szept 3-4

Szeptember 3., szerda

Már kora reggel fülledt idő volt, párás és nehéz. Anyu a hűtőn hagyott üzenetet, hogy mindenképpen vigyem magammal az esőkabátom. Furcsa volt a szikrázó napsütésben magammal cipelni, na de ki vitatkozik egy meteorológussal?A suli előtt a diákok csoportokba verődve ácsorogtak. Ricsit azonnal felismertem, idősebbekkel, tizenegyedikesekkel beszélgetett, fél lábán támaszkodott, másikkal a gördeszkáján taposott, és ide-oda tologatta. Köszönés nélkül mentem el mellette, mivel nekem háttal állt, nem akartam beégni, hogy esetleg ráköszönök, nem köszön vissza, és kinevetnek.

Pechemre pont mikor beléptem a kapun, utánam jött, úgyhogy zavartan hátrafordultam.

– Szia – mosolyodtam el félénken. Komolyan, úgy nézett rám, mintha először látna. – Osztálytársak vagyunk – tettem hozzá gyorsan, bár teljesen megalázó volt az egész.

– Ja – bólintott. És itt be is fejeztük a beszélgetést.

Az aulában Máday igazgatóhelyettes a nélkülözhetetlen vonalzójával állt, és ha éppen nem tudta alkalmazni – mert senki nem jött rövid szoknyában –, akkor arra használta, hogy az aulát átordítva a kiszemelt személy felé bökjön vele. Pont, mint a mi esetünkben.

– Megállni!Már megint lefagytam, a döbbenettől kővé dermedten álltam, és gyorsan végigmértem magam, hogy mi lehet a gond. Sötétzöld rövid ujjú póló, trapézfarmer, zöld tornacipő. Semmi olyan, amihez vonalzó kell.

– Fiatalember, a gördeszkáját nem szándékozik az épületben használni, ugye?– Dehogy, Máday igazgatóhelyettes asszony! – rázta meg a fejét Ricsi, de szemébe lógó tincsei alatt óvatos mosolyra húzta a száját.

– Én is így gondoltam. Pósa Richárd, ugye?Jaj, ne. A suliban keringő „városi legenda” alapján, ha Máday egyszer valakinek tudja a nevét, arra nyomós oka van.

– Igen – bólintott Ricsi. Kétségtelen. Elkapták.

Egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– Honnan ismer az igazgatóhelyettes?Menet közben, fejét félrebillentve nézett rám.

– Ott volt, amikor átjelentkeztem.

– Úgy érted, a felvételin?– Nem. Az átjelentkezésnél. – ismételte meg. Nem kérdezhettem többet, mert ahogy felértünk, lecsapta a deszkáját a földre, majd egy pillanat alatt a teremhez ért.

Beültem a padomba, és előszedtem a Dickens-könyvet, amit a könyvtárból kölcsönöztem ki.

– Megnézted a videókat? – hajolt le hirtelen elém Virág.

Teljesen ledöbbentett, először is azért, mert megijesztett, észre sem vettem, hogy már megjött, másodszor meg, máshogy nézett ki. A haja nem lógott a szemébe, hanem oldalt választotta el, hátul kicsit feltupírozta, az egyébként előrelógó tincseket pedig egy hatalmas, pink-fekete kockás csattal oldalra rögzítette.

– Szia – köszöntem mosolyogva. – Más a hajad!– Igen, amikor jókedvem van, akkor oldalra csatolom, ha rosszkedvem van, akkor a szemembe fésülöm. De nézd!Csodálatos idő van! – kapta a szája elé a kezét, és ábrándozva meredt ki az ablakon.

Nem is tudom. Az elmúlt napokban, sőt hetekben is ilyen idő volt, úgyhogy szerintem Virág hangulatához legkevésbé az időjárásnak van köze.

– Na, szóval, megnézted a videókat?– Igen, köszi.

– Na és?Olyan buta mosollyal várta a véleményem, hogy egy pillanatig haboztam. Eddig a szemébe fésült hajától nem láthattam, hogy sötét haja és szeme mennyire elüt a sápadt bőrétől. Ráadásul olyan nagyra nyílt szemekkel nézett rám, hogy hasonlított egy mangafigurára.

– Nem rosszak.

– Ugye? Láttad, Pete Wentz hogy néz ki? Most már tudod, ki ő? –Igen, azt hiszem – bólogattam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a sok ugyanolyan hajú és karakterű zenész közül melyik lehetett az az egy, aki ennyire különleges. Nem rémlett.

– Nincs nálatok egy telefontöltő? – lépett hozzánk Dave, aki a fülébe dugott szerkezettel beszélt. Mindketten megráztuk a fejünket, Virág természetes, „sajnos nem tudok segíteni” mozdulattal, én meg inkább „suliban miért lenne nálam telefontöltő?” fejcsóválással.

– Mindegy – legyintett Dávid, és már szólt is a készülékbe. –Apu, most lemerülök, dobd be a portára a töltőm, a következő szünetben lemegyek érte.

Először azt hittem, viccel, ezért elmosolyodtam. De nem viccelt, komolyan mondta, úgyhogy egy idő után a mosoly helyett értetlen arckifejezés ült ki a fejemre.

A szünet utolsó perceiben váltottam pár szót Jacques-kal franciául, akinek a tarkóját harmadik napja néztem, de megszólalni még nem hallottam. Rögtön egy bókkal kezdte, megdicsérte a kifogástalan (ő mondta!!!!) kiejtésemet. Aztán, mivel annyira örült, hogy valaki beszélget vele, rögtön el is mesélte, hogy az apukája itt kapott munkát, jött vele Jacques is, és mert a Szent Johannába kizárólag francia nyelven folyt a felvételi, felvették. Az már más kérdés, hogy magyarul nem nagyon tud. Ezen nevettünk.

És így bővül folyamatosan osztálytársaim listája, akikkel már váltottam szót. Hajrá.

Az első óra nyelvtan volt Kardos tanár úrral, végig írtunk, és mondatokat elemeztünk. A következő órában kezdődött a vonulás.

Összesen négy tárgy van, amit nem a saját termünkben tanulunk, a kémia, ami a laborban van a földszinten, az infó, szintén a földszinten, a tesi, át az udvaron a tornaterembe, és az angol, ami a nyelvi előadóban, a könyvtár mellett. A kémiával kezdtünk.

A laborba lépve már begörcsölt a gyomrom, a kémia az egyik ősi ellenségem. Összesen három padsor, soronként két, hagyományos, szóval kétszemélyes paddal. Ösztönösen az utolsóba ültem, de kár volt. Amikor a tanár a labor egyik ajtaján – nem a bejáratin, hanem a tanári asztal mögötti ajtón át – belépett, rögtön véget is ért a padtársas móka. Mellém egyébként Virág ült, de maximum két percre.

– Rendben – kezdett bele azonnal Gondos tanárnő, és felnyitotta a naplót. Először mindenki értetlenül összenézett: az nem lehet, hogy rögtön felelünk. Ráadásul annyira frusztrált a labor falain virító képletek és periódusos rendszerek táblázata, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A kémiaóra kicsit stresszel. Kicsit. – Na, most mindenki feláll. – közölte Gondos, és fél kezével megigazgatta élénkvörös, egybeálló haját.

Úgy tűnt, mintha lenne rajta egy láthatatlan búra, ami ennyire összetartja. Természetesen egy emberként pattantunk fel, és a padok mellett várakoztunk. Az egész osztály.

– Itt nem ülnek a barátok együtt, bátrabbak elöl, lármásak hátul! – közölte, és vadul lapozgatta a naplót. – Párban mondom a neveket, aztán leültök. Az ülésrend nem változik. Rajta! Antai-Kelemen és Bencze…

Virág tanácstalanul körbenézett, majd szomorúan előreballagott a legelső padhoz, és beült. A tanárnő rá se hederített, folytatta a névsor szerinti párba sorolást.

– Bernáth és Chatelain.

Szegény Jacques először nem értette, mi van, aztán a nevét hallva Andris után ment, és leültek.

– Felmayer és Haraszti! Szaporán, üljetek le! Nagy és Neményi, Pósa és Rentai, Szatmáry és Zsidák.

Mindenkinek meglett a helye. Beültem Ricsi mellé, és az asztalon összekulcsolt kezekkel vártam, hogy mi fog történni.

Mögöttem Kinga dühöngött, amiért ő elöl akart ülni, mellettem, a másik padban Arnold nyitotta ki a pad alatt a könyvét, és olvasni kezdett.

Gondos igazán keménynek bizonyult, rekordidő alatt lezavarta az új ülésrendet, és már bele is kezdett volna, de Virág szomorúan álldogált a padja mellett.

– Mi az? – kérdezte Gondos ijesztően közelről.

– Nekem nincs padtársam.

– Hogyhogy nincs?– Hiányzik – vonta meg a vállát szomorúan Virág.

– De egyszer visszajön, nem? Vagy netalán nem? Hm? Mi? –

            förmedt rá Gondos. Virág rémülten visszaült a székére, és óra végéig meg sem nyikkant.

Próbáltam figyelmesen jegyzetelni, de közben félszemmel Ricsit lestem, aki a fingerboarddal szórakozott egész órán, sőt a ki-

            csöngetés előtt elvette a tolltartómat, és akadálypályának használta a kis gördeszkájához. Ahogy így hátulról elnéztem a többieket, szinte mindenki elfoglalta magát, Gondos pedig, mintha csak nem venné észre, hogy ki nem figyel rá, megállás nélkül diktált. Én jegyzeteltem. Becsülettel. Tényleg.

Kémia után átmentünk angolra, a nyelvi előadóba. Három hosszú padsor, amiben négy hely van, mindegyik helyen egy méretes fülhallgató, ami a tanári asztalon lévő lejátszóval van összekötve. Ebben az előadóban már nem volt ülésrend, úgyhogy természetesen a „kemény mag” bevágta magát az utolsó padsorba.

