3. rész december 11-ig

Október 31., szombat

Halloween a suliban. És lassan az őszi szünet vége, ami igazán jó hír. Legalábbis nekem. Jó, klassz programokon vettem részt, élveztem az Operát is, sőt, még az informatikai kiállítás sem untatott, bár ezt csak Andrisnak és Robinak köszönhetem, akik végigveszekedték az egészet, így mindhármunkat kiküldtek. J

Sajna Virággal szinte egyáltalán nem találkoztam, csak telefonon beszéltünk, akkor is leginkább Dorián volt a téma. Virág a létező összes közösségin átírta az állapotát „kapcsolatban”-ra, feltöltött egy halom fotót Doriánról, szóval most csak az emós barátja köti le.

Ráadásul legalább hétszer kellett meghallgatnom a híres „első csók” sztorit, ami nem gond, mert Virág az LB-m, így nem untat. Csak, hát, nem is tudom. Amíg nem volt Dorián, ezerszer átrágtuk a témát, meg ezerszer elképzeltük, hogy milyen lesz. Virág beszámolója alapján viszont nem tűnt akkora durranásnak, Dorián egyszerűen hazakísérte az ünnepség után, és a házuk előtt gyorsan megcsókolta. Délután, csak úgy, búcsúzóul. Ráadásul Virág azt mondja, max. tíz másodpercig tartott az egész, úgyhogy nem egy nagy szám. De túl van rajta.

Ma minden szempontból izgatottan ébredtem, egyrészt, mert végre láthattam Cortezt! Másrészt meg már halálra untam magam az őszi szünetben, a néhány programon kívül csak olvastam, zenét hallgattam, lábatlankodtam, meg elkísértem anyut dolgozni.

Überlúzer. Ezt a jelzőt ragasztottam magamra. Délelőtt a suliban tökfaragás volt a feladat, de mivel Cortezék a tesiteremben próbáltak, ők nem vettek részt a versenyen. Mindegy, végül csak eltelt a délelőtt, Kinga, mondjuk, rám sem nézett, csak általánosságban utasítgatta az osztályt, hogy a kis dísztököket hogyan faragjuk. Virág Doriánék termében lógott szüntelen, meg úgy mindenki elvolt. Én meg Jacques-kal farigcsáltam. Közben azért rengetegszer gondoltam arra, hogy állatira hiányzik Arnold! És akkor még az este nem is jött el. Na, az volt a rémesen szomorú része a napomnak. L

Hazaérve elkészültem, tiszta feketébe öltöztem, tetőtől talpig, aztán anyu kifestette az arcom. Igazából inkább fehérre meszelte, kaptam vörös rúzst is, és szerinte „igazán helyes kis vámpír” lettem.

Az mellékes, hogy egy vámpírnak legkevésbé kéne „kis helyesnek” lennie, inkább tekintélyt parancsolónak meg ijesztőnek, esetleg gyönyörűnek… Mindegy. Jacques háromnegyed hatra jött értem, fodros inget viselt felhajtott gallérral és hosszított kabáttal. Mint az  Interjú a vámpírral,  gondoltam mosolyogva.

– Érezzétek jól magatokat, gyerekek! Biztosan jó móka lesz! –

intett anyu nevetve utánunk, miközben beszálltunk a kocsiba, és apu eldobott minket a suliig.

A Szent Johanna körül mindenfelé „vámpírdiákok” kószáltak, a kilencedikesek diszkrét, fekete öltözetben, diliboltból szerzett műfogakkal, az idősebbek azonban hosszú, nyakban megköthető bársonyköpenyekben, a lányok pedig fűzőkben, loknisra sütött hajjal.

Amíg a diákok élvezték a parádés ruhákban billegést, Máday szinte szívbajt kapott, másodpercenként förmedt rá valakire a mély dekoltázs, illetve nyakra rászáradt művér miatt, de semmit nem tehetett, halloween lévén ez nemhogy megengedett, de kötelező.

Összességében vicces volt, de ez az össz, amit ma annak találtam.

Jacques-kal vettünk a büfében üdítőt meg kókusz-kockát, aztán átmentünk a tesiterembe. A délelőtt faragott dísztökök kivilágítva égtek a lelátók előtt és a lépcsők szélén, miközben a The Moog You  raised a vampire  című dala fogadta az érkezőket. Baromi hangulatos volt az egész, de a figyelmemet lekötötte a színpad. Zsolti a dobszerkója mellett ácsorgott, Ricsi a basszgitárjával bíbelődött.

Cortez pedig… Cortez a színpad szélén ült fehér ingben, fekete gatyában és fekete kapucnis pulcsiban. Sötét, szinte fekete haja erős kontrasztot alkotott a fehérre festett arcával. A zenekar valamennyi tagja ilyen öltözetben volt, beleértve Vikit is. Aki természetesen jelen volt. Vérvörös rúzs, füstös fekete szem, fehér blúz, fekete rövid szoknya, térdig érő bakancs. A fenébe, borzasztóan menőn festett.

– Szia, Reni – intett felém Dave, aki a színpad előtt állt és a kameráját próbálgatta.

– Szia! – köszöntem, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Nem álltam meg beszélgetni, mert egy tizenkettedikes fiú (a szája szélén piros festékcsík futott le, egészen a nyakáig) sürgetett minket, így Jacques-kal felültünk a lelátóra, és csendben nézelődtünk.

Minden diák boldognak tűnt, csoportokat alkotva beszélgettek, susogtak, a színpad felé lestek, várták, hogy mi történik.

– Reniii! – pattant mellém hirtelen Virág, és a nyakamba borult.

– Szia… sztok – néztem fel mosolyogva. Virág és Dorián, akiknek igazán feküdt a halloween jelmezbál, tökéletesen festettek.

Mindketten erős sminkben (igen, Dorián is), fekete körömlakkal (igen, Dorián is) és hosszított fazonú, fodros ingben jelentek meg (igen, Dorián is).

– Annyira klassz ez a buli – visongott Virág boldogan.

– Igen, egész jó – bólintottam, és kezdett ráfagyni a fejemre az erőltetett mosoly. Nem, annyira nem tetszett a dolog, de nem akartam lelombozni, Virág láthatólag nagyon boldog volt.

– Na, megyünk, megnézzük a büfét – köszönt el Virág. Karon ragadta Doriánt, és már el is tűntek a tömegben.

Bénán utánuk intettem, de természetesen nem látták. Tovább ücsörögtem, eleinte öten voltunk, de Andris és Robi megunták, és lementek a színpad elé, hogy majd pogóznak, vagy mi. Így maradtam Jacques-kal és Gáborral. Akik iszonyat szórakoztatóak voltak, barkochbáztak. Legalább Karcsi lett volna jelen, de sajna őt nem engedték el a szülei, mert „durvának” találták a vámpírbulit. L Jaj nekem. A stúdiós már felállt a színpadra, hogy megnyissa az estét, a diákok nagy része pedig a táncparketten ácsorgott, türelmetlenül várva, hogy mi lesz. Éppen bambultam, amikor valaki megállt előttem.

– Renáta, ennél szánalmasabban nem is festhetnél! – közölte Kinga. Felnéztem rá. Hosszú, dús, barna haja kiengedve omlott a vállára, csupán egy hajpánttal fogta hátra. Fekete blúzának csipkeujja tökre jól nézett ki, hozzá feltűzött egy brosst, úgyhogy összességében nagyon vampos volt.

– Szia, Kinga – köszöntem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.

– További jó szórakozást! – vigyorgott gúnyosan, miközben a rá várakozó a-s lányok vihogva néztek minket.

– Köszönöm, neked is! – feleltem. Kinga összehúzott szemmel bámult rám, aztán megrázta a fejét.

– Ha azt hiszed, megszánlak, akkor nagyon is tévedsz! Nem érdekel, hogy bénán ülsz a két nyomival. Megérdemled. Na, szia! – fordult meg durván, és otthagyott minket.

Próbáltam elhitetni magammal, hogy nincs igaza. Jacques és Gábor nem nyomi. Aztán rájuk néztem. Még mindig barkochbáztak, aztán felnevettek, mert Gábor valami butaságot tippelt. Tényleg mókás. Te jó ég! Nyomi vagyok!!! L

Hatalmas taps következett, a stúdiós lefutott a színpadról, Cortez pedig beállt a mikrofon elé. Az egész suli fütyülni és éljenezni kezdett, aztán Zsolti hangosan számolt, és rákezdett a dobolásra. A  Time Bomb  című dal kezdésnek olyan hangulatot csinált, hogy mindenki egy emberként ugrált. A siker garantált volt. És amíg mindenki jól érezte magát, telefonnal fotózkodott, táncolt vagy éppen nekiugrált másoknak (Andris és Robi), addig én a lelátón ültem, tök egyedül, és gombóc szorongatta a torkomat. Nem sokáig bírtam.

Három szám után felálltam, elköszöntem Jacques-tól, és lebotorkáltam a lépcsőn. Közben megbotlottam egy dísztökben, gyorsan felállítottam, és elsőfokú égési sérülést szerezve megigazítottam a gyertyát. A táncoló, ugráló diákok között megpróbáltam megkeresni Virágot, de amint megpillantottam, inkább letettem a tervemről. Nem mentem oda hozzá, Doriánnal táncolt, felszabadultan, boldogan, szerelmesen. El sem köszöntem tőlük. Az I Want To Be Sedated  szám közben sikerült a tornaterem ajtajához nyomulnom, addigra a hangulat a tetőfokára hágott, a fiúk őrülten jól nyomták az élő műsort.

– Hé! – üvöltötte valaki teljes tüdőből, de így is alig hallottam meg. – Reni!

– Igen? – pördültem meg, és szemben találtam magam Dave-vel.

A színpad mellett állt, és fotókat készített. – A büfébe mész?

– Nem – kiáltottam. – Haza!

– Máris? Nem vagy jól?

– Nem nagyon. Fáj a fejem – füllentettem, és a hatalmas hangzavarban a halántékomra mutattam.

– Oké, jobbulást – mosolygott Dave.

– Kösz, nektek meg jó szórakozást.

Kinyitottam az ajtót, de mielőtt kiléptem volna, még egyszer visszanéztem. Hiába.

A friss levegő azonnal felébresztett, néhány percig csak álltam és lehunyt szemmel maximálisan azon voltam, hogy legyen erőm visszamenni. Nem volt, így előszedtem a telefont. Hátulról még dübörgött a zene (Green Day, Little girl,  ha jól hallottam), és tudtam, hogy mindenki veszettül jól érzi magát.

Apu hat perc múlva ott volt értem. Egész úton próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt, de nem volt kedvem beszélgetni. Hazaérve felmentem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és elvágódtam az ágyamon. Soha, de soha nem éreztem még magam ennyire láthatatlannak. L

Halloween buli: 5/1 – no comment. L

Cortez: 5/5* – Igen, remekelt. Igen, csodálatos zenész. Igen, a legmenőbb diák. Igen, tényleg semmi közöm hozzá. Szomorúúú vagyok: 5/1* – nagyon. Elalszom. De még csak negyed nyolc. Nem baj. Megpróbálom. LLL

November 2., hétfő

Alig vártam a mai napot!!! Az unalmas szünet után, a csúfos halloween buli után, azután, hogy mindenki ejtett (Virág luv Dorián,

Kinga gyűlöl, Cortez Vikizik, a fiúk menőznek a bandájukkal…), ma végre megérkezett az egyetlen ember, akire számíthatok!

Konkrétan Arnold nyakába borultam, amikor második szünetre végre beesett a suliba!

– Jó ég, mi történt? – kérdezte, miközben zavartan megpaskolta a vállam. Csak fél perccel később engedtem el, addig minden fájdalmamat, minden rossz emlékemet, minden rémesen kínos pillanatot megpróbáltam belesűríteni abba az üdvözlésbe.

– Soha, de soha többet ne hagyj itt ennyi időre! – fakadtam ki, amikor végre meg tudtam szólalni. Arnold összeráncolt szemöldökkel nézett rám, azt hiszem, magyarázatot várt. – Rémes volt! – kezdtem.

Az udvarra kiérve két forrócsokival megálltunk a szokott helyünkön, és a szemerkélő esőben beszélgettünk. Mindent elhadartam neki. Hogy Virág mostanában mennyire elfoglalt és hogy természetesen tolerálom, és vele örülök, de közben nagyon egyedül vagyok. Hogy Kinga még mindig dühöng (ráadásul mára megjelent a suliújság, úgyhogy egy darabig még biztosan nem áll szóba velem).

Hogy Cortezék néha normálisak, de néha meg, ha olyan kedvük van, akkor elég bunkók vagy egyszerűen észre sem vesznek. Viki, aki menő, és mindenki imádja, meg együtt lógnak, nélküle szinte semmi nem történhet, egyszerűen mindenhol ott van. Kapkodva elmeséltem a halloween bulit, hogy úgy éreztem magam, mint Taylor Swift a klipben, amikor ő ott áll, külön, a menő fiú meg ünnepelteti magát, és ott az a gonosz lány… Arnold furán nézett, de azt hiszem, körülbelül értett.

– Ez történt! – fújtam ki magam.

– Nos, egy ideig azt hittem, hogy elfogy a levegőd, de ügyesen beosztottad – utalt arra, hogy enyhén hadartam. Vagyis egy szuszra mondtam el mindent. Hopp. J – Sajnálom, hogy ennyire rosszul teltek a napjaid.

– Mindegy, elmúlt! Mesélj! Milyen volt? Mit láttál? Hol vannak a fényképek? – sürgettem.

– Természetesen mindent el fogok mesélni, de gondoltam, előbb odaadom az ajándékod.

– Hű – mosolyodtam el. – Kapok ajándékot?

– Hogyne kapnál. A suliboxomban van.

Hát, Arnold tényleg gondolt rám, hozott négy különböző könyvjelzőt (Eiffel-torony, Louvre, Mona Lisa, Napóleon) meg egy tollat (Párizs felirattal), és még egy kis noteszt is kaptam, aminek minden oldalán a Notre-Dame van. Hurrá, szuper dolgok.

A duplamagyaron (Kardosnak mindenki leadta a Faust dolgozatot. A tizenkettőből hét a netről, egy üresen, a maradék négy beadandó ötös lett. A szokásos sztori.

Egy egész órás fizika összefoglaló után (na, ez a tézé még érdekes lesz), ebédszünetben ismét az udvarra mentünk, Arnoldhoz és hozzám csatlakozott Karcsi is, úgyhogy könyvekről beszélgettünk.

Én most kezdtem Salinger Franny és Zoey ját, Arnold Jonah Black  fekete naplójá t olvassa éppen. Karcsi meg a Harry Potter 7. kötetét.

(Testhezálló!)

Virág közben odasétált hozzánk. Megigazította a kapucnis pulcsijának cipzárját, úgy, hogy jól látható legyen a nyakában lógó bőrszíj, amin egy D medál volt. Igazából szinte megfagyott, de azért ki nem hagyta volna, hogy mindenki jól lássa szerelme kezdőbetűjét a nyakában. J

– Kéred a szendvicsem? – nyújtottam felé anyu remekművét.

– Ühüm. Mi van benne?

– Sonka, sajt, tormakrém, uborka. Csak a szokásos gyomorrontás – vontam meg a vállam, mire Karcsi elnevette magát.

– Ijj, nem jó, ki kell szednem a sonkát belőle – fintorgott Virág.

– Miért?

– Mert vegetáriánus vagyok – közölte úgy, mintha ez tökre normális lenne.

– Mi? Mióta? És egyáltalán miért? – döbbentem le. Ha valakinek a steak a kedvenc étele, akkor jogosan furcsállom, ha hirtelen vega lesz.

– Dorián nem eszik húst, és így én sem – mondta.

– Nos, az, hogy Dorián nem eszik húst, látszik rajta – felelt Arnold, Dorián nem túl fiús alkatára célozva. – Viszont a vegetarianizmusnak komoly kultúrája van, a hiányzó fehérjét pótolják, rendszerint szójával, és mivel még növésben vagy, javaslom, hogy gondold át, mert ez olyan életmódváltás, amire a szervezeted talán nincs felkészülve – magyarázta. Virág közben csak a vállát vonogatta.

– Nem gáz, már két napja nem ettem húst, elvagyok pogival.

– Le fogsz gyengülni. Van egy jó könyvem, amiben rengeteg recept van, odaadom, és akkor annak alapján pótolhatod a hús

– Ajj már, most ez miért olyan nagy ügy? Csak hús. Majd kajálok több tésztát – rázta a fejét Virág, kicsit hisztisen.

– Dorián miatt nem kell ezt csinálnod. Ő vega, te nem. Attól még passzoltok! – szóltam bele a vitába én is.

– Reni, ezt te nem értheted! – förmedt rám Virág, rá egyáltalán nem jellemző stílusban. – Dorián a barátom, és szeretnék neki megfelelni! Nagy a nyomás, tele van lánybarátokkal, régi barátnőkkel, egy csomóan hajtanak rá. Vega vagyok, és kész! – szögezte le nyersen.

– Megfelelni, nagy a nyomás… – ismételte halkan Arnold. – Ez nem úgy hangzik, mintha kiegyensúlyozott lenne a kapcsolatotok.

– Mit okoskodsz állandóan? – kérdezte Virág undokul.

– Virág, mi van veled? – csodálkoztam.

– Semmi, bocs – túrt bele a hajába idegesen. – Csak megismertem Dorián barátait, a volt barátnőjével együtt.

– Na és? – nógattam, mert Virág nem akarta folytatni.

– Semmi – rázta meg a fejét. – Később beszélünk – intett, é lehajtott fejjel már el is indult az ajtó felé. Mindhárman kérdőn néztünk utána.

– Nem azt mondtad, hogy soha nem láttad még ilyen boldognak?

– kérdezte Arnold. Totál zavarodottan vontam meg a vállam.

– Azt hittem. De mostanában keveset beszéltünk.

– Értem.

Arnold és Karcsi tovább diskurált a könyvekről, én meg idegesen néztem a becsukódó ajtó után. Virág fura. Mindegy, emós, biztos múló szeszély. Csak rágörcsölt arra, hogy van barátja. Legalábbis gondolom.

Olvasókör után az én javaslatomra Salingerről beszélgettünk.

Szerettem volna váltani pár szót Virággal, de a rajzosok előbb végeztek, így nem várt meg. Cortez és Viki azonban még a suli előtt ácsorgott, így miközben Arnolddal lesétáltunk a lépcsőn, odaköszöntünk.

– Sziasztok!

– Cső – intett felénk Viki lazán. Cortez felnézett a telefonjából, végigmért minket (nem túl kedvesen), aztán csak lehajtotta a fejét, és tovább nyomkodta azt a vacakot.

Pár pillanatig levegőt sem kaptam, annyira megdöbbentem, végül Arnold megragadta a karom és elhúzott onnan. Már a dombon felfelé sétáltunk, a trapézfarmerom alját feláztatta az eső, azt bámultam egy ideje, amikor végre meg tudtam szólalni.

– Javíts ki, ha tévedek – kezdtem halk, rekedt hangon –, de Cortez rám nézett és nem köszönt.

– Igen, így láttam – bólintott Arnold.

– Aha. Értem – feleltem még mindig hitetlenül, és éreztem, hogy a szívem szinte kiugrik a helyéről, annyira ideges voltam.

Hazaérve kezet mostam, ledobtam a táskám a szobám közepére, és már be is nyomtam a gépem. Az msn pillanatok alatt betöltött.

Cortez offline volt, persze, hiszen biztos mentek próbálni, de azért hagytam egy üzenetet, hogy este írjon rám, ha a gépnél van.

Kimondhatatlanul hosszú időnek éreztem, mire vacsora után ismét ellenőriztem a gépem. Egy ablak villogott, „azonnali üzenetet kapott, miközben nem volt elérhető”. Másolom.

 Cortez üzenete: ???

 Reni üzenete:  Szia.

 Cortez üzenete:  Szia.

 Reni üzenete:  Valami baj van?

 Cortez üzenete: ?

 Reni üzenete:  Mármint velem.

 Cortez üzenete:  Nincs, miért lenne?

 Reni üzenete:  Talán mert nem köszöntél.

 Cortez üzenete:  Bocs.

 Reni üzenete:  Nem gond, csak azt hittem, hogy haragszol, vagy ilyesmi.

 Cortez üzenete:  Nem, Reni, nem haragszom! Éppen valami fontos dolgot csináltam, és lekötött. De ezentúl megindoklom hogy mit miért teszek.

 Reni üzenete:  Most mi bajod van?

 Cortez üzenete:  Mi lenne? Lépnem kell, majd később jövök, asap.

 Reni üzenete: ??? Mi az az asap???

 Cortez üzenete:  As soon as possible. Angol. Tudod, néha nézz bele…

 Reni üzenete:  Szia.

Cortez állapota nem elérhető, az üzenet nem kézbesíthető.

Pislogás nélkül meredtem a képernyőre. A torkom annyira szorított, hogy nyelni is alig bírtam. Mi a baja Corteznek? Miért ennyire undok? Amikor köszöntem, éppen a telefonjával szórakozott, ne mondja már, hogy az annyira fontos, hogy nem tud egy „sziát” mondani. Remegő gyomorral ráírtam Virágra. Másolom.

 Reni üzenete:  Virág, itt vagy???

Virág (Áj luv Dorián <3) állapota nincs a gépnél.

Hurrá. Gyorsan átfutottam az msn-listát. Hát, gondoltam, megpróbálom a lehetetlent. Másolom.

 Reni üzenete:  Szia. Látom, hogy itt vagy, és ha nem tiltottál le, akkor beszélhetnénk? Két perc szünet. Aztán.

 Kinga üzenete:  Még nem tiltottalak le. Még. Mit akarsz?

 Reni üzenete:  Tudom, tudom hogy nagyon be vagy rágva, de a tanácsodat szeretném kérni.

 Kinga üzenete:  Nem érek rá, Olivérrel skype-olok. Oldd meg egyedül.

 Reni üzenete:  Kérlek!

 Kinga üzenete:  Sajnálom.

Kinga állapota nem elérhető…

Ez kész. Dühösen meredtem a monitorra. Virág nem ér rá, Kingát nem érdekli, hogy éppen őrlődök, Arnold nem foglalkozik a Cortez-

kérdéssel. Ááááá!

Bevillant egy újabb ablak, amitől felcsillant a szemem. De hiába, csak Jacques kért fel amőbázni.

Az egyórás netidőm el is úszott, úgyhogy dühösen lecsaptam a notebookom tetejét, és miután négy percig dörzsöltem az arcom, rájöttem, ettől nem lesz jobb semmi. Úgyhogy vettem pár jó mély lélegzetet, és megpróbáltam ésszerűen végiggondolni a helyzetet. Ha mindenki undok, akkor miért erőlködjek? Jó, borzasztóan fájt a viselkedésük (Cortezé a top, de azért… Virág és Kinga se túl bájos), de ha belegebedek, akkor sem tudok rajta változtatni. Majd lesz valahogy. Ha emésztem magam, akkor úgysem történik semmi. Oké, akkor kell egy terv. Kidolgozom.

Cortez: 5/1* – én ezt egyszerűen nem értem.

Kinga: 5/2 – nem is számítottam másra.

Virág: 5/2 – persze, ő elvan Doriánnal, az új vega hóbortjával, a húsz új emós ismerősével, akik a Facebookon magához adták, és így még a farmon is tudott bővíteni… Én meg nem szólhatok egy szót sem, mert akkor én vagyok a szemét barátnő, aki nem örül a kapcsolatának. Na, no comment. L

Arnold: 5/5 – este írt sms-t, hogy a Natgeón Dickens-műsor megy.

Gyorsan odakapcsoltam, és megnéztem. Jó volt. J

Új terv: 5/4 – még nem az igazi, de alakul.

November 16., hétfő

Jaj, nagyon nagyon rég írtam. Igazából akartam, csak dackorszakomat éltem, így elő se vettem a naplóm, nehogy visszalapozzak és még meglássam a sok nyavalygásom Cortezről.

Mert nem is akartam gondolni rá. Az elmúlt időszakban igyekeztem minden olyasmit kizárni, ami negatív hatással van rám. Sajnos ebbe minden Cortezzel kapcsolatos dolog beleesett, így a végeredmény, hogy két hete szinte öt szót nem váltottunk. Összesen. Ami régen engem kikészített volna, most azonban, látva, hogy őt ez mennyire nem érdekli, úgy döntöttem, akkor engem se. Kész. Oké, ez így rém egyszerűen hangzik, persze, leírva az is, de közben azért elég nehéz volt. De összesen csak négyszer sírtam, az is inkább tehetetlen düh volt, mint szomorúság, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen meg kellett ráznom magam és végiggondolni, hogy mi az, amin tudok változtatni, és mi az, amin nem. Jó, a végeredmény az lett, hogy én, egyedül semmin nem tudok, így várok. Cortezre, hogy hátha egyszer észrevesz. Kingára, hogy hátha egyszer észhez tér és rájön, a haragja nemcsak nevetséges, de már idegesítő is. És Virágra. Hogy ha kicsit csitulnak az érzelmei, akkor talán változtat a dolgokon, és nem 100%-ban fog Doriánra koncentrálni, hanem, mondjuk, 50%-ban, a maradékba pedig beférek én is. Meg a suli. Mert Virág jegyei kétségbeejtően rosszak, és az a baj, hogy amíg régen még vette a fáradságot, és leírta rólam a házit, újabban már erre sem hajlandó.

Tele van egyessel, és ez a legkevésbé sem érdekli. Van egy rózsaszín (vagy inkább pink) köd a szeme előtt, és se kép, se hang. Próbáltam figyelmeztetni, hogy kicsit koncentráljon a sulira vagy hogy néha töltsön kis időt mással is (nem magamra gondoltam, hanem Sims vagy rajzolás, mert újabban ezek sem érdeklik), de amikor szólok, kikel magából és rögtön rám förmed. Szomorúan és tehetetlenül figyelem, ahogy mindent eltaszít magától Dorián miatt, nyoma sincs már a régi Virágnak, akit annyira nagyon szeretek. A naiv, végtelenül aranyos emós barátnőm helyett egy idegbeteg, megfelelni vágyó, mindig szomorú alak lett belőle, aki már nem is emlékszik azokra a hülyülős-vihogós estékre, amikor Pete Wentzről álmodozott. És nem tehetek érte semmit. A neon honlapján benéztem pár fórumba, ilyen „S. O. S., a barátnőm megváltozott”, meg hasonló helyekre, de mindenhol azt olvastam, hogy várni kell, hátha észhez tér.

