3. rész szept 10-ig

Szeptember 8., kedd

Reggel Virág kissé feldúltan érkezett, úgyhogy alig vártuk, hogy apu kitegyen minket a sulinál, és megbeszélhessük.

– Doriánnak eszméletlenül sok lánybarátja van! – panaszolta letörten. Úgy látszik, ezt derítette ki a közösségiken. Próbáltam komolyan koncentrálni, de mindig elterelte a figyelmemet Robert Pattinson, aki Virág pólójáról nézett rám.

– Hát – töprengtem –, szerintem az nem baj. Mármint tudod, biztos tartja a kapcsolatot a régi sulijából a barátaival, meg ilyesmi.

Addig nincs gond, amíg az állapota „egyedülálló” – vigasztaltam.

Virág szomorúan biccentett, és azt hiszem, rájött, hogy ebben nyugodtan hallgathat rám, mert sajna elég nagy jártasságom van a témában. Bár Cortez kapcsolatállapota rejtve van, leleményesen Edina adatlapját böngésztem egész kilencedikben, és amíg ő egyedülállónak volt beállítva, addig legalább tudtam aludni. Többé-

kevésbé.

Cortez, Ricsi és Zsolti a suli előtt álldogált, úgyhogy odasétáltunk hozzájuk. Köszöntünk, aztán próbáltunk bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem igazán sikerült. Szó esett a délutáni fociról,

Dexterről (azt hiszem, egy sorozat), zenekari próbákról, meg ilyesmi, úgyhogy némán ácsorogtunk egy darabig, végül már majdnem elindultunk befelé, amikor megállt mellettünk Dave apukájának a kocsija.

– Reggelt! – pattant ki Dave az anyósülésről. Kicsit furán néztünk rá, ugyanis a farmeréhez és pólójához zakót vett fel, és sulitáska helyett egy laptoptáska lógott az oldalán.

– Dave, mi van veled, business classon utazol? – nézett végig rajta Cortez értetlenül.

– Mi? – kérdezett vissza Dave, majd mikor leesett neki, kezét végigsimította a zakóján, és elégedetten bólintott. – Menedzser vagyok, mégsem járhatok úgy, mint egy diák…

– Elsősorban diák vagy – vágtam rá mosolyogva.

– Na jó, ne értetlenkedjetek, inkább mondjátok, hogy csekkoltátok-e az oldalt…

A fiúk rögtön témát váltottak, és a zenekaruk MySpace-oldaláról kezdtek beszélgetni. Természetesen mindenki odavolt érte.

– Nem megmondtam, hogy bízzátok rám? Feleslegesen görcsöltetek annyit. Tudhattátok előre, hogy professzionális… – kezdte, de Ricsi közbeszólt.

– Ja, persze. Jól van, ez most sikerült, de ne éld bele magad.

Egyikünk sem tett volna arra, hogy a béna fotóidból kihozol valamit.

– Hát pedig látod – bólintott Dave büszkén, majd egy pillanatra felém lesett. Én mosolyogva bólintottam, aztán karon ragadtam Virágot, és bementünk a suliba.

Virág a szekrényébe pakolt, én pedig vártam, amikor egy tizenegyedikes lány egyenesen hozzánk lépett.

– Sziasztok – köszönt.

– Szia – köszöntünk vissza. Én csak látásból ismerem, Virág viszont együtt jár vele rajzszakkörre. – Mi újság? – érdeklődött Virág kedvesen.

– Kösz, minden oké. Figyelj csak, azt akarom mondani, hogy tudod, van egy új srác az osztályunkban…

– Ühüm – bólogatott Virág kicsit határozottabban, mint amit a mondat egyébként megkívánt volna.

– Szóval Dorián megkérdezte, hogy ismerlek-e, meg ilyesmi.

Megkérdezte a neved, és én megmondtam. Remélem, nem baj – hadarta a lány. Mivel Virág éppen légszomjjal küszködött és az ájulás határán volt, én válaszoltam helyette.

– Nem, dehogy – bólintottam.

– Akkor nem csináltam rosszat, ugye? Elvégre csak Virág nevét mondtam meg, és ez egy suli, az ilyesmi nem hiszem, hogy titok…

– Dehogy, nagyon jól tetted. És köszi, hogy szóltál – nyugtattam meg a lányt, aki megeresztett egy bátortalan mosolyt, aztán elsietett a folyosón. – Virág? Virág, itt vagy? – integettem közvetlenül Virág arca előtt, de még csak nem is pislogott. Hurrá, sokkot kapott.

