a naplót Kardos. – Szép nyárnak nézel elébe…

– Igyekszem – biccentett Cortez, óvatos mosolyra húzva a száját.

Kardos elengedte a füle mellett a beszólást, aztán továbbmentünk az anyaggal. Negyedórás késéssel Arnold lépett be a terembe, és intett, hogy elnézést.

– Ülj a helyedre – szólt rá Kardos. Arnold hátrasétált a padjához, közben pedig átlépte Ricsi lábát, aki pont akkor tette ki, feltehetőleg azért, hogy elgáncsolja. Mi ütött a fiúkba? Mind megbolondultak?

Óra végén a tanár kérte az ellenőrzőjét azoknak, akik rosszul állnak. Amikor Cortezt szólította, eszembe jutott, hogy még mindig nálam van. Az igazgatói óta nem volt alkalmam visszaadni.

– Reni, nem a tiédet kértem – nézett rám Kardos, amikor kimentem a tanári asztalhoz.

– Tudom, ez… – tettem le, és inkább nem magyarázkodtam.

– Köszönöm. Ma olvasókör van. Megtisztelsz a jelenléteddel?

– kérdezte, mire a szám szélét rágva bólintottam.

– Persze.

– Rendben. Ha mégis inkább motorozni van kedved, legalább szólj, hogy ne várjunk.

– Hogyne – sziszegtem, és lángvörös arccal a helyemre mentem. Ennyit a kedvenc tanárommal való jó viszonyomról.

Szünetben totál szomorúan mentem le a büfébe, Arnold próbált felvidítani, hogy ne akadjak ki, Kardos nem rám haragszik, hanem Cortezre. Ez nem igazán vigasztalt, az utóbbi időben összemosódott a nevem Cortezével. Akaratomon kívül.

Na jó, volt benne egy kis szerepem, de ezt inkább hagyjuk.

Fizikán Gondos kísérletezni akart, de senki nem mert önként jelentkezni, úgyhogy a tanárnő választott. Mindenki behúzott nyakkal ült, végül Gondos rábökött a naplóban Jacques nevére, aki halálfélelemmel az arcán vonult ki a táblához. Az elektromos állapottal kapcsolatos kísérlethez először azt hittük, hogy a tanárnő kisüti Zsákot, de végül csak egy vonalzó segítségével mutatta be a feladatot. Jacques túlélését tapssal jutalmaztuk.

Gondos persze azt hitte, hogy a kísérletnek szól az ováció, de természetesen nem. Még egy diák, akit Gondos nem robbantott fel. Ez azért nem semmi.

Otthon épp a házimat csináltam, amikor apu megállt előttem az étkezőasztalnál, és letett elém egy bérletet.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Anyád fitneszbérletet vett nekem.

– Az jó! Mármint ott lehet mozogni, meg minden – mosolyogtam. Apu nem tűnt vidámnak, azonnal alkut akart kötni.

Becsuktam a bioszkönyvem, és csendben hallgattam a remek tervét, miszerint ha elmegyek helyette kondizni, akkor használhatom a laptopját. Na jó, először is. Nem szenvedek semmilyen függőségben, kibírom net nélkül, hiszen nem én vagyok az internetért, hanem az internet van értem, ergo nem áll meg a világ. Facebook helyett ott vannak az élő emberek, Wiki helyett pedig a könyvek. YouTube helyett a filmek és CD-k, skype és msn helyett… Na, ahelyett nincs telefonom. De mindegy. Másodszor pedig. Miért akar a rosszba belevinni?

Engem, az ártatlan gyereket? ☺ Hihi. Közöltem apuval, hogy szó sem lehet róla.

– Akkor legalább gyere el velem!!! Egy óra! Kérlek – nézett rám apu könyörgően, mire sóhajtva megráztam a fejem.

– Éppen tanultam.

– Reni, olyan okos gyerek vagy! Túl sokat tanulsz…

– Rendben, megyek – álltam fel nevetve. Komolyan szüksége lehet rám, ha lebeszél a tanulásról.

Egy hátizsákba bedobáltam pár ősrégi cuccot, amiről úgy gondoltam, mindegy, hogy ciki. Egy póló, melegítőgatya és sportcipő jó arra, hogy fitneszeljek egyet, mit számít, mennyire divatos??? Gondoltam én. Aztán amikor kiléptem az öltözőből a felgumizott hajammal és hajpánttal, überciki göncökben, rájöttem, nemcsak az a gond, hogy a személyi edzők úgy néznek ki, mint a Született feleségekben a kertész (tényleg!), hanem hogy a II. kerületi fitneszterem menő találkozóhelye kora esténként a Szent Johannás diákok szebbik csoportjának. Vagyis minimum húsz ismerős arcot láttam azonnal. Köztük volt Zsolti és az a-s lányok is. Azonnal igazgatni kezdtem magamon az elnyűtt, bordó Adidas gatyám, de hiába. Mindenki trendi, új sportcuccban volt, fejpántok, csuklóvédők, sortok és smink(!!!). Csalódottan nyugtáztam magamban, hogy itt mindenki úgy fest, mintha divatbemutatóra készülne, úgyhogy hamar megdőlt az az elvem, miszerint „a konditerembe nem kell smink meg csini ruha, hiszen mindegy, hogy nézünk ki sport közben”… Éljen.

– Merre van a büfé? – kérdezte apu. Na jó. Mondtam, hogy fogalmam sincs, aztán beállítottam a futópadot, és megígértem, hogy majd visszajövök érte. – Reni, itt ne hagyj! – kiáltotta apu, aztán kocogni kezdett. Majd futni. Aztán rohanni. Oké, visszamentem, és állítottam a tempón.

– Te mit keresel itt? – kérdezte egy ismerős hang. Kinga.

Tetőtől talpig Nike-ban, még pipás fejpánt is volt a szorosan összefogott hajára tolva.

– Apuval jöttem – mondtam, mire apu zihálva köszönt, aztán a szúró oldalára panaszkodott.

– Értem – biccentett Kinga komoran.

– És ha már itt vagyok… – néztem körbe. – Odaköszönök Zsoltinak.

– Megyek veled.

– Jó.

Átmentünk a gépek között, és már messziről integetni kezdtem. Zsolti ujjatlan fekete pólóban volt, és ahogy meglátott, leugrott a gépről és felém sietett.

– Reni, sziaaa – köszöntött boldogan.

– Szia – köszöntem vissza mosolyogva, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a sok téli gönc meg pulóver totál eltakarta a tényt, miszerint Zsolti átkozottul sokat izmosodott december óta.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Miért lepődik meg mindenki annyira azon, hogy edzeni akarok? Oké, hülye kérdés, fél sulikör után rendszerint összeesek…

– Csak elkísértem aput – fordultam hátra. – Ott… – mutattam, de a futópad üres volt – ...kéne lennie – fejeztem be. – Merre van a büfé?

– Megmutatom, mi is oda megyünk – mosolygott. Éppen akkor ért mellé Edina, és végigsimította Zsolti karját.

– Megyünk? – kérdezte. Totál leblokkoltam, és csak hebegtem valamit, aztán hagytam, hogy egymás kezét fogva előremenjenek.

– Ezek… – suttogtam Kingának – járnak?

– Igen – felelte szárazon.

– Mióta?

– Ha jól tudom, hivatalosan a hétvége óta. Már ami a Facebookot illeti, ott vasárnap hozták nyilvánosságra.

– Ez őrület – ráztam a fejem még mindig döbbenten.

– Kit érdekelnek? – nézett utánuk lenézően Kinga.

– Jó, de tudod, Zsolti. Nem hittem volna, hogy… Mert jó fej, de régebben nem… – kerestem a szavakat.

– Mit akarsz mondani, Renáta? – förmedt rám.

– Hogy nagyon máshogy néz ki.

– A vak is látja – duzzogott Kinga.

Aput, ahogy sejtettem, a büfében találtam. Próbáltam rávenni, hogy még egy kicsit használja a futópadot, mert az alatt a két perc alatt nem sok kalória égett el, de nem hallgatott rám, ropit akart venni. Leültem a kör alakú asztalhoz, ahol a Szent Johannás diákok egész nagy társaságot alkottak. Mindenféléről beszélgettek, suliról, bulikról, programokról, és ahogy hallgattam őket, rájöttem, hogy összeszokott brigádot alkotnak, akik suli után itt találkoznak. Jé, én azt hittem, más is otthon ül délutánonként, és tanul. Pfff. ☺

– Reni, szia – hajolt oda hozzám hirtelen Levi, és túlságosan közelről közölte, hogy örül, hogy lát, úgyhogy inkább hátrébb csúsztam a székemmel. Ráadásul apu is árgus szemekkel figyelte a jelenetet, plusz elég közel volt hozzá két súlyzó. Az akár fegyvernek is minősülhet.

Biztosítottam Levit, hogy én is tökre örülök, hogy itt vagyok, meg klassz, hogy találkoztunk, aztán leült mellém.

Szénsavmentes ásványvizet kortyolgatva (fitt helyen azt illik, nem?) hallgattam a beszélgetést, és boldogan figyeltem, ahogyan Zsolti a társaság középpontjaként remekelt. Vicces volt és menő, a beszólásain mindenki nevetett (még a Chuck Norrisos dolgokon is, ami amúgy nem poén), mellette pedig ott ült Edina, a barátnője. Szőkén, rózsaszín keresztpántos topban, szürke gatyában, márkás csuklószorítóban és leizzadhatatlan szájfényben. Komolyan, jól mutattak együtt. Egy idő után mindenki visszament edzeni, úgyhogy aput feltettem egy biciklire azzal az utasítással, hogy „tekerjen”.

Már éppen ki akartam próbálni valamit, hogy azért mégis legyen értelme a belépőmnek, amikor megláttam Kingát, aki egy bokszzsákot ütött, néha pedig rúgott. Megálltam mellette, aztán, mivel igen agresszívnek bizonyult, kissé hátráltam, és távolabbról figyeltem. Amikor kifulladva átölelte a zsákot, mosolyogva bólintottam.

– Nyertél. KO – mondtam kedvesen. Hát, mint egy veszett rottweiler, úgy nézett rám vissza. – Akkor én lépek öltözni – tettem hozzá, hátha érdekli. Tévedtem.

Még mentem egy kört, aztán levettem aput a bicikliről. Azt mondta, hét kilométert tekert, de állítólag abban volt lejtő is.

Fogalmam sincs, hogy értette.

Az öltözőben Edináék csacsogtak, de ahogy beléptem, és megláttak, kicsit halkabbra fogták. Le akartam ülni a padra, de Tami odatette a sporttáskáját, jelezve, hogy foglalt. Hát, az a-sok sose voltak jó barátaim, úgyhogy nem vettem a szívemre, kerestem egy másik helyet. Átöltözés közben meghallgattam, hogy Zsolti mennyire, de mennyire, aztán kiderült, hogy annyira, meg annyira. Edina beszerelmesedett. Hát, ha azt vesszük, hogy Cortez egész baráti társaságát kezdi felélni (de tényleg), akkor itt volt az ideje, hogy lecsapjon Zsoltira. Kinga benyitott az ajtón, aztán közölte az a-sokkal, hogy ma „gyengék” voltak. Ez fitt nyelven biztosan jelent valamit, én csak pislogva néztem.

– Talán nem kéne órákig a büfében ülni, és laposabb lenne a hasad – nézett gúnyosan Edinára, aki ösztönösen maga elé kapta a karját.

Az a-sok végeztek, és kicsörtettek az öltözőből, Kinga pedig a tükörnél állt, és olyan agresszíven mosta az arcát, hogy már attól féltem, letépi a bőrét.

– Minden oké? – kérdeztem, biztos távolságban állva.

– Persze – vágta rá, és tovább sikálta a fejét.

– Kinga… elég lesz – ragadtam meg a karját, és óvatosan hátrébb húztam. Azért, csak úgy mellékesen, ez elég bátor tett volt tőlem. – Bánt valami? – kérdeztem, amikor rájött, hogy eltávolodott a csaptól.

– Tudod – nézett a plafon felé –, ez annyira jellemző. Csak mert valaki lefogy egy kicsit, már rögtön körbeugrálják. Azelőtt észre sem vették, most meg ő a „jó fej”, meg a „vicces”, ő a „társaságban a jó arc” – mutogatott folyamatosan idézőjeleket a levegőbe, én pedig értetlenül meredtem rá.

– Miről beszélsz?

– Zsoltiról – közölte, mintha ez annyira egyértelmű lenne. –

Jó, elismerem, a kitartása figyelemre méltó, és valóban leadott, vagy… sokat – bólogatott folyamatosan. – De azért ez nem olyan nagy dolog. Sportol, lefogyott…

– Tudod, hogy többről van szó – szóltam közbe. – Tartotta a diétát, egyszer sem szegte meg, Dave folyamatosan figyelte, komolyan, még csak kísértésbe sem esett. Nagyon akarta.

Szerintem megérdemli, hogy elismerjék.

– Jó, és?

– Kinga, az bánt, hogy az egész miattad kezdődött? – suttogtam, attól félve, hogy beletrafáltam és mindjárt leüt.

– Tudom, tudom, hogy csúnyát mondtam rá, és hallotta.

Tudom, egy barom voltam – roskadt le a padra. – Tudom, hogy miattam kezdett el fogyózni, mármint azért, mert megbántottam.

Hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám.

– De csak jót tettél! Hiszen neked köszönheti, hogy most jól érzi magát a bőrében – mosolyogtam.

– Kit érdekel? Én nem érzem jól magam a bőrömben!

– Mi? – ráztam meg a fejem hitetlenül.

– Oké, jól néz ki. Megkapta Edinát, nagy ügy, Edina mindenkire rámászik, aki egyszer rámosolyog…

– Jó, tudjuk, Edina milyen, de miért zavar, hogy járnak?

– Mert Edina. Most komolyan, Edina? Edina???

– Úgy tűnik, Edina – biccentettem.

– De miért? – feküdt le a padra, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek.

– Hát, ők most járnak. Ennyi – suttogtam, őszintén remélve, hogy nem kap megint dührohamot.

– Na, persze. Edina megvárta, hogy Zsolti jól nézzen ki, aztán lecsapott rá. Én meg a dög vagyok, aki lekövérezte, és azóta is utál. Holott az egész miattam van! Nekem köszönheti! Nekem volt nagy szerepem abban, hogy most menő! Nekem kéne járnom vele! – üvöltötte bele a padba, nekem meg, azt hiszem, leesett az állam. Hogy mi??? Kinga? Kingát érdekli Zsolti? Mármint úgy?

Mint fiú? Na nee, ez nekem már sok.

– Kinga… – suttogtam, és leguggoltam a pad mellé. A levegőben megállt a kezem, és inkább meggondoltam magam, nem simítottam meg a haját. – Beleestél?

– Mi? – nézett fel. – A fenét. Van barátom. Zsolti nem érdekel.

Azért még van ízlésem. Jó, lefogyott, szuper, de soha nem járnék vele. Soha!!!

– Oké, mert én is azt hittem, hogy utáljátok egymást…

– Utáljuk is. Gyűlölöm. Azt kívánom…

– Inkább ne! – tettem fel a kezem. – Inkább ne kívánj semmit.

– Nem is – ült fel, és idegesen beletúrt a hajába. – Utálom! – motyogta.

– Tudom – bólogattam. Mert gondoltam, hogy Zsoltiról beszél. Tévedtem.

– Utálom, hogy nem érdekel Olivér. Utálok vele skype-olni.

Unom. Szerintem ő is unja magát. Annyira unalmas, hogy egyszer elaludtam, miközben skype-on beszéltünk. Utálom, hogy nem vicces. Hogy nem tud megnevettetni. Hogy még veszekedni sem tudok vele. Utálom, hogy találkozunk a hétvégén, és utálom, hogy annyira várja! Utálom, hogy ő nem… Hogy ő nem… – kereste a szavakat, én pedig óvatosan elmosolyodtam.

– …hogy ő nem Zsolti.

– Igen – roskadt újra össze Kinga, és lehajtott fejét eltakarta az előreboruló hajzuhatag.

Na most, azon túl, hogy úgy éreztem, Samarával beszélgetek a

Kör című horrorból (juj, meg is ijedtem), teljesen ledöbbentem.

Valamikor útközben, december és április között Kinga érzelmei az utálatból lassan átalakultak, és most ott ült előttem, összeroskadva, kétségbeesve, szerelmesen. Hah! Te jó ég!

– Ez annyira fura! – szólaltam meg végül.

– Nekem mondod? Én nem vagyok ilyen! Nem ábrándozom, nem kapok hányingert, nem figyelem, hogy mikor jön suliba… utálom magam! Argghhh – vicsorogta. Hm.

– De nem értem. Ha belezúgtál, akkor miért viselkedsz vele ugyanúgy? Így sejtése sincs…

– Nem is kell! Na, még csak az kéne, hogy kikosarazzon. Pont ő!

– Kinga, el kéne döntened, hogy most utálod vagy szereted.

– Fogalmam sincs. Is-is. Utálom, hogy szeretem – mondta, én pedig nevetve bólintottam.

– Értem.

– Figyelj rám. Erről egy szót se! Senkinek!

– Persze! Ne viccelj.

– Virágnak se!

– Ó – húztam el a számat.

– Komolyan, Renáta, elmondja Ricsinek, aki elmondja Zsoltinak, és mindenki rajtam fog röhögni…

– Oké, nem mondom neki se – bólintottam kelletlenül. Ez nem ér, Virágnak úúúgy el akartam mesélni.

– Jó. Amúgy meg nem érdekel – nézett rám hirtelen, és mintha kicserélték volna. Eltűnt az elgyötört arc, újra a régi önmaga lett.

– Felőlem járjanak. Nekem is van barátom. Nagy ügy – állt fel büszkén. – Csak ne lenne ennyire unalmas… – tette hozzá.

– Meg kéne mondanod Olivérnek… Nem fair, hogy még mindig azt hiszi, minden rendben.

– İ a tartalék. Mutogatni, tudod. Hogy van barátom.

– Kinga, nem tudom, hogy a fejedben ez hogy hangzott, de kimondva nagyon durva… – néztem rá kínosan. Átgondolta, végül megvonta a vállát. Nem hiszem, hogy nagyon érdekli az ilyesmi.

Együtt mentünk ki az öltözőből, aztán megkérdeztem, hogy hazavihetjük-e.

– Nem, a többiekkel megyek – közölte.

– Oké. Szia – intettem, aztán megvártam, míg sporttáskájával a vállán kimegy az üvegajtón, ami előtt egy kisebb csoport ácsorgott.

Hát. Maximálisan megérte elkísérnem aput. De tényleg.

Angol: 5/5* – Robiék kezdték az előadást, ötöst kaptak, szuper PowerPointos prezentációt mutattak be.

Cortez: 5/1 – semmi. Tényleg semmi.

Fittnes: 5/3 – hát, apu megpróbálta. Legalább. ☺

Zsolti és Edina: 5/2 – az egész sztorit ismerve már nem örülök.

De azért klassz, hogy Zsolti menő.

Kinga: 5/5*** – OMG!!! Ez elképesztőőőő.

Április 20., kedd

Reggel a sulihoz érve csak odaköszöntem a fiúknak, és már mentem is fel a lépcsőn, amikor Zsolti utánam kiáltott.

– Reni, ma este is jössz? – kérdezte.

– Igen, azt hiszem – szóltam vissza. Dave, Ricsi és Cortez kérdőn néztek, mire Zsolti magyarázni kezdett arról, hogy én is odajárok edzeni, ahová ők.

– Ren? Konditeremben? – nézett furán Ricsi. Jó, nem vagyok egy Sporty Spice, de azért nem kéne ennyire ledöbbenni, elvégre nem az derült ki rólam, hogy űrutazásra készülök.

– Hát, igen – vonogattam a vállam zavartan.

– Zsír, akkor lefoglalok estére egy squashpályát kettőnknek, okés? – mosolygott Zsolti.

– Ha muszáj – nevettem el magam idegesen. Még mindig a lépcsőn állva beszélgettünk, amikor megérkezett Kinga és az a-s lányok. Edina rögtön Zsolti nyakába ugrott, és feltűnően ölelgetni kezdte. Fél szemmel Cortezt fürkészte, vajon hogy reagál. Nos, semmit. De tényleg. Oda se figyelt, csak tovább nézte Dave telefonját, aki éppen valami nagyon érdekeset mutatott.

– Aztán vigyázz, Zsolti, mert a végén még Renáta is elver… – vigyorgott Kinga gúnyosan. Egyébként a beszólása rám nézve biztosan degradáló volt.