Megfogadtam, bár nehéz volt. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy úgysem hallgat rám, csak rontanék az amúgy is feszült helyzeten, ha állandóan szóba hoznám a dolgot. Viszont így, hogy teljesen magamra maradtam, olyan dolgokkal kezdtem el foglalkozni, ami szerintem hasznomra vált. Például tanultam. Sokat.

Annyira, hogy mindenből visszatornáztam magam ötösre. Csak a rajz húzós, de mivel néma csendben, minden igyekezetemet összeszedve dolgoztam Vladár óráin, kaptam egy kettest, amivel nem állok bukásra. Meg rengeteget olvastam. Ami fontos, hiszen annyi jó könyv van még, amit nem is ismerek. J És ami a legfontosabb.

Rengeteg időt töltöttem Arnolddal. Nemcsak suli után lógtunk együtt meg Honfoglalóztunk esténként, de a hétvégéket is együtt töltöttük, sőt, elmentem vele az IPM-klubba is, és meghallgattam egy nagyon érdekes előadást. Úgyhogy, azt hiszem, jól vagyok. Néha azért fáj, hogy így alakult, meg szomorkodni is szoktam (de csak esténként, elalvás előtt), viszont nem tudok mit tenni. Ez van.

Ma reggel, ahogy beértem a suliba és megpillantottam néhány abroncsos lányt rohangálni az aulában, rádöbbentem, hogy a hét végén szalagavató. Elszaladt az idő. Na, mindegy. Kinyitottam a suliboxom, kiszedtem az irodalomcuccom, közben pedig az ajtómra ragasztott képeket néztem. Mivel a kidekorált szekrényem nem csalt mosolyt az arcomra, sőt, inkább összeszorult a szívem, gyorsan becsuktam. Virág állt meg mellettem, lila sálja nemcsak a nyakát, de a fél arcát is takarta.

– Szia – köszöntem mosolyogva.

– Szia – köszönt vissza, és kinyitotta a szekrényét.

– Mi újság? – érdeklődtem, mert egész hétvégén nem is beszéltünk.

– Tisztára fáradt vagyok – felélte álmosan. – Veled mizu? –

kérdezte, miközben ledobta a kapucniját.

– Semmi különös – vontam meg a vállam, mert egyébként is ez volt az igazság. Közben meg elkalandozott a tekintetem. Virág haja tényleg más színű lenne? – Fodrásznál voltál?

– Ühüm. Klassz lett, nem? – fordult körbe. Az eredetileg sötét haja alját durván átfestették, és a fél szemébe lógó frufruját is kiszőkítették. Elég emós.

– Igen, szép – bólintottam, a lehető legmeggyőzőbben.

– Annyira égetett, hogy végig sikoltoztam, de megérte. Dorián szerint tökre menő!

– Hát, azért ahogy látom, megérte a fájdalom – mosolyogtam, mert úgy tűnt, Virág elégedett.

– Ja, szerintem is. Csak anyu akadt ki teljesen.

– Nem tudott róla? – döbbentem le.

– Dehogy! – nevette el magát Virág. – Bettivel mentem. Betti.

Betti, Dorián régi sulijából. Dorián egyik lánybarátja.

Virág új barátja. Akivel ezek szerint együtt jár fodrászhoz. Óriási.

Volt egyszer egy lány. Úgy hívták, Reni. Mindegy, már senki nem emlékszik rá…

Virág még magyarázott arról, hogy Betti milyen hajat csináltatott meg hogy mennyit nevettek, és hogy milyen vicces volt az egész, én meg türelmesen hallgattam.

Csengetéskor bementünk a terembe, Kardos rögtön utánunk érkezett.

– Röpdolgozat, a bukásra állók előre ülnek, a többiek hátra – jelentette be köszönés nélkül. Nem aratott osztatlan sikert hétfő reggel.

Feltápászkodtam, mögöttem Cortez is automatikusan felállt, úgyhogy helyet cseréltünk. Kardos Csokonai életrajzát adta ki feladatul, én meg Cortez helyén, összekulcsolt karral néztem az elöl ülőkre. Cortez unottan kapcsolgatta a tollát, Virág nyöszörgött, Ricsi puskázni próbált, Robi valamit dúdolt. J

– Virág, fejezd be a szenvedést, mi a problémád? – förmedt rá Kardos szigorúan.

– Én ezt nem tudom, fogalmam sincs róla. Beadhatom? –

nyávogott.

– Még gondolkozz, hátha eszedbe jut valami.

– Ajj már – hajtotta le a fejét a padra, és firkálgatni kezdte a lapot.

Próbáltam pisszegni Virágnak, de annyira passzív-agresszív viselkedést tanúsított, hogy képtelen voltam súgni neki.

Cortez hátradőlt a széken, így láthattam, hogy tök üres a lapja.

– Pszt – sziszegtem, mire kissé félre fordította a fejét. – Diktálom, oké?

Csak egy aprót bólintott, úgyhogy elkezdtem lesúgni Csokonai életét. Amikor félig teleírta a papírt, hirtelen abbahagyta.

– Még van tovább is – erősködtem.

– Szerinted beveszi, hogy ennyit tudok? Elég lesz – suttogta, miközben felállt és elmosolyodott. Annyira rég volt, amikor utoljára láttam így, hogy azonnal görcsbe rándult a gyomrom, és megmagyarázhatatlan boldogság fogott el.

Kardos átfutotta a papírt, és szerintem próbált belekötni, de mivel egy életrajzba nehezen lehet, a hiányosságok miatt végül adott egy hármast. Mivel ez ritka alkalom, az egész osztály elismerően bólintott. A többiek is összelestek egy kettest, egyedül Virágnak nem sikerült. Fizikán feleltem, ötöst kaptam, aztán Ricsi is felelt, ő is ötöst kapott. Tehát összességében kétszer feleltem ötösre fizikából, de a másodikat Ricsi kapta. Kifejezetten örült, ezer éve nem kapott ehhez hasonló jegyet. J

Utolsó órán (tesi) felmentett voltam, úgyhogy csak a tesiterem lelátóján ültem és néztem az órát. Nem tudom, hányszor lőhetem még el a „rémesen görcsöl a hasam, nem bírok tornázni” sztorit, de anyu egyelőre még írogatja a felmentést. Egy darabig néztem a fiúk focizását meg a lányok hasizomgyakorlatait (Virág kikészült tőle), aztán előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem (A tizennégy  karátos autó). Éppen belemerültem Rejtő zseniális történetébe, amikor hirtelen Kinga huppant le mellém a székre.

– Nem tornázol? – kérdeztem furán.

– Már megcsináltam a száz felülést, ötöst kaptam – jelentette ki nagyképűen. Hű. Száz felülés. Az kilencvenkilenccel több, mint amennyit én tudok.

– Klassz – bólintottam.

– Mivel nem vagyunk beszélőviszonyban, gyors leszek – kezdte, és mielőtt bármit mondhattam volna, feltette a kezét. – Még mindig nem találtam fotóst, illetve ott volt az a kilencedikes lány, de amikor rászóltam, remegni kezdett a keze, és elmosódott képeket csinált.

Úgyhogy egyszer kérdezem meg. Vállalod?

– Ööö, persze – feleltem zavartan.

– Helyes. Akkor a szalagavatón maradj mellettem, csináld, amit mondok, és ne remegjen a kezed!

– Igyekszem.

– Rendben. Akkor ennyi – pattant fel sportosan, és meghúzta a fájdalmasan szoros copfját.

– Kinga – szóltam utána. Mintha csak szívességet tenne, úgy fordult vissza felém. – Nem akartalak kifúrni. Én akkor tényleg segíteni szerettem volna. De mindegy, igazából már nem fontos, csak azért kicsit zavar, hogy továbbra sem hiszel nekem – vontam meg a vállam. Kinga szikrázó szemmel meredt rám, látszott rajta, hogy arra vár, mikor húzom csőbe. Mivel ez nem történt meg, rá egyáltalán nem jellemző módon sóhajtott egyet, és visszaült.

– Jó, hagyjuk. Úgysem tudnál a helyemre kerülni. A mostani riportba belerokkantál volna.

– Mi volt az?

– A 12/b lánybandája – vigyorgott.

– Hű. Az nehéz lehetett – néztem elismerően. Kinga arcvonásai megenyhültek, amitől eléggé feldobódtam. – Nincs kedved valamikor átjönni? – kérdeztem hirtelen.

– Minek?

– Nem tudom, Simsezhetnénk, vagy ilyesmi.

– Na, ne röhögtess – forgatta a szemét. – Egyáltalán semmi kedvem ostoba játékokkal játszani.

– Oké, csak kérdeztem.

– Vigyázz, labdaaaa! – üvöltötte Zsolti. Én ösztönösen lebuktam,

Kinga azonban feltartotta a karját, és reflexből elkapta a felénk rúgott bőrlasztit.

– Nagyon szép! – kiáltott fel Korponay tanárnő a lelátóra. Kinga csak önelégülten bólogatott.

Hazaérve megcsináltam a leckéimet, aztán benyomtam a gépem.

Az msn tele volt, de csak egy-két ember volt elérhető. Hirtelen bevillant egy ablak, amin meglepődtem. Másolom.

 Kinga üzenete:  Na, jó, unom a fancsali képedet, úgyhogy van egy sztorim, ami biztosan feldob.

 Reni üzenete:  Mi az?

 Kinga üzenete:  Edina és Ricsi. Szakítottak.

 Reni üzenete: ??? Komoly? Miért? Hogyan?

 Kinga üzenete:  Tudtam, hogy érdekel.

Kinga videóhívást indított.

Majdnem félórán keresztül beszéltünk, közben még nevettem is, mert Kinga stílusában egy szakítós sztori, hát az nem semmi. A lényeg, hogy egyébként már majdnem egy hete nem járnak együtt, csak Ricsi elfelejtett szólni Edinának. (!!!) Aztán állítólag tök vicces volt, mert Edina hívogatta meg nyafogott, hogy Ricsi miért nem foglalkozik vele, amikor Ricsi mondta, hogy de hát már nem is járnak. Nos, Edina így tudta meg. Azóta állítólag csinált a Facebookon egy „Ricsi-ellenes klubot”, de nincs nagy tábora, csak öten léptek be. J

Kinga videóhívása egyébként nem (csak) emiatt az elképesztő sztori miatt dobott fel teljesen. Hanem mert most már biztos, hogy kibékültünk. Végre!

Virág: 5/1 – nem is üzent msn-en. L

Virág haja: 5/2 – nagyon fura, ráadásul a fiúk iszonyat kiröhögték.

L

Arnold: 5/5* – vár Honfoglalón, úgyhogy sietnem kell.

Kinga: 5/5 – nagyon örülök. Komolyan.

Anyu: 5/4 – aggasztja, hogy sokat vagyok egyedül mostanában, úgyhogy valami ciki programot akar a hétvégére.

Kvízpart: 5/2 – ma meg sem közelítettem a csúcsom. Jaj. L

Sulirádió: 5/5 – ma egész nap Robbie Williams szólt. Hurrá. J

Máday: 5/1 – végigüvöltötte az ebédszünetet Virág haja miatt, őrült kínos volt. L

November 17., kedd

Reggel apu kitett a suli előtt, én pedig odasétáltam a fiúkhoz. A hideg, szeles időben megigazítottam a Szent Johannás sálam, kicsit a szám elé tettem, de azért még így is fáztam.

– Sziasztok – köszöntem. A fiúk nem voltak túl lelkesek, csak bambán biccentettek felém. – Készültetek föciből?

Ez egy tipikus, kora reggeli költői kérdésem volt. Válasz helyett csak néhány összeráncolt szemöldököt és lesajnáló pillantást kaptam.

– Azt se tudtam, hogy van ma föci – jegyezte meg Ricsi.

– Van. És felelünk – vontam meg a vállam.

A fiúkat ez nem igazán érdekelte, tovább ácsorogtak fáradtan.

Hamar kiderült, hogy valami sorozatpremiert néztek a neten, elég későig. Ehhez nem igazán tudtam hozzászólni, ahogy ismerem magam, körülbelül tíz év, és megtudom, hogy miről volt szó.

Amúgy se vagyok képben soha, semmilyen trendi dologgal, de amióta Virág nem bombáz infókkal, azóta semmiről nem tudok.

Ráadásul sikerült kicsit tovább néznem Cortezt a kelleténél (a be-

lebújós snowboard dzsekije ultramenő, a „most keltem fel” kócos frizurája kifogástalan, a hajnali, rettenetesen hideg szélben kicsit könnyes, mélykék szempár…). Pont nem hallottam, hogy Dave nekem szól. Jaj. Zavartan megráztam a fejem, és hebegtem egy „bocs”-félét.

– Na, szóval – kezdte Dave elölről. – Virág nem küld vissza ajándékot a farmon!

– Tudom – bólintottam szomorúan. – Mostanában nem igazán játszik.

– De miért nem? Leelőztem, sokkal több XP-m van, mint neki!

Pedig ő nagy fan!

– Igen, de nincs rá ideje.

– Na, ebben az egyben támogatom emót – szólt közbe Ricsi. –Ki a fene akar mindennap rajzolt farmon ültetni?

– Ez igenis komoly dolog! – szállt vitába Dave.

– Mindennap egyenként megfejni a virtuális csirkéket, gratulálok, nagyszerű elfoglaltság – vigyorgott Ricsi cinikusan.

– A csirkéket nem fejik – szóltam bele határozottan.

– A virtuálisakat igen.

– Jó, tudjátok mit? Itt hagylak titeket. Megyek a farmomra, ahol egyedül lehetek – jelentette ki Dave sértődötten, és előkapta a csúcsszuper telefonját, majd pillanatokon belül nyomkodni kezdte.

Dave csak elméletben hagyott ott minket, vagyis a társaságunkban állva farmozott a mobilján, én meg mellé álltam és figyeltem a ténykedését.

Azután a fiúk a próbáról kezdtek beszélni, úgyhogy otthagytam őket.

Arnold negyvenperces késéssel érkezett (Monsieur Durand megkérte, hogy kint várakozzon), úgyhogy csengetéskor siettem ki a folyosóra.

– Elaludtál? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem – felelte.

– Oké – vontam meg a vállam. Arnold ilyen. Van, hogy nincs kedve elmagyarázni a dolgokat.

A büfében vettünk forrócsokit, aztán kimentünk az udvarra.

Baromi hideg volt, úgyhogy a forró italokkal a kezünkben, vacogva ácsorogtunk. Karcsi is csatlakozott hozzánk, nem volt túl jó kedve, szomorúan, lehajtott fejjel bámulta a cipője orrát.

– Mi a gond? – kérdeztem.

– Á, semmi. Elestem a lépcsőn.

– Sajnálom. Fáj?

– Nem. De mindenki látta, és kinevettek! – panaszolta szomorúan.

Vigasztalóan megveregetettem Karcsi vállát, és szívesen mondtam volna, hogy ez nem gáz, vagy ilyesmi, de nem akartam hazudni. A nyomik sorsa, hogy nyilvánosan elesnek és ezzel jókedvre derítik a menő diákokat. Ilyen az élet.

Arnold a könyvét bújta, Karcsi a megaláztatásán próbált túllépni, én meg csak úgy ácsorogtam, összekoccanó fogakkal, és a nyüzsgő udvart figyeltem. Virág és Dorián az ajtóban álltak, együtt búsultak „emósan”. Kinga az a-s lányok társaságában hangoskodott. A sulirádió elnyomta a hangját, de néhány szavából kitaláltam, hogy valakit éppen szapul. Cortezék az örökös „leghangosabb” társaságként az árkádok alatt. Rengetegen csatlakoztak hozzájuk, egy egész csoport verődött össze körülöttük, sztorizgattak, röhögtek, menőztek. Szomorúan néztem feléjük, és ismét rájöttem, hogy nem vagyok közéjük való. L

– Bemegyünk? – kérdeztem hirtelen.

– Fázol? – pislogott Karcsi a szemüvege mögül.

– Igen – feleltem. Részben ez volt az igazság. Arnold összecsukta a könyvét, és a szemembe nézett. Ő tudta, hogy nem csak ezért akarok bemenni. Persze hogy tudta.

Az épület ajtajához lépve Virág és Dorián félreállt, hogy be tudjunk menni.

– Bocs – szóltam halkan, miközben átléptem közöttük.

Szó nélkül tovább beszélgettek, maximum egy gyors pillantást kaptam, és már folytatták is, amit megzavartunk.

Viszont a többi szünetben nem mentem le az udvarra, hanem a helyemen ülve olvastam (már amennyire tudtam Andris és Robi folyamatos vitatkozásától).

Infón Tölgyessy feleltetett (Robi és Gábor felelt, természetesen ötösre), aztán elfoglalhattuk magunkat. Honfoglalózni akartam, de Arnold valami nyelvvizsgaoldalon böngészett, így nem akartam zavarni. A mellettem lévő gépen Virág a MySpace-oldalán lógott.

– Mit csinálsz? – érdeklődtem. Virág fél füléből kivette a fülhallgatót, és mosolyogva válaszolt.

– Válaszolok az üzikre. Egy csomó új arc jelölt be, Dorián haverjai.

– Szuper – bólintottam. – Bővítetted a top barátaid?

– Igen, de még így is szanálnom kellett – görgette az egeret, és megmutatta.

Kicsit módosult, úgyhogy alaposan átnéztem. Dorián az első, utána valami emós haver. Harmadikként a FOB, negyedik én. Utána egy rakás ismeretlen, végül, utolsó helyen Pierre, a francia „jó hétvégét” haverja.

– Ööö – néztem fel. – Klassz lett. De hol vannak Cortezék?

– Kivettem őket a topból. Nem fértek el!

– Aha – bólintottam nem túl boldogan.

– Na, mindegy, gyorsan befejezem, mert még Facebookon is válaszolnom kell, „lájkolok” pár kommentet – vigyorgott boldogan.

Arnold felénk fordult.

– Nem gondolod, Virág, hogy kicsit addiktív vagy a közösségi portálokkal kapcsolatban?

– Az miaz? – pislogott Virág, hatalmas barna szemével.

– Függő – suttogtam halkan.

– Nemtom’ – vonogatta a vállát. – Fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot, erre tökre jó a net – magyarázta. Arnold olyan mérgesen nézett rá, hogy azt hittem, Virág mindjárt rákérdez, hogy mi baja, de szerencsére Virág ritkán vesz észre ilyesmiket.

– Igen, a kapcsolattartás fontos dolog! Az igazi kapcsolattartás!

De miket beszélek? – legyintett Arnold. – Menj, „lájkolj kommenteket”.

Virág nem foglalkozott Arnold célozgatásával, visszadugta a fülhallgatót, és halkan dúdolva (talán 30STM-számot énekelt) pötyögött tovább.

Én eléggé untam magam, semmit nem tudtam csinálni, pedig láthatólag mindenki elvolt. Cortez egy gördeszkás oldalon, Ricsi a Korn honlapján, Zsolti a YouTube-on. Kinga lovas fórumon, Jacques és Gábor egy online szókereső játék oldalán, Andris és Robi pedig valami öldöklős borzalommal fárasztották az agyukat. Ráláttam még Dave gépére is, a monitoron éppen betöltődött a Farmville. Csendben felálltam, és odamentem hozzá.

– Ideülhetek? – kérdeztem.

– Hogyne, hozz ide széket.

– Mit csinálsz?

– Ültetek.

– Klassz – huppantam le, és óra végéig a virtuális vetést bámultam.

Hazaérve megcsináltam a leckém, aztán kihalásztam a táskámból Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak  című könyvét.

Arnold ajánlotta, elmondása szerint az egyik kedvence, úgyhogy úgy döntöttem, belekezdek. Vacsoráig le sem tudtam tenni, és annyira szerettem volna gyorsan továbbolvasni, hogy pillanatok alatt megettem a tányéromon lévő ételt (nem volt könnyű, nagyon nem).

A gépem be se kapcsoltam. Minek? Inkább sietek olvasni.

Virág: 5/2 – a Jalapeno nem top barátja a MySpace-en. Ez azért elég durva.

Föci: 5/3 – tényleg feleltünk. Kinga ötöst kapott, Zsolti egyest.

Jaj. L

Oasis – Stand by me:  5/5* – most ez a kedvenc dalom.

 Galaxis:  5/5** – wooow. Csak úgy, wooow.

November 19., csütörtök

A tegnapi nap abszolút eseménytelen volt, elő se vettem a naplóm.

A csütörtök viszont nagyon nem tartozik a kedvenc napjaim közé így, hogy duplaórával kezdünk Vladárral.

A szekrényemből kivettem mindent, ami csak egy rajzórára kellhet, nehogy a tanár belém kössön. Még a gyurmát meg a vízfestéket is becipeltem az asztalomra, ami csengetésre úgy nézett ki, mintha egy hobbibolt kirakata lenne. A helyemen ülve teljes kiőrlésű rozskiflit ettem sovány sajttal meg szívbarát vajjal, és közben azon agyaltam, hogy most diabéteszes lettem és nem tudok róla, vagy vajon anyu miért csomagol egyre furább dolgokat.

– Mit eszünk? – állt meg mellettem Zsolti. A többes szám arra vonatkozott, hogy kérne. Kiszedtem a táskámból a másik szendvicsem, és odaadtam neki.

Na, ilyen se sokszor van, de Zsoltinak kifejezetten nem ízlett.

– Ebben semmi értelmes nincs! – közölte.

– Nem tudom, miért, anyu csomagolta – vontam meg a vállam.

– Zsolt, belehalnál, ha egyszer megennél egy kalóriaszegény szendvicset? – pakolt ki Kinga a táskájából, és természetesen nem bírta ki, hogy ne szóljon bele valamibe.

– Valószínűleg igen – válaszolta Zsolti őszintén, mire mindenki elnevette magát. – Lemegyek, kérek a büfés nénitől majonézt! – sietett ki a teremből, biztos távolságra tartva magától a szendvicsem.

– Ostoba – fújtatott Kinga, aztán összeráncolt szemöldökkel felnézett. – Andris, Robi! Mit keres egy DVD-lejátszó a tévén?

Máday ki fog akadni!

– Csak ha meglátja – vigyorgott Robi.

A fiúk csengetésig filmeztek (valami sorozatot bámultak DVD-n), én meg leültem a helyemre, számítva arra, hogy Vladár tuti belém köt, ha nem várom csendben, „mintadiákként”. Virág komótosan bejött a terembe, levágta magát a mellettem lévő padba, és a karjára hajtotta a fejét. A haja az arcába hullott, úgyhogy nem láttam, merre néz. Szomorúan bámultam a kiszőkített hajtincseket, amik inkább fehérnek hatottak, és a homloka fölött, közvetlenül a frufru tövénél le is égett a festéktől.

Az ajtócsapódásra néztem fel, Vladár megérkezett. Hogy miért örül ennek mindig mindenki? A tanár köszönt, és rögtön rá is tért a mai óra témájára. Aztán hirtelen nyílt az ajtó. Azt hittem, Arnold, de helyette Timi lépett be a terembe. Hófehér, abroncsos szoknyája alól kilátszott a farmere.

– Miben segíthetek? – fordult felé Vladár, krétával a kezében.

– Máday igazgatóhelyettes asszony küldött, elkérnék pár diákot.

Most tartjuk a főpróbát, és az iskolaújsághoz szükség lesz anyagra.

– Természetesen – biccentett a tanár.

– Köszönöm – mosolygott Timi. – Kinga, Arnold, Reni.

– Neményi még nincs itt – pördült meg Vladár a tengelye körül, és egyenesen felém nézett. – Rentai pedig nem mehet!

Döbbenten néztem hol Timire (aki azonnal vitába szállt, mondván, hogy Máday kér engem), hol pedig Vladárra, aki hallani sem akart a dologról. Kinga közben már felállt, összepakolt és önelégült arccal pattant Timi mellé. Sütött róla, hogy most „ő fontos” és „szükség van rá”. A többieket viszont egy cseppet sem érdekelte, rajtam kívül mindenki szereti a rajzórát, ők ilyenkor szoktak feltöltődni. Én meg leamortizálódni. Na, mindegy. A vita kimenetele hol nekem kedvezett, olyankor feltápászkodtam, hol pedig abszolút úgy tűnt, hogy maradnom kell, olyankor visszaültem.

– Rentai éppen kettesre áll, a mai órán jegyre dolgozunk, nem mehet el!

– Ő az iskolaújság ideiglenes fotósa, kell a főpróbához!

Ez így ment egy darabig, végül Vladár egy „mit bánom én, felőlem megbukhat” kijelentéssel az utamra engedett. Néma csendben összepakoltam, és igyekezve, hogy ne mosolyogjak vissza Cortezre, elindultam az ajtó felé. Közben sikerült nekimennem Virág padjának, aki álmosan nézett fel.

– Hova mész? – suttogta.

– Szalagavató-próbára – feleltem.

– Már tizenkettedikesek vagyunk? – nézett körbe értetlenül.

– Virág, bármennyire is untat az órám, kizárt, hogy két évet végigalszol. Örülnék, ha aktivizálnád magad – szólt rá Vladár szigorúan.

– Elnézést – ásította Virág.

– Rentai!

Megtorpantam és a szám szélét rágva fordultam vissza a tanárhoz.

– A jövő hétre elkészíted, és leosztályzom!

– Természetesen – bólintottam.

– Ne szemtelenkedj!

– Tessék? – csodálkoztam. Vladárnak komoly üldözési mániája van, konkrétan egy sima, tisztelettudó választ sem fogad el tőlem.

– Ne zavard az órát! – intett a kezével türelmetlenül, jelezve, hogy látni sem akar.

Becsuktam magam után az ajtót, és a folyosón összenevettem Timivel, aki igazán viccesnek találta, hogy Vladár ennyire gyűlöl.

– Nevessetek csak, valóban vicces – motyogta Kinga. – Majd meglátjuk, ki nevet a végén.

– Várjatok itt, hozom Krisztiánt.

Timi bement az a-sok termébe, azalatt mi, Kingával a folyosón ácsorogtunk. Arnold örökös későként sétált a folyosón, amikor meglátott minket, megtorpant.

– Vladár órája alatt Reni a folyosón… Érdekes.

– Nem, nem – nevettem el magam. – Nem az, aminek látszik.

– Nagyon reméltem – lépett hozzánk, és felhajtotta a katonai hátitáskája tetejét, hogy kivegyen belőle valamit. – Tessék, Oasis-

CD.

– Köszönöm, én meg elhoztam a nyelvvizsgakönyvet. A munkafüzetbe már beleírtam, de csak ceruzával, ki lehet radírozni.

Arnolddal kicseréltük az egymásnak hozott dolgokat, közben Kinga összefont karral állt mellettünk, és minket nézett.