Irodalom előtt az osztályban totál káosz uralkodott, szinte mindenki zajongott. Dave telefonon beszélt „fontos ügyben”, Ricsi a padot ütögette a szöveggyűjteményével (fogalmam sincs, miért),

Andris és Robi a tévében üvöltő AC/DC-t hallgatta. Jacques énekelgetett (valami egészen mást, mint ami a tévében szólt), Kinga Zsoltival kiabált, aki elvette az Olivérnek írt levelét, és hangosan felolvasott belőle. Cortez pedig azzal szórakoztatta magát, hogy megbökött a tollával, és mikor hátrafordultam, megkérdezte, hogy „mi az?”. Hát, kábé így vártuk Kardost, aki egy határozott „Ebből elég!” kiáltással szinte azonnal rendet teremtett. Szinte. Ugyanis Kinga nem maradt csendben, folyamatosan zsörtölődött.

– Megtudhatnám, mi a probléma? – kérdezte Kardos türelmetlenül.

– Igen – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére. – Egyesek annyira gyerekesek és komolytalanok, hogy viccesnek tartják elvenni más levelét, és hangosan felolvasni! – méltatlankodott vörös arccal.

Kardos nem is kérdezte, kiről van szó, automatikusan Zsolti felé fordult.

– Nagy Zsolt, visszaadnád Kingának a szóban forgó levelet, és megosztanád velünk, hogy ebben mi a szórakoztató?

Zsolti unottan előrenyújtotta az összehajtott papírt, mire Kinga kikapta a kezéből.

– Tanár úr, csak vicceltem. Mégis, ki ír ma kézzel levelet? –

röhögött Zsolti, mire többen (leginkább a fiúk) egyetértően bólogattak.

– Ha hiszed, ha nem, elég sokan. Az elektronikus levél gyors, praktikus és egyszerűen kezelhető, azonban a valódi levél a mai napig személyesebbnek számit, a hivatalos levelekről nem is beszélve – mondta Kardos. Az osztály amolyan „na, persze” biccentéssel ráhagyta volna, Kardos azonban leragadt a témánál.

A tanár megfordult, és felrajzolt egy téglalapot a táblára.

– Nagy, gyere a táblához, és címezd meg a borítékot.

Zsolti sziszegve feltápászkodott, és unottan kisétált. Pár pillanatig tanácstalanul ácsorgott, végül a bal felső sarokba felírta a nevét, és megerősítést várva a tanárra nézett.

– Tovább – bólintott Kardos.

– Mennyi az irányítószámom? – fordult hátra Zsolti, mire az egész osztály felröhögött.

– Az utca következik! – üvöltötte Andris.

– Nem, a neve alá az e-mail cím kell – szólt bele Dave.

Egy pillanat alatt őrült nagy vita alakult ki, mindenki máshogy vélekedett a boríték megcímzéséről. Kardos egy ideig kapkodta a fejét, végül megelégelte az egészet.

– Elég lesz! Nagy, ülj a helyedre! – utasította Zsoltit, és szúrós szemmel nézett végig az osztályon. – Felháborító, hogy tizedikes diákok képtelenek megcímezni egy borítékot! Tisztelet a kivételnek – tette hozzá gyorsan, és bocsánatkérően Arnold és Kinga felé nézett.

Mivel Kardos szemrehányós kedvében volt, az osztály némán lapított, legalábbis reméltük, hogy mindenki felfogja a helyzet komolyságát. Sajna Dave nem hazudtolta meg magát, közölte, hogy „mindent el lehet intézni e-mailben, minek címezgetnénk borítékot és fárasztanánk a kezünket az írással”. Hát, Kardosnak ennyi kellett.

Íme, az első beadandó irodalomból: jövő hét keddre egy nyári városlátogatásról ötoldalas levelet küldeni Kardosnak, kézzel írva, megcímzett borítékban. A beadandó két jegyet ér: irodalomból fogalmazás, nyelvtanból helyesírás. Pont.

Miután a tanár kiment a teremből, szinte mindenki egyszerre kezdett üvölteni Kingával és Zsoltival, akiknek az egészet köszönhettük.

– Sajnálom, ha tényleg annyira unintelligensek vagytok, hogy nem tudtok megírni egy levelet és megcímezni egy borítékot – húzta meg szoros copfját Kinga, és felszegett állal kivonult a teremből.

– Oké, az enyém megvan. Így kezdem. Kedves Kardos, örülök, hogy kitalált levelemben kétezer kilométerre lehetek az iskolától… – gondolkozott Zsolti. Mosolyogva hallgattam a többiek egyre durvább hangvételű levélötleteit, majd hátrafordultam. Cortez felvont szemöldökkel meredt rám.

– Segítsek megírni? – néztem rá, de a kérdésem abszolút költői volt. – Segítek megírni – bólintottam, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Cortez mosolyogva biccentett, én pedig a szám szélét rágva felálltam. Klassz, vissza a kezdetekhez.

Arnold lépett a padomhoz, és megkérdezte, megyünk-e az udvarra.

Nagy nehezen felkeltettem Virágot, aki láthatólag még nem volt túl a „Dorián megkérdezte a nevem” okozta traumán, és együtt mentünk ki a szünetre.

– Ez a levélírás jó ötlet – mondta Arnold.

– Aha – bólintottam.

– Honnan küldöd?

– Szerintem Párizsból. Az enyémet.