– Nem vertél el! – szólt rá mérgesen Zsolti. – Nekicsaptál a falnak!

– A játék része. Ha valaki puhány… – vonogatta a vállát Kinga, aztán karon ragadott, hogy „mennünk kell a suliújság termébe”, és berángatott a suliba.

– Nem is tudtam, hogy van ma megbeszélés… – töprengtem, miközben felmutattam a portán a belépőkártyám.

– Renáta, én ezt nem bírom! – fakadt ki Kinga, ahogy beértünk az aulába. Ekkor jöttem rá, hogy nincs semmiféle megbeszélés a suliújsággal kapcsolatban. Csupán beszélni akart velem.

– Mit? – kérdeztem és beálltam a büfébe, hogy kipótoljam kicsit anyu májkrémes szendvicsét valami… valami ehetőbbel.

– Én nem vagyok ilyen! Este tanulni akartam, de nem ment.

Agyaltam. Megállás nélkül!

– Előfordul, ez még nem jelent semmit – vigasztaltam.

– Igen? És ahhoz mit szólsz, hogy elolvastam a horoszkópom valami ostoba női magazinban?

– Úúú – húztam el a számat.

– Vagy hogy zuhanyozás közben a szokásos napi koncentrálás helyett a Nothing’s Gonna Change My Love For You-t. dúdoltam? Azt hittem, elhányom magam, annyira szánalmas voltam!!! Mit csináljak??? – fordított maga felé, és mélyen a szemembe nézett.

– Kinga – mosolyodtam el halványan. – Nincs semmi bajod.

Szerelmes vagy – suttogtam.

– Nem! Nem akarok az lenni! Utálom, hogy ilyen vagyok!

– De most is beszóltál Zsoltinak. Nem értelek.

– Persze hogy beszóltam. Nehogy már azt higgye, hogy érdekel!

– Biztosíthatlak róla, hogy nem hiszi – ráztam meg a fejem.

– Nagyszerű – felelte szárazon.

Fogtam a gyümölcslevem meg a kakaós csigám, és elindultam a lépcsőn, Kinga pedig a nyomomban volt, és olyanokkal fárasztott, mint például „liftezik a gyomra”, „zavarban van” és hogy „egyszer el is pirult”.

– Hát – tártam szét a karom. – Üdv a klubban.

– Nem! Nem akarok egy klubban lenni veled, mert az a lehető legrosszabbat jelenti.

– Kösz! – nevettem fel kínosan.

– Most komolyan. Kilencedik eleje óta a legnagyobb pancsernek tartalak a szenvedésed miatt! Nem lehetek én is ilyen.

– Hé! Nem vagyok pancser – szóltam közbe. Hiába. Igaza van.

Az vagyok. Kinga kinyitotta a szekrényajtaját, és kivette belőle a franciakultúra-könyvét. Az ajtóról ott mosolygott Olivér, az „álomfiú”. Helyes, magas, szép szemű, lóbarát. Kinga tökéletes párja. Egy tökéletes világban. De a miénk cseppet sem tökéletes.

Fintorogva visszacsapta az ajtót, és a homlokát megtámasztotta a szekrényen.

– Figyelj. Ma úgyis squash-olni fogok Zsoltival. Ott ketten leszünk. Megkérdezem, hogy mit gondol rólad.

– Eszedbe ne jusson! – förmedt rám.

– Nem akarod tudni, hogy egy tízes skálán mennyire utál?

– Gondolom, tíz – röhögött idegesen.

– Nem biztos.

– Jó, nem bánom. Kérdezd meg.

– Oké.

Ezután sikerült leráznom Kingát, aki egész nap idegbeteg volt.

Üvöltött az osztállyal, a folyosón lévőkkel, az udvaron bandázókkal, de még a tanárokkal is. A többieknek nem tűnt fel semmi, így szokták meg Kingát. Én azonban néha elkaptam egy pillantását, amikor Edina és Zsolti után nézett. Kinga sose tartozott a legjeim közé, de összeszorult a szívem, ahogy szenvedni láttam. És nemcsak azért sajnáltam, mert érthetetlen módon pont vele történt meg. Hanem mert nálam jobban senki nem tudja, hogy milyen reménytelenül, kínlódva és fájdalmasan szeretni valakit, aki olykor emberszámba se vesz. Nos, igen. Az udvaron ülve az árkádok alatt álló Cortezre néztem, aki fehér kapucnis pólóban, farmerben és fehér deszkás cipőben menőzött a végzősök társaságában. Igyekeztem lenyelni a gombócot a torkomban, és ideges mosollyal Arnoldhoz fordultam, aki éppen hozzám beszélt.

– Hol jártál? – érdeklődött, látva, hogy nem is hallottam, amit mondott.

– Bocs, csak elbambultam.

– Értem – biccentett. – Csak azt mondtam, hogy ha átküldöd az Életképek rovat fotóit, akkor szívesen megszerkesztem neked.

– Köszönöm, de megpróbálom visszakunyerálni a gépem, ráadásul Dave már felajánlotta a segítségét – legyintettem.

– Ó, hogyne. Az asszisztensed – mosolyodott el.

– Tudod, milyen. Ragaszkodott hozzá, hogy legyen neve a munkakörének… – vontam meg a vállam. – Mit olvasol? – fogtam meg a kezében lévő könyvet, és leolvastam a borítóját. H.

G. Wells: Világok harca. Hú. Csengetésig könyvekről beszélgettünk, elmeséltem, hogy milyen érdekes a

Kilencvenhárom, meg hogy egészen jól haladok vele, pedig franciául olvasom. ☺

Suli után segítettem felpumpálni Karcsi biciklijének a kerekét, miközben a fiúk a lépcső előtt röhögve figyelték a bénázásomat.

Arnold kilépett az ajtón, és a fejét csóválva indult el felénk.

– Vajon mikor unják meg? – hajolt le, és átvette tőlem a pumpát.

Hát, Dave-éket ismerve, soha. Szegény kilencedikes fiú minden áldott nap pumpál. Hazaérve anyut a konyhában találtam, éppen fasírtot csinált. Azt hiszem.

– Mi volt a suliban? – érdeklődött. Ügyesen elkerülve a „semmi”, „nem sok” és „szokásos” kifejezéseket, nagyjából elhadartam, hogy Andris és Robi kicserélték a teremben lévő plakátokat „dögös nőkre” (Angelina Jolie, Megan Fox, Scarlett Johansson stb.), meg hogy az angol előadásunkra ötöst kaptunk Kingával és Virággal, meg hogy Arnolddal ebédszünetben a könyvtárban lógtam… Anyu bólogatva hallgatott, aztán, remélve, hogy az utóbbi időben igazán „jó kislány vagyok”, szóvá tettem, hogy kéne a gépem.

– Nem is tudom – vacillált.

– Anya, tényleg a sulihoz kell. Nagyon el vagyok maradva a suliújsággal, ott vannak az évkönyvek, és az infóteremben Tölgyessyt már szinte zavarom, annyit járok be.

– Nem bánom. De remélem, tanultál az esetből – nézett rám szigorúan. Nem ijesztett meg nagyon a „fél szemöldököm felhúzom és mérgesen bámulok” tekintet, csak a vállamat vonogatva közöltem, hogy valószínűsíthető, hogy többet nem lépek le Cortezzel motorozni. Na nem mintha nem akarnék. Csak éppen. Azt hiszem, többé nem szól hozzám. Wow.

Visszaszereztem a notebookom, úgyhogy azonnal bekapcsoltam, és csekkoltam a mailem. Nos, nem vagyok túl népszerű, hacsak a spamáradat nem számít érkezett levélnek.

Összesen Justine írt. A Facebookom Virág kézben tartotta, a farmomon háromnapos búzát ültetett, úgyhogy az rendben van, amúgy függő kapcsolatom egy sincs, a falon pedig az elmúlt egy óra eseményei is annyira soknak tűntek, hogy egyáltalán nem volt kedvem visszanézni napokat… Aztán megakadt a szemem valamin. Zsolti lájkolt egy oldalt. Idegesen kattintottam rá, hogy megnézzem, mi ez az egész.

Az „Én nem írok házit, elkérem Renitől” csoportban harmincan voltak, köztük öt!!!) osztálytársam is. Könnybe lábadt a szemem, ahogyan olvastam a kommenteket. Egy rakás ember kérdezgette, hogy „milyen Reni?”, meg odaírogatták, hogy „nálunk is van nyomi, akiről másolunk, de az nem Reni…”. És ha ezt még mind pusztán véletlennek vettem volna, és tényleg megfordult volna a fejemben, hogy nem rólam van szó, ott volt a fényképek közt egy kép rólam. A tavalyi osztályfényképről ollózták ki. Zseniális. És hogy ki csinálta az oldalt? Egy admint láttam. Vikit. Hahaha, de vicces ez a lány.

Bezártam mindent, és kinyomtam a gépem. Nem akartam többet látni.

A konditerembe érve apu megígérte, hogy tekerni fog, én meg csak némán bólintottam. Nem voltam olyan hangulatban, hogy érdekeljen, úgyhogy szomorúan sétáltam a gépek között. Levinek is csak intettem, éppen bicepszerősítő gyakorlatot végzett a tükör előtt, és folyamatosan bámulta magát.

– Kész vagy? Hoztam neked ütőt – lépett elém Zsolti, én meg elvettem, és szó nélkül bementem a squash-terembe.

Bezártuk magunk mögött az üvegajtót, aztán Zsolti megmutatta a labdát.

– Ennek fel kéne melegednie játék közben, de persze, ha nem bírod, akkor szólj, és tartunk szünetet.

Némán kivettem a kezéből a labdát, és kedvem támadt kipróbálni. Megfogtam az ütőt, a levegőbe dobtam a labdát, és teljes erőmből eltaláltam. Természetesen Zsoltit, nem a falat.

– Auuu – húzta fel a térdét, és maga elé tartotta a karját, hogy védekezzen, én meg újra felkaptam a kis fekete labdát, és megint megdobtam. – Mi a…

– Szerinted vicces? – kérdeztem, miközben már hagytam a labdát, szimplán az ütővel püföltem Zsoltit, aki folyamatosan jajgatott.

– Micsoda?

– Hogy én írom a házitokat? Szerinted poén a Facebookon csatlakozni a csoporthoz, miközben nem is volt gépem, hogy megvédjem magam? Szerinted jó érzés látni, hogy te, Dave,

Andris, Zsolti és Jacques beléptetek? Amúgy Zsák tutira nem tudja, hogy miről van szó, csak meghívtátok és jött. Na, mindegy.

– Jó, elég már – ragadta meg az ütőt, és kicsavarta a kezemből.

– Küldték, hogy lépjek be, és mivel ez igaz, gondoltam, miért ne.

– Igen, megírom a házit, és én, barom, oda is adom nektek, de nem azért, hogy utána gúnyoljatok és röhögjetek rajtam!

– Ki röhög? – kérdezte a könyökét nézegetve, ami egészen piros lett egy találatomtól.

– Mondjuk, azok, akik beléptek, és azt sem tudják, hogy ki vagyok…

– Ó – húzta el a száját.

– Ó, bizony. És egyébként, Viki szörnyen vicces lány, kár, hogy semmi köze a sulinkhoz vagy hozzám.

– Milyen Viki?

– Cortez barátnője Viki…

– Mi köze ennek hozzá?

– Úgy, hogy ő csinálta az oldalt…

– Mi? – kerekedett el a szeme.

– İ az admin.

– Pfff. Nem is néztem, csak beléptem, amikor küldték… Miért hozna létre egy ilyen csoportot, amikor már úgyis…? – rázta a fejét, én meg közbeszóltam.

– Mert kedvel – motyogtam, és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. Felhúztam a térdem, és az ütőt tanulmányoztam, mintha csak olyan érdekes lenne.

– Ez kész – ült le mellém. – Hallod – bökött meg, mire odafordultam. – Azt hittem, poénnak veszed, de igazad van.

Kitöröltetem a fenébe.

– Nem kell. Nem érdekel, csak az bántott, hogy beléptetek.

– Mindenhová belépünk, mindent lájkolunk.

– Igen, tudom – mosolyodtam el.

– Cortez tudja ezt? – kérdezte.

– Na, Cortezt aztán baromira érdekelheti… – vonogattam a vállam. Zsolti furán nézett rám, aztán hátrahajtotta a fejét a falnak, és a plafont bámulta.

Pár percig ültünk még a falnak dőlve, és töprengtünk.

– Nagyon fáj? – kérdeztem végül.

– Nem. De azért megleptél. Túl sokat vagy a lóval mostanában. Verekszel! – nevetett. Apropó, Kinga.

– Igen – bólintottam. – Elég sok időt töltök Kingával. A suliújság, meg minden…

– Nem irigyellek.

– Á, Kinga jó fej – vontam meg a vállam. Zsolti úgy nézett rám, mintha ufó lennék.

– Ugyanarról beszélünk? Arról a Kingáról, aki mindenkin átgázol, mindenkit kihasznál és megaláz? Akinek egyetlen vágya, hogy tönkretegye az életed, ráadásul mindenki szeme láttára? – hadarta. Hű. Nos, a tízes skálán valóban nem tíz Zsolti utálata.

Hanem legalább száz. Konkrétan azt hiszi, Kinga az Antikrisztus.

– Azért nem ennyire vészes a helyzet. Vannak jó pillanatai – próbálkoztam, mire Zsolti feltápászkodott.

– Kizárt dolog.

– Pedig ha jobban belegondolsz, Kinga a maga módján segített neked. Tudod, akkor, amikor…

– Amikor megalázott? Kövérnek nevezett? Kiröhögött másokkal együtt?

– Igen, akkor… – sziszegtem.

– Igazad van. Tényleg segített. A gyűlölet motivál – vigyorgott, és szerintem arra várt, hogy csatlakozzak és nevessünk együtt egy jót. Sajnos én szomorúan ingattam a fejem, egyáltalán nem volt kedvem vihogni.

– Ne gyűlöld – mondtam, mire kérdőn nézett rám. – A gyűlölet sok erődet elveszi, és teljesen leszív – tettem hozzá, mert tényleg így gondolom.

– Igazad van. Elég, ha utálom?

– Kezdetnek megteszi – motyogtam, és én is felkászálódtam a földről.

Zsolti figyelembe vette, hogy nem vagyok túl erős a squashban, úgyhogy lájtosan játszottunk. Mondjuk, a labdánk jéghideg maradt a játék végére, de azért kitettem magamért, végig futottam, ugráltam, és még a vállam is kiment. Nagyszerű.

Ahogy az öltözőbe léptem, Kinga azonnal felpattant a padról, és elém ugrott. Frászt kaptam tőle.

– Mit tudtál meg?

– Nos… – kezdtem diplomatikusan, mire összehúzta a szemét és csípőre tett kézzel figyelt.

– Sejtettem. Gyűlöl – mondta felszegett állal. – Lealkudtam utálatra – jelentettem ki ünnepélyesen. Kinga nem örült a

(szerintem) jó hírnek, leült a padra és idegesen fésülködni kezdett. Azt hiszem, ezer hajszála bánta a mozdulatot. – Figyelj – huppantam le mellé. – Ha ez segít, akkor megvertem.

– Squash-ban? – nézett rám csodálkozva.

– Nem. Az ütővel – tettem hozzá. Kinga pislogás nélkül meredt rám, aztán ritka pillanat következett. Elnevette magát.

Hát, legalább ennyit tehettem érte. Nem sok, de bőven több mint a semmi.

Hazaérve felmentem msn-re, és elregéltem Virágnak, hogy Viki milyen kedves… Virág vadul magyarázott arról a webkamerába, hogy „ezt most nem igazán érti”, én meg igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy egy vékony pánt van a homlokán. Vajon így utcára is megy?

Kinga: 5/2 – szegény L

Arnold: 5/5* – este hívott, hogy élek-e még. A squash-ra gondolt. ☺

Zsolti: 5/? – megértem, de azért jó lenne, ha máshogy gondolná. Fú, de fura helyzet.

Kvízpart: 5/5* – végre van netem és játszhatok!!!

Fasírt: 5/4 – nagyon-nagyon sós volt. Persze apu már vacsorázott, mivel utólag kiderült, hogy egészen jót bandázott a Szent Johannásokkal a büfében, miközben én egy kis fekete labdát kergettem. Nincs igazság.

Április 22., csütörtök

Éljen a pattanásos homlok, éljen az esős idő és borult égbolt, éljen a csütörtök, és éljen a duplarajz. Nos, keltem már vidámabban is.

A sulihoz érve besiettem a portára, és levettem az esőkabátom, aztán ellenőriztem a táskámban lévő notebookom, hogy nem ázott-e át. Amúgy normál körülmények között soha nem hordok számítógépet az iskolába, de hajnali hatkor (!) Dave küldött egy sms-t, hogy suli után menjek át hozzá képeket szerkeszteni, és gondoltam, akkor viszem a notebookom is. Egyébként külön örültem a programomnak, mert eszem ágában sem volt ma is kondizni, tekintettel arra, hogy a squash miatt nem tudom felemelni a karom.

Első óra előtt a helyemen ültem, és vártam a „kedvenc” tanáromat. Sajna Vladár ritkán tesz akkora szívességet, hogy hiányozzon, úgyhogy ma is időben jött órára.

Egy kartondobozt tett le a tanári asztalra, amiben mindenféle szemét volt. Nem, most komolyan mondom, hogy szemét, mármint ez nem a cinikus, gúnyos „szemét”, hanem hulladékféle, igazi szemét.

– Ma a Föld napja van – kezdte. Óriási. Akkor, gondolom, meg is kell mentenünk. Jegyre. – A mai duplaórán hulladékból készítünk használati tárgyakat.

Amikor azt mondom, hogy túlértékeli a saját tárgyát, akkor nem túlzok. Már hozzá is kezdhettünk a munkához, mindenki kiment a tanári asztalhoz, és a dobozban turkálva mindenféle „kincset” szerzett. Persze a többiek könnyen beszélnek, Kinga minden bizonnyal egy kidobott flakonból készít egy léghajót…

– Rentai – förmedt rám Vladár, én meg lehajtott fejjel kimentem az asztalhoz, és belenéztem a dobozba. Hű, egy kólásdoboz. Ez maradt nekem.

Visszakullogtam a helyemre, és óvatosan körbenéztem. Virág már nekikezdett, hogy a gemkapcsokkal csináljon valamit (?),

Cortez egy kidobott CD-borítót szedett szét, Dave pedig megállás nélkül vihogott egy ősrégi floppy lemezen, ami szerinte iszonyat vicces. Hurrá.

Forgattam a kezem között a kólás dobozt, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Szelektíven válogatom szét a hulladékot, mert környezetvédőnek tartom magam, de attól még kreatív nem lettem.

– Reni – hajolt le hozzám Arnold, és közben elvette az asztalomra kirakott ragasztót. – Vágd le a tetejét, és készíts ceruza-meg tolltartót – suttogta.

– Neményi! – kiáltott rá Vladár.

Mosolyogva néztem hátra Arnold után, aztán, találkozott a tekintetem Cortezével. Csak hűvösen rám nézett, és már el is kapta a fejét. Mindig megdobban a szívem, amikor ennyire jóban vagyunk. Éljen, éljen.

Kunyiztam Jacques-tól egy ollót, aztán, miután kicsorbítottam, sokszor elnézést kértem. Végül levágtam valahogy a kólásdoboz tetejét, és kész lett a remekművem. Afféle „én már tettem valamit a Föld napján”-mosoly ült a fejemen, és büszke voltam a munkámra, egészen addig, amíg kettest nem kaptam. Na, nem arról van szó, hogy nem örülök a kettesnek rajzból, vagy hogy nem elégszem meg maximálisan az év végi elégségessel, hanem Vladár megint kitett magáért. Konkrétan közölte, hogy egy majomnak több fantáziája van, mint nekem, és hogy az idei év legkönnyebb feladatát is képes vagyok elszúrni. Hát, mit tehettem volna, türelmesen hallgattam, és közben azon agyaltam, miért nincs vele közös képem. Tuti feltenném a Facebookra, mint „én és a világ legkedvesebb tanára”. A többiek mind ötöst kaptak, mert készítettek nyakláncot (Virág), kulcstartót (Gábor), locsolókannát (Kinga), én meg szomorúan meredtem a béna kólás dobozomra. Ami egyébként óra után tíz másodpercig élt, ugyanis Robi elkérte, és a földre állítva egyszerűen páros lábbal ráugrott.

Ennyit a Föld napjáról.