– Nagyszerűen unalmasak vagytok – közölte egyszerűen. – Ez csak felsőfokú? – forgatta Arnold a kezében a könyvet, ügyet sem vetve Kinga undok megjegyzésére.

– Közép- és felsőfok. Felsőfokra mész?

– Igen.

– Ki megy felsőfokú nyelvvizsgára? – hőkölt meg Kinga.

– Én – felelte Arnold.

– Mikor?

– Januárban.

– Minek? Az emelt szintű érettségin majd megcsinálod.

Mivel Kingának ezúttal igaza volt, én is furcsán néztem Arnoldra.

– Azért, mert így döntöttem – válaszolta Arnold a saját stílusában.

Kinga azonnal vitatkozni kezdett, úgyhogy ők jól elvoltak, üvöltöztek a csendes folyosón.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Vladár dühös feje jelent meg.

– Rentai! Ha már egyszer ellógod a tanórámat, megtennéd, hogy máshol zavarod a tanulást? Vannak, akik komolyan veszik a tárgyamat!

– Elnézést kérek! – sütöttem le a szemem. Semmi értelme nem lett volna megpróbálnom megértetni Madárral, hogy én egy szót sem szóltam. Úgyse hinné el.

Timi és Krisztián csatlakozott hozzánk (Krisztiánt nem szívesen engedte el Gazdag tanárnő), úgyhogy sietve átmentünk a tesiterembe.

Az osztálytáncpróbák zajlottak, Timi rögtön otthagyott minket és beállt, mi pedig egy gyors megbeszélést követően elhelyezkedtünk.

Kinga a mobilja felvevőjét benyomva meginterjúvolta a tánctanárt, pár végzős diákot és az osztályfőnököket is, én pedig szorosan a nyomában maradva fényképeket készítettem. A keringőpróbák a második órában voltak, és egyáltalán nem omlottam össze a hírtől, miszerint nem mehetek vissza Vladár órájára. J

A stúdiósok a fényeket állították, a két végzős osztály a bevonulást gyakorolta, végül elkezdődött a Once Upon a December című dal. Bizonyára elég ramatyul vagyok érzelmileg, ezért is fordulhatott elő, hogy amint meghallottam a szám elejét, automatikusan megtöröltem a szemem. Ez azért is kellemetlen, mert főpróba lévén összesen hétszer kezdték játszani, én meg hétszer érzékenyültem el.

– Renáta, ideggyenge vagy? Szedd már össze magad! – szólt rám Kinga bájosan.

– Nem, jól vagyok – vettem elő egy zsepit. – Csak szép ez a dal.

Kinga a szemét forgatva unottan nézett.

– Ez egy mesefilm zenéje!

– Jó, de… mindegy – vontam meg a vállam.

– Csinálj még képet – utasított.

Lesétáltam a lelátó lépcsőjén, és a táncoló párok között mászkálva készítettem további fotókat, amiket egyébként este (mivel most már mindenki úgy kezel, mint a suliújság fotósát) fel is töltöttem a Szent Johanna honlapjára.

Suli után Arnold átjött, és együtt írtuk meg az angolházit.

Egyszerűen nem boldogultam vele egyedül, nagyon nehéz.

Vacsora: 5/2 – lasagne. Állítólag. De nem úgy nézett ki. J

Szalagavató: 5/5 – a táncok alapján nagyon szép lesz!

Justine: 5/5* – a francia levelezőtársam írt mailt, sokat mesélt meg kérdezett, és egy csomó képet csatolt. Ma már letelt a netezési időm, de holnap mindenképp válaszolok neki.

Facebook: 5/1* – régen csekkoltam Cortez oldalát. Ma megtettem.

Kár volt. Viki, minden mennyiségben.

Komment, képek, virtuális koktélküldés, virtuális ölelés. Ah, agyrém! Lehetne az egész lány virtuális!

 Galaxis:  5/5 – igen, minden könyvre azt mondom, hogy a kedvencem, de ez most tényleg. Komolyan! J

Msn: 5/2 – sehol senki, viszont megváltoztattam a személyes üzenetem. Most így néz ki:

Reni – Ne ess pánikba! J

November 20., péntek

Őrült nap, ma mindenki a holnapi szalagavatóval foglalkozott. Én is rohangáltam, egyrészt, mert olyan helyet kellett keresnem a tornateremben, ahol nem zavarok senkit (szülők, nézők, profi fotós, táncolók), másrészt, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból Kinga úgy érezte, ő a szervező, és mindenkit ugráltatott. Ez azért jó, mert senki nem mert vele ellenkezni, így jól lefáradtunk. Jó hír viszont, hogy az angolházimra kaptam egy ötöst. J Ofőórára Haller jókedvűen érkezett, megbeszéltük, hogy mi történt a héten. Vagyis nem láttunk DVD-t a teremben, ez biztosan tévedés, Ricsi nem ragasztott rágót a kémialabor székére, miért tette volna, Andris és Robi nem hozott be Band Hero-t a suliba, hiszen tudják, hogy tilos.

Én nem akasztottam ki Vladárt, mivel szeretem a rajzot és a tanárt is.

J Virág nem aludta végig a duplamatekot, mert tudja, hogy javítania kell. Cortez nem hallgatott zenét egész kedden, hiszen tudja, hogy tanórák alatt nem szabad. Dave nem hozott be laptopot, hogy azon játsszon a Facebookon, mivel az nagy pofátlanság lenne… Tehát csak a szokásos. Haller mosolyogva bólogatott.

– Értem. Rendben. Azonban, ha mégis előfordult volna néhány eset a felsoroltak közül…

– Dehooogy! – üvöltötte Zsolti.

– Jó. Akkor a következő. Kinga, kérlek, oszd ki ezeket a lapokat – nyújtott Kingának az ofő egy csomag írólapot.

– Nemár, röpdoli? – szörnyülködött Virág.

– Emó, ofőiből? Ne legyél sötét – lökte meg Ricsi a széke hátulját.

Virág vihogva körbenézett.

Kinga fontoskodva kiosztotta a lapokat, aztán Haller feltett egy jópofa kérdést. Egyszerűnek tűnt, de azért a „milyen három dolgot vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?”eléggé kifogott rajtunk. Jó pár percig gondolkoztam, mire végül írni kezdtem. Haller türelmesen várakozott, aztán, amikor kezdett egyre hangosabb lenni a röhögés és egyre többen forgolódtak a másik papírja után kapkodva, az ofő beszedette a lapokat. Természetesen Kinga járt körbe.

– Milyen eredeti – közölte szárazon, amikor leolvasta a válaszaimat.

– Hé, ne olvasd már! – nyúltam utána.

– Reni, névvel kérem beadni, úgyis felolvassuk – mosolygott rám az ofő.

Na, erre a kijelentésre négyen vissza is kérték a lapot, de hiába,

Robi válaszai közt ott maradt „Máday fotója”, Andris papírján pedig Gondos. J Mi jót nevettünk rajta. Haller annyira nem.

– Rendben, akkor a következő. Elemlámpa, esőkabát, Dickens-

könyv – olvasta fel.

– Ez csak Ren lehet – kiáltotta Ricsi.

– Így van.

– Minek az esőkabát? – ordított rám Zsolti, miközben perecet evett.

– Mert az ilyen trópusi szigeteken sok a vihar, nem ázom meg, ráadásul ha az esőkabátot kiterítem, összegyűlik rajta a csapadék, ami létfontosságú, merthogy ha nincs iható víz a szigeten, akkor így össze lehet gyűjteni – magyaráztam. A többiek néma csendben bámultak rám, azt hiszem, ez a kimerítő válasz elgondolkodtatta őket, így azonnal zavarba jöttem. – De lehet, hogy hülyeség – mentegetőztem.

– Nem, nagyon jó válasz! – védett meg az ofő.

– Akkor inkább kulacs! – magyarázta Zsolti.

– Igen, Zsolti, ez is ötletes, mégsem látom a válaszaid között.

Lássuk csak. XXL pizza, dobszerkó és Lost- DVD –  olvasta fel Zsolti válaszait a tanár, mire mindenkiből kitört a röhögés.

A pizza is elég vicces volt, de ha valaki magával viszi a Lost sorozatot egy lakatlan szigetre… No comment. J Az osztályfőnöki óra nagyon jó hangulatban telt, a válaszok viccesek voltak. Ricsi például gördeszkát vinne, meg mp3 lejátszót, „telenyomva” Kornnal, meg vinne még egy házat (?), hogy legyen hol laknia. Ezt senki nem értette. Virág Doriánt vinné, mármint a barátját. Meg Doriánt, a kutyáját is. Aztán elvinné még a kedvenc mangáját. Arnold Vonnegut Galapagosz  című könyvét, iránytűt és kovakövet a tűzgyújtáshoz. (Mindketten rendszeresen nézzük Bear Gryllis műsorát a Discoveryn. J) Cortez vinné a gitárját, a telefonját (sok zene, játék, Twitter) és öngyújtót. Jacques válasza sudoku, keresztrejtvény és marokkó volt. Ő ilyen játékosan töltené magányos, számkivetett napjait. J

– A következő – olvasta az ofő, és egy pillanatra megakadt. –

Tehát – futott neki újra. – 64 GB iPod touch, 3 G iPhone 3 mega-

pixeles kamerával és Macbook.

– Ez én vagyok – jelentkezett Dave.

– Nem mondod – fordult felé Ricsi röhögve.

– Dave, elmondanád, mik ezek? – csodálkozott az ofő.

– Inkább ne – szólt közbe Cortez unottan.

– Csak a létfontosságú Apple cuccaim – felelte büszkén.

– Értem – vakargatta a homlokát az ofő.

Dave fura válaszai után Kingáé végképp furának tűnt, mert ő vinné a lovát, amin Zsolti borzasztóan jól szórakozott, egészen addig, amíg Kinga ki nem verte a kezéből a perecét. Mivel kezdett elszabadulni a pokol, az ofő befejezte az órát. Szegény Gábor csak a szünetben mondta el, hogy az övé kimaradt a felolvasásból. Ami nemcsak azért gáz, mert nem tudtuk meg, hogy ő mit válaszolt, hanem mert… jaj. Szóval ez senkinek nem tűnt fel. L

Hazaérve megcsináltam a házikat hétfőre, aztán beleástam magam a decemberi ajánlókba. A korlátlan netezésem közben válaszoltam Justine-nek. Ő küldött nekem képet, amin a barátaival van, és egy ideig én is gondoltam rá, hogy küldök valami régebbi képet, amin Virág és Arnold is rajta van, esetleg egy tavalyi fotót, amin a fiúk is szerepelnek, de végül nem küldtem. Hogy miért nem? Mert nincs olyan képem, ami mostani és a barátaimmal vagyok rajta. L

Ofőóra: 5/5 – vicces volt, tetszett.

Hétvége: 5/4 – holnap szalagavató, legalább látom a többieket is.

Apu munkatársa: 5/2 – nálunk vacsoráztak, megkaptam a szokásos kérdéseket. Milyen a suli, mi van a fiúkkal, aztán halkabban, hogy anyuék ne hallják, újra megkérdezték, hogy mi van a fiúkkal, végül mikor apu elmesélte, hogy IPM  klubba „járok” (ami azért enyhe túlzás, mivel egyszer voltam), annyit mondtak, hogy „milyen fura gyerek” vagyok. Ezt megkaptam.

November 23., hétfő

A hétvége nagyon jól telt, a szombati szalagavató tökéletesen sikerült, délelőtt díszítettünk, úgyhogy ezzel el is ment az egész nap.

Ráadásul nagyon szép fotókat készítettem a suliújságnak, amiket már el is küldtem Arnoldnak, hogy szerkessze meg. Vasárnap anyuval lányos napot tartottunk, először elkísértem a Meteorológiai Intézetbe dolgozni, aztán fodrásznál voltunk, végül este DVD-ztünk (Colin Firth-filmek, anyu szereti). Úgyhogy klassz volt a hétvége. Persze ma senki nem vette észre, hogy új hajam van, mivel igazából semmi nem történt vele, maximum két centit levágtak a végéből, ennyi.

Hiába tüntettem, nem esett meg rajtam anyu szíve, így nem lett sem frufrum, sem pedig melír a hajamban. A demonstrálásom tehát semmit nem ért, maradt az unalmas, váll alattig érő, tömegszínű hajam. Óriási.

Reggel bevittem a szerkesztőségbe az ajánlóimat. Eredetileg csak otthagytam volna, de Timi bent volt, így le is ellenőrizte.

– Decemberi filmajánlónak Polár Expressz? –  ráncolta a szemöldökét.

– Karácsonyi – vontam meg a vállam, közben pedig azon filóztam, hogy ez mennyire nem fair. Én napokig írom, vért izzadok vele, elolvasni meg fél perc. Na, mindegy.

Timi szóvá tette, hogy a könyv, amit ajánlok (Douglas Adams, mi más? J) túl vastag, a diákok megriadnak az ilyen hosszú olvasmánytól. Azzal érveltem, hogy hosszú lesz a téli szünet, úgyhogy maradhatott.

A suliboxomból kivettem a szöveggyűjteményemet, közben pedig megérkezett Virág.

– Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődtem, mivel még a szalagavatóra sem jött el.

– Szuperjó – mosolygott. – Doriánnal megünnepeltük az egy hónapos évfordulónkat – magyarázta. – És neked?

Válaszra nyitottam a szám, hogy elhadarom, mivel töltöttem az időm, de végül csak mosolyogva megráztam a fejem.

– Jó volt – válaszoltam röviden. Virág bólintott, aztán tovább matatott a szekrényében, én meg bementem a terembe.

Andris és Robi a szokottnál csendesebben ültek a helyükön, és eléggé lapítottak. Gyanús volt a viselkedésük, úgyhogy mielőtt leültem, megnéztem, hogy nincs-e valami a székemen, vagy ilyesmi.

Nem volt, óra előtt azonban ki is derült, hogy mi volt a különös viselkedésük oka. Ugyanis Kardos helyett Máday jött be a terembe, és nem volt túl boldog. Vagyis inkább vörös fejjel meredt az osztályra, és a halántékán erősen lüktetett egy ér.

– Mindenki leül a helyére! – üvöltötte. Nos, látva az igazgatóhelyettes hangulatát, senki nem mert vitatkozni vele. Cortez egy kólával a kezében leült mögém, Dave eltette a telefonját, Virág pedig felemelte a fejét a padról. – 10/b! – nézett végig rajtunk olyan szemrehányóan, ahogyan csak egy dühös felnőtt tud bámulni. Ez a tipikus, sokáig nem pislog, megmerevedett arc dolog. Én, személy szerint eléggé utálom ezt a nézést. A víz lever tőle.

Jacques csodálkozva hátrafordult felém, és suttogva megkérdezte, hogy mi történt. Gyorsan széttártam a karom, jelezve, hogy tippem sincs, aztán a dühkitörés szélén álló Mádayra néztem.

– 10/b, most aztán kihúztátok a gyufát!

Erre a kijelentésre mindenki lapítani kezdett, olyanok is, mint én, akik konkrétan semmiről nem tudtak.

– Aki elkövette, feláll! – szólt mérgesen. Természetesen senki nem állt fel, csak ártatlanul pislogott.

– Na, elég lesz ebből!

– Mi történt? – kérdezte Kinga, mire Máday dühösen ráförmedt.

– Ne adjátok az ártatlant, pontosan tudom, hogy a szalagavató alatt történt az eset, és mivel a ti osztályotok volt beosztva ruhatárosnak, csak közületek járkálhattak a folyosón!

– Én nem voltam itt – lóbálta a kezét Virág.

Máday egy afféle „kit érdekel, és ki szólított” nézéssel egy pillanat alatt elhallgattatta Virágot. – Tehát?

Továbbra sem történt beismerés, közben meg Kardos is megérkezett, de az igazgatóhelyettes látványától inkább csendben megállt az ajtó mellett, és a naplót kezében fogva várakozott.

– Rendben – bólogatott Máday, és ez tipikusan az a bólogatás, amikor igazából semmi nincs rendben. – Amíg az eset nem tisztázódik, az egész osztály a teremben marad szünetben!

Felügyelem.

– Melyik szünetben? – kiabálta be Ricsi.

– Az összesben! – felelte gorombán Máday, aztán kiviharzott a teremből.

– Megint mit műveltetek? – kérdezte Kardos, amikor becsukta az ajtót, és végre „magunk” lehettünk.

– Semmit. Ártatlanok vagyunk – vigyorgott Dave, és összenézett a fiúkkal. Kardos unottan sóhajtott, és kinyitotta a naplót. Elvileg órát tartott volna, de a következő pillanatban Kinga begőzölt.

– Mi a fene történt? Miért nem mehetünk ki szünetre?

– Semmi nem történt – rázta a fejét Andris.

– Azonnal mondjátok meg!

– Valaki… – kezdte Robi, de közben kitört belőle a nevetés.

– Örülök, hogy ennyire jól szórakozol, de nekem szükségem van a szünetekre, úgyhogy tudni akarom, mi folyik itt!

– Semmi, a szalagavató alatt valaki rajzolgatott az egyik tablóképre – vonogatta a vállát Cortez.

– Mit?

– Csak Gondosnak szakállat. De filccel, az üvegre, már le is törölték… – röhögött Zsolti.

– Istenem, ha tudnátok, mennyire végtelenül gyerekesek vagytok!

Ezért vagyunk büntetésben? Őrület! – dühöngött Kinga. Amíg a többiek vitatkoztak, én visszafojtott mosollyal hátrafordultam. Cortez rám nézett, és a szája szélén megjelenő apró nevetőráncok jelezték, hogy biztosan sokat tud a dologról.

– Te voltál? – suttogtam. Csak óvatosan megrázta a fejét, és a kockák felé biccentett. Némán bólintottam, és visszafordultam.

Kinga éppen Zsoltival üvöltözött, Ricsi folyamatosan röhögött, a többiek pedig a fejüket kapkodták, amikor Kardos elkiáltotta magát.

– Elég legyen! Először is, ez egy irodalomóra, fejezzétek be az őrjöngést! Másodszor pedig, szégyelljetek magatokat! Gondos tanárnő fotóját összefirkálni mérhetetlenül nagy szemtelenség, úgyhogy nagyon remélem, hogy a tettes azon túl, hogy jelentkezik az igazgatóhelyettesnél, elnézést kér a tanárnőtől is!

– Na, persze – motyogta Ricsi. Kardos azonnal odakapta a fejét, és szikrát szórt a szeme.

– Pósa, valami mondanivalód van?

– Nincs semmi – legyintett Ricsi.

– Nagyon remélem!

A következő pillanatban nyílt az ajtó, és Arnold lépett be komótosan.

– Neményi, azonnal ülj a helyedre! – szólt rá a tanár indulatosan.

Arnoldnak eszébe sem jutott megrémülni vagy igyekezni, a saját tempójában sétált a padjához.

Így, hogy az óra fele elment vitával meg kiabálással, meg le-

szidással, elég hamar elszaladt az idő, és kicsengettek. Az osztály olyan rutinmozdulattal pattant fel és indult az ajtó felé, mintha mi sem történt volna. Azzal a különbséggel, hogy Máday a folyosón állt, és abban a pillanatban, ahogy Zsolti kidugta a fejét, ordítani kezdett, hogy „azonnal vissza a terembe”.

– Hú – csukta vissza az ajtót, így mindenki megtorpant. – Ez kemény lesz.

– Nemááár, komolyan nem mehetünk ki? – nyávogta Virág.

– Emó, hallgass már! – csitította Ricsi, és az ajtóhoz nyomult.

Résnyire kinyitotta, de abban a pillanatban Máday ismét bezengte a folyosót. – A fenébe – húzta vissza az ajtót Ricsi.

– Na jó, elég lesz ebből! A szünet a diákoké, mi az, hogy nem mehetünk ki a teremből? – furakodott előre Kinga. – Engedj!

Kinga Máday éles hangja ellenére kiment a teremből, mi pedig a nyitott ajtón át hallgattuk a vitájukat. Ami nem volt semmi. Kinga közölte, hogy friss levegőt akar szívni. Máday közölte, nyisson ablakot. Kinga le akart menni a büfébe. Máday nem engedte. Kinga beszélni akart az a-sokkal. Máday mondta, majd tanítás után. Kinga bepróbálkozott a „mosdóba kell mennem” dologgal. Máday rávágta, hogy csak nyugodtan.

– A mosdóknál áll, mi? – suttogta Dave.

– Ja, pont ott. Onnan rálát az egész folyosóra, nem tudunk lemenni a lépcsőn – felelte Zsolti.

– Ezt megszívtuk – sétált vissza a helyére Dave, és a telefonjával kezdett bíbelődni. Hívta a tizenkettedikeseket, hogy nem tudnak lemenni az udvarra. Aztán feltette Twitterre is a sztorit. Majd Facebookon posztolta. Dave komolyan veszi, hogy mindenről beszámol. J

Kinga dühösen jött vissza a terembe, levágta magát a padjára, és idegbetegen nézett.

– Elegem van belőletek! Ki a fene volt? Cortez?

– Most komolyan – nézett fel Cortez a telefonjából. – Szerinted rajzolok bajuszt Gondosnak egy tablón?

Kinga alaposan átgondolta a dolgot, végül megrázta a fejét.

– Igazad van, erre csak valami csökkent értelmű képes. Zsolti?

– Hogy menjek le a büfébe? – töprengett Zsolti, meg sem hallva a vádaskodást. Kinga unottan legyintett. – Aha! – kiáltotta hirtelen, mire és Andris és Robi lefagyott. – Idióták! Azonnal húzzatok ki és mondjátok el!

– Nem mi voltunk – vigyorgott Andris.

– Tudom, hogy ti voltatok!

– Azt gondolsz, amit akarsz! Úgysem tudod bebizonyítani!

Kitöröltem a telefonomból a képet róla – felelte Robi mosolyogva.

Azt hitte, nyert. Rosszul hitte.

– Fogadjunk, hogy megtalálom a filcet a szekrényedben? –vágta rá Kinga.

– A francba. Ki kell mennem a folyosóra! – indult el Robi, határozottan azzal a céllal, hogy megsemmisíti a bizonyítékot.

– Ha kimész, lebuksz – szólt rá Cortez mosolyogva.

Kinga csípőre tett kézzel várt, Robi hezitált, Dave telefonált,

Virág iszonyat hisztit nyomott, amiért nem látja Doriánt a szünetben,

Arnold a padomra felülve olvasott, Zsolti csomagolt szendvicset evett, Andris PSP-zett, Ricsi a táblára firkált, a többiek pedig, mivel sosem mennek ki a szünetre, ugyanúgy tettek, mint mindig.

Elfoglalták magukat.

Hát, ami először viccesnek tűnt (mármint a kijárási tilalmunk), az ebédszünetre átváltott agresszív üvöltözésbe. Az sem segített, hogy Gondossal volt ma fizikánk, és egész órán feleltetett úgy, hogy mindenkinek egy jeggyel rosszabbat adott, mint amit megérdemelt volna. Oké, én így négyest kaptam. Kinga is, ami miatt hisztérikusan csapkodott. Viszont, mivel nincs mínusz egyes, a fiúk mind szimpla elégtelenre feleltek. Ráadásul, hiába volt tesi az utolsó óránk, Máday átkísért minket a tornaterembe. Komolyan, olyan volt az egész, mintha valami csoportos garázdák lennénk, kettesével meneteltünk, felügyelet mellett. Az udvarra kiérve az idősebb diákok röhögve figyeltek minket, füttyögtek meg ujjongtak. Dorián, ahogy meglátta Virágot, elindult felénk, de Máday egy határozott fejcsóválással leállította. J Hát, így telt a nap.

Hazaérve gyorsan megcsináltam a házim, aztán segítettem anyunak vacsorát készíteni. Miközben a sütőtökpürét kevertem hozzá a krumplihoz (anyu valamiért narancssárgára tervezte), gyorsan elmeséltem a napom.

– Milyen vicces! Egy kis diákcsíny igazán feldobja a tanítást – áradozott mosolyogva.

– Aha. Csak nap végére már kissé unalmas volt a teremben lenni.

– Miért nem játszottatok valamit? Amerikából jöttem, az olyan mókás.

Elég furán nézhettem anyura, mert rögtön témát váltott. Mondjuk, a folyosón őrködő Máday biztos értékelné, ha kétpercenként kimenne valaki, hogy kitalálja a feladványt.

Vacsora után felnéztem a netre, az msn tele volt, úgyhogy váltottam pár szót Dave-vel meg Jacques-kal, közben meg Kvízpartoztam Arnolddal.

Olvasókör: 5/5* – Dickensről beszéltünk, mert Karcsi még nem olvasott tőle. Jó, talán kicsit túlzásba vittem az ajánlást, mert hat könyvet vetettem ki vele. De hát nem tudtam választani, hogy melyiket olvassa! J

Gondos: 5/1 – juj. Eléggé berágott. L

Sulirádió: 5/4 – a stúdiósokat megihlette a raboskodásunk, egy csomó számot küldtek a 10/b-nek.

Biosztézé: 5/2 – holnap. Megyek, még egyszer átnézem.

November 24., kedd

Teremkijárási tilalom, második nap. Ma már egyáltalán nem volt vicces. Úgyhogy a nap nagyrészt azzal telt, hogy mindenféle trükközéssel megpróbáltunk kijutni a teremből. Kevés sikerrel.

Viszont reggel mindenki kellőképpen bevásárolt a büfében, így a szünetekben csináltunk svédasztalt (a tanári asztalon, Zsolti ötlete volt), és így egész jól elvoltunk. Egészen addig, amíg Máday be nem jött és ránk nem üvöltött, hogy „a büntetés nem egyenlő a piknikezéssel, azonnal pakoljatok el!”. Így vége lett a bulinak, következett a szenvedés.

Mi, Arnolddal jól elvoltunk, mert a helyünkön ülve olvastunk, de a többiek eléggé kiakadtak. Annyira, hogy Zsolti ki akart mászni az ablakon. Elég sok időbe telt megmagyarázni neki, hogy az elsőn vagyunk, és azon túl, hogy komolyan megsérülhet, fennáll a veszélye annak, hogy ezután még rácsokat is kapunk az ablakra. Aztán Virág sem volt könnyű eset, mert Dorián hiányától szenvedve elég gorombán viselkedett mindenkivel. Ha nem hisztizett vagy vinnyogott, akkor leborult a padjára és nyöszörgött. Óriási. Most, hogy kénytelen lett volna velem tölteni a szüneteit, még így sem beszélgettünk, mert el volt foglalva azzal, hogy szörnyen sajnálja magát. Cortez se nagyon foglalkozott velem, pedig lett volna rá lehetősége. De ahelyett, hogy, mondjuk, beszélgettünk volna, ő a telefonján sms-ezett Vikivel vagy hátul neteztek Dave mobiljával.