– Hogy érted, hogy a tiédet? – húzta össze a szemöldökét, és lassított a léptein, úgyhogy én is megálltam.

– Segítek Corteznek megírni az övét is – vontam meg a vállam.

Arnold tekintetéből üvöltött a felháborodás.

– Reni, úgy döntöttél, tizedikben is végigjátszod ugyanazt, mint amit kilencedikben?

– Nem játszom semmit – ráztam meg a fejem.

– Persze, tudom. De ne hidd, hogy bármifajta különleges képességgel rendelkezem, mégis előre látom az egészet.

– Mit látsz? – kérdeztem, de éreztem, hogy a válasz fájni fog.

– Megint ugyanaz a nóta. Cortez nem vesz észre, aztán észrevesz, segítséget kér, te segítesz, utána ejtve vagy, összezuhansz, megint hozzád szól, örülsz, elhív, örülsz, nem hív el, kiborulsz, baja van, te rohansz, majd elfelejt egy időre, amíg te a változatosság kedvéért összezuhansz. És mire felocsúdsz, vége a félévnek. Aztán kezdődhet minden elölről.

Hát, tényleg fájt. Arnold szavai hosszú másodpercekig visszhangoztak a fejemben, és miközben agyam vadul bólogatott, a gyomromban repdeső lepkék és összevissza kalimpáló szívem határozottan ellenkezett. És, sajna, megint győzött az érzelem.

– Ez nem igaz!

– Tudod, hogy igaz – vágott vissza Arnold. – De azért hozzátenném, hogy tekintettel lehetnél a környezetedre is. Vagyis őszintén nem tudom, hogy meddig bírom még a hangulatingadozásaid tolerálását.

– Tessék? – kérdeztem döbbenten.

– Reni, még csak most kezdődött a tanítás, de már belefáradtam, hogy azt figyeljem, Cortez hogy viszonyul hozzád, mert ettől függ a hangulatod. A hangulatodtól pedig az függ, hogy tudunk-e értelmesen beszélgetni – közölte durván.

– Miért veszekedtek? – kérdezte hirtelen Virág, miközben kilökte az udvar ajtaját és kilépett a vakító napfénybe.

– Nem veszekszünk, beszélgetünk – mondtam, aztán félve Arnoldra néztem. – Ugye?

Arnold sóhajtva bólintott. Éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől ellazulnak a vállaim. Hirtelen marcangoló lelkiismeret-furdalásom támadt, ahogy végiggondoltam az egészet. Arnold a legeslegjobb barátom, és tényleg, a sulikezdés óta mást sem csinál, csak a hangulatomat próbálja feldobni, amit Cortez egy-egy beszólása változtat meg percenként.

– Igazad van, és sajnálom – suttogtam annyira halkan, hogy Virág nem is hallotta.

Arnold azonban igen. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen rádöbbentem, az elmúlt napokban annyira önző voltam, hogy szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak magammal. És Cortezzel.

Arnold közben Honfoglalózott velem, elolvasta az Alkonyat-

előadásom (miközben tudom, hogy mennyire nem szereti), sőt, nekem adná a hajóját is! Én meg még felhívni is elfelejtettem a hétvégén. Egy szörny vagyok! No comment.

Némán telt az ebédszünet, mindannyian a gondolatainkba merültünk. Virág Doriánon agyalt, időnként teljesen váratlanul elmosolyodott, aztán ugyanilyen váratlanul magába is roskadt,

Arnold csendben olvasott, én pedig köztük ücsörögve tépelődtem azon, hogy milyen barát lehetek. Egy pillanatra az árkádok alá néztem, a fiúk ott csoportosultak és beszélgettek. Cortez középen állt, és, bár napszemüveg volt rajta (eszméletlenül jól áll neki!), láttam, hogy felénk fordul. Mosolyogva intett, én pedig esetlenül meglóbáltam a karom és elkaptam a tekintetem. Azonnal elöntött a boldogság, aztán lehunytam a szemem és végiggondoltam a dolgokat. Nem, Arnoldnak igaza van. Egy köszönés, egy integetés, de még egy mosoly sem határozhatja meg a napom. Akkor sem!

Utolsó óra után felvettem a táskám, és a folyosón vártam Virágot, aki a suliboxban pakolászott.

– Hé, Ren! – szólított meg Ricsi, mire odafordultam. A folyosón előrerúgott egy labdát, amit a lépcsőnél álló Cortez állított meg. –

Jöttök megnézni a focit?

– Nem – ráztam meg a fejem. – A sakkra megyünk – tettem hozzá. Ricsi fintorogva nézett rám.

– Minek? A focin lesz az egész suli!

– Elkísérjük Arnoldot – magyaráztam.

– Ja, oké. Ti tudjátok – legyintett, aztán odaüvöltött Corteznek, hogy passzoljon vissza. Virág csendben nézett egy darabig.

– Biztos nem érdekel jobban a foci? Tavaly is tökre jó poén volt.

