február 24-ig

Február 9., kedd

Valentin-hét, második nap. Reggel Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti körül mindenfelé lányok kis csoportja ácsorgott.

– Sziasztok – köszöntem oda.

– Csoki – köszönt vissza Zsolti. Vagy valami olyasmi.

– Ren, kész van a bioszházid? – nézett rám Ricsi álmosan.

Amikor szó nélkül meredtem rá, megrázta a fejét, és hozzátette. –

Jó, igazából azt akartam kérdezni, hogy odaadod-e…

– Persze – vettem ki a táskámból mosolyogva a spirálfüzetem, és a kezébe nyomtam.

– Renáta, talán ez az oka annak, hogy az osztályunkban senki nem hajlandó házit írni! – lépett oda hozzánk Kinga, és szigorúan meredt a társaságra.

Csak megvontam a vállam, mert a zord februári reggelen egyáltalán nem volt kedvem vitába szállni Kingával. Ha nekem megvan a házim, miért ne adnám oda, hogy másolják le? Én úgyis megírom, felőlem másolják csak. Ráadásul a fiúk elmondása alapján nem volt idejük a sulival foglalkozni, ugyanis valami szörnyen izgalmas részt néztek a neten valami krimisorozatból… ☺ Kinga, látva, hogy nem reagálok a piszkálódására, új témát keresve körbenézett. Hamar megakadt a tekintete a körülöttünk ólálkodó lányokon.

– Mi van itt? „Imádlak, Cortez” pólót osztogatnak?

– Ne is mondd – rázta a fejét Dave. – Egyszerűen nem értik meg, hogy Cortezt nem lehet elhívni a pénteki bulira. A lányok totál bevadultak a hölgyválasztól…

– Úgy látszik, Cortez, a rajongóidnak nem túl magas az IQszintje.

– Kinga, csak néhány másodperced van, hogy leakadj rólam – nézett fel Cortez egy pillanatra.

– Hű, de harapósak vagyunk ma reggel – morogta Kinga unottan, aztán látva, hogy Cortez nem partner, inkább Zsoltit kezdte piszkálni, aki sovány joghurtot ivott.

– Na, és te kit hívtál el? Telivért? – röhögött Zsolti, aztán, mikor jeleztem neki, hogy kicsit törölje meg a száját, a kabátja ujjával agresszíven megdörzsölte az arcát. Kinga, mint mindig, amikor Olivérrel piszkálták, mérgesen ráförmedt.

– Olivér, a neve Olivér! És ha tudni akarod, nem fog eljönni, mert edzése van. Éppen ezért természetesen én sem veszek részt a Valentin bulin. Hogyan is hívhatnék el mást, amikor ő a barátom!

– dicsekedett Kinga. Na ja, a társaságunkban csak neki volt barátja, így Virággal lehajtott fejjel bámultuk a vizes, fekete aszfaltot, mintha csak baromi érdekes lenne. Sajna Kinga látta rajtunk, hogy kínos témát érintett, és szokásához híven ki is használta a helyzetét. – Na, és ti?

– Senki – ráztam meg a fejem, mire mindenki csodálkozva nézett rám. Oké, lúzer vagyok, de azért ennyire nem kéne ledöbbenni, hogy nincs kit elhívnom.

– Neményi? – ráncolta a homlokát Kinga.

– Nem lesz itt – legyintettem.

– Na és te? – fordult Kinga Virághoz. Hamar túltette magát a válaszomon. Mindegy.

– Nem tudok senkit elhívni – felelte Virág lebiggyesztett szájjal.

– Ugyan, biztos van valami kifestett emós fiú, aki eljönne veled – gúnyolódott Kinga.

– Szerintem sokkal inkább Reni esete a kifestett emós fiú – szólalt meg hirtelen Cortez, mire döbbenten odakaptam a fejem.

– Mi? – kérdeztem értetlenül.

Ricsiék röhögtek egy sort, Cortez pedig nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a zenelejátszóját. Ezek után úgy döntöttem, inkább bemegyek a suliba. Megragadtam Virág karját, és felhúztam a lépcsőn. Pechemre Kinga is jött velünk.

– Renáta, ez nem volt rossz – bólogatott Kinga elismerően.

– Mi?

– Fogalmam sincs, honnan szedted azt a pojácát, de Cortez jó mérges miatta. Látod, tudsz te, ha akarsz!

– Mi? – néztem furán, aztán rájöttem, Cortez és Kinga is Petiről beszél. – Hé, ő nem pojáca – mondtam ki hirtelen, ami először eszembe jutott.

– Tökmindegy – legyintett türelmetlenül. – Végre nem Cortez körül forog a világ. Egyébként meg kell hagyni, pocsék az ízlésed. Az a gyerek sminkeli magát!

– Peti csak egy ismerősöm – magyaráztam. Kinga egy afféle „ja, persze” pillantással rám hagyta a dolgot, aztán, mintha csak eszébe jutott volna valami, hirtelen megállt, aminek következtében mi is megtorpantunk. – Ha nem jöttök pénteken a bulira, akkor mit csináltok? – vonta fel ijesztően magasra a szemöldökét.

– Hát – kezdtem, és összenéztünk Virággal. – Úgy terveztük, hogy tartunk egy „kontrát” nálam.

– Kontrát? Anti-Valentin-napot? Nem rossz. Mi a program?

– Jaa, semmi komoly – vágtam rá azonnal. – Csak Virág átjön, és két liter kóla meg vajas popcorn társaságában nézünk néhány csöpögős, romantikus filmet – mosolyodtam el.

– Elég szánalmas – jegyezte meg Kinga.

– Tudom. De hát nincs barátunk, a Valentin-nap nekünk nem sokat jelent, szóval sok-sok csoki és sírás a Szerelmünk lapjain. – nevettünk össze Virággal. Kinga megvetően meredt ránk. – Ha van kedved, akkor gyere te is – invitáltam, Virág pedig a szívószálát rágcsálva vadul bólogatott.

– Na persze, majd pont veletek töltöm a péntek estét… – vigyorgott Kinga gúnyosan.

– Jó, csak egy ötlet volt. Mindegy.

Virággal vettünk a büfében két narancslevet és két brióst, aztán felmentünk a lépcsőn. A folyosón egy csomóan voltak, persze, a szekrények miatt. Elhaladtunk Cortez és Ricsi szekrénye mellett, de nem láttunk oda, mert akkora tömeg gyűlt köréjük, hogy képtelenség volt rálátni az ajtókra. No comment. A miénk körül persze senki nem ólálkodott. Továbbra is csak három post-it árválkodott az ajtómon.

– Ez megint kezd ciki lenni – sóhajtottam.

– Ühüm – bólogatott Virág.

– Figyelj, szerintem én teszek post-itet mindenkiére – közöltem egyszerűen. – Valentin-hét van, ez erről szól.

– Oki, akkor én is.

Csengetésig a teremben Virággal a post-it tömbünket írtuk.

Illetve én névre szólóan megcímeztem az egymás alatt lévő öntapadós lapokat, Virág pedig az ujjára rajzolt egy kinyújtott nyelvű smileyt (:P), és nyomdaként használva a bőrét, minden oldalra nyomott egy mintát. Annyira örült a felfedezésnek, miszerint feltalálta az ujjnyomdát (?), hogy nem akartam elrontani a kedvét Guttenberg nevének említésével. ☺ Monsieur Durand-nal francia kultúrán a francia gyarmatokról tanultunk, ami nagyon érdekes téma, úgyhogy örültem, hogy kaptunk belőle házinak egy beadandót. Jó, a többiek annyira nem lelkesedtek, szóval én inkább csendben virultam, egy csomó jó ötletem van, színes, nyomtatott lapok, térképekkel és ábrákkal… Oké, talán ezért tartanak strébernek. Mert lázba hoz egy beadandó.

Ingerszegény környezet, én mondom.

Szünetben a zöld post-it tömbömmel jártam a folyosót, és rátapasztottam az összes osztálytársunk szekrényére a Valentinüzimet.

Illetve majdnem az összes szekrényre. Egy emberé annyira tele volt, hogy egymásra ragasztott cetlik bontották az egész ajtót. Szívecskék, xD-k, „Lájk” feliratok és millió, millió lánynév. Cortez szekrénye. Mivel igazságtalanságnak éreztem volna, ha pont ő nem kap (na meg feltűnő is, nem?), csengetéskor, a terembe lépve odamentem hozzá. Éppen Dave és Ricsi mellett állt, és valamiről beszélgettek.

– Cortez – szólítottam meg, mire felém fordult, és kérdőn nézett rám. – Már nem fért a szekrényedre – téptem le a tömböm felső lapját, és a pólójára nyomtam, a vállához. Ez elég durván sikerült, mindenki felénk fordult, és már kissé meg is bántam, hogy ilyen gorombán adtam át a post-itet, de eléggé kiborított a szekrényének látványa. Cortez leszegett állal nézte a fekete pulcsiján lévő zöld öntapadós cetlit, aztán elröhögte magát.

– Kösz – mondta, majd előhalászta a farmerja zsebéből a kék post-it tömböt (elég vastag volt, még nemigen használhatta), letépte a legfelső cetlit, amire egy C betű volt firkantva, majd hasonló mozdulattal, mint én, ráragasztotta a pulcsimra. – Neked is „boldogot” – tette hozzá. Mosolyogva megvontam a vállam, és megfordultam. Hát, akkor kábé így állunk. Ezt jó tudni. De hogy is?

Ebédszünetre már elég sok post-it lett a szekrényemen.

Úgyhogy egészen feldobódtam.

– És Andris és Robi is tett a szekrényemre, pedig azt hittem, ők elkomolytalankodják. Jó, lehet, hogy koponyát rajzoltak a lapokra, de végül is kedvesek, nem? – kérdeztem. Arnoldot. Aki annyira nem lelkesedett.

– De, Reni, ez fantasztikus – vágta rá cinikusan. Jó, lehet, hogy Arnold nem jön lázba pár papírtól. Lehet, hogy neki van igaza. De hát Valentin-hét van! Mindenki bezsongott, a sulirádióból üvöltött a Baby One More Time Travis-feldolgozása

(szeretem), a forrócsokis poharakon a papírfül szívecskés… Tök jópofa az egész.

– Mit olvasol? – váltottam témát, de közben már meg is néztem az Arnold kezében tartott könyv gerincét. Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Hű, a címe nagyon klassz.

Arnold pár szóban elmondta, hogy Dick zseniális művét egyszerűen nem tudja letenni, én meg áhítattal hallgattam, amikor Virág beleszólt.

– Ajj már, ez nem is az! – közölte. Arnolddal mindketten furán néztünk rá. Virág és a könyvek? Érdekes gondolat.

– Mi nem az? – kérdezte Arnold, mivel úgy tűnt, Virág csak ennyit akart megjegyezni.

– Én láttam már ezt. A szárnyas fejvadász. Ez egy film, nem könyv… – mesélte izgatottan. Arnold sóhajtva csóválta a fejét.

Sokszor tesz így, amikor Virággal próbál szót érteni.

– Virág, a könyv volt előbb, aztán megfilmesítették.

– De nem, mert én tökre rég láttam. Még apuval. Gyerek voltam. Emlékszem, úúúgy féltem – mesélte, miközben összevissza ugrált, hátha felmelegszik és kevésbé fázik.

– Valóban, Virág, a film is régi. Azonban a könyv előbb íródott. Értelemszerűen – magyarázta Arnold.

– Neem, már totál retró.

– De a könyv előbb íródott, mivel ebből készítették a filmet – próbálkozott tovább Arnold, de Virágot nehéz meggyőzni. İ állította, hogy nem, és kész. ☺

Mosolyogva hallgattam a szokásos „eszmecserét”, közben pedig odalestem az árkádok alatt álló társaságra. A fagyos szél csípte a szemem, a kezemben tartott forrócsoki már kihűlt. Cortez középen állt, a falat támasztotta, mellette Dave és Zsolti vihogtak valamin. Másik oldalán Ricsi, aki éppen felénk nézett.

Odaintettem neki, mire biccentett egyet, aztán elfordult. A sulirádió megállás nélkül szólt, én pedig sóhajtva elkaptam a fejem Cortezről, akihez éppen az a-sok mentek oda valami ürüggyel. „Hit me baby one more time”. Na ja. Pontosan.

Utolsó órán Barka maratonit diktált (törin mindig ínhüvelygyulladást kapok), úgyhogy a csengő megváltás volt számunkra. Mondjuk, a tanárnő még mindig diktált, a többiek pedig komolyan vették az óra végét, szóval már pakoltak, meg sokan ki is mentek a teremből, én azonban leírtam mindent. Virág tanácstalanul ácsorgott mellettem, és a hajában lévő enyhe hullámot tanulmányozta a telefonja kijelzőjén, amikor megrezzent a készülék. Azon nyomban maga elé kapta, és vadul nyomkodni kezdte.

– Apukád írt? – néztem fel rá egy pillanatra, majd gyorsan kihúztam még sárgával a törifüzetemben lévő fejezet címét. Éljen az átláthatóság. ☺

– Ööö. Ühüm – biccentett Virág, és annyira sms-ezett, hogy kifelé menet nekiütközött az ajtófélfának.

Kivettük a szekrényünkből a kabátokat, aztán amikor becsuktam az ajtót, hirtelen Kinga bukkant elő mögüle. Utálom, amikor ezt csinálja. A frászt hozza rám!

– Megkaptam a post-it cetliteket – közölte habozás nélkül. –

Bájos – tette hozzá unottan.

– Gondoltuk, Valentin-hét van, teszünk az osztálytársak és ismerősök szekrényére.

– Értem. Nos. Nesze – nyomott egy-egy világoslila cetlit a szekrényünkre, amin ez állt: Kingától. Az üzenet és a hozzá fűzött „nesze” is szörnyen kedves volt. Olyan kingás.

– Igazán köszi – nevettem el magam kínosan.

– Gondolkodtam a dolgokon – mondta, ügyet sem vetve ránk vagy bármire. – Amennyiben én választok filmet, és fogyaszthatok chips és popcorn helyett diákcsemegét, szénsavmentes ásványvízzel, akkor elmegyek péntek este hozzád… – nézett rám Kinga, és sütött róla, hogy most nagy szívességet tesz.

– Igazán lekötelezel – meredtem rá hitetlenül.

– Jó. De ha ez egy „anti-Valentin” buli, akkor átveszem a szervezést.

– Kinga, ezen nincs mit szervezni. Csak átjöttök hozzám, és filmezünk.

– Csak hiszed, hogy ezen nincs mit szervezni… – vigyorgott öntelten.

Éppen vitába akartam szállni vele, hogy ez eleve a mi ötletünk volt, szóval ne szóljon bele, amikor a folyosón elindult felénk Dorián. Egyenesen felénk. Virág azonnal lehajtotta a fejét, és a bakancsát tanulmányozta.

– Ne engedd, hogy rakjon az ajtómra – motyogta alig hallhatóan, én pedig ösztönösen megszorítottam a kezét, és felszegett állal vártam, hogy Dorián odaérjen hozzánk. Kinga csípőre tett kézzel állt és összehúzott szemmel figyelte az eseményeket. Hát persze hogy nem marad ki semmiből.

– Odaengednétek? – kérdezte Dorián tőlem és Kingától. Pont Virág szekrényajtaját takartuk.

– Ööö, figyelj csak – kezdtem zavartan.

– Húzzál el innen, amíg szépen mondom! – vette át a szót Kinga, és még én is megrémültem tőle. Te jó ég! Kinga totál pszichopata.

– Szeretnék ragasztani egy post-it lapot Virág szekrényére.

Ugye nem bánod? – fordult Virág felé, és próbálta elkapni a tekintetét, ő azonban csak lefelé nézett, egyáltalán nem reagált.

– Dorián, szerintem ez nem jó ötlet. Kérlek, most menj el – mondtam halkan, mert nem akartam durva lenni. Bezzeg Kinga!

– Mondd, alapozó ment a füledbe? Tűnés innen! Senki nem kíváncsi rád! Na, indíts! – tapsolt kettőt, mire a folyosón sétáló diákok felénk néztek. Dorián habozott pár pillanatig, aztán, látva, hogy Kinga nem viccel, megfordult, és elindult vissza, a lépcső felé.

– Köszi – suttogta Virág zavartan, én pedig megsimítottam a vállát.

– Elment – mondtam. Kinga idegesen nézett hol ránk, hol pedig Dorián után.

– Idióta. Mit nem lehet ezen érteni? Nem kér, nem kér. Ennyi.