Utolsó óra előtti szünetben még egyszer átolvastam a bioszjegyzeteim, aztán, mikor Baranyai tanárnő megérkezett órára, gyorsan elpakoltam mindent.

– Nemááár – nézett fel Zsolti kétségbeesve, amikor meglátta a lapokat.

– De bizony – bólintott a tanárnő, közben pedig elkezdett felosztani minket A és B csoportokra.

– Nem is foglaltunk össze – próbálkozott Ricsi.

– A múlt órán megtörtént.

– De nem eléggé. Sokkal jobban össze kéne foglalni.

Csinálhatnánk a mai órán egy olyan gigantikus összefoglalást – tanácsolta Ricsi, közben meg beleragadt a tolla a raszta hajába, és azt próbálta meg kiszedni.

– Richárd, kérlek, maradj csendben és pakolj el az asztalodról.

– Tanárnő, nem tudok írni, nincs tollam.

– Szedd ki a fejedből – szólt rá Kinga mérgesen.

– Beleragadt – rángatta tovább a tollat, sikertelenül.

– Richárd, ne zavard az órát! Tessék, írj ezzel – nyújtott a tanárnő Ricsinek egy golyóstollat, így a probléma félig megoldódott. Félig, mert tudott írni, de a hajában ott maradt a másik toll, ami elég furán nézett ki.

Mikor mindenki elcsendesedett, végre elkezdhettünk dolgozni, így is veszítettünk öt percet az órából, úgyhogy gyorsan nekikezdtem. A gerinctelen állatokat hasonlítottam össze a puhatestűek családjával, amikor Cortez hátulról megrúgta a székem lábát.

– Mi az? – fordultam hátra.

– Kicsit jobbra – suttogta. Lenéztem a padjára, láttam, hogy írt pár sort, de az ölében lévő könyvből nem tudott másolni, mert Baranyai rálátott.

Óvatosan jobbra dőltem, de még így sem volt jó. Ezért a székemmel együtt, apró mozdulatokkal jobbra kezdtem húzódni.

Legalább tíz centire jutottam, de akkor rájöttem, hogy a padom lemaradt, így óvatosan megragadtam és húzni kezdtem. Iszonyatosan nyikorgó hangot adott ki, amitől mindenki felém fordult.

– Elnézést – szóltam halkan. Baranyai unottan bólintott, visszavette az olvasószemüvegét, és tovább jegyzetelt a tanári zsebkönyvében.

– Jó már? – kérdeztem szinte némán.

– Még egy kicsit – jött a válasz.

Óriási, gondoltam. Ezután azzal voltam elfoglalva, hogy néha arrébb szenvedtem magam székkel és asztallal együtt, néha pedig írtam a válaszokat. Óra vége felé Jacques már nem előttem ült, én meg szinte Virág mellé érkeztem. Furán nézett rám, én meg csak megvontam a vállam.

– Rendben, lassan adjátok le – nézett fel Baranyai hirtelen.

Ekkor mindenki befejezte a puskázást, összecsukódtak a füzetek a pad alatt (Zsoltié le is esett), elsötétültek a telefonkijelzők, és komoly dörzsölgetések árán elkenődtek a karra írt válaszok.

– Renáta, megtudhatnám, mit keresel ott? – ráncolta össze a szemöldökét a tanárnő. Az osztályban mindenki felém nézett, néhányan pedig jót röhögtek rajtam.

– Ez a padom – hebegtem, és igyekeztem nyugodt maradni.

– Igen, azt tudom, de mit keres Virág mellett?

– Én… – kezdtem, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak.

Mit lehet arra mondani, ha tézé alatt a padoddal és székeddel együtt addig ugrálsz, míg el nem érsz egy másik helyre? Mert azon túl, hogy igen jó tornagyakorlat és Korponay simán adna rá egy kisötöst, ezt úgy hívják, hogy csalás! Jaj nekem.

– Renáta, komolyan mondom, nem hiszem el! – támaszkodott Baranyai a tanári asztalra, és ezzel a fenyegető mozdulattal emelkedett fel.

– Tanárnő – lóbálta meg a kezét Cortez.

– Tessék? – szólította fel idegesen.

– Miattam van – közölte lazán. Baranyai csípőre tette a kezét, ez volt a másik fenyegető póz.

– Hogy érted?

– Egész órán rugdostam Reni székét… – kezdte, mire hátrafordultam és megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyja abba.

– Miért tennél ilyet? – kérdezte a tanárnő.

– Mert ilyen elcsépelt humorom van – felelte Cortez, én meg akaratlanul is elmosolyodtam.

– Nos, ez valóban nem vicces. Te pedig – fordult felém – legközelebb szólj, ha zavarnak, majd én elintézem. Mielőtt a büféig levarázsolod magad asztallal és székkel együtt – közölte. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, úgy bólintottam.

A csengő mentett meg minket, úgyhogy Kinga gyorsan összeszedte a dolgozatokat és kivitte a tanárnőnek.

– Sikerült leírnod? – kérdeztem Cortezt, aki mellém lépett és fél kézzel visszahúzta a padom a helyére.

– Aha, kösz – bólintott, és a székemet is visszatette.

– Akkor jó.

– Te, Ren – szólt Ricsi, és fél vállán megrántotta a táskáját. –

Igazán szórakoztató volt a műsorod.

– Milyen műsor? – csodálkoztam, de aztán rájöttem, hogy a mögöttem ülőknek biztosan nagyon vicces lehetett végignézni, hogy mit bénázok össze. No comment. J

Arnolddal sétáltunk le a lépcsőn, és a bioszdogáról beszéltünk, közben csatlakozott hozzánk Karcsi is, így hárman mentünk ki a suliból. Megigazítottam a sálam, és kilöktem az ajtót. Azonnal megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető érzés, amikor az ég szinte fehér a gomolygó felhőktől, a levegő hideg, de semmiképp nem mínusz, és hébe-hóba lehullik egy-egy kósza hópehely. Az első havazás.

A Szent Johanna lépcsője előtt Ricsiék ácsorogtak, Viki velük volt és hangosan vihogott, közben meg el nem engedte volna Cortezt, folyamatosan ölelgette meg átkarolta. Megértem, hiszen a barátja. L

Arnold elővette a szarvaslövő sapkáját (Holden Caulfield példájára, őrült nagy egyéniség), Karcsi megkereste a kabátzsebébe dugott kesztyűit, én meg felvettem a bordó horgolt sapim, és már indulhattunk is. A dombon felfelé ballagva a hópelyhek egyre sűrűbben kezdtek szállni, de nem maradtak meg.

Anyu üzent, hogy a havazás miatt biztosan nagyon későn ér haza, úgyhogy rendeljünk valamit enni. Apuval ennek igazán örültünk, úgyhogy pizzáztunk, ő az asztal egyik végén a laptopján dolgozott, én pedig a másik végében matekházit írtam.

Teremfogság: 5/1 – már unalmas. L

Havazás: 5/4 – szép volt, bár hamar elállt. J

TeveClub: 5/3 – az enyém jól van, de Virágé erősen legyengült.

Nem látogatja. L

Farm: 5/2 – nem küldenek ajándékot, és még bővíteni se tudok.

Jaj.

Facebook: 5/1*” – Viki ismerősnek jelölt. Még hezitálok. Ez milyen már? Mi nem lehetünk ismerősök. Vagy igen? Dilemma.

Nagy.

November 25., szerda

Teremkijárási tilalom, harmadik felvonás. Unottan ücsörögtünk a padokon, a teremben felkapcsoltuk a villanyt, mert napközben is homály volt meg sötét, szóval az egésznek volt egy álmos, fáradt hangulata.

– Oxigénhiányom van – ásított Ricsi, kissé könnyes szemekkel.

– Ajj már, meddig szórakozunk itt? Dorián biztos szomorú – szenvedett Virág a fejét a padra hajtva.

– Mer’ amúgy olyan vidám – vágta rá Ricsi, és összeröhögött Cortezzel. Virág dühösen a szemébe fésülte a haját, és befordult.

– Na, jó! Ebből elég lesz! – csapott Kinga a villanykapcsolóra, amitől mindenki hunyorogva felnézett. Arnolddal ekkor jöttünk rá, hogy eddig sötétben olvastunk. – Ti, ott, ketten! – förmedt Robira és Andrisra. – Most kimentek, és elmondjátok, hogy ti voltatok.

– Nem! – közölték határozottan.

– Márpedig de! Ha nem mondjátok meg, akkor nem mehetünk ki!

Jövő héten pedig karácsonyi díszítő hét van, tehát javaslom, hogy húzzatok ki oda és legyünk túl rajta! Mert én biztosan részt veszek a díszítésben!

– Hagyd már abba, Máday tuti csak a héten tart fogva minket. Hol van még a jövő hét? – vonogatta a vállát Zsolti.

– Neeeem! – emelte fel a fejét Virág. – Tuti, hogy nem ülök végig még egyszer ennyit a teremben! Menjetek, mondjátok meg! Léccci – nyöszörgött.

– Nemár, akkor Gondos megtudja, hogy mi voltunk – tárta szét a karját Andris.

– Egyáltalán miért csináltátok? – kérdezte Kinga csípőre tett kézzel. – Azt hiszitek, ez vicces? Vagy jó fej? Mert egyáltalán nem az!

– Hé, csak akkor mondd, ha már láttad – pattant mellé Dave, és Kinga arca elé nyomta a telefonját.

Kinga kikapta a kezéből, és kicsit távolabb tartotta, hogy lássa.

Pár pillanatig szigorú arccal nézte, végül, a legnagyobb döbbenetünkre, halványan elmosolyodott. Aztán rögtön megrázta magát, és a szokásos kimértséggel adta vissza a készüléket.

– Szörnyen nagy poén. Ezért megéri itt rostokolni – mondta gúnyosan.

– Na, jó, én nem bírom tovább. Ki kell innen törni! – fakadt ki Zsolti, aki hirtelen abbahagyta a padon dobolást, és az ajtó felé indult.

– Ki ne menj! – förmedt rá Kinga.

– De! Kitörök!

Mindannyian nevetve néztük, ahogy Zsolti vesz egy mély lélegzetet, lenyomja a kilincset, aztán kiront.

– Ez kész – röhögött fel Ricsi, majd Cortezzel és Dave-vel együtt az ajtóhoz siettek.

Maximum ötven másodperccel később Zsolti lehajtott fejjel lépett be a terembe.

– Meddig jutottál? – kérdezte Ricsi.

– Elkaptam a lépcső korlátját. Akkor ragadta meg a karom Máday.

– Sajnálom. És milyen volt? Mi van odakint? – kérdeztem mosolyogva, mert szerintem ez a dramatizálás tökre vicces.

– Odakint? Szabadság. És egy pillanatra éreztem a büfében kapható hamburger illatát – nosztalgiázott Zsolti, és révetegen nézett.

– Minden rendben lesz, kijutunk – veregette meg Cortez a vállát, mire mindenkiből kitört a nevetés. Egyedül Virág dúlt-fúlt továbbra is, és arról faggatta Zsoltit, hogy látta-e Doriánt.

– Láttam egy árnyékot, talán ő volt.

A válasz minket szórakoztatott, Virág azonban csak erőltetetten vigyorgott egyet, és visszaállt passzív üzemmódba, vagyis a szemébe fésülte a haját, feltette a kapucniját, és „utállak” nézéssel figyelt mindenkit.

– Hogy állsz a Galaxis sal? – érdeklődött Arnold, felülve a padomra.

– Imádom! – fordultam felé boldogan, és azonnal elővettem a könyvem, hogy megmutassam, hol tartok.

Infóra legalább termet válthattunk. Máday, mondjuk, lekísért minket, és ügyelt arra, hogy ne beszélgessünk más diákokkal meg hogy ne menjünk el a büfébe. Zsolti megpróbálta, de hiába lökte el az ablakban éppen rendelő kilencedikest, Máday visszarángatta.

Közben persze ma is felajánlotta, hogy egy pillanat alatt véget vethetünk a büntinek, ha megmondjuk, ki firkált. Nem mondtuk.

Marad a tilalom.

Facebook: 5/? – csak egy pillanatra léptem be, Viki még mindig ott van függőben. Hogy lehetne Cortez barátnője az ismerősöm?

Dave: 5/2 – mindenféle játékban a szomszédom akar lenni, írtam neki msn-en, hogy én csak farmozni szoktam, nem kell virtuális állatkert/vidámpark/kórház/sziget stb.

Vacsora: 5/1 – párolt zöldség és égett hús. Wow.

Pótvacsora apuval: 5/5 – találtunk pudingot. J

November 26., csütörtök

Reggel kicsit sietnem kellett, mert késésben voltam. Mondjuk, időben felkeltem, de nem tudtam eldönteni, hogy a bordó, vastag, kötött pulóverem vegyem fel vagy a sötétkék kardigánom.

Az volt a kérdés, melyikben vagyok nyomibb. Nos, az elsőben úgy néztem ki, mint egy könyvtáros, a másodikban pedig, mint egy könyvtáros kék kardigánban. Hát, gondoltam, mindegy, legyen a kék.

Felvettem hozzá a hatalmas sálam, amitől elektromos lett a hajam, és második óráig szállt. Így indult a napom. Ja, és egyébként teremkijárási tilalom, negyedik nap. Azt hittem, mára már tényleg feszült lesz a hangulat meg hogy pattannak az idegek, de kellemesen csalódtam, a többség ma sokkal jobban viselte, mint az elmúlt napokban. Persze ez a fiúk leleményességének köszönhető, akik egy „zárt osztály” feliratot ragasztottak az ajtóra, és sárga szalaggal el is kerítették a termünket, úgyhogy csak lehajolva lehetett bejönni.

Ráadásul Zsolti minden ablakra kirakott egy A4-es papírt, amit kintről, az udvarról lehetett leolvasni. Olyanok voltak nyomtatott nagy betűkkel ráírva, mint „Help”, „Hozzatok kaját”, „Hívjátok a gyermekvédelmiseket”. Nagyon sokat nevettünk rajta, de második szünetben Máday véget vetett a jókedvnek és levetette az ablakból.

Mindegy, azért addig jól szórakoztunk.

Ebédszünetben Andris és Robi filmet nézett (28 nappal később, korhatáros zombifilm, éljen), meg úgy mindenki elvolt. Zsolti például elkérte mindenkitől a sálját, és összecsomózgatta őket azzal a szándékkal, hogy kimászik az ablakon. Nos, a terv egy B kategóriás akciófilmben működött volna, de a valóságban nem igazán jött össze.

Négy sállal nem jutna messzire. Szóval így jól elvoltunk, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és… És Karcsi lépett be. Körülbelül annyira furán néztünk rá, mintha tényleg egy vírusfertőzött övezetbe, egyetlen túlélőként sétált volna be.

– Te mit csinálsz itt? – csodálkozott Kinga.

– Egyáltalán ki ez? – nézett körbe Ricsi.

– Most bejött valaki, vagy csak elképzeltem? – emelte fel a fejét Dave, csak egy pillanatra szakadva el a mobiljától.

– Kevesebb virtuális életet, Dave! – szólt rá Kinga, aztán ismét Karcsira nézett.

– Hogy jutottál be?

– Az ajtón – hebegte Karcsi.

– Hogyan? Máday?

– Azt hiszem, nem vett észre – vonta meg a vállát szégyenlősen, majd megkérdezte, hogy amúgy mi újság. J

– Velünk nem sok – feleltem mosolyogva.

Karcsi zavartan visszamosolygott, aztán riadtan nézte Virágot, aki időközben megragadta mindkét vállát, és rángatni kezdte.

– Dorián hol van?

– Kicsoda? – pislogott Karcsi rémülten.

– Dóri. Magas, lányos… – segített Ricsi. Virág dühös pillantással jutalmazta.

– Ööö – gondolkozott Karcsi, és mintha kicsit zavarta volna, hogy Virág továbbra is rángatta. – Az udvaron láttam, második szünetben.

Beszélgetett.

– Kivel? – hüledezett Virág.

– Szerintem az osztálytársaival.

– Pontosan melyikkel?

– Nem ismerem őket. Még sosem beszéltem velük, ők tizenegyedikesek. Egyszer azt hittem, hogy integetnek, de végül kiderült, hogy nem nekem – mesélte. Én szomorúan (és megértően) bólintottam, Virágot azonban nem hatotta meg, éppen dührohamot kapott.

– Potter, hoztál kaját? – kérdezte Zsolti Karcsitól.

– Nem, nem hoztam. Kellett volna? – kérdezett vissza, közben pedig fél szemmel a tévére nézett, ahol éppen egy zombi rohant.

Karcsi két kézzel eltakarta a szemét.

Dave a telefonjával felült a tanári asztalra. –Jó, twittelem, hogy van egy túszunk – közölte.

– Karcsi nem túsz! – szóltam rá nevetve, mert szegény kilencedikes fiú lefehéredett.

– Ki az a Karcsi? – fordult körbe Cortez.

– Én vagyok Karcsi – mondta Karcsi. Cortez alaposan végigmérte szegényt, végül megvonta a vállát.

Dave tovább riogatta Karcsit, sőt, le is fotózta a telefonjával, Ricsi pedig krétával dobálta.

– Na, jó, elég lesz – léptem közbe, és kimentettem Karcsit a menő osztálytársaim markából. – Üdv az őrültek házában – mondtam mosolyogva. Karcsi riadtan bólintott, aztán zavartan megállt a padomnál, és ott ácsorgott.

Csengetéskor mindenki leült a helyére, pár pillanattal később pedig Gazdag tanárnő csukta be az ajtót.

– Nyissátok ki a könyveteket a… – kezdte, majd megakadt a tekintete valamin. Illetve valakin. – Elnézést, de… – Gazdag letette a naplót, és csípőre tett kézzel állt a tanári asztal mellett. –

Megtudhatnám, hogy miért nem vagy órán? – kérdezte végül, amikor sikerült felocsúdnia a döbbenetből. Mindenki a terem végében lévő Karcsi felé nézett, aki Dave padja mögött állt.

– Ööö. Mehetek? – kérdezte.

– Örülnék neki – bólintott Gazdag dühösen.

– Karcsi nem mehet el, túsz – jelentette ki Dave.

– Ki az a Karcsi? – nézett idegesen Gazdag, és kezdett elfogyni a türelme.

– Én vagyok – sóhajtotta Karcsi. – Lekésem az informatikaórát.

– Na, nyomás órára – intett neki Gazdag, majd dühösen Dave-re förmedt – Felmayer, mi ez az egész?

– Most elment! – csettintett Dave. – Vele akartam kiváltani magam.

– Mi alól?

– A teremfogság alól – magyarázta Dave.

– Na, ebből elég lesz. Felmayer a táblához, a többiek pedig megoldják a 354. példát!

Nos, Dave túszejtő akciója végül nem sikerült, de szegény Karcsinak suli után elég sokáig tartott elmagyarázni, hogy az egész vicc volt. Halálra rémült. Azt hiszem, egy darabig nem jön be a termünkbe. Pedig ő az egyetlen, akinek a héten sikerült. J

Tanítás után bepakoltam a suliboxomba, és felvettem a sapim.

Mikor becsuktam a szekrényajtóm, szinte ugrottam egyet ijedtemben.

Kinga (aki eddig a nyitott ajtó takarásában állt) rémesen közelről meredt rám.

– Renáta, rossz a lelkiismereted? – kérdezte, amikor kiszórakozta magát azon, hogy rám ijesztett. Most erre mit mondhattam volna?

– Nem – feleltem egyszerűen.

– Már megint mi bajod van? Elképesztő, hogy valakin örökösen rajta legyen a világfájdalom…

– Semmi bajom. Csak… – töprengtem. Újabban senkivel nem tudtam megosztani a dilemmámat, így félénken Kinga szemébe néztem. Tiszta volt, nem láttam különösebb jelét a tébolynak, úgyhogy eldöntöttem, tanácsot kérek tőle. – …nem tudok kezelni egy helyzetet.

– Csak egyet? – nézett lekezelőn. Jó, ott a pont.

– Oké, most pont csak egyet.

– Hallgatlak.

– Jó, de nem nagy dolog, csak nem tudom, mit tegyek. Talán megoldanám egyedül is. De ha esetleg tudnál tanácsot adni.

– Visszajöjjek holnap? Renáta! – kopogtatta meg az órája számlapját.

– Jó. Na. Viki bejelölt a Facebookon.

– És?

– Nem tudom, mit tegyek.

– Ennyi? Ezért meredsz magad elé bánatosan? Ezért vonszolod magad olyan furcsán?

– Nem vonszolom magam! – vágtam közbe sértetten. Furán megyek? Te jó ég, erre eddig sosem gondoltam. Mindenképp ellenőriznem kell a járásom!

– Lényegtelen. Szóval bejelölt? Na és. Jelöld vissza. Vagy ne. Én nem jelöltem.

– Téged is bejelölt? – csodálkoztam.

– A „punk Barbie” azok közé tartozik, akik sportot űznek a közösségin az ismerősök gyűjtéséből. Csak ezért fordulhatott elő, hogy téged is bejelölt. Az már a végső elkeseredettség.

– Kösz, te aztán tudod, hogy mivel vidíts fel! – csóváltam a fejem hitetlenül. Kinga csak összefont karral állt, nem reagált semmit, tehát továbbra is tartja magát a véleményéhez. Hurrá. – És miért nem jelölted vissza?

– Miért? Nos. Gyűlölöm. Tiszta szívemből. Ezért nemcsak nem jelöltem vissza, hanem le is tiltottam.

Hirtelen olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy szinte könnybe lábadt a szemem. Ilyen egy igazi barát, gondoltam. Aki szolidarít velem, és nem jelöli vissza Cortez barátnőjét, hiszen tudja, nekem ez mennyire fájna. Illetve ezt hittem, de Kinga azonnal visszazökkentett a valóságba.

– Minek örülsz? Ennek semmi köze hozzád. Viktória kinevetett, amikor elbuktam a versenyem. Ez az, amit soha, semmilyen körülmények között nem nyelek le.

– Ó, értem – bólintottam, és egy pillanat alatt visszatért a „senkit nem érdekel, mi van velem” érzésem. – Hát, köszi, akkor még átgondolom.

Átvetettem a vállamon a táskám, és elindultam a folyosón.

– Renáta, várj – szólt utánam. Megfordultam és bevártam. –Jelöld vissza. Nincs okod rá, hogy ne legyetek ismerősök a Facebookon – mondta, én meg már nyitottam a szám, de Kinga gyorsan hozzátette.

– Nincs olyan okod, ami publikus lenne.

– Igen, igazad van – biccentettem. – Kösz a tanácsot.

Vacsora után felnéztem a netre. Az msn fullon volt, de hiába.

Virág állapota elfoglalt (From Yesterday <3 Luv Dorián. Forevööör),

Cortez állapota nincs a gépnél (gitározik), Ricsi állapota elfoglalt (Kill you). Ezen kicsit elgondolkodtam, de aztán megláttam mellette a linket, és rájöttem, egy Korn-szám címét írta ki. J Arnold állapota elfoglalt (Mondom, ELFOGLALT!), Zsolti állapota nincs a gépnél (pizzaaa), Dave állapota elfoglalt (indokolt esetben elérhető vagyok telefonon).

Sóhajtva kis méretűre tettem az ablakot, és felmentem a Facebookra. Egy függő felkérésem volt (igen, nem vonta vissza), úgyhogy mély lélegzetet vettem, és rányomtam. A falamon azonnal feltűnt, hogy Viktória és Renáta ismerik egymást. Összeszorított fogakkal rámentem a fényképeire, és négy percig néztem az albumokat. Négy percig, mert utána összeszorult a torkom, és szinte megfulladtam. Cortez, minden mennyiségben. Deszkázás közben, éneklés közben, próba közben, csak úgy, egyedül, Vikivel,

Ricsiékkel. Egy halom fénykép, rengeteg kommenttel. Rémes volt.

Éppen a Let there be love  című dalt hallgattam, és maximálisan azon voltam, hogy szörnyen sajnáljam magam, amikor bevillant egy msn-

ablak. Másolom.

 Kinga üzenete:  Renáta!

 Reni üzenete:  Itt vagyok.

 Kinga üzenete:  Tudom, azért írtam rád. Feltételeznéd rólam, hogy képtelen vagyok felfogni a neved melletti „elérhető” felirat jelentését?

 Reni üzenete:  Jó, értem, bocs.

 Kinga üzenete:  Na. Szóval. Mit művelsz?

 Reni üzenete:  Zenét hallgatok és netezek.

 Kinga üzenete: És őszintén?

 Reni üzenete: J Oké, Oasist hallgatok és sírdogálok Viki Facebook-oldalán.

 Kinga üzenete:  Szánalmas vagy.

 Reni üzenete:  Tudok róla.

 Kinga üzenete:  Hol a bánatban van Virág?

 Reni üzenete:  Nem elérhető.

 Kinga üzenete: Értem. Mennem kell, Olivér tíz perce vár a skype-

on.

 Reni üzenete:  Akkor miért velem beszélsz?

 Kinga üzenete:  Amatőr. Mégis mit gondolna, ha állandóan pontosan várnám, a megbeszélt időben? Még a végén azt hiszi, hogy nincs saját életem, hogy körülötte forog a világ. Hah!

 Reni üzenete: J Holnap találkozunk.

 Kinga üzenete:  Igen, alig várom, hogy a merengő fejedet bámuljam.

Kinga állapota „nem elérhetőre” váltott.

Bezártam az ablakot, aztán úgy döntöttem, kinyomom az egészet.

Úgysincs értelme online lennem.

Rajzóra: 5/5 – kaptam egy hármast!!! Vladár gyanakodva méregetett, faggatott, hitetlenkedett, végül a fogát csikorgatva, de befirkantotta a jegyet a naplóba. Örök hála Arnoldnak! (Merthogy a szalagavató-próba miatt utólag kellett beadni a rajzot. J)

Büfé: 5/1 – láttam az ablakból, hogy az udvaron forrócsokit isznak! Ez nem ér! Hülye teremfogság!

Virág: 5/2 – L

Facebook: 5/1 – oké, visszajelöltem Vikit, mostantól az én falamon is megjelenik minden szerelmetes üzenete. Bah.

 Galaxis:  5/5* – Őrülten jó könyv, teljesen odavagyok érte. J

Zsolti: 5/4 – utolsó szünetben megkísérelte leengedni az ablakon át a táskáját, hogy a tizenkettedikesek feltöltsék chipsszel és ropival.