– Biztos – mosolyodtam el halványan.

Jó, tény, hogy nem voltam őszinte, de úgy éreztem, így helyes. A foci kétségtelenül a suli legmenőbb szakköre, minden fiú oda akar bekerülni, a tesiterem lelátói ilyenkor megtelnek, a diákok drukkolnak meg ujjonganak… A sakk kevésbé populáris. Pár diák ül néma csendben, és egy kockás táblát néz. Valóban nem túl szórakoztató. De mégis odamentem. Arnold miatt.

Otthon anyu persze totál büszke volt rám, szerinte sikerült igazán jó döntést hoznom.

– Hát, emiatt lemaradtam a fociedzésről… – vonogattam a vállam a konyhapulton ülve.

– Tekintettel arra, hogy még a futball szabályait sem tudod, szerintem ez nem akkora probléma – mondta anyu, és a kezembe nyomott egy banánt.

– Igaz. Viszont Arnold verhetetlen sakkban.

Anyu mosolyogva bólintott, és meghallgatta a beszámolómat a sakkszakkörről meg arról, hogy összesen nyolcan voltunk (ebből Virág meg én csak nézőként). A többi, állítólag normális diák megosztva ment a focira és a színjátszóra. Hurrá.

Vacsora után felnéztem a netre. Virággal webkameráztunk,

Arnolddal Kvízpartoztunk, közben pedig megnéztem, hogy mi történt a farmomon. Hát, a paradicsomom szétrohadt. Viszont Virág küldött nekem egy lovat. J Mielőtt kinyomtam volna a gépem, csupán kíváncsiságból csekkoltam Cortezék MySpace-oldalát.

Háromszáz ismerősük már van. Wow!

Irodalom: 5/5 – nekem tetszik a levélírás. Szerintem jó feladat.

 Váratlan utazás:  5/5 – nagyon klassz! J

Arnold: 5/1 – sajnálom, ha az elmúlt időkben dög voltam vele.

Még mindig emészt a bűntudat. L

Színjátszókör: 5/2 – állítólag rengetegen jelentkeztek színjátszósnak.

Foci: 5/1 – mindenki ott volt délután. L

Apu: 5/5* – pótvacsoráztunk egyet (találtunk diós kalácsot), közben pedig megosztottam vele a problémáimat, mint Arnold elhanyagolása, Virág szótlansága és a sötétzöld pólóm kifakulása.

Mondjuk, sok tanácsot nem kaptam aputól, de meghallgatott.

Szeptember 9., szerda

Igen jó hangulatban telt a nap, főleg, mert Gazdag tanárnő hiányzott, emiatt matekra az ofő jött helyettesíteni.

Zsolti, amikor meglátta Hallert, önkívületi állapotban üvöltötte, hogy „Igeeeeeeen!!!!”, amitől az ofő kissé megijedt.

– Rendben, Zsolt, azért nyugodj meg, a tanárnő holnap már lesz.

– Neeeeeeem – váltott át automatikusan Zsolti, mire felnevettünk.

Mivel Gazdaggal duplaóránk lett volna, az ofő megengedte, hogy elfoglaljuk magunkat.

– Bekapcsolhatjuk a tévét? – kérdezte Andris.

– Persze – engedélyezte az ofő, aztán kissé értetlenül meredt a képernyőre. – Nem is tudtam, hogy jön a kábeladó – csodálkozott.

– Biztosan a gondnok állítgatta – vágta rá gyorsan Robi.

Az ofő megvonta a vállát és valamit adminisztrált, miközben a teremben mindenki átült valahová. Virág és Arnold hozzám húzták a széküket, mögénk pedig Cortezhez ült át Ricsi, Zsolti és Dave.

– Pszt – szólt felénk Ricsi. – Mit csinálsz, emó?

– A fizikát másolom Reniről – közölte Virág a Hello Kitty-s tolla végét rágva. A fiúk előbb össze, majd rám néztek.

– Volt házi?

– Persze – bólintottam. Egyeseknek kicsit későn esik le, hogy elkezdődött a tanítás.

– Hú, ha kész vagy, elkérhetjük? – csattogtatott a rágójával idegesen Dave.

– Aha – bólintottam. Arnold felnézett a könyvéből.

– Mi történne, ha egyszer megkísérelnétek a lehetetlent?

Mondjuk, készülnétek egy órára?

– Neményi, ne zavarj, nem látod, hogy éppen készülünk? –

förmedt rá Zsolti, végül dühösen kihúzta a sort, és kezdte elölről a másolást. – Na tessék, most jól összezavartál!

Arnold szóra sem méltatta, csak lapozott egyet a könyvében.

A fiúk gyorsban leírták a házimat, aztán visszaadták a füzetem.

Kérdő tekintettel Cortez felé nyújtottam, aki csendben zenét hallgatott. Ő még nem írta le.

– Tessék – tettem le a padjára.

– Kösz, majd leírom – tolta vissza felém.

– Írd le most.