A harmadik óránk Kardossal volt, én éppen felengedtem Vladár duplaórája után, a többiek meg leamortizálódtak. A szünetben mindenki lázasan tanulta a verset, meg ilyesmi, Kinga pedig a székén állva írta össze, hogy ki jön a hétvégi díjugratóversenyére, ami szokás szerint Gödöllőn lesz.

– Én – tettem fel a kezem.

– Ez azért egyértelmű. Mi mást csinálnál szombaton? – nézett rám furán.

– Írj fel – kérte Arnold a padomon ülve.

– Milyen meglepő – motyogta Cortez, én meg csodálkozva ránéztem.

– Mi? – kérdeztem. Amolyan „hozzád meg ki szólt?” pillantással illetett, úgyhogy gyorsan elkaptam a fejem, és figyeltem, ahogyan Kinga és Zsolti üvöltözni kezdenek egymással.

– Gyerekek, nyugalom – szólt ránk Kardos, aki időközben bejött a terembe.

– Még tart a szünet! – ordított Andris.

– Tudom, tudom – biccentett a tanár, és félrehívta Arnoldot, hogy beszéljenek.

– Minket is írj fel! – lóbálta a kezét Virág, aztán megragadta Ricsi karját, és felemelte azt is.

– Nagyszerű – dünnyögte Kinga. – Gondolom, a játékmotorral jöttök. Odataláltok? – nézett unottan a plafonra.

– Ühüm, majd csekkolom a neten. De asszem’, az oroszlános hídon kell átmenni – mosolygott Virág.

– Emó, nem! Mondtam, hogy nem! – vágta rá Ricsi. – A zöld hídon megyünk.

Virág a vállát vonogatta, Ricsi pedig tovább érvelt, hogy márpedig ő pontosan tudja, hogy kell Gödöllőre menni. Csak azt vettem észre, hogy Kardos leesett állal bámul az osztályra.

– Miről beszéltek?

– Csak Kinga versenyéről, ami szombaton lesz – mosolygott Virág.

– Nem, nem – rázta a fejét a tanár. – Milyen oroszlános és zöld híd?

– Hát, azok – vonogatta a vállát Zsolti.

– Mélyen tisztelt 10/b – csapta össze a kezét Kardos, pont a csengő megszólalásakor. – Nem mondhatjátok komolyan, hogy tizenhat évesen, ketten tizenhét – nézett Ricsire és Cortezre –, nem tudjátok a budapesti hidak nevét!!!

Mindenki mélyen hallgatott.

– Na, tegye fel a kezét, aki fel tudja sorolni.

Gábor, Kinga, Arnold és én feltettük a kezünket, majd mindenki legnagyobb meglepetésére még Jacques jelentkezett.

– Szép – csóválta a fejét Kardos. – Mond nektek valamit az a kifejezés, hogy alapműveltség?

– Nekem nem – ordította be Zsolti.

– És én ezen nem is lepődöm meg – dünnyögte a tanár. –

Rendben – masszírozta az orrnyergét. – Házi feladat a jövő hétre…

– Nemááár – kezdett szenvedni Andris.

– Mondom, házi feladat – üvöltött Kardos, mire mindenki megszeppenve elhallgatott – egy beadandó dolgozat, aminek a címe „Városlátogatás Budapesten”.

– Ajj már – nyöszörgött Virág.

– Használhatjátok az internetet, de jobban szeretném, ha csoportosan ellátogatnátok néhány helyre, hogy ihletet merítsetek…

Kardos kapott néhány „ja, persze”, „majd legközelebb” és „minden álmom” pillantást. Nekem, mondjuk, tetszett a feladat, úgyhogy Arnolddal óra végén meg is beszéltük, hogy holnap, suli után kirándulunk egyet. Persze nem úgy kirándulunk, hanem elmegyünk mindenfelé, és akkor könnyebben meg tudjuk írni a beadandót. Körbekérdeztem, hogy ki tart velünk.

– Sajna, nem mehetek. Krisztával megyek vásárolni, mert a terhesség miatt dagad a lába, és egyik cipőjét se tudja magára rángatni… – magyarázta Virág.

– Oké. Valaki?

A fiúk a fejüket rázták (kaptam pár lesajnáló pillantást), aztán végül Zsák szólt, hogy ha nem zavar, akkor ő tökre szívesen jönne velünk. Örültem, hogy csatlakozott. A többiek viszont hallani sem akartak róla.

Suli után Dave a lépcsőnél várt, én meg elköszöntem Arnoldtól, és odamentem a többiekhez. Viki kapucnis pulcsiban állt a társaság középpontjaként, és valamit nagyon mesélt.

– Mehetünk? – kérdeztem Dave-et, és begomboltam az esőkabátom.

– Várj, még ezt a sztorit megvárom. Úgysincs még itt apu – közölte, én meg kínosan ácsorogtam mellette, és hallgattam. Viki azt magyarázta, hogy a buszon valami „nyanya” le akart ülni, de ő nem adta át a helyet, az meg rászólt, és akkor megunta, felállt és jól félrelökte. A többiek mind jót derültek, főleg Viki előadásmódján, én meg lehajtott fejjel néztem a pocsolyát, aminek a felszíne hullámzott az apró esőcseppektól.

– Ez baromi vicces, nem? – lökött meg Zsolti, várva, hogy akkor most nevessek velük. Összenéztem Virággal, aki Ricsi robogóján ült, és a fiúra várt, aki még nem jött ki.

– Nem – feleltem őszintén. Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly mindenki arcáról, Viki pedig hitetlenül meredt rám. Nem mindegy? Már úgysem leszünk soha barátnők.

– Mer’? – kérdezte intelligensen.

– Mert szerintem nem poén idős embereket lökdösni a buszon.

Ráadásul tekintettel lehetnél Cortezre, akinek a nagymamája nemrégen kapott szélütést – mondtam egyszerűen, mire a többiek a fejüket csóválva néztek maguk elé.

– Tényleg – húzta el a száját Dave. A fergeteges poénból pillanatok alatt kínos csend lett, Viki pedig gyilkos tekintettel méregetett.

– Most mi van? Nem lett baja, leült a helyemre… – próbálta menteni a menthetőt, de már senki nem nevetett.

Cortez és Ricsi kiléptek az ajtón, mire Virág nyújtotta a bukót.

– Mi a pálya? – nézett körbe Ricsi, miközben raszta hajára ráerőltette a fekete sisakot. – Mi történt?

– Semmi – vágta rá Viki, mielőtt még bárki bármit mondhatott volna. Úgy tűnt, már nem szívesen vág fel a hatalmas sztorijával.

Lehet, hogy szánalmas vagyok, de ő is. Csak másképp.

Dave apukájának a kocsija begurult a suli elé, úgyhogy intettem Virágnak, és elindultunk.

– Ren! – szólt utánam Ricsi a felhajtott bukója alól. – A franciakultúra-házi holnapra…

– Átküldöm – kiáltottam, aztán némi töprengés után hozzátettem. – De csak akkor, ha belépsz a Facebook-csoportba!

– Melyikbe? – kérdezte furán, mire a mögötte ülő Virág előrehajolt, és mondott neki valamit. – Ja, oké – röhögött Ricsi.

– Óvatosan a „járművel” – szóltam rájuk, mire intett, és lekanyarodott az útra.

Cortez kérdőn nézett körbe, hogy miről van szó, a mellette álló Zsolti pedig vigyorogva felém kacsintott. Elmosolyodtam.

– Csókolom – szálltam be a kocsi hátsó ajtaján. Dave apukája csak biccentett, aztán a háromperces út csendben telt.

Dave szobája oltári, egy csomó ideig csak bámultam körbe.

Letisztult vonalak, minimál dizájn és kütyük, minden mennyiségben. Szerintem, ha egyenesen kihúznánk Dave kábeleit, körbeérné a földet. Kétszer. Különben meg úgy éreztem magam, mintha egy sci-fi filmben lennék, már csak azt vártam, hogy valaki beszóljon, hogy csatoljuk be magunkat, mert indulunk. Enyhén high-tech őrült.

– Nagyon klassz a szobád – forgolódtam, aztán a krómszínű polchoz léptem, és megnéztem, mik vannak rajta. Mindenféle bábu, felismertem egy Star Wars-figurát, a Predátort meg két tagot a Mátrixból. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy Dave nem túlkoros-e az ilyen játékok gyűjtéséhez, hisztérikusan rám üvöltött, hogy „ne nyúljak Bobba Fetthez”. Hm. Gyermekded lélek.

Leültem egy székre (a gurulós főnöki bőrszékbe nem mertem, gyanítom, hogy Dave érzékeny rá), és az ölembe vettem a notebookom. Dave a „vezérlőben” foglalt helyet (komolyan így hívja az asztala körüli területet), és benyomta a saját gépét.

Mondjuk, egy elektronikai üzletben sem látok ennyi alma lógót, de mindegy. Percekig némán nyomkodtuk a gépünket, aztán Dave felajánlotta, hogy betesz valami zenét.

– Szabad? – suttogtam. – Mármint itt, a fedélzeten?

– Vicces – röhögte el magát Dave, aztán (láss csodát) az iPhone-ján benyomta a zenelejátszót.

– Köszi. Na, most azt kéne – kezdtem ismertetni a feladatot –, hogy amíg én a saját rovatomat szerkesztem, neked Photoshopolni kéne egy kicsit.

– Oké. Mit?

– Hát – túrtam bele a táskámba, és előszedtem a fecnit, amit a végzősök diktáltak le nekem. – Ezeket – adtam át neki.

Igen, az évkönyvekben mindenki jól akar kinézni, ez a Szent Johannából elballagók ajándéka a sulitól (és az újságtól). A négy évben készült fotók válogatása amúgy sem kis feladat

(mindenkiről kábé ugyanannyit, vegyesen, ne csak a menők legyenek rajta…), ráadásul a lelkemre kötötték, hogy retusáljuk ki a pattanásokat, de volt olyan kérés is, hogy „vegyünk be” valakinek a csípőjéből, vagy éppen vágjuk le a képről a cipőjét mert akkor menőnek tűnt, de ma már überciki viselet. Ezeket a kívánságokat figyelembe véve kezdtünk el dolgozni. És három és fél kemény óra után sem jutottunk sokkal előbbre. Azt hiszem, a jövő hetünknek annyi. Dave apukája felajánlotta, hogy hazavisz.

Dave nem jött velünk, mert megérkezett a bigyoshopos rendelése, és túlságosan lekötötte a kütyü, így elköszöntem tőle (szerintem nem is hallotta). Hazaérve mondtam anyunak, hogy nem vacsizok, mert ettem Dave-nél (teletömtem magam pászkával), úgyhogy felmentem a szobámba, és hullafáradtan még annyira benyomtam a gépem, hogy átküldjem Ricsinek a franciát.

Fotóválogatás: 5/2 – négyévnyi kép közül a legjobbakat kiválasztani… áááá.

Viki: 5/1* – mint mindig, most is olyan sztorival akart menőzni, amiben másokat bántott. Igazi egyéniség. No comment.

Sulirádió: 5/5* – The Strokes nap volt. Tök jó számokat adtak.

Kardos: 5/4 – ☺ Totál kiakadt, hogy „műveletlenek” vagyunk.

Peti: 5/5 – írt Facebookon, hogy szóljak, ha nem vagyok büntiben. ☺

Időjárás: 5/2 – esős. L

Áááálmos: 5/1 – leragad a szemem.

Április 23., péntek

Hosszú, hosszú nap.

Duplaangollal kezdtünk, ahol az utolsó csoport brit előadását kellett meghallgatnunk. Ez volt az úgynevezett „halálcsoport”.

Arnold, Cortez és Jacques. Na most, szegény Jacques semmiről nem tehetett, csak kapkodta a fejét, ugyanis miután Mr. O’Realy kihívta őket a táblához, hogy együtt adják elő a feladatot, Arnold és Cortez is elővette a saját papírját. Gondoltam, hogy nem együtt fognak készülni, de legalább reméltem, hogy egyeztetnek arról, ki csinálja meg. Hát, tévedtem. Mindketten megcsinálták, külön, és mindketten arra vártak, hogy előadhassák. Mr. O’Realy hezitált, mit tegyen, végül közölte, hogy mindketten felolvashatják, és külön kapnak jegyet. Jacques elég kínos helyzetbe került, mert neki el kellett döntenie, hogy melyikőjük előadásához csatlakozik. Végül Arnold mellett döntött.

Mindketten húsz percet kaptak (Arnold esetében ez felér egy kínzással, csak húsz perc!), Cortez kezdhetett. Komolyan, még engem is meglepett, mert az amúgy iszonyat unalmas témát érthetően és szórakoztatóan adta elő, egy páran fel-felnevettek, meg mutogatott nyomtatott képeket hozzá, sőt, bevonta az osztályt is. A tanár elismerően bólintott, amikor befejezte, és természetesen hatalmas tapsot kapott. Arnold következett. İ száraz tényeket közölt, rengeteg információt osztott meg nagyon rövid idő alatt, az előadása tele volt olyan szavakkal, amiket az osztály nem igazán értett, mert sokan vagyunk kezdők. Mikor befejezte, Mr. O’Realy tapsolni kezdett. Hozzá csatlakoztam én is, majd utánam Virág és Gábor. A többiek csak meredtek előre.

Nem tapsoltak. A tanár megköszönte a dupla előadást, majd mindketten ötöst kaptak. Illetve mindhárman.

– Nagyon klassz volt – dicsértem meg Arnoldot, amikor leült mellém.

– Köszönöm – felelte, és fellapozta a könyvét. Mögöttünk Cortezék éppen röhögtek valamin, de nem néztem hátra. Nem akartam. Szünetben Ricsi odajött hozzám, és megköszönte a franciát.

– Nincs mit – bólintottam.

– De figyelj már, Ren – rázta meg a raszta haját. – Én nem találtam azt a Facebook-csoportot.

– Hogyhogy nem? – csodálkoztam.

– Asszem’, törölték.

– Kár – mosolyodtam el. – Már egészen sokan voltak.

Hogy Viki miért törölte az oldalt? Fogalmam sincs. İszintén?

Nem is érdekel. Minden velük kapcsolatos dolog lepereg rólam.

Illetve azon vagyok, hogy leperegjen.

Ofőórán, miközben citromos minyont ettem (szabad, Haller tényleg megengedi), a tanár büszkén mosolygott az osztályra.

– Alig érkezett rátok panasz! – pislogott meghatódva.

– Éljen! – állt fel Robi, és körbefordulva meghajolt.

– Azt mondtam, alig. Haraszti, rád pont érkezett. Ha még egyszer megtudom, hogy utánozod Gondos tanárnőt, figyelmeztetést kapsz!

Ja, igen. A két kocka legújabb heppje, hogy a kémiatanárnő után ismétel mindent. De mindent. Elég idegesítő. ☺ Az ofő rátért még a jövőheti ballagásra meg a közelgő osztálykirándulásra (érettségi szünetben lesz), mire mindenkinek felcsillant a szeme.

– Az igazgatóhelyettes kérésére a következő lehetőségetek van. Idén vagy nem megyünk kirándulni… – kezdte. Hangos morajlás és feltűnő fészkelődés vette kezdetét. – Vagy elfogadjátok a feltételeket, miszerint a két osztály együtt megy kirándulni, két napra, a Balatonra, négy kísérővel.

– Jóóó – ordították be többen.

– Kik a kísérők? – kérdezte Cortez. Az ofő mosolyogva bólintott.

– A két osztályfőnök, Tölgyessy tanár úr…

– Éljen! Éljen! – üvöltötte Robi.

– Valamint Máday Emília – fejezte be.

– Naaa – hőkölt hátra Ricsi, és hintázás közben kicsúszott alóla a szék, mire hátraesett. Az egész osztály szakadt a nevetéstől, Virág meg felsegítette.

– Mádayval kirándulni? Ez valami vicc? – forgolódott Zsolti.

– Nem, a magatartásotok miatt az igazgatóhelyettes asszony úgy döntött, elkísér minket.

– Éljen – tapsolt erőltetetten Dave.

– Sajnálom, döntsétek el, mit szeretnétek.

Naná, hogy bevállaltuk a kirándulást Mádayval. A fiúkat ismerve, simán kijátsszák. ☺

Ebédszünetben Arnold mellett ültem az udvaron, és azon tanakodtunk, hogy suli után először merre induljunk, amikor Levi odajött hozzám.

– Beszélhetünk? – kérdezte.

– Persze – mosolyogtam rá, mire a végzős fiú hozzátette, hogy négyszemközt. Felkászálódtam a padról, és odébb sétáltunk.

– Tudod, van a végzősök bálja. Vágod, nem? – nézett rám.

Vágtam. Hogyne. – Eljönnél velem? – kérdezte kurtán, én pedig a döbbenettől hirtelen meg sem tudtam szólalni.

– Mármint én? – kérdeztem vissza, és igyekeztem elnyomni a „most először hívtak meg a végzősök bulijára, váááá” örömömet.

– Ja, te – bólintott.

Mosolyogva néztem a földet, miközben a tornacipőmmel egy fűcsomót tapostam. Elhívtak, ez tök jó. Meg „húú”. Meg „tejóég”. Tutira rólam beszélne mindenki, sokan megtudnák a nevemet, sőt, talán még az arcomat is megjegyeznék. Egy végzőssel bulizni tizedikben. A Szent Johannában ez nagy dolog.

Másrészről viszont Levi aranyos meg kedves srác (az okos és hasonló jelzőket direkt likvidálom, hogy ne rontsam a képét), viszont ez nem lenne fair. Éppen egy egész tanévet felölelő, iszonyatos szenvedésen vagyok túl, végre tudok úgy gondolni Cortezre, hogy nem bőgöm el magam, és végre igazán kezdem értékelni, hogy egyedül vagyok. A végzősök bálján mindenképp ott leszek (fotósként alap), miért rontanám el valaki másnak az örömét, aki annyira, de annyira lenne a helyemben! Valószínű, hogy ő soha nem tenné ezt meg értem, de nem számít. Én ilyen vagyok. Ha legalább egy kicsit tetszene Levi, akkor meggondolnám. De így, hogy semmilyen tekintetben nem az esetem, kár lenne elvenni más lehetőségét. Kosár. Tőlem. Te jó ég, mik vannak.

– Sajnálom – ráztam meg a fejem mosolyogva –, nem mehetek veled.

– A fotózás miatt? – kérdezte letörten.

– Nem – vallottam be őszintén.

– Oké, vágom – tette fel a kezét.

– Viszont, ha megfogadsz egy baráti tanácsot… – tettem hozzá.

Levi először nem értette, hogy kiről beszélek, aztán hatalmas „áhááá” bólintással megfordult, és egyenesen az a-sok felé indult.

Tami totál elfehéredve bólogatott párat, aztán megvárta, hogy Levi bemenjen az épületbe, és csak azután kapott hisztérikus visítórohamot. Nekem is így kellett volna reagálnom a meghívásra. Ezért sem érdemeltem meg, hogy elmenjek vele. Ja, a sztorihoz hozzátartozik, hogy tesi után az öltözőben Tami megölelt. Életemben nem beszéltem vele két szót sem, de átölelt.

Wow. Nem semmi.

Utolsó óra után Arnolddal és Jacques-kal indultunk el a suliból, hogy felfedezzük a várost. ☺

Majdnem este kilenc volt, mire hazaértem, úgyhogy dögfáradtan rogytam le a babzsák fotelembe, és ahhoz is erőt gyűjtöttem, hogy levegyem a cipőm. Ajj, és ahelyett, hogy alhatnék egy nagyot, mehetek holnap hajnalban lovakat nézni, ahogyan ugrálnak. L

Városnézés: 5/5* – szörnyen klassz volt, nagyon jól éreztem magam, és egész szép jegyzetet készítettem az irodalom beadandómhoz.

Levi: 5/4 – kicsit sajnálom, de azt hiszem, így a helyes.

TeveClub: 5/2 – te jó ég!!! Ezer éve! Meg kell néznem, remélem, nem nyúlt ki a virtuális állatom!

Arnold: 5/5* – sétáltunk és beszélgettünk, és nevettünk… És amíg Jacques a Várban fotózott, mi leültünk inni egy üdítőt, és a panorámát nézve Beatlest meg Oasist hallgattunk fél-fél fülhallgatóval. Azt hiszem, bekerül a „szép emlékek” gyűjteményembe ez a pár óra.

Virág: 5/5 – az előbb hívott, hogy rúgott a kistesója a cipőboltban. Woow! ☺

Április 30., péntek

Annyira, de annyira zsúfolt volt a hét, hogy egyszerűen nem volt időm írni. A legfontosabbak, időrendi sorrendben: Kinga második lett a versenyen, legyőzte Vass Angéla, az ősi rivális.