Virág, legközelebb válassz nálad okosabb fiút. Ne ugyanolyat…

– rázta a fejét. Attól függetlenül, hogy Kinga minden egyes megnyilvánulása bántó, néha igazán jól jön a segítsége. Ha azt segítségnek lehet nevezni, hogy szörnyen ijesztő tud lenni. ☺

Hazaérve megcsináltam a házit, aztán beszámoltam anyunak a post-itekről, hogy már tizenhárom van a szekrényemen! Plusz egy. Ami a pulcsimon volt. Corteztől. Az övét nem raktam ki a szekrényemre (még a végén valaki lenyúlja), hanem este, vacsora után betettem a Cortez-dobozomba, ahol olyan kincsek vannak, mint pl: karkötő, zsepi, rágós papír… wow. Ez szánalmas. Na, mindegy.

Valentin-hét: 5/5 – tökre sok post-item gyűlt már össze. ☺

Cortez: 5/5* – kaptam tőle. A pulcsimra. Jó, mondjuk, csak mert én is adtam neki, de akkor is. Összeillünk. Vagy nem.

Mindegy.

Dave: 5/3 – feltűnt, hogy rengeteg post-it virít a szekrényén.

De ugyanolyan színű. Kiderült, hogy Dave magának írogat. Ezen nagyon sokat nevettem. ☺

Vacsora: 5/1 – tejszínes penne. Édes volt. Azt hiszem, anyu nem főzőtejszínt használt. Juj. L

Pótvacsora apuval: 5/5* – késő este összefutottunk a konyhában. Én csak egy almát ettem, apu viszont talált Túró Rudit, aminek kifejezetten örült. Közben olyan mély témákról beszélgettünk, mint „a Valentin-nap hülyeség”, „neeem, nem ciki, hogy nincs kivel mennem a bulira” vagy éppen a „kontrabulik mindig viccesebbek”. Persze ez mind nem igaz, de jó volt szövetségest találni. ☺

Február 10., szerda

Hű, őrült eseménydúsan indult a reggel. És most nem arra gondolok, hogy vacilláltam, a kék kardigánom vagy a piros bolyhos pulcsim cikibb-e (végül a kéket vettem fel), hanem arra, hogy amikor apu kitett a sulinál, Cortezék társaságában Viki ácsorgott. Na, igen. Az Avril-klón látványa mindig mínusz ezerre csökkenti az egómat, de ez még hagyján. Csak lazán odaköszöntem, és már mentünk is tovább. Az aulában Máday ráordított Virágra, hogy vegye le a sapiját (valami színes, kötött borzalom, fogalmam sincs, honnan szedte, mostanában fura ruhákban jár), aztán, amikor a lépcsőn ballagtunk felfelé, két lány odaszólt, hogy „tök jó ötlet, megyünk”. Na, ezt egyáltalán nem értettem, csak kérdőn forgolódtam, mert még abban sem voltam biztos, hogy nekünk szólnak, már el is tűntek. Mindegy, megvontam a vállam, és tovább mentünk. Aztán jött az igazi dráma. A folyosón, a szekrényünkhöz érve Virág riadtan kapta a kezét a szája elé, és már akkor sírni kezdett, amikor én még fel sem fogtam, mi történt. Na jó, Virág szekrényajtaján egyetlen post-it sem maradt, tök üres volt az egész.

– Talán a szél fújta le – nyugtattam, de persze rögtön rájöttem, hogy ez hülyeség. Minden más suliboxon ott virítottak az öntapadós cetlik, egyedül Virágé volt tök üres. L – Ne sírj – simítottam meg a haját, de Virág rendíthetetlenül szipogott tovább.

– Mi történt, bezárt a krisnás bolt, ahonnan öltözik? – állt meg mellettünk Kinga, és nem túl kedvesen Virág hogyléte felől érdeklődött.

– Kinga, ne gonoszkodj már! – förmedtem rá mérgesen. –

Valaki leszedte Virág Valentin-üzeneteit.

– Dorián – vágta rá Kinga azonnal, és bosszúszomjas arccal meredt a folyosóra, mintha csak ott lenne az emós srác.

– Igen, valószínűleg – bólintottam kelletlenül. Tuti, hogy ő volt. A dög!

– Megyek és megkeresem – indult el Kinga, én meg utánakaptam, és visszarántottam.

– Úgyis letagadja. Hagyd. Ne dühítsük fel még jobban. Elég volt ez is – csóváltam a fejem, és komolyan kezdett elegem lenni Virág exéből. Jó lenne, ha lassan leakadna Virágról, mert ez így egyre durvább. Virág tovább szipogott, és motyogott valami olyasmit, hogy most elveszett minden üzenete, mire előhalásztam a zsebemből a tömböt, és egy újat ragasztottam az ajtajára. Mivel Kinga nyugodtan nézte a jelenetet, némán, a szememet forgatva próbáltam jelezni, hogy talán kövesse a példám. Nem jött be.

– Mit forgatod a szemedet? – kérdezte idegesen. Kinga maga a nagybetűs Diszkréció!

– Nem segítenél? – sziszegtem mérgesen.

– Akkor azt mondd, ne csak bámulj – vette elő a saját tömbjét, és unottan Virág ajtajára nyomott egy cetlit.

– Na, látod, már van kettő! Biztosan mindenki ragaszt neked újat – mondtam mosolyogva.

– Jó, de az nem oan… – szomorkodott, és kinyújtva a pulcsija ujját ledörzsölte a könnyeit. Régen, amikor emós volt, az ilyen esetek után takarta le a fél szemét. Újabban csak sírdogál. L

Bementünk a terembe, ahol Jacques a helyén ülve képregényt olvasott, egészen addig, amíg Andris ki nem kapta a kezéből, és el nem kezdte ütni vele Robi fejét. Zsák türelmesen várta, hogy visszakapja.

– Adjátok vissza neki! – kiáltottam, miközben Virágot a helyére kísértem. A két megvadult kocka ügyet sem vetett rám, továbbra is csak püfölték egymást. Istenem, de örülnék, ha hamarabb felnőnének!

Leültem Jacques mögé, és váltottunk pár szót arról, hogy Andris és Robi mennyire elemükben vannak már korán reggel.

Egyébként Jacques-ot szórakoztatta a dolog, csak azt sajnálta, hogy nem tud tovább olvasni.

Csengetés előtt Cortezék léptek a terembe, és azonnal kiszúrták, hogy Virág kisírt szemmel üldögél a helyén.

– Mi történt, emó? – állt meg Ricsi a padja mellett.

– Győzött a Team Jacob, vagy miért sírsz? – röhögött Zsolti.

– Dorián leszedte az összes post-itet, ami a szekrényén volt – közöltem, mire a fiúk idegesen néztek rám.

– Akkor rakjunk rá újat – szólalt meg Dave.

– Én már tettem, de ha akarja, leveszi azt is – vonogattam a vállam tehetetlenül.

– Akkor most az lesz, hogy emó lapjait máshol gyűjtjük – nézett fel Ricsi, és a tekintetében „heuréka!” csillogott. Na, igen.

Nobelt neki. ☺

– Jó, gyűjtsük annak a kilencedikes Harry Potter figurának a hátán! – jutott Dave eszébe hirtelen. Itt a másik nobeles.

– Hagyjátok békén Karcsit! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Kár – csettintett Dave.

– Szerintem aki akar Virágnak adni, az a kezébe nyomja, és majd elteszi – szólt Cortez, mire mindannyian csendben végiggondoltuk. Jó ötlet volt. – Az úgy jó? – kérdezte tőle Cortez,

Virág pedig levette a szemüvegét, és megtörölte az összekönnyezett lencséket.

– Ühüm – mosolyodott el. Ezek után a fiúk tök rendesek voltak, és mindenféle aranyos üzeneteket írtak Virágnak, aki egész nap az egymásra ragasztott post-itekkel járkált a suliban.

A történethez hozzátartozik, hogy láttam ám a fiúk arcán, hogy nincs vége a sztorinak, Dorián szemétkedése felett túl gyorsan és egyszerűen átsiklottak. Sejtettem, hogy lesz folytatás. Volt is.

Érdekes módon harmadik szünetben Dorián jelezte Mádaynak, hogy került a szekrényajtajára néhány nyomdafestéket nem tűrő üzenet, az igazgatóhelyettes pedig azonnal kivizsgálta az ügyet. A végeredmény: a lapokat azonnal eltávolították, valamint találtak egy darab tettest. Aki nem túl okos módon a saját tömbjét használta fel a trágár üzenet kiírására. Zsolti. Dave, Cortez és Ricsi hagyományos, sárga lapon üzent. Szegény Zsolti, kapott egy osztályfőnökit. Mondjuk, ahogy láttam, nem viselte meg túlságosan a dolog.

A Valentin-hét közepén már minden szekrényajtót szép színes lapok borítottak (kivéve Virágét), úgyhogy a suliban jó hangulat volt. A romantikus zenéket azonban kezdték váltani a ska-punk meg punk-rock dalok, aminek a diákok örültek, Máday már kevésbé. Ebédszünetben, amikor éppen Arnolddal és Karcsival beszélgettünk a Bookline sikerlistájáról, Virág meg mellettünk ácsorgott és azzal játszott, hogy kifújja a levegőt, ami a hidegben jól látszott, és megpróbálja elkapni, hirtelen odajött hozzánk egy tizenegyedikes lány.

– Reni, hányra menjünk? – kérdezte. Jó, még életemben nem beszéltünk egymással, fogalmam sincs, honnan tudja a nevem, amikor én sem tudom az övét. Talán színjátszós, de az sem biztos. Éppen ezért annyira kérdőn néztem rá, amennyire csak tudtam. Ha rajzfilmfigura lennék, még egy kérdőjel is megjelent volna a fejem felett.

– Tessék? – kérdeztem döbbenten.

– Pénteken. Az anti-Valentin-napra.

– Ööö. Hát nem tudom. Mármint, ki szólt róla? – csodálkoztam. A választ már sejtettem, de megelégedtem volna egy sima „Kinga hívott” típusú felelettel. Ha lehet, még jobban ledöbbentem.

– A Facebookon kaptam meghívót.

– Mi??? – kiáltottam, talán kicsit hevesebben reagálva, mint terveztem. – Bocs, de azonnal beszélnem kell Kingával. Majd később folytatjuk – hagytam ott a lányt, és Virággal együtt besiettünk az épületbe.

– Ezt nem hiszem el! – fújtattam dühösen.

– Ajj már! Ez nem ér! – lihegett mellettem Virág. – Én miért nem kaptam meghívót?

Egy pillanatra megtorpantam, és ránéztem. Komolyan, őt az egész sztoriból ez izgatja leginkább? Mindegy, hagyjuk.

Kingát a folyosón találtuk meg, éppen az a-sokkal beszélgetett.

– Kinga! – szóltam rá durván.

– Renáta, megköszönném, ha nem ordítanál – fordult meg flegmán.

– Miért? Miért küldesz meghívót a Facebookon? Ez nem egy buli, hanem csak DVD-zés! Kiket hívtál meg?

– Nyugi. Még csak kilencen jeleztek vissza. Ne idegeskedj!

– De én nem akarok kontrabulit, hiszen Cortezék fellépnek! Ez olyan, mintha elhívnám a diákokat egy másik buliba, pont a Szent Johannás bulival egy időben…

– Miért, nem így van? – kérdezte.

– Nem! – kiáltottam. – Nagyon nem! Mondd le!

– Visszaigazolták, nem mondhatom le!

A fenébe! Tanácstalanul meredtem magam elé, aztán csak erőtlenül legyintettem. Virág még azon győzködte Kingát, hogy kér egy meghívót, én pedig szomorúan a terembe indultam.

Amikor beléptem, már tudtam, hogy tudják. Dave kezében az iPad is elég egyértelmű volt, de a tekintetük még inkább rávilágított arra az apró tényre, hogy kegyetlenül berágtak rám.

– Oké, mielőtt bármit mondtok. Csak kilencen jeleztek vissza, és én nem ezt akartam – hadartam el egy szuszra.

– Reni, miért szerveztél rá egy bulit a fellépésünkre?

Megosztja a diákokat – ráncolta a homlokát Dave, és mint menedzsert, igazán megharagítottam.

– Nem, Dave – ráztam meg a fejem. – Virággal eldöntöttük, hogy nem jövünk, mert nem hívunk el senkit. És Kinga se, úgyhogy őt meghívtuk. Aztán ez történt… – motyogtam kelletlenül. El tudtam volna süllyedni szégyenemben.

– Kösz – bólintott Ricsi szomorúan.

– Higgyétek el, én csak a Szerelmünk lapjait akartam megnézni! – fakadtam ki.

– Az tré – állt meg mellettem Andris. Köszi. Amúgy miután ezt benyögte, már el is ment.

– Jó, mindegy. Jön, aki jön – vonogatta a vállát Cortez.

– Sajnálom. És lemondom, tényleg!

– Miért? Azt csinálsz péntek este, amit akarsz – mondta, engem pedig a sírógörcs kerülgetett.

Hazafelé egész úton arról magyaráztam, hogy mennyire dögnek tűnhetek. Sajna Virág a telefonjával bíbelődött, Arnoldot meg nem érdekelte az újabb „Cortez-eset”, úgyhogy szegény Karcsit fárasztottam, aki csak némán bólogatott, és azt hiszem, egész végig nem tudta, hogy miről beszélek. Otthon megcsináltam a házikat, aztán kérleltem anyut, hogy egy fél órát netezhessek, de nem enyhült meg. Pedig ma igazán rá akartam írni a fiúkra msn-en.

Valószínű, hogy ezekben a pillanatokban is milliónyi virtuális szitok zúdul rám, és még védekezni sem tudok. Próbáltam Virágra rácsörögni, hogy csekkolja, alakult-e már „Dög Reni” csoport a Facebookon, de foglalt volt. L

A titokzatos kés: 5/? – vagy hatvan oldalt olvastam vacsoráig, de egy betűre sem emlékszem. Jaj. L

Kinga: 5/1 – rám hozta a bajt, és egy kicsit sem sajnálja. Most lepődjek meg? Majd legközelebb.

Netelvonás: 5/1 – brühü. L

Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem jópofa! Legyen már vége!

Dorián: 5/1 – no comment.

Cortezék: 5/1* – berágtak. Jogos. L

Virág: 5/2 – tegye már le a telefont!

Február 11., csütörtök

Mi lehet durvább annál, mint hogy Cortezék berágtak rám? A csütörtöki első két óra Vladárral. Hurrá. Reggel Virág dideregve állt a kapunkban, és a sálján lévő rojtokkal játszott.

– Szép nap van, ugyi? – kérdezte csillogó szemmel. Azt hiszem, csak morogtam valamit, és már be is ültem apu kocsijába.

Örültem, hogy Virágnak jó kedve van (végigénekelte az utat, pedig a rádióból Lady Gaga szólt, amit nem is szeret), és klassz lett volna, ha ragad rám valami a hangulatából, de sajna továbbra is csak Cortezék és a hülye „kontrabulim” körül járt az agyam.

Meg sem lepődtem, hogy a sulihoz érve nem köszöntek, csak hagyták, hogy szó nélkül elsétáljak mellettük. És még egy befagyott pocsolyán is megcsúsztam, simán hanyattesek, ha Virág nem kapja el a karom. És ez még csak a reggel volt. No comment.

Forrócsokival felmentünk a terembe. Virág a telefonjával szórakozott, én meg csak bámultam magam elé, és azon filóztam, hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat. Az sem derített jobb kedvre, hogy Virág szerint a Facebookon 23(!) ember jelzett vissza, átjön pénteken az anti-Valentin-napra. Hogy ennyi ember hogyan fér el a szobámban, az mellékes. Hiába próbálnám megmagyarázni Cortezéknek, hogy ez azt jelenti, az idei Valentin-bulit rosszul szervezték, mert ez a 23 ember nem tud elmenni, mivel csak párban jelenhetnek meg a résztvevők, ők meg nem akarnak párosan érkezni! Ááá, mindegy, hagyjuk.

Hülye Valentin-nap!

Csengetéskor a helyemen ültem, mint a kisangyal, előttem a kipakolt rajzfelszerelésemmel, és izgatottan vártam a tanárt.

Nagyon kellett a jegy, hogy visszakapjam a notebookom és rá tudjak írni a fiúkra sulin kívül, hátha külön kedvesebbek. Mert így, négyen, együtt, nem igazán vesznek rólam tudomást. L

Vladárt mindenki mosolyogva köszöntötte, amikor belépett az osztályba. Tényleg csak nekem jut róla eszembe egy csuklyás figura baltával a kezében? Úgy tűnik.

– A mai óra témája: szerelem – jelentette be. Jaj ne, még ez is.

A feladat egyszerűnek tűnt. A szerelemről készíteni egy festményt; van rá időnk bőven. A többiek munkához is láttak, úgy tűnt, mindenki teljesen meg van elégedve a feladattal.