– Ráér.

– Gondos egyest ad, írd már le!

Cortez lazán megvonta a vállát.

– Mi lenne, ha mindannyian könyörögnénk, hogy írja le?

Felállhatnánk és kérlelhetnénk közösen – szólalt meg Arnold, fel sem nézve a könyvéből.

– Na, én húztam a szünetre – állt fel Cortez olyan hirtelen, hogy feldöntötte a székét, mire mindenki felénk fordult.

Némán néztem a termet elhagyó társaság után, aztán kérdőn Arnoldhoz fordultam.

– Mi bajod?

– Csak nem gondolod, hogy egész órán hallgatni fogom, ahogy kérlelni kell, hogy ugyan másoljon már rólad! Ez nevetséges!

– Jó, de… – sóhajtottam és megakadtam. Most erre mit mondhatnék? Semmit.

Második helyettesítő órán az ofő azzal jött, hogy beszélt a gondnokkal, aki semmit nem tud a kábeltévénkről. J Hoppá. Andris és Robi valahogy kimagyarázta magát, viszont a továbbiakban nem tudták nézni az HBO-t, úgyhogy lemaradtak a film végéről.

Mindegy, megnézték Dave mobilján.

Az ofő megkérte Arnoldot, hogy segítsen diktálni valamit, úgyhogy ő átült a tanári asztalhoz.

Virág csendben rajzolgatott mellettem (Dorián mangafiguráját tökéletesítette), én pedig hátrafordultam a fiúkhoz.

– Szerintem nézzünk körül hangszerboltban – vonta meg a vállát Dave.

– Okos vagy! Szerinted mennyi esély van arra, hogy ott összefutunk eggyel? – kontrázott rögtön Zsolti.

– Okos, hol máshol, ha nem hangszerboltban?

– Miről van szó? – érdeklődtem, miközben újra leraktam a padra a fizikafüzetem. Cortez mosolyogva csóválta a fejét, végül komótosan kinyitotta és másolni kezdte. Na, csak elértem, hogy leírja rólam.

Ezzel együtt azt hiszem, kiütöttem a hülyeség mércéjét. No comment.

– Kell még egy tag a bandába – mondta Ricsi, mire az előttünk ülő Jacques felcsillanó szemmel hátranézett. – És nem egy kórista – tette hozzá gyorsan. Jacques lebiggyesztett szájjal fordult vissza.

– Milyen tag? – kérdeztem, és magamban azt kívántam, bárcsak tudnék zenélni.

– Trombitás.

– Trombitás? – csodálkoztam.

– Trombitás – felelték egyszerre, mind a négyen.

– Ren, a ska számokhoz kell egy trombitás – magyarázta Ricsi.

– Ó, értem. Hát az klassz – vonogattam a vállam, és szerettem volna témát váltani, mielőtt még beégnék.

– Fogalmad sincs róla, ugye? – kérdezte Cortez mosolyogva, fel sem nézve a füzetemből. Zavartan széttártam a karom, mire felém tolta a fél fülhallgatóját.

– Kösz.

Vadul zakatoló szívvel belehallgattam Cortez zenelejátszójába(!!!), és azon túl, hogy őrült boldogság fogott el, rá kellett döbbennem, hogy semmit nem ismerek ezekből a zenékből.

– Miért nem adtok fel hirdetést? – néztem fel, fél füllel még mindig valami kaliforniai punk bandát hallgatva.

– Mert ez a 21. század – vágta rá Dave azonnal. A többiek jót röhögtek a poénján, én viszont megráztam a fejem.

– Netes hirdetésre gondoltam. De egyébként pedig a Spice Girls is újsághirdetés alapján alakult.

– Hú, Reni, ez jó ötlet. Mi lehetnénk a következő Spice Girls – bólogatott Zsolti. Jó, ezen én is elröhögtem magam, aztán próbáltam megmagyarázni, hogy nem így értettem. Mindegy, a fiúk nem akadtak le a témáról, sőt, Ricsi óra végéig a Wannabe- t énekelgette, úgyhogy egy pillanatig sem vettek komolyan. J

Egy laza francia és egy izzasztó fizika után végre kicsengettek.

Virággal gyorsban bepakoltunk a szekrényünkbe, aztán rohantunk tovább, mert késésben voltam a suliújság megbeszéléséről. A folyosón siettünk, amikor előttünk hirtelen kivágódott egy ajtó, és Dorián lépett ki rajta. Konkrétan le kellett fékeznünk, hogy ne szálljunk bele. Az emós srác fél kezével félresöpörte szemébe lógó haját, majd komor arccal ránk nézett.

– Sziasztok.

– Szia – mosolyodtam el zavartan, és szorosan Virág mellett állva kissé megszorítottam az ujjait, hogy szólaljon már meg.

– Öhm.

Virág körülbelül ennyit mondott vagy legalábbis valami ilyesmit, majd égővörös arccal továbbsétált, magával rántva engem is.