Odáig jól ment a dolog, hogy összekötött sálakkal elkezdték leengedni, de a földszinten lévő nyelvi előadó ablakából Mr. O’Realy kinézett, és így véget ért a kísérlet. J

November 27., péntek

Ma az osztályunk ajtajára a sok kiragasztott papír mellé („Zárt osztály”, „Belépés csak saját felelősségre”, „Nem látta ezt a fiút?” –

Karcsi kinyomtatott fotója, Dave műve J) felkerült egy biohazard – vírusfertőzöttség logó is. Örülök, hogy a fiúk ennyire szórakoztatónak találják az elzárást.

Duplaangol után komótosan leültem a padomhoz, és előszedtem a könyvem, hogy csengetésig olvassak. Az ofő hirtelen becsapta maga mögött az ajtót, és szigorúan meredt ránk. Ebből sejtettük: ő annyira nem tartja jó poénnak az elzárós hetünket.

– Rendben, utoljára mondom, aki összefirkálta Gondos tanárnő képét, az feláll!

– Nemáár, régi sztori, kimehetünk végre a szünetre? – kérdezte Zsolti.

– Elég lesz ebből! Nagy Zsolt, ha mondanivalód van, felteszed a kezed. Rettentő sok panasz érkezik rátok, szinte mindennap felkeres egy szaktanár!

– Nem csináltunk semmit! – nyafogott Ricsi, miközben feküdt a padon.

– Szemtelenkedés, zenehallgatás, evés, mobiltelefon használata a tanóra alatt! Hallatlan!

– Neményi volt – üvöltötte Dave. Arnold fel sem nézett a könyvéből, csak unottan lapozott egyet.

– Igen, Dave, nekem is elsőre Arnold jutott eszembe.

Semmiképpen sem te vagy esetleg Cortez, Ricsi, illetve Zsolti.

– Én nem – törölte meg a száját Zsolti egy szalvétával, majd felnyitotta az asztalára kipakolt műanyag dobozt. Kinga undorodva nézett hátra.

– Az ott rántott hús? – hitetlenkedett.

– És koviubi – mutatta fel Zsolti a doboz tartalmát.

– Miért hoztál magaddal rántott húst? – kérdezte Andris.

– Mert nem mehetek le a büfébe. Mégsem halhatok éhen, enni kell!

– Zsolti, kérlek, rakd el az ebéded. Vagy mit – szólt közbe az ofő.

– Arnold, ki firkálta össze a tanárnő képét? – nyújtogatta a nyakát, hogy rálásson a hátsó padban lehajtott fejjel olvasó Arnoldra.

– Nincs meghatalmazásom arra, hogy kiadjam ezt az információt – felelte. Az ofő idegesen legyintett. Arnoldból sosem lehet kiszedni semmit, túl jól ismeri a jogot. – Reni – nézett rám Haller. Ez nem ér!

Azért, mert jól tanulok, egyáltalán nem vagyok áruló.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem, és közben igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Elég bénán füllentek, de szerencsémre Haller nem akart sokat időzni velem.

– Kinga?

Na, erre mindenki odafordult. Kinga kihúzta magát és unottan a plafon felé nézett. – Tudom, hogy kik voltak.

– Igazán?

– Természetesen.

– És elmondod? – nógatta az ofő. A teremre ráült az izgatott, várakozással teli csend.

– Tulajdonképpen nem – jelentette ki. – Elegem van abból, hogy néhány csökkent értelmi képességű miatt állandóan zaklatnak!

Kikérem magamnak!

– Bevadult a ló – vihogott Zsolti. Kinga hirtelen megfordult, felkapta Zsolti asztaláról a műanyag dobozt, és egy pillanat alatt elvette.

– Tanár úúúr! – üvöltötte Zsolti.

– Zsolti, ha gúnyolódsz, akkor vállald a következményeit.

Rendben, tehát továbbra sem tudjuk, hogy kik firkáltak. Nos. Ez baj.

Ugyanis a jövő héten díszítő hét van a Szent Johannában, így a 10/b minden bizonnyal kimarad belőle.

– A fenébe – dünnyögte Kinga. Mindenki fészkelődni kezdett, hirtelen átfutott az agyakon a következő hét. Bezárva, udvar, büfé nélkül… De mindenki hallgatott. Illetve majdnem.

– Andris és Robi volt – szólalt meg egy hang hirtelen, mire a szám elé kaptam a kezem. A döbbentettől pislogni sem tudtam, csak elképedve oldalra fordultam. – Virág, mit művelsz? – suttogtam. A többieket sokkolta a beismerés, csak néztek Virág felé.

– Hogyan? – kérdezte az ofő. Virág idegesen kopogtatott a halálfejes tollával a padon.

– Andris és Robi.

– Értem. Akkor megkérnélek titeket, hogy gyertek velem – nyitotta ki a teremajtót Haller, és félreállva várta a fiúkat.

Andris és Robi feltápászkodtak és elindultak. Zavartnak és értetlennek tűntek. Az ofő szólt, hogy maradjunk csendben pár percig, majd a kockákkal együtt kiment a teremből. Ahogy becsukódott az ajtó, őrült hangzavar keletkezett. Mindenki egy emberként förmedt Virágra, aki csak idegbetegen vonogatta a vállát.

– Mi a fene bajod van neked? – üvöltött rá Ricsi.

– Nem akarok még egy hétig itt ülni a szünetekben… – nyávogta Virág.

– Mer? Mi mind kibírtuk, ne csináld már – rázta a fejét Zsolti.

– Lehet, hogy nektek nem fontos a szünet, de nekem nagyon is az!

Tisztára kikészített a bezártság – hadarta, folyamatosan a szemébe fésülgetve a haját.

– Tudod, Virág – állt meg mellette Cortez. – Ez nagy szemétség volt. Kemény büntetést fognak kapni, csak annyi lett volna a dolgod, hogy fogd be!

Cortez szavai mindenkit elgondolkodtattak.

– Mér? Én kértem, hogy firkáljanak? Ne izéljetek már! – nézett körbe riadtan Virág, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy felfogta, mit is művelt az előbb.

– Nem az a lényeg! – rázta meg a fejét Cortez. – Hanem az, hogy beköpted őket, amikor tizenegy ember hallgatott – felelte, aztán kiment a teremből. Mondjuk, tanóra volt, de mindegy.

Mivel Cortez így gondolta, a többiek is újra erőre kaptak, és mindenki Virágot kezdte el piszkálni. Zsolti krétával dobálta, Ricsi hangosan kibeszélte, Dave feltette Twitterre, hogy „mindennek vége, lebuktunk, kösz szépen, V!” – Reni – suttogott felém Virág, mire a szám szélét rágva odanéztem. – Te is berágtál?

– Hát, nem, dehogy – ráztam a fejem. – Csak ez fura volt.

– Jó, de Dorián… – kezdte, mire lesütöttem a szemem. Nem is kellett többet hallanom. Virág képes volt bemártani a kockákat, csak hogy Doriánnal tölthesse a szüneteket. No comment.

Csengetés előtt pár perccel Cortez visszajött a terembe, nyomában az ofővel és a két „tettessel”.

Az egész osztály tapsban és füttyögésben tört ki, mire Andris és Robi meghajolt. Ez jó poén lett volna, de Haller közbeszólt.

– Szeretném, ha ezek után nem lenne rátok panasz. Jó hétvégét.

– Szabadok vagyunk? – kérdezte Zsolti.

– Igen, kimehettek a szünetre.

A csengetés elvileg egyfajta felszabadulást és határtalan boldogságot jelentett volna, de ehelyett csak körbeálltuk a fiúkat, és meghallgattuk a beszámolójukat. Mivel mindenki vadul nevetett meg figyelt Andris és Robi sztorijára, azt hiszem, csak én láttam, ahogy Virág kinyitja az ajtót és kisurran a folyosóra. Nem értettem az egészet.

Utolsó óra után (röpdoli az Anyegin ből) összepakoltam a cuccom, és Arnoldot vártam a folyosón, aki még váltott pár szót Kardossal.

– Mi van Virággal? Teljesen elment az esze? – kérdezte Kinga, megállva előttem.

– Úgy tűnik – vontam meg a vállam.

– Értem. Na, jó, Renáta, egyszer kérdezem meg, úgyhogy jól figyelj. Moziba megyünk Dináékkal vasárnap. Jössz?

Elkerekedett a szemem. Moziba? Én? Kingával és az a-sokkal?

Hű.

– Ööö…

– Ez mit jelent? Hezitálsz? Akkor nem. Mindegy, felejtsd el.

– Nem! – szóltam hirtelen. – Szívesen megyek.

– Jó. Akkor érted megyünk háromra.

– Oké – mosolyodtam el. Programom van! Programom van a hétvégén!

Kitörő lelkesedéssel meséltem el Arnoldnak, aki azért annyira nem jött lázba a dologtól.

– Egy csapat tizenéves lány viháncolva megnéz egy romantikus filmet vasárnap délután. Remek.

– Jó, tudom, ez nekem is fura. De azért tök jó, hogy elhívtak.

– Örülök, hogy örülsz – bólintott Arnold, majd megállt egy pillanatra. Odanéztem, hogy mit bámul. Virág és Dorián a suli előtt ácsorgott, szomorúan, emósan, egymást átölelve.

– Jó hétvégét, sziasztok – köszöntem oda.

– Jaj, csak ezt ne mondd – nyöszörögte Virág. Kissé közelebb léptem hozzájuk.

– Minden oké?

– A hétvégét apuval és A NŐ-vel töltöm. Ajj már! Annyira nem akarok menni. De apu mondta telefonon, hogy fontos dolgokról kell beszélnünk – sóhajtotta fájdalmasan.

– Lehet, hogy nem lesz olyan rossz – próbálkoztam, de két olyan gyűlölködő emós arc nézett rám, hogy kedvem lett volna visszavonni. Igen, kétségtelen, hogy emós Rómeó és emós Júlia elszakad a hétvégére. Micsoda tragédia. Na, mindegy.

– Hé, emó, remélem nyugodtan alszol majd a hétvégén. Ha valamit folyamatosan hallasz, ne törődj vele, csak a lelkiismereted – kiáltotta Ricsi.

– Nagyon vicces – erőltetett mosolyt Virág az arcára, aztán karon ragadta Doriánt, és elmentek.

– Azért ez erős volt – szóltam oda Ricsiéknek, akik még Virág után ordítoztak valamit.

– Ne már, Ren, te igazat adsz neki?

– Nem, dehogy. Csak meg kell érteni, hogy abban is van valami, amit Virág tett. Mármint, hogy ha szüksége van a szünetekre…

– Mindenkinek szüksége van – szólt Cortez. – De Virág miatt Andris és Robi igazgatóit kaptak, ráadásul egész jövő héten Gondosnak segítenek rendet rakni a szertárban.

– Ó – húztam el a szám. Komolyabb büntetés, mint amit érdemeltek volna, tekintettel arra, hogy a firkát már a szalagavató után lemosták az üvegről. – Sajnálom.

– Neked nem kell, nem te voltál – vonogatta a vállát Zsolti.

Virág: 5/1 – nem is tudom, mit mondjak. Még Kinga is tartotta a száját. Virág nem. Jaj.

Msn: 5/2 – juj, Virág állapota mellett „szálljatok már le rólam!!!!” üzenet szerepelt, a fiúkén pedig mind valami megjegyzés a mai dologra. No comment.

Arnold: 5/4 – Honfoglalóztunk este (kétszer nyert).

Kinga: 5/? – aggasztó a viselkedése. Feltűnően kedves és… nem is tudom. Talán csapda? Lehet, hogy otthagynak a moziban? Sose lehet tudni. J

Pótvacsora apuval: csináltunk vajas popcornt, és megnéztünk két filmet. Egyet én választottam (Nevem Sam,  szívszorító történet sok-

sok Beatles-dallal és Sean Penn Oscar-jelölt alakításával), egyet pedig apu (valami Jet Li-film, lőttek benne, és valakit gigán rúgtak.

Óriási. J).

November 29., vasárnap

Fogalmam sem volt, hogy mit vegyek ma fel. Öt lánnyal készültem moziba, akik mind menő kabátot és hótaposó csizmát hordanak. Én meg tökre bénán festettem a bordó kötött sapimban, hatalmas sálamban, egyszerű télikabátomban és bakancsomban. De akárhogy gondolkoztam, csak moziba készültünk, így elhatároztam, nem érdekel, bénán festek-e. Persze, amikor Kinga és a négy a-s becsörtetett a nappalinkba, már egészen máshogy gondoltam, de akkor már nem volt idő átöltözni. Tele voltak vajszínű meg fehér cuccokkal, bojtok, szép kesztyűk, millió norvég minta. Hurrá. Anyu teljesen odavolt, hogy „mennyi kis barátnőm” jött el, és azon nyomban megkínálta őket sütivel. Csak ketten köpték ki diszkréten papír zsebkendőbe, a másik kettő szerintem egyben lenyelte, hátha úgy jobb. Kinga rutinos volt, ő megköszönte, de nem kért. J

– Lányok, érezzétek jól magatokat! Mit néztek meg? – mosolygott anyu, őrülten büszkén.

– Egy Zac Efron-filmet – felelte Edina.

– Ő az a helyes kisfiú, akit annyira szerettél a Disney csatornán? – nézett rám anyu. A rákvörös, az enyhe kifejezés. Az arcom színére gondolok. Motyogtam valami „dehogy”-félét, aztán végre elindultunk.

Még soha nem mentem el ennyi lánnyal moziba. Sőt, igazából sehova, úgyhogy tökre fura volt a sok csevely meg pletyka, meg nevetgélés. Az a-sok nem tűntek túl nagy lángésznek, majdnem minden mondatuk valami „helyes fiúról”, „szívdöglesztő celebről” vagy éppen „eszméletlen menő srácról” szólt. Sokszor szóba került Cortez meg Ricsi is, de Edina próbálta úgy beállítani a dolgokat, mintha őt egyáltalán nem érdekelné Cortez, Ricsivel pedig ő szakított. Persze ez hülyeség, de Edina el akarta hinni, hogy így van, ezért ráhagytuk. Kingával néha összenéztünk, és komolyan nem értettem, hogy miért lóg annyit ezekkel a lányokkal. A film egyébként jó volt, más kérdés, hogy Rami szerint „ultrahelyes” volt a büfés srác, így film közben összesen négyszer mentek ki valami ürüggyel. Mi, Kingával felhúztuk a lábunkat és kiengedtük őket.

Aztán megint, és beengedtük őket. Mozi után Edináék mindenképpen szerettek volna valamit enni (mintha másfél órán keresztül nem azt csináltuk volna), úgyhogy beültünk palacsintázni. Kiderült, hogy egy csomó Szent Johannás jár abba a palacsintázóba, és amikor felmentünk a galéria lépcsőjén, azonnal meg is pillantottunk két asztalt, ahol ismerősök ültek. Oké, persze én nem tudhattam, hogy hova járnak a Szent Johannások, mert én nem vagyok senki olyannal jóban, akik az „eljárós” csapathoz tartoztak.

Miután mindenki köszönt mindenkinek, összetolták az asztalokat, így már szép nagy társaságot alkottunk. Látásból mindenkit ismertem (tizenkettedikesek voltak), de még soha nem beszéltem velük. Talán még csak nem is köszöntek. Legalább negyedóráig mindenki keresztbe beszélt, sztorizgatott meg ilyesmi, én meg csak ott ültem és hallgattam őket. Igazából olyan volt, mintha ott sem lennék. Ismerős érzés, hurrá. Aztán az egyik srác talán megszánt, és megkérdezte, hogy mi újság a rajzszakkörön.

– Renáta nem rajzos. Olvasókör és iskolaújság – válaszolt helyettem Kinga. Kissé kellemetlen volt, mert tudtam volna válaszolni én is. Így még hülyébbnek tűntem. Nemcsak csendben gubbasztottam, de még felelni sem tudtam a kérdésre. Wow.

– Ja, aha.

Hát, ennyit erről. Kinga biztatóan felém bólintott, aztán egy pillanattal később rám förmedt, hogy válasszak már palacsintát. Ezek után kissé oldottabb volt a hangulat, már ami engem illet.

Beszélgettem egy 12/a-s lánnyal a szalagavatós képekről, amiket én csináltam, aztán egy 12/b-s fiú is szóba elegyedett velem, úgyhogy összességében klassz volt. Egészen addig, amíg meg nem rezzent a telefonom a zsebemben.

Megnyitottam az üzenetet, és összeráncolt szemöldökkel néztem.

Ezer éve volt, amikor Virág utoljára üzent nekem. De tudtam, most nem nosztalgiázhatok. Mert az üzenet ennyit tartalmazott: „SOS!!!

Át tudsz jönni?” – Ne haragudjatok, de mennem kell – álltam fel egy pillanat alatt.

A társaság tudomásul vette és bólintott, Kinga azonban furcsán méregetett.

– Még nem is jött meg a palacsintád.

– Megenné valaki?

– Hogyne – intett egy srác.

– Sziasztok – vettem fel a kabátom, miközben felálltam és már indultam is le a galéria lépcsőjén. Kinga a pláza folyosóján ért utol.

– Renáta, állj már meg?

– Tényleg bocs, ez most fontos.

– Mi lehet ennyire fontos?

– Virág üzent, valami baj lehet…

– Talán elkenődött Dorián szemfestéke. Majd megoldja. Ne rohanj el emiatt?

– Kinga, Virág a barátom, szüksége van rám.

– Neked is szükséged volt rá, elég sokszor, mégsem volt ott!

Renáta, térj már észhez! Itt ülsz, a tizenkettedikesekkel. Ákos beszélgetett veled! Ez jó!

– Igen, tudom, de…

– Ha most elmész, nagy hibát követsz el. Nem miattam, engem különösebben nem érdekel, hogy itt vagy-e vagy sem. De azzal, hogy velünk lógsz, megnyílt előtted egy kapu. Ami túlmegy Neményin,

Virágon, Cortezen és azon a fura Potter gyereken is… Ez a társaság népszerű, tudod nagyon jól…

– Kinga, nagyon köszönöm, és igazán sokat jelent, hogy elhívtál.

De van, amikor a menő társaság nem minden! Egy barátom bajban van!

– Menthetetlenül nagy lúzer vagy – közölte széttárt karral, és megfordult.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy tudtam, igaza van. De nem tehettem mást. Rohantam.

Korponay is megdöbbent volna, hogy milyen hamar átértem Virághoz. Az anyukája nyitott ajtót, mondta, hogy régen látott meg hogy Virág a szobájában csapkod. A legrosszabbra készültem, mármint valami olyasmire, hogy Doriánnal lehet gáz, és Virág összeroskadva kuporog a Pete Wentz-párnáját szorongatva. De nem.

Rémesebb kép fogadott. Virág kibőgött szemekkel, hullafehér arccal várt. Kistestvére lesz.

Ezt az információt először pozitívnak vettem, de Virág dühkitörését követően megváltozott a véleményem. Teljesen kikészült.

– Apu már soha nem fog szeretni! Új családja van, új gyereke lesz, új élete. És én? Engem miért nem kérdeztek meg, hogy akarom-

e?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak felém, én meg totál leblokkoltam, fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Próbáltam segíteni, olyasmiket feleltem, hogy szerintem ez nem így van, és az apukája ugyanúgy fogja szeretni, de Virág hajthatatlan volt. Csak a fejét rázta, dühös sírógörcs tört rá félpercenként, és képtelen voltam arra, hogy megnyugtassam. Azt hiszem, kudarcot vallottam barátként. Felajánlottam, hogy nézzünk filmet vagy fórumozzunk a neonon, mert tuti, hogy találunk valami jótanácsot. Virág csak a fejét rázta. Alig félórája lehettem nála, amikor kopogtak az ajtaján. Azt hittem, az anyukája jön, de tévedtem. Dorián mélabús feje jelent meg, Virág pedig abban a pillanatban odaugrott hozzá és a nyakába borult. A fiú halálfejes pulóverébe zokogta el, hogy mi történt.

Dorián megértően bólogatott.

– Tudom, velem is ez volt. A féltestvérem születése után minden megváltozott. Azóta se rendeződött a kapcsolatom az anyámmal – magyarázta, folyamatosan Virág haját simogatva. Hirtelen elöntött a düh, és úgy éreztem, képes lennék felpofozni Doriánt.

– Virág, mosd meg az arcod, attól kicsit jobb lesz – tanácsoltam.

Szerencsére Virág szipogva kiment a szobából, így ott álltam, szemtől szemben az emós fiúval. – Mit művelsz? – kérdeztem idegesen.

– Mi?

– Miért uszítod? Így is ki van borulva!

– Nem uszítom, csak elmondom, mire számíthat!

– Ne mondd el! Ne így! Ne most! Egyáltalán nem biztos, hogy vele is ez lesz!

– Ezer százalék.

– Nem, nem ezer százalék! – fújtattam idegesen.

– Aha. Na, és te mitől lettél ilyen jártas a témában? Tudtommal semmi tapasztalatod!

– Ez igaz, de attól még ismerem Virág helyzetét, az apukáját, a mostohaanyját. Ott voltam az esküvőn is! – magyaráztam, de annyira mérges voltam, hogy kissé dadogtam is.

– És akkor mindent tudsz! Gratulálok. Pont erre van szüksége.

Hogy elhitessék vele, semmi nem változik majd…

– Nem azt mondtam! Változik, de nem biztos, hogy az a változás rossz, és nem biztos, hogy Virág megsínyli. Honnan tudhatnánk előre?

– Mert mindenkivel ez történik.

– Nem, Dorián. Veled történt ez!

– Reni – szólt hirtelen Virág. Nem tudom, mióta állhatott az ajtóban és mennyit hallott, de azt hiszem, eleget. – Doriánnak igaza van. Ő tudja, milyen ez – törölgette a szemét.

– Értem – bólintottam, és akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig tudtam nyelni. – Akkor én el is megyek – szóltam.

Virág erőtlenül bólintott.

Az utcára kiérve kedvem lett volna fejbe verni magam. Hogy lehetek ekkora birka? Rohanok, otthagyom Kingát, a menő társaságot, a palacsintámat. Miért? Hogy egy emós fiú kioktasson, elüldözzön és uszítsa Virágot minden és mindenki ellen. Mire hazaértem, már patakokban folytak a könnyeim. Az egész nagyon fájt. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam. Azt hiszem, Virágon most senki nem tud. L

Elég hosszasan magyarázkodtam anyunak arról, hogy nem Zac Efron miatt sírtam, hanem egészen más dolog borított ki. Mikor elmeséltem az egészet, anyu csak hümmögött, ami a felnőttek esetében elég rosszat jelent. Olyankor negatív véleményük van.

Mindenesetre felnéztem a netre, de Virág offline volt. Még üzenetet sem hagyott. A Facebook-oldalam se tűnt túl érdekesnek, azok közül, akikkel ma együtt palacsintáztam (volna), senki sem jelölt be. Persze miért is tették volna, annyi ideig nem voltam velük. No comment. L

Virág: 5/1 – szörnyen sajnálom, és annyira segítenék, de nem tudok. L

Mozi: 5/4 – Ciki, ha Zac Efront helyesnek találtam a filmben?

Mindegy, ezt nem reklámozom. J

Ákos: 5/5 – klassz. Megnéztem a közösségin. Egy menő tizenkettedikes, aki fiú és beszélgetett velem, és én úgy elrohantam onnan, mintha megijedtem volna. Most szívesen kezet fognék magammal. Komolyan.

Kinga: 5/1 – üzent msn-en, hogy gratulál, ügyes vagyok. És egy link. Rányomtam, Dave Twitter-oldala nyílt meg, és egy mobilról feltöltött fotó. A kép a palacsintázóban készült, ott voltak a tizenkettedikesek, Kinga, az a-sok, Viki, Cortez, Ricsi és Zsolti. Na meg Dave, aki a képet készítette. Megnéztem mikor készült a fotó.

Ma délután, háromnegyed órával azután, hogy eljöttem. Nemáááár!

Ááááá! LLL

Elegem van: 5/1* – megyek olvasni. Elég volt a napból.

November 30., hétfő

Reggel apu kirakott a sulinál, én pedig lehajtott fejjel odasétáltam a fiúkhoz.

– Ren, miért vagy ilyen szomorú? – pattant mellém Ricsi, és kedvesen átölelte a vállam. Ez gyanús volt.

– Fizikaházi? – kérdeztem unottan.

– Ha már így rákérdeztél… – bólintott röhögve. Levettem a fél kesztyűmet, és kihalásztam a táskámból a spirálfüzetem. Dave és Zsolti azonnal körbeállták Ricsit, és vadul lapozgatni kezdtek. Cortez azonban csak állt és a kapucnija alól méregetett.

– Te nem másolod le? – kérdeztem.

– Majd óra előtt – legyintett ráérősen. – Mi a baj?

Annyira őszintén kérdezte, hogy egy pillanatig hezitáltam, majd egyszerűen válaszoltam.

– Virág.

– Igen, újabban elég idióta – felelte.

– Nem tudok mit csinálni. Nem fogad el segítséget, és ez nagyon bánt.

Cortez megértően bólintott, és válaszra nyitotta a száját, de abban a pillanatban Viki lépett oda hozzánk, és Cortez nyakába ugrott.

Ugrálós barátnő. Ó, de jó. Viki érkezésére persze a fiúk is felfigyeltek, úgyhogy rögtön elkezdtek beszélgetni meg röhögni vele.

Úgy álltam ott, mint egy totális kívülálló. Pár pillanat múlva meguntam, hogy Viki körbeugrálását figyeljem, úgyhogy észrevétlenül (szó szerint) bementem a suliba. A portán felmutattam a belépőkártyám, aztán átvágtam az aulán, fel a lépcsőn, végig a folyosón. Mindezt úgy, hogy egy fél köszönést sem hallottam.

Zseniális hétfő reggel.

Csengetésig a helyemen ülve olvastam, aztán amikor Kardos becsapta az ajtót, becsuktam a könyvem. Nem tűnt túl vidámnak, ezt szinte mindenki felfogta, úgyhogy egy pillanat alatt elcsendesedtünk.

– Csapnivaló eredmények születtek! – közölte minden bevezetés nélkül, és ledobott egy papírköteget a tanári asztalra. –Tisztelet a kivételnek – pillantott rám, mire csak lesütöttem a szemem. –

Először is – kezdte a szemrehányást. – Jacques, a helyesírásod még hagyján, de ha az Anyegin  a dolgozat témája, akkor miért írsz mást?

Dave hangosan felröhögött, mire Kardos gyilkos tekintettel felé kapta a fejét. Elég ijesztő volt.

– Felmayer, viccesnek találod? Megértem, hiszen kitűnő dolgozatot írtál.

– Köszönöm – vigyorgott Dave önelégült mosollyal az arcán.