Zsolti, Dávid és Ricsi beültek leghátra, foglalva a helyet az egész héten hiányzó Antai-Kelemen Ádámnak (Corteznek). Eléjük ült Arnold, mellé én, mellém Virág, Virág mellé pedig Jacques. A legelső padsorba került szegény Andris és Robi, akiknek nem maradt hely hátrébb, Kinga, aki bár elsőnek ért az előadóba, szándékosan oda akart ülni, és Gábor.

Mindenki a padtársával beszélgetett, én a szünet utolsó perceiben előszedtem a szendvicsem, és megnéztem, mi van benne. Nem láttam attól a tubus majonéztől, amit anyu belerakott nekem.

– Kérsz egy szendvicset? – ajánlottam fel Virágnak az egyiket.

– Köszi. Anyukád csinálta?– Igen.

– Milyen kedves! Ha ilyen szeretettel csinálta, akkor biztos nagyon finom – magyarázta kicsit szipogva. Arnold (bár ez nem jellemző rá) letette a könyvét, és előrehajolva, hogy lásson tőlem, összevont szemöldökkel nézett Virágra. Igazából mindketten furán néztük, mert még soha nem láttam, hogy valakit meghat egy majonézes szendvics.

– Jól vagy? – kérdeztem, de hülyén éreztem magam. A következő pillanatban Virág letörölte a könnyeit, és nevetgélni kezdett. Arnolddal egymásra néztünk.

– Mi baja?– Passz – ráztam meg a fejem.

– Bocsánat, csak ez olyan szép.

– A szendvics? – szólt közbe Arnold.

– Nem, a gesztus – szipogta.

– Virág, jártál már pszichológusnál? – kérdezte Arnold. – Igen, amikor nem beszéltem három hónapig – válaszolta.

Arnold pislogás nélkül meredt rá, végül úgy döntött, hogy nem akar bővebben tudni semmiről, és felnyitotta a könyvét.

Még Virágot vigasztaltam, amikor becsöngettek. Bár már nem tűnt szomorúnak, azért féltem, hogy egy pillanat alatt összezavarodhat megint. Virág kicsit megdöbbentő. És megette a szendvicset. Ez még megdöbbentőbb.

Az angoltanár, Henry O’Realy egy középkorú férfi, barna, stoppolt könyökű zakóban. Kedves arca van, meg szerintem vicces is. Kár, hogy egy szavát sem értem. Ott elakadtunk, hogy bejött, köszönt, és kérte, nyissuk ki a könyvünket. A jelen lévő tizenegyből csak ketten tanultak angolt, Arnold és Jacques (plusz Cortez, mint megtudtam). Mivel Arnold nem akart segíteni, mert éppen olyanja volt, Jacques fordított nekünk, mert a tanár csak angolul beszél. Igen ám, de Jacques meg magyarul nem nagyon, ezért angolról franciára fordította, a franciát meg már végre le tudtuk fordítani, és akkor így kicsit bonyolultan, de kinyitottuk a könyvünket. Érdekes óra volt.

A tesi még érdekesebb. A kémia után ettől tartottam a legjobban. A két kilencedikes osztály összevonva tornázik, külön a lányok, külön a fiúk. Az udvaron keresztül mentünk az öltözőkbe, Kinga a másik osztály lánytagjaival, mi meg Virággal mögöttük.

A suli udvara szép és nagy, az épület mellett végig boltíves árkád húzódik, ami, mondjuk, eső esetén jól jön. Az a-s lányok nem túl szimpik. Igazából Kinga nagyon közéjük való lenne, csoda, hogy nem oda került. Mivel egy öltözőben öltözünk, végig hallottuk a beszélgetésüket. Leginkább Kinga beszélt, különböző sztorikat adott elő a lovaglásról. Én csendben átvettem az egyentornaruhát (kék melegítőnadrág, az oldalán fehér csíkkal, kék póló, rajta a Szent Johanna lógója). Átfésültem a hajam, és szoros copfba kötöttem, miközben Virág totál szerencsétlenül ácsorgott mellettem.

– Túl nagy rám!Jogos észrevétel, Virág háromszor hajtott a nadrág alján, és így is taposott rajta. Csak pár centivel alacsonyabb nálam, úgyhogy ő rossz méretet kapott.

– Nem tudod jobban felhajtani? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy segítsek neki.

– Mi bemelegítünk, ti varrjatok nyugodtan – szólt hozzánk Kinga, és beszólása osztatlan sikert aratott, az A-s lányok eléggé vihogtak. Felálltam és Virággal együtt utánuk néztem. Most már bizonyos. Kirekesztettek minket.

A tesióra rémes volt. A fiúk tanára sokkal jobb fejnek tűnik, ők egész órán focizhattak az udvaron, mi pedig iskolakört futottunk.

Vagy hatvanat. Szép kezdés. Minden álmom volt a lejtős, dombos területen rohangálni huszonhét fokban. Kinga viszont bebizonyította, hogy valóban sportolóalkat, már ami a kitartást illeti, mivel leginkább csak elrohanni láttam magam mellett, meg ahogy az egyenbaseballsapka hátulján áthúzott copfja ellobog előttem. Mi Virággal kicsit lassabb tempóban futottunk – amit mások gyaloglásnak hívnak –, és a tesitanárnő (Korponay Andrea, atlétatermetű, sokat sípoló és üvöltöző) meg is jegyezte, hogy ezt nevezzük mi futásnak? Hát, nem ő a kedvenc tanárom. Viszont a Szent Johanna tesiterme őrülten klassz. Ez az épület teljesen külön van a sulitól, az udvar másik oldalán, kicsit alacsonyabban a dombos környék miatt. J A bejárat mögötti folyosóról az öltözők és a tanári szoba nyílik, meg egy nagy, kétszárnyú ajtó, ami a terembe vezet. A tesiteremben pedig a megszokott bordásfalak meg kötelek helyett két oldalon (akár egy sportarénában) lelátó van! Tisztára, mint egy amerikai filmben.

Óra végén az öltözőben igyekeztünk hamarabb elkészülni, mint Kinga és az a-s lányok, úgyhogy ott is hagytuk őket. Az árkádok alatt gyalogoltunk vissza a suli épülete felé, amikor utánunk szóltak.

– Renáta, Virág! Valaki elhagyta az esőkabátját! – szaladt felénk Kinga.

– Köszi, az enyém – vettem át.

– Igazad van. Ennél naposabb idő már nem is lehetne – tolta le a homlokáról a szemére a menő napszemüvegét, és a felhőtlen égbolt felé meredt.

– Még jól fog jönni – vontam meg a vállam. Na és? Egy meteorológus is tévedhet.

De nem tévedett. A hatodik óra közepén – francia kultúra Monsieur Durand-nal – beborult az ég, és mire kicsengettek, szakadni kezdett az eső.

Folyamatosan vigyorogva vettem fel az esőkabátom, az osztály nagy része kérdőn nézett rám, kivéve Dávidot, aki telefonon utasította az apukáját, hogy jöjjön közvetlenül a suli elé, nehogy a kisfiacskája megázzon.

Még a suliboxoknál pakolásztunk, megvártam, hogy Virág felvegye a szekrényében tárolt szürke kapucnis pulcsiját, aztán elindultunk. Az épület előtt, közvetlenül a bejárati ajtónál – ahová nem esett be az eső – Kinga ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és folyamatosan az eget nézte. A napszemüvege ezúttal a feje búbjára volt tolva.

– Szia – köszöntem el tőle.

– Sziasztok – biccentett. Tettünk pár lépést, az esőkabátom kapucniján kopogott az eső, amikor visszafordultam.

– A szüleidre vársz?– Igen, anyura, edzésre visz – bólintott.

– Megvárjuk veled?Kinga pár pillanatig hezitált, aztán nyílt az ajtó, és az a-s lányok jöttek ki, mind a négyen.

– Bent már kerestünk! Hol voltál? – kérdezgették.

Még elkaptam egy pillanatra Kinga tekintetét, aki majdnem mondott valamit, de az a-s lányok megzavarták, és jobb ez így.

Talán kérte volna, hogy várjunk vele, talán nem. Sose derül ki.

Mindenesetre mi hátat fordítottunk és elindultunk. Abban a pillanatban egy sötétített ablakú fekete autó gurult közvetlenül a lépcső elé, az anyósülés felőli ablak lehúzódott, és a volánnál megpillantottunk egy headsettel beszélő férfit.

– Rendben, jöhetsz – szólt a férfi a szerkezetbe. – Vigyáztam! – rohant át köztünk Dave, és rekordgyorsasággal bepattant az autóba.

Virág világosszürke pulcsiján egyre több és egyre nagyobb sötét folt képződött, a fejemre húzott esőkabáton kopogott az eső, miközben a dombon felfelé gyalogolva az út szélén lefelé folyó esővizet bámultuk.

– Ricsit hogyhogy nem felvették, hanem átvették a Szent Johannába? – kérdeztem. Virág kicsit megigazította a kapucniját, hogy kilásson alóla. A homlokára tapadt vizes tincseket igazgatva válaszolt.

– Nyelvi előkészítős osztályba járt tavaly, de el kellett jönnie abból a suliból, és csak úgy vették át, ha újrajárja a kilencediket.

– Ó! Akkor ő idősebb egy évvel, ugye?– Aha. Ő és Cortez, mindketten a tizenötöt töltik.

– Cortez is?Igen, Cortez is. Virág elmesélte Cortez sztoriját. Szóval Cortez szülei diplomaták, és a múlt évben kint élt velük Amerikában, de nem jött össze a dolog, mert a szülei túl sokat voltak távol, így inkább visszaköltözött a nagyszüleihez, ahol azelőtt is lakott.

Virág is igen lelkesen mesélt róla, úgyhogy már kezdett kicsit elegem lenni a témából, nem hiszem, hogy egy gólyatábor alatt annyira meg lehet kedvelni valakit, hogy utána egy egész osztály siránkozzon, amiért hiányzik egy hetet. Ez hülyeség.

Virágtól megint a kapunkban köszöntem el, ő továbbment, én meg be.