– Ne fordulj meg, ne fordulj meg – suttogtam, miközben mindketten a folyosón gyalogoltunk és azon görcsöltünk, hogy szinkronban maradjanak a lépteink.

– Virág! – kiáltott utánunk Dorián, mire megtorpantunk.

Én lehunytam a szemem és némán hálát adtam az égnek, Virág pedig bizonytalanul megfordult.

– Szép délutánt! – szólt Dorián.

– Köszi. Izé. Neked is. Meg ilyesmi – motyogta Virág, én pedig megfogtam a kezét, jelezve, hogy lassan elég lesz a dadogásból, jöjjön.

Virág visszafordult hozzám, láttam, hogy fülig ér a szája és őrülten csillog a szeme. Továbbindultunk, aztán Virág hátranézett és intett egyet búcsúzóul. Sajna annyira hátrafelé bámult, hogy nem vette észre az időközben kinyíló teremajtót, és a következő lépésénél lassítás nélkül ment neki. Borzalmasan nagyot szólt, azonnal a vállához kapott, és vihogva legyintett Farkas tanárnőnek, aki rémülten állt az ajtóban.

– Jól vagyok, tényleg – erősködött Virág, és még egyszer visszanéztünk a folyosóra.

Dorián mosolyogva támasztotta a falat, és felvont szemöldökkel figyelte a bénázásunkat.

Mindketten intettünk egy utolsót, majd lefutottunk a lépcsőn Mire az aulába értünk, már nem bírtuk abbahagyni a vihogást, visszhangzott tőlünk az egész suli.

– Ekkora cikit – fogta a fejét Virág, miközben még mindig lángolt az arca.

Elköszöntem Virágtól, és még mindig nevetve léptem a szerkesztőség termébe.

– Renáta, örülök, hogy jól szórakozol, de mi itt egy páran rád várunk. Nem zavar? – szólt rám Kinga, és automatikusan lehervadt a mosolyom. Klassz.

– Elnézést a késésért – szabadkoztam, de azt hiszem, Kingán kívül ebből senki nem csinált nagy ügyet.

A kilencedikesek félénken és zavartan néztek körbe, és várták, hogy megkapják a feladatot. Na, igen. A Szent Johanna suliújsága.

Enyhe nosztalgiával néztem a szorongó jelentkezőkre, eszembe jutott, hogy mennyire féltem tavaly, milyen görcsös voltam és hogy izgultam… Bátorítóan rámosolyogtam egy lányra, aki az ujjait morzsolta idegességében, aztán vele együtt én is összerezzentem, amikor Kinga összecsapta a tenyerét.

– Na jó, a feladat a következő…

– Kinga, talán ezt bízd rám – sóhajtotta Timi unottan. – Tehát a feladat.

A kilencedikesek azonnal nekiálltak a cikkírásnak a húzott témából, én pedig a többiekkel együtt felügyeltem a teremben. Mikor végeztek, Máday és Timi még Arnold segítségét kérték a javításhoz, úgyhogy összekaptam a holmim és indulni készültem. Kinga, aki totál felháborodott azon, hogy ő nem vehet részt a döntésben, fújtatva jött velem.

– Hogy képzelik? Jogom van belenézni a cikkekbe!

– Kinga, nyugi – szóltam rá. – Legyen elég, hogy te választhatod ki a fotóst.

– Még szép! Végtére is én vagyok a riporter!

„Ez egy hosszú út lesz” gondolattal mentem ki a suli kapuján, és a dombon felfelé ballagva kénytelen voltam meghallgatni Kinga sopánkodását a suliújságról, felvágását a színjátszókörről (tegnap ő adott elő jelenetet a kilencedikeseknek) és ömlengését Olivérről.

Miután becsuktam magam után a kaput, szinte fellélegeztem.

Otthon megcsináltam a házikat, meg készültem holnapra (jaj, ne,

Vladár!), aztán a zenelejátszómmal együtt kivonultam a kertbe, és vacsoráig olvastam. Mivel evés közben néha csak úgy elnevettem magam, anyuék elég furán néztek rám. Mielőtt azt hinnék, hogy megbolondultam, gyorsan elmeséltem Virág égését.

– Tényleg elég „gáz” lehetett – bólintott apu erősen koncentrálva, hogy a szájából természetesen hangozzon az egyébként nem használt kifejezés.

– Hú, nagyon – bólogattam nevetve. – Virág szerint ez volt élete legnagyobb LL szituja. Anyu és apu kérdőn néztek össze.

– Vagyis?

– LL – ismételtem. – Lőjetek le! Akkor mondjuk, ha valaki óriásit égett! – magyaráztam.

– Nos, ezt jó tudni – jegyezte meg anyu, és azt hiszem, később fel is írta magának.

Msn: 5/3 – csak Virággal beszéltem, de vele egy egész órán át vihogtunk. J

LL: 5/1* – juj, ez tényleg nagy ciki volt.