Festegettek, kimentek vizet cserélni, sőt, Kinga felszólította Gábort, hogy tartsa neki a képét, aki, mondjuk, így nem tudott dolgozni, de nem mert Kingának ellentmondani. Unottan néztem az üres lapomra, végül megragadtam a fekete temperát, és nyomni kezdtem. Jó, kicsit elbambultam közben, mert arra eszméltem fel, hogy az egész tubussal kinyomtam. Most mihez kezdjek ennyi feketével? Végül, mivel már eltelt félóra, és Vladár feltűnően sokszor pillantott felém, maszatolni kezdtem az ecsetemmel. A szünetben mindenki úgy döntött, hogy maradjunk a teremben, és akkor a duplaórát egyben megtartva, a második óráról előbb elengednek. Én díjaztam az ötletet, tekintettel arra, hogy csengetéskor még csak egy fekete paca volt a lapomon. Úgy tűnt, ebből nem lesz javítás. Valamikor a második óra elején Arnold lépett be a terembe, Vladár azonnal a helyére parancsolta.

Amikor elhaladt mellettem, riadtan nézett a lapomra. Én csak lemondóan legyintettem, és folytattam a fekete tempera kutyulását. Óra vége előtt óvatosan körbenéztem. Virág teljesen ráborult a lapjára, szörnyen benne volt valamiben, Jacques egy rózsaszín szívet fejezett be a saját lapján. Mögöttem Cortez mangát rajzolt, egy fiú és egy lány ölelte egymást. Baromi szép volt, teljesen lenyűgözött… volna, ha engedi, hogy tovább nézzem, és nem szór szikrát a szeme. Inkább visszafordultam.

– Rendben, lassan fejezzétek be – nézett fel Vladár. Nos, még volt egy kis fekete temperám, ami már megszáradt, úgyhogy dühösen belenyomkodtam az ecsetet, kilyukasztva a tetején lévő rászáradt részt. Gyorsan felhasználtam azt is, „nekem már minden mindegy” alapon.

Vladár egymás után felmutatta a munkákat, és hát nem meglepő, egytől egyig kifogástalanok lettek. Arnold mély, végtelen kutat rajzolt, és egy Petőfi-idézettel magyarázta, miszerint „a szerelem sötét verem”. Vladár odavolt. Meg vissza.

Egyébként tényleg lenyűgöző lett. Virág egy hatalmas virágoskertet „dobott össze”, gyönyörű színek mindenfelé, középen egy manga lány ül, és a kezében tartott virággal „szeret, nemszeret”, sziromtépegetős játékot játszik. Ezek után Cortez mangájáról, és Kinga két unikornisáról (tényleg!!!) már nem is beszélek. Aztán a tanár összeráncolta a szemöldökét. Igen, az leszek én.

– Rentai, a festményed pontosan mit is ábrázol? – fordította meg a lapom, hogy az egész osztály láthassa. A hatás nem maradt el, mindenki döbbenten meredt hol a rajzlapra, hol pedig rám.

Oké, a totál fekete (mindenhol, egy milliméter sem maradt ki) festmény drasztikusan hatott a sok színes rajz után.

– Kilátástalanságot – feleltem halkan.

– Valóban? Vagy csak így akarod elhitetni velem, hogy a munkád művészi, miközben csak arról van szó, hogy a passzív magatartásodból adódóan mázoltál egy fekete lapot…

– Nem, tanár úr. Jelenleg így látom – vontam meg a vállam.

Vladár kérdőn nézett rám.

– Kifejező.

– Köszönöm.

– De tekintettel arra, hogy nem is lehet a többiek munkájához mérni, a kreativitásodért megajánlok egy közepest.

Szó szerint felcsillant a szemem.

– Köszönöm! – mosolyodtam el. Vladár nem mosolygott.

– Ha azt hiszed, hogy ezzel elégségesre állsz, nagyon tévedsz!

Hosszú még a félév…

– Tudom.

– Tanár úr! – lóbálta a karját Kinga.

– Tessék?

– Most komolyan! Én két egyszarvút rajzolok kilencven perc alatt, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény, és ötöst kapok,

Renáta meg elhasznál egy tubus fekete temperát, és hármas??? – hüledezett.

– Kinga, az ötösnél nincs jobb jegy.

– Én értem, na de akkor is! Ennyi erővel én is festhettem volna egy egyszínű képet.

– Miért nem tetted? Azt is kreatívnak tartottam volna, ha jól indokolsz. Márpedig te minden bizonnyal jól indokoltál volna…

– tette hozzá Vladár, mire páran elnevettük magunkat.

– Rentai nem nevet, ugye? – szólt oda nekem hirtelen a tanár, azzal a tipikus, „bukáshoz közel állók hallgassanak” pillantással.

Vladár intett, hogy ki lehet menni szünetre, Kinga azonban maradt, és még a folyosón is hallottuk, ahogyan arról vitatkozik, hogy ha én hármast kaptam, akkor az övé minimum hetes. Na jó, ezt nem értem, de mindegy. ☺

Mivel Cortezék továbbra is levegőnek néztek, egész nap a teremben voltam szünetben, csupán kétszer mentünk le a büfébe.

Amúgy Arnolddal sudokuztunk, Virág meg csak ücsörgött mellettünk. Duplafrancián Monsieur Durand hamarabb elengedett minket, úgyhogy suli után rohantam haza. Naná! Rajz hármas?

Kérem vissza a notebookom!

Anyu persze először nem hitte el, úgyhogy sokáig kellett bizonygatnom, hogy igen, annyira ügyes és okos vagyok, hogy egy sima, fekete festményre kiharcoltam egy hármast. Ami azt illeti, Vladár nem tévedett. Nem csaltam, amikor ezt festettem.

Ha a szerelemre gondolok, egy nagy feketeséget látok magam előtt. L

Ahogy visszakaptam a notebookom, azonnal bekapcsoltam, és türelmetlenül doboltam az egérpad mellett, amíg be nem töltött az msn. Gyorsan végignéztem a listát. Zsolti – neszóljálbemertmegjárod (állapota nincs a gépnél), Ricsi – „Alone I Break” (állapota nincs a gépnél), Robi – metááál

(állapota elérhető), Andris – zúzás (állapota elérhető), Jacques – ☺ (állapota elérhető), Virág – kutyulit sétáltat (állapota nincs a gépnél), Kinga – holnap anti-Valentin-napi buli, részletekért katt a… (állapota elfoglalt), Dave – holnap Jalapeno-koncert, részletekért menj a… (állapota elérhető), Arnold – elfoglalt

(állapota elfoglalt), Gábor – valakinek nincs meg a töri jegyzet? – állapota elérhető, és Cortez – Just leave me alone (állapota elfoglalt). Minden mindegy alapon rákattintottam. Másolom:

Reni üzenete: Itt vagy?

Pár másodperc múlva villogni kezdett az ablaka.

Cortez üzenete: Tudsz olvasni?

Reni üzenete: Igen L

Cortez üzenete: Jó. Akkor kopizd be a kiírásomat egy fordítóba, hátha megérted.

Cortez kijelentkezett.

Oké, ez akkora pofon volt, hogy pár percig csak néztem magam elé, aztán ráírtam Virágra, de nem volt a gépnél. Arnoldot nem akartam ilyesmivel fárasztani, úgyhogy végül elfogadtam Jacques amőbafelkérését, és könnyezve nyomkodtam. Mellesleg hétszer kikaptam.

Cortez: 5/1* – juj, de megbántott. L

Facebook: 5/2 – Peti írt. Ja, és 30 ember jelzett vissza a kontrabulimra, amit még csak nem is akartam… no comment.

A farmom: 5/1 – nem érdekel. Szomorú vagyok: 5/5* – L

Arnold: 5/3 – holnap elutazik. L

Virág: 5/? – Hol van? És kivel sétáltat kutyát, ha nem velem?

És különben is. Á, mindegy.

Megyek aludni: 5/5 – még csak fél hét. De akkor is.

Február 12., péntek

Zsúfolt nap. Először is, reggel semmi kedvem nem volt suliba menni. Ami ritka, de előfordul. Viszont, ha anyuéktól ki is tudtam volna könyörögni a lógást, akkor is muszáj volt bemennem, mert el akartam köszönni Arnoldtól. Kedvtelenül készültem el, aztán szóltam anyunak, hogy kábé harminc idegen lóg majd nálunk kora este.

– Buli? Nagyszerű – mosolygott lelkesen, aztán eszébe jutott valami. Na igen. Pontosan az. – De nem ma van a…

– De.

– És Cortezék kis bandája nem lép…

– De.

– Ó.

– Bizony – bólintottam, aztán körbetekertem a nyakamon a kötött sálam, és dühösen kimentem az ajtón. Aztán visszamentem a táskámért, és másodszorra is dühösen mentem ki az ajtón.

Virág a kapuban várakozott, úgyhogy rögtön letámadtam.

– Hol voltál tegnap? Kerestelek msn-en.

– Juj, van géped? – pislogott nagyokat.

– Igen, de az volt kiírva, hogy kutyát sétáltatsz.

– Ühüm – bólogatott.

– Egyedül? – tártam szét a karom, mert korán reggel nem volt kedvem barkochbázni.

– Aham – vonta meg a vállát.

A suliban minden az esti buliról szólt. A sulirádió visszaváltott a szerelmes dalokra, a suliboxokon post-itek tömege gyűlt össze, a diákok izgatottan beszélgettek. Éljen. Szomorúan levágtam magam a nyelvi előadó padjába, és csengetésig olvastam. A nap egyébként laza volt, a legtöbb tanórán csak továbbmentünk az anyaggal. Kivéve irodalmon, ahol Kardos beszedte a beadandókat, és óra végéig le is osztályozta. Most mit mondjak?

Persze hogy Cortez üresen adta be, persze hogy egyest kapott, és persze hogy Kardos kiakadt. Óriási. Totál bukásra áll irodalomból. Az ofőóra azzal telt, hogy Haller megpróbált fegyelmezni minket, aztán mikor a többiek fel akarták tenni az új plakátokat (Korn, Tony Hawk, Metallica és Virágtól egy hatalmas Robert Pattinson), Kinga begőzölt, hogy ő ezeket az „ocsmányságokat” nem akarja nézni, úgyhogy Haller az óra második felében is megpróbált minket fegyelmezni. Utolsó óra után leszedtem a szekrényemről a post-iteket, és gondosan eltettem a táskámba, majd lesiettem Arnolddal a suli elé, ahol már vártak rá a szülei.

– Figyelj – kezdtem halkan. – Vigyázz magadra, és írj!

– Persze – biccentett türelmetlenül, aztán gyorsan átölelt, mire a lépcső előtt álló Ricsiék hangos füttykoncertbe kezdtek.

– Neményi, mi is megöleljünk? – üvöltötte Zsolti, miközben kiesett a szájából egy darab Ham-Let. Virág odakiáltotta nekik, hogy Arnold elutazik egy hétre, azért búcsúzkodunk, mire a srácok még jobban huhogni kezdtek.

– És úgy nem lehet, hogy nem jössz vissza? – kiabálta Ricsi, nekem meg összeszorult a torkom. Arnold hűvösen nézett rájuk, de mivel megszorítottam a karját, szó nélkül visszafordult hozzám.

– Vigyázz magadra – nézett mélyen a szemembe.

– Én megvagyok. Te vigyázz. És. Hát. Érezd jól magad – jött ki belőlem végül, bár hatalmas gombóc szorította a torkomat.

– Igyekszem.

Arnold megfordult, és lesétált a lépcsőn, majd beszállt az apukája kocsijába, és elhajtottak. Sokáig néztem utánuk, és úgy éreztem, pillanatokon belül elbőgöm magam. Hazafelé sétálva még üzentem egyet neki, hogy hiányozni fog, mire visszaírta, hogy én is neki. ☺ Virággal mindketten a telefonunkon pötyögtünk a dombon felfelé gyalogolva, aztán hirtelen felé fordultam.

– Nekem Arnold írt – mondtam, mire mosolyogva bólintott.

De nem mondta meg, hogy ő mit csinál. Fura.

Otthon kicsit összerámoltam a szobámban (addig Virág a neten lógott), aztán nem sokkal később megérkezett Kinga.

– Hoztam kesudiót is – dobott le egy vászonszatyrot a babzsák fotelembe. Ökolány, sosem használ nejlont. ☺

– Nagyszerű. Pontosan kik is jönnek?

– Menő, népszerű diákok. Úgysem ismered őket – közölte egyszerűen. Fájó, de igaz tény. Mindegy.

Anyu sütött nekünk pogit, meg felajánlott egy Született feleségek DVD-t a bulihoz, de nem volt rá szükség, mert Kinga kijelentette, hogy azt nézzük, amit ő mond.

Hat körül megérkeztek a többiek (bár tudnám, kik voltak), úgyhogy tökre sokan lettünk a szobámban. Kinga teljesen átvette a háziasszony szerepét, üdítőt töltött, meg segített anyunak és nekem felhozni a gofrit (anyu belelkesedett a tömegtől, mindenfélét sütni kezdett), és attól függetlenül, hogy életemben nem beszéltem még a jelenlévőkkel, egész jól érezték magukat.

Mondjuk, szerintem azt sem tudták, hogy kinél vannak. Hét körül éppen a Hidalgót bámultuk (Kinga szerint jó film), és ahogyan körbenéztem, hirtelen megvilágosodtam. Egy rakás idegen ült a szobámban, Kinga éppen morzsaporszívóval fenyegetett egy lányt, aki állítása szerint „csúnyán ette a popcornt”, a tévében Viggo Mortensen egy lóhoz beszélt, Virág félig elaludt mellettem, és akkor arra gondoltam, hogy MI VAN? Cortezék a suliban játszanak, és mi, itt, egy csomóan azért nem lehetünk ott, mert nem volt kivel elmennünk? A frászt!

– Kinga! – biccentettem az ajtóm felé, jelezve, hogy beszélni szeretnék vele.

– Mi az? – húzta be maga mögött az ajtót.

– Szerinted ez így rendben van?

– Mi? Renáta, beszélj érthetően!

– Hát, hogy nem mentünk a suliba, mert nem volt kivel!

– Ez volt a megjelenés feltétele.

– Jó, de oda járunk. Miért mondják, hogy menjünk valakivel?

Kinga csendben gondolkozott, valósággal kattogott az agya.

– Igen, ez jogos.

– Szerintem ott a helyünk – szóltam halkan.

– Micsoda hímsoviniszta dolog! Lányok csak kísérővel? Ez nőgyűlölet! – akadt ki Kinga teljesen.

– Nem, ezt azért nem mondanám – riadtam meg, mert Kinga képes, és demonstrálni kezd.

– De igen! A nők egyenlőek! Milyen évet írunk? Hogy gondolták ezt? – rázta a fejét idegesen, aztán benyitott a szobámba. – Öltözzetek! Megyünk a suliba.

– Éljen! – pattant fel Virág, és tisztán láttam az arcán, hogy bár nem érti, mi történt, hálás nekem.☺

Anyu éppen kuglófot gyúrt a konyhában, amikor kabátban odarohantam hozzá, és vázoltam a helyzetet.

– Ó. Hát jó. Majd elfogy a hétvégén – nézett szomorúan a tésztára.

– Persze. A pogit elvisszük, jó?

– Vigyétek csak.

Gyorsan nyomtam egy puszit anyunak, aki a lisztes kezével megsimította a hajam. Éljen a tincseken lógó tésztadarab. No comment.

A sulihoz hamar odaértünk, elég zajos társaságot alkottunk, főleg, hogy a csoport elején Kinga vonult, és folyamatosan a jogait magyarázta. Ha Arnold hallotta volna, biztos jót mosolyog.

Egyenesen átvágtunk az udvaron, és a tesiterem épületébe mentünk. A teremből üvöltött a zene, a koncert már elkezdődött.

– Hé, elkéstetek – szólt ránk az egyik stúdiós, aki a dupla szárnyú ajtóban állt.

– Én fotós vagyok – tettem fel a kezem. – İ pedig segít nekem

– rántottam magammal Virágot.

– Menjetek. És ti? Hol a partneretek? – kérdezte a stúdiós Kingától és a többiektől.

– Te nőgyűlölő! Azt mondod, nem engedsz be? – üvöltött rá Kinga.

– Mi van? – döbbent le teljesen a stúdiós. – Ezzel mi van? – fordult felénk, miközben mi már léptünk is be az ajtón.

– İ Kinga. Ilyen – válaszoltam kurtán.