Anyu és apu még nem értek haza, úgyhogy először megcsináltam a leckéimet, aztán, mivel ezen hamar túl lettem, neteztem egy kicsit. A közösségi portálon bóklásztam „teljesen véletlenül”, ahol megint bejelöltek hatan, Zsolti, Dave, Jacques, Robi, Andris és Gábor. Ez azért is érdekes, mert Gáborral még egy szót sem váltottam, de biztos látott Arnold ismerősei között. Vagy ilyesmi. Ha már ott voltam, megnéztem Ricsi adatlapját (aki, ugye, nem jelölt be) meg a képeit. Egy csomó kép gördeszkáról meg valami együttesről, ezen kívül egy darab kép róla, amiből semmi nem látszik, mert elmosódott felvétel egy deszkáról történő leugrásról. Gyorsan beütöttem az ismerősei közti keresésbe a „Cortez” nevet. Természetesen ilyen becenévre csak egy találatot adott ki. Kép az nincs, viszont az összes osztálytársunk az ismerőse. Mindenki. Akkor tényleg kedvelik. Pedig csak gólyatáborban voltak. Én már három napja odajárok, és még mindig nem jelölt be mindenki. Mindegy.

Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprikaL), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.

– Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés után. Anyu, aki lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt felegyenesedett, és lesápadva meredt rám.

– Lógtál az iskolából?– Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva.

– Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak?– Anya! – vágtam közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra gondolna. – Anyu, csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a majonézt!– Ó! – tette a szívére a kezét megkönnyebbülten. – Jó, akkor nem teszek az uzsonnádba. – bólogatott.

A szüleimnek igazán nem tesz jót, hogy mindenféle „útmutató kamaszokhoz” szakkönyvet tanulmányoznak, egyszerűen minden mozdulatomra és kijelentésemre úgy figyelnek, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnék „lázadni”, amikor is majd nem bírnak velem.

Suli: 5/3 – a társaság egyre jobb, a tanárok egyre szigorúbbak.

Elmaradt az infóóra: 5/5 – helyette osztályfőnökit tartottunk.

Charles Dickens: 5/5 – a kedvenc íróm, tényleg. J

Fáradtság: 5/1 – mindjárt leragad a szemem.

Virág újabb e-mailje tizenkét videóklippel: 5/2 – nekem ezek a zenék nem tetszenek. L

Szeptember 4., csütörtök

Izomláz. Rémes, rettenetes, fájdalmas izomláz. A tegnapi tesi miatt mindenem fáj, kétszer olyan lassan mozgok, mint máskor, és artikulálatlanul nyöszörgök. Ez az izomláz az egész napomat megbélyegezte. Apu reggel szokás szerint elvitt suliba. Amikor kiállt a kapun, láttam, hogy Virág lefelé baktat az utcában. Nem szálltam be a kocsiba, hanem inkább bevártam, bunkóság lett volna a szeme láttára beülni és elhajtani. Virág megint jókedvűnek tűnt, a haja oldalra volt csatolva, és pink pólót meg tornacipőt viselt fekete farmerrel.

– Szia, Reni! – köszönt mosolyogva, majd észrevette aput. –Csókolom.

– Szervusz, Virág – biccentett apu, akinek nem kellett bemutatnom, az elmondásom alapján simán felismerte. Virág a sarkán egyensúlyozva billegett, és nagyokat pislogva meredt ránk.

– Esetleg elvihetünk? – tette hozzá apu, látva, hogy Virág csak ácsorog és mosolyog.

– Köszönöm! – lelkesedett azonnal, és már be is ült hátra.

Útközben – Virág hátul középre csúszott, és előrehajolva bámult ki a szélvédőn, amitől úgy tűnt, mintha köztünk ülne – apu próbált beszélgetni: komolyan felkészültnek bizonyult.

– És mondd csak, Virág, ez az emo stílus bővebben mit foglal magában? Csupán öltözködési és zeneirányzat, vagy érzelmi és életérzés alapon működik?Ennek meg is volt a hatása. Mikor kiszálltunk, Virág teljesen el volt alélva, hogy milyen jófej apukám van, amiért ennyire képben van a dolgokkal.

– Egy komplett könyvespolcuk van tinikről, jobban tudják, mi a divat, mint én – válaszoltam zavartan.

– Ez akkor is tök jó! Rólam anyu még mindig azt mondja, hogy most élem a „nemo” korszakomat. Pedig már annyiszor mondtam, hogy emo! – rázta a fejét hitetlenkedve.

A suliboxba pakolva beszélgettünk tovább, mikor Kinga megérkezett. Úgy vonult végig a folyosón, mint egy rossz tinifilm legnépszerűbb szereplője. Elöl, magabiztosan, felszegett állal lépkedett, mögötte kettesével a négy a-s lány. A kilencedik évfolyam lánybandája. Hurrá. Megállt mellettem, és kinyitotta a szekrényajtaját, miközben a többi lány köré gyülekezett. Fél szemmel a kitárt ajtaja felé pillantottam.

– Vilmos herceg? – szaladt ki a számon, amikor megláttam, hogy a számtalan lovas kép között, ami a szekrényajtaját díszíti, egyetlen poszter van felragasztva. Vilmos hercegé, aki lovas sisakban, azt hiszem, éppen lovaspóló közben vigyorog.

– Még jó! – vonta meg a vállát nagyképűen Kinga. Mi, Virággal akaratlanul is elröhögtük magunkat. Ez azért ciki. Vagy nem?– Tudjátok, lehet, hogy szerintetek ez vicces, de Vilmos irtó helyes. Nem úgy, mint a nevetséges Pete Wentz! – mutatott gúnyosan Virág szekrényajtajára. – Renáta, a te üres szekrényed pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik – döfött egyet belém is, aztán a lánycsorda kíséretében tovább vonult.

Virág csalódottan Pete Wentz képére meredt.

– Még hogy nevetséges! – rázta meg a fejét, saját magát győzködve.

– Igaza  van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! – közöltem szomorúan. Virág lebiggyesztett szájjal lépett mellém, és szemügyre vette a szekrényem üres belsejét.

– Nekem maradt még képem Pete Wentzről, szívesen odaadom – ajánlotta fel.

Ez tök rendes gesztus volt tőle, de azért persze nem fogadtam el. A nap folyamán szinte végig azon agyaltam, hogy mit kéne a szekrényembe ragasztani, hogy vajon mi jellemző rám. Az első óra után (töri, Barka tanárnő végig diktált, leszakadt a kezem) rajz következett, amit Virág eléggé várt. Eddig még nem vettem észre rajta, hogy bármilyen tantárgy felkeltené az érdeklődését, ebből gyanítottam, hogy a rajzot szereti. Az előtte lévő szünetben én olvastam, körülöttem mindenki hangoskodott, Robi és Andris valami dekódert próbált az osztály tévéjéhez kötni, Zsolti, Dávid és Ricsi körülállták Dávid telefonját, és valami videót néztek rajta.

Kinga természetesen nem volt a teremben, valahol az a-s lányokkal lógott, a többiek meg tébláboltak az osztályban.

– Tudod, mit nem értek? – kérdezte hirtelen Virág, aki addig a padra fektetett fejjel pihent.

Kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta.

– Hogy miért van a suli aulájában az a csúnya szobor.

Pár pillanatig pislogás nélkül figyeltem, hogy vajon komolyan gondolja-e, és mielőtt válaszolhattam volna, Arnold felült a padomra – ráült a cuccomra, de mindegy – és megelőzött.

– Virág, te olyan sötét vagy, mint az éjszaka – közölte tényszerűen. Virág csak tágra nyílt szemekkel nézte, aztán elnevette magát. Oké, valóban nem egy IQ-bajnok.

– A szobor Jeanne d’Arcot ábrázolja – magyarázta Arnold, mire Virág még értetlenebbül meredt maga elé.

– Miért van itt a szobra?Arnold unottan a plafonra nézett, aztán rám. – Te tudod, ugye?– Persze – szaladt ki a számon teljesen ösztönösen, bár úgy éreztem, hogy ezzel a válasszal kicsit lekezeltem Virágot, pedig nem akartam. Szerencsémre Virág ezt nem vette sértésnek, továbbra is várta a magyarázatot.

– Virág, tudod ki volt Szent Johanna? – kérdezte Arnold.

– A suli névadója?– Igen, de ha hiszed, ha nem, nem erről híres – vágta rá gúnyosan. Kinga a csengő hallatán belépett a terembe, és előhúzta a táskájából a lovas mappáját, amiben a rajzfelszerelését tartja.

– Kinga, te tudod, ki volt Szent Johanna? – fordult felé Virág kedvesen. Kinga a szemét forgatva, hitetlenkedve rázta a fejét.

– Ezt még a hülye is tudja.

Na, ez már tényleg Virágra vonatkozott.

– Egy szent – szólt bele az egyre mélyebb beszélgetésbe Dávid, amit a többiek viccesnek találtak, és jót nevettek rajta.

– Jeanne d’Arc – kiabálta túl a többieket Kinga.

– Vagyis? – fordult felém Arnold.

– Orléans-i szűz – tettem hozzá.

– Pontosan.

– Jé! – ocsúdott fel Virág a döbbenettől. – Akkor ezért hívják így a sulit? És ezért hívják francia alapítványi giminek? De jó!Arnolddal mosolyogva összenéztünk. Virág végül is kis fáziskéséssel, de rájött, hogy a Szent Johanna miért ennyire francia kötődésű suli. Ez vicces volt. Mondjuk, én is csak a felvételi előtt néztem utána, mert azért fontosnak tartottam, hogy tudjam, hová is jelentkezem. Ezzel egyébként csak páran vagyunk így, a többség nincs tisztában vele, és látszólag egyáltalán nem érdekli őket a sulink nevének eredete. Talán ők gondolkodnak normálisan.

Kétségtelen, a stréber jelző örökre rajtam marad.

A rajztanár (Vladár Ervin, aki egyébként a művészettörténet-

            tanár is) egész rendes. Ez az első rajzóra leginkább azzal telt, hogy lediktálta a tanmenetet, a szükséges kellékeket, amiket a jövő hétig kell beszerezni, meg bekérette az általános iskolában készült munkáinkat. (Jaj nekem!)