Cortez: 5/5 – végül lemásolta a házim, és jól tette, mert Gondos ellenőrizte.

Vacsora: 5/1* – spenótos valami. Sose derül ki, hogy mi. L

Facebook: 5/5 – Karcsi a szomszédom lett a farmon. J

Szeptember 10., csütörtök

Reggel még legalább tíz lépésre voltunk a sulitól, amikor Ricsi,

Zsolti és Cortez már kiabált Virágnak.

– Mit csináltál? – kérdeztem elfojtott mosollyal.

– Nemtom', miről lehet szó – vonogatta a vállát álmosan.

– Na jó, emó! – kezdte Ricsi köszönés nélkül. – Utoljára mondom, hagyj békén a farmoddal!

Aha, szóval erről van szó.

– Ajj már, most miért? – kérdezte Virág, miközben a szemébe fésülte a haját.

– Mert nem játszunk! Ne küldj meghívót, ne küldj fát, és csirkét se! Nem kell! – szállt be Zsolti a vitába.

– Jóóó, de kell a szomszéd, nem tudom bővíteni a területem! –

szomorkodott Virág.

– Emó, a Facebookot nem azért használjuk, hogy valami béna farmmal üssük el az időt – rázta a fejét Ricsi.

– Ja, mi Maffia Warsszal játszunk – tette hozzá Zsolti.

Szegény Virág próbálta győzködni a fiúkat, de nem sok sikerrel.

Igazából be kellett volna szállnom, merthogy nekem is jól jönne néhány szomszéd a virtuális farmomon, de mivel Cortezék ennyire ellenzik, így inkább lapítottam.

– Reggelt – szállt ki a kocsiból Dave, majd gyorsan beállt a társaságunkba, és a fejét kapkodva próbálta kideríteni, hogy miről lehet szó. – Ja, Virág – szólt közbe hirtelen. – Ebédszünetben le lehet aratni a paradicsompalántáimat, és láttam, hogy neked is akkor érik meg a búzád, úgyhogy majd a telefonomról megcsináljuk.

– Hú, köszi – bólogatott Virág örömmel. A fiúk úgy néztek Dave-

re, mintha nem is ismernék.

– Most mi van? – tárta szét a karjait.

– Dave, ciki vagy! – közölte egyszerűen Zsolti, mire mindannyian elnevettük magunkat.

Együtt indultunk be a suliba, én kissé lemaradtam hátul Dave-vel, aki arról magyarázott, hogy magához ad szomszédnak, de akkor küldjek neki sok ajándékot. Folyamatosan bólogattam, aztán mikor sikerült elhúznunk Máday mellett (Ricsit kiszedte a sorból a pólója miatt), témát váltottam.

– Hogy áll a trombitáskeresés? – érdeklődtem.

– Jól, nagyon jól! Kösz a tippet, tegnap délután feltettem a netre egy hirdetést, és ma reggelre már ketten jelentkeztek is.

– Hű, ez gyors volt.

– Ja. A hétvégén meg is hallgatjuk őket, kíváncsi vagyok – mesélte Dave.

Csengetésig a helyemen ültem, és igyekeztem lelkiekben felkészülni a rajzórára. Aztán mikor Vladár belépett, rádöbbentem, hogy erre sose lehet igazán felkészülni.

– A mai óra témája: szeptember.

Az egész osztály tudomásul vette, mindenki pakolászott kicsit, előkerültek a rajzlapok, vázlatfüzetek, tempera, szénceruza…

Egyedül én üldögéltem nyugodtan a helyemen és gondolkoztam azon, hogy ez vajon mit jelenthet.

– Rentai, megköszönném, ha legalább az év elején úgy tennél, mint aki nem akar megbukni. Köszönöm – szólt rám élesen Vladár.

– Tanár úr – tettem fel a kezem, figyelmen kívül hagyva a beszólását. – Nem pontosan értem, hogy mi a feladat.

– És én ezen egyáltalán nem lepődöm meg. Kinek nem világos még? – kérdezte a nyakát nyújtogatva. Hát, egyedül az én kezem volt a magasban, a többiek csendben dolgoztak.

Vladár irtó rendes volt, csak nekem megismételte a feladatot. Szó szerint. Egy betűvel sem mondott többet, mint elsőre, úgyhogy ezzel nem voltam kisegítve. Igazán nem akartam kihúzni a gyufát, úgyhogy a lapom fölé görnyedtem, és leginkább úgy csináltam, mint aki rajzol. Most komolyan, hogy kell lerajzolni azt, hogy szeptember? Ennek semmi értelme.

Óra végéig a lapom fölött görcsöltem, nem mellesleg beállt a nyakam, mire végül Vladár szólt, hogy valaki szedje össze a rajzokat.

Természetesen Kinga örömmel vállalta, peckesen járkált a padok között, és minden összeszedett munkát összehasonlított a sajátjával.

Mikor mellém ért, láttam az arcán a döbbenetet.

– Renáta, te biztos nem vagy normális – mondta, és a fejét rázva elvette a lapom.

– Miért? – kérdeztem értetlenül, de Kinga már lerakta a lapköteget a tanári asztalra, és a helyére igyekezett.

Vladár felemelte az első lapot, és akkor megértettem, hogy Kinga mire gondolt. Jaj nekem! A tanár egymás után felmutatta a színes, szépen megrajzolt képeket. Volt ott narancssárga és sárga árnyalatú napraforgótenger (Virág), levelét hullató őszi fa (Jacques), az avarban vágtázó lovak (Kinga), tó felszínén sárga levelek (Cortez)… aztán Vladár megakadt. És az egész osztály egy emberként fordult felém.

– Nos – vakargatta meg a fejét Vladár. Összefontam magam előtt a karom, és vártam. Ó, a régi szép idők. L – Azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra.

És akkor felemelte a lapom. Égővörös fejjel, a szám szélét harapdálva vártam, hogy elcsendesedjen a röhögés, aztán komótosan feltápászkodtam és kimentem a munkámért.

– Tessék, gratulálok – nyújtotta felém a tanár, szavaiból csak úgy üvöltött a gúny.

Még az asztalnál álltam, amikor kinyílt az ajtó, és Arnold sétált be.

– Neményi, negyvenhárom perces késés! Ez bizony igazolatlan – nézett Vladár az órájára.

Arnold megvonta a vállát és kérdőn rám nézett. Rajzórán a tanári asztalnál állok, miközben a többiek röhögnek? Arnold ösztönösen a kezemben lévő lapra meredt, és elkerekedett szemekkel bámult. A csengő megszólalt, úgyhogy az egész osztály felbolydult.

– Várj, ne mondj semmit – ült fel Arnold a padomra, és kezébe vette szégyenletes művemet.

– Oké – bólintottam mosolyogva.

– Egy színes kilences. Egy színes kilences a lap közepén… – tűnődött Arnold, belőlem meg kitört a nevetés. – Szívesen gondolkoznék rajta, de megöl a kíváncsiság. Szóval, mi volt a feladat?

– Szeptember – vontam meg a vállam. Arnold pislogás nélkül meredt felváltva rám és a lapra.

– Megkérdezzem, hogy miért vagy hogy mi alapján, esetleg hogy mi volt a koncepció?

– Egyszerű. Szeptember a kilencedik hónap, ezért a kilences… – érveltem, szerintem ésszerűen.

– És miért színes? – kérdezte Arnold.

– Mert rajzóra!

– Ah, teljesen egyértelmű – adta vissza Arnold a munkám, és gondterhelten nézett rám. – Reni, nagy bajban vagy!

Hogy Arnold ezt pontosan hogy értette, az a következő órán, művtörin derült ki, amikor is Vladár beírta a rajzjegyeket. Nem voltam túl boldog.

Ma volt az utolsó nyílt szakkör nap a Szent Johannában, mára szinte mindenki megtalálta a magának valót, így a legtöbb diák csak poénból nézte meg a maradékot. Mi a francia konyhakultúrára mentünk, Jacques tökre örült nekünk, ráadásul Monsieur Durand-nal trüffelgolyókat készítettek, és minden érdeklődő kapott belőle.

Hazaérve rá kellett döbbennem, hogy az, hogy a többiek „állati nagy poénnak tartották” a rajzom meg hogy kaptam franciából egy ötöst, kémiából pedig egy órai munka négyest, anyut egyáltalán nem hatja meg. A konyhában állt, csípőre tett kézzel (ami amolyan „fenyegető” testtartás), és a következő szemrehányásokkal bombázott:

„Csak annyit kértem, hogy figyelj oda a rajzra!” „Nem igaz, hogy képtelen vagy összerajzolni egy kettest!” „Most mit csináljak? Év eleje van, és megint bukásra állsz rajzból!” „Nem, ne nevess, ez a kilences a lapodon inkább szomorú!” „Nem, nem azt mondtam, hogy sírj, azt mondtam, hogy ne nevess rajta, mert nem vicces!” „Reni, ki kell javítani a rajzot!” Ezt megkaptam.

Mikor úgy tűnt, anyu befejezte, felmentem a szobámba tanulni, megcsináltam az angolházim, meg elkezdtem megírni a beadandót Kardosnak.

Vladár: 5/1 – L

MySpace: 5/5 – Virág tanácsára regisztráltam, hogy magamhoz tudjam adni Cortezék bandáját. Mivel fogalmam sincs, hogy mi hogyan működik ott, Virág megígérte, hogy megcsinálja nekem.

Dave: 5/4 – szomszédom lett a farmon. Ez klassz, de, mondjuk, megírta, hogy ezért milyen ajándékot küldjek neki. J

Anyu: 5/2 – már most célozgatott a rajz korrepetálásra. Jaj, neee!

Justine: 5/5* – a suli által megjelölt francia levelezőtársam küldött mailt, aminek tökre örülök, mert július óta nem is hallottam róla.