– Valóban, hibátlan. Már csak egy kérdésem lenne. A mű szerzőjét végig P.–nek rövidíted. Elárulnád, kit takar ez az egy betű?

Dave a szája szélét rágva töprengett pár pillanatig, aztán tippelgetésbe fogott, közben engem keresett a szemével.

– Paaa… – kezdte, mire automatikusan megráztam a fejem. –

Peee…

Újra intettem, hogy nem, de Kardos megelégelte.

– Reni, fejezd be! Felmayer! Hogy tudtál ötös dolgozatot írni, ha még a szerző nevét sem tudod?

– Tanár úr, az úgy volt, hogy… Amikor olvastam ezt a novellát, akkor annyira belemerültem, hogy nem is néztem meg a borítót, hogy ki írta.

– Hibátlan érvelés, annyi csupán a gond, hogy az Anyegin  nem novella, hanem verses regény. Felmayer, puskáztál, elégtelent kell adnom!

Dave beletörődve biccentett, aztán felém tátogott, hogy „ki a bánat írta az Anyegint”.  Visszasúgtam neki, mire a homlokára csapott. Azt hiszem, rájött, ezt tudnia kellett volna… , – Virág, tragédia a helyesírásod, a tartalom értékelhetetlen, és kikérem magamnak, hogy olyan rövidítéseket használj a dolgozatban, mint „vmit”, „lszer”, „+néz”, „naon” – rázta a fejét Kardos. – És mégis mit jelent a kettőspont utáni p betű?

Virág a tanárra nézett, majd kinyújtotta oldalra a nyelvét. Belőlem kitört a nevetés, Kardos azonban nem értékelte túlzottan a dolgot, rátért a következő dolgozatra.

– Antai-Kelemen. Gratulálok. A félévi jegyed eldőlni látszik – dobta le az asztalra az üres lapot. Hátrafordultam Cortezhez, de nem figyelt rám, unottan nyomkodta a zenelejátszóját. Totál bukás. Nincs mit tenni.

– Tanár úr – lóbálta a kezét Ricsi. – Nem lehet, hogy javítsunk?

– A javítás lehetősége folyamatosan adott. Aki szeretne, felelhet.

– Jó, de nemár – húzta el a száját Ricsi. Kardos felvont szemöldökkel meredt rá. – Az Anyegin  annyira tré.

– Pósa, válogasd meg a szavaidat! – figyelmeztette dühösen. Az osztály nagy része azonban lelkesen helyeselt.

Kardos szigorú arccal, összefont karral állt, és hallgatta a többieket, akik arról magyaráztak, hogy mennyire más dolog köti le őket…

– Rendben – szólt végül a tanár. – Akkor a javaslatom a következő.

Én tudtam, hogy nem lesz túl vidám, az osztály azonban megkönnyebbülten felsóhajtott. Hiba volt.

– Jövő hét csütörtökre két beadandó dolgozat…

– Ajj már – nyöszörgött Virág, de Kardos feltette az ujját, csendre intve a zúgolódó csapatot.

– Egy kétoldalas dolgozat az Anyegin ről. Aki még mindig nem olvasta, az használhatja segítségül az internetet – folytatta, de mielőtt Dave felállt volna örömében ugrálni, hozzátette: – …használhatjátok, nem kinyomtatjátok!

A többiek ezt „jó üzletnek” találták, úgyhogy el voltak foglalva azzal a ténnyel, hogy javíthatnak. Úgy tűnt, csak Kinga és én figyeltünk, mert mindketten egyszerre jelentkeztünk, és kérdeztük meg, hogy mi a másik beadandó.

– Nos. Mivel annyira lázadtok, hogy más érdekel titeket, mint amit tanulunk, szeretném, ha megosztanátok velem… Kérek egy ötoldalas házi dolgozatot, melynek címe: „Idol”. Úgy érzem, elegendő időt kaptok a megírására…

Felírtam a füzetembe a házit, közben pedig figyeltem Kardosra, aki elmagyarázta, hogy pontosan mit kell csinálni. A feladat nagyon tetszett, egy példakép dolgozat, szabadon választott. Óra vége előtt kinyílt az ajtó, és Arnold jött be.

– Neményi! – nézett rá a tanár szigorúan – Mindegy – legyintett végül, és be sem írta az igazolatlant.

Szünetben Arnolddal vettünk a büfében forrócsokit, aztán kimentünk az udvarra. Borzasztóan hideg volt, úgyhogy a forró poharat szorongatva, egyik lábunkról a másikra állva beszélgettünk arról, hogy kiről írjuk a példakép dogánkat. Közben elkezdődött a díszítés hete, a kilencedikesek az udvaron szenvedtek a kültéri égősorokkal. Hálátlan feladat, múlt évben volt alkalmunk átélni.

Utolsó óránk tesi volt, éppen az öltözőben szenvedtem a Szent Johannás melegítőfelsőm cipzárjával, mert beragadt. A szemben lévő padon Kinga és az a-s lányok folyamatosan beszéltek, úgy éreztem, szétmegy a fejem a sok csicsergéstől. Virág unottan öltözött mellettem, láthatólag eléggé ki volt borulva.

– Figyelj – ültem le mellé –, nincs kedved szakkörök után átjönni?

Virág halványan elmosolyodott, és úgy láttam, van esély arra, hogy igent mondjon. Hirtelen szerettem volna elmondani, hogy számíthat rám és hogy lehet, én nem vagyok annyira jártas a dolgokban, de bármikor meghallgatom, és ha tudok, segítek… De végül nem mondtam. Azért nem, mert Virág szomorúan megcsóválta a fejét.

– Dorián elém jön.

– Oké – bólintottam. Virág bekötötte a cipőfűzőjét, Kinga és az a-

s lányok kicsörtettek az öltözőből, én meg egyedül ácsorogtam az ajtóban, végül átmentem a tesiterembe.

Minden annyira nagyon bántott. Cortez és Viki (erősnek gondolom magam, de együtt látni őket… még mindig kínzóan fáj),

Virág (talán soha nem leszünk már barátok), Kinga (lúzernek tart, nem is foglalkozik velem; megértem) és a fiúk (Ricsi, Dave és Zsolti sokkal jobban kedvelik Vikit, mint engem valaha). Ez mind jobban fájt, mint az a negyvenöt perc gimnasztika, aminek a végén szúró oldallal összeestem. Ah, mindegy.

Olvasókörön az egyik lány tartott előadást a fantasy irodalomról.

Nem ez volt életem legszórakoztatóbb szakköre, az biztos. Inkább csak ültem és a tollamat vizsgáltam, mintha csak annyira érdekes lenne. Hazafele Arnold szóvá is tette a dolgot.

– Ma nem igazán kötött le az olvasókör, ha jól láttam. Pedig a téma érdekel, nem?

– De igen, egyszerűen csak… ma valahogy nem tudtam figyelni.

– Értem – bólintott. Mint mindig, Arnold most is a fejembe látott.

– Remélem, tudod, hogy nem vagy teljesen egyedül. Nem szeretném, ha úgy éreznéd.

– Tudom. És köszönöm – mosolyodtam el halványan, aztán megálltunk, hogy bevárjuk Karcsit, aki elejtette a kesztyűjét.

Hazaérve anyut az étkezőasztalnál találtam, éppen felhőket kergetett a neten.

– Mi volt a suliban? – érdeklődött, fel sem nézve a képernyőről.

– Semmi – feleltem. Azt hiszem, valahol tudat alatt direkt mondtam ki a bűvös, tiltott szót. Mert beszélni akartam. Anyu vette a célzást, és egy rutinmozdulattal lehajtotta a laptop fedelét.

– Mi a baj?

– Egyedül érzem magam! Nagyon!

– Ez teljesen normális kamaszprobléma. A kis barátaid elfoglaltak…

– Nem, ez nem az! – ráztam a fejem. – Mindenki megtalálta a helyét, én pedig nem. Virág Doriánnal lóg állandóan, és ha nincsenek is együtt, akkor is róla szól minden. Kinga el van foglalva Olivérrel meg azzal, hogy minden menő társaság oszlopos tagja legyen, ami mellesleg sikerült is neki. Cortezék… Cortezék csak a zenével foglalkoznak, meg leköti őket, hogy annyira de annyira imádják Vikit…

Anyu folyamatosan bólogatva hallgatta a hadarásom, és igyekezett mindent megjegyezni.

– Előfordul, hogy hirtelen úgy érzed, mindenki elhanyagol.

– Itt nem csak arról van szó. Mindjárt december van, mehetnénk korizni meg karácsonyi vásárra, meg ha leesne a hó, akkor…

– Jövő hétre várható, jelentős mennyiségű – szólt bele anyu.

– Jó, akkor még hó is lesz. És én meg egyedül vagyok.

– Értem. Tehát Virág és Dorián, Kinga és Olivér, Cortez és ez a bizonyos Viki… – töprengett anyu.

– Igen, a tökéletes párok – nevettem kínosan.

– És szerinted nem lehetséges, hogy a te tökéletes kis barátod valahol a közelben van?

– Nekem nincs ilyenem.

– Ha nagyon belegondolsz, akkor sincs? – mosolygott anyu.

– Nincs. Mindegy, felnézek a netre – álltam fel nagyon-nagyon gondterhelten.

Anyu intett, és miközben a lépcsőn felmentem, még láttam, hogy előkeres pár kamaszkezelő könyvet. De kétlem, hogy az én problémámra van válasz. J

Farm: 5/4 – Hurrá, Kinga húga, Kitti bejelölt, és szomszédok lettünk a farmon, így már csak három szomszéd kell, és bővíthetek.

Néztem Virágét, neki már 20x20 telke van. Akárcsak Dave-nek.

Sulirádió: 5/4 – Ma Placebo-nap volt, tök jó számok mentek. A  Special K  nagyon tetszett, meg is néztem a YouTube-on, dalszöveggel. Remélem, Arnold lefordítja majd nekem, és akkor érteni is fogom. J

Homlokom: 5/1*** – a hétvégi popcornevés rendesen kiütötte a bőröm, tiszta pati lettem. LL

 Galaxis:  5/5* – már csak két fejezetem van, megyek is olvasni.

December 1., kedd

December van! J És megjelent a suliújság is. A portára belépve leemeltem az állványról a decemberi számot, és azonnal fellapoztam.

Az ajánlóim nem lettek túl jók, viszont a képek, amiket én készítettem, eléggé jól sikerültek. Büszke is voltam magamra. Sajna senkinek nem tudtam elújságolni az örömöm, így végül Jacques-kal beszéltük át, hogy milyen lett. Szerinte nagyon klassz.

Kinga már első óra előtt elemében volt, ma mi díszítettük a folyosót. Kiosztotta a feladatokat, de mivel az osztály nagy része passzív állapotban volt (értsd: Cortezék kiröhögték, Andris és Robi először rábólintottak, majd utána röhögték ki, Virág a szemébe fésült hajjal feküdt az asztalon), így végül Gábor, Jacques és én vettünk részt benne. A gondnok adott girlandokat meg díszeket, úgyhogy a szünetekben azzal foglalkoztunk, hogy felaggassuk őket. Ez még nem is lett volna baj, de Kinga felügyelőként állt mellettünk, és szüntelenül dirigált, hogy „kicsit arrébb”, „nem jó, ferde”, „mit összebénáztok, ez nem igaz!” – Kinga, mi lenne, ha segítenél? – néztem le a létráról.

– Sajnálom, én adom az instrukciókat! – közölte, aztán meglátta, hogy a folyosó másik végében egy tizenegyedikes srác leszedi az egyik díszt. – Hé! Te, ott! Igen, te! Állj meg! Hova rohansz? – üvöltötte, és már el is rohant, otthagyva engem a létrán.

– Valaki… – néztem körbe szerencsétlenül. Merthogy addig Kinga adogatta a díszeket. Cortez és Ricsi lépett ki a teremből,

Ricsi éppen összegyűrte a szendvicse csomagolását, és lazán áthajította a szemben lévő nyitott teremajtón. Az a-sokhoz. J

– Mi a pálya, Ren? – nézett rám lazán. Egy létrán hajolgattam, hogy elérjem a dobozban lévő girlandot, ügyelve, hogy le ne essek.

Úgy döntöttem, ez elég nyilvánvaló, így nem válaszoltam. Ricsi „kedvesen” kikerült, Cortez azonban lehajolt és feladta nekem.

– Köszi – mosolyodtam el, miközben megragadtam a girlandot, és elkezdtem feltenni. Mikor végeztem, egy kéz felém nyújtotta a következő darabot. Vadul kalapáló szívvel vettem tudomásul, hogy Cortez ott maradt velem, ami ultrarendes dolog volt. A lepkéim, akik tavaly szeptemberben döntöttek úgy, hogy beköltöznek a gyomromba, azonnal vadul csapkodni kezdtek, közben meg azon agyaltam, hogy a lepkék miért nem alszanak téli álmot? Hülye gondolatok.

Még fel sem fogtam, hogy Cortez milyen kedves, hogy ahelyett, hogy a snowboard dzsekijében menőzne az udvaron, ott áll velem a folyosón és segít adogatni a díszeket, amikor Arnold felért a büféből.

– Nem volt kakaópor, így fahéjjal szórtam be a tetejét – nyújtotta felém a műanyag poharas kakaót.

– Oké, köszönöm – vettem át, és beleittam.

Arnold és Cortez egymással szemben állt, én meg köztük a létrán, és mivel lekötötte őket, hogy mennyire utálják egymást, szóltam, hogy valaki adjon fel egy díszt. Mindketten lehajoltak, azonban Arnold gyorsabb volt, és már nyújtotta is felém. Cortez lesajnálóan elröhögte magát, végül intett, hogy lelép.

– Köszi a segítséget – szóltam utána. Hátra se fordult, csak felemelte a kezét, ami egy laza „nincs mit”-félét jelentett.

Arnold tovább adogatta a díszeket, Kinga pedig nem sokkal később visszajött. Elmondása szerint „lerendezte a díszszaggatót”.

Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelentett, de tuti, hogy ma eggyel nőtt azoknak a száma, akik rettegnek Kingától. J

Infón tíz perc alatt mindenki megoldotta az órai munkát (ötöst kaptunk), úgyhogy Tölgyessy engedte, hogy elfoglaljuk magunkat.

Egy ideig a YouTube-on lógtam, és miután kétszer végignéztem az Oasis Masterplan  videóklipjét, úgy döntöttem, felteszem a MySpace-

oldalamra. Arnold mellettem nyelvvizsgatesztet töltött, így őt nem akartam zavarni, Dave gépén a farm volt betöltve, éppen nagyon aratott. A kockák valami CS játékban lőttek terroristákat (?).

Tanácstalanul forgolódtam. Végül megakadt a tekintetem Virág gépén. Facebook chaten volt, de gondoltam, csak szán rám két percet.

– Virág, segítenél? MySpace-izé, és nem tudom, hogy kell feltenni az oldalamra a videót. Hová kell beillesztenem, és melyik az az URL?

– Juj, picit várj, most Bettiékkel csetelek, pont infójuk van nekik is – mosolygott.

– Hát, jó – dőltem hátra a székemen, és vártam. Vártam. Vártam.

Tíz perc elteltével még mindig vártam, Virág lázasan gépelt, szerintem meg is feledkezett rólam. L

– Mutasd – lépett mellém Cortez, és fél kezével az asztalomra támaszkodva megragadta az egeret. – Mit akarsz kitenni?

– Ezt a videót – böktem a megnyitott ablakra. Cortez annyira gyors volt, hogy szinte nem is tudtam követni. Ide kattintott, kijelölt, másolt, beillesztett, okézott, mentett. És ott volt az oldalamon a klip.

J – Hű – néztem fel rá őszinte csodálattal (csodálatom több dolognak is szólt, de most elsősorban a segítségének).

Csak lazán elmosolyodott és már ott is hagyott. A történethez hozzátartozik, hogy Virág az óra végéig nem is nézett felém, tökre elfelejtette, felőle várhattam volna egész nap. Jaj. L

Utolsó óránk töri volt, Barka kíméletlenül feleltetett. Gábor négyese és Zsolti egyese után Dave került sorra, és meglepő módon ötöst kapott! Le voltunk nyűgözve. Vagy sokkolva. Még Barka is döbbenten, és hitetlenül írta be a jegyet. Óra végén aztán jól ki is faggatták a többiek Dave-et. Vagyis Ricsi kegyetlenül kiröhögte, amiért „stréber” lett. Dave csak mosolyogva rázta a fejét, aztán kinyögte, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem tanult, viszont sokat hallgatta a Belga Királyok a házban  című számát, így minden dátumot megjegyzett. Ügyes. J

Hazaérve sokat töprengtem. Cortez ma kétszer is tökre kedves volt velem, és ez megint olyan hatással volt rám, aminek annyira nem örültem. Mert boldog voltam, reményteli és ábrándozó. Egészen addig, amíg fel nem mentem a Facebookra, és a falamon meg nem láttam Viki legújabb feltöltött képét. Cortezről készült, valamikor ma, suli után. Mosolyogva áll a próbateremben, Ricsi felé néz, akinek raszta haja valami fura sapka alá van rejtve. Cortez vállán a heveder, gitárja lazán lóg előre, fél kézzel fogja csak… A kép alatti kommenteket olvasva összeszorult a mellkasom. Másolom.

 Viki írta ezt: Úúúgy szeretem. :-*

 Ricsi írta ezt: Én is téged. :D

 Viki írta:  Hülye. Ki beszélt rólad???

 Ricsi írta-.  Jólvanna LoooL, értem én…

 Viki írta: :D

Ezek után nem volt kedvem netezni. Ezek után semmihez nem volt kedvem.

Cortez: 5/1 – kedves volt ma velem. Éljen. Akár meg is ünnepelhetném. Überlúzer vagyok. L

Belga: 5/5 – meghallgattam, tényleg jópofa.

Mr. O’Realy: 5/2 – eszméletlen mennyiségű fordítanivalót adott, remélem, Arnold segít.

Vacsora: 5/4 – brassói. Nem volt rossz, megettem. Vagy csak nagyon elkeseredtem…

 Jonah Black:  5/? – Arnold tanácsára elkezdem. Neki nagyon tetszett, úgyhogy kíváncsi vagyok.

Viki: 5/1* – szereti. Azt írta, szereti. Megyek sírni.

December 4., péntek

A tegnapi nap eléggé eseménytelenül telt, ezért nem volt mit írnom.

Reggel kicsit szállingózott a hó, ezért anyu már nem volt otthon, amikor indultam. Az uzsonnámat megtaláltam a hűtőben. Májkrémes szendvics. Bah. Nem szeretem. Mindegy, Zsolti megette még első óra előtt, én meg vettem a büfében sonkás croissant-t és Balaton szeletet.

Duplaangol után (4/5-öt kaptam a fordításra) Arnolddal vettünk forrócsokit, és kimentünk az udvarra. A hó még mindig szállingózott, de nem esett annyi, hogy megmaradjon, csupán a füvet borította be vékonyan a fehér hóréteg. Annyira hideg volt, hogy a kesztyűs kezem közé szorítottam a műanyag poharat, de még így is átfagytam.

Arnold a szarvaslövő sapkájában ácsorgott mellettem, fél kezében könyvet tartott (Jack London A vadon szava,  franciául), és olvasott.

Másik oldalamon Karcsi didergett, fogai össze-összekoccantak, és reszketve dörzsölgette a kezét. Az árkádok alatt álló társaság hangosan beszélgetett, Cortezék köré gyűlt jó pár tizenkettedikes, és sztorizgattak, röhögtek, menőztek. Kinga és az a-s lányok néhány színjátszóssal együtt kicsit arrébb álltak, és bár fáztak, ki nem hagyták volna, hogy a trendi sálakban és sapkákban, új kabátokban és iszonyat szép csizmákban ne parádézzanak egy sort a hidegben.

Az udvar másik végében Virág és Dorián, a két szomorú emós ácsorogott, szemükben és szívükben mély megvetés minden és mindenki felé. Tőlük nem messze kilencedikesek egy csoportja, nevetgéltek, sugdolóztak, vihorásztak... Az egész udvar zsibongott, társaságokra bontva, mindenki ott és azokkal állt, ahol és akik közt a helye van. Szomorú dolgok ezek. Beleittam a forrócsokimba, és bár a büfés néni két tasak cukrot is adott hozzá, keserűnek éreztem. Nem a csoki hibája. A sulirádióból üvöltött a Kiscsillag Légy szíves  című dala, és hirtelen minden mondatával azonosulni tudtam. A gyér havazásban, a hamuszürke ég alatt állva annyira egyedül éreztem magam, mint még soha. Máday kijött az ajtón, összerezzent a hidegtől, majd a karóráját ellenőrizve várt pár pillanatot, végül felnézett. Az udvar abban a pillanatban kivilágosodott, a gondnok felkapcsolta a kültéri égősorokat, amitől piros, zöld és kék fények kezdtek villózni. Ricsiék az árkádok alatt füttyögtek, a kilencedikesek tapsoltak, Kinga pedig rögtön talált hibát a díszítésben, így azzal volt elfoglalva. Szép lett az udvar. Tényleg.

Ofőórára Haller boldogan érkezett. Zsolti meg is kérdezte, hogy ezúttal nem volt panasz ránk, vagy mi történt… J

– De, sajnos kaptam negatív visszajelzéseket néhány szaktanártól, erre később rátérünk. – kezdte. – Most azonban egy fontosabb dologról kell beszélnünk. A Szent Johanna idén nagy hangsúlyt fektet az adakozásra…

– Ez mit jelent? – lóbálta a karját Ricsi.

– Egy másodperc, és kiderült volna – mosolygott az ofő türelmesen. – Tehát. Először is szeretnék kérni egy diákot, aki az adománygyűjtést szervezi.

Szinte még végig sem mondta, Kinga már feltette a kezét.

– Rendben, köszönöm, Kinga. Szeretném, ha választanál magad mellé egy megbízható segítőt.

– Lássuk csak – térdelt fel fél térddel Kinga a székére, és úgy tett, mintha gondolkozna. Persze mindenki behúzott nyakkal ült, és Kinga igazán élvezte ezt a néhány kínos másodpercet. – Renáta – szólt végül.

– Remek választás – bólogatott az ofő. Oké, én benne vagyok, persze, de senkinek nem jut eszébe, hogy mi van, ha nem érek rá?

Vagy túl jól ismernek. Mindegy. – A feladat a következő…

Haller elég sokáig, jól érthetően magyarázta, hogy miről szól az adománygyűjtés. A Szent Johanna tanulói (osztályonként a kijelölt ember és segítője, tehát Kinga és én) a jövő hét folyamán, csütörtökig fogadják az osztály tanulóinak adományait. Ezek után az összegyűjtött adományokat bárki megvásárolhatja, a pénzt pedig egy gyermekkórháznak utalják át.

– És miket kell adnunk? – kérdezte Andris.

– Tulajdonképpen bármit, ami már nem kell, és amiről úgy gondoljátok, valaki megvenné.

– És mennyibe kerülnek majd ezek? Vagy ki dönti el, hogy mit mennyiért adnak? – kérdezte Dave. Az ofő számított a kérdésre, mert folyamatosan bólogatott.

– Nos, igen. Ügyeltünk arra, hogy ez ne legyen probléma.

Vagyis a diákok által elajándékozott tárgyakat Szent Johanna-

pénzért lehet megvenni. Ami annyit jelent, hogy a büfében lehet váltani igazi pénzt Szent Johanna-pénzre, ami fizetőeszköz az adományozáskor. Máday és az adakozást segítő diákok (ez esetben Kinga és én is) döntik el, hogy melyik tárgyat mennyi Szent Johanna-pénzért árulják majd.

Szinte az egész ofőóra elment azzal, hogy az adományozást beszéltük át. Csengetéskor én még jegyzeteltem, amikor Kinga megállt mellettem.

– Jól van, Renáta! Elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot! A lehető legjobb adományokat kell összeszednünk, írok egy listát arról, ami szóba jöhet. Felkészültél?

– Tessék? – néztem rá furán.

– Össze kell gyűjtenünk az adományokat! Ez fontos. Komoly, karitatív feladat, ami végre igazán hasznos!

– Igen, szerintem is – kezdtem. – De szerintem az úgy oké, ha szólunk a többieknek, és behozzák, amit gondolnak – vonogattam a vállam.

– Szerinted ezekkel ez működik? Próbáld csak ki! – nógatott..

– Ööö… – tápászkodtam fel. – Figyeljetek! Hahó – integettem, de senki nem figyelt rám, páran pedig már az ajtó felé igyekeztek.

– Gratulálok, tekintélyt parancsoló vagy. Nem lehet figyelmen kívül hagyni – gúnyolódott Kinga.

– Jő, akkor legyen a te módszered – tártam szét a karom. Kinga határozottan bólintott, majd ráállt a székemre, és elordította magát.

– Mindenki fogja be! Na! – csapta össze a tenyerét. Az osztály úgy nézett ki, mintha valaki leállított volna egy filmet. Mindenki megtorpant. – Adományokat akarok, méghozzá hétfőre! Szedjétek össze magatokat! És nem elpoénkodni!

– Kinga, hagyjál már… van jobb dolgunk is! – fújtatott Dave.

– Ezt mondd a lélegeztetőgépre kötött gyerekeknek, akik kórházban töltik az ünnepeket. Biztosan megértik a „jobb dolgodat”!

– közölte Kinga. Az osztály egy emberként komorodott el, Dave pedig szomorúan megrázta a fejét.

– Mit hozzak? – pötyögött a telefonjába. Kinga halványan elmosolyodott.

– Bármit, ami nem kell és szívesen odaadod. De ne valami gagyit!

Fontos, hogy meg is vegyék!

Hazaérve átnéztem, hogy mi az, amit oda tudok adni és amit valószínűleg meg is vesznek. Csak könyv jöhetett szóba, így hosszasan gondolkoztam, hogy mitől vagyok képes megválni a jó cél érdekében. Nehezebb volt, mint gondoltam, a legtöbb könyvemhez görcsösen ragaszkodom, viszont Kinga beszólása a lélegeztetőgépről meg a kórházban töltött ünnepekről meggyőzőbbnek bizonyult, így végül sikerült kiválasztanom egy albumot, és egy régi, számomra értékes darabot. Gyorsan fel is mentem az msn-re, és ráírtam Kingára. Másolom.

 Reni üzenete:  Sikerült kiválasztanom, mit adok oda.

 Kinga üzenete:  Nagyszerű. Mi az?

 Reni üzenete:  Egy albumot, 1000 dinoszaurusz, és egy régi Hemingway-könyvet.

 Kinga üzenete:  Ez minden? Egy ötéveseknek szóló dínós könyv és egy dohos, szakadt Öreg halász-példány t?'  Reni üzenete:  Azt hittem, az adományozás lényege az adomány. :S

 Kinga üzenete:  Renáta, ez szörnyen szép, már-már kedvesen naiv, de ki a fene fogja ezeket megvenni? Keress mást!!!

 Reni üzenete:  De…

 Kinga üzenete:  Nyomás!

 Reni üzenete:  Hát. jó. L

Bezártam az msn-t, és tovább gondolkoztam. Végül találtam egy kitűzőt meg egy bontatlan csomag matricát Párizs nevezetességeiről, amit talán a kilencedikesek megvesznek. De úgy döntöttem, akkor is odaadom a könyveket, hátha…

Anyu totál odavolt az ötletért, hogy a Szent Johanna jótékonykodik, elmondása szerint a diákoknak nagyon jót tesz, ha megtanulnak önzetlenül adni, így hozzácsapott a csomagomhoz egy tollat, amiben hőmérő is van. Igazi meteorológus adomány. J

Vacsora után olvastam, meg még egyszer megnéztem a netet.

Sehol senki, mindenki offline volt. Szomorúan néztem Cortez piros színű nevét, és tudtam, kezd visszatérni, amit olyan nagyon próbálok elnyomni magamban Viki felbukkanása óta. Hogy kimondhatatlanul odavagyok érte. Biztos közrejátszik a téli hangulat, a szállingózó hópelyhek, a suliban terjengő fahéj- és mandarinillat, a közelgő ünnepek, és a tudat, hogy mindenki jól van, csak én vagyok szörnyen egyedül. L

Ofőóra: 5/5 – tetszik az ötlet, és nagyon szívesen segítek.

Francia kultúra: 5/5 – Monsieur Durand-nal Napóleonról beszélgettünk. Klassz volt.

TeveClub: 5/5 – Jól van a tevém, megtanult egy új trükköt. Virágé meg éhen hal…

Sok házi: 5/1 – tuti egész hétvégén tanulni fogok… L

Cortez: 5/1* – Bármennyire is küzdök ellene, hiába. L

Kiscsillag: 5/5* – „Vigyetek el engem is lassúzni, srácok, légy szíves…” L

December 7., hétfő

Apu ma elutazott egy üzleti továbbképzésre, így hajnali ötre jött érte a taxi. Mivel mindenképpen szerettem volna elköszönni, beállítottam az ébresztőmet, úgyhogy mire suliba indultam, már jó pár órája fent voltam. Anyu gyorsan kirakott a Szent Johanna előtt (késésben volt), én meg odasétáltam a fiúkhoz.

– Szeretném látni a hozott adományokat! Most! – lépett mellénk Kinga. Pomponos sáljában, világos rózsaszín sapkájában és fehér, szőrös gallérú kabátjában kifejezetten csinos volt, eltekintve az eszelős tekintetétől. J

A fiúk sziszegtek egy sort, ami kábé annyit jelent, hogy totál megfeledkeztek az egészről.

– Ööö, tessék – turkált Zsolti a zsebében, aztán előrángatott egy összenyomott, megfagyott Snickerst.

– Ez valami vicc? – forgatta a szemét Kinga mérgesen.

– Én így adakozom – próbálkozott Zsolti.

– Annyira elegem van belőletek! Szívtelen dögök.

– Én elhoztam – szóltam, remélve, hogy kicsit menthetek a helyzeten.

– Mutasd – parancsolt rám. Mivel nem tűnt túl nyugodtnak, gyorsan kihalásztam a táskámból a dolgokat.

– Ezek semmit nem érnek! Kivéve talán ezt a jópofa tollat – nézegette anyu ajándékát.

– Azt anyu adta, hátha valaki megveszi.

– Igen, ez biztos. De a többi nevetséges!

– Kinga, ezek a könyvek nekem sokat jelentenek, és az, hogy megválok tőlük, bizonyíték arra, hogy szeretnék segíteni. Légyszi ne tegyél megjegyzéseket!

– De ez a Hemingway-kötet úgy néz ki, mintha már kimosták volna. Renáta, a neked értékes darabok nem biztos, hogy másnak is azok!

– Ezt a könyvet egy antikváriumban vettem, nagyon régi, már nem is lehet ezt a kiadást beszerezni!

– Jó, nem bánom. Majd leértékeljük, beletesszük egy csomagba, úgy biztos elviszik…

– Kösz – bólintottam kissé csalódottan.

Kinga még rárontott a fiúkra, hogy szedjék össze magukat meg hogy ne felejtsék el, aztán meglátta a suli felé közeledő Andrist és Robit, úgyhogy megtámadta őket.

– Ez kész – röhögött Ricsi.

Ebédszünetig Kinga mindenkit kikészített idegileg. Hozzá tartozik, hogy csak Gábor, Jacques és Arnold hozott adományt, mindenki más megfeledkezett róla. Mivel én vagyok Kinga kinevezett segédje, én tároltam a behozott cuccokat.

– Biztos, hogy ezt odaadod? – kérdeztem Arnoldtól, aki mellettem állt és Virág suliboxának támaszkodva figyelte, amíg pakolok.

– Igen. Számomra felbecsülhetetlen értékű, remélem, hogy olyan veszi meg, aki legalább annyira vigyáz rá, mint ahogy én óvtam.

– Hát, jó. Ez baromi szép dolog tőled – néztem rá a kezemben tartott Louvre-albumra, amit Arnold Párizsban vásárolt.

– A jótékonykodás lényege, hogy önzetlenül váljunk meg szeretett és nagyra becsült dolgainktól azért, hogy másoknak jót tegyünk.

– Igen! Én is ezért adom oda az antikvár Öreg halász t,   de Kinga kinevetett!

– Ha neked sokat jelent és képes vagy odaadni, akkor nincs okod az aggodalomra. Megtetted, amit kellett – mosolyodott el.

– Na, jó – lépett hozzánk hirtelen Kinga. – Ez így nem lesz jó!

– Mi a gond? – kérdeztem aggódva. Kinga majd felrobbant a dühtől.

– Szétnéztem más osztályokban. Az adományaik nemcsak gyűlnek, de igen jók! Mi pedig pár idióta repülőmodellel, dohos könyvvel meg szakadt zászlóval próbálkozunk! Megőrülök!

– Kinga, állj le – ráztam a fejem. – Jacques odaadta a Tour de France-on vásárolt zászlóját, ez borzasztóan szép dolog tőle! Gábor hetekig készítette a modellt, ő is önzetlenül lemondott róla. A könyvemről meg szállj le!

– Azonnal beszélnem kell a többiekkel! – hagyott ott minket, meg sem hallva az érvelésemet.

– Szerintem Kinga egy szép napon megőrül – mosolyogtam Arnoldra.

– Minden bizonnyal – bólintott. Hát, ez van.

Suli után olvasókörön arról beszélgettünk, hogy ki mit szokott olvasni az ünnepek alatt, úgyhogy összességében nagyon jó hangulatban telt a szakkör. Arnolddal és Karcsival az aulán átvágva igyekeztünk a kijárat felé, amikor szólítottak.

– Rentai!

Ez az a hang, ami néha kísért álmaimban, úgyhogy teljesen ledermedtem, és a szám szélét rágva fordultam vissza. Vladár felém sietett, és borzalmasan feszültnek tűnt.

– Hol van Virág? – förmedt rám.

– Tudtommal rajzszakkörön – feleltem.

– Hát, ott bizony nem volt – mondta Vladár idegesen.

– Virág kihagyta a rajzszakkört? – csodálkoztam, és már vettem is elő a telefonom.

– Úgy tűnik. Azt hittem, veled van.

– Nem, én olvasókörön voltam – feleltem, és a fülemhez szorítottam a telefonom. Kicsengett, és amíg vártam, úgy éreztem, hogy felrobbanok. Már azt hittem, valami baj történt, és lehunyt szemmel, folyamatosan motyogtam magamban, hogy vegye már fel, amikor hirtelen beleszólt. Vidám hangon, egyáltalán nem úgy, mint akinek baja van.

– Szia, Reniii!

– Virág, hol vagy? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Doriánnal meg a többiekkel Mekiben. Miért? – kérdezett vissza úgy, mintha én lennék rossz helyen, nem ő.

– Mert ma rajzszakkör volt! Nem mentél!

– Ja, ühüm. Izé. Gondoltam, ma kihagyom, mert hívtak hambizni, és akkor… – fecsegett, a háttérből pedig őrülten nagy röhögés hallatszott. Vladár kérdőn nézett rám, Arnold a fejét csóválva várakozott, és addigra Cortez is odaért, kezében a rajzszakkörös mappáját cipelte.

– Virág, ha nem mész szakkörre, akkor el kell kéredzkedni.

– Ajj már, csak egy szakkör…

– Nem, mert a szüleid is úgy tudják, hogy itt vagy. A tanárok felelnek érted, mintha tanítás lenne.

– Jaj, Reni, ne legyél már ilyen. Csak eljöttem órák után. Figyusz, most leteszem, mert kihűl a krumplim.

– Várj – szóltam, de Virág kinyomott. Tehetetlenül megráztam a fejem.

– Hol van Bencze? – kérdezte Vladár.

– Azt hiszem, McDonald’s-ban – motyogtam.

A tanár idegesen biccentett, mint aki tudomásul vette, aztán szó nélkül megfordult és elviharzott.

– A fenébe – suttogtam, és Cortezre néztem, akin látszott, hogy ideges.

– Ebből baj lesz – jegyezte meg Arnold némi töprengés után.

– Micsoda felismerés – biccentett Cortez gúnyosan. Úgy tűnt, a továbbiakban nem szándékoznak egyméteres távolságra állni egymástól, úgyhogy Cortez lazán kikerült minket, felvette a kapucniját, és kilökte a bejárati ajtót.

Hazaérve anyut kint találtam, éppen kültéri égősorokat rakott a tujákra, úgyhogy szóltam, hogy mindjárt jövök segíteni, csak felnézek a netre. Az msn betöltődött, Kinga ablaka azon nyomban villogni kezdett, egy rakás üzenetet hagyott, ilyeneket, mint: „Renáta, hol vagy?”, „Ha beléptél, azonnal írj rám!”, „Renáta, Dave nem hajlandó válaszolni, beszélj vele”… Közben megnyílt egy másik ablak, mire azonnal megremegett a kezem. Másolom:

 Virág üzenete:  Na, kösz szépen, ez jó nagy szenyaság volt! Miért kellett elmondanod Vladárnak, hogy mekizek??? Hívta anyut, most tök ideg!!! Rendes vagy. :-/

Gyorsan videóhívást indítottam, de Virág kinyomott, és rögtön utána offline lett. Azt hiszem, elrejtette magát. Sírógörccsel zártam be az ablakot, és kimentem a kertbe. Szerintem még soha, senki nem díszített annyira szomorúan, mint én. L

Matekóra: 5/5 – kaptam egy ötöst felelésre.

Virág: 5/1* – nem hiszem el, hogy haragszik!!! És ha baja esik útközben? Az anyukája úgy tudja, rajzon van, Vladáré a felelősség…

Áh, ez őrület!

Dorián: 5/1 – kezdem komolyan gyűlölni!!!

Jacques: 5/5 – még este rám írt, hogy elég jó-e az adománya, mert Kinga kiabált vele. Biztosítottam róla, hogy szuper a zászló és hogy Kingát bízza rám.

Díszítés: 5/1 – semmi kedvem nem volt hozzá. Szegény anyu, hiába lelkesedett, egyszerűen nem lett jobb kedvem. Még a Last  Christmas  miatt sem lázadtam. Fura, ez azt jelenti, nagyon kivagyok.

L

Karcsi: 5/4 – este beszéltünk telefonon, mert felhívott, hogy mit ajándékozzon Arnoldnak a szülinapjára. J

Apu: 5/5* – este sikerült beszélnünk skype-on, de csak pár percet.

December 8., kedd

Adománygyűjtés reloaded. Kinga ma már tombolt. Totálisan kikészült, kora reggel üvöltözött mindenkivel, hogy a többi osztály milyen jó adományokat szerzett. Filmes plakátok (tizenegyedikes fiúk), Idiot Side-os autogram kártyák (kilencedikesektől), Paris Hilton füzetek és tollak (tizenkettedikes lányoktól)…

– Nem igaz, hogy ennyire bénák vagytok! Mi ez a baromság? – emelt fel egy fejkendőt Kinga, aki éppen a teremben balhézott.

– Ember, óvatosan. Az a WOW-os ereklyém, eBayről rendeltem, vigyázz már rá! – hőkölt meg Robi.

– És ér valamit ez a vacak? – kérdezte Kinga, furán méregetve a darabot.

– Majd meglátod. Elviszik egy perc alatt…

– Jó, nem bánom. De mondja már meg valaki, hogy ez mi a bánat? – kapott fel egy pólót a tanári asztalról, és kérdőn nézett. –A

Chuck Norris pólóm! – röhögött Zsolti.

– Zseniálisan értéktelen. Gratulálok.

– Szerinted – vágta rá Zsolti. – Ilyen nincs ám mindenkinek!

– Milyen kár – gúnyolódott Kinga, és félredobta. – Ki adott kártyákat?

– Kinga, az az NBL kosárkártya-gyűjteményem, ha eldobod, mész utána – nézett fel Cortez.

– Értékesnek tűnik – nézegette Kinga a műanyag tasakban őrzött kártyákat.

– Az is – vonta meg a vállát Cortez.

– Szuper, végre valami! Jó, ez nagyon jó lesz – biccentett Kinga.

– Ez már kevésbé! Dave, mi a fenéért hoztál magadról egy képet? – mutatta fel a fekete-fehér fotót, amin Dave mosolyog. Ezen mindenki elnevette magát, Dave pedig büszkén meghajolt. – Szerinted ez vicces? – förmedt rá Kinga.

– Ha senki nem veszi meg, akkor majd én – mondta Dave. –

Felmayer, hallottál már az egoizmus kifejezésről? – szólt a hátsó padban olvasó Arnold.

– Nem, soha – vigyorgott Dave szemtelenül aranyosan, és tovább erősködött, hogy igenis van igény a fotójára.

Kinga félretette, és felemelte az asztalon heverő újabb darabokat.

– Mangasorozat, teleragasztott Twilight  matricaalbum és egy Fall Out Boy póló. Virág, ez nem rossz – biccentett Kinga.

Furcsán néztem a feltartott pólóra, és egy belső hang folyamatosan azt súgta, hogy ez így nem jó.

– Virág – néztem rá. – Ez a kedvenc pólód, biztos, hogy odaadod?

– Nekem már nem kell – vonta meg a vállát, és duzzogva elfordította a fejét.

Sóhajtva néztem, az egész nem stimmelt. Oké, haragszik rám, mert állítása szerint „beköptem”. Talán egyszer megérti, hogy csak jót akartam neki. Viszont ami a pólót illeti. Na, ezzel nem tudtam megbékélni. Virágnak sok Pete Wentz-es holmija van, és lehet, hogy most annyira nem szereti vagy nem köti le. De ezt a pólót a hivatalos FOB-oldalról rendelte, a megjelenés napján éjfélkor tette a kosarába, nehogy elfogyjon. Fekete, női fazonú, elején  I don’t care  felirattal, hátulján az együttes lógójával. Annyira imádta, hogy csak ritkán hordta, és úgy vigyázott rá, mintha az élete függne tőle. És most odaadja. Itt nem a jótékonykodásról van szó, mert Virág ruhatára egymillió ehhez hasonló darabból áll, amit tuti, hogy megvennének.

A laikusnak ez csak egy póló, én azonban tudom a történetét. Azt hiszem, ez most arról szól, hogy Virágot szinte semmi nem érdekli, és félő, hogy később ezt bánni fogja.

Ebédszünetben Arnolddal és Karcsival az udvaron ácsorogtunk, és miközben a sulirádió az RHCP Snow  című dalát üvöltette, mi a jótékonykodásról beszélgettünk.

– Remélem, megveszik, még a fan club online boltjából vettem – dadogta Karcsi, aki láthatólag nehezen vált meg a hologrammos Harry Potter kártyáitól.

– Az tuti – mosolyodtam el halványan, és közben próbáltam az árkádok alatt álló Virággal szemkontaktust teremteni, de nem nézett rám. Dorián viszont igen. Nem volt kedves pillantás, az biztos. Csak tudnám, hogy ő miért haragszik, elvileg ő az, aki kiragadta Virágot a társaságunkból és aki miatt Virágnak teljesen elment az esze.

Gratulálok nekik. L

Mivel Virággal egész nap nem tudtam beszélni, esélyem sem volt meghívni, így csak hárman mentünk el suli után megünnepelni Arnold szülinapját. Karcsival és Arnolddal egy közeli kávézóba mentünk, és elég „lightosan” töltöttük a délutánt. Mondjuk, Arnold amúgy sem szereti a nagy felhajtást, így neki ez teljesen rendben volt, de én azért kicsit sajnáltam, hogy a tizenhatodik szülinapját összesen hárman ünnepeljük meg forrócsokival és egy-egy szelet csokitortával. Még egy főnek ott kellett volna lennie bármi áron!

Igen, Virágnak. No comment.

Adománygyűjtés: 5/3 – alakul, de Kinga elégedetlen. És hát a diktátorokat nem tanácsos felbosszantani, így hallottam. J

Arnold: 5/5* – Kávézóban ülős, beszélgetős szülinap, ami szerinte jól sikerült, mert azokkal volt, akiket kedvel. Ennek igazán örülök. J

Arnold ajándéka: 5/5 – teljesen odavolt a francia kiadású, képekkel illusztrált Lovecraft-könyvért, aminek a beszerzése elég komoly előkészületeket vett igénybe. Örök hála érte a levelezőtársamnak, Justine-nek, aki segített megrendelni, mert Virág nélkül totál bénázok a neten…

 Jonah Black:  5/5* – Jonah irtó jófej, tök jó lenne egy ilyen barát!

Idol dolgozat: 5/? – most fejeztem be. Remélem, jól sikerült.

Izgulok.

Csörög a telefonom: 5/2 – A Cápa  zenéje… Kinga. De hát este negyed tíz van!!! Őrület.

December 9., szerda

Az egész nap feszülten telt, dogákat írtunk, szünetben Kingával kellett kémkednem a többi osztályban, hogy ki milyen adományt hozott, Ráadásul délután, amikor épp gondoltam, lazítok egy kicsit, beállított.

– Renáta, velem kell jönnöd! – közölte mindenfajta bevezetés nélkül. – Az adományokról van szó!

– Mi a baj velük?

– Kevés! Rossz! Láttam a tizenkettedikesekét! Ők fognak nyerni!

– Kinga, ez nem verseny! Adomány! Adtunk, megpróbáljuk eladni, ennyi. Megtettünk mindent!

– Renáta, mi van veled? Nem érted, amit mondok? Ránk marad az a sok lom, amit nagy nehezen összegyűjtöttünk. Senki nem veszi meg!

– Ezt nem tudhatjuk.

– De, én tudom! Vedd a kabátodat!

Tudtam, hogy úgysem érdemes vitatkozni. Az előszobában felkaptam a kabátom, meg a nyakam köré tekertem a sálam, és már indultunk is. A fagyos hidegben sietve loholtam Kinga után, aki előszedte a zsebéből a listáját, és végigfutotta.

– Jó, Zsoltival kezdünk, aztán Dave, Andris és Cortez.

– Cortez? – döbbentem le, és meg is álltam. Kinga visszajött értem, megragadta a karom, és magával húzott.

– Igen. Cortez. Rengetegen kérdezgették, hogy mit adományoz, mert szeretnék megvenni. Undorítóan népszerű – fújtatott Kinga, és tovább magyarázott arról, hogy mennyi lány rajong Cortezért a suliban. Magyarázta nekem, aki egy vagyok a sok közül. Hurrá.

A fiúknál viszonylag hamar végeztünk, kisebb viták árán szereztünk dobverőket (Kinga elszedte Zsoltitól), metallicás pass-

tartót (Andris majdnem elbőgte magát, amiért oda kellett adnia, de Kinga berontott a szobájába, és azonnal kiszúrta), és egy pánikgombot. Ezt Dave-től kaptuk, a bigyoshopon rendelte, és teljesen haszontalan dolog, de jópofa, és szívesebben odaadta, mint például a tévéjét, pedig Kinga beőrült, és egy ideig azt akarta elhozni. Kicsit túlpörgött. J

Az utolsó adománygyűjtő helyszín előtt megtorpantam és mély levegőt vettem, miközben Kinga már becsöngetett. Cortezék háza.

Azóta nem jártam nála, amióta eltörte a lábát, és a házit hoztam. Rég volt. Túl rég.

Cortez nagymamája beengedett minket, Kinga rögtön elhadarta, hogy miről van szó.

– Szólok nekik – mosolygott ránk, és miközben én a többes számot próbáltam megemészteni, Cortez nagymamája megjegyezte, hogy régen látott és hogy örül nekem.

Kingával megálltunk a nappaliban, és amíg én illedelmesen válaszolgattam Cortez nagymamájának kérdéseire, amik a sulira vonatkoztak, Kinga a lépcsőt szuggerálta. A dobogásból tisztán hallatszott, hogy Cortez nem egyedül jön le. Bingó. Viki szőke haja csak úgy lengett körülötte, füstösre festett szeme és széles mosolya sajnos kifejezetten szép volt, és lila cipzáros pulcsiban, fekete gatyában is nagyon menőn nézett ki. A kabátomban, hótaposó csizmámban és unalmas farmeremben úgy döntöttem, nem keresem tovább az önbizalmam, valahol régen elhagytam már.

– Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga.

– Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez.

– Kevés – tárta szét a karját Kinga.

– Mi kell még?

– Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban.

– Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel.

Kinga szeme felragyogott.

– Óriási! Sőt, add, ami rajtad van!

– Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül.

– Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide!

– Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért Cortez hátrálni kezdett.

– Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.

Cortez először mosolygott, majd, amikor rájött, hogy talán Kinga nem viccelt, felment a lépcsőn. Kinga utánarohant, és a pólójáért nyaggatta.

– Most komolyan. Ti milyen suliba jártok? – röhögött Viki jóízűen, és azt hiszem, tőlem kérdezte, de nem várta meg a választ, hanem utánuk ment.

Cortez nagymamája hümmögött valamit, és elkaptam egy pillantást, ahogyan Viki után nézett. Hú. Nem volt kedves, az biztos.

De aztán egy pillanat alatt váltott, és mosolyogva megkérdezte tőlem, hogy kérek-e valamit inni. Mivel nem tudtam, hogy Kinga meddig üldözi Cortezt az emeleten, elfogadtam.

Egyedül maradtam a nappaliban, és egy pillanatig tétlenül ácsorogtam, tele szomorúsággal, fájdalommal, tehetetlenséggel és önsajnálattal, amikor megpillantottam az asztalon Cortez sulicuccait.

Odaléptem és félretettem az irodalomkönyvet, ami alatt egy kinyitott füzet hevert. Az oldal üres volt, a tetején azonban szerepelt a cím.

Idol – Joey Ramone.

Cortez példakép dogája, amit holnap kéne leadnia. A margóknál firkák, sok-sok pötty, ami akkor kerül a füzetbe, amikor valaki ott kopogtatja a tollát. Talán meg akarja írni. Talán csak nem tudta elkezdeni. Hiszen címet adott neki! Ez már eleve nem teljesen üres beadandó. Az a legszomorúbb az egészben, hogy egy pillanatig sem hezitáltam. Nem foglalkoztam azzal, hogy Viki mennyire menő és hogy mennyire borzalmasan tökéletes párost alkotnak. Sem azzal, hogy Cortezre néha nagyon haragszom. Sőt, még az sem érdekelt, hogy időnként bunkó velem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy beadhat egy irodalomdogát, esélyt adva magának a kettesre.

Felkaptam az asztalon lévő tollat, és írni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy nem is hallottam, amikor Cortez nagymamája visszajött.

– Gondolod, hogy ez így helyes? – kérdezte, én pedig összerezzentem, és leejtettem a tollam.

– Nem, én csak… – dadogtam, de megakadtam. Cortez nagymamája mellém lépett és belelesett a füzetbe. – Egy kis segítség, hátha így könnyebb megírnia – védekeztem, pedig tudtam, hogy nem haragszik, mert mosolygott.

– Látom – bólintott kedvesen.

Csendben álltunk, és az emeletről leszűrődő hangokon mosolyogtunk, végül durva dobogással Kinga lecsörtetett.

– Na, ez már valami – mutatta fel a kezében tartott pólót. Cortez kedvenc Ramones-logós felsője.

– Ügyes – dicsértem meg.

– Erre lesz a legnagyobb kereslet. Megnyerjük a versenyt! –

lelkesedett Kinga.

– Ez még mindig jótékonysági gyűjtés, és nem verseny – emlékeztettem, mert úgy tűnt, totál elfelejtette.

– Lehet, de mi adjuk a legjobb adományokat! Tehát nyertünk.

Kellemest a hasznossal. Mehetünk – biccentett Kinga, aztán megkérdezte még Cortez nagymamáját, hogy nincs-e véletlenül egy szelet csoki, amibe Cortez már beleharapott.

– Sajnálom – csóválta a fejét mosolyogva, és összenéztünk. Kinga morgott valami „kár, jó lett volna”-félét, aztán elindultunk.

Az utcára kiérve még visszanéztem, Cortez ablakára, de nem láttam semmit. Viszont a tudat, hogy Viki ott lóg nála, elképesztően fájt. Pedig ez normális. A barátnője. Járnak. L

– Nem értem, hogy miért nem adta oda a rágóját! Tudok olyan kilencedikes lányról, aki biztosan megvette volna, hogy eltegye emlékbe! – dühöngött folyamatosan Kinga. – Vagy jó, ha a rágó túlzás, akkor legalább azt a pólót, ami rajta volt. Ez tiszta, nem ér annyit!

– Ez a kedvenc pólója – szóltam halkan.

– Jó, de így nem adnak érte olyan sokat. Nézd csak meg – nyomta a kezembe, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.

– Hidd el, eleget adnak majd érte – forgattam a hidegtől elgémberedett ujjaim között, és tudtam, egyike vagyok azoknak, akik szívesen megvennék. No comment.

Hazaérve Kinga az étkezőasztalunknál rakosgatta az adományokat (nálam tároltuk, úgyhogy Kinga maradt)

– Jó – nézett fel félóra csend után. – Ezek jók lesznek, elégedett vagyok.

– Végre – hajtottam le a fejem az asztalra. Elértük. Kinga lenyugszik. Éljen.