Mi még javában jegyzeteltünk, amikor Virág és Kinga is kimentek a tanári asztalhoz, mivel mindkettejüknél ott voltak a régi rajzaik. Kinga ért ki előbb, ezért amíg ő kinyitotta a lovas mappáját és sorban kitette a rajzait az asztalra (csendélet, lovak, gyümölcstál, csendélet, lovak, banán-alma, csendélet, ló, ló és még több ló), addig Virág a fekete-pink, halálfejes matricákkal összeragasztgatott mappáját szorosan magához ölelve figyelte Kinga kiselőadását.

– Ezek a csendéletképek mind csillagos ötös osztályzatot kaptak – magyarázta a tanárnak. – A lovakról készült rajzaimat az általános iskolában kiállították, ezenkívül ezzel a képpel – mutatott rá egy vágtató lovakat ábrázoló képre – második lettem az országos rajzversenyen, a tizenkét évesek kategóriájában – fejezte be.

A tanár (harminc év körüli, magas, vékony testalkatú férfi, csontos arccal és hátrafogott, hosszú hajjal) az állát dörzsölgetve figyelte a képeket.

– Ezek tényleg kiváló rajzok, gratulálok. A gimnáziumban is számos csendéletet fogunk készíteni – közölte. Kinga magabiztosan összeszedte a kipakolt képeit, és visszatette a lovas mappájába. – Te is elhoztad a régi rajzaidat? – fordult Vladár tanár úr Virághoz, aki a magához ölelt mappáján pihentette az állát, úgy bólogatott.

– Megmutatnád? – erősködött a tanár, mert Virág továbbra is csak ácsorgott.

– Ezek között van olyan is, amit nem rajzórára csináltam, hanem csak úgy – nyújtotta félénken az irattartóját.

– Rendben – bólintott a tanár egyre kíváncsibban. Felnyitotta a mappát, és először csak belelesett, úgy, hogy mi semmit ne lássunk belőle. Mivel az arcán látszott a döbbenet, az osztály abbahagyta a szokásos duruzsolást, és egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy Virág rajzai ennyire rosszak vagy esetleg ennyire jók.

– Ezeket te rajzoltad?– Igen. Szeretek rajzolgatni. Mindig vidám leszek tőle – mosolygott Virág.

A tanár kiemelte a rajzlapokat a mappából, és óvatosan feltette őket a táblára, hogy mi is lássuk. Na jó. Virág rajzai nem egyszerűen jók, hanem az a „húú” kategória. A kötelező tájképek és csendéletek mellett (amik sötét, borús színvilágúak és nagyon szépek) egy rakás rajz volt mangafigurákról és teljesen élethű Pete Wentz-portrékról.

– Virág – olvasta le a tanár a mappáról a nevet –, szeretettel várunk a rajzszakkörön, hétfő délutánonként, a nyílt szakkörök hetén megismerkedhetsz a csoporttal, ha van kedved – adta vissza az üres mappát, és még egyszer csodálattal nézett végig a táblára kirakott képeken.

Virág boldogan ugrándozott vissza a helyére. Egyébként az osztály nagy része agyondicsérte a rajzait, egyedül Kinga hangoztatta, hogy mangát és „nyomi gitárost” rajzolni nem olyan nehéz, mint lovakat. Nem sokan figyeltek rá. Én sem.

A csütörtöki órarend eddig a leghúzósabb. A második óra (rajz) az egyetlen nyugodt óra, utána kezdődik a kínzás. Fizika Gondos tanárnővel, duplamatek Gazdag Márta tanárnővel – aki az első találkozás alkalmával mosolygósnak és érdeklődőnek tűnt, de ezer százalék, hogy ez később változni fog –, zárásnak pedig egy francia Durand tanár úrral és egy irodalom Kardos Kálmánnal.

Ennek az utolsó órának örültem, belekezdtünk Shakespeare-be, de egyébként az egész csütörtöki nap kemény és fárasztó.

Az ötödik óra előtti ebédszünetben Virággal kimentünk az udvarra, mert nagyon szép idő volt, és egy fa árnyékában ültünk le.

A magammal hozott szendvicsek és a büfében vett üdítők fogyasztása közben én olvastam, Virág pedig egy kockás füzetbe rajzolgatott. A hangszórókból – amik nemcsak a folyosókon hanem a suli falán is vannak – ezúttal a Mátrix  filmzenéje szólt, ma egész nap ez ment,'minden szünetben. A sulirádiónak, úgy tűnik, a Szent Johannában igen komoly kultusza van, és tényleg, az elmúlt napokban egészen megszoktam, hogy minden szünetben szól valami klassz zene háttérzajnak.

Az ebédszünetben egyébként sok diák volt az udvaron, köztük Kinga és a négy a-s lány, ők az árkádok alatti árnyékban beszélgettek, meg ott volt még Ricsi, Zsolti és Dávid, ők idősebbek társaságában. Mindenki csoportokat alkotva vagy legalábbis kettesével töltötte a szünetet, csak egyetlen ember ült az udvar egyik végében álló fa törzsének dőlve. Arnold, aki szokásához híven elfoglalta magát: érdeklődve lapozgatott egy magazint.

Suli után Virággal sétáltam hazafelé, az izomláz miatt sokkal lassabban, mint az előző napokban.

– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte.

– Szerintem megkeresem az egyéniségemet – feleltem kínosan.

Kínosan a fájdalmas, lejtőn felfelé baktatástól, és kínosan a tény miatt, miszerint nem tudok mit ragasztani a szekrényembe.

– Aha – bólogatott Virág, aki szerint ez valóban fontos. – De azért biztos vannak kedvenc dolgaid. Az olvasáson kívül mit szoktál még csinálni? Van kedvenc filmed? Színészed?Színésznőd? Együttesed? Ilyesmi.

– Johnny Depp filmjeit szeretem. Főleg a Karib tenger kalózai t, az nagyon tetszett – feleltem.

– Na látod! Akkor már meg is van – zárta le a beszélgetést, és tovább gondolkozott magában.

A kapunkban elköszöntem Virágtól, és bementem. Anyu már hazaért, a konyhában találkoztunk.

– Hogy telt a napod? Mi volt a suliban? – érdeklődött.

– Semmi különös – ráztam meg a fejem, és leraktam a táskám. –Semmi különös – ismételte utánam anyu, ami általában azt jelenti, hogy nem tetszik neki a válaszom. A konyhapultra fektetett könyvét felkapva azonnal böngészni kezdte, nekem pedig volt időm leolvasni a címét: „Az ötven gyakori kamaszválasz jelentése”. Óriási. Szólni akartam, de anyu gyorsabb volt, már meg is találta, amit keresett, sőt, fel is olvasta. – „A semmi különös, nem történt semmi, nincs semmi és hasonló válaszok egy kamasz szájából leginkább az elhangzottak ellentétét jelentik. A semmilyen válaszok hátterében sokszor elfojtott düh és megaláztatás rejtőzik, valamint a befelé fordulás és elutasítás kezdetleges jeleit ismerhetjük fel. Fontos, hogy az első alkalmakkor tisztázzuk a probléma valódi okát, semmiképp ne hagyjuk annyiban, a valós válaszadás fontosságát érzékeltessük kamasz gyermekünkkel.”

Már csak ez hiányzott. Anyu felvont szemöldökkel várta, hogy szóljak valamit.

– Jó – túrtam bele a hajamba. – Egy kicsit bánt, hogy nincs semmi a szekrényembe ragasztva, másoknak meg van. Nekem nincs egyéniségem!– Reni, hogy mondhatsz ilyet?Nem én mondtam. De mindegy.

– De ez nem olyan fontos, szóval ez nem probléma.

– Már hogyne lenne fontos? Ügy látom, abban a periódusban vagy, amikor önmagadat keresed. Mondd csak, szeretnéd tudni a dolgok miértjét és létezésünk okát? – kérdezte anyu a vállamra téve a kezét. Hogy mi?– Nem – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Ó. Akkor ez majd később jön, elnézést – csukta be a konyhapulton kinyitott könyvet. – Tehát egyéniség. Nézzük csak – töprengett anyu.

– Szerintem egyedül is rájövök, csak gondolkoznom kell rajta.

Megyek, megcsinálom a házim.

– Jó, én pedig átnézek pár kiadványt, hátha találok valamit erről a témáról.

Hiába mondtam volna, hogy nem kell, anyu ragaszkodik a „kamaszkezelő” könyveihez, szóval nem is erőlködtem, inkább felmentem a szobámba tanulni. Hamar kész lettem, úgyhogy bekapcsoltam a gépem, és megnéztem az e-mailem. A hangulatom azonnal jobb lett, ugyanis most már az összes osztálytársam bejelölt a közösségi portálon (beleértve Kingát és Ricsit is).

Mármint az összes osztálytársam, egy kivételével. Cortez, aki csak jövő héten jön suliba. Úgy döntöttem, kinyomtatom az osztálytársaim profilját a közösségiről, és beragasztom a naplóm legelejére.

Ezzel hamar meglettem, és gondoltam, Simsezek egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy a héten még nem is játszottam.

Miközben a simjeimet küldtem munkába, a csukott szobaajtómon halk kopogtatást hallottam.

– Igen? – szóltam, kicsit lehajtva a notebookom tetejét. Anyu nyitott be, legnagyobb meglepetésemre Virág ácsorgott mellette.

– Mit csinálsz? – kérdezte anyu, majd amikor meglátta a képernyőn lévő simeket, hozzátette. – Ó, babázol? Képzeld, a kis osztálytársad átjött hozzád.

– Anya! – szóltam hirtelen felocsúdva. – Nem babázok, ez a Sims!– Hát persze, elnézést. – bólintott finoman mosolyogva anyu. –Virág, menj be nyugodtan. Gyerekek, hozok nektek valami üdítőt és rágcsálnivalót – fordult meg, majd még egyszer rámosolygott Virágra. – Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Reni kis barátját.

– Én is – mosolygott Virág, és bejött a szobámba.