Még aznap, ott, Gödöllőn dobta Olivért, nem indokolta meg, csupán szakítottak. Azóta különböző időpontokban, mindenfajta ok nélkül kap dührohamot, és mindenért Zsoltit hibáztatja, mert szerinte miatta ment tönkre az élete. Hát, ki hogy éli meg, ha szerelmes.

Aztán azon túl, hogy tanultam, magoltam és készültem (ez mind ugyanaz, de így elfoglaltabbnak tűnök), a suliban minden percet Arnolddal töltöttem, suli után pedig minden percet Davevel.

Igen, a fotózás miatt rengeteg időt voltunk együtt, délutánonként vagy náluk, vagy nálam szenvedtünk az évkönyvekkel, és amíg én sírógörccsel küszködve nyafogtam, hogy nem leszünk készen, ő végig nyugtatott, hogy de. És neki lett igaza, mára mindenki megkapta. ☺ Amúgy meg szabad perceimben aput kísértem kondizni, továbbá anyuval kerestem ruhát a végzősök báljára (igen, a fotósnak is van dress code), és tartottam a kapcsolatot Justine-nel, akivel esténként webkameráztam, továbbá Petivel, aki nehezen hitte el nekem, hogy nemhogy moziba menni nincs időm, de konkrétan a moziműsor csekkolása is hatalmas kihívás ezekben a napokban…

Úgyhogy mára végre minden lenyugodott, és elballagtak a végzőseink. Délelőtt valamennyi diák díszített (roppant érdekes elfoglaltság), aztán délután túlestünk az ünnepélyen. Ami pont annyira volt szép, mint a többi ballagás, érdekes, mint a többi ballagás, és hosszú, mint a többi ballagás. De túléltük. És következett a várva várt este. A végzősök bálja.

Hozzátartozik a sztorihoz, hogy a végzősök bálja kizárólag meghívásos alapon működik, tehát senki nem teheti be a lábát, csak ha végzős hívta meg és együtt érkeznek. Na most, ez alól a szigorú szabály alól lóg ki négy ember az egész suliból. A két stúdiós (két tizenegyedikes fiú váltotta a héten elballagó két diákot), akik a zenéért felelősek. Továbbá a suliújság riportere és fotósa. Haha! Vagyis Kinga és én is mehettünk, sőt, vihettünk magunkkal plusz egy-egy főt. Mondanom sem kell, eléggé megnőtt irántunk az érdeklődés a héten, olyan fiúk is mosolyogva köszöntöttek, akiket eddig még csak nem is láttam. Ami Kingát illeti, ő dühös a világra, és „női egyenjogúság!” címszó alatt úgy döntött, totál egyedül megy a bulira, nincs szüksége kísérőre.

Zsoltit úgysem merte volna elhívni (és nem is akarta). Ami pedig engem illet, hívhattam volna Arnoldot, de nem hívtam, és amúgy sem jött volna, szerintem. Jacques-ot, mert mindig ő a kísérőm.

De nem hívtam. Karcsit, aki még sosem volt hasonló estén (és sokáig nem is lesz). De őt sem akartam magammal vinni. Cortezt, akit valamennyi végzős lány meghívott, és az összesnek nemet mondott. Nem, nem haltam volna bele egy újabb nemleges válaszba tőle, de eszembe se jutott meghívni. Csupán egy név ugrott be, akivel szívesen mennék. A „megszenvedtünk a héten, fotókkal álmodtunk és kihullott a hajunk az idegtől” társam.

Dave. Örömmel mondott igent. Én meg örültem, hogy eljön velem.

Virág törökülésben ült az ágyamon, és vigyorogva nézett, miközben anyu kiszedte a csavarókat a hajamból. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem akarok loknikat, de szerinte „édes”.

Vajon melyik tizenhat éves lány szeret „édesen” kinézni?

Mindegy. Viszont a ruhám tökre klassz, sötétkék, és olyan hosszú, meg komoly, és bármennyire is szerettem volna hozzá tornacipőt húzni, anyu azt mondta, „szó sem lehet róla”. Úgyhogy normális cipőben, szép ruhában, böngyör hajjal vártam James Bondot. Aki pontosan érkezett. Dave szmokingban! Ez külön megért egy nevetést.

– Csini vagy – dicsért meg, én meg zavartan végigsimítottam a ruhámon.

– Köszi – bólintottam. – Ugye nem akarsz egész este Twitterezni? – riadtam meg.

– Ööö – vakargatta az állát. – Mosolyogj – nyújtotta felém a kezét, és már le is fotózott a mobiljával. Klassz. Szerintem pislogtam.

A kistáskámba valahogy belegyömöszöltem a fényképezőgépem, aztán apu szólt, hogy indulhatunk, elvisz minket. Az ajtóban anyu és Virág mosolyogva integettek utánunk. Erről jut eszembe. Virág miért és meddig maradt nálunk?

A Szent Johannába érkező diákok mind nagyon kiöltöztek, ami nem csoda, Máday igen szigorú ellenőrzést tartott a kapuban.

Két lányt is hazaküldött, mert „nem megfelelőnek” ítélte meg a ruhájukat. Oké, az egyikük tényleg úgy nézett ki, mint egy menyasszony. Ráadásul a November Rain klipből ismerős ruhában… ☺

A tesiterem elegánsan fel volt díszítve: virágok, halvány, színes fények és lufik. A színpad fölé húzott transzparens pedig a két végzős osztályt búcsúztatta. Amint megérkeztünk, rögtön fotózni kezdtem a táncoló párokat, a gyönyörű ruhákban pózoló lányokat, a szipogó ofőket… Aztán a lelátón megláttam Kingát, aki egyedül ücsörgött, piros ruhában, kiengedett, hullámos hajjal.

– Téged is játékbabának nézett az anyukád? – kérdeztem mosolyogva, és a saját hullámos sörényemre mutattam.

– Nem, ezt én csináltam – legyintett.

– Klassz. Leülhetek?

– Felőlem – vonogatta a vállát.

– Hát, a végzősök bálja messze a legmenőbb Szent Johannás program.

– Igen – bólintott unottan.

– Jót beszélgettünk – tápászkodtam fel, mert gondoltam, lelépek.

– Kivel jöttél? – nézett fel rám.

– Dave – mutattam le a tánctérre, ahol Dave… Na, azt nem tudom, mit csinált, ő táncnak nevezi, szerintem csak ijesztgette a többieket.

– Jó szórakozást – intett, és folytatta kedvenc tevékenységét: idegesen meredt maga elé.

– Az a helyzet – ültem vissza –, hogy nem nagyon van kedvem szórakozni.

– Üdv a klubban – bólintott, és felém nyújtott egy csomag mogyorót.

– Azt hittem, nem akarsz velem egy klubban lenni – mondtam halkan. Kinga felém fordult és halványan elmosolyodott. Igen, ez nem akarás kérdése. Ez csak így alakult.

Viszont pozitívum, hogy sikerült faarccal végignéznünk a végzősök szórakozását, mindenki boldogan táncolt, énekeltek, nosztalgiáztak, voltak, akik sírtak. Mi meg unottan rágcsáltuk a mogyorót, aztán, mikor már nem kértünk, egyszerűen szétdobáltuk. Éljen a deviancia! ☺

Levi és Tami: 5/5* – az estébe egy csók is belefért egy lassú szám közben. Ennek tudatában örülök, hogy nemet mondtam. ☺

Dave: 5/4 c – szuperül érezte magát, egy rakás képet töltött fel magáról Twitterre és Facebookra. Fura dolgok dobják fel.

Évkönyvek: 5/5* – nagyon profi munkát végeztünk, mindenki elégedett volt velünk.

Ballagás: 5/5 – már csak azért megérte, mert Cortezt láttam a Szent Johannás zakóban. Wow.

Kinga és én: 5/5** – ritka pillanat, de jól éreztem magam vele.

Mi képviseltük a „na, és akkor mi van, ha mi nem örülünk?” csapatot a sok boldog, önfeledt bulizó között. Még a végén emósok leszünk. ☺

Május 2., vasárnap

Nem találom az elemlámpám! Pedig elemlámpa nélkül nem megyek osztálykirándulásra, mert az esti villanyoltás után nem tudnék olvasni! Már szinte mindent bepakoltam, csak az a fránya elemlámpa nincs meg. Mindegy.

Amúgy a Facebookon őrültekháza van, mindenki kommentel valamit a kirándulásról, Zsolti csináltatott magának egy pólót, amin Máday képe van (juj), elvileg abban akar jönni. Andris állapota szerint focilabdát fúj, Dave tölti a kütyüjeit, hogy kibírja lemerülés nélkül, Virág jajgat, mert az ofő nem engedi, hogy hozza R. P-t. Hogy miért akarja hozni a kutyáját Kenesére?

Passz. Egyedül Arnold nem írt semmit. İ nem jön. Igazából szerintem kedve sem lett volna, de Borrel megkérte, hogy az érettségi szünetben intézzék el a maradék adminisztrációt, ami a végleges átiratkozáshoz kell. İszintén sajnáltam, hogy kihagyja az (utolsó) közös kirándulást az osztállyal, de állítása szerint annyira nem lopták be magukat a szívébe a többiek, hogy búcsúkiránduláson vegyen részt. Arnold ma egészen sokáig nálam volt, amíg pakoltam, végig beszélgettünk, aztán elköszöntem tőle. Kikísértem a kapuba, és hosszasan megöleltem.

– Vigyázz magadra. És jó kirándulást – simogatta meg a hajam. – És – sóhajtotta – ne kerülj bajba.

– Oké – mosolyodtam el.

Hogy ezt pontosan mire értette, azt nem tudom. Juj, Virág videohívást indított. Mennem kell.

Kirándulás: 5/5*** – mindjárt kelnem kell, és még mindig nincs elemlámpám!!!

Május 4., kedd

Hullafáradtan, itthon, élményekkel tele és szörnyen álmosan.

Na, akkor összefoglalva az elmúlt két napot.

Hétfőn reggel hajnali kelés, találkozás a pályaudvaron, reggelire szalámis szendvics fél paprikával, Máday edzőcipőben.

Ez bizony egy kirándulás kezdete.

A vonatállomáson nem volt nehéz megtalálni a két tizedikes osztályt, egyrészt, mert borzalmasan hangosak voltak, másrészt,

Robi messziről eltalált egy vízi… Nos, nem pisztollyal, inkább puskával. Éljenek az érett tizenhat évesek. Már indulás előtt vizes lett a csíkos, galléros pólóm plusz a hajam bal oldala.

– Sziasztok – köszöntem, ahogyan odaértem a többiekhez.

– Haraszti, azonnal elnézést kérsz a jegyszedőtől, amiért lelocsoltad! És az ég szerelmére, add már ide azt a vacakot! – üvöltötte Máday, aztán kicsavarta Robi kezéből a vízipuskát.

– Látom, jó a hangulat – jegyeztem meg, aztán megálltam Virág mellett, és a többieket hallgattam, akik éppen Zsoltin röhögtek. Zsolti nem viccelt, a pulóvere alatt valóban egy fényképes póló volt, az ig. helyettes tablóképével. Igaza van, borítsuk ki Mádayt még indulás előtt.

Dave a telefonján pötyögött, Virág és Ricsi együtt hallgattak zenét, Edina és az a-s lányok csatlakoztak, Cortez pedig szemmel láthatóan nem vett tudomást a közelünkben lévő lánytársaság susogásáról, akik folyamatosan őt bámulták. Hogy mit néztek rajta? Nem is tudom. Clash pólóban, farmerben és deszkás cipőben lévő tizenhét éves srác, gitártokkal a hátán, menő fa nyaklánccal, szerteszét álló sötét, szinte fekete hajjal és a világ legszebb sötétkék szempárjával. Tényleg nem értem, miért bámulták… No comment. Igazán örültem, amikor végre összetereltek minket, és felszálltunk.

A vonaton természetesen mindenki kérdőn nézett ránk, ugyanis huszonhárom gyerekre négy felnőtt jutott. Nem, nem kiskorú bűnözők vagyunk, csupán egy kissé balhés osztály.

– Na, elég volt! Csendet! – üvöltötte Máday. – Üljetek már le!

Nagy Zsolt, gyere be az ablakból, és hagyd abba az integetést!

– Igazgatóhelyettes asszony, csak elköszönök – vigyorgott Zsolti. Az állomáson maradt tizenéves lánycsoport vihogva visszaintegetett, mire Edina megrántotta Zsolti karját, aki a lendülettől lehuppant.

Máday utasítására mindenki elhelyezkedett. Cortez, Ricsi,

Virág és Zsolti ültek le először, mindenki más pedig hozzájuk igazodott. A mellettük lévő üléseket természetesen az a-s lányok négyese foglalta le, egyrészt, hogy Edina közel legyen Zsoltihoz, másrészt meg, nehogy a nyomikkal kelljen utazniuk. Mögöttük Máday (direkt közel Cortezékhez, hogy rájuk lásson), Dave Andrissal és Robival. Az ig. helyettes őket egészen közel akarta tudni magához, nem véletlenül: a három kocka már az indulás előtt előkapta a kütyüket (netbook, iPad, laptop), és pötyögni kezdtek. A két ofő és Tölgyessy is a „zűrös” társaság közelében akart lenni, úgyhogy az a-s fiúkkal együtt a Cortezék körüli üléseket foglalták el. A vagon végébe sétálva megtaláltam Jacques-ot és Gábort, ők csendesen keresztrejtvényt fejtettek, úgyhogy eldöntöttem, hozzájuk ülök le.

– Réni! – üdvözölt Jacques boldogan, és megkínált egy almával. Megköszöntem, aztán levágtam magam az ablak melletti ülésre. A vonat lassan elindult, én pedig bámultam az elsuhanó tájat, miközben a fülemből üvöltött a Pulp. (Arnold csomó mindent feltett a zenelejátszómra.)

– Remek – lépett oda hozzánk Kinga. – A nyomiknál van csak hely.

– Szia – intettem, figyelmen kívül hagyva a beszólását.

– Szuper kirándulás lesz – vágta le magát mellém. Úgy látszik, a fejébe vette, hogy pokollá teszi az életemet.

Virág időnként hátrajött hozzánk, hogy megnézze, mit csinálunk, de mivel nálunk nem volt olyan jó a hangulat, nem időzött sokat.

– Reni, csinálunk neked helyet, nem jössz?

– Nem, jó itt. De te menj csak – mosolyogtam rá. Virág szomorúan biccentett, aztán ott hagyott.

– Mit hallgatsz? – rántotta ki Kinga a fülemből a fél fülhallgatóm. Fél perc múlva fintorogva visszadobta. – Borzalom.

– Nekem tetszik.

– Kit érdekel? – fújtatott, és unottan a plafonra nézett.

Hát, így telt az utunk. Mi négyen néma csendben egy hátsó fülkében, miközben elölről odahallatszott egy-egy borzalmasan hangos röhögés, Cortez gitározása, Máday ordítása, az a-sok viháncolása… Igen. İk úgy néztek ki, mint két tizedikes osztály, akik a Balatonra mennek. Mi meg, mintha valami nyomitáborba készülnénk.

Dögunalmas vonatút, megspékelve Kinga örökös megjegyzéseivel, Gábor és Jacques unalmasabbnál is unalmasabb barkochbázásával, és végül megérkeztünk Kenesére. Konkrétan mi négyen annyira csendben voltunk, hogy simán otthagytak volna minket, ha nem tudjuk, hogy le kell szállni.

– Kettesével megálltok, és csendben maradtok, amíg számolok! – üvöltötte Máday. Annyira riasztó volt, hogy azok, akik velünk együtt szálltak le, kissé bizonytalanul néztek rá, és kis híján beálltak a sorunkba. Igen, Mádaynak van tekintélye.

Miután mind megvoltunk, elindultunk a szállás felé.

Huszonhárom gyerek, elöl a „kemény mag”, középen Máday az a-s lányokkal, mögöttük mindenki más, végül mi, négyen meg az ofő.

– Nagyszerű kirándulás lesz – mosolygott Haller, és megveregette Gábor vállát. – Reni, anyukád nem mondta, milyen idő lesz?

– De, ki is nyomtatta – túrtam bele a hátizsákomba, majd odaadtam az ofőnek a részletes időjárás-előrejelzést.

– Ilyen lehet a pokol. Barkochbázó lúzerek és kinyomtatott időjárás-jelentés – bólogatott Kinga idegesen.

– Miért nem mész előre? – kérdeztem végül, mert őszintén nem értettem, hogy mit akar, ha egyszer annyira szörnyű velünk.

– Megtisztellek titeket a társaságommal – felelte, mintha csak örülnünk kéne ennek.

– Pompás – bólogattam.

A szállást hamar megtaláltuk, a fiúk iszonyat sokat nevettek rajta, mert szerintük „cellákban” helyeztek el minket. ☺

– Felmayer, ugye csendben van? – förmedt rá Máday. Dave behúzott nyakkal vihogott. – Szobaelosztás!

Na, ez majdnem egy óráig tartott. Máday közölte, hogy ő márpedig Cortezék szobája mellett alszik, szemben Andrisokkal, hogy mindenki „szem előtt legyen”.

– Bencze, te kivel leszel? – fordult Virághoz az igazgatóhelyettes.

– Renivel.

– És velem – tette hozzá Kinga.

– Jó. A három lány szobája a lehető legtávolabb legyen Pósától. Nincs éjszakai randevú! – tette fel az ujját szigorúan.

Ezt megkaptuk. Mi, hárman a folyosó legvégén, a dohos, áporodott szobában.

– Ez valami vicc? – hőkölt vissza Kinga, amikor benyitott. Jó, tényleg nem volt egy nagy durranás a szobánk, de úgy gondoltam, egy éjszaka semmi, úgyhogy kiválasztottam az ablak melletti ágyat, és rádobtam a táskám.

– Ott én alszom – közölte Kinga, mire sóhajtva felkaptam a sporttáskám, és átrángattam a fal melletti ágyhoz. – Megyek, fertőtlenítem a fürdőszobát – emelte ki a Domestost a táskájából, mi meg Virággal csak bámultunk. Mivel Kinga gumikesztyűben zuhanyzót takarított, kimentünk a folyosóra.

– Vízilufi!!! – ordította Andris, aztán szétcsattant rajtam egy vízzel töltött lufi.

– Kösz.

– A napon megszárad, egy perc alatt. Na, benne vagytok a csatában? – kérdezte, miközben elhajolt, mert Zsolti kilépett a szobájuk ajtaján, és teljes erőből eldobott egy lufit.

– Inkább nem – mondtam, aztán megragadtam Virágot, és behúzott nyakkal végigrohantunk a folyosón. A szállásban az volt a legjobb (vagy egyetlen jó), hogy közvetlenül a vízparton állt, úgyhogy a hátsó ajtón kilépve máris a Balcsi partjára értünk.

Az a-s fiúk a füvön fociztak, Ricsi ördögbotot dobált a parton,

Cortez felhúzott térdekkel ücsörgött mellette, és a vizet bámulta.

Mellettük a négy a-s lány hatalmas napszemüvegben, bikinifelsőben és apró sortban napozott. Hm. Azért annyira nem volt jó idő, de mindegy…

Leültünk Virággal a fűbe, és miközben ő Ricsit nézte, ahogyan dobál, én bedugtam a fülembe a zenelejátszómat, és azt hallgattam.

– Csajok fürdőruhában! – ordította el magát Andris, amikor Robival együtt kiléptek a hátsó ajtón.

– Aztaa! Pontozzunk – biccentett Robi, és nem túl diszkréten megtárgyalták, hogy az a-s lányok közül a tízes skálán ki hogy szerepel bikiniben.

Az a-sok meg csak vihorásztak rajtuk, aztán tovább tették az agyukat… Mi, Virággal pólóban, hosszú gatyában és tornacipőben voltunk, és rájöttem, akkor se rohangálnék bikinifelsőben a srácok előtt, ha a természet „kegyesebb” lett volna hozzám. Valahogy feszélyezett volna a tudat, vagy nem is tudom. Mindenesetre Edináék nem zavartatták magukat. Éljen az egészséges énkép. Jó nekik.

– Na, ezek rendesen kivetkőztek magukból – huppant le mellém Kinga, és nyomott a tenyerembe egy adag naptejet. Nincs mese, követ, és mindent megtesz azért, hogy átragadjon rám a hangulata. – İsi szabály. Ha nincs agyad, mutass mást. Pff – méregette gúnyos vigyorral a „napimádókat”. Aztán megakadt a szeme Cortezen. – Ennek meg mi baja? Elég szentimentális képet fest…

A vállamat vonogatva fordultam én is felé, aztán kivettem a fülhallgatót a fülemből. Azt hiszem, Kinga úgy döntött, hogy ma nem enged végighallgatni egy számot sem.