– Neked meg mi bajod? – kérdezte, felébredve az elmúlt napok őrült pörgéséből, és úgy tűnt, hirtelen észrevette, hogy mi van körülötte. Például én. Kifejezetten szomorúan.

– Semmi.

– Ugyan már. Nehogy azt mondd, hogy megint a Cortez és Viki téma bontott ki?

– Kicsit – suttogtam.

– Renáta, elhasználtad a szánalmas jelző összes szinonimáját!

Nincs több! Kifújt!

– Mindig tudod, hogy dobj fel – bólogattam elkeseredve.

– Rémes vagy!

– Ez csak egy hullámvölgy – ráztam a fejem fáradtan.

– Tavaly szeptember óta? Gratulálok!

– Kinga, nem kell, hogy kioktass.

– Én nem úgy látom! Jó, járnak. Nem tegnap óta, volt időd hozzászokni. Ha nem tetszik, tegyél ellene!

– Mégis hogyan?

– Mi az, ami miatt annyira menő Viki?

– Jó a haja, festi magát, haverként tekintenek rá, vagány, lázadó, borzalmasan szép… – soroltam.

– Hagyd már abba! Ez mind semmi! Az egyetlen dolog, ami miatt nem unják meg, amiért elviselik és amiért jó fejnek tartják, az a zene.

– Hogyan? – csodálkoztam.

– Renáta, használnád néha, ami a nyakadon van? Mert jó lenne… – forgatta a szemét unottan. – Zene. Ez a közös pont. Csak ez.

Semmi más!

Pár percig csendben bámultam magam elé, és végiggondoltam a hallottakat. És tényleg! Cortez azért lóg annyit Vikivel, mert egy együttesben játszanak. Ricsiék azért kedvelik, mert állandóan együtt próbálnak! A zene köti össze őket. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Wow.

– Igazad van! – mondtam hirtelen. – Tudom, mit kell tennem!

– Na, végre! – dőlt hátra Kinga. – Akkor ezentúl hallgatod azokat a számokat, amikről beszélnek, hogy legyen témátok, elmész a próbákra és a koncertekre?

– Mi? Nem! – ráztam meg a fejem automatikusan.

– Hanem?

– Szeretnék egy gitárt! – böktem ki, és éreztem, ez a megoldás.

Kinga az orrnyergét dörzsölgette.

– Ez a legpocsékabb ötlet, amit valaha hallottam. Renáta, te annyira vagy muzikális, mint egy szék! Verd ki a fejedből ezt az őrültséget!

– Nem, igazad van! Ha gitároznék, akkor Cortez máshogy nézne rám!

– Én nem ezt mondtam! Ezt az ötletet egyáltalán nem támogatom!

– Nem baj – mosolyogtam. – Megtanulok gitározni. És akkor menő leszek.

– Engedd meg, hogy végigkísérjem ezt a nevetséges próbálkozást.

Annyira fogom élvezni – vigyorgott Kinga.

Így mosolyogtunk egymásra, én tele ambícióval és tervvel, Kinga pedig határtalanul gúnyosan. De mindegy. J

Cortez: és Viki: 5/1 – L

Ramones póló: 5/5 – ott van a táskámban. Holnap odaadjuk.

Viszont kibírtam, hogy nem próbáltam fel!!! Jó, kétszer kiszedtem megnézni, és egyszer magam elé tettem, de erős voltam. Éljen.

Apu: 5/5* – skype-on beszéltünk. J

Gitár: 5/3 – nézegettem a neten, de fogalmam sincs, mit kell figyelembe venni. A színét? Mert láttam szép színűt. Na, erre visszatérek még.

Farm: 5/1 – még mindig kell egy szomszéd. Nem igaz. L

Msn: 5/5 – csak egy pillanatra mentem be. Virág offline volt, ahogyan Cortez is, viszont… Viszont hagyott üzenetet.

„Kösz.” Összesen ennyit írt, de örültem. Mert tudtam, megírja a beadandót Kardosnak.

December 10., csütörtök

A rettegett rajz és művtöri után (szerencsére nem volt osztályzás) beadtuk Kardosnak a házidogákat, aztán Gondosnak a kémiát (még órán kijavította, Ricsi ötöst kapott, én négyest; ezt sose fogom megérteni), Gazdag végig feleltetett, Monsieur Durand pedig duplaórás tézét íratott. Kissé húzós volt a nap, ráadásul órák után az adománygyűjtők (plusz a segédeik) mehettek adományokat összesíteni.

Az egész osztály szó nélkül lelépett, még Arnold sem maradt ott velem, mert mennie kellett valamit elintézni, így Kingával ketten sétáltunk a kihalt folyosón, táskánkban cipelve az összeszedett dolgokat. Máday a tesiterembe irányított minket, ahol a többi osztályból már megérkeztek a gyűjtést szervezők. A tornaterem lelátói üresek voltak, a pályán a szaktanárok (Kardos és Tölgyessy) rendezgették az asztalokat sorokba. Ahogy beléptünk, Karcsi vadul integetni kezdett, aminek következtében nem figyelt maga elé és nekiment Szekeres tanár úrnak. A fiúk tesitanára afféle „semmi baj” vállveregetéssel nyugtatta meg Karcsit, de a vékony kilencedikes szinte összecsuklott a tanár keze alatt.

– Na, a nyomi haverod is itt van – közölte Kinga.

Nem vettem figyelembe a megjegyzését, csak visszaintegettem Karcsinak, aztán vártam, hogy mi a teendő. A tanárok elrendezték az asztalokat, majd Máday rátért a feladatunkra. Minden kétfős csapat (összesen tizenhat csapat, osztályonként két ember) kap egy szaktanárt, akivel megállapítják az adomány összegét Szent Johanna-

pénzben. És kezdődhetett a kirakodás. Mi Kardost kaptuk, aki lelkesnek tűnt. Eleinte.

– Ez mégis mi akar lenni? – kérdezte. Naná, hogy Dave pánikgombját nem tudta behatárolni.

– Ez… – töprengtem, végül elmagyaráztam, hogy a gombot a billentyűzetre lehet ragasztani, és akkor ott jól mutat, de egyéb funkciója nincs.

– Maximum egy Szent Johanna-pénz az ára – csóválta a fejét Kardos, és mondott valami olyasmit, hogy „ez jellemző Felmayerre”.

– Kinga, ez nagyon szép gesztus. Biztosan megválsz tőle? –emelt fel egy díjat Kardos.

– Igen. Szeretném, ha a befolyt összeg jó helyre kerülne, nekem ennyit bőven megér – Kardos elismerően bólintott, aztán Kinga el is rontotta a szép pillanatot. – Másrészt holnap reggel első dolgom lesz visszavásárolni.

– Vagy úgy – motyogta Kardos, aztán kirakta a díj elé a cetlit, miszerint százötven Szent Johanna-pénzbe kerül. A következő darabnál összeszaladt a tanár szemöldöke, és óvatosan nyitotta ki az albumot.

– Arnoldé – mondtam halkan.

– Igen, sejtettem. Remélem, holnap első leszek, és megvásárolhatom az iskola könyvtárának – mosolygott. Én is mosolyogtam. Kinga nem.

– Mi az, hogy százhetven Szent Johanna-pénz? Az én díjam miért csak százötven? Nekem ezért a díjért kiment a vállam? –tajtékzott.

Kardos érvelni próbált, miszerint Arnold könyve nagyon értékes, és persze Kinga díja is, de az album eszmei értéke… Mindegy, Kinga begőzölt, és követelte, hogy az ő adományának ára is legyen magasabb, úgyhogy ezen egy ideig ment a vita. Az én Öreg  halász om   hatvan Szent Johanna-pénzt ért, amivel meg voltam elégedve. Majdnem fél hét volt, mire végeztünk, és tényleg szörnyen elfáradtam. Eleinte sok asztal felől hallottam nevetést meg beszélgetést, de végül mindenki szabadulni akart, így monoton tempóban áraztunk. Az osztály adományai közül a legértékesebb darabok Ricsi CD-i, Arnold Louvre-albuma, Kinga díja és Cortez pólója lett. Gyors fejszámolást végeztem, és rájöttem, hogy ha holnap reggel beváltom a pénzem és semmi mást nem veszek, akkor meg tudom venni Cortez pólóját és egy láncát (csak együtt kapható) kerek kétszáz Szent Johanna-pénzért. Igaz, akkor kifújt a zsebpénzem, de mindegy.

Mivel kora estére szakadni kezdett a hó, anyu hazafele felvett, hogy ne gyalogoljak hegynek felfelé a sötétben. Kingát is vittük, aki még akkor is dühöngött, amikor kiraktuk a házuknál. Sőt, ha jól láttam a tükörből, még akkor is beszélt, amikor elhajtottunk.

Msn: 5/4 – Arnold várt, úgyhogy elmeséltem neki a délutánt. J

Virág: 5/1* – offline. Pedig havazik, és úgy szerettem volna kimenni vele kutyát sétáltatni meg beszélgetni és nevetni, és angyalkát csinálni a porhóban… L

Vacsora: 5/5 – anyu hozott szendvicset a Subwayből. J

Fáradt vagyok: 5/2 – még olvasok kicsit, aztán alszom.

December 11., péntek

Na, jó, az hogy tegnap este rákezdett a havazás, oké. De reggelig esett. Sőt! Szakadt! Anyu már hajnalban elment, mindenhonnan hívták, a közlekedés kaotikus, a hó meg csak nem áll el, úgyhogy mikor felkeltem, egyedül voltam. Amikor kinéztem az ablakon, minden hófehér volt. Az út, a járda, a fák, a kocsik, a háztetők.

Minden. Gyönyörű téli nap, brutálisan sok hóval. Ez szünetben rendben van, de egy pénteki napon, amikor suliba kell menni… Hát, nem tudom.

A reggelimet megtaláltam a konyhapulton (melegszendvics volt valaha, de mivel anyu hajnalban csinálta, én már szétszáradtan, megbarnult sajttal találtam meg), aztán elkészültem. A hótaposó csizma hasznos, de ekkora havazást még ez sem bírt ki. A sulihoz érve úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont, totál kifárasztott a hóban gyaloglás és a koncentrálás, hogy el ne essek. A

Szent Johanna előtt éppen óriási hógolyócsata folyt, igyekeztem kimaradni belőle, de egy eltévedt lövedék fülön talált, így kezdett elegem lenni az egészből. A hajamba tapadt havat próbáltam kirázni, miközben beléptem az aulába. Máday szinte fellökött, ő pont kifele igyekezett, hogy véget vessen a randalírozásnak.

Egyenesen a büféhez mentem, és kihalásztam a pénzem a táskámból. Beváltottam Szent Johanna-pénzre, és fel sem mentem a terembe, hanem egyenesért átvágtam az udvaron (a sulirádióból a Let  it Snow  punk feldolgozása üvöltött) és bementem a tesiterembe. Még viszonylag kevesen voltak, valószínűleg elakadtak az időjárás miatt, így nyugodtan sétálhattam a telepakolt asztalok között. Miközben nézelődtem, leszedtem magamról a sálat, és megtöröltem a fülem, amiből kezdett kiolvadni a hó. Klassz. Mentem pár kört az asztalok körül, de csak-csak visszatértem ugyanoda. A mi osztályunk adományaihoz. Cortez pólója ott volt, de két kilencedikes lány már ott sugdolózott meg viháncolt körülötte, úgyhogy gyorsan kellett dönteni.

– Választottál valamit? – kérdezte Kardos, miután már elszédült attól, hogy a bolyongásom nézze.

– Igen – szorongattam a kétszáz Szent Johanna-pénzem a markomban.

– És mi lenne az?

Odanyúltam Cortez pólójához, és azt hiszem, meg is fogtam. De elengedtem. Biztosan megőrültem, vagy valami ilyesmi, de végül nem vettem meg. Hogy miért? Mert megakadt a tekintetem valamin, amitől összeszorult a szívem. Virág FOB pólója. Szomorú lesz. Ha egyszer magához tér és rádöbben, hogy odaadta, talán még sírni is fog. Fájt belegondolni.

– Azt a pólót – mutattam szomorúan.

– Tessék, száztíz Szent Johanna-pénz lesz.

– Rendben.

Miközben kifizettem, Kinga és az a-s lányok odacsörtettek mellém, és szinte arrébblöktek.

– Én ezt kérem – ragadta meg Edina Cortez pólóját és láncát.

– Egy pillanat. És ne sikongassatok – szólt rájuk élesen Kardos.

Virág pólójával a kezemben félreálltam, és néztem, ahogy Edina ugrál a megszerzett darabbal.

– Mit vettél? – lépett hozzám Kinga.

– Ezt a pólót – mutattam fel egy pillanatra, és már le is ejtettem a kezem.

– Ha jól sejtem, nem magadnak.

– Nem.

– Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek a naivitásodon.

– Nem kell reagálni rá – vontam meg a vállam.

– Na és Cortez „felbecsülhetetlen értékű” pólójával mi lesz? –

kérdezte gúnyosan.

– Úgy tűnik, jó helyre került.

Kingával mindketten a viháncoló Edinát néztük, aki feltartott kézzel mutatta a világnak, hogy megszerezte. Kábé úgy örült neki, mintha Cortezt nyerte volna el.

– Akarod, hogy kicsavarjam a kezéből? – nézett rám Kinga.

– Nem, de kösz – feleltem halvány mosollyal.

– Na, gyere, meghívlak egy pánikgombra – mondta lekezelően, és visszarángatott az asztalhoz.

Nevetve néztem, ahogy megveszi nekem Dave kütyüjét kerek egy Szent Johanna-pénzért, aztán mentünk még egy kört, hátha látok valami érdekeset. A pólóról lemaradtam. De megvettem Virág FOB relikviáját, remélve, hogy egyszer még keresni fogja, továbbá beújítottam két könyvjelzőt, egy világítós tollat (semmi haszna, de mindegy), egy Szívek szállodája  magazint (Jess-poszterrel, wow), ja, és kaptam ajándékba egy pánikgombot. J

Egyébként őrülten nagy sikere volt az adományozásnak, minden szünetben tele volt a tesiterem, az összes diák ott kutakodott „kincsekre” vadászva, néhányan pedig direkt hülyeségeket vettek.

Úgyhogy összességében nagyon vicces volt.

Irodalomórán Kardos ledobta az asztalra a kijavított beadandókat.

– Jó híreim vannak – kezdte.

– Kitűnő lett a dogám? – üvöltötte Zsolti.

– Akkor úgy kezdeném az órát, hogy sokkoló híreim vannak – vágta rá Kardos, mire mindenki elnevette magát, Zsolti pedig lejjebb csúszott a székén. – A dolgozatok jól sikerültek.

Az Anyegin  beadandó (a netes segítség lehetősége miatt) mindenkinek négyes vagy ötös lett, úgyhogy Kardos rátért a példakép dolgozatokra.

– Érdekesnek találtam, hogy kiért rajongtok és hogy miért. Nem mondom, néhány dolgozat meglepett, például nem tudtam, ki az a Tony Hawk – olvasta ki a tanári zsebkönyvéből, mire Ricsi büszkén bólintott. – Vagy éppen Lukács László.

– Tankcsapda! – üvöltötték egyszerre hatan, Kardos pedig biccentett.

– Most már tudom. Tehát a dolgozatok jók lettek, így jó jegyek születtek, az osztály nagy része pedig javított.

– Éljen – tapsolt Dave boldogan, de Kardos egy pillantással elhallgattatta.

– Szeretném kiemelni Gábor Dolák-Saly Róbertről írt dolgozatát, valamint Kinga Némethy Bertalan, világhírű edzőről szóló fogalmazását. Gratulálok, kitűnő.

– Arnold, a húszoldalas Hunter S. Thompson-elemzésed kissé hosszú, de természetesen kitűnő, így szeretném, ha lefordítanád franciára is. Köszönöm – nyújtotta a vaskos köteget, Arnold pedig komótosan kiment érte.

– Nagy Zsolt! – nézett fel a tanár, miközben a fejét rázta. –

Komolyan el kellett gondolkodnom a munkádon. Az első sorokat olvasva kedvem lett volna rávágni az egyest, mert képtelen voltam felfogni, hogy Vágási Feriről írtál a Szomszédok  sorozatból – kezdte, mire mindenkiből kitört a röhögés. Szegény Jacques értetlenül forgolódott, úgyhogy suttogva mondtam, hogy később elmagyarázom, miről van szó. – Viszont végül egy meglepően értelmes dolgozatot sikerült összehoznod, így eltekintek a hülyéskedéstől és közepest adok.

Zsolti teljesen meg volt elégedve, Kardos pedig kiosztotta a dogákat, úgyhogy mindenki a másikét akarta olvasni, és nagyban ment a röhögés, hogy kinek ki a példaképe. Már mindenki megkapta, előttem azonban üres volt az asztal. És Cortez előtt is. A tanár várt pár percet, amíg a többiek kiszórakozzák magukat Dave az Apple alapítójáról írt dolgozatán vagy éppen Jacques-nak a műkorcsolya-

világbajnokról, Brian Joubert-ről szóló írásán.

– Két igen meglepő írással is találkoztam. Az első Antai-

Kelemené, aki – mutatta fel a lapokat – bebizonyította, hogy tud írni.

– Mosolyogva néztem a teleírt lapokat, és büszke voltam. – Igaz, kicsit olyan, mintha kérdésekre válaszolnál, de, gondolom, kizárt, hogy valaki segített.

– Tök egyedül írtam – közölte Cortez szemtelenül, és mindenki visszatartott mosollyal figyelt.

– Értem. Leköteleztél. Négyes.

Cortez kiment a lapokért, és visszafele kacsintott egyet rám, amitől, mondjuk, kis híján megfulladtam, de majd ha egyszer feldolgozom ezt a pillanatot, akkor biztosan örülni fogok neki.

– És az utolsó dolgozat, amit direkt hagytam a végére. Reni.

– Igen? – kérdeztem összeszorult gyomorral. Még javában Cortez körül járt az agyam, amikor rádöbbentem, talán valami baj van az írásommal.

– Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak ezzel – kezdte. Én meg majdnem elájultam. – Mivel a többiek dolgozatára is egy jegyet adtam, így a tiédre sem adhatok többet. Akkor sem, ha megérdemelnéd. Döbbenetesen jó írás, szeretném, ha olvasókörön felolvasnád. Gratulálok.

Annyira zavartan mentem ki a lapomért, hogy közben belerúgtam Jacques asztalának a lábába. Nem hittem volna, hogy Kardos véleménye végül pozitív lesz, úgyhogy félig megkönnyebbülten, félig pedig riadtan ültem vissza a helyemre. Mert az egész osztály engem bámult.

Szünetben persze mindenki tudni akarta, hogy kiről írtam, sőt,

Kinga megpróbálta elvenni a dogámat, de sikerült elsüllyesztenem a táskámba.

– Na, de most tényleg. Íróról? – kérdezte Zsolti.

– Nem, de mondom, nem fontos… – legyintettem.

– Renáta, mondd már meg! – idegeskedett Kinga. – Kiről írhattál te?

– Semmi extra, ez csak egy beadandó – motyogtam.

– De nem értem, miért nem lehet elmondani? Úgyis megtudom.

Jobb lenne, ha elmondanád!

– Jó – sütöttem le a szemem. – Én anyuról írtam.

– Kiéről? – kérdezte Ricsi röhögve.

– Hát. Az enyémről – feleltem zavartam. A többieket egy pillanatra elgondolkodtatta a válaszom, aztán rögtön utána lekötötte őket az, hogy valaki hógolyót dobott az ablakunkra.

Bepakoltam a táskámba, közben Cortez mellém ért.

– Ügyes vagy – mondta őszintén.

– Köszi. Te is. Örülök, hogy megírtad – mosolyodtam el. –Mivel „valaki” húsz kérdést írt a füzetembe, csak válaszolni kellett…

– Akkor is megírtad – vontam meg a vállam.

– Engedd meg, hogy én is gratuláljak – lépett hozzánk Arnold, de szavait nem nekem, hanem Corteznek címezte. – Legszívesebben napokig ünnepelnélek, amiért tizedikben félév közeledtével hajlandó voltál írni pár oldalt. Sajnos nincs időm, de egyszer még bepótoljuk.

Egy karnevál talán méltó lenne – fejtegette száraz, gúnyos hangon.

– Neményi, fontoskodd arrébb magad, mert útban vagy – nézett maga elé Cortez ott, ahol Arnold elzárta a padok közti utat.

– Parancsolj, most már nem vagyok útban – lépett félre Arnold, szabadon hagyva a kijáratot. Cortez komoly arccal a szemébe nézett.

– Még mindig útban vagy – mondta, és kiment a teremből.

Döbbenten néztem utána. Jó, sose kedvelték egymást, de újabban nem bírnak egy helyiségben lenni. Ami azért is kínos, mert egy teremben tanulnak…

Ofőórára Haller büszkén jött, állítása szerint remekül alakul az adománygyűjtés.

– Én vettem egy hologrammos Harry Potter-kártyát! – üvöltötte Ricsi.

– Nagyszerű – bólintott az ofő lelkesen. – És hol van?

– Ráragasztottam annak a nyomi kilencedikesnek a hátára még második szünetben – röhögött, mire az egész osztály tapsolni meg őrjöngeni kezdett. Óriási. Emlékeztetnem kellett magam, hogy majd ne felejtsem el leszedni Karcsiról. Na, mindegy.

– Nos. Egy igen fontos dologról szeretnék ma beszélni. A karácsonyi húzásról!

Az egész osztály duruzsolni kezdett, úgyhogy Haller várt pár pillanatot, végül folytatta.

– Mivel a diákok igen sokat költöttek az adományokra, az igazgatóság és a szaktanárok egyöntetűen megszavazták, hogy idén nem vásároljuk, hanem készítjük a karácsonyi ajándékokat.

Na, ennyi volt az öröm. Mindenki besavanyodott, és hát természetesen én is.

– Mi ez már? Díszítgetünk, ajándékot gyártunk… Gyöngyöt fűzni nem kell? A végén lányok leszünk – ordította Zsolti, mire a fiúk többsége vadul bólogatott.

– Zsolti, nyugodj meg. Az ajándékkészítés nem gyöngyfűzésből áll.

– Jó, de akkor is!

Ezzel eltelt vagy negyedóra, amíg a fiúk kidühöngték magukat, végül, mivel úgysem tudtak mit tenni, belátták, hogy ez van.

Következett a húzás. Kicsit kedvetlenül ugyan, de mindenki kihalászott egy cetlit Haller dobozából. Mikor hozzám ért, lehunytam a szemem, és magamban végig azon imádkoztam, hogy Arnoldot vagy Jacques-ot húzzam. Ők megértik, ha a saját kezűleg készített ajándékom überbéna.

– Reni? – nézett rám az ofő kérdőn. Kicsit elidőztem a húzással.

Gyorsan belenyúltam a dobozba, és megragadtam egy cetlit.

Az ofő továbbment, én meg a padom alatt kibontottam a kis papírfecnit. Jaj ne!!! Cortez! Ilyen nincs! Ááá!

Mikor mindenki húzott, körülbelül két perc alatt megvitattuk egymással, hogy ki kinek készít ajándékot, úgyhogy idén nem kellett titokzatoskodnunk.

– Pszt – rúgta meg Cortez a székem lábát, mire hátranéztem. –Kit húztál?

Csak felé mutattam a papíromat, mire irtózatosan röhögni kezdett.

Égővörös fejjel vártam, hogy abbahagyja.

– Rajzolj valamit! – javasolta még mindig nevetve. Nagyon vicces. Idegesen visszafordultam, és azon kattogott az agyam, hogy mit készíthetnék neki. Mindenképp béna lesz, úgyhogy tökmindegy.

– Rendben. Most kimehettek az udvarra kulturáltan örülni a hóesésnek – szólt az ofő. – De csendben – tette hozzá gyorsan, amikor Zsolti széke felborult, Dave telefonja leesett, és Andris meg Robi egymással versengve rohant az ajtó felé. – Virág, te ne. Veled beszélni szeretnék.

Sejtettem, hogy miről lehet szó, ezért bátorító mosollyal néztem rá, de nem viszonozta, csak lehajtott fejjel kikullogott a tanári asztalhoz.

A folyosóra érve szóltam Arnoldnak, hogy maradjunk, mert tudni akartam, hogy mit mondott az ofő.

– Hé, Ren, suli után jössz szánkózni? – kérdezte Ricsi, miközben kikerült.

– Nem, ma semmiképp – ráztam a fejem.

– Miért? – nézett rám Dave.

– Mert apu nincs itthon, anyu sokáig dolgozik, és el kéne lapátolnom a havat a járdáról meg a kocsifeljáróról, hogy ne anyunak kelljen munka után – magyaráztam.

– Kell segíteni? – kérdezte Zsolti.

– Nem, köszi, Arnold segít – mosolyogtam. Cortez és Ricsi rázkódó vállal mentek tovább, azt hiszem, Arnoldot röhögték ki. Jó, nem annyira erős, de tuti, hogy ketten könnyen ellapátoljuk…

Csengetésig a folyosón várakoztunk, aztán végre kijött Virág.

– Mi volt? – kérdeztem idegesen.

Ahogy sejtettem. Az ofő kioktatta Virágot a rajzszakkörről való lógás következményeiről, a botrányosan rossz jegyeiről, a be nem adott dolgozatairól (kémia és irodalom) és legfőképp arról, hogy Dorián mennyire rossz hatással van rá. Virág ezt persze tök tragikusan, afféle „mindenki el akar szakítani minket egymástól” dologként éli meg, és képtelen felfogni, hogy nem a világ esküdött össze ellenük, hanem egyszerűen aggódunk érte. De nem értette, pedig a modern Rómeó és Júlia-sztorija még engem sem hatott meg, amikor legalább hét tárgyból bukásra áll és az égvilágon semmi nem érdekli, csak a búskomor barátja. Mivel nem bólogattam megértően, ott is hagyott a folyosón, és rohant le az udvarra, hogy Doriánnal együtt utálhassák a világot. Klassz.

Virág: 5/1 – offline volt msn-en.

Hólapátolás: 5/2 – kikészültünk. Szerencsére Karcsi is segített, de rengeteg volt.

Karácsonyi ajándék: 5/1* – én nem tudok készíteni semmit.

Ráadásul Corteznek?! Jaj.

Farmville: 5/5* – Arnold magához adott. Ez minden tekintetben ütközik az elveivel, de hála neki, lett egy új szomszédom és bővíthettem! Hurrá!!!

Idol dolgozat: 5/5 – azért büszke vagyok, hogy ennyire jól sikerült! J

Adományozás: 5/5 – minden elfogyott, Borrel igazgató teljesen odavolt, sokat gyűjtöttünk! Hurrá! J