A tesiterem Valentin-napra volt feldíszítve, mindenfelé szív alakú lufik szálltak, a diákok pedig a tánctéren ugráltak, miközben a színpadon Cortezék zenéltek. Mivel a Szent Johannába elég kevesen járunk, még harminc ember hiánya is erősen érződött a bulin. Az érkezésünkre a színpadon lévő Ricsi azonnal felfigyelt, a basszgitárjával odament Cortezhez, és valamit a fülébe súgott. Cortez felénk fordult, pár pillanatig csak nézett, végül elmosolyodott. A fejével biccentett, mire odaverekedtem magam a színpad elé. Zsolti, Ricsi és Viki tovább adták a zenei alapot, amíg Cortez leguggolt az emelvény szélén, és közel hajolt hozzám.

– Mit csinálsz itt? – üvöltötte.

– Jöttem – vontam meg a vállam. – A többiek is itt vannak.

Látod, ott lökdösődik Kinga a stúdióssal – mutattam az ajtó felé.

Cortez mosolyogva odapillantott, aztán mélyen a szemembe nézett.

– Köszi – mondta, de a hangzavarban csak a szájáról tudtam leolvasni.

Zavartan megvontam a vállam, mire… mire Cortez odahajolt hozzám, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra. A döbbenettől teljesen lefagytam, aztán hátratántorodtam, és beleütköztem Virágba.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Nem – ráztam meg a fejem. Cortez visszaállt a mikrofon elé, és folytatta a Green Day-számot, Ricsi a basszgitárjával ugrált,

Zsolti ütötte a dobokat. Viki pedig nézett. Engem. Nagyon. A fenébe!

Az est további részében próbáltam észrevétlen maradni, azonban amikor a lelátón álltam, és Kinga eszmecseréjét hallgattam a sikeres, független nőkről, felcsendült az Oasistól a

Wonderwall, én pedig megfordultam. Cortez a színpadon állt, középen, a mikrofonja sokkal magasabbra volt állítva (mint Liamnek), és behunyt szemmel, felfelé tartott fejjel énekelt. Csak egy résznél nyitotta ki a szemét. „…And after all, You're my wonderwall”. És rám nézett. Pont rám.

No comment.

Valentin-buli: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt a hangulat.

Arnold: 5/5 – este üzent, hogy rendben megérkezett. ☺

Virág: 5/4 – annyit ugráltunk, hogy totál összetapostuk egymás bakiját, de mindegy. ☺

Kinga: 5/2 – aláírásgyűjtésbe kezdett, miszerint őt diszkriminálták. Megőrült. ☺

Anyu: 5/5 – meglepően jók lettek a sütik.

Pótvacsora: 5/5 – apuval eltüntettük a javát este tizenegy után.

Upsz. ☺

Cortez: 5/? – kérdőjel. Hatalmas. De azért juuuuj.

Viki: 5/1 – most már tény. Utál. És őszintén? Megértem. L

Február 15., hétfı

A hétvége viszonylag klasszul telt, bár én a nagy részét teljes révületben töltöttem, mert egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Cortez pusziját, amit Virággal újra és újra átbeszéltünk.

Végül közösen megállapítottuk, hogy teljes mértékben baráti volt.

Klassz. Na, mindegy. Egyébként egész szombaton és vasárnap a suliújságnak próbáltam cikket írni, de totál reménytelennek bizonyult. Szombaton még Virág átjött és támogatott (inkább csak a jelenlétével, mert amúgy arra koncentrált, hogy hamar visszanőjön a szemöldöke), vasárnap azonban programja volt, úgyhogy magamra maradtam. A tanulnivalókkal, az ajánlóimmal, a suliújságba szánt fotóimmal és Cortezzel. Utóbbi csak a fejemben motoszkált, de szüntelenül, megnehezítve a felkészülést és úgy általában, az életemet.

Reggel Virág a kapuban kellemes, februári, fagyhalálközeli állapotban ácsorgott.

– Tegnap este kerestelek msn-en, megakadtam a zeneajánlóval

– kezdtem, miközben beszálltunk apu kocsijába.

– Jaa, izé – vakargatta a homlokát. – Megsétáltattam R. P-t, aztán tévéztem – vonogatta a vállát, én pedig automatikusan megcsóváltam a fejem. Megint átnevezte a kiskutyáját.

– R. P? – tűnődtem. – Már megint Robert Pattinson-mánia? – mosolyodtam el.

– Ühüm – bólogatott Virág elvörösödve. Apu némán hallgatta a kifejezetten értelmes beszélgetésünket, aztán kitett minket a sulinál.

A lépcső előtt a szokásos négyes ácsorgott, Dave éppen Ricsit fotózta a mobiljával, akinek messziről csillogott valami a fején.

Nos, gondoltam, hogy ebből balhé lesz, és mikor közelebb értünk hozzájuk, beigazolódott a gyanúm. Ricsi szemöldökében egy piercing éktelenkedett, amire amúgy nagyon büszke volt, mert rögtön ezzel kezdte.

– Ren, ezt nézd! – bökött büszkén a karikára (!), aztán gyorsan magyarázni kezdett arról, hogy mennyire „kornos”, és hogy valami énekesnek is ugyanilyen, meg hú, meg wow. Én csak bámultam rá, azt hiszem, nem tudtam kellően átérezni ezt a zseniális tényt, miszerint Ricsinek átlőtték a fejét.

– Hát ez… – kerestem a szavakat. – Ebből nagy baj lesz – nyögtem ki végül. A fiúk röhögve legyintettek, aztán Ricsi előkapta a mobilját, hogy megmutassa az átszúrás folyamatát, amit valaki végig fotózott.

– Nekem ne – tettem fel a kezem ösztönösen, jelezve, hogy nagyon nem érdekel ennyire részletesen a dolog. A többiek persze látni akarták, úgyhogy körbeállták Ricsit, és mindenféle „uhh” meg „ez fájt” jelzőkkel kommentálták a dolgot.

– Ki volt veled? – kérdeztem, mert komolyan érdekelt, hogy ki fotózta le az eseményeket ilyen részletesen.

– Anyám – vigyorgott elégedetten.

Hát, azt hiszem, sok ajándékot el tudok képzelni a 17. szülinapomra, de hogy anyu elvigyen egy szalonba, ahol átlövik a szemöldököm? Nos, ez több mint lehetetlen. Inkább überlehetetlen. Mellesleg Ricsi baromi menő lett a testékszerrel, akkor is, ha én nem kifejezetten rajongok a dologért. A raszta hajával, szemöldökpiercingével és a basszgitárjával kezdte ütni a menőségi mércét. Alulról. ☺

– Neked teljesen elment az eszed? – állt meg hirtelen mellettünk. Na, ki más? Kinga.

– Baró, nem? – vigyorgott Ricsi, és úgy forgolódott, hogy a bal szemöldöke látszódjon.

– Egy darab fém van a fejedben! – hüledezett Kinga.

– Kedves, hogy így akarsz boldog szülinapot kívánni – röhögött a képébe Ricsi.

– Ja, aha. Persze – legyintett Kinga. – Kérlek, engedd meg, hogy veled menjek be a suliba. Ki nem hagynám – dörzsölte a kezét. Már előre belelkesedett a közelgő balhétól.

– Mennyi az idő? – nézett körbe Zsolti, mire Dave elegánsan, szerintem betanult mozdulattal nézte meg a „nagyon precíz, svájci óráját, ami természetesen tévedhetetlen”, de mivel ennyit szenvedett azzal, hogy jól álljon neki ez a mozdulatsor, Ricsi gyorsabb volt. İ ugyanis csak feltűrte a kabátja ujját, és ránézett a csuklójára.

– Negyvenöt. Húzzunk befelé – mondta. A többiek indulni kezdtek, én azonban elkaptam Ricsi karját, és szemügyre vettem.

Na, nem a keze érdekelt, de még csak nem is az órája. Hanem az órája feletti, összecsomózott bőr karkötő.

– Ez nagyon szép – dicsértem meg.

– Kösz. Szülinapomra kaptam – mosolyodott el büszkén.

– Kitől?

– Anyámtól – vágta rá gondolkodás nélkül.

Az aulába lépve Máday sasszemmel pásztázta a belépő diákokat, és mindenkihez volt egy-két kedves szava, mint pl. „Antai-Kelemen, nagyon laza vagy, de mielőtt szétesnél, igazítsd meg a kabátod és a táskád!” – célzott Cortez „direkt szétszórt” kinézetére. Vagy éppen „Nagy Zsolt, eltennéd a… kefírt?”.

Esetleg „Felmayer, most már elég legyen, a fejedhez nőtt az a készülék?” – morgott rá Dave-re, aki éppen az apukájával beszélt headseten. Máday átnézett Virágon, Kingán és rajtam, aztán…

Aztán jött az üvöltés. Belerengett az épület.

– Pósa Richárd! Azonnal megállni!

Az aulában lévő összes diák megmerevedett, Máday mindig ordibál, de ilyen decibellel csak akkor ordít, amikor valami szörnyűséget lát. Mint például egy piercing. Bingó.

– Mégis mit képzelsz magadról? Hogy néz ki a fejed? Az igazgatóiba, most! A többiek pedig órára! Vége a műsornak.

Cortez lepacsizott Ricsivel, aki sajna nem tudott velünk jönni, mert jelenése volt Monsieur Borrellnél. Jaj.

Kardos már nagyban tartotta az irodalomórát, amikor kinyílt az ajtó. Tudtam, hogy nem Arnold jön, hiszen éppen Párizsban volt, de azért egy pillanatig reménykedtem. Fura nélküle a suli, el sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem jövőre.

– Pósa, megkérdezhetem, miért késtél negyedórát? – fordult felé Kardos idegesen. Ricsi felkaparta a szemöldökén lévő sebtapaszt, ami alatt ott csillogott a piercing. – Gratulálok – dünnyögött a tanár gúnyosan, aztán tovább olvastatta velünk a szöveggyűjteményt.

– Mi volt? – fordult hátra Virág, mire mindenki Ricsi felé nézett.

– Le kellett ragasztanom. De amúgy semmi – röhögött.

– Szerinted ez fair? – förmedt rá Kinga. – Megsértetted a házirendet, és annyi történik, hogy kapsz egy ragtapaszt?

– Hagyd már abba a nyerítést, szétmegy tőle az agyam! – szólt rá Zsolti.

– Az agyad, mi? Hah! – hallatott Kinga afféle sátáni kacajt, mire mindenki vitatkozni kezdett. Sajna még mindig óra volt.

Kardos döbbenten állt a tanári asztalnál, aztán egy határozott mozdulattal lecsapta a naplót, mire mindenki elhallgatott. Egy pillanat alatt.

– 10/b, éppen órát tartok. Ha nem lenne egyértelmű!

– Tanár úr – lóbálta a kezét Robi.

– Igen?

– Nem beszélgethetünk csendben? – ez rossz ötlet volt. Kardos elordította magát, hogy „nekünk elment az eszünk”, meg hogy „ilyen fegyelmezetlen társaságot rég látott”… aztán óra végéig feleltünk. Jó, én ötöst kaptam, de a többiek megszívták. Eléggé.

Harmadik órára már az egész suliban híre ment Ricsi piercingjének, úgyhogy egyfajta katasztrófaturizmus vette kezdetét: mindenki bejött a terembe, hogy megnézze, mi van a leragasztott tapasz alatt. Rém érdekes program. Na, mindegy.

Csengetéskor összecsuktam a jegyzetfüzetem, és a matekra próbáltam összpontosítani, de legnagyobb meglepetésünkre Gazdag helyett az infótanár jött helyettesíteni.

– Nincs matek? Nincs matek? Ááááá! – ordította Zsolti átszellemülten, Dave pedig moonwalkot is táncolt kicsit, hogy kifejezze az örömét. A Jacko imitálásnak egyébként osztatlan sikere volt.

Tölgyessy jófej tanár, rögtön mondta, hogy foglaljuk el magunkat (lehetőleg kulturáltan), aztán Andris és Robi a tévé képernyőjére varázsolták a Transformerst, amit Gábor és Jacques is nézett. Mondjuk, a két kocka azt játszotta, hogy Megan Fox jeleneteinél megállították a képet, és hosszasan témáztak arról, hogy „mennyire, de mennyire jó nő”, végül a tanár rájuk szólt, hogy talán nézzék tovább a filmet. Virág csendben rajzolgatott,

Ricsi zenét hallgatott, Dave netezett az iPadján (!), Zsolti kalóriát számolt egy kekszes csomagoláson, Kinga pedig fontoskodva beleszólt, mert szerinte Zsolti nem tud számolni. Körbenéztem a teremben, és hirtelen nagyon hiányzott Arnold. Előszedtem a jegyzetfüzetem, fellapoztam, és hatalmas sóhajjal néztem az áthúzott soraimat. Éppen a margó szélét színeztem unottan, és azon agyaltam, hogy mikor lesz ebből ajánló, amikor valaki megrúgta a székem. Hátrafordultam, és Cortez nézett rám.

– Igen? – kérdeztem azon tűnődve, hogy ha nem veszek levegőt, a gyomromban lévő pillangók megfulladnak-e. Mert már igazán ideje lenne.

– Itt van a zenelejátszód?

– Igen, de nincs rajta semmi, amit szeretsz – rántottam meg a vállam. Cortez felvonta a fél szemöldökét, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy ez a sejtelmes arckifejezés milyen jól áll neki.

– Minden oké? – nézett mélyen a szemembe.

– Nem igazán – vallottam be őszintén. – Nem haladok az ajánlókkal, a fotókat sem válogattam még ki, Kinga is terrorizál, mert a riportjánál nekem kell fényképeznem, közben angolból javítanom kéne, mert még mindig nem értem a folyamatos jelent, pedig tavaly tanultuk… – sóhajtottam fáradtan.

– Kicsit sokat vállaltál, nem? – töprengett, én pedig mosolyogva bólintottam.

– Lehet.

És akkor még nem tettem hozzá, hogy annyi időm sincs, hogy nyugodtan kiolvassam a Pullman-könyv harmadik részét, a netet már csak arra a tíz percre használom, amikor gyorsan megetetem a tevém, és aratok a farmomon, hogy fogalmam sincs, Dave milyen sorozatról beszélt, mert a tévém akkor volt utoljára bekapcsolva, amikor még fekete-fehér filmek mentek… Ezt mind nem mondtam el, de Cortez arckifejezéséből úgy láttam, hogy nagyjából el tudja képzelni. Hirtelen felállt, odajött hozzám, és felült a padomra. A kezébe vette a jegyzetfüzetem, és beleolvasott az áthúzott sorokba.

– Ez rémes – jegyezte meg. Nem kedves, de őszinte. Hurrá.

– Tudom – hajtottam le a fejem a padra, afféle „feladom” stílusban.

– Nem értem – dobta le a fejem mellé a noteszem, mire feltápászkodtam. – Minek csinálod?

– Mármint mit? – pislogtam értetlenül.

– Az ajánlókat.

– Mert suliújságos vagyok – válaszoltam, azt hiszem, ésszerűen.

– Azt tudom, de az ajánlóid gyengék.

– Kösz – sziszegtem.

– Nem is te írod… – mosolyodott el, mire elgondolkoztam.

Igaza van. Majdnem mindig Arnold és Virág segít be, újabban pedig Karcsira is rá tudok sózni valamit. – A könyvajánló oké, az érdekes, de a zene és film… közöd sincs hozzá.

– Igen, tudom.

– Jól írsz, de nem ezt – bökött még egyszer a noteszemre, én pedig határtalan boldogságot éreztem. Azt mondta, jól írok! – Ott volt a pályázat, írtál nekünk dalszöveget… azok jók voltak. Ez nem az – vonta meg a vállát. – Ráadásul – tette hozzá – a fotózásra kéne rámenned.

– Hogy érted? – néztem fel rá.

– Most komolyan. Szerinted ki tud egy ezeréves telefonnal ilyen képeket csinálni? Van hozzá tehetséged! – mondta őszintén, én meg totál felháborodottan néztem rá, amiért bántotta a telómat.

– Nem ezeréves! – ráztam a fejem. Cortez bólintott, aztán mélykék szemével végignézett a termen, majd amikor megtalálta, akit keresett, odaszólt.

– Dave! Reni telefonja?

Dave a terem végében vihogni kezdett, aztán a szemét törölgetve közölte, hogy „azon még gombok vannak, ráadásul óriási gombok”.

– Jó, nem a legújabb mobil… – motyogtam. – De szeretem.

– Felőlem – legyintett Cortez, aztán visszatért az eredeti témára. – Gondold át. Ezt meg add ide, írok pár ötletet – tépte ki a noteszemből a zene- és filmajánló oldalt, aztán visszament a helyére.

A fülemben dobogott a vér, és hirtelen nagyon izgatott lettem.

Mert igaza van. Még sosem beszélgettünk erről, de tudta, hogy mi a baj. Hogy az ajánlóimban nem tudok kibontakozni, hiszen semmi közöm hozzá. Hogyan ajánlhatok egyáltalán én zenét és filmet, amikor a legfrissebb film, amit láttam, már retrónak számít? Te jó ég, tényleg! Leadom az ajánlóim! A felismerés szinte homlokon csapott, és úgy éreztem, ez az egyetlen, amit tehetek. Kinga odalépett az asztalomhoz, és csípőre tett kézzel figyelt.

– Veled meg mi van? – kérdezte, és azon kaptam magam, hogy mosolygok.

– Szerinted… – kezdtem lassan, de Kinga közbeszólt.

– Nyögd már ki!

– Éppen azt szeretném – ráztam meg a fejem dühösen. –

Szerinted mi van akkor, ha leadom az ajánlóimat?

– Időben? Végre, legalább egyszer nem kell rád várni!

– Nem, úgy értem, örökre. Ha nem írom tovább.

Kinga pislogás nélkül meredt rám, és a szája szélét rágva, idegesen mérlegelt. Gyanítom, azon gondolkozott, hogy őt ez mennyiben érinti. Szerintem semmiben, és miután ez neki is feltűnt, bólintott.

– Add le. Úgyis béna.

– Kösz.

– Ez az igazság. Amúgy sosem értettem, hogy egy annyira visszamaradott, ízlés és személyiség nélküli ember, mint te, miért ad tanácsot másoknak…

– Kinga! – förmedten rá durván. .

– Most mi van? İszinte vagyok.

Az őszinte és a kíméletlen Kingánál egy és ugyanaz. Mindegy.

– És legalább, ha befejezed a bénázást az ajánlóiddal, több időd marad fotózni. Mert ideiglenes fotósként elvárnám, hogy alkalmazkodj hozzám, a riporterhez…

– Ha végleg leadom az ajánlóimat, akkor nem akarok ideiglenes fotós lenni – csóváltam a fejem.

– Remek, akkor kereshetek új fotóst megint. Renáta, az agyamra mész!

– Nem! – szóltam rá élesen. – Akkor az újság állandó fotósa szeretnék lenni! – mondtam. Kinga néhány másodpercig nézett, majd megvonta a vállát.

– Gyanítom, hogy Timi belemegy. Beszéld meg vele.

Ebédszünetre már kész tervem volt. Virág lekísért a suliújság termébe, és bár nem pontosan értette, hogy mi történik, azért támogatóan sok sikert kívánt.

A dolog egyszerűbben ment, mint gondoltam. Elmondtam Timinek, hogy nagyon sokat vállaltam és hogy valaminek a rovására menne ez a kapkodás. Vagy a tanulmányi átlagom sínylené meg, vagy a suliújság. Timi bólogatva hallgatott, néhányszor türelmetlenül rám szólt, hogy fogjam rövidre, úgyhogy hadarásba kezdtem.

– Azt mondod, hogy év közben abbahagyod a cikked?

– Igen, de a márciusi számhoz még elkészítem – tettem hozzá gyorsan.

– Jó, valószínűleg két perc alatt találok embert, aki átveszi tőled. Jól átgondoltad? Nincs visszaút.

– Igen, jól átgondoltam – bólintottam, de azért kicsit elbizonytalanodtam. Sajna senki nem volt mellettem, aki segíthetett volna könnyebben átvészelni ezt a számomra igen nehéz döntést, Timi pedig nem az a lelkizős lány, úgyhogy összecsapta a tenyerét.

– Cserébe csak annyit kérsz, hogy lehess az állandó fotós?

– Igen.

– Kingát bírni fogod?

– Azzal a feltétellel, hogy nem rúghat ki! – közöltem határozottan.

– Nem, ő nem rúghat ki – nevetett türelmetlenül Timi, aztán az ajtó felé tessékelt. – Szerdán add le a cikked, utána már csak a fotókkal kell foglalkoznod. Szia – tolt ki a teremből, én pedig még egyszer utoljára visszanéztem. Annyi időm nem volt, hogy magamban elsuttogjam, hogy „hiányozni fog”, vagy ilyesmi, mert Timi rám csapta az ajtót.

– Minden oki volt? – pislogott nagyokat Virág.

– Igen – sóhajtottam. A jelenetem nem lehetett amolyan drámai, „éppen felmondtam” stílusú, mert Kinga is ott állt Virág mellett. Rám várt.

– Belement?

– Igen. És állandó fotós lettem! – közöltem.

– Nagyszerű. Akkor ne csinálj programot holnap délutánra, mert fotóznod kell. Na, nem mintha olyan sok programod lenne, csak szóltam.

– Oké – biccentetten. – Azért hiányozni fog… – néztem vissza a csukott teremajtóra.

– Renáta, úgy csinálsz, mintha a The New York Timestól léptél volna ki. Csak egy vacak ajánlórovatod volt, amit havonta összebénáztál. Koncentrálj a fotózásra. Először is… – kezdte Kinga, és csak mondta, mondta, úgy tűnt, soha nem hagyja abba.

A hirtelen döntések ára, hogy nincs visszaút, maximum megbánni lehet. Mégis, úgy éreztem, jól tettem. Külsősként még akkor is írhatok az újságba, ha Timi vagy Arnold bele szeretné rakatni, amúgy meg ott vannak a fényképeim. Amiket én csináltam. Benne, az újságban. ☺

Olvasókör után (Arnold nagyon-nagyon hiányzott) együtt mentünk ki a suliból Karcsival, aki arról magyarázott, hogy szerinte melyik kutyatörténet a legszórakoztatóbb (?), amikor a lépcső alján Viki lépett hozzám. Láttam, hogy ott van, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy engem vár.

– Renáta! – szólított meg.

– Szia – köszöntem zavartan. – Cortez még a rajzszakkörön van, de mindjárt végeznek…

– Tudom – mondta, miközben idegesen rágózott. Ó, akkor tényleg hozzám készült. A fenébe.

– Oké – hebegtem, Karcsi pedig a kapucniját feljebb tolva nézett felváltva hol rám, hol pedig Vikire.

– Csak egyszer mondom el, mert értelmes lánynak tartalak. – vágott a közepébe Viki, én pedig totál ledöbbentem. Szinte éreztem, hogy miről lesz szó. – Szállj le a pasimról! – sziszegte, kék szeme csak úgy szikrázott.

– Tessék? – néztem rá.

– Jól hallottad!

– Cortezzel barátok vagyunk – érveltem, azt hiszem, jogosan.

Mert oké, a szilveszteri dolog baleset volt, arról senki nem beszél, és én is igyekszem elfelejteni, na de hogy eltilt tőle? Miközben az osztálytársam? És miközben már úgy-ahogy tényleg barátok vagyunk? No comment.

– Nem érdekel. Unom, hogy képben vagy.

– Viki… – kezdtem félénken, de a punk lány meg sem hallgatott. Csak megismételte, amit eddig mondott, sajnos olyan minősíthetetlen stílusban, amit le sem írok. Totál megsemmisülten álltam, miközben arról magyarázott, hogy Cortez az ő „pasija” és blablabla.

– Reni, nézd, mit festettem! – futott le a lépcsőn Virág, és ahogy odafordultam, láttam, hogy Cortez is kilép a kapun.

– Nagyon szép – mondtam, bár fel sem fogtam, hogy mi van a képen.

– Sziasztok! – köszönt felénk Cortez, mire szó nélkül megfordultam, és elindultam haza.

Virág utánam futott, és folyton azt kérdezgette, hogy mi a baj,

Karcsi pedig lehajtott fejjel kullogott mellettem, szerintem próbálta feldolgozni, hogy Viki milyen ocsmányul káromkodott.

– Juj, ez annyira neméér – rázta a fejét Virág, miközben felfelé baktattunk a dombon.

– Tudod mit? Nekem elegem van – mondtam viszonylag hosszú hallgatás után, és próbáltam rendet tenni a fejemben, ahol csak úgy cikáztak a gondolatok.

Vacsora közben csak turkáltam a tányéromon, néha megböktem villával egy húsdarabot, de különösebben nem volt étvágyam. Anyuék persze aggódva összenéztek, és próbálták kitalálni, hogy mi lehet a bajom. Sok tippjük volt, de nem trafáltak bele. Arra nem gondoltak, hogy Cortez Avril-hasonmás barátnője durván rám szólt ma, amiért éppen barátok vagyunk…

Este felnéztem a netre, az msn-re azonban rejtve léptem be, és csak átfutottam a zöld listát. Cortez elérhető volt, és bár egy kicsit hezitáltam, hogy elmondom neki, milyen atrocitás ért, végül úgy éreztem, az lenne a vég, ha árulkodnék a barátnőjére. Az ő barátnője, az ő baja. Engem hagyjanak most már békén. Virág nem volt a gépnél, R. P.–t sétáltatta, Arnold természetesen offline volt, úgyhogy szomorúan nyugtáztam, hogy hosszú hetem lesz nélküle. Senki nem volt, akinek kipanaszkodhattam volna magam. Aztán megláttam a lista alján egy piros nevet. Kinga.

Félve ráírtam, hogy tudunk-e beszélni pár percet, mire jött a válasz. Másolom.

Kinga üzenete: Renáta, vak vagy? Éppen skype-on beszélek Olivérrel, elfoglalt vagyok!

Reni üzenete: Bocsánat, nem figyeltem. L

Kinga üzenete: Még az írásodból is sugárzik a szánalmasság.

Mi bajod van már megint?

Reni üzenete: Viki ma elég durván az értésemre adta, hogy szálljak le Cortezről.

Kinga üzenete: Pill.

Kinga videóhívást indított.

Hálásan néztem a kamerába, ahol Kinga felcopfozott hajjal, szigorú szemmel meredt rám. Mármint a kamerájába, de éreztem, hogy engem néz. Kissé ijesztő vele webkamerázni, de mindegy.

– Mi történt? – tért a lényegre habozás nélkül.

– Nem zavarlak? Olivérrel beszéltél… – motyogtam.

– Kinyomtam. Mondd, mi volt – sürgetett.

Oké, Kinga ilyen. Ahhoz, hogy képben maradjon, néha ki kell nyomnia a barátját. Ez van.

Belekezdtem a mondandómba, aztán azon kaptam magam, hogy szinte alig veszek levegőt, csak hadarok, panaszkodom és beszélek. Sokat. Kinga úgy nézett ki a kis ablakban, mintha lefagyott volna a kép: mozdulatlanul ült, még csak nem is pislogott. Már újra akartam indítani a videóhívást, amikor megmoccant.

– Na jó! Ebből elég lesz. Először is, Viktória szálljon le rólad.

– Igen, szerintem is – bólogattam.

– Erről ennyit – legyintett, és beleivott a lovas bögréjébe. –

Ami viszont Cortezt illeti… Állítsd le.

– Miért? Nem csinált semmit – védtem ösztönösen, holott tudom, hogy ez nem teljesen igaz.

– Renáta, ne legyél már ennyire naiv. A szilveszter megtörtént.

Ennek már másfél hónapja. Ha nem egy szimpla baleset lett volna, már rég járnátok. Cortez nem hagyta ott Vikit, ergo szereti.

İk egy pár. Ez van. Viszont ne puszilgasson, ne kerülgessen, ne próbálkozzon, mert felidegesít! Barátnője van!

– Tudom – szóltam közbe. – De Cortezzel barátok vagyunk! – ismételtem magam, sokadszorra.

– Nem! – kiáltotta Kinga, én meg kicsit lejjebb vettem a hangerőt, mielőtt anyuék feljönnek a szobámba az üvöltözésre. –

Nincs fiú-lány barátság!

– Dehogynem, hiszen látod, hogy van! – érveltem.

– Nincs. Cortez haverkodik, te meg szereted. Ez nem tiszta barátság – magyarázta Kinga.

– Jó, oké, ez igaz. De ott van Arnold. İ a legjobb barátom!

– Na, Neményi aztán nagyon rossz példa – rázta a fejét.

– Miért? Barátok vagyunk!

– Renáta! Ostobább vagy, mint gondoltam. Te a barátodnak tartod Neményit, ő viszont sokkal, de sokkal többet érez.

– Ugyan – legyintettem.

– Vakegér – aggatta rám Kinga ezt a kifejezetten kedves jelzőt. No comment. – Neményi még akkor is áhítattal néz rád, ha éppen befordulva, világfájdalmas képpel nyűglődsz…

– Arnoldot hagyjuk ki ebből – szóltam közbe határozottan, mert nem értettem egyet, és nem fogok Kingával azon vitatkozni, amit én jobban tudok. Legalábbis szerintem.

– Te hoztad szóba – vonogatta a vállát Kinga. – Egyébként, hol van Virág? Miért velem lelkizel, ha nem is érdekel, amit mondok? – hajolt bele Kinga a kamerába, mintha csak ki akarna jönni a képernyőmön, hogy körbenézzen. Ösztönösen hátrahőköltem, aztán megráztam a fejem.

– Kutyát sétáltat.

– Miért nem veled?

– Mert mostanában nem.

– Megint harag van?

– Nem, dehogy. Csak… – kezdtem, aztán rájöttem, hogy nem tudok ésszerű magyarázatot találni. – Nem tudom – tártam szét a karom.

– Ugye nem a pszichopata Doriánnal lóg megint? – húzta össze résnyire a szemét.

– Nem, az kizárt! – töprengtem. Virág sokat mosolyog.

Elbambul. Agyban teljesen máshol jár. Szünet nélkül sms-ezik…

– lehet, hogy Virág szerelmes? – kérdeztem, inkább magamtól, mint Kingától, de mivel hangosan kimondtam, Kinga szinte belemászott a kamerába.

– Úgy érted, megint valami sorozatszínészbe? Vagy igazából?

– Azt hiszem, igazából! – döbbentem rá a tényre, és teljesen lesokkolódtam.

– Ki az? Ki lehet? Derítsük ki! Ki kell deríteni! – magyarázott Kinga folyamatosan, én pedig hátradőltem, és némán elmosolyodtam.

Hát persze! Virág beleesett valakibe! Ez tuti! De miért nem mondja el nekem? Jaj. L

Viki: 5/1 – nem tudom, mit vár tőlem, de tuti, hogy „leszálltam” Cortezről. Nem csak miatta, de közrejátszik.

Ricsi: 5/5* – nagyon menő a piercingje, akkor is, ha le kell ragasztania.

Suliújság: 5/3 – anyuék nem lelkesedtek, hogy otthagytam a rovatom, de a fotózásnak nagyon örülnek, úgyhogy összességében megértették.

Cortez: 5/? – eltiltottak tőle. A barátnője. Pfff.

Virág: 5/1 – ő az LB-m, miért nem mondja el, hogy mi történik vele? Dorián eset II? Neeee. L

Hosszú nap: 5/2 – elegem van. L

Február 22., hétfı”

Hú, nagyon rég írtam. Időm se nagyon volt, három tantárgyból is dogát írtunk, ráadásul teljesen lefoglalt a nyomozás. Igen,

Kinga megőrült. Miután rájöttem, hogy Virág minden valószínűség szerint szerelmes, én a kivárásos módszert választottam volna, miszerint majd elmondja, ha akarja, de Kinga azonnal elvetette ezt a lehetőséget, és kijelentette, hogy márpedig mi ketten kiderítjük. Afféle „egységben az erő” stílusban, ami azért is érdekes, mert én részt sem akartam venni benne.

Mindenesetre egész héten figyeltük Virágot, hogy mit mond, kiről beszél, kivel néz össze a suliban, de semmi érdekeset nem vettünk észre. Mondjuk, Kinga kissé elvetette a sulykot, amikor kicsavart Virág kezéből egy kis képet, remélve, hogy azzal leleplezi, miközben csak a kisöccse 4D-s ultrahangképe volt az, ami így összegyűrődött. Nagyjából meg tudtam vigasztalni, bár egész nap szomorú volt emiatt, és sírdogált is. Kinga szerint ez nagyszerű lehetőség lett volna arra, hogy a szívszerelme megvigasztalja, de senki nem foglalkozott vele. Csak én.

Megfigyelés alatt tartottuk Doriánt is, hátha az ő viselkedésében látunk változást, de továbbra is messziről koslatott Virág után, a közelébe viszont nem merészkedett. Ezen kívül nem történt más, olyannyira nem, hogy Cortezzel egy szót sem (!) beszéltem.

Semmit, nulla. Igyekeztem elkerülni, és azt hiszem, sikerült is.

Arnold nélkül kissé elveszett voltam, de Kinga nem hagyta, hogy unatkozzak. ☺

Reggel anyu már nem volt otthon, valami hófúvást várt, úgyhogy korán elment, az uzsonnámat viszont megtaláltam a hűtőben. Szalámis szendvics fél paprikával. Hurrá. Na, mindegy.

Reggel a suli előtt Dave és Zsolti azon vitatkoztak, hogy Dave szedje le a YouTube-ról Zsolti videóját, ami még tavaly készült, és amin egy Shakira-számra hastáncol. Ezen mindenki elég jól szórakozott, a nézettség is elfogadható, azonban Zsolti kikérte magának, mert szerinte most már „szép és kigyúrt felsőteste van”, amin Kinga természetesen jó nagyot nevetett.

– Hallod, ló! – tette fel az ujját fenyegetően Zsolti. – Ne röhögj.

– Zsolti, te a széptől annyira messze vagy, hogy elképzelni sem tudod.

Közben Virág elővette a telefonját, és megnyitott egy üzenetet, mire Kinga kitépte a kezéből.

– Hé, az az én sms-em – biggyesztette le a száját Virág.

– Á, csak az apukád – nyomta Kinga a kezébe.

– Tudom – pislogott Virág értetlenül, majd felém fordult. Én csak legyintettem, jelezve, hogy Kinga már csak ilyen, de titokban kicsit sajnáltam, hogy nem derült ki semmi.

Kardos első óráján kábé kétpercenként lestem az ajtóra, aztán amikor Arnold belépett a terembe, megkönnyebbülten elmosolyodtam.

– Neményi! Á – legyintett Kardos. Arnold elsétált a padom mellett, közben találkozott a tekintetünk, és alig vártam az óra végét, hogy beszélhessünk.

Csengetéskor még Kardos diktálta a házit, de már nem sokan figyeltek, én pedig gyorsan felpattantam és hátramentem. Arnold már várt rám, úgyhogy átöleltem, és azonnal követeltem, hogy meséljen el mindent. Persze csak az úttal kapcsolatban, a többit, gondoltam, majd négyszemközt megbeszéljük. Miközben kisétáltunk a teremből, Arnold belekezdett a beszámolójába, én pedig csendben hallgattam. Annyira jó volt újra látni, annyira jó volt beszélgetni! Szörnyen hiányzott, pedig csak egy hétre ment el.

– Természetesen nem feledkeztem meg rólad. És a könyvjelzőkről – vette ki a szekrényéből a Louvre-zacskót, amiben mindenféle szuvenírt hozott nekem.

– Köszönöm! – ujjongtam, és gyorsan átnéztem a prospektusokat, képeslapokat és könyvjelzőket. Virág nagyokat pislogva állt mellettünk, majd amikor Arnold a kezébe nyomott egy Doors-képeslapot, Virág kérdőn nézett rá.

– A hippilánynak, egy kis kultúra – tette hozzá Arnold, és ahogy elnéztem Virág színes kardigánját, világoskék trapéz farmerjét és napocskás bakancsát, elnevettem magam.

– Köki – mosolygott Virág, és bár nem igazán tudta mire vélni az ajándékát, boldogan ragasztotta be a szekrényébe.

Az udvaron fagyoskodva Arnold mutogatott fényképeket a telefonján (a suliról nem, mert Virág is nézegette), én pedig fájó szívvel néztem Párizst. Természetesen Arnold nem csupán a turistahelyeket fotózta le, hiszen azokról rengeteg képet láttunk már, hanem a Montmarte környékét, meg például a temetőt, ahol meglátogatta Jim Morrison sírját. Hát igen, Arnold hatalmas egyéniség, eddig még soha, senki nem mutatott nekem Párizsról ilyen képeket.

– Örülök, hogy jól érezted magad – mondtam őszintén. Arnold csak bólintott, aztán megkérdezte, hogy mi történt itthon. Mivel az újabb Cortez-sztoriba nem akartam belekezdeni, gyorsan elmeséltem, miből mit vettünk, milyen dolgozatokról maradt le, illetve a suliújságot. Nos, sejtettem, hogy nem lesz elragadtatva attól, hogy visszaadtam a rovatom, de ilyen heves reakcióra nem számítottam.

– Miért? – kérdezte dühösen, én pedig érvelni kezdtem.

Arnolddal szemben esélytelenül. – Reni, én vagyok a főszerkesztő-helyettes, nem kellett volna ezzel megvárnod?

– Timivel megbeszéltem.

– Egyáltalán nem örülök annak, hogy így döntöttél. Jól írsz!

– De nem ajánlókat!

– Ezt az évet kellett volna megvárnod, jövőre tiéd lenne az én cikkem!

– Miért? – csodálkozott Virág, mire Arnolddal mindketten kapcsoltunk, hogy jelen van, és visszafogtuk magunkat.

– Mert főszerkesztő leszek, és nem írok már – füllentette Arnold, és ha nem menne el a suliból, ez így is történne. Virág biccentett, mire Arnold visszafordult hozzám. – És most egyáltalán nem írsz többé az újságnak?

– Nem, de állandó fotós lettem.

– Reni, az nem ugyanaz. Írnod kell, mindent rád akartam hagyni, hogy vidd tovább.

– Miért hagyod rá? – pislogott Virág, és fújt egy hatalmas rágólufit.

– Mert főszerkesztő lesz – vágtuk rá Arnolddal egyszerre.

– Ühüm – bólintott Virág, és megpróbálta leszedni az arcáról a rágót, ami persze ráragadt a kesztyűjére.

– Nem értem, miért baj, ha nem írok az újságnak. A fotózás jobban érdekel, mint a filmajánlók írása. Tudod, hogy nem is vagyok képben!

– Mindig segítettem. És Virág is.

– Segítség nélkül akarok írni.

– De így egyáltalán nem írsz.

– Az újságnak nem!

Arnold a fejét rázva a távolba meredt, szemmel láthatóan nem tudott belenyugodni.

– A szüleid mit szóltak?

– Hát, annyira nem örültek, annak viszont igen, hogy állandó fotós lettem.

– Írnod kéne, nem pedig telefonnal fotóznod. Nem ugyanaz a kategória…

– Cortez szerint tehetséges vagyok, ha a telefonommal ilyen képeket tudok csinálni – kezdtem, de Arnoldnak felszaladt a fél szemöldöke.

– Cortez? Cortez szerint?

– Igen, beszélgettünk róla.

– Te kikérted Cortez véleményét egy olyan dologról, amiről sejtelme sincs?

– Csak beszélgettünk – hadakoztam.

– Tehát összefoglalva – nézett rám Arnold elég komoran. –

Nemcsak együtt vagyunk az iskolaújságnál, és én vagyok a főszerkesztő-helyettes, de ezen kívül még barátok is vagyunk.

Mégis Cortez véleményét kéred ki egy olyan témával kapcsolatban, amiben laikus, és nem is mérvadó a tanácsa.

Megfogadod, meg sem vársz, már eldöntötted. Ezek után mit vársz tőlem? Mit mondjak? – kérdezte, és teljesen megsemmisítettek a szavai.

– Ez nem Cortezről szólt. Egyszerűen megértette, hogy fáradt vagyok, nem bírom egyszerre csinálni az egészet!

– Akkor a fotózást hagytad volna!

– De érdekel a fotózás!

– Egy régi telefonnal kamerázol, Reni?

– Jók a képeim!

– Ki mondta? Cortez?

– Igen! – kiáltottam. Virág befogta a fülét mellettünk, és bár a sulirádióból üvöltött egy White Stripes-dal, mégis sokan felénk fordultak. Ha Arnold és én vitázunk, az bizony eléggé eseményszámba megy.

– Tudod – szólalt meg néhány másodperccel később, kissé halkabban –, alapjában véve mindig, mindent megértek és elfogadok veled kapcsolatban, talán még kissé elfogult is vagyok, de nem bánom. Azonban amikor Cortez bekerül nálad a képbe, az egyértelműen kognitív disszonancia – szögezte le, és elfordult.

Néztem, ahogyan bemegy az ajtón, és szerettem volna utána menni, de nem tettem. Igaza volt. De csak részben.

– Mit jelent az a „kogni” dolog? – kapkodta a fejét Virág.

– Nem jót. Rám nézve nagyon nem jót – feleltem, és megborzongtam a hidegtől.

Az árkádok alatt álló társaság jó hangulatban töltötte a szünetet, nagyokat nevettek, a körülöttük ólálkodó diákok pedig próbáltak kapcsolódni. Nekem meg kezdett elegem lenni. Virág titkolózik, Cortez barátnője fenyeget, Arnold berágott rám,

Kingát csak Virág titokzatos szerelme érdekli… magamra maradtam nagyon.

A nap folyamán egyedül Jacques szólt hozzám, segített leellenőrizni az angolházim, sőt a nyelvi előadóban tartott óra alatt egy munkafüzetből dolgoztunk. Erről ennyit.

Hazaérve felültem a konyhapultra, és gondterhelten sóhajtottam hármat, mire anyu kivette a sütőből a… valami rakott dolgot, és felém fordult.

– Mi volt a suliban?

– Káosz – jelentettem ki egyszerűen.

– Pompás – mosolygott anyu, afféle „de nehéz a kamaszélet” pillantással.

Mivel nem bírtam magamban tartani a dolgokat, gondoltam, elmondok mindent, hátha akkor nem nyom annyira a teher.

Türelmesen végighallgatott, és meg sem lepődtem, hogy Arnoldnak ad igazat. A Cortez vs. Arnold témában anyu mindig a legjobb barátommal ért egyet, szemben az első és eddig egyetlen sráccal, akit szeretek.

– Minket sem kérdeztél meg. Miután beszéltél Cortezzel az újságról, azonnal léptél…

– Tudom, de nem azért – érveltem, elég bénán. – Hanem mert úgy éreztem, az a helyes. Ráadásul bánt, hogy Arnold ennyire lebecsüli a képeimet.

– Mert az írásaidban hisz.

– Tudom – bólogattam szomorúan. Pech, hogy a beszélgetés végére nem könnyebbültem meg, hanem inkább őrült lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért Arnoldot megbántottam.

Megint. Szörnyű barát vagyok.

Éppen azon voltam, hogy benézek msn-re és beszélek Arnolddal, amikor csöngettek. Mivel nem vártunk vendégeket, kíváncsian mentem ki a kapuhoz. Kinga fekete símaszkban, tetőtől talpig feketében ácsorgott, annyira beleolvadt a sötét délutánba, hogy először fel sem ismertem.

– Fogd – nyomott a kezembe egy hasonló maszkot, mint amit viselt.

– Most betörünk valahová? – kérdeztem.

– Szörnyen vicces – forgatta a szemét unottan. – Most leleplezünk.

– Mi van?

– Virág nyolc perce indult el kutyát sétáltatni, egyedül.

Nézzük meg.

– Kinga, ez túlzás. Ha akarja, majd elmondja.

– Renáta, téged nem érdekel, hogy ki az, akibe belezúgott?

– De – vallottam be őszintén.

– Akkor vedd fel.

– Oké, csak szólok a szüleimnek.

Besiettem a házba, és közöltem anyuékkal, hogy Kingával kimegyek kémkedni. A szüleim mosolyogva intettek, aztán szerintem pár perc múlva leesett nekik miről van szó, de addigra én már nem voltam otthon.

A sötét utcán úgy suhantunk végig, mint két árnyék. Kinga a saroknál megállított, kommandós módjára feltartotta a kezét, hogy maradjak, majd miután kilesett, jelzett, hogy tiszta a levegő.

Azt hiszem, túl sok kémregényt olvasott.

Legalább félóráig mászkáltunk Virág „kutyasétáltató” útvonalán, de nem futottunk össze vele.

– Most már haza fog menni – nyomtam be a Casióm gombját, mire a kijelző kéken világítani kezdett.

– Akkor nyomás. Tettenérés indul – futott el Kinga, engem meg jól ott hagyott. Az a csoda, hogy nem tigrisbukfencezett a járdán. ☺

Virágék utcájának a sarkán megálltunk, és belestünk.

– Ott van… nak – suttogtam. Virágék kapujában két alak ácsorgott. Virág, akit az utcai lámpa fényében azonnal felismertem (plusz fogta a pórázt, aminek végén R. P. ficánkolt), a titokzatos idegen azonban háttal állt, kapucnis kabátban.

– Ki az? – kérdezte izgatottan Kinga.

– Nem tudom, nem látom – ráztam meg a fejem.

R. P. a hang irányába fordult (vagyis felénk), és miután szaglászott egy keveset, ugatni kezdett. Mindketten elbújtunk a kerítés fedezékébe, és szapora pulzussal vártuk, hogy mi történik.

– Várj még – nyúltam Kinga után, aki leguggolva odalopózott a sarokra, és kilesett.

– Megcsókolta! – fordult felém, tágra nyílt szemmel.

– Mi? – döbbentem le.

– Elmegy! Elmegy a kapucnis! Nyomás! – állt fel Kinga, és rángatni kezdte a kabátom ujját.

– Virágnak barátja van! – motyogtam totál elképedve.

– Igen, Watson, okos vagy, de talán derítsük ki, hogy ki az! – toporzékolt Kinga.

– Nem, nem – mondtam szomorúan. – Virág nem mondta el nekem.

– Biztos szégyelli. Gyere már, nézzük meg, ki az! Hú, lehet, hogy az a nyomi a rajzszakkörről.

– Milyen nyomi? – kérdeztem.

– Az a tejfölszőke gyerek. Szörnyen néz ki.

– Hogy hívják?

– Fogalmam sincs, mondom, hogy nyomi! – förmedt rám Kinga. – Na, menjünk utána!

– Én nem megyek – mondtam, szomorúan levettem a maszkom, és Kinga kezébe nyomtam. – Kiszálltam.

– Renáta, szörnyen béna vagy! Sprintelek egyet, hátha hátulról még leterítem – nyújtózott kettőt Kinga, aztán mint a villám, elrohant.

Lehajtott fejjel baktattam haza, az sem zavart, hogy a fagyos szél kicsípi az arcom és hogy a kézfejemen a bőr kirepedezett.

Szomorú voltam. Nagyon.

– Jót játszottatok? – kérdezte anyu, amint beléptem az ajtón.

– Nagyon – morogtam, és gyorsan felmentem a szobámba.

Sulirádió: 5/4 – kicsapták a biztosítékot Mádaynál, mert Ganxtát játszottak, cenzúra nélkül. Most büntiben vannak.

Arnold: 5/2 – sajnálom, hogy összevesztünk. L

Tesi: 5/1 – kötélmászás. Pfúúúj. Ráadásul lehorzsoltam a lábam. L

Gitár: 5/3 – egy órán keresztül próbáltam behangolni, de nem ment. L

Kinga: 5/4 – megőrült. Este üzent, hogy nem találta meg a kapucnis embert, ezért körbe-körbefutkosott a környéken. ☺

Virág: 5/1* – miért nem mondja el? Akárki is az, megértem.

Ez nagyon fáj. L

Február 23., kedd

Reggel Virág a kapunkban ácsorgott, és ahogy kiértem, azonnal felcsillant a szeme.

– Ijjj, Reni, ne tudd meg, mi történt este – kezdte, én pedig levegőt sem mertem venni, mert azt hittem, most elmondja…

Tévedtem. – Miután megsétáltattam R. P-t és mentem volna be a kapun, R. P. ugatni kezdte az utcát, én meg odanéztem, és láttam valamit egy pillanatra, és úúú, rájöttem, hogy mi volt az! – hadarta izgatottan, mire elfehéredtem. Virág meglátta, hogy Kingával kémkedünk utána!? Jaj, ne!!!

– Micsoda? – kérdeztem vékony hangon.

– Voldemort! – jelentette ki komolyan. Pár másodpercig bámultam rá, aztán kitört belőlem a nevetés. Oké, Virág nem túl okos lány, na de Voldemort a Harry Potterből? ☺

– Nem hinném – kezdtem.

– Akkor egy vámpír! Tutira.

– Virág, biztosan nem.

– Ajj már, pedig annyira oan volt – rázta a fejét, én meg mosolyogva megveregettem a vállát.

– Egyedül voltál? – kérdeztem.

– Ööö. Ühüm – biccentett.

– Hát, ha valamikor szeretnéd, hogy menjek veled, nyugodtan szólj. Nem jó egyedül mászkálni, amikor ilyen veszélyek leselkednek rád – mosolyogtam, és bár tudtam, hogy Virág nincs egyedül esténként, a kutyasétáltatás ideje alatt, azért szerettem volna, ha tudja, rám számíthat.

– Köki – vigyorodott el, és, mint mostanában olyan sokszor, megint csillogott a szeme.

Totál szerelmes. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, és a suli felé igyekeztünk, elgondolkodtam. Valamiért nem akarja nekem elmondani, és ezt tolerálnom kell. Viszont ettől függetlenül boldog, ez tisztán látszik. Úgyhogy akárki is az a srác, akibe belezúgott, már eleve nem lehet „Dorián szindróma”, hiszen az emós fiúval való kapcsolata nyomasztotta Virágot, és teljesen deprimálta az egész, most azonban szárnyal. Szó szerint. Bárki is az, úgy döntöttem, kedvelem.

– Bioszházi? – kérdezte Zsolti köszönés nélkül, ahogy odaértem hozzájuk.

– Neked is jó reggelt – mondtam, aztán kihalásztam a táskámból a füzetem.

– Virág, arra gondoltam – lépett oda hozzánk Kinga, szintén köszönés nélkül –, hogy mivel most tél van, és kevesebbet edzek, elmennék veled…

– Én nem edzek – ásította Virág.

– Tudom, de esténként kutyát sétáltatsz, úgyhogy mától veled tartok. Nem zavarok, csak kocogok csendben.

– Ló, ha edzeni akarsz, akkor gyere oda, ahová én járok.

Rendes konditerem – szólt bele Zsolti.

– Ki a bánat akar veled edzeni? Én Virággal megyek futni.

– Nem mondtam, hogy veled akarok edzeni, nem ment el az eszem – vágta rá rögtön Zsolti. – Csak az egy konditerem.

– Tudom, mi az a konditerem. Dináék is oda vettek bérletet…

– közölte Kinga.

Amíg ő elvitatkozott Zsoltival, én Virágot figyeltem. Riadtnak tűnt. Mellesleg kegyetlen húzás volt Kingától, hogy bejelentkezett az estékre, ellehetetlenítve ezzel Virág titkos randijait.

– Na, benne vagy? Akkor átfutok hozzád kora este – csapta össze a tenyerét Kinga.

– Ööö. Hát, oki – felelte Virág, és őszintén megsajnáltam.

– Kinga, inkább eddz velem! – szóltam közbe.

– Renáta, te nem is edzel!

– De szeretnék! – füllentettem.

– Akkor gyere velem gyúrni – fordult felém Zsolti.

Na jó, az egésznek az lett a vége, hogy mindenki azt hiszi, hogy sportolni akarok, amikor nekem a tesiórák is tömény fájdalmat okoznak. Nagyszerű. Ettől függetlenül azonban Kinga továbbra is ráakaszkodott Virágra, aki tehetetlenül belement a dologba. Zsolti meg egy csomót nyüstölt, hogy menjek vele valami edzőterembe, ahol van „csomó gép, lehet fekve gyúrni…”

Komoly erőfeszítésembe telt, mire megértette, hogy nem megyek. ☺

Az aulába lépve Kinga megragadta a karom, úgyhogy lemaradtunk a többiektől. Szomorúan néztem Cortez után, akivel most már hivatalosan sincs semmilyen kapcsolatom. Wow.

– Figyelj. Mivel lőttek az esti programjának, tuti, hogy leesemesezi a dolgot… – kezdte Kinga, mire visszazökkentem. –

Akkor te eltereled a figyelmét, én pedig elveszem a telefonját, és megnézem, kinek írta…

– Kinga, ez őrület! Hagyd, majd elmondja, ha akarja.

– Nem! Tudni akarom! Megőrjít! Ezzel álmodtam. Mentem a sötét utcán, és próbáltam lehúzni a srác kapucniját, de nem értem utol! Tudnom kell, ki az!

– Az agyadra ment a dolog – jelentettem ki egyszerűen. Kinga morgott valamit, aztán odalépett az a-s lányokhoz bandázni, én meg bementem a terembe.

Andris és Robi éppen a tévét bámulták. A képernyőre néztem,

Angelina Jolie Lara Croftként rohant, apró sortban. Na, igen.

Van, ami elhallgattatja a két kockát, főleg, ha tombolnak a hormonok. A tizedikes fiúk olyan éretlenek. Mármint néhányuk. ☺

Köszöntem Jacques-nak, majd váltottunk pár szót az időjárásról. Február végén már mindenki tudni akarja, meddig tart a hideg, és mivel meteorológiai befolyásoltság alatt állok, rendszerint tőlem várják a tavaszt. Na, nem mintha tudnék valamit tenni az ügy érdekében, de igyekszem. Cortez kért tőlem egy tollat (hű, micsoda kommunikációáradat), aztán csengetéskor bejött Monsieur Durand, hogy francia kultúrát tartson. A tévére lett volna szüksége, úgyhogy megkérte Andrisékat, tüntessék el a copfos Angelina Jolie-t a képernyőről, majd elkezdtünk nézni egy műsort a versailles-i kastélyról. A lekapcsolt lámpák miatt kellemes félhomály volt a teremben, ideális arra, hogy a padon összekulcsolt kezünkre támasztva a fejünket, csak bámuljuk a tévét (Jacques, Gábor, Kinga, én), a többiek pedig elfoglalják magukat a telefonokkal, zenelejátszókkal és különböző kütyükkel.

Engem érdekelt volna a műsor, azonban Kinga pisszegett, és Virág felé bökött. Virág sms-t írt, majd a tenyerébe temette a telefont, és a tévére meredt. Széttártam a karom, mire Kinga szájáról valami olyasmit olvastam le, hogy „vegyük el tőle”.

Megráztam a fejem, aztán olyan dolog történt, amit még mindig nem tudok felfogni. Virág mögött Ricsi kivette a zsebéből a mobilját, és megnézte. Mivel mindenki a telefonjával babrált, gondoltam, ennek nincs nagy jelentősége, aztán, amikor Ricsi eltette a telefonját… Virág kijelzője világítani kezdett. Ezek egymással sms-eznek! A lehajtott fejű Virág fölött megláttam Kingát, aki hitetlenkedve meredt felváltva Ricsire és Virágra.

Aztán találkozott a tekintetünk. Kinga kérdőn nézett, én pedig suttogtam, hogy várjon egy percet, majd lehunytam a szemem.

Virág és Ricsi. Virág és Ricsi. Nem fért a fejembe. Hogy? Mikor?

Miért? Miiii? Aztán bevillant. Virág kutyájának a neve R. P!

Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! Nem Robert Pattinson, hiszen már nem is akkora fan! Hanem Ricsi. Ricsi Pósa!

Megfordította, hogy ne jöjjön rá senki! Virág szereti Ricsit! Te jó ég! Mint akit fejbe vertek, úgy éreztem magam. Tehetetlenül hátradőltem a széken, és csak meredtem magam elé. Kinga még mindig engem bámult, úgyhogy erőtlenül odafordítottam a fejem, és biccentettem egyet, jelezve, hogy igen. Jól láttuk mindketten.

– Ez nem igaz! – üvöltötte el magát Kinga, és még csettintett is egyet. Az egész osztály és Monsieur Durand is odakapta a fejét, mire Kinga széttárta a karját. – Ez nem igaz, hogy Versailles ilyen szép! – tette hozzá zavartan. A tanár mosolyogva közölte, hogy valóban gyönyörű hely, majd folytattuk a tévézést.

Csengetésig töprengtem azon, hogy mit érzek most. Figyeltem, ahogyan Virág és Ricsi egymásra sem néznek, sőt, így, hogy kifejezetten rajtuk tartottam a szemem, rájöttem, végtelenül feltűnő, amit csinálnak. Nem állnak fel egyszerre, egyáltalán nem beszélnek, viszont mindkettő őrült módjára sms-ezik. Már attól féltem, hogy ínhüvelygyulladást kapnak. ☺

Arnold az első szünetben ért be, úgyhogy a folyosón találkoztunk.

– Szia – köszöntem, mire megállt.

– Szia – felelte.

– Tudom, tudom hogy még haragszol, de valamit el kell mondanom – ujjongtam csendesen.

– Mégpedig?

– Virág és Ricsi – suttogtam, szinte alig hallhatóan.

– Tudok róla – közölte, én pedig a szám elé kaptam a kezem.

– Mi? Miért nem mondtad el?

– İk tudják, hogy mikor szeretnék felvállalni. Nem jogosított fel senki, hogy elmondjam…

– Na jó, de akkor is! Ez őrület! Mióta tudod?

– Nos – gondolkozott Arnold, én pedig türelmetlenül vártam. –

Én körülbelül két hete láttam őket együtt.

– Két hete? Hű – számolgattam magamban. – De ez azért klassz, nem? – mosolyogtam. Arnold hosszasan tűnődött, mielőtt válaszolt.

– Nem kedvelem Ricsit, de ez nem rólam szól. Ha Virág boldog, annak örülök. Azt ugyan nem tudom, az ő kapcsolatuk mennyire tartalmas, de ez nem is az én dolgom – vonta meg a vállát.

– Vajon Virág miért nem mondja el nekem? – csodálkoztam.

– Talán nem biztos magában. Talán nem érti.

– Igen, az lehet – nevettem el magam, és megkönnyebbültem.

Virág miatt is. És Arnold miatt. Mert beszélt velem. Tehát nem haragszik annyira. Hurrá. ☺

Még éppen beszélgettünk, amikor Kinga szó szerint elrángatott mellőle, és félrevont a folyosón.

– Most csapjunk le rájuk. Állítsuk őket kész tények elé!

Földrajzórán!

– Kinga, állj le! – ráztam meg a fejem. – Valamiért még nem mondták el. Szerintem senkinek. Úgyhogy hagyjuk őket,

– Hagyjuk? De hát kiderült! Ez elképesztő! Pósa? És Virág?!

El kell mondanom mindenkinek!

– Nem!

– Renáta, olyan ünneprontó vagy!

– Pont nem vagyok! – vágtam rá.

– Cortez! – kiáltotta el magát Kinga, mire összerezzentem.

Furák ezek a kitörései.

– Mi van vele?

– Faggassuk ki!

– Ne, hagyd!

– Gyere már – ragadta meg a karom, és visszarángatott a terembe.

Cortez éppen zenét hallgatott a telefonján, amikor szó szerint lefékeztünk előtte. Kérdőn nézett fel ránk.

– Mit tudsz? – förmedt rá Kinga.

– Tessék? – kérdezte döbbenten. Jogos volt a csodálkozása.

– Ricsinek van barátnője? – tért Kinga a tárgyra, és csípőre tette a kezét. Ez volt a „rettegett Kinga” póz.

– Ja, azt hiszem – vonta meg a vállát Cortez.

– Ismered?

– Miért? – kérdezte, és miközben felállt, eltette a telefonját.

– Mert mi tudjuk, hogy kivel jár.

– Én is – mondta Cortez nyugodtan.

– És szerinted ez nem furcsa?

– Nem.

– A fenébe, hogy te mindig ilyen bőbeszédű vagy! – kiáltott rá Kinga mérgesen.

– Most erre mit mondjak? Az ő dolguk. Majd ha akarják, elmondják.

– Én is ezt mondtam – vágtam rá. Cortezzel Kingára néztünk, aki csak nem nyugodott le.

– Jogom van tudni!

– De hiszen tudod – mosolyodtam el.

– Jogom van nyilvánosan tudni – érvelt Kinga.

– Elmondják, ha akarják.

– Te hogy bírod ki, hogy nem mondod el senkinek? Hogy nem kezdesz el üvölteni a folyosón? – nézett Kinga Cortezre.

– Szerintem, mert normális vagyok – válaszolta ösztönösen, én pedig elnevettem magam.

Kinga tovább dúlt-fúlt, én pedig összemosolyogtam Cortezzel.

Szóval Virág és Ricsi. İrület. ☺

Egész nap azt figyeltem, hogy milyen aranyosak lehetnek együtt, de sajna annyira óvatosak voltak, hogy még véletlenül sem láttam őket egymás közelében. Utolsó óra végére Kinga némileg lenyugodott, legalábbis leszállt a sztoriról. Merthogy kiosztották a színjátszósok március 15-i szerepeit, és nem kapott főszerepet, úgyhogy rákattant a következő témára, miszerint „ki kell fúrnia azt a kilencedikes fiút, aki jobban hasonlít Petőfire, mint ı”.

Töri végén Andris és Robi kirohantak a teremből (valami új PC játék került ma a boltokba, úgyhogy szerintem a plázáig futottak), én pedig nyugodtan összepakoltam a felszerelésemet.

– Reni – állt meg mellettem Virág.

– Igen?

– Kinga lemondta az esti futást. Izé, valami programja van.

– Igen, kergeti a kilencedikest, aki ellopta a szerepét – vontam meg a vállam.

– Akarsz velem jönni megsétáltatni R. P-t?

Néztem, ahogyan Virág hatalmas szemével fürkészően figyel, mögötte pedig Ricsi lassan pakolt a táskájába. Feltűnően lassan.

Biztos, hogy hallgatta, amit beszélünk. Elmosolyodtam.

– Nem, menj nyugodtan egyedül.

– Tuti?

– Persze. Csak vigyázz a vámpírokkal. Bár – tettem hozzá – szerintem ma már nem lesznek ott.

Virág nem értette, de azért mosolygott, aztán kiment a teremből.

Hazaérve anyunak gyorsan beszámoltam a napomról. Totál lelkesnek tűnt.

– Virág és Ricsi? De aranyosak! – mondta őszintén.

– Igen, szerintem is. De ez még titok!

– Természetesen nem mondom senkinek – ígérte meg anyu, és ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, kinek mondta volna el, de azért jó, hogy a szavát adta.

– Szóval ez tök szuper, csak sajnálom, hogy Virág nem beszél róla nekem. Vajon miért nem? Talán már nem vagyunk annyira jó barátok? – ingattam a fejem szomorúan.

Anyunak némi töprengés után eszébe jutott pár bölcsesség, amiket az egyik kamaszkezelő könyvben olvasott. Valami olyasmi a lényege, hogy a „kamaszok sokszor titokzatosak”, meg hogy „sokszor magunk sem vagyunk biztosak az érzéseinkben”, és hogy Virág talán csak „össze van zavarodva”, ami nála nem szokatlan. Úgyhogy anyu azt tanácsolta, várjak, Virág biztosan beavat majd a dologba. Hát, őszintén remélem. L

Vacsoráig olvastam (kiolvastam A borostyán látcsı című könyvet), aztán megnézegettem pár fényképet, és próbáltam összeollózni Ricsit és Virágot egy ősrégi programmal, amit a gépemen találtam. Nem lett túl profi (Dave napokig nevetne rajta, az tuti), de végül is amit akartam, sikerült. Láttam őket együtt. És valahogy úgy éreztem, ez így nagyon rendben van. Akkor is, ha még titok. Akkor is, ha semmilyen részletet nem tudok róla.

Furcsa, de annyira nem is. Virág és Ricsi. Wow. ☺

Virág és Ricsi: 5/5* – ☺

Facebook: 5/3 – megrohadtak a növényeim a farmon. L

Viki: 5/1 – feltett egy közös képet Cortezről és magáról. Szép pár. Brühü. L

Arnold: 5/5* – Honfoglalóztunk, nyertünk. Jó, egymást segítettük, szegény harmadik játékos kárára, de vicces volt. ☺

Zsolti: 5/2 – rám írt msn-en, hogy jól gondoljam meg, biztos nem akarok-e menni vele kondizni. Mellékelve egy képet is csatolt valami „dögös trénerről”. Ez megőrült. ☺

Február 25., csütörtök

Duplarajz. Óriási. Már korán reggel kiakadtam, mert elaludtam a hajam, ezért be kellett copfoznom, amitől úgy láttam, túlságosan magas a homlokom. Anyu szerint „normál” méretű, de én tudom, hogy nem. L Természetesen ez még nem minden, mert az orromon jött két pattanás egymás mellé, ami elég undi volt, úgyhogy megpróbáltam indulás előtt szétgyilkolni. Az hagyján, hogy percekig könnyeztem a fájdalomtól (a kozmetikus megtapsolna a bénázásomért), de jó nagy piros folt is lett körülötte.

Szóval krumpliorr így indult iskolába, hogy két feledhetetlen órát töltsön a világ legundokabb tanárával. Kezdésnek nem rossz.

A sulihoz érve Virág a Vámpírnaplókról magyarázott, ami szerinte ultra menő sorozat, így viszont szó nélkül haladtunk el a lépcső előtt ácsorgó négyes mellett. Aztán kapcsoltam.

– Nem köszönünk oda? – lassítottam le a lépteim, mert gondoltam, hiába a nagy titok, azért Virág köszönhetne valahogy Ricsinek.

– Á, nem, menjünk, mert rajzzal kezdünk… – legyintett, és alig feltűnően visszalesett. Nem néztem hátra, de ezer százalék, hogy Ricsi figyelt minket. ☺

Vladár csengetéskor érkezett, a kezében egy kosárral. Jaj, ne!

Csendélet. Elég hamar sikerült elhallgattatnia az osztályt, aztán következhetett a munka. Komolyan, kilencven percig összpontosítottam, de a vázám egyáltalán nem sikerült élethűre.

Pedig hunyorogva egészen váza formájú lett, de sajnos Virág fának tippelte, Cortez pedig (aki egészségesen kiröhögött) csontvázat vélt felfedezni a lapomon. Nagyszerű. Óra végén Vladár természetesen megalázott, de nem kaptam rá jegyet, ami miatt így, utólag már nem is olyan vészes a sztori. A lényeg, hogy túléltem.