– Foci! – tapsolt az ofő, ahogy kilépett az ajtón. – Két csapat, a-sok a b-sek ellen. Ki száll be?

– Én! – pattant fel Kinga.

– Mi? – ráztam meg a fejem, mire Zsolti is csodálkozva nézett.

– Ló, lány vagy, közöd nincs a focihoz.

– Mi van, félsz, hogy elverlek? – húzta ismét gúnyos mosolyra a száját. Zsolti vette a lapot. Azonnal beállt. Az ő harcuk azért is érdekes, mert egy csapatban voltak.

A mi osztályunk csapata rögtön összejött, miután Ricsi, Zsolti,

Andris, Robi, Kinga és végül Virág is jelentkezett focizni. İt kapusnak állították be azzal az utasítással, hogy „ne csináljon semmit”. Az a-sok azonban húzták a szájukat, mert a fiúk közül sokan Dave gépe körül ácsorogtak, aki a parton ülve Lostot nézett. ☺ Aztán Zsolti rájuk ordított, úgyhogy meglett a másik csapat is. Csodálkozva néztem, hogy amikor Cortezt hívták, ő csak intett, hogy nem megy. Félretettem minden fogadalmam

(valóban mindet), és elhatároztam, megkérdezem, hogy jól van-e.

Végül is abban nincsen semmi rossz. Ugye?

– Szia – köszöntem. Felnézett rám, és biccentett. – Leülhetek?

– kérdeztem.

– Nem, Reni, nem ülhetsz le a Balaton partján, sehol – rázta meg a fejét, én pedig elmosolyodtam. Letelepedtem mellé, és egy ideig csak néztem a tavat, hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak.

– Hogy megy a portugál? – érdeklődtem végül, mert nagyon úgy tűnt, Cortez az életben nem fog hozzám szólni. – Jól – felelte egyszerűen.

– Örülök – suttogtam, és a szám szélét rágva azon tanakodtam, hogy miért keresem magamnak a bajt. Mert újabban remekül elvagyok Cortez nélkül. Tényleg, minden oké. Csak látni, hogy baja van… hogy szomorú… hogy nem sokat mosolyog. Ááá, egyértelmű, hogy megdőlt minden, amit eddig olyan gondosan felépítettem. Hirtelen a köztünk lévő, összematricázott gitár felé nyúltam, és felemeltem.

– Mit csinálsz? – kérdezte. Na, csak felkelti valami az érdeklődését.

– Játszom valamit – vonogattam a vállam. – Nem is tudsz gitározni – suhant át az arcán egy halvány mosoly. Félsiker, éljen!

– Bocs, de karácsony óta tanulok gitározni. – néztem a szemébe, és ezzel elértem, hogy igazán meglepődjön. Hátradőlt és az alkarjára támaszkodva biccentett, afféle „lássuk” stílusban.

Oké, minden tudásom összeszedtem, gondolatban felelevenítettem a Gitáriskola könyvemben lévő tabokat, lehunytam a szemem, és lefogtam az akkordot. Lassan pengettem, erősen koncentráltam, még le is vert a víz, annyira görcsöltem, és igaz, hogy négyszer kezdtem neki újra, mert elrontottam, de sikerült!

– Ez mi volt? – kérdezte Cortez elkerekedett szemmel.

– Megfogtam egy szúnyogot – feleltem büszkén.

És akkor kész, megtört a jég, Cortez elröhögte magát.

İszintén, örültem volna, ha csak egy „haha” szakad ki belőle, mert a percekig tartó nevetése inkább kezdett megalázó lenni, de nem bántam. Lángvörös fejjel vártam, hogy abbahagyja. Mikor végre azt hittem, hogy ennyi, kinevette magát, újra rákezdett, hátradőlt a fűbe, és a fejét fogva, hitetlenül röhögött. Rajtam.

Éljen.

– Most miért? – kérdeztem zavartan.

– Öt hónap alatt ezt tanultad? – ült fel, és még mindig mosolyogva rázta a fejét.

– Igen! De teljesen egyedül! – közöltem, merthogy én büszke vagyok a teljesítményemre.

– İstehetség vagy – bólogatott. Nem volt bántó, inkább aranyos. ☺

– Jó, de nem volt tanárom – érveltem, hogy azért ne tűnjek annyira bénának.

– Miért nem szóltál? – kérdezte a szemembe nézve, mire megvontam a vállam.

– Ha látod a felkészülés folyamatát, akkor nem lepődtél volna meg ennyire azon, hogy milyen ügyes vagyok.

– Igen, ez igaz – röhögött fel újra, aztán elkérte a gitárt, és az ölébe vette. Állítgatott rajta egy kicsit (ösztönösen elhangolok mindent…), aztán rákezdett egy dalra. Felvont szemöldökkel meredtem rá.

– Ez Killers – motyogtam.

– Aha. Mr. Brightside – biccentett, miközben tovább játszott.

– Szeretem ezt a számot – mondtam, és le sem tudtam venni a szemem a kezéről, annyira profin (és gyorsan) fogta le a húrokat.

Amikor abbahagyta, felém nyújtotta a gitárt.

– Tessék.

– Mit csináljak vele?

– Megtanítom.

– Komolyan? – kerekedett el a szemem.

– Komolyan – mosolygott rám. Üdv, lepkék, üdv, tavasz, üdv, „imádlak Cortez” érzés.

Több mint egy órán keresztül tanítgatott (türelmes volt, az biztos), végül a szám eleje már egészen jól ment, amikor Máday elordította magát, hogy mindenki hagyja abba, amit csinál, mert megyünk túrázni! Ennek természetesen senki nem örült, de a tanárok mind egyetértettek abban, hogy ki kell minket fárasztani ahhoz, hogy este aludjunk. Konkrétan egész Kenesét és környékét bejártuk, gyalog, kettesével, fegyelmezett sorban. Mindent meg kellett néznünk, rövid szüneteket kaptunk, hogy igyunk meg együnk egy falatot, aztán már meneteltünk is tovább. Sajna, a nagy röhögésekről meg poénokról lemaradtam, mert én Kingával a sor elején mentem, a balhés társaság meg hátul. De azért hallottam, amikor Robi és Andris odaszólt egy-egy lánynak, hogy „szép a szemed, honnan van?”, meg amikor Zsolti úgy döntött, énekeljünk közösen, és rákezdett a „Máday, Máday, a legjobb igazgatóhelyettes a világon” című saját szerzeményére. Máday annyira nem értékelte, égett a feje miattunk rendesen. Dave-nek köszönhetően az egész világ követhetett minket Twitteren, Virág és Ricsi kézen fogva sétáltak (amíg Máday rájuk nem szólt),

Jacques pedig folyamatosan fotózott mindent. Még a fákat is.

Vacsorára értünk vissza a szállásra, és szinte összeestünk a fáradtságtól. A tanárok tényleg elhitték, hogy kikészítettek minket.

De a kamasz olyan fura dolgokra képes, mint gyors regenerálódás, úgyhogy mi simán kifújtuk magunkat 11 körülre

(tábortűz, éneklés, vicces, cenzúrázott sztorik a tanárok előtt, blabla), úgyhogy a takarodó közeledtével egyre élénkebbek lettünk.

– Pósa, ha még egyszer meglátlak a lányok szobájában, velem alszol! – üvöltötte Máday, mire Ricsi nyomott egy gyors puszit Virág homlokára, és már ki is tűzött a folyosóra.

– Ez annyira romantikus, mindjárt hányok – morgott Kinga, és feltette a fejére a szemmaszkját. – Jó éjt.

És ezzel lekapcsolta a villanyt, pedig tudtam, hogy nem alszik.

Az ágyamon ülve fellapoztam az IPM-et, és olvasni kezdtem, miközben odakintről hallottam, hogy a négy tanár megállás nélkül vitatkozik valakivel, hogy „menjen vissza a szobájába”. Ez eltartott vagy éjfélig. Már épp lekapcsoltam volna a lámpát, hogy aludjak, amikor Virág telefonja rezegni kezdett.

– Mi az? – ültem fel.

– A fiúk egykor találkoznak kint. Megyünk? – suttogta. Erre gondolt Arnold, amikor azt mondta, ne kerüljek bajba?

– Persze – bólintottam. Na most, egy osztálykirándulás kilógás nélkül nem ér semmit.

Úgyhogy Virággal még egy órán keresztül felváltva rángattuk egymás vállát, hogy ne aludjunk el. A fehér Baby G órám csipogott kettőt egészkor, úgyhogy felpattantunk, és az ajtóhoz osontunk.

– Hová készültök? – kérdezte Kinga, aki a jelek szerint nem aludt, pedig régóta mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyában.

– Ki – susogtam. – A partra.

Kinga egy pillanat alatt lerúgta magáról a takarót, és felpattant.

Persze hogy nem aludt. Farmerben és cipőben volt az ágyban. ☺

Résnyire nyitottam az ajtót, és kilestem. Sehol senki.

– Oké, mehetünk – néztem vissza, és lábujjhegyen, hang nélkül osontunk a folyosón. Kábé félúton jártunk, amikor Máday szobájának ajtaja nyílni kezdett.

– A fenébe – sziszegte Virág, és körbefordult, hogy visszaérünk-e, mielőtt kijön a folyosóra. Semmi esélyünk nem volt rá, úgyhogy Kinga fogta magát, és benyitott a legközelebbi ajtón, majd mindhárman benyomultunk.

A sötétben csak a szuszogásunk hallatszott, ahogyan a becsukott ajtóra nyomjuk a fülünket és hallgatózunk. A lépések elhalkultak, megszűntek, majd ismét erősödni kezdtek. Máday járőrözött egyet. Már éppen fellélegeztünk volna, hogy „ezt megúsztuk”, amikor hirtelen felkapcsolódott a szobában a villany. Mindhárman megperdültünk, és szemben találtuk magunkat Andrissal meg Robival, akik szintén felöltözve

(Metallica póló, fekete farmer) feküdtek az ágyukban. A másik két fiú (két a-s) közben az igazak álmát aludták.

– Mit csináltok? – kérdezte Andris.

– Kilógunk.

– Zsír – biccentett Robi. És természetesen csatlakoztak.

Végigsettenkedtünk a folyosón, aztán halkan lenyomultunk a lépcsőn. Viszonylag simán ment. A hátsó ajtón kiléptünk a sötétségbe. Az orrunkig nem láttunk, az egész part fekete volt.

– Pszt! Erre! – suttogta valaki, és egy mobilkijelzőt megnyomva mutatta, hogy merre vannak.

Egymás kezét fogva (mármint Kinga, Virág és én) botladoztunk a fűben, Andris és Robi pedig követtek minket. A parton Ricsi, Cortez, Dave, Zsolti és a négy a-s lány bandáztak.

Naná, hogy ők is benne voltak a kilógásban. Leültünk a nyirkos fűre (amit anyu nem tud, az nem fáj), aztán természetesen elkezdődött a vihogás. Egy csapat diák éjjel, a Balaton-parton, tök sötétben ül, és néhány mobil kijelzővel világít. Ez igazán vicces. Igyekeztünk halkan dorbézolni, csak akkor némultunk el teljesen, amikor lépéseket hallottunk. A lebukás miatti félelemtől az adrenalinszintem az egekbe szökött, és lesütött szemmel vártam, hogy az egyik tanár ránk üvöltsön, amikor Jacques-ot pillantottuk meg. Hozott egy rakás pokrócot, majd mikor kiosztotta, leült közénk.

– Zsák, ez nagy ötlet volt – dicsérte meg Zsolti, aztán Jacques elmondta, hogy csak Gábor után jött ki.

– Nincs itt Zsidák – rázta meg a fejét Ricsi. Erre Jacques rávágta, hogy a szobában sincs.

Na, ez fura volt. Azonnal kezdetét vette a „Zsidák eltűnt, keressük meg” projekt, úgyhogy Dave, Andris és Robi visszamentek. Ricsi levette a pulcsiját, és odaadta Virágnak, aki a kapucnis Adidas felsőben úgy nézett ki, mint egy manó. ☺

– Mi a terv? – kérdezte Kinga.

– Megnézzük a napfelkeltét – közölte Zsolti, miközben átölelte Edinát, aki mindenképp oda akart bújni hozzá. Kinga szeme a sötétben is szikrázott.

– Okos. Fél kettő van, hol van még a napkelte? – csapott a homlokára, és rákulcsolta a karját a felhúzott térdére.

Kicsit vacogtam, úgyhogy összehúztam magamon a pokrócot.

Egy órán keresztül beszélgettünk meg nevetgéltünk mindenfélén

(Zsolti nem hagyta, hogy unatkozzunk), amikor is Andrisék visszajöttek azzal, hogy „Zsidák sehol nincs”.

– Körbenézünk a parton – mondta Dave, és járőrözni kezdtek a közelünkben.

Amíg ők Helyszínelıket játszottak, mi tovább ücsörögtünk, de olyan fél négy körül elérkezett a holtpont, eluralkodott rajtunk a fáradtság, átfáztunk, és már egyre kevesebbszer szólaltunk meg.

– Szerintem menjünk – mondtam halkan.

– Ne már! Ha eddig kibírtuk – ellenkezett Dave, aki ezúttal a vizet fürkészte (sötétben, a fekete vizet, tuti semmit nem látott).

– Én nem bírom, elalszom – nyöszörgött Virág.

– Oké, oké – biccentett Dave. – Akkor játsszunk. Ki bír tovább ébren maradni?

– Reggelig? – ásítottam.

– Nem. Amíg haza nem érünk. Na? Ki van benne?

– Felejtsd el, bealszom – szólt Ricsi.

– Én. Állom – szólalt meg hirtelen Kinga.

– Oké, én is – egyezett bele Zsolti és Cortez. Erre Edina is csatlakozott.

– Reni?

– Megpróbálom – vonogattam a vállam.

Az ötlet jó volt, a megvalósítása már annál nehezebb.

Próbáltuk ébren tartani egymást, de először Virág aludt be,

Ricsinek dőlve, aztán az a-s lányok sorban dőltek ki, egyszerűen elterültek a füvön.

– Mennyi az idő? – kérdezte Zsolti.

– Még mindig háromnegyed öt – feleltem.

– Mikor kel már ez a barom nap? – kérdezte idegesen, mire fáradt nevetésben törtünk ki.

Öt körül Dave, Andris és Robi újból kijöttek.

– A konyhán is megnéztük. Zsidákot elnyelte a föld! – rázta a fejét idegesen Dave. – Talán szólnunk kéne egy tanárnak.

– Sherlock, felhívtad már? – kérdezte Cortez. Mély csend következett, mindenki átgondolta a hallottakat. Dave türelmetlenül előkapta a mobilját, és hívni kezdte. Füleltünk, hátha a közelben csörög, de nem. Mikor felvette, Dave aggódva megkérdezte, hogy „hol a fenében van, tűvé tették érte a Balatont”.

– Igen? Igen? Aha. Értem. Jó, rendben – biccentett Dave és eltette a mobilt.

– Na? – mosolygott Cortez.

– Bogár volt az ágyában, átment Krisztiánékhoz aludni.

Felkeltettem – mondta. Hajnali ötkor kitört belőlünk a röhögés.

– Valld be, Dave, jót játszottál – cukkolta Zsolti.

– Igenis komoly volt! Mi van, ha baja esik, érted – rázta a fejét, de már nem tudtuk komolyan venni. Ricsi tovább húzta, hogy „menjen, és analizálja a bogarat”, úgyhogy jót szórakoztunk.

Ezután viszont minden percben kidőlt valaki. Andris, Robi,

Zsák, végül Ricsi és Edina sem bírta tovább. Amikor szürkülni kezdett az ég, már csak Zsolti, Kinga, Dave, Cortez és én maradtunk ébren.

– Na, mindjárt kel a nap. Mindjárt – türelmetlenkedett Dave.

A pokróc alatt vacogva néztem a tavat, aminek körvonalai egyre jobban kirajzolódtak. Pokoli hűvös volt, megcsípett egy szúnyog, és csípte a szemem az álmosság, de gondoltam, ha eddig kibírtam, akkor most már megvárom a reggelt.

– Zsoltinak is annyi – biccentett Dave. Kinga odanézett, és idegesen megrázta a fejét, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „lúzer”.

– Na, hajrá, ki bírja ma estig? – kérdezte.

– Én nem vagyok fáradt – erősködött Dave.

– Renáta, élsz még? – fordult felém Kinga. Az összefogott haja tiszta kóc volt, és jó néhány tincs felpúposodott a fején.

Eszelősen festett a hajnali órában.

– Nem igazán. Szétfagytam – ismertem be. Cortez felállt, felvett Zsák mellől egy pokrócot, és mellém lépve a hátamra terítette.

– Köszi – mosolyodtam el, de ráfagyott a fejemre a vigyor.

Mármint tényleg. A hidegtől.

Cortez leült mellém, és mosolyogva nézte, ahogyan összegörnyedve remegek.

– Menj aludni – suttogta.

– Nem, még bírom – erőlködtem. – Csak lefagyott a kezem – bújtam ki a pokrócból, és megmozgattam az ujjaim. Tisztára elgémberedtek a hidegben. Cortez felém nyúlt, és megérintette a kezem.

– Tényleg megfagytál – nevette el magát halkan, aztán…

Aztán hirtelen elég meleg lett.

Na, nem arra gondolok, hogy szélsőségesen megváltozott az időjárás, és minden előjel nélkül trópusi hőség szállt le a partra. A hőmérséklet nem változott. Csak éppen Cortez rákulcsolta az ujjait a kezemre, és leengedte a karját kettőnk közé.

Nem mertem ránézni, szigorúan előrebámultam, miközben egymás kezét fogva ültünk fél hatkor a Balaton partján. Olyan zavarban voltam, hogy szinte levegőt sem mertem venni.

Körülöttünk mindenki pokrócba takarózva aludt, előttünk Kinga és Dave vitatkoztak azon, hogy ki az „éberebb”, mi meg a fűben ülve fogtuk egymás kezét, és senki nem tudott róla. Nem, azt hiszem, Arnold erre mondta, hogy ne kerüljek bajba. Elkaphattam volna a kezem. Felállhattam volna, hogy berohanjak.

Rászólhattam volna. De nem tettem. Mert tudtam, hogy alig van pár percünk, és vége. Mármint nem úgy, hogy mondjuk, napkeltekor véget ér minden, nem ilyen romantikus értelemben.

Hanem ahogy a többiek ébredezni kezdenek, Kingáék hátrafordulnak vagy éppen Máday kiront, akkor elmúlik.

Összesen négy percet fogtuk egymás kezét, a Balatont bámulva, felfrissülve a fénytől és a hajnal illatától, amikor Zsolti felébredt.

Ösztönösen elengedtem, és bedugtam a kezem a pokrócom alá,

Cortez pedig összekulcsolta a kezét a felhúzott térdén.

– Mondom, hogy csak egy pillanatra hunytam le a szemem – vitatkozott Zsolti.

– Ne hazudj, aludtál! – ordított rá Kinga.

– Mélyen tisztelt diákok – szólalt meg egy ismerős, szigorú hang mögöttünk, mire ösztönösen felpattantunk. Máday összefont karral nézett le ránk.

– Mi csak a naplementét jöttünk ki megnézni, már megyünk is aludni – magyarázta Zsolti, miközben Ricsi kinyitotta a szemét.

– Most álmodom, vagy tényleg Máday az? – dörzsölte a szemét álmosan.

– Nagyon is ébren vagy, fiam! – sziszegte az ig. helyettes.

– Ó, a fenébe. Emó, kelj fel – rángatta meg Virág vállát.

– Mi van, mi az? – ült fel Virág, de nem látott semmit, mert a kapucni belelógott a szemébe.

Máday könyörtelenül felkeltett mindenkit, aztán közölte, szerinte az a legnagyobb büntetés a lógósoknak (mármint a kint éjszakázóknak), ha nem engedi fel őket a szobákba.

– Aki éjjel aktív, az bizonyára a délelőttöket is bírja – vigyorgott gonoszul. Mi meg alig éltünk.

Reggelinél majdnem beleesett a fejem a rántottába. De nem volt menekvés, a kora délutáni indulásig Máday újabb programokat talált ki. Sétáltunk, túráztunk, gyalogoltunk… Tutira direkt csinálta. Az éjjel rendesen alvó diákok fitten és kipihenten járkáltak, mi meg a sor végén kullogtunk, és minden mondatunkban benne volt a „meghalok” valamilyen szinonimája.

A vonat indulásakor már minden bajom volt. Égett a szemem, rázott a hideg, folyamatosan ásítottam, és állva el tudtam volna aludni. Felszálláskor levágtam magam egy ülésre, az ölembe vettem a hátizsákom, átkaroltam, és álmosan néztem körbe.

Velem szemben Ricsi és Virág foglaltak helyet, utóbbi behunyta a szemét, és egy pillanat alatt bealudt, az üvegnek döntve a fejét.

Mosolyogva néztem rájuk. Hirtelen Cortez feldobta a táskáját a fejünk fölött lévő tartóra, aztán levágta magát mellém.

– Mi a pálya a többieknél? – kérdezte Ricsi lehunyt szemmel.

– Mindenki KO. Csak ők ketten idegesítik egymást – biccentett oldalra, mire Ricsivel átnéztünk a mellettünk lévő fülkébe. Kinga és Dave egymással szemben ültek és farkasszemet néztek. Ekkor úgy döntöttem, én kiszálltam a versenyből, nem bírtam tovább.

Úgy tűnt, csak pislogtam egyet, bár amikor legközelebb kinyitottam a szemem, kissé megváltoztak a körülmények. Cortez vállán ébredtem (jó lenne azt gondolni, hogy egy kanyarban esett rá a fejem), és pislogva, elgémberedett nyakkal néztem körül.

Cortez ülve aludt, lábát feltette a szemben lévő ülésre, Ricsi mellé. Virág a vonat zakatolásának ütemére ütögette a fejét az ablaknak, mellette Ricsi azonban ébren volt. Mosolyogva nézett rám.

– Hol vagyunk? – kérdeztem álmosan, és előhalásztam egy rágót a zsebemből.

– Az előbb szólt az ofő. Mindjárt otthon – suttogta.

A vonat begördült az állomásra, úgyhogy mindenki ébredezni kezdett. Cortez kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetünk.

Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott, mire zavartan megigazítottam a hajam, ami überbénán állhatott.

– Gyerünk, gyerekek, ébresztő! – tapsolt az ofő, amikor megállt a szerelvény. Komótosan összeszedtük a cuccunkat, aztán lenyomultunk a vonatról.

A pályaudvaron kis csoportba tömörültünk, és elköszöntünk egymástól.

– Hogy mész haza? – kérdezte Cortez, aztán rántott egyet a táskája vállpántján, és körbenézett. – Oké, mindegy – legyintett, én meg odakaptam a fejem, amerre ő bámult.

Az induló és érkező szerelvények táblája alatt Arnold Doors pólóban ácsorgott, és óvatosan intett egyet.

– Sziasztok – köszöntem, és elindultam.

– Ren – szólt utánam Ricsi.

– Igen?

– Gyere velünk, mekizünk egyet. Mindenki dög éhes… – vigyorgott.

– Jól hangzik, de… – húztam el a számat, mire Ricsi csalódottan bólintott.

Ott hagytam őket a pályaudvaron, és Arnold elé siettem.

– Milyen volt? – érdeklődött, miközben elvette a táskám. Egy pillanatra visszanéztem. Cortez, Virág, Ricsi, Kinga, Dave,

Zsolti, Andris, Robi és a négy a-s lány még mindig ott álltak és vihogtak valamin. Összeszorult a szívem, és visszafordultam.

Erőltettem egy mosolyt az arcomra, és fáradtan bólintottam.

– Jó – mondtam. Az volt.

Osztálykirándulás: 5/5*** – ☺

Fáradt vagyok: 5/1 – L

Cortez: 5/? – …

Május 7., péntek

Az osztálykirándulást kipihenni kerek három napig tartott.

Mind fizikailag megviselt, mind érzelmileg. Cortezzel kézen fogva ülni a parton? Olyan messzinek tűnik, mintha ezer év telt volna el azóta. Pedig nem történt más, csupán visszatértek a hétköznapok. A hétköznapokkal együtt pedig Viki, Arnold, dolgozatok, suliújság, fotózás meg úgy általában a Szent Johanna.

Szerdán Ricsi átjött, hogy beszéljen velem. Sejtettem, hogy miről van szó. Virág szülinapja hétfőn lesz, és Ricsi akart neki csinálni egy igazi meglepetésbulit. Úgyhogy ezzel teltek a délutánjaim.

Meglepetésbulit szervezni nem kis feladat, főleg úgy, hogy Virág ne szerezzen róla tudomást. Szórólapokat nyomtattunk, lefixáltuk a helyszínt (Zsoltiéknál ☺), e-maileket küldtünk, meg úgy általában, szervezkedtünk. Ez így még rendben is volt, de aztán Ricsi ma délután elrángatott magával ajándékot venni, hogy segítsek választani.

– Neményit meghívtad? – kérdezte, amikor a bizsuüzletben nézelődtünk az ékszerek között.

– Persze – bólintottam.

– És el is jön? – húzta a száját.

– Oké – tettem fel a kezem. – Tudom, hogy nem rajongtok Arnoldért, de Virágnak nagyon jó barátja kilencedik óta. Nem fog zavarni, csak benéz, kizárólag Virág miatt – hadartam.

– Jó, értve – bólintott kelletlenül. – De láttam a Facebookon, hogy az a barátnőd is jön…

– Peti. És barátom – javítottam ki. Mi bajuk van ezeknek az emós haverommal?

– Aha. De ő miért jön?

– Ööö – mosolyodtam el. – Mert ismeri Virágot, szívesen jönne a bulijára, és mert…

– Na? – vigyorgott Ricsi.

– Oké, még mielőtt tudtam volna, hogy Virágnak meglepetésbulit szervezel, megígértem neki, hogy szombaton találkozunk… Nem volt szívem lemondani…

– Ott randizol? Virág buliján?

– Nem randi!!! – ráztam meg a fejem. – Peti egy barátom.

– Aha – bólogatott gúnyosan. – Ehhez mit szólsz?

– Tetszene neki – vettem fel a békejeles nyakláncot. Virág stílusa. Megvette.

Hazaérve bekapcsoltam a gépem, és felnéztem az msn-re.

Cortezzel napok óta nem tudtam beszélni, mert a suliban elég nagy a pörgés (minden órán hajtunk a közelgő lezárások miatt), délután meg állandóan nyelvsuliban van, szinte sosincs gépnél.

Megint offline volt az állapota, úgyhogy inkább ráírtam Arnoldra, hogy várom a Honfoglalón.

Virág ajándéka: 5/5* – Ricsivel élmény volt nézelődni. Két perc után megunta. Viszont klassz nyakláncot vett. ☺

Suliújság: 5/5 – a héten megjelent a májusi szám. Iszonyat nagy sikere volt az Életképek rovatomnak, egy csomóan gratuláltak hozzá. Timi elballagásával Arnold lett az ideiglenes főszerkesztő, az év utolsó számát teljesen rábízták. Kinga azóta is tombol. ☺

Cortez: 5/2 – hát, a kirándulás óta a Mr. Brightside lett a hivatalos „jobban beleestem Cortezbe, mint valaha” dalunk.

Esténként arra alszom el. Éljen.

Tanulás: 5/4 – rajzból kettesre állok (juhúú), amúgy angolból, tesiből és bioszból megyek az ötösért, a többi rendben lesz. ☺

Kirándulás képek: 5/5* – taggeltek vagy ötven képen a Facebookon, mindenki lájkol, kommentel, sztorizgat, ráadásul Kinga és Dave beléptek valami „Harminchat órát nem aludtam” csoportba. ☺

Május 8., szombat

Remek kezdet, borzalmasan durva vég. Körülbelül így jellemezném a mai napot.

Virág buliját sikerült teljesen eltitkolnunk előle, bár ez egész héten nem volt egyszerű. Már kora délután átmentem Zsoltiékhoz, hogy segítsek a pakolásban. Csak félórával később érkeztem, mint Ricsiék, de a tortát a földön találtam.

– Mi történt? – szörnyülködtem.

– Tudod hogy mi az az amerikai foci? – kérdezte Zsolti.

– Igen – bólintottam.

– Én is. És tudod, hogy kell játszani? – nézett rám.

– Nem.

– Na. Én se – magyarázta meg, hogy mitől ment tönkre Virág rendelt tortája, amit az apukája és Kriszta csináltatott a bulira.

Wow.

Minden igyekezetünk ellenére Virág tortáját nem sikerült eredeti formájába visszaállítani, viszont Dave még ép állapotban lefotózta, úgyhogy annyit megígért, hogy átküldi neki mailben.

– Biztosan örülni fog – mosolyogtam.

Zsoltiék házát kicsit átrendeztük (törékeny dolgok bezár, értékek elzár, bútorok eltol), kipakoltuk az üdítőket meg a műanyag poharakat, beállítottuk a laptopot Virág kedvenc számaira, csináltunk egy szabad asztalt az ajándékoknak, aztán mire lerogytunk volna egy kicsit pihenni, hét előtt megérkeztek az első vendégek. Akiket nekem kellett szórakoztatnom, amíg Ricsi elmocizott Virágért.

Éppen Cortezzel beszélgettem (Viki eltűnt valahová Davevel), és kértem, hogy szedje le Andrisékat a laptopról, mert senki nem akar Metallicát hallgatni, amikor Peti megérkezett.

– Szia! Örülök, hogy eljöttél – üdvözöltem, aztán adtam két puszit neki. Peti köszönt Corteznek is, aki megitta a kólás doboz alján lévő üdítőt, és a fiú kezébe adta.

– Kösz – biccentett. – Klassz smink – vigyorgott rá gúnyosan, aztán ott hagyott minket.

– Szimpi srác – vigyorgott Peti zavartan, és kérdőn nézett a kezében lévő dobozra.

– Add ide, kidobom – legyintettem.

Egyetlenegy üvegpoharat felejtettünk el eltenni, éppen annak a maradványait söpörtem össze (Robi játszott), amikor Arnold megállt az ajtóban.

– Segítsek valamit? – kérdezte mosolyogva.

– Nem, köszi, mindjárt végzek ezzel. Mi van kint? – érdeklődtem.

– Tömeg, hisztéria, káosz és a fél Szent Johanna.

– Ricsi így tervezte, úgyhogy klassz – nevettem fel.

– Oké, most kaptam az üzenetet, hogy jönnek – sietett be a konyhába Dave.

Arnolddal átmentünk a nappaliba, és megálltunk oldalt, ahol volt még hely. Amikor nyílt az ajtó, Virág lépett be elsőként, és a szája elé kapva a kezét, felsikoltott. Ösztönösen Ricsi nyakába ugrott, aztán zavartan nézett körbe. Megtalált, úgyhogy vigyorogva rohant hozzám, és úgy ugrott a nyakamba, hogy szinte hátraestünk.

– Boldog szülinapot – suttogtam. Szóhoz sem tudott jutni, csak a szemét törölgetve bólogatott.

Amikor elengedett, mosolyogva Arnoldra nézett, aki óvatosan megölelte.

– Tessék – nyújtotta át az ajándékot, Virág pedig izgatottan kibontotta. Egy Andy Warhol-könyvet kapott. Először értetlenül meredt rá, aztán, amikor Arnold mondta, hogy majd ráér átnézegetni, Virág szipogva bólogatott.

Mindenki fel akarta köszönteni Virágot, úgyhogy Arnolddal visszamentünk a konyhába. Úgy láttam, gondban van.

– Minden oké?

– Persze – rázta meg a fejét kínosan nevetve. – Virág születésnapja hivatalosan is a nyár eleje… – suttogta.

– Tudom – sziszegtem halkan. Értettem, hogy miről beszél.

Virág szülinapja egyet jelent azzal, hogy mindjárt év vége van.

Az év vége pedig egyet jelent azzal, hogy Arnold elmegy.

– Bocs, nem akarok zavarni – tette fel a kezét Peti, aki időközben bejött a konyhába, hogy vigyen ki üdítőt.

– Nem, nem zavarsz – ráztam meg a fejem, és őszintén hálás voltam, amiért bejött, mielőtt elbőgtem volna magam.

Peti és Arnold csendben nézték, ahogy pakolászok, aztán.

Aztán bejött Cortez.

– Kéne még kóla – mondta.

– Szolgáld ki magad – vágta rá Arnold.

– Oké – tettem fel a kezem. – Adom – nyúltam be a hűtőbe, és kivettem egy hatos csomag dobozos kólát.

Cortez szó nélkül kikapta a kezemből. Nos. Nem ez volt életem legfelemelőbb pillanata.

– Na – állt meg Kinga az ajtóban, és gúnyosan elvigyorodott. –

Ez aztán jó csoportkép lenne – nézett végig a társaságunkon.

– Kinga, ne most – túrtam bele a hajamba.

– Azt hiszem, én megyek – lökte el magát Arnold a faltól.

– Máris? – kérdeztem félve.

– Amiért jöttem, azon túl vagyok. Más keresnivalóm nincs itt

– mondta kimérten.

– Szia – intett Cortez pofátlanul, mire Arnold a fejét csóválva kiment az ajtón.

– Mindjárt jövök, csak kikísérem – szóltam vissza. Peti értetlenül bólintott, Cortez a vállát vonogatta, Kinga pedig élvezte, hogy izzik a levegő a helyiségben. Neki ez felüdülés volt.

Átmentünk a nappalin, Virág éppen a Jacques-tól kapott párizsi útikönyvet nézegette, miközben francia osztálytársunk megállás nélkül magyarázott neki. Virág felemelte az ujját, afféle „egy pillanat” stílusban, és odaszaladt hozzánk.

– Ajj, már mész is?

– Mennem kell – hazudta Arnold. – De érezd jól magad. És még egyszer: boldog szülinapot.

– Köki – nevetgélt Virág, aztán megölelte.

Olyan búcsúzósra sikerült az ölelés (mármint Arnold részéről), hogy összeszorult a torkom. A kapuhoz kiérve Arnold megígérte, hogy este még felhív, aztán elindult.

Hosszasan néztem utána az utcában, majd letöröltem a szemem, és sóhajtottam egy nagyot. A házból éppen Fall Out Boy üvöltött, az ablakban megláttam Andrist és Robit, akik egymásnak ugrálva tomboltak. És a buli csak akkor kezdődött.

Már csuktam volna vissza az ajtót, amikor hirtelen Dorián lépett elém, négy barátjával.

– Na, ez nagyon rossz ötlet – szakadt ki belőlem, és annyira megijedtem, hogy hirtelen remegni kezdett a kezem.

– Csak felköszöntjük, és lépünk. Ne parázz – indult befelé mellettem.

– Dorián, kérlek! – futottam utána. Mondtam! Mondtam Davenek, hogy ne tegye ki mindenhová, hogy Virág bulija hol és mikor lesz! Ááá!

Az emós csapat előtt sikerült benyomulnom az ajtón, és a tekintetemmel próbáltam megkeresni azt, aki megelőzheti a bajt.

– Cortez! – kiáltottam. Cortez megperdült a tengelye körül, és a bejárati ajtó felé nézett. Mögöttem akkor lépett be Dorián.

– Tűnés! – indult el felénk idegesen. A diákok többsége odafordult, és susogva, érdeklődve figyelték a jelenetet.

– Csak egy percre jöttünk – erősködött Dorián.

– Senki nem hívott titeket – cövekelt le előtte Cortez, elég közel. A kifestett szemű fiú állta a tekintetét, aztán félrekapta a fejét. Virág lesütött szemmel állt a laptop mellett, amiből még mindig üvöltött az I Don’t Care.

– Jó. Egy perc. Csak utána… utána menjetek, el légyszi – kérte Virág, Cortez pedig amolyan „biztos?” pillantást vetett rá. Virág bólintott, és megvárta, hogy Dorián odamenjen hozzá.

Néztem Ricsi arcát, ahogy meg-megremegett a szája széle, és olyan gyilkos tekintettel figyelte Dorián minden mozdulatát, hogy én is megijedtem tőle.

– Boldog szülinapot, Virág – hajolt hozzá Dorián, és adott egy puszit az arcára. Ricsi egyik karját Zsolti fogta, a másikat Dave. –

Na, ennyi volt! – fordult körbe az emós fiú, aztán vigyorogva Ricsire nézett. – Nyugi, a tiéd lehet. Amúgy… – igazította meg a szemébe lógó haját – van egy rágóm is. Ha kiköptem, szólok, úgy tűnik, szereted a megunt dolgaimat…

Aúúú, ez engem is szíven ütött. Virág leszegte a fejét, és nagyon a sírás határán volt, Ricsi pedig kiszabadította a karjait, és idegesen röhögve körbenézett.

– Ez jó volt – bólogatott elismerően, aztán széttárta a karját.

Szinte éreztem, hogy mi következik, azért is indultam meg Cortezzel együtt, de már késő volt. Ricsi egy iszonyat gyors mozdulattal az emós fiú előtt termett, megragadta a tarkóját, és teljes erőből lefejelte.

A szám elé kaptam a kezem, de nem én voltam az egyetlen lány, aki így reagált, szinte mindenki felszisszent. Dorián feltápászkodott a földről, és csuklójával megtörölte az orrát.

Vérzett. Röhögve lenézett, aztán Ricsinek ugrott. Egy pillanatra megállt a levegő a szobában, aztán Robi feltartotta a kezében lévő fantás üveget, és elüvöltötte magát.

– Bunyóóóó!

Na, erre mindenki kapcsolt, Ricsi és Dorián a földön fetrengve ütötték egymást, Cortez és Zsolti odaugrott, hogy szétszedje őket,

Dave pedig próbált a közelükben maradni, hogy mindent dokumentálni tudjon a kamerájával. Közben a laptopból Virág kedvenc dala, az All The Right Moves szólt.

– Ne kamerázz, segíts! – kiáltottam Dave-re, aki épp leguggolt, és totálba vette Dorián fejét, ahogy Ricsi üti.

Egy dolgot tehettem. Odasiettem Virág mellé, aki a tenyerébe temette az arcát, és sírt. Cortez végül egy határozott mozdulattal megragadta Dorián halálfejes kendőjét, és a nyakánál fogva felhúzta.

– Takarodj innen! – üvöltött rá. Az emós fiú zihálva megigazította a haját (az nagyon fontos volt), aztán hátrálni kezdett. A haverjai az ajtóban várták, és mindannyian elindultak kifelé.

– Te is! Meg ne lássalak többet! Hallod? – bökdöste a kijárat felé Zsolti Petit, aki, szegény, semmiről nem tehet.

– Ne, várj. İ velem van! – rohantam oda. Zsolti közelebb hajolva szemügyre vette Petit, aztán elengedte a karját.

– Ja. Mind ugyanúgy néz ki. Bocs – veregette vállba.

– Semmi baj – legyintett. – Majdnem kidobtak – suttogta nekem.

– Tudom – nevettem el magam, mert ez azért vicces volt.

Virág és Cortez felrángatta a földről Ricsit, akinek felrepedt a szemöldöke. (Igen, a piercing akadt bele valamibe. Ááá.)

– Hát – nézett körbe, és a homlokára csapta a zacskó jeget, amit Kinga nyújtott felé. – Legalább leütöttem – közölte. A nappaliban lévő összes diák füttyögve tapsolni kezdett, Ricsi pedig a szabad karjával magához ölelte Virágot, és nyomott egy puszit a fejére.

Ezután nagyjából visszaállt a rend, bár a takarítás kissé tovább fog tartani, mint terveztük. A konyhapultra felülve felbontottam egy doboz pralinét, és kiválogattam belőle a szimpi darabokat.

– Nincs gimis buli balhé nélkül – ült fel mellém Kinga.

– Hallottam a legendát – bólogattam. – Mi van kint?

– Edina és Zsolti, Cortez és Viki, Virág és Ricsi, Tami és Levi… – sorolta.

– Klassz – haraptam le a csokiszív felét, aztán Kinga elé tettem a dobozt. Unottan belenézett, és kivett belőle egy szemet.

– Az emós barátnőd téged keres.

– Barát. Barátom – javítottam ki, de már kezdtem unni, hogy mindenki Peti identitásával van elfoglalva. Fiú, ápolt körmökkel és szép sminkkel. Na, és akkor mi van?

– Tökmindegy.

Leugrottam a pultról, és megkérdeztem Kingát, hogy jól ellesz-e egyedül.

– Sose félts engem. Mindjárt visszamegyek, és megmutogatom Edina nyolcadikos képét, amit a Facebookon találtam.

– Ciki?

– Kenutáborban véletlenül kiverték az első fogát – húzta gúnyos mosolyra a száját. Ez Kinga. Mindig van valamije, amivel odacsaphat.

– Jó szórakozást – intettem.

Peti valóban engem keresett, jelezni akarta, hogy lassan lelép.

– Én is megyek, csak beköszönök Virágnak.

– Még korán van – furcsállotta. Igen, korán volt. De nem találtam a helyem.

Virág nem örült, hogy lelépek, de miután mélyen a szemembe nézett, bólintott. Megértett.

– Minden oké? – köszöntem el Ricsitől.

– Kiszakadt egy darab a fejemből. De amúgy ja. Kösz mindent

– kacsintott rám, én meg visszamosolyogtam. Igen, nem kerülte el a figyelmemet Virág lánca, ami a nyakában lógott, és amihez ösztönösen, gondolkodás nélkül nyúlt oda kábé tíz másodpercenként.

– Sziasztok – intettem úgy általánosságban mindenkinek, aztán Petivel együtt kiléptünk az ajtón. Cortez éppen akkor jött vissza a kapuból.

Megállt előttünk, felvonta a szemöldökét, aztán röhögve kikerült, és visszament a házba.

– Hazakísérlek, jó? – kérdezte Peti.

– Köszi.

– Amúgy, ha megkaptad, átküldenéd a videót, ahol Doriánt leütik?

– Mindenképp.

– Jó. YouTube-on a helye.

– Ó, már ma este ott lesz, ne aggódj – nevettem el magam.

Nem féltem Dave-et.

Virág bulija: 5/5* – nagyon örült.

Bunyó: 5/1 – úúú. Nagyon durva volt.

Peti: 5/4 – örültem, hogy ott volt.

Viki: 5/1 – feltűnően került, a közelembe se merészkedett.

Fura.

Virág ajándéka: 5/5* – késő este hívott, hogy csak most bontotta ki. Sikongva magyarázta, hogy ez a legeslegjobb ajándék. ☺ Hát, szenvedtem vele egy darabig, de végül sikerült kinyomtatnom. Csak nekem volt olyan tavalyi képem Ricsiről és Virágról, ahol együtt vannak, ketten, és marhára fogalmuk sincs róla, hogy egy év múlva járni fognak. ☺

Május 10., hétfı

Virág tizenhatodik szülinapja. Ettől függetlenül erősen a „Ricsi leütötte Doriánt” sztorié volt ma a főszerep. Olyannyira, hogy reggel a suli előtt állva Máday kirontott, és egy elegáns „Pósa, azonnal az irodámba” utasítással jelezte, hogy ő is látta a neten. Nemcsak Dave tehet róla, a bulin mindenki fotózott, a Facebookon egy halom kép jelent meg a bunyóról, nem is volt kérdés, hogy mára minden tanár ráakadt.

Totál idegesen ültünk első órán, árgus szemekkel bámultuk az ajtót, és sajna még Kardos sem bírt velünk, egyszerűen senki nem tudott az irodalomra koncentrálni. Az óra felénél megérkezett Arnold. Mindenki félig feltápászkodva nézte a nyíló ajtót, aztán csalódott sóhajjal ült vissza. Ricsi csak öt perccel az óra vége előtt jött meg, és lehajtott fejjel kullogott el a tanári asztal előtt.

– Mondd már, hogy mi van! – sürgette izgatottan Dave.

Kardos nem szólt rá, hogy maradjon csendben, csak kérdőn nézett Ricsire, aki hatalmasat sóhajtott.

– Az a helyzet… – kezdte –, hogy kaptam egy igazgatóit verekedésért és mert „rossz színben tüntettem fel az iskolánkat”.

– Húú – bólogatott Andris, aki totál beleélte magát a sztoriba.

– És Dóri? – tette szét a karját Zsolti türelmetlenül.

– Nos – tekerte meg az egyik raszta tincsét Ricsi –, Borrel szerint ez volt az utolsó húzása. Jövőre már nem jár ide – mondta, mire mindenki tapsolni kezdett. Kardos próbált minket csitítani, de ránk csengettek.

Tehát eltanácsolták Doriánt. Az évet még végigjárhatja, aztán ennyi. Túl sok, túl aljas húzása volt, úgyhogy nagyon ért már ez a döntés. Attól függetlenül, hogy mindannyian szörnyen boldogok voltunk, igyekeztünk elkerülni az emós fiút a suliban. Van annyira szenya, hogy valamelyikünket megpróbált volna magával rántani. Virág szerint ennél szebb szülinapi ajándékot nem is kaphatott volna a sulitól. Megértem. ☺

Arnolddal és Karcsival ebédszünetben az udvaron ültünk, és a napsütésben olvastunk, miközben a sulirádióból Magna Cum Laude szólt halkan. Nem rosszak az új stúdiósok, de azért kicsit hiányoznak a régiek. A végzősök elballagásával a Szent Johanna amúgy is csendesebb lett, nagyon érződött a huszonnégy fő távozása.

– Mit olvasol? – kérdezte Arnold.

– Bezzeg az én idımben – mutattam fel a Fehér Klára-könyvet.

Suli után elkéredzkedtem olvasókörről, mert anyu értem jött, hogy elkísérjem az éves mammográfiai vizsgálatra. Persze, a szülők totál felelőtlenek, ha anyun múlik, akkor ezt is elblicceli, de szerencsére felhívtam rá a figyelmét (tegnap úgy ötvenszer), úgyhogy elmentünk. És mivel ügyes volt, és jó eredménye született, utána bementünk egy plázába fagyizni. A pisztáciakelyhemben turkáltam, amikor anyu megkérdezte, hogy mi van Vele.

– A szokásos – vonogattam a vállam. – Vagyis fogalmam sincs. De – nyomkodtam vissza a tejszínhabot a pohárba – nem baj. Most az a legfontosabb, hogy Arnold rendben legyen. Nem mondja, de néha látom rajta, hogy megviseli a suliváltás – magyaráztam.

– Ez érthető. Ide köti minden, ez nagy változás egy kamasz életében.

– Tudom.

– Én már azt is nehezen bírom, hogy elmész egy hétre.

Képzelem, Arnold szülei mennyire kiborultak… – csóválta a fejét anyu.

– Arnold zseni, ezt a szülei is tudják. Amúgy meg – nevettem el magam. – én csak egy hétre megyek. És alig várom. Justine jó fej, jól megleszünk.

– Tudom – pislogott anyu sokat, szerintem a könnyeivel küszködött. Na persze! Arnoldot elengedik Párizsba tanulni, anyu meg siratja azt az egy nyomorult hetet, amit kaptam a nyáron. –

Jó – legyezte az arcát a kezével. – Más téma!

– Rendben, más téma – bólintottam.

– Apád nem fogy! – dőlt hátra a széken, és afféle „én ezt nem értem” arckifejezéssel rázta a fejét.

Na, itt ideje volt behúznom a nyakam. Mert igen, hetente kétszer járok apuval kondizni. És én kondizok is. Apu azonban leginkább a büfében ücsörög, és mindenkivel beszélget, csak hogy ne kelljen visszamennie a terembe… A legártatlanabb arckifejezéssel néztem anyut, és esküdöztem, hogy fogalmam sincs, mi lehet a baj. Az asztal alatt azért keresztbe tettem az ujjaimat. Az úgy ér, nem?

Hazaérve megcsináltam a házim, aztán mivel csörgött a telefonom (Virág új csengőhangja, a Let The Sunshine In, ı állította be), felvettem. El kellett tartanom a fülemtől, ugyanis Virág folyamatosan sipákolt. Szülinapjára kapott az anyukájától egy bohóchalat, amit azonnal meg kellett néznem. Illetve ő ragaszkodott hozzá, hogy csekkoljam. Úgyhogy átmentem. Nos.

A hal aranyos, egymagában úszkál az akváriumban, és igyekszik nem megzavarodni attól, hogy Virág állandóan kopogtat az üvegen. A neve, merthogy Virág halának kell név (nem is akármilyen), végül Peace lett. Ha így folytatja szegény hal terrorizálását, akkor hamarosan Rest in Peace lesz a neve, de mindegy. Örül, hogy van hala. Én meg annak, hogy este kilencig néznem kellett, hétköznap, tanítási időben.

Vidéki sanzon: 5/5*** – egész nap ez járt a fejemben a sulirádió miatt. „Hát evezz a part felé még párat, ha a világ fordít neked hátat…”

Dorián: 5/1 – ez van. İ akarta így.

Tanítás: 5/2 – bekeményítettek a tanárok. Mindenből összefoglaló, tézé, felelés. Vááá.

Virág: 5/5* – 16 lett. Ezért csináltunk néhány „magunkat fotózzuk” stílusú LB-képet, vadul vigyorogva, egymáshoz szorított arccal, a háttérben Peace-szel, a bohóchallal. ☺

Cortez: 5/1 – miért? Miért esek mindig ugyanabba a hibába?

Megfogta a kezem. Örültem. Nem szól hozzám. Nem örülök.

Mindig ugyanaz, mindig, mindig… No comment.

Május 11., kedd

Reggel felkeltem. Ez minden, ami a mai napomban pozitívum.

Utána pedig minden összeomlott. Életemben másodszor csókoltak meg, és teljességgel értelmét vesztette számomra a „barátság” kifejezés. Minden tekintetben. Pedig olyan jól indult a nap. Kivételesen jól szárítottam be a hajam, kivételesen megtaláltam a zöld rövid ujjú blúzom, és kivételesen még tetszett is magamon. A sulihoz érve odasétáltam a többiekhez. Virág és Ricsi velem egy időben gurultak be a robogóval, a nap szépen sütött, kellemes volt az idő… Még idáig is rendben. Aztán következett életem legszörnyűbb napja. Az egész irodalmon kezdődött, amikor is Kardos megkért minket, hogy segítsünk ebédszünetben a könyvtárban pakolni, mert az elballagott végzősök leadtak egy rakás tankönyvet. Arnolddal persze jelentkeztünk a feladatra, aztán a tanár hozzátette, hogy a bukásra állókra is számít. Ez enyhe célzás volt. Úgyhogy ebédszünetben Arnold, Cortez, Dave és én mentünk a könyvtárba.

– Rendben, akkor a leadott könyveket tegyétek fel a helyükre.

Menni fog? – kérdezte a tanár.

– Megpróbálhatom. Talán ismerem az ábécét – mosolygott Dave. – A jegyeidet elnézve nem vagyok benne biztos – vágta rá Kardos. Dave dünnyögött valamit, de nem lehetett kivenni egy értelmes szót sem, és azt hiszem, ez mindenkinek jobb volt így.

Felemeltem egy kartondobozt (illetve csak megpróbáltam), aztán segítségkérően körbenéztem, mire Cortez odapattant mellém.

– Köszi – mosolyodtam el.

– Add ide, majd én – lépett elé Arnold, és megragadta a könyvekkel teli dobozt. Cortez flegmán felemelte a karját, mire az egész kiesett a kezei közül, és az összes könyv a földre hullott.

– Antai-Kelemen, mi lenne, ha nem rombolnál? – szólt oda Kardos.

– Elnézést – felelte Cortez, miközben összefont karral állt, és.

Arnoldot nézte, aki szó nélkül felemelt egy másik dobozt, és elvitte. Én meg leguggoltam, és segítettem összeszedni Corteznek a könyveket.

– Oké, viheted – mondtam. Cortez elindult a dobozzal, befordult a könyvespolchoz, és eltűnt Arnold mögött.

A következő, amit láttam, hogy Arnold előbukkan a polc mögül, és Kardoshoz megy.

– Elnézést, de én most inkább elmennék.

– Rendben, ez nem kötelező – bólintott a tanár.

Feltápászkodtam a földről, és kérdőn néztem. Cortez kilépett a polc mellé, és megrázta a fejét.

– Neményi, ne csináld a fesztivált, majd én lépek. Ez úgysem az én világom – tette fel a kezét, majd megfordult, és kiment az ajtón.

Mindenki döbbenten nézett utána. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett köztük a polc mögött, de láttam Arnold arcán, hogy valami baja van, úgyhogy gondolkodás nélkül kirontottam a könyvtárból, és a folyosón sétáló Cortez után szóltam.

Egyszerűen betelt a pohár, elegem lett Cortez viselkedéséből!

– Hé, várj már meg! – rohantam, aztán, mikor utolértem, idegesen ráförmedtem. – Mi a bajod neked?

– Mi? Nekem? – röhögte el magát, és fél kézzel a falnak támaszkodott.

– Igen!

– Semmi – rázta meg a fejét.

– Oké, tudod mit? Nem érdekel – túrtam bele a hajamba idegesen. – De felejtsd el Arnoldot!

Cortez arcán gyorsan váltakozott döbbenet, szánalom és gúny.

– Minden erőmmel azon vagyok!

– Ez nem vicces! Állandóan szekálod, mindig kötözködsz vele, és folyamatosan megalázod!

– És most jöttél, hogy rám szólj? – döbbent le, az arcán pedig ott bujkált az a gúnyos mosoly.

– Igen! Hogy hagyd őt békén! – bólogattam vadul.

– Rendben. Még valami? – mosolygott továbbra is. És ekkor felidegesített a mosolya. Felidegesített a pökhendisége. Az egész elmúlt tanév feszültsége, idegessége és szenvedése eluralkodott rajtam.

– Igen. Engem is – mondtam ki, amit már olyan nagyon régen ki kellett volna mondanom.

– Hidd el, nekem nem gond – röhögte el magát. Oké. Akkor játsszunk így, nekem mindegy. Az elmúlt hetekben éppen eleget voltam Kingával, hogy tudjam, lehet úgy is durvát mondani, hogy közben egyáltalán nem gondoljuk komolyan.

– Jó, így még jobb – tapsoltam egyet idegesen. – Felejtsük el egymást, oké?

– Megtörtént – bólintott komolyan.

– Nagyszerű – sziszegtem, aztán megfordultam, és elindultam a folyosón.

– Vicces, hogy így reagálsz – szólt utánam, mire megtorpantam.

– Tessék?

– Azt hiszed, Neményi olyan nagyon jó barátod.

– Igen, az! – vágtam rá.

– Persze, hogyne – mosolygott újra gúnyosan, mire komolyan bepipultam. Az egy dolog, ha velem szórakozik, komolyan, megszoktam már, de Arnoldra nem mondhat egy rossz szót sem!

– Mit akarsz ezzel mondani? – sétáltam vissza hozzá, és dühösen fürkésztem az arcát.

– Tudod mit? Semmit – rázta meg a fejét.

– Na, mondd – tártam szét a karom, és komolyan, olyan ideges voltam, hogy szinte elbőgtem magam.

– Az, hogy mindketten olvastok, szeretitek a béna zenéket és az unalmas filmeket, meg tudományos magazint bújtok, még nem jelent semmit… Nem itt kezdődik a barátság – vetette oda durván.

– Hát hol kezdődik? – tettem csípőre a kezem.

– Talán ott, hogy nem kéne engednie, hogy elmenj! – vágta rá dühösen, én meg csodálkozva néztem.

– Tessék? – kérdeztem gombóccal a torkomban.

– A suliból – szólt halkan, nekem pedig hirtelen leesett minden. Cortez még mindig azt hiszi, hogy év végén én megyek el, és ezért haragszik Arnoldra. Mert mint legjobb barátomnak,

Arnoldnak le kéne beszélnie róla. Szerinte. Ha tudná az igazat…

De nem tudja.

– Ezzel nem kell foglalkoznod – suttogtam, mert nem jutott eszembe frappánsabb.

– Hogyne foglalkoznék vele! – kiáltotta mérgesen, mire megráztam a fejem.

– Fogalmad sincs semmiről – néztem a szemébe, és hátrálni kezdtem.

– Lehet – biccentett. – Akkor avass be – dőlt neki a falnak. –

Most őszintén, mi van Neményiben, amitől annyira odavagy? – kérdezte gúnyosan. – Az olvasókör? Dickens? A Beatles? – röhögte el magát kínosan, mire életemben először én néztem rá lesajnálóan.

– Nem – mondtam halkan. Cortez kérdőn pillantott rám, mire megvontam a vállam. – Ennél sokkal egyszerűbb.

– Na! – mosolyodott el.

– İ soha nem bántana meg – mondtam ki. Cortez pár pillanatig a szemembe nézett, aztán a szája szélét rágva bólintott, és ellökte magát a faltól.

A könnyeimet törölgetve mentem vissza a könyvtárba, majd miután minden szempár rám szegeződött, bevonultam két polcsor közé, leültem és a hátamat a dráma sornak döntöttem.

– Mi történt? – guggolt le elém Arnold.

– Semmi. Tényleg.

– Nem úgy látom – simította meg a vállam, mire még keservesebben tört ki belőlem a zokogás. Időközben becsengetlek, de én még mindig a földön ülve bőgtem, a könyvek között. Idilli.

Szipogva elmagyaráztam Arnoldnak, hogy Cortez már megint mekkora szenya volt velem.

– Nem vagyok jó barát, csak mert egyszer sem mondtam neked, hogy ne menj el a suliból? – kérdeztem a szememet törölgetve, mert Cortez szavai ott kavarogtak a fejemben.

Szerinte Arnold hibázik, ha engedi, hogy elmenjek a suliból. De igazából Arnold megy el. Akkor az az én hibám, hogy engedem, és nem tartom vissza?

– Reni – mosolyodott el Arnold, és kifésülte a homlokomból a hajam. – Ez nem igaz. Igenis jó barátom vagy.

– Tudom, és… – morzsoltam egy zsepit a kezemben – amikor megtudtam, hogy elmész, teljesen kiakadtam, de aztán rájöttem, hogy nem lehetek önző, mert az a fontos, hogy te mit akarsz.

Kinőtted a Szent Johannát, minden tekintetben, muszáj tovább lépned. Ez így helyes – motyogtam, Arnold pedig bólintott.

– Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem vártam, hogy marasztalj – kezdte, én pedig könnyezve néztem rá. – Volt, hogy szinte reménykedtem benne – folytatta. – Az osztálykirándulásig húztam a végleges átiratkozást, egészen addig nyitva hagytam egy kiskaput. Hogy ha valamilyen csoda folytán megváltoznak a dolgok, akkor maradhassak… De nem változtak, én pedig elmegyek.

– Milyen dolgok? – kérdeztem, miközben patakokban folytak a könnyeim. Látni, hogy Arnold ennyire szomorú, olyan volt, mintha valaki ráülne a mellkasomra, amitől nem kapok levegőt.

– Reni – nézett mélyen a szemembe. – Szeretlek – mondta ki egyszerűen, bennem pedig megállt az ütő. Döbbenten nyitottam a számat, de Arnold megelőzött, és folytatta. – Normál körülmények között soha nem vallottam volna be, tekintettel arra, hogy maximálisan viszonzatlanok az érzéseim. Ezt tudom.

Sokáig bíztam benne, hogy megváltozik, hogy rájössz, a megismerkedésünk óta sokkal több vagy nekem, mint egy barát.

De ez a változás nem történt meg. Azonban úgy döntöttem, elmondom, mert ha úgy megyek el, hogy egyszer sem mondtam, talán örökre bánnám – mosolyodott el halványan, én pedig megtöröltem a szemem, és óvatosan bólintottam. Életemben először vallottak nekem szerelmet. Ó, csak ne így, és ne ő lett volna! – Nem akartalak sokkolni – tette hozzá. – Csak szeretném, ha tudnád. Hogy egy szavadba került volna, és maradok.

– Arnold… – szólaltam meg végre, de a hangom erőtlen és túlságosan vékony volt.

– Várj! – tette fel a kezét, én pedig lenyeltem, amit mondani akartam. – Nem tartozol magyarázattal, ne érezd tehernek, őszintén, csak azért mondtam, hogy tudd. Nem azért, mert célom van vele. Már nincs – fejezte be. Ismét rám tört a sírás, mire Arnold felém nyúlt, és az ujjaival óvatosan megtörölte az arcom.

A szemébe nézve azonban összeszorult a szívem. Tiszta könny volt, és felfelé pislogva próbálta elkerülni, hogy sírni lássam. Így ültünk egymással szemben a két polcsor között, körülöttünk oszlopokba rendezett könyvek sorakoztak, mi meg szótlanul meredtünk magunk elé.

És akkor Arnold megfogta a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Annyira ledöbbentem, hogy fel sem fogtam, csak az kattogott az agyamban folyamatosan, hogy most valami borzalmasan rosszat teszünk. Ettől függetlenül viszonoztam a csókját, mert tudtam, valamilyen szinten ez a mi búcsúnk.