Gyorsan behajtottam az ajtóm, és bocsánatkérően néztem Virágra. De ciki.

– Bocs, a szüleim kicsit lelkesek. Általánosban soha nem jött át hozzám senki, úgyhogy ez most pozitív hatással van rájuk – magyarázkodtam azonnal.

– Nekem sem voltak barátaim általánosban. Tokiónak csúfoltak, tök hülyék voltak – felelte, és körbenézett. – Hová tehetem, mindjárt megszakadok – rántott egyet a hátizsákján.

– Bárhová – mutattam körbe. – Miért csúfoltak Tokiónak?– Mert a TH volt a kedvenc együttesem.

Tokió Hotel. Később rájöttem. Virág kinyitotta a táskáját, és egy rakás, de tényleg irtó sok magazint szedett ki belőle.

– Mik ezek? – rángattam oda mindkét babzsák fotelem, hogy le tudjunk ülni.

– Elhoztam azokat az újságokat, amikből kiszedhetünk képeket a szekrényedbe – felelte, és a kezembe nyomott egy köteget.

Először teljesen értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez volt az egyik legrendesebb dolog, amit valaha tapasztaltam. Órákig böngésztük a magazinokat, közben anyu állandóan hozott nekünk valamit, üdítőt, pogácsát, chipset meg csokit, és látszott rajta, hogy igazán örül annak, hogy vendégem van. Mi pedig közben beszélgettünk, Virágról kiderült, hogy az összes tini- és filmes magazinnak az előfizetője (meg egy rakás képregénynek), és őrült nagy gyűjteménye van, meg például ő is Simsezik, sőt, már szerkesztett magának saját Pete Wentz simet, ami ugyan egyszer meghalt, de nem mentette el a játékot, így megmenekült.

Időközben apu is megjött, és ő is örült Virágnak, anyu kicsit bosszankodott is, mert apu mondta, hogy ők már ismerik egymást, és ő erről reggel lemaradt. Virág vacsora előtt ment haza, amikor is az anyukája érte jött. A szüleim ennek még jobban megörültek, ki is kísérték Virágot a kapuig, ahol aztán a szülők váltottak pár szót, amibe mi, „gyerekek” nem lettünk beavatva.

Fizikaóra Gondossal: 5/1 – rémesen hosszú volt és nehéz.

Izomláz: 5/1 – nagyon fáj.

Simjeim állapota: 5/3 – kicsit elhanyagoltam őket.

Virág látogatása a sok magazinnal: 5/5 – nagyon örülök neki! J

Egyéniségkeresés eredménye: 5/4 – akkor is lesz poszter

a szekrényemben, és kész!

szept 5-10

Szeptember 5., péntek

Végre péntek! Olyan hosszú volt a hét, hogy úgy tűnik, mintha mindig is a Szent Johannába jártam volna és az osztálytársaimat évek óta ismerném. Francia kultúrán, irodalmon és földrajzon végig tanultunk, utána az osztályfőnöki órán feltettük a plakáttartókba a hozott posztereket. Kisebb vita is kialakult, mert Andris és Robi a Pókember  filmek posztereit hozták, Kinga lovakat ábrázoló képet, Ricsi egy Tony Hawk-plakátot, Virág pedig egy Fall Out Boy-posztert. Az ofő igyekezett rendet tenni, és végül minden kép felkerült, csak a szertárból hozni kellett még egy plakáttartót. Utolsó óránkon, infón, a tanár ma már volt, úgyhogy lementünk az informatikaterembe. Ez az első hivatalos infóóra nagyon jó hangulatban telt, a tanárunk, Tölgyessy László fiatal és vicces. A teremben körben vannak az asztalok, így egymás mellett ülünk, háttal a tanárnak, aki így rálát a monitorokra. Először bemutatkozott, és közölte, hogy a mai órán megismerkedünk a számítógéppel. Mikor elkezdte, hogy a monitor micsoda, hangos nevetés tört ki, ugyanis az egész osztály túl volt a bekapcsoláson, Virág egy együttes MySpace-oldalát böngészte, András és Robi a WOW honlapjára jelentkezett be, Jacques az e-mailjét nyitotta meg, Ricsi egy gördeszkás videót nézett a YouTube-on, Dávid pedig a gépbe dugott pendrive-járól telepített fel valamit.

Tulajdonképpen csak én és Gábor fordultunk hátra, jelezve ezzel, hogy figyelünk a tanárra, mindenki más böngészett. Szerencsénkre az infótanár tényleg jófej, azonnal kapcsolt, hogy a mi generációnknak olyan alaptevékenység a számítógép használata, mint másnak az evés vagy alvás, úgyhogy egy kis figyelmet kért.

– Na jól van. Látom, ezzel nem lesz gond. Akkor most lassan mindenki hagyja abba azt, aminek hirtelen nekiesett, és utána beszéljük át, hogy pontosan milyen informatikai ismeretekkel rendelkeztek.

Ezzel elvoltunk óra végéig. A legtöbben – én is – elég jól állunk, már ami a tananyagot illeti, így a tanár szerint az első fejezeteket elég lesz átnézni, és akkor majd gyorsan haladunk.

Viszont voltak páran (Dávid, Robi, András és Ricsi), akik olyan nagyfokú ismeretekkel rendelkeznek, ami még a tanárt is meglepte. Kockák.J

Az órák végén Virággal kidekoráltuk a szekrényem belsejét, ragasztottunk bele egy csomó filmes képet, főleg A Karib-tenger  kalózai ból, meg néhány képet A Gyűrűk urá ból, ezenkívül Virág hozott nekem pár kinyomtatott képet írókról (Shakespeare, Dickens, Tolkien). Ezután már nem mondhatják, hogy nincs egyéniségem, Virágnak köszönhetően tele lett képekkel a suliboxom.

És végre hétvége. Délután gyorsan megcsináltam a házim, hogy ne maradjon vasárnapra, utána pedig Simseztem és olvastam.

Virág felvett msn-re, úgyhogy váltottunk pár szót, de sietnie kellett, mert az apukája ment érte, hogy együtt töltsék a hétvégét.

Első hét: 5/3 – sok jó, néhány rossz dolog.

Szekrényem belseje: 5/4 – szép lett.

Virág mint barát: 5/5 – tényleg minden kérés nélkül segített. J

Anyu fajitasa vacsorára: 5/2 – ha ezt egy mexikói látná!Arnold e-mailje egy könyvlistával, amit illene elolvasnom: 5/4 – ez Arnoldra vall, figyelmesen bunkó. De azért megnézem, mik azok. J

Anyu szerint egész jövő héten ilyen szép idő lesz: 5/5 – örülök.

Tök jót lehet olvasni a kertünkben: 5/5 – csendes és sok a virág. J

Szeptember 7., vasárnap

A hétvége viszonylag klasszul telt, kivéve, hogy tegnap este apu céges vacsorájára kellett menni, ahova nem elég, hogy rendesen fel kellett öltöznöm (zéró tornacipő L), de még egy csomó idétlen kérdést is feltettek nekem. Ma elkísértem anyut a meteorológiai intézetbe, és amíg ő dolgozott, én leginkább lábatlankodtam, közben pedig sor került anyu kollégáinak a kérdéseire is.

Komolyan, a felnőttek totál furák! Ugyanis néhány „alibikérdés” után rögtön rátértek arra, ami igazából érdekli őket, és suttogó-

            titkolózó hangon érdeklődtek.

Nem, a válaszom továbbra is nem. Nincs helyes fiú a suliban, és különben is, éppen elég volt a gólyatábor elmulasztása után gyorsan beilleszkednem egy új osztályba és mielőbb megtanulni a neveket. Egyáltalán nem figyeltem fel senki különlegesre, jó, Ricsi menő meg nem kifejezetten ronda (vagyis egész helyes), de nem érdekel. Meg néhány idősebb srác, főleg a tizedik évfolyamból menőnek tűnik, de miért nem érti meg senki, hogy az a filmekben látott, „megláttam és görcsbe rándult a gyomrom” izé engem elkerült, és azt hiszem, el is fog. Mindegy, nem értik.

Este kaptam egy e-mailt az ofőtől. Kör e-mail, minden 9/b-s diáknak, amiben az ofő megint felhívta (a héten úgy ezredszerre) a figyelmet arra, hogy holnap kezdődik a „nyílt szakkörök hete”. Ez azt jelenti, hogy a suli délutáni szakköreit egy hétig meg lehet nézni, aztán mindenki eldönti, hogy melyik érdekli. Ilyenkor a szakkörök eltérnek a normális programtól, és bemutatják a kilencedikeseknek, hogy miről is van szó. Végül is ilyen kedvcsináló bemutató, ahol megpróbálják beszervezni a kilencedikeseket. Na mindegy, azért még egyszer belenéztem a szakkörlistába, de már úgyis tudom, hogy melyiket választom. Ja, és az előbb Virág írt sms-t, hogy szétunta az agyát egész hétvégén (elvált szülők gyerekeként kéthetente az apukájánál van), úgyhogy most monopolyzni fognak. Mikor írtam, hogy jó játékot, Virágtól azonnal jött egy újabb üzenet, ami röviden ennyi volt: „Mi az a Monopoly?” J

Kiolvastam Dickens Twist Olivérjét.  5/5 – az egyik kedvenc könyvem.

Kérdések a sulival kapcsolatban: 5/2 – egy idő után bosszantó és felesleges.

Kérdések a suliba járó fiúkkal kapcsolatban: 5/1 – hogy másnak ez miért ilyen fontos?Megjegyzés a magasságomra: 5/1 – elkerülhetetlen.

Akárkivel találkozom, megállapítja, hogy nőttem. Ha hinnék nekik, már az NBL-ben lennék. Nem is igaz, hogy annyit növök, csak úgy mondják. L

Hosszú-hosszú hét: 5/5 – klassz volt, de elfáradtam. Alszom.

Szeptember 8., hétfő”

Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme.

Virág a kapunkban várt (szemébe lógó hajjal, úgyhogy rossz kedve volt), és a suli felé gyalogolva átbeszéltük a hétvégét.

Ahhoz képest, hogy mindennap msn-eztünk, sok mondanivalónk volt egymásnak. Már nem tudom, mi, de a suliig beszélgettünk. Ja, igen. Nyert monopolyban.

Hétfőn dupla angollal kezdünk, úgyhogy a suliboxomba berámolva előhalásztam az angolkönyvet és a munkafüzetet.

– Johnny Depp? Nem túl eredeti – jött egy ismerős, nem éppen kellemes hang a hátam mögül. Kinga már hétfő reggel elemében volt, és kezdte cikizni a szekrényajtóm belsejére ragasztott képeket.

– Nekem tetszik – vontam meg a vállam, remélve, hogy békén hagy. Kinga még mondott volna valamit, de aztán összehúzott szemmel végignézett a folyosón.

– Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.

Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam.

Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták.

Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-

            egy pillanatra.

– Nézd, megjött Cortez! – jelentette be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre.

– Tényleg? – kérdeztem a vállamat vonogatva.

– Aha, ott áll! – mutatott az osztályunk alkotta csoport irányába.

Még ez hiányzott, hogy Virág mutogasson! A gyomromban egyébként is verekedett a reggeli croissant és alma, és kínosan latolgattam magamban, hogy vajon melyik nyer? Hülye gondolatok.

Addig kotorásztam a szekrényemben, míg végül becsengettek.

Az osztálytársaink már lementek a nyelvi előadóba, a folyosó teljesen üres volt, úgyhogy Virággal sietnünk kellett. Azt reméltem, hogy ennyivel megúsztam az érthetetlen és értelmetlen viselkedést egy időre, de ez csak rosszabb lett. Ugyanis a duplaangolon Ricsi, Zsolti és Dávid mellé Cortez is beült a leghátsó padsorba, mögénk.

– Utána megnéztem, hogy hogyan készült a klip, meg néhány interjút is, de nem értettem belőle egy szót sem – magyarázta Virág. Nekem. Jaj. Nem is figyeltem rá, azt sem tudom, miről beszélt, mert teljesen lekötött a mögöttem zajló beszélgetés.

Vagyis a kezdődő beszélgetés Ricsi, Cortez és Zsolti között. Szó szerint idézem.  Cortez:  Ez ki?  Ricsi:  Ki?  Cortez:  Virág mellett.  Ricsi:  Zsák. (Zsák Jacques beceneve lett, mindenki így hívja.

Szegény.)

             Cortez:  Nem ő, a másik oldalán!  Ricsi:  Ja! Osztálytárs. Regina.  Zsolti:  Renáta.  Ricsi:  Mindegy.  Cortez:  Miért nem volt gólyatáborban?  Ricsi:  Mit tudom én, biztos tanult.  Cortez:  Stréber?  Ricsi és Zsolti:  Totál…

Na, köszi. Szóval már mindenkinek megvan rólam a véleménye. A fenébe. Először is, mi az, hogy Regina? Az ki?Másodszor, senki nem kérdezte meg, hogy miért nem voltam a táborban, és lehet, hogy mindenki azt gondolja, hogy tanultam.

Harmadszor meg. Nem vagyok stréber. Jó lett volna ezeket egyébként elmondani, de nem volt hozzá bátorságom.

Mr. O’Realy pár perces késéssel jött órára, és amíg a tanári asztalon rámolt, az egész osztály beszélgetett.

– Hé, Neményi! – hajolt előre Dávid, és megbökte a mellettem ülő Arnoldot. Ő épphogy összecsukta a kezében tartott magazint, és felvont szemöldökkel fordult hátra. – Ma már lesz kedved fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog szerencsétlenkedni? – folytatta Dávid.

Arnold újra kinyitotta az újságot, és olvasás közben válaszolt.

– Nincs kedvem fordítani. Olvasok.

– Kösz, miattad megint nem értünk majd semmit – szólt közbe Zsolti. – Milyen újság ez? – tette hozzá kicsit felállva, hogy átlásson Arnold válla fölött.

– IPM. A gondolkodó ember lapja. Neked nem ajánlom – vágta rá lazán Arnold, és olvasott tovább.

Mosolyogva figyeltem a beszélgetésüket, hol Arnoldra nézve, hol pedig hátrafordulva Zsoltihoz. És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj. Természetesen ezek után az angolóra valahogy nem kötött le. Pedig a fejhallgatóban ismétlődő hang egyre agresszívebben kényszerített rá, hogy ismételjem meg a mondatot.

Rajtam kívül mindenki a feladatra koncentrált, láttam, ahogyan körülöttem tátognak az osztálytársaim, Mr. O’Realy pedig az asztala mellett bólogatva figyel. Én azonban egészen máshol jártam.

Duplaangol után a kémialaborba vonultunk át. Virág és Cortez (Gondos ülésrendje miatt) legelöl, az első padban lapítottak, én hátrébb ültem, Ricsivel. Csengetés után Gondos valósággal berontott a terembe, amitől mindenki elhallgatott.

– Jól van! – kezdte. Az arca olyan furán ráng, és mindig van valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy neutron. Fogalmam sincs. – Antai-Kelemen? Megérkezett már? – olvasta fel a naplóból, és hunyorogva nézett az osztályra.

Cortez lazán felemelte a kezét.

– Jó. Ádám, kérd el a többiektől a jegyzeteket – bólintott sietve, és már lapozott is tovább a naplóban. – Pósa Richárd?– Én eddig is itt voltam – szólt előre Ricsi.

– Tudom – vigyorodott el Gondos. – Viszont most felelsz.

Az osztály szó szerint ledermedt. Ricsi értetlenkedve kászálódott fel, miközben sietve átlapozta a füzetét. Tök üres volt.

Sejtettem, hogy Gondos az előző órán csak úgy tett, mintha nem venné észre, ki figyel és ki nem. Csekkolta és meg is jegyezte. És feleltet. Ricsi elfésülte a szemébe lógó hajtincseit, és a szája szélét rágva várta a kérdést. Gondos a múlt órán lediktált atomszerkezeti kérdéseket tette fel. Ricsinek, ahogy számítani lehetett rá, még a kérdés sem tűnt ismerősnek. Kezével az asztalon kopogtatva gondolkodott, totál eredménytelenül, miközben az osztály síri csendben várakozott.

– Khm – köhintettem egyet finoman, mire Ricsi lenézett rám.

Ujjammal rámutattam a válaszra, amit sietve firkantottam le hatalmas betűkkel a füzetem hátsó lapjaira. Ricsi egy pillanatig csodálkozva nézett rám, mire ujjammal még mindig a lapra mutatva igyekeztem egyenesen Gondos felé nézni, nehogy lebukjunk. Szerencsére Ricsi kapcsolt és válaszolt. Gondos legnagyobb döbbenetére. Még négy kérdést kapott, mind a négyet lepuskázta a segítségemmel. És ötösre felelt!– Jó, ülj le. Mindenki nyissa ki a tankönyvet… – kezdett bele az órába Gondos tanárnő, miközben beírta a naplót. Ricsi megkönnyebbülten, hitetlenkedő arccal zuhant vissza a székére.

Pár percig csak csodálkozott, és az állandóan hátraforduló Cortezzel röhögött össze. Mikor Gondos elcsendesítette az osztályt, Ricsi lehajtotta a fejét a padra, és rám nézett.

– Kösz – olvastam le a szájáról.

– Nincs mit – vontam meg a vállam sértetten. – Egy strébertől ez semmiség – szúrtam oda, mire összeráncolta a szemöldökét.

Ez egyébként célzás volt, de nem kapcsolt. Ügy látszik, az ironikus hangsúlyt még gyakorolnom kell.

Szünetben aztán ment a röhögés. Természetesen Dávid és Zsolti szekálta szét Ricsit, amiért az első jegye egy kémia ötös. Szerintük ez több mint ciki. A táskámat a vállamra dobva mentem Virághoz, aki az ajtóban várt. Közben elhaladtam Cortezék előtt.

– Most komolyan, hogy a fenébe csináltad? – faggatta tovább Dávid.

– Gondolod, hogy magamtól? – kérdezett vissza Ricsi szinte sértetten. – Regi súgott.

– Reni – javították ki most már mindhárman. – Akkor ő – vonta meg a vállát Ricsi.

Na tessék. Élete első (és lehet, hogy utolsó) kémia ötösét szerzem meg neki, és továbbra sem jegyzi meg a nevem. Az viszont kis szívrohamot okozott, hogy Cortez már tudja. Jaj.

– Hú, ez a felelés nagyon durva volt. Már azt hittem, hogy Ricsi után én jövök – hajtotta a homlokát Virág a szekrényajtajára.

– Igen, elég durva volt – bólintottam, és magamban kicsit mosolyogtam azért. Igazából gondolkodás nélkül segítettem Ricsinek, pedig lebukhattunk volna. Nem is vagyok igazi stréber!A szenzációs kémiafelelés emlegetése csak egy szünetig tartott az osztályban, ugyanis a következő tanórák hasonlóan keménynek bizonyultak. A termünkben Cortez megérkezésével teljes lett a létszám. Mögöttem ül, a harmadik padsorban. Éppen a könyvemet olvastam francia előtt (belekezdtem a Szép remények be), amikor Kinga odaadta Corteznek az elmúlt hét jegyzeteit.

– Kösz – vette át, miközben beleivott a dobozos kólájába. – Ez minden?– Vicces vagy – nézett a plafonra unottan Kinga. – Mintha nem lenne elég.

A beszélgetésükből úgy vettem ki, mintha annyira nem kedvelnék egymást. Vagy nem tudom. Virág egy üres füzetbe firkálgatott, azt hiszem, Pete Wentz képét rajzolta, csak egyszer nézett fel, akkor viszont csillogó szemekkel. A sulirádió egy Fall Out Boy-számot játszott.

Francián Monsieur Durand közölte, hogy jövő hétre ötoldalas beadandó házi dolgozatot kér „városlátogatás” címmel. Utána irodalmon Kardos tanár úr közölte, hogy jövő hétre háromoldalas beadandó házi dolgozatot kér a Rómeó és Júliá ból. Ezután a töritanár nem közölt semmit, hanem röpdolgozatot íratott az őskorból. Óra végén le is osztályozta, úgyhogy megvan az első jegyem! Összesen négy ötös lett, Arnoldé, maximális ponttal, Kingáé, egy hibával, az enyém, két hibával és Gáboré is két hibával. Óra végén Kinga természetesen odajött, hogy az enyém milyen lett, és amikor látta, hogy az övé egy ponttal jobb, megkönnyebbült. Engem meg nem érdekel a pontszám, mert ötöst kaptam!Matekon halmazműveleteket csináltunk, Gazdag Márta tanárnő egyenként hívott ki a táblához minket egy-egy feladatra.

Feledhetetlen élmény volt. Összesen harminc másodpercig tartott, amíg az osztálynak hátat fordítva megoldottam a táblán lévő feladványt, de azt hiszem, fogytam két kilót közben. Gyűlölök a táblánál állni.

Na és persze, ha ez nem lenne elég, mármint a rengeteg tanulnivaló, dolgozat és beadandó, na meg Cortez megjelenése és ennek a hatása rám nézve, elkezdődött a „nyílt szakkörök hete”.

A folyosókon, az osztályokban lévő parafa táblán és az iskola faliújságján is nyomtatott írás hirdette, hogy melyik napon milyen szakkört lehet megnézni. A Szent Johannában a szakkörök fontosak, és minden diák jár valamire. Ez is egy ilyen „magánsulis” dolog, hogy a diákokat a lehető legtöbb időre lekössék, addig is szem előtt vannak, és vigyáznak rájuk. Ami szerintem nem is olyan rossz dolog. Viszont a szakkörválasztásnak nem véletlenül tulajdonítanak ekkora jelentőséget. Ha valaki kiválaszt egyet és feliratkozik rá, év végéig nem cserélhet vagy változtathat, sőt meg sem gondolhatja magát. Pont ezért van a nyílt hét. Az ofő szerint csak így, ilyen szigorú rendszerrel érhetik el, hogy ne vándoroljon mindenki kedve szerint a szakkörök között, ellehetetlenítve ezzel a többiek elfoglaltságát. Jogos. Úgyhogy szakkört kell választani, péntekig van a nyílt hét, akkor pedig le kell adni a jelentkezést.

Bár már kívülről fújtam – ugyanis tényleg mindenhol a kiplakátolt szakkörlista néz ránk –, a suliboxom ajtajára is felragasztottak egyet. Letéptem a celluxcsíkkal rögzített lapot, és Virág felé fordultam, aki ugyanígy tett.

– Hétfő énekkar, rajz és olvasókör – olvastam fel.

– Én megyek a rajzra – vágta rá Virág. Ezzel egyetértek.

– Én az olvasókört nézem meg – bólintottam. Ezzel meg ő ért egyet.

– Én ma semmit – csukta be a szekrényajtaját Kinga. – Hétfőnként edzésem van, nem hagyhatom ki. A lányokkal abban maradtunk, hogy a keddi színjátszó kör lesz a legideálisabb.

Általánosban is színjátszós voltam, majdnem minden darabban főszerepet kaptam. Már kicsit unalmas volt, hogy én vagyok a legjobb. Hátha itt még van kit legyőzni – vonta meg a vállát mosolyogva. Mi elég értetlenül nézhettünk rá, mert magától folytatta. – Ti mire mentek?Elmondtuk, mire Kinga gúnyosan elvigyorodott.

– Rajzolni és olvasni is lehet egyedül, nem értem, minek ehhez szakkör.

– Lehet, hogy igazad van. Rád viszont rád fér a színjátszás, pocsékul adod elő magad – vágtam rá hirtelen. Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment.

– Nem tudom, valamiért annyira nem kedvelem Kingát – nézett utána Virág töprengve. – De szerinted miért nem?Virág nem túl okos lány.

Elköszöntünk a folyosón, én átmentem a könyvtárba, Virág pedig megkereste a rajzszakkört.

Valamiért megkönnyebbültem, hogy Kinga semmiképp nem vesz részt az olvasókörben, úgyhogy mielőtt elkezdődött volna, már tudtam, hogy benne leszek. Kardos tanár úr egyáltalán nem lepődött meg az érkezésemen, szerintem számított rám, csakúgy, mint Arnoldra, aki már ott volt. A kilencedik évfolyamból csak négyen mentünk, mi ketten, plusz ketten az a-ból. A könyvtár asztalait összetolták, az olvasókörösök (összesen heten az egész suliból!) leültek, Kardos tanár úr pedig belekezdett. Mi, négyen a háttérből figyeltük a bemutató órát. Komolyan, nagyon tetszett. Az olvasókör lényege, hogy minden hétfőn összeülünk és kielemzünk egy adott könyvet. Minden héten mást, beszélgetünk róla, véleményt mondunk, aki már olvasta, ajánlhatja vagy éppen lebeszélhet róla, aki még nem, és érdekli, az kiveheti. A bemutatóórán egyébként (kedvcsinálónak a kilencedikesek miatt) Tolkien volt terítéken, és annyira belemerültem a tanakodás és beszélgetés hallgatásába, hogy azt vettem észre, már vége is.

Szabály, hogy a szakköröket tartó tanár nem befolyásolhat és érdeklődhet, a bemutató végén szó nélkül elmegy, meg sem kérdezheti, hogy ki iratkozik fel, és ki nem. Csak pénteken, a leadáskor tudja meg, hogy kit nyert meg a szakkörére. Arnolddal a könyvtárból kilépve megbeszéltük, hogy mindketten feliratkozunk, azonban a másik két kilencedikes rohant át az énekkarra, valószínűleg nekik annyira nem tetszett. A suli előtt csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt. Hazafelé a dombon felfelé gyalogolva megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Rajzra sokkal többen járnak (huszonheten), mint olvasókörre.

Hazaérve, mivel a szakkör fél ötig tart, anyut már otthon találtam, és miközben vacsorát főzött, gyorsan elmeséltem neki a napomat, na meg persze a töri ötösömet.

– Reni, ez fantasztikus! És hogy rögtön, az első szakkör ennyire lázba hozott! Én mondtam, hogy a Szent Johanna csodálatos iskola! És még egész héten szakkörnézőbe mész, lehet, hogy mást is találsz! Annyira örülök!Igen. Én is. A Szent Johanna tényleg klassz. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szeretni fogom, hogy szakkört nézek majd, hogy – többé-kevésbé – kijövök az osztálytársaimmal, és hogy lesz olyan, amikor a Simsre időt kell szakítanom a zsúfolt programjaim közepette. Márpedig pontosan ez történik. Vacsora előtt – a leckéim után – bekapcsoltam a notebookom, hogy megnézzem az e-mailjeim. Két percre terveztem, de amikor bejelentkezett az msn, nyolc ember kérte a kapcsolatfelvételt. Amikor magamhoz adtam őket, ebből öt azonnal rám is írt, úgyhogy teljesen a gép előtt ragadtam. Virággal webkamerán beszéltem, Dávid egy linket küldött egy mobiltelefonról, és folyamatosan kérdezgette, hogy szerintem elég-e neki 2Gbyte memória, vagy bővítse. Arnold az olvasókörről írt, Jacques az énekkarról magyarázott, hogy milyen jó volt, és belinkelt valami francia dalt. Zsolti vicces YouTube videókat nézetett velem, Robi pedig valamit küldött, miközben arra panaszkodott, hogy lassú a fájl átmenete, ellenőrizzem a netet.

– Nem is tudom, még mindig a Fall Out Boy a kedvenc bandám, de a Paramore is az egyik legjobb. Szerinted? – kérdezte Virág, nagyokat pislogva a webkamerába.

Közben a tálcára pakolt sok megnyitott ablak megállás nélkül villogott narancsszínben, nem győztem mindenkinek válaszolni.

– Reni, vacsora – kopogott be apu a szobaajtómon, aztán be is nyitott.

– Szia, apu – fordultam hátra egy pillanatra, hogy köszönhessek.

– Csókolom! – üvöltött Virág a webkamerába.

Apu gyanakodva közelebb jött, majd amikor meglátta Virágot, lehajolt a gép elé, és kissé idegenkedve a technikától, zavartan integetett. – Szervusz, Virág!– Mindjárt megyek, apu, csak… – mutattam a villogó üzenetekre.

– Rendben, értem. Akkor várunk még egy kicsit – bólintott, azt hiszem, büszkén. – Szervusz, Virág – köszönt el Virágtól, aki idétlenül integetett a kamerába.

Mindenkinek írtam, hogy el kell mennem, de pechemre mindenki visszaírta, hogy megvár. Félórát kértem, annyi általában elég a vacsorához. Lent, az étkezőben aztán a szüleim teljesen lázba jöttek.

– Reni, nem is mondtad, hogy ennyi kis barátod lett! – lelkesedett anyu.

– Csak osztálytársak – vontam meg a vállam, és sietve ettem tovább. Hat perc alatt lenyeltem a vacsorát, amit anyuék is észrevettek. Azt, hogy gyorsan ettem, meg azt is, hogy megettem. (Narancsos csirke. Vagy csirkés narancs. Nem tudom eldönteni.)

– Visszamehetek a szobámba? – kérdeztem türelmetlenül.

– Szerettem volna gratulálni a történelem ötöshöz és az olvasókörhöz. Reméltem, válthatunk pár szót – nézett rám csillogó szemmel apu.

– Ó – huppantam vissza, mert már félig indulóban voltam. – Az ötöst röpdogára kaptam, a szakkör pedig jó – feleltem, remélve, hogy ez a kimerítő válasz elegendő.

– Hagyd, menjen csak – szólt anyu apura. – Fel kell fognunk, hogy ezentúl Reni életében már nem csak mi vagyunk, a fontossági sorrendek is változnak.

– Nem! Dehogy! – szóltam közbe. Ezek a kamaszkezelő könyvek hazudnak!– Menj csak, várnak a kis barátaid. – sürgetett anyu. Kicsit nehézkesebben álltam fel ismét. – Apu, hétvégén DVD-zhetnénk – ajánlottam fel kompenzációként.

– Rendben, de én választok filmet!– Oké – mosolyodtam el, és kettesével szedve a lépcsőfokokat már rohantam is vissza a gépem elé.

Mindenki megvárt, apu sem haragszik (ezért hétvégén Bruce Willis-filmet kell néznem), úgyhogy minden szuper. Csak az a francos közösségi portál… Nem kaptam újabb jelölést.

Töri ötös: 5/5 – az első jegyem. J

Beadandó dolgozatok: 5/2 – még sehogy sem állok.

Olvasókör: 5/5 – alig várom a jövő hétfőt!Msn az osztálytársakkal: 5/5 – azt hiszem, teljesen befogadtak.

És végül (direkt utoljára)… Antai-Kelemen Ádám, Cortez: 5/5* – no comment.

Szeptember 9., kedd

Apu vitt minket (Virág már teljesen hozzátartozik a reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis Virág – oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül arról beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a KFC (a gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták elmondani a másiknak, hogy ki miről beszél. Engem őszintén szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a suli elé kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a kezükben beszélgetnek Zsoltival.

– Jó tanulást – köszönt el apu, amikor kiszálltunk, és amikor elhajtott mellettünk, dudált kettőt.

Erre persze mindenki ránk nézett. Én rögtön elvörösödtem, Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club, később rájöttem) klipjeiről.

– Sziasztok – köszöntem félénken a többieknek, mert nem akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun.

– Á, jó, hogy jöttök – állított meg Zsolti. Kicsit meglepődtünk, de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha Dave kérdezi, akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát.

Virággal összenéztünk.

– Oké, mi tényleg nem tudjuk – közöltem. Virág vadul bólogatott mellettem.

– Rendben. Ez vicces lesz – röhögött Zsolti, bár nem tudtam, hogy min.

A következő pillanatban megállt a suli előtt a sötétített üvegű fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A fülébe dugott headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk.

– Ne hívogasson! Fogalmam sincs, miről beszél – ezzel kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a mobilját. – Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a számomon.

Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a számom! Rémes, apám most fogja letiltatni, mert már nem győzzük elismételni, hogy semmilyen duplasajtos akcióról nem tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? – nézett ránk, mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani, és hangos röhögésben törtek ki.

– Szerintetek ez vicces? – tárta szét a karját Dave. – Szerintük vicces – jelentette ki ránk nézve.

– És végül tudtak rendelni a pizzériából? – kérdezte Virág nagy, csodálkozó szemekkel.

– Mit tudom én? Kit érdekel? Nem érted, hogy hajnalig csörgött a mobilom?– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam bele, mire a három fiú, Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú”-val díjazta a kérdésem.

Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét.

– Én sosem kapcsolom ki. Mi van, ha fontos hívás érkezik?Erre nem tudtam mit mondani, ráadásul Kinga az a-s lányok csordájával a háta mögött megérkezett, és egy pillanatra megállt mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával? Edzés után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában letette!Kész. Erre mindenki szétröhögte magát, és miközben megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow.

Sajna többet nem beszéltünk, a belépőkártyánkat lóbálva bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig. helyettes, azonnal kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit. Állítása szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja, úgyhogy kénytelen volt elengedni őket órára.

A teremben mindenki üvöltözött, a pizzás sztori volt a nap sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami házit írt, és Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle személyesen is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ adott, néhány szót (meg talán mondatot) nem értettem tisztán, de lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem gondolkozott, úgyhogy kért egy kis időt a válasz előtt.

Amikor kicsengettek az utolsó óráról, Virággal a suliboxoknál álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk.

– Réni! – szólított meg egy hang a hátam mögül. Jacques volt az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet, és a válasza igen.

Jól érzi magát itt.

Mondtam, hogy ennek örülök. Meg annak is, hogy egy teljes tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas válaszon. De ezt már nem mondtam, csak gondoltam.

A „nyílt szakkörök hete” keddi napján a fél suli lázban égett. A két legpopulárisabb szakkör, a foci és a színjátszás bemutató órája.

Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris.

– Reni, hogy állsz a könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a folyosón, és a hátizsákját ledobta a földre.

– Olvasom – bólintottam. Kellemetlen volt, ő ajánlotta a Szép  reményeket, „biztos fog neked tetszeni, te olyan vagy” üzenettel, ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon haladtam vele, az msn, webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj!– Oké. Megyek a sakkra. Jössz?– Nem, a sakk nem igazán erősségem – ráztam meg a fejem.

Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

– Meg se nézed?– Nem, Virággal inkább a focira megyünk, tudod, csak viccből.

Megnézni – mosolyodtam el.

– Hé, Cortez, rúgd már ide! – hallatszott Zsolti kiabálása a folyosó túloldaláról.

– Ó, értem – vigyorodott el gúnyosan Arnold. – „Gimislá-

            nyokhoz” méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a lelátóra.

– Dehogy! – vágtam rá túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem vihogni és sugdolózni mentünk. Csak szerettem volna megnézni a focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy.

– Holnap találkozunk. Megyek, kiborítom a sakkszakkört.

Arnold felkapta a földről a kitűzőkkel telerakott katonai zsákját, és elsétált a folyosón.

– Most hová is megyünk? Focit nézni? – kérdezte Virág bambán.

– Miért ne? – vontam meg a vállam hanyagul, közben pedig úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez mindenki számára nyilvánvaló.

Nem mondhatnám, hogy a foci érdekes volt, de azért jól szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat felőli oldalon – dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával ücsörögtünk a lehajtható széken, és az alattunk húzódó pályát figyeltük.

– Sosem értettem a focit – vonta meg a vállát Virág, és leharapott egy darabot a perecéből.

– Én sem nagyon – feleltem.

A foci népszerű, a kockákon és nyomikon kívül minden fiú a suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a kettőből az egyik olyan „szakkör”, ahol nem a diákok választhattak, hanem az edző (Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben elballagott tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban, plusz négy a cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A két kilencedikes osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti jelentkezett, az a-s fiúk közül öten! És akkor még a többi évfolyam diákjait nem is említettem, akiknek az elmúlt években nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy elnéztük az edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye, nem kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával egész ügyes. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval elég jól ment neki az edzés.

Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen drukkoltam, hogy mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág félrenyelte a perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a hátát, miközben Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör csekkolását, és átjöttek a focira.

– Hogy állunk? – kérdezte, helyet csinálva magának mellettünk. –Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson, Ricsi és Zsolti szerintem kérdéses – feleltem.

– És az a-s fiúk? – nézett Kinga összehúzott szemmel a pálya felé.

– Szerintem jobbak – mondtam csalódottan.

– A fenébe – csettintett bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy esetlen tizedikest).

– Én itt ültem – szólt a fiú vékony, erőtlen hangon. Kinga lenézően nézett végig rajta.

– Most komolyan, minek nézed? Csak fájdítod a szíved, na, engedj leülni – legyintett.

Ez volt az egyik legbunkóbb megnyilvánulás, amit valaha láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és csalódottan elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a székre, és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a pályán zajló eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr kétszer megfújta a sípját, megszületett az eredmény. A lelátókon halk duruzsolássá csitult az egyébként üvöltöző diáktömeg.

És sikerült! Cortez, Ricsi és Dávid a csapatba, Zsolti cserének jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú cserének, a többi játékos a felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy pontosan miért, és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de örülni kell.

Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón, sőt, levette a nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében.

Szerettem volna gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert a pályán lévő fiúk és a lelátó első soraiban ülők is odarohantak gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss csapattagok körül.

Mindegy, azért tényleg örülök.

Vacsora közben részletesen beszámoltam anyuéknak a focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem tudták, hogy engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt örültek.

– Köszönöm a vacsorát – álltam fel az asztaltól, megint kicsit előbb, mint szoktam, és már indultam is a szobámba.

– Reni, alig ettél! Biztosan befejezted? – szólt utánam anyu.

– Igen, köszönöm.

Alig egy órával később a konyhapulton ültem, és dupla melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér egymáson, minden szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig várta, hogy megsüljön a sajátja is.

– A leckéd kész? – kérdezte apu, miközben kivette a toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt végig a szendvics oldalán.

– Persze – válaszoltam. Az esti zugevéskor ilyen felszínes beszélgetést folytatunk, így oldjuk a lelkiismeret-furdalásunkat.

– Akkor jó – harapott bele apu a forró kenyérbe.

Anyu teljesen váratlanul jelent meg a konyhában.

– Mit csináltok? – kérdezte zavartan.

– Reni éhes volt! Csináltam neki egy szendvicset – felelte azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi? Nem erről szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az esti zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa.

– Reni, miért nem nekem szólsz? Tudod, hogy apád milyen ügyetlen a konyhában!Erre még döbbentebben néztünk össze.

– Most már megeszem, de legközelebb neked szólok – mosolyogtam anyura.

– Rendben – mosolygott vissza kedvesen, aztán apura förmedt.

– Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont igen! Add ide azt a dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu kezéből a még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint mindig, anyu nyert.

Én visszafojtott nevetéssel és persze a szendvicsemmel mentem fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött utánam.

– Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk – suttogta. – Megsejtett valamit.

– Gondolod? – kérdeztem, felé nyújtva a szendvicset, aminek letörte a negyedét.

– Biztos. Holnaptól külön eszünk vacsora után, és egyikünk őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és a kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból.

Csak pár percre ültem le a gép elé, bár minden osztálytársam online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni tudjak, hamar elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld  című számát. Egy élmény volt.

Focisiker: 5/5 – tök jó volt.

Dickens: Szép remények:  5/5 – Estelle és Pip kapcsolata.

Zseniális.

Földrajz dolgozat: 5/? – szerintem jól sikerült, de majd meglátjuk.

A-s lányok: 5/2 – állandóan összesúgnak mögöttünk. L

Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán: 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam. J