dec 5-ig

November 12., szerda

Zsúfolt nap. Apu kitett minket a suli előtt, ahol Ricsi már várt ránk.

– Sziasztok – lépett hozzánk azonnal, majd felém fordult. –Reni, bemagoltam az egészet, amit küldtél, de mi van, ha Gondos belekérdez?– Nem fog. Csak add le az anyagot – bólintottam bátorítóan.

Ricsi ki volt készülve. Nem csodálom. Az ő kémiai szintjével én is félnék. Tegnap azt kérdezte, minek a vegyjele a H. Így küldik versenyre? Szegény.

Második órán, kémián Gondos egyszerűen leült a tanári asztalhoz, és kihívta Ricsit, hogy adja le az anyagot. Ricsi a füzetével ment a táblához (mellesleg annyi esze sincs, hogy bemásolta volna, ehelyett a kinyomtatott e-mailemből tanított), és kicsit nehezen, de végül nekikezdett. Mi szinte valamennyien jegyzeteltünk, csak Dave és Zsolti vihogta végig a huszonöt perces előadást, aminek, mondjuk, meglett a következménye, mert Gondos óra végén bekérte a füzetüket, és mivel nem írtak semmit, egyest kaptak. Ricsi meg ötöst.

– Gratulálok, Pósa, szép teljesítmény – vigyorgott rá Gondos.

Nekünk inkább vicsornak tűnt, de ő elvileg ilyen, ha kedves. Hát, elég para.

Ricsi visszahuppant mellém a székre, és a fejét a padra hajtva felém mosolygott. – Kösz Reni.

– Igazán nincs mit – nevettem el magam, mert ez már tényleg vicces.

Tesin az egész tornatermet elfoglalták a tizenkettedikesek (szalagavató-próba, gőzerővel, most már megállás nélkül), úgyhogy lett egy lyukas óránk. Amit én arra akartam kihasználni, hogy a könyvtárból kiveszek néhány törikönyvet, hogy jobban fel tudjak készülni a témazáróra. Hát, könyvet találtam, de beleolvasni sem tudtam, mert Arnold és Virág (akik persze velem jöttek) vagy egymással vitáztak, vagy engem kértek meg, hogy döntsek.

– A White album!  Na, arra mondd, hogy nem a világ legerősebb és legkiemelkedőbb munkája! – fonta keresztbe a karját Arnold, aki napok óta próbálja meggyőzni Virágot arról, hogy a Beatles jó!Virág mosolyogva megvonta a vállát, és megigazította a pink csatot a hajában.

– Szerintem nem – közölte egyszerűen. Na, ez az, amitől Arnold totál kiakad. Mármint attól, hogy Virág sosem érvel vagy magyaráz, egyszerűen annyit mond, „szerinte igen, vagy szerinte nem”. Arnold, aki pedig imád és nagyon tud vitatkozni, egyszerűen nem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel.

– Reni, könyörgöm, segíts – fejelte le Arnold a könyvtári asztalt.

– Pun háborúk, pun háborúk – lapozgattam a könyvben, majd mikor örömmel rácsaptam az oldalra, megráztam a fejem. – Ízlésről vitatkozni? Én kihagyom – vontam meg a vállam, és boldogan jegyzeteltem ki a pun háborúkat. Sajna volt egy pár. L

Utolsó óra után a suliújság termébe mentem. Már mind ott voltunk, egyedül Dani hiányzott.

– Keringőzik – közölte Timi, amikor Máday dühösen hiányolni kezdte.

– Jó, akkor majd közöljétek vele, hogy mit beszéltünk meg – legyintett, és összecsapta a tenyerét. Ez pedig azt jelenti (már rájöttem), hogy elkezdhetjük a következő szám tervezését.

Timi kapta meg a szót, mi pedig valamennyien leültünk a körberakott asztalokhoz (Arnold rá), és meghallgattuk a decemberi szám tartalmát. Naná, hogy karácsony, minden mennyiségben.

Mivel eddig nagyjából bejöttek a cikkek, Máday úgy döntött, hogy állandósítja a rovatainkat, vagyis én megkaptam a decemberi könyv-, zene- és filmajánlót, Arnold a karácsony történetét (nyomatékosan megkérték, hogy tartsa be a kétoldalas határt), Kinga a karácsonyi fények, hangulat és dekoráció cikket, az a-s Krisztián pedig a karácsonyfa díszítésének a történetét. A többi, régebbi suliújságos meg eleve a megszokott cikkét írja, úgyhogy a rövid eligazítást követően jöhetett a rendes megbeszélés. A magazin színvilága, hangulata, címlapötlet, meg ilyesmi. Klasszul telt a délután, a sulimagazinos megbeszéléseket egyébként is nagyon szeretem, olyan komolynak tűnik az egész. J

Mikor hazaértem, azonnal nekiálltam tanulni törire, még a gépet sem kapcsoltam be, sőt, a nappaliban tanultam, hogy nehogy kísértésbe essek és esetleg felnézzek msn-re. Csak vacsorára hagytam abba, aztán folytattam. Az előbb fejeztem be, így, hogy elmúlt tíz óra, és a fejem szinte szétrobban, mert egymást támadják benne a görögök és a rómaiak. Inkább alszom.

Kémia: 5/5 – szerintem Ricsit előbb-utóbb hivatalosan is zseninek minősítik.J

Töri: 5/2 – tényleg szétmegy a fejem. L

Vacsora: 5/1 – borsófőzelék.LL

Karácsonyi cikkek: 5/5 – rengeteg ötletem van! J

November 13., csütörtök

A nap két leglényegesebb eseménye, természetesen nem fontossági sorrendben:

            1. Töri témazáró. Szerintem jól sikerült, bár pont kicsengetésre lettem kész. 2. Cortez délután korrepetálásra jött. Végig verset elemeztünk, semmi másról nem beszéltünk, és mikor végeztünk, azonnal elment. L

Töri tz: 5/5 – nehéz volt, de szerintem jó lett.