Óvatosan eltoltam magamtól, aztán ránéztem. Nem tudtam, mit mondjak, és nem is kellett. Arnold kinyitotta a szemét, és szomorúan rám mosolygott.

– Bocs – szólalt meg hirtelen egy hang, mire odakaptam a fejem. Dave állt egy rakás könyvvel a kezében, és köztünk átlépve feltette a polcra. Ó, te jó ég! A szám elé kaptam a kezem,

Arnold pedig fürkészve nézett rám, miközben nekem folyamatosan kattogott az agyam. Dave vajon mennyit látott?

Hamarosan kiderült. A könyvtárban maradt diákok óráját Kardos igazolta, úgyhogy némán pakolásztunk tovább, miközben igyekeztem elkapni Dave-et, hogy váltsak vele pár szót.

Csengetéskor feltettem még két könyvet a polcra, aztán Arnoldhoz fordultam, aki mellettem pakolászott.

– Köszönöm, hogy elmondtad – suttogtam, aztán erősen megöleltem.

Nem kellett többet mondanom, nem kellett megmagyaráznom semmit, Arnold értette. Tudja, hogy mennyire fontos nekem, tudja, hogy bármit megtennék érte, viszont azt is pontosan tudja, hogy mit érzek. És ezen a csók sem változtatott, pedig őszintén szerettem volna. Azonban nem repkedtek lepkék a gyomromban, nem rogytak meg a térdeim, és nem kerülgetett az ájulás. Arnold csókja közben csupán egy dolgot éreztem. Intenzív, pokoli fájdalmat, amiért elveszítem a legjobb barátomat. Végleg.

A könyvtárból kilépve azonnal meg akartam keresni Virágot, hogy S. O. S. tanácsot kérjek tőle, de megelőzött, és szó szerint rohant felém a folyosón. Lefékezett előttem, és a karomat megragadva húzott be a lánymosdóba.

– Virág… – kezdtem, de közbeszólt.

– Jársz Arnolddal? – kerekedett el a szeme.

– Mi? – kérdeztem döbbenten. – Nem.

– De, de – ugrált Virág egyik lábáról a másikra. –

Csókolóztatok! A könyvtárban!

Az adrenalinszintem az egekbe szökött, a halántékomnál lüktetett egy ér, és megfordult velem a világ.

– Ezt honnan tudod? – suttogtam.

– Dave… – legyintett. – De mi volt ez az egész? És akkor most mi van? Reni, szólalj már meg! – rángatta a karom.

– Dave? – köszörültem meg a torkom. – De ő végig a könyvtárban pakolt, még most is ott volt, amikor én kijöttem… – kezdtem, aztán lesütöttem a szemem. Ó te jó ég! Te jó ég! Dave tweetet küldött arról, hogy mit látott. A többieknek pedig infóórájuk volt. Végem van. – Virág, más is… – hebegtem.

– Mindenki. Csak nem értettük. Most mi van?

Idegesen kicsaptam az ajtót, és visszarohantam a könyvtárba.

Dave még mindig a könyvekkel szöszmötölt, szemmel láthatóan nagyon szerette volna, ha Kardos átengedi.

– Mi a fene bajod van? – üvöltöttem rá, mire elkerekedett szemmel nézett rám.

– Mi?

– Mondd, belehalnál, ha nem kürtölnéd világgá állandóan, hogy éppen mi történik körülötted? Vagy tudod mit? Felőlem oszd meg mindenkivel az összes unalmas percedet! De engem hagyj ki belőle!

– Nyugodj már le, akkor kitörlöm – förmedt rám megbántva.

– Most már mindegy! Fogalmad sincs semmiről, legalább kérdezz meg, mielőtt a hülye kütyüidnek esel! – üvöltöttem.

– Mi történik itt? – állt meg mellettünk Kardos.

– Semmi – legyintettem. – Azt hittem, barátok vagyunk – néztem Dave-re szemrehányóan, ő pedig lesütötte a szemét, és elővette a mobilját. Törölje ki, mit bánom én.

Ahogy az udvarra léptem, valamennyi jelen lévő osztálytársam felém fordult, én pedig igyekeztem emelt fővel odamenni a padunkhoz, ahol Arnold, Karcsi és Virág ücsörgött. Az árkádok alatt álló Ricsiék rosszallóan figyelték minden lépésem. Cortez háttal állt nekem. Nem fordult meg.

– Híresek lettünk – ültem le Arnold mellé, aki csak a fejét csóválva lapozott a könyvében.

– Renáta! – lépett hozzám Kinga, akinek természetesen virult a feje. Mindig feldobja, ha valaki éppen ideg-összeroppanást kap.

– Ne kímélj, mondd – sóhajtottam erőtlenül. Kinga csípőre tette a kezét, és elismerően méregetett.

– İszintén megleptél. Van agyad! – csettintett, és még kacsintott is egyet. Remek, szóval akkor most mindenki azt hiszi, hogy Arnolddal járok.

Hazaérve anyunak elmeséltem az egész napom, és nem lepődtem meg azon, hogy a beszámolóm után vadul lapozgatni kezdte a kamaszkezelő könyveket. Felmentem a szobámba, és hanyatt feküdtem az ágyamon, miközben folyamatosan bőgtem.

A visszakapott mobiltelefonomat szorosan az öklömbe zártam, és némán imádkoztam, hogy szólaljon meg. Nyolc után aztán megcsörrent. A szívem vadul zakatolt, de a Basket Case helyett a

Stand by Me szólt emelkedő hangerővel. Arnold csengőhangja.

Arnold: 5/1 – Neki könnyebb, hogy bevallotta. Nekem nem.

Csók: 5/4 – Nem érdekel, hogy ki mit gondol, mi ketten Arnolddal tudjuk, hogy mit jelentett. És kész!

Dave: 5/1*** – soha többet nem akarok beszélni vele!

Virág: 5/5 – próbált feldobni, de nem sikerült neki. Totál kikészültem.

Vacsora: 5/3 – Lasagne. Hozzá se nyúltam.

Barátság: 5/1 – hármat veszítettem el ma. Arnoldot, aki bevallotta, hogy szeret, Cortezt, aki soha nem fogja megtudni, hogy szeretem, és Dave-et, aki tönkretette az életem. Éljen.

Elegem van: 5/1*** – megyek aludni. Fél kilenc van.

Mindegy, akkor is megpróbálom.

Május 24., hétfı

Az elmúlt két hetet átgondolva, talán jobb is, hogy nem írtam naplót. Az egész „Arnold megcsókolt, és Dave kiírta Twitterre, hogy járunk” dolog kezdett csitulni, mivel a Szent Johannások többsége amúgy is azt hitte, hogy együtt vagyunk, tekintettel arra, hogy folyamatosan együtt lógunk. Csak Virágnak és Kingának mondtam el, hogy pontosan mi történt (kihagytam azt a részt, hogy Arnold elmegy a suliból), akik vegyes érzelmekkel fogadták. Virág szerint kicsit színezve a sztorin el kéne mondanom a többieknek, hogy baráti puszit nézett Dave csóknak.

Kinga viszont pont az ellenkezője mellett érvelt, szerinte most végre Cortez úgy tudja, hogy járok valakivel, úgyhogy többé nem szórakozik velem. Miközben mindketten vadul magyaráztak, engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki mit gondol. Főleg, hogy Cortez. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Arnold érzéseit ne bántsam meg, ezért végül úgy döntöttem, nem fogok felháborodottan védekezni, hogy „márpedig mi nem járunk”, mert azzal bántanám. Hagytam, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar. Nem számít. Időközben elkezdődött az év végi hajtás, és lekötöttem magam a tanulással. Suli után rendszerint Arnolddal voltam, együtt készültünk a dogákra, meg kikérdezett, és segített felkészülni angolból. A netet pont annyira használtam, hogy válaszoljak az e-mailekre meg Peti üzeneteire, amúgy hagytam a közösségiket, az msn-t, a Facebookot, a farmot, a tevémet, meg úgy általában, mindent. A tanulás segített, hogy kiiktassak minden más gondolatot a fejemből, úgyhogy azon túl, hogy sikerült feltornáznom magam ötösre (csak a rajzom kettes), elértem, hogy egyáltalán nem volt időm mással foglalkozni. Nagy teljesítmény. Büszke is vagyok rá. Esténként, elalvás előtt azonban mégis rám törtek a fura gondolatok, amik nem hagytak aludni. Arnold, Cortez… Á, mindegy.

Reggelenként újabban egyáltalán nem állok meg a többiekkel beszélni. Három okból kifolyólag. Az első, hogy amióta ordítottam Dave-vel, és szóba sem állok vele, a fiúk eléggé kimérten viselkednek velem. A második, hogy Cortezzel sem beszéltem egy árva szót sem az óta a nap óta. A harmadik pedig Viki. Természetesen. Aki minden reggel ott lógott velük. Nem kértem belőlük, inkább Arnolddal és Kingával voltam a suliban, plusz szegény Virággal, aki szinte szétszakadt, mert sosem tudta eldönteni, hogy most velem legyen vagy Ricsivel. Merthogy mi ketten egymás közelébe se mentünk. Mármint Ricsi meg én.

A terembe lépve kikerültem Andrist és Robit (éppen a Wii-n bunyóztak), és leültem a helyemre. Elővettem a könyvem, és olvastam. Újabban ilyen izgik a reggeleim.

Csengetéskor Kardos becsukta maga mögött az ajtót, mire mindenki elcsendesedett.

– Rendben. Felmayer az első padba, Jacques pedig hátraül a helyére. Gyerünk, gyerünk – tapsolt kettőt Kardos, mire a két fiú felállt, és helyet cserélt. Kardos letett egy lapot Dave elé, és közölte, hogy „Jókai-életrajz”. – A többiek ugye csendben vannak?

– Hogyne – kiáltotta Zsolti, miközben felbontott egy joghurtot.

– Nagy Zsolt, lehet, hogy stabil a jegyed, de még leronthatod.

Mégis, mit képzelsz magadról? Azonnal tedd el az ételt!

Néztem az előttem ülő Dave-et, aki a kettesért írt röpdogát.

Meg sem mozdult a keze, csupán a toll végén nyomkodta a kupakot, és szerintem azon filózott, hogy miként tudna puskázni.

Sóhajtva előhúztam a füzetem, aztán írni kezdtem, Kardos pedig a szöveggyűjteményből olvasott fel nekünk. A nyitott ablakban meglibbent a függöny, aztán Virág felsikoltott. Mindenki odakapta a fejét.

– Úúú, egy darázs! – kiáltotta, és felpattant a helyéről.

– Virág, ülj vissza, mindjárt kimegy.

– De meg fog csípni! – visította. A szegény darázs, aki nagyon rossz helyre tévedt be, azonnal a figyelem középpontjába került.

Ricsi egy összetekert tankönyvvel kergette, Kinga ordított, hogy ki ne nyírja, Zsolti röhögött, Andris és Robi pedig azt skandálták, hogy „hajrá, darázs”.

A hirtelen kialakult káoszban előrehajoltam.

– Pszt.

Dave hátrafordult, és kérdőn nézett rám.

– Fogd. Gyorsan! – adtam át az összehajtott lapot. Először furcsán nézett, aztán kikapta a kezemből, és a pad alatt kinyitotta.

Pár perc alatt sikerült leírnia. Mire Kinga kiterelte az ablakon a darazsat, és Virág is lenyugodott, Dave kész lett a dogájával.

Kardos elvette tőle a lapot, aztán átfutotta a sorokat.

– Gondolom, nem szeretnéd, hogy belekérdezzek – húzta fel a fél szemöldökét.

– Csak nyugodtan, tanár úr – blöffölt Dave, aki ezek szerint remek pókeres lenne. Kardos bevette, és a fejét rázva firkantotta az ötöst a naplóba. – Kettessel lezárlak. De idén egy hangot se!

– Köszönöm – tápászkodott fel Dave, hogy visszamenjen a helyére. Egy pillanatra megállt mellettem, és lenézett rám. Nem fordultam felé, csak a könyvembe meredtem, és úgy tettem, mintha olvasnék. Nem azért segítettem neki, mert már nem haragszom rá. Hanem mert nem akartam, hogy pótvizsgára menjen. Ennyi.

Szünetben Arnolddal a teremben maradtunk (ezer éve nem mentünk le az udvarra, mert nem akartam), és zenét hallgattunk.

Dave oda akart jönni hozzám, legalábbis megindult felém, de látva, hogy nem vagyok egyedül, inkább megfordult, és kiment a teremből.

Hazaérve bepakoltam holnapra, aztán kimentem Virággal megsétáltatni R. P-t.

– Tudod, a fiúknak hiányzol – mondta, amikor pár perce csendben gyalogoltunk egymás mellett.

– A házi miatt? Mert odaadom, nem gond, év vége van, ne emiatt kapjanak egyest… – sóhajtottam.

– Nem, nem a házi miatt. Hanem, hogy tudod… Nem is beszéltek, sose jössz oda, meg ilyenek.

– Ez most így alakult – vonogattam a vállam.

– De most izé, nem értem. Ha nem jársz Arnolddal, akkor miért vagy mindig vele? Mármint tudod. Régebben is sokat voltatok együtt, de mostanában minden percet vele töltesz, senki mással nem beszélsz…

– Virág, ezt… Ezt nem mondhatom el – fordultam felé. A nagy, csillogó szemeivel megértően bólintott. A fenébe, két hét, és úgyis megtudja. – Arnold megy el a suliból – mondtam ki hirtelen, és a súlyos titok hirtelen könnyebb lett. Sokkal könnyebb.

– Mi? – kerekedett el Virág szeme, és hirtelen megállt, amitől a póráz is megakadt, és szegény R. P.-t a nyakánál fogva visszarántotta.

– İ megy el, Párizsba. Átvették.

– Úúúristen! – döbbent le Virág. – Azt hittem, Gábor!

– Igen, tudom. Viszont kérlek, Ricsinek se mondd el!

– Nem, nem mondom. Amúgy is tele vagyok „ne mondd el” infókkal, már azt se tudom, mit beszélhetek, úgyhogy inkább nem mondok soha semmit – motyogta gondterhelten.

– Mi? Van, amit nekem sem mondhatsz el? – nevettem el magam.

– Ühüm – bólintott.

– De… – sziszegtem döbbenten.

– Tudom, ez olyan gáz. Te vagy az LB-m, Ricsi viszont a barátom. És állandóan engem traktáltok, aztán meg hogy ne mondjam el a másiknak.

– Van olyan, amiről Ricsi nem akarja, hogy tudjak? – csodálkoztam.

– Ühüm.

Furcsán néztem, aztán inkább hagytam szegény Virágot, mert már így is kezdett megzakkanni, annyira sok minden volt a fejében. Úgyhogy ejtettük a témát, a továbbiakban olyan értelmes és fontos dolgokról beszélgettünk, mint pl. „kipattogzott bőr szőrtelenítés után”, „spray kontra stift” vagy éppen a közelgő nyári szünet.

Sulirádió: 5/4 – egész nap Green Dayt adtak.

Gazdag: 5/2 – utolsó tézét írtunk matekból. Próbáltam súgni Virágnak, de nem nagyon lehetett. Azért remélem, írt egy kettest.

Arnold: 5/5 – az előbb üzent, hogy vár Honfoglalón.

Justine: 5/5*** – kora este felhívott, hogy megvan az időpont!

Június 12-én utazom Párizsba!!! Éljen!!!

Május 25., kedd

Laza nap a suliban. A legtöbb tanár a kétes jegyre állókat feleltette (sokan voltak), úgyhogy leginkább olvastam az órákon.

Már szinte minden oldalát bejelöltem a párizsi útikönyvemnek. A „mit szeretnék mindenképp megnézni” listám kicsit túlzás lett, mert bár csak egy hétre utazom el, összeszámolva körülbelül egy hónapig tartana bejárnom a felírtakat. Éppen Jacques-ot kérdezgettem, hogy szerinte mit hagyjak ki, amikor Andris megállt mellettem.

– Miért van nálad törülköző? – kérdezte a táskámra bökve, aminek a vállpántjára egy kis kéztörlőt kötöttem reggel.

– Ez csak… – kezdtem.

– Törülköző-nap Douglas Adams tiszteletére – felelte helyettem Cortez, aki a padján ülve nyomkodta a zenelejátszóját.

Csodálkozva néztem rá. – Láttam a Facebookon – tette hozzá, jelezve, hogy ennyire ne lepődjek meg, nem érdekli a dolog.

– És az mire jó? – röhögött Andris, aztán megtörölte a kezét a törcsimben. Ez kedves volt.

– Csak megemlékezés – legyintettem.

A többiek jól lesajnáltak, amiért Arnold és én is egész nap magunkkal hurcoltuk a törülközőnket, Kardos azonban megdicsért minket, szerinte nagyon szép gesztus. Szerintem is.

Ráadásul csináltunk egy csomó fényképet is, amit feltöltöttünk a

Galaxis Facebook-profiljára. ☺

Délután aput elkísértem a fitneszterembe, ahol egy ideje egyedül szenvedtem a futópadon, mivel Zsoltiék társaságához nem akartam csatlakozni.

– Renáta! – állt fel a mellettem lévő gépre Kinga, és beállította a sajátját gyorsabb tempóra, mint ahogyan én gyalogoltam.

Hihetetlen, még egy futópadon is képes versenyezni. – Mi az, csak ennyit bírsz? – kezdett szekálni.

– Úgy tűnik – feleltem. Kinga unottan a plafonra meredt, aztán, amikor Zsolti és Edina kézen fogva elsétáltak előttünk, begőzölt, maximális tempóra állította a gépet, és ész nélkül rohanni kezdett. – Látom, még mindig jól viseled – közöltem szárazon.

– Á, nem érdekel – zihálta kipirosodott arccal.

– Hogyhogy? – vontam fel a szemöldököm, és reméltem,

Kinga rájött valamire. Mondjuk, megfejtette, hogy miként lehet kiiktatni az érzéseinket, vagy valami. Legnagyobb sajnálatomra semmi ilyesmi nem történt.

– Mindjárt nyár, úgyis szakítanak.

– Gondolod?

– Ugyan, ne viccelj – lihegte. – Semmilyen kapcsolat nem bír ki két és fél hónap szünetet – magyarázta.

– Aha. És hogy jössz te a képbe? – kérdeztem, gondolva, hogy ha Zsoltiék esetleg szakítanak, akkor Kinga előtt szabad a pálya.

– Sehogy. Elmegyek Párizsba júni elején, aztán élvezem a nyarat, augusztusban pedig lovastáborba megyek. Lesz időm, hogy elfelejtsem. Ez a legjobb az egészben! Nem fogom látni! – vigyorgott boldogan.

Fura. Én pont azt utálom a nyárban, amiért Kinga rajong. Két és fél hónap nekem arra jó, hogy görcsösen számoljam a napokat sulikezdésig, remélve, hogy a következő évben minden máshogy alakul. Kinga ezek szerint kiélvezi, hogy egész szünetben nem hall felőle, ezáltal továbblép. És igen. İ csinálja jól.

A szavai sokáig kavarogtak a fejemben. Cortez elmegy Brazíliába, és valószínű, hogy a Copacabana homokos strandján focizva eszébe sem fog jutni, hogy a világon vagyok. Talán még az se, hogy Viki létezik. Apropó, Viki. Vajon az ő kapcsolatuk kibír egy nyarat? Hm. Érdekes.

Törülközőnap: 5/5*** – akkor is tetszett, ha mindenki más kinevetett miatta. Galaxis-fanoknak kötelező, és hát mi,

Arnolddal eléggé azok vagyunk. ☺

Vacsora: 5/2 – tonhalas tészta. Vagy tésztás tonhal. Mindegy.

Látnivalók Párizsban: 5/3 – jó, igaza van Jacques-nak, és kihúztam pár „mit akarsz ott?” lakóházat. Tényleg nincs ott semmi, de gondoltam, megnézem, hogy milyen egy „semmiről nem híres” párizsi épület. ☺

Biosz: 5/3 – Baranyai nem akarta megnézni tanóra helyett az

Egy bogár életét, pedig Robi erősen érvelt, hogy az animált hangya is kötődik a bioszhoz valamilyen szinten. ☺

Kinga: 5/5* – lenyűgöző, ahogyan kezeli a helyzetet. Példát kéne vennem róla. Na, majd igyekszem.

Virág: 5/5 – este webkameráztunk, közben átküldte a legújabb mangáját, amit Arnoldnak rajzolt. Búcsúajándéknak szánja. A képet egy tavalyi fényképről mintázta, ahogyan az udvaron ülünk, hárman. Hát, sírtam egy jót ma is. No comment.