Kémián a laborban beültem Ricsi mellé a padba, és elővettem a könyvem, hogy csengetésig olvassak. (Belekezdtem Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen című könyvébe, ami nagyon-nagyon tetszik.) Gondos tanárnő hirtelen becsapta maga mögött az ajtót, úgyhogy összecsuktam a regényt, és felnéztem. A tanárnő haja élénkvörös színben pompázott, erős kontrasztot alkotva téli, sápadt arcszínével. Igen, emiatt is terjed az a „városi legenda” a Szent Johannában, miszerint Gondos zombi. Vagy legalábbis valami olyasmi.

– Lássuk – nyitotta ki a naplót, és találomra belelapozott. –

Zsidák Gábor – szólította fel, mire Gábor rettegve feltette a kezét.

– Te új diák vagy? – kérdezte Gondos, és valami cukorkát rágcsált idegesen.

– Nem – motyogta Gábor alig hallhatóan.

– Hogyan? – kiáltott rá a tanárnő, mire Gábor megismételte, kicsit hangosabban.

– Meggyőződésem, hogy még nem láttalak – tűnődött, majd beleolvasott a naplóba. – Jó jegyek. Én is adtam már. Érdekes.

Na, gyere a táblához – legyintett Gondos. Szegény Gábor kibotorkált a táblához, tisztes távolságot tartva a sokak szerint „beszámíthatatlan” tanárnőtől, és beszélni kezdett a halogénezett szénhidrogénekről, mi, többiek pedig természetesen lapultunk.

Mellettem Ricsi a fingerboardját tologatta, és mint minden kémiaórán, most is egy egész akadálypályát épített a tolltartómból és könyveimből. Csendben figyeltem, ahogyan a kis gördeszka átugrat a Vaszary-könyvemen, és közben megláttam Ricsi bőr karkötőjét, amit a szülinapja óta le sem vett, sőt, a karkötő színe már fakult is, így gyanítom, fürdésnél sem válik meg tőle. Biztos, hogy Virágtól kapta. ☺ Elmosolyodtam, aztán hirtelen felindulásból kitéptem egy lapot a füzetemből, és ráfirkantottam ennyit: „Figyelj. Csak annyi, hogy ne bántsd meg, oké?”

Odatoltam a papírt Ricsi elé, aki leolvasta, majd összevont szemöldökkel visszaírta: „he?”

Megráztam a fejem, és gyorsan írtam: „Tudod, kiről beszélek”.

Ricsi döbbenten nézett rám, pár pillanatig csak bámultunk egymás szemébe, és igyekeztem a nézésembe belesűríteni mindent. Azt hiszem, sikerült, mert zavartan megtekergette az egyik raszta tincsét, és visszaírt. „Elmondta neked?” A fejemet rázva írtam vissza. „Nem, magamtól jöttem rá.”

Ricsi mosolyogva bólintott, aztán elém tolta a fecnit. „Azta, tényleg okos vagy!”

Mivel hangosan felnevettem, többen hátrafordultak. Gondos pedig a nyakát nyújtogatva meredt a terem hátsó felére, mire lejjebb csúsztam a székemen. Ricsi vigyorogva, „mintadiák” stílusban nézett a tanárnőre, aztán visszavette a lapot, és újra írt.

Összesen ennyit: „nem fogom”.

Megnyugodva bólintottam. Ezek szerint nem szórakozik Virággal. Nem akarja megbántani. És ennek kifejezetten örülök!

Csengetéskor összepakoltam a cuccom, aztán Arnolddal kimentünk az udvarra. A fagyos hidegben dideregve ácsorogtunk, és arról beszélgettünk, ki mit olvas (ő most kezdte Alex Garlandtól A partot), amikor Virág kicsapta az ajtót és kirohant.

Egyenesen hozzánk. Körülbelül egy méterre tőlünk megtorpant, és kérdőn nézett rám.

– Azt mondta, tudod – szólt félénken.

– Igen – bólintottam. – Tudom.

– Ééés? – nyújtotta el a kérdést, és szemmel láthatóan nagyon tartott a választól.

– És örülök! – válaszoltam egyszerűen, mire Virág szó szerint a nyakamba ugrott.

– Komolyan? Ajj, annyira féltem, hogy mit fogsz szólni!

– Virág – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. –

Miért nem mondtad el?

– Mert izé – fújta ki magát. – Nem tudtam, hogy mondjam el.

Olyan fura volt az egész! – hadarta.

– De ez őrület! Ricsi és te? – mosolyogtam még mindig hitetlenül.

– Tudoom – bólogatott vadul. – De pszt – biccentett Arnold felé, aki unottan olvasgatta mellettünk a könyvét.

– Tudja – vontam meg a vállam.

– Elmondtad neki?

– Ööö. Igen. De már tudta – feleltem. Virág gyanakodva töprengett.

– Ki tudja még?

– Kinga. De hallgat. Addig érdekelte a sztori, amíg meg nem tudta, hogy kiről van szó.

– Uhh – hunyta le a szemét Virág riadtan.

– Elmondod, mi ez az egész? – kérdeztem, remélve, hogy most már beavat a dolgokba.

– Persze! Alig vártam – kezdett Virág ugrálni, és mivel a karomat továbbra is fogta, vele ugráltam. Elég hülyén nézhettünk ki, de mindegy. Boldog pillanat volt.

– Nos, gondolom most „tinilányosan”, egymás szavába vágva beszélitek meg ezt a roppant fontos dolgot, úgyhogy bementem.

A teremben leszek – intett Arnold, mi pedig nem is figyeltünk rá, azonnal belekezdtünk.

Virág annyira gyorsan kezdett beszélni, hogy alig tudtam követni, de a lényeg, hogy valamikor farsang után, amikor nem volt netem (mármint letiltottak), Virág egyedül volt online msnen, és éppen befordult Dorián miatt, amiért az „szenyózott” vele.

És akkor Ricsi bejelentkezett, és ráírt…

– Két órán keresztül beszéltünk, mindenféléről, és tök ari volt

– mesélte Virág, közben meg figyelmeztettem, hogy vegyen levegőt. – Aztán már éjfél volt, és megbeszéltük, hogy akkor ideje lépni. És kinyomtam a gépem. De izéé – mosolyodott el újra. – Rá pár percre küldött egy sms-t. Hogy jó éjt – tette hozzá.

– De jóó – nevettem el magam önkéntelenül.

– És akkor visszaírtam – folytatta. – És sms-eztünk majdnem éjjel egyig! Aztán másnap a suliban semmi, gondoltam, akkor izé, csak úgy elvoltunk, de egyik órán írt…

– Miközben mögötted ült? – csodálkoztam.

– Ühüm. De csak úgy, a semmiről… Viszont akkor este megint online voltam, és jött, és beszéltünk egy csomót.

– Miről?

– Hát, sok mindenről, küldött zenéket, meg ijj, Dorián is szóba került, és mondta, hogy annyira nem bírja, mert szerinte én sokkal jobb fej vagyok, mint hogy Doriánnal lógjak, meg milyen klassz, hogy már nem emózok, hanem „normálisan” nézek ki… és akkor azt írta, hogy most sokkal jobban tetszem neki! – susogta Virág totál elvörösödve.

– Azt írta, hogy tetszel neki? – kérdeztem, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak folyamatosan.

– Ühüm.

– És erre te?

– Megijedtem és elrejtettem magam – mesélte Virág. – Úúú, majdnem félóráig rejtetten maradtam…

– Rejtve – javítottam ki, mire Virág csak megvonta a vállát.

– Aztán visszaléptem, elérhető lettem, és akkor Ricsi írta, hogy hová tűntem, én meg írtam, hogy gondolkoztam. Kérdezte, min, és akkor visszaírtam: azon, hogy végül is nekem is tetszik ı… – dörzsölte meg az arcát Virág, és még mindig totál zavarban volt.

– Hű – nevettem fel. Tehát ők msn-en megbeszélték, hogy tetszenek egymásnak. ☺

– Úú, képzeld, van közös dalunk!

– Van dalotok? – lepődtem meg.

– Ühüm. Azt hallgattuk, miközben beszéltünk. Aznap!

Megmutassam?

– Persze.

Virág bedugta a jobb fülembe a fülhallgatóját, aztán összevissza nyomkodta, végül egy Korn-dalnál állt meg

(Somebody Someone), és szerelmesen pislogva pásztázta a földet, én meg arra gondoltam, hogy ez a világ „legnemromantikusabb” dala. Most komolyan? Hogy választhatták ezt a hörgést közös számuknak? Persze Virág rögtön elmagyarázta, hogy ő egyébként egy AFC-számot választott volna a „szeretem Ricsit” dalának, de mivel abban a pillanatban, amikor Ricsi leírta, hogy tetszik neki Virág, a YouTube-on éppen a Ricsi által belinkelt, ominózus Korn-dal üvöltött, így ez lett A DAL. Csupa nagybetűvel.

– Ez tényleg… klassz – kerestem a szavakat, és őszintén megkönnyebbültem, amikor vége lett.

– Igeen. És képzeld, másnap már eljött velem este megsétáltatni R. P-t!

– Ilyen dolgok történtek, mialatt le voltam tiltva a netről? – döbbentem le.

– Igen, mert amíg nem voltál msn-en, először totál unatkoztam, meg minden, és aztán egyszer csak ez így… nem is tudom. Tök gyorsan történt – magyarázta.

– Beleestél? – kérdeztem visszatartott mosollyal.

– Hű. Aham – sóhajtotta Virág. – Akartam szólni, meg annyira elmondtam volna, de a Dorián-dolog még csak most volt nemrég, és akkor olyan rosszban voltunk, és úúgy féltem, hogy akkor most is az lesz!

– Miért lenne? Ricsi jófej! – jelentettem ki, miközben az arcom elé húztam a sálam, hogy a hideg szél ne érje.

– Igen, de nem tudtam, hogy mi ez az egész…

– De jártok, ugye?

– Hát. Ühüm – vörösödött el Virág, én pedig megint elmosolyodtam. Tulajdonképpen vigyorogtam, mint a vadalma.

Virágnak be nem állt a szája, mindenfélét mesélt, és így, hogy elmondhatta, tisztán látszott, hogy totál beszerelmesedett. Azt mondta, hirtelen történt, egy ideig nem is értette, de amikor suli után kilépett a kapun, még alig köszöntek el, már a dombon felfelé üzentek egymásnak, mert máris volt mondanivalójuk. Ez annyira aranyos! Meg elmesélte, hogy Ricsi attól függetlenül, hogy mennyire menő (Cortez után ő a legnépszerűbb a suliban), tök normális, meg egyáltalán nem olyan, mint az ember gondolná. Merthogy Ricsi vicces meg jó fej, meg tök jó vele beszélgetni, és egyébként is… Virágnak hirtelen kötőszava lett a Ricsi név, én pedig figyelmesen hallgattam.

– Ez most más, mint Doriánnal volt – komolyodott el Virág. –

Tisztára furán érzem magam, remeg a térdem, meg mindig mosolygok, és legszívesebben mindenkit megölelnék! De az azért fura lenne, nem?

– Kicsit – feleltem nevetve. – És meddig titkolóztok? – kérdeztem, mire Virág komoran nézett maga elé.

– Hát, kértem Ricsit, hogy addig ne mondjuk senkinek, ameddig veled nem beszéltem. Így, hogy tudod és minden oké, most már nem kell titokban tartani. De tutira lesz, aki nem örül majd neki…

Igen, ez egészen biztos. Odafordultam az árkádok alá, ahol Cortezék ácsorogtak. Körülöttük az a-s lányok ólálkodtak, kilencedikesek lestek feléjük ámulattal, idősebb lányok bámulták őket… Ez volt az egyik probléma. A másik pedig az udvar végében állt, egyedül, és minket figyelt. Dorián. Juj. Hát, tutira mindenkinek lesz egy-két szava ehhez az egészen elképesztő hírhez.

Virággal csengetésig beszéltünk, megmutatta a telefonját, egy pár sms-t, hogy Ricsi milyen arikat írt (nem szóltam semmit a helyesírására, ami amúgy katasztrofális), meg Virág megmutatta a háttérképét (Ricsi bal oldalát mutatva belehajol a kamerába, hogy jól látszódjon a piercing), és úgy általában, Virág mindent elújságolt, amit valamiért titokban tartott előttem. Türelmesen és érdeklődve hallgattam, aztán, amikor Virág odaintegetett az árkádok alá és Ricsi visszaintett, úgy éreztem, szörnyen örülök nekik! Mert ez tökre klassz dolog!

Kinga persze a saját stílusában kezelte a dolgot. Mivel látta, hogy összefagyva, boldogan beszélgetünk az udvar közepén, odajött, hogy megtudja, miről van szó. Mikor elmondtam, hogy Virág és Ricsi járnak, csak annyit mondott, hogy ezer éve tudja

(nem is), aztán rátért arra, ami most sokkal jobban foglalkoztatja.

– Ha elkezdem borotválni az arcom, az ünnepségre lesz Petőfi bajuszom? Fontos a hitelesség, és az a hormonbajos kilencedikes fiú elveszi előlem a szerepet, csak mert már van bajusza! – dühöngött.

– Ööö – néztem rá furán. – Ha borotválkozni fogsz, utána örökre megkapod Frida Kahlo szerepét is – közöltem.

– Azt hiszed, vicces vagy? – förmedt rám, mire ösztönösen hátráltam egy lépést. – Ez a szerep fontos nekem! Még soha, senki nem vette el előlem a főszerepet!

– Kinga, ez csak egy iskolai ünnepség – tártam szét a karom tehetetlenül.

– Ezért vagy te vesztes típus – nézett rám fél szemöldökét felvonva. – Mert ilyen a hozzáállásod.

– Nem vagyok vesztes típus! – háborodtam fel.

– Á, hogyne. Most, hogy mondod. Igazi nyertes vagy – sziszegte gúnyosan, aztán otthagyott minket. Kinga mindig tudja, hogyan dobja fel a hangulatom. No comment.

A nap egyébként ezek után viszonylag eseménytelenül telt.

Már ami a tanítást illeti. Azonban este hét óra két perckor a Facebookon Virág megváltoztatta a profilképét, feltett egy olyat, amin Ricsivel van. Afféle magukat fotózták le típusú kép, így a fél-fél arcuk van csak a képben, (de persze Ricsinek a piercinges oldala). Majd hét óra négy perckor Ricsi az állapotát „single”-ről, „kapcsolatban Bencze Virággal”-ra módosította. És robbant a hír.

Hirtelen az egész falamat elborították a kommentek, lájkolások, utálkozó, felháborodott üzenetek. Értetlen lányok tucatja kezdte ki Virág külsejét, stílusát, meg hogy eleve mit akarhat tőle egy olyan kúl srác, mint Ricsi. Kevesebben voltak, akik örültek, csak néhány rajzszakkörös (Kinga első számú tippje, a tejfölszőke, nyomi srác is), Dave, aki heves vitába szállt a Virágot szapulókkal, és én. Ennyi. Hát, mivel az oldalon elszabadult a pokol, ameddig tudtam, követtem az eseményeket, meg lájkoltam, aztán kezdett letelni az egyórás netidőm (az a fránya hétköznapi szabály), úgyhogy gyorsan benéztem msn-re. Virág online volt, úgyhogy ráírtam. Másolom.

Reni üzenete: Ne foglalkozz a véleményekkel.

Virág üzenete: Ááá, nem is olvasom. ☺

Reni üzenete: Akkor oké. Minden rendben?

Virág üzenete: Ühüm, Ricsivel webkamerázunk…

Reni üzenete: Ó, oké, akkor leléptem. ☺

Virág üzenete: Nem kell, ne menj el!

Reni üzenete: Beszélgessetek nyugodtan. Nekem letelt az időm…

Virág üzenete: Oki. Akkor reggel.

Reni üzenete: Nem akarsz Ricsivel menni suliba?

Virág üzenete: Nem. Majd ott találkozunk. Veled megyek. Te vagy az Elbém! xD.

Reni üzenete: ☺

Még merengtem pár percet, hogy Virág mennyire kedves, amiért ennyire nem akar elhanyagolni, aztán kinyomtam a gépem.

Előtte még rápillantottam az msn listámra. Cortez offline volt.

Mindegy.

Virág: 5/5* – Igazi barát! És elmondta! És örülök, hogy örül!

Gondos: 5/2 – szegény Gábor ötöst kapott, de a tanárnő állítja, hogy új diák. ☺

Sulirádió: 5/1* – Máday vette kezelésbe, egész nap halk, kifejezetten idegesítő jazz szólt. Szerintem néhányan csoportos öngyilkosságot kíséreltek meg. L

Ketten Párizs ellen: 5/5* – tök jó könyv, megyek is olvasni.