Rajz: 5/1 – Vladár falevelet rajzoltatott velünk. Az enyém semmire nem hasonlított, legfőképp nem levélre. L

Fizika: 5/2 – Gondos röpdogát íratott, 4/5 lett.

Arnold kontra Virág: 5/3 – egyszerűen nem unják meg, továbbra is zenei ízlésről vitatkoznak, ami elég szórakoztató.

Mármint nekem. J

November 14., péntek

Holnap szalagavató, úgyhogy ma már szinte senki nem foglalkozott semmivel, az egész suli olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A főpróbák miatt a tizenkettedikesek keringőruhában rohangáltak a folyosón, az ofő szünetenként feljött a termünkbe, és megkérdezte, hogy elmondta-e már, hogy mi a holnapi program. Biztosítottuk róla, hogy már ezerszer. Aztán megkérdezte, hogy mondta-e már, hogy miben menjünk. Mondtuk, hogy már ezerszer. Egyébként egész nap díszítettünk, a kilencedikesek az aulát és az udvart, a felsőbb évesek a tornatermet. Életemben nem láttam még annyi fehér művirágot, amennyit behordták a tesiterembe.

Délután Virág átjött, és a YouTube-on Fall Out Boy koncertet néztünk, de közben megjelent Arnold is, aki áthozta DVD-n a  Beatles antológiá t,   sói mindketten maradtak vacsorára. Az étkezőasztalnál ülve Arnold persze továbbra is a Beatles mellett érvelt. Aztán amikor meglátta anyu krumplipüréjét, közölte, hogy „laktózintoleranciája” van. Nem rossz, apuval elismerően össze is néztünk. Ezt mi is bevethettük volna. Virág viszont jóízűen megevett mindent. Na, ez állatira fura.

Mindenki a saját igaza mellett érvelt, aztán egyszer csak anyu jelent meg egy CD-vel.

– Gyerekek, akkor ezt hallgassátok meg! – szólt lelkesen, és bekapcsolta a polcon lévő hifit.

Apuval fájdalmasan összenéztünk. Mi már tudtuk, hogy mi következik, Arnold és Virág azonban még nem, úgyhogy érdeklődve figyeltek. Pillanatokon belül felcsendült George Michael szívszorító dala, a Careless Whisper,  mire anyu boldogan nézett körbe. Hát, ez is jó volt valamire, ugyanis végre Arnold és Virág egyetértett. Ezt egyikük gyomra se vette be. Sajna egy egész Wham! albumot végig kellett hallgatniuk, úgyhogy azt hiszem, elment a kedvük a további vitáktól. Mikor kikísértem őket a kapuhoz, csak annyit jegyeztek meg, hogy mindegy, ki mit szeret, csak többé Wham!–et ne kelljen hallgatniuk. Én osztom a véleményüket, de mivel itt lakom, vissza kellett jönnöm a házba.

Anyu a Wake me up, before you go-go-t üvöltette, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba, és feltettem a fülhallgatómat.

Szalagavató-díszítés: 5/5 – sajna a tornatermet még nem láttam, de ennyi virággal csak szép lehet.

Holnap ünneplő: 5/1 – már megint vastag lesz a vádlim. L

Wham!: 5/2 – hát, nem is tudom. Gyerekkorom óta már megszoktam, hogy anyu George Michaelt szinte családtagnak tekinti, de azért a zenéjét nem kedvelem.

November 15., szombat

Szalagavató. Huh. Na, szóval. Délután fél hatra mentünk a suliba, a műsor hatkor kezdődött. Egész délután a Szent Johannás ünneplővel barátkoztam, de akkor is vastagnak látom a vádlim.

Anyu szerint ez szörnyen aggasztó, mert a vádlim normál méretű, úgyhogy többször is rákérdezett, étkezés után nincs-e hányingerem, meg ilyesmi. Jaj! Nem győztem magyarázkodni, hogy nem vagyok anorexiás, sem bulimiás, sem semmilyen „iás”, egyszerűen csak úgy látom, hogy a rakott szoknyában vastagnak tűnik a vádlim. De mindegy, inkább nem mondom többet, mielőtt anyu komolyan bepánikolna.

A Szent Johannába egymás után érkeztek a diákok, és a tizenkettedikesek hozzátartozói, szóval mi is beálltunk a sorba, és benyomultunk az aulába. Máday még ma sem lazított, a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és eligazította a szülőket, na meg felügyelte a diákok megfelelő ruházatát.

A tesiterembe lépve teljesen ledöbbentünk. A lelátók korlátjait és a lépcsőket mind feldíszítették, csakúgy, mint a terem bal oldalán felállított színpadot, ahová a fények irányultak. Kicsit giccsesnek tűnt, de összességében nagyon illett egy szalagavatóhoz. Hamar megtaláltuk az osztályunkat (lentről a harmadik sorban), úgyhogy felültünk a lelátóra.

Pontosan hat órakor a lelátók fényei eltompultak, szinte teljesen elsötétedtek, és minden fény a színpadra irányult, ahol Monsieur Borrel igazgató úr köszöntötte a családtagokat, az osztályfőnököket, a diákokat és nem utolsósorban a végzős, szalagavatósokat. Ekkor egy másik lámpa a terem dupla szárnyú ajtajára irányult, és bevonultak a tizenkettedikesek. Összesen huszonnégyen, az a-s, és b-s osztály.

A szalagtűzés procedúrája a villogó vakuk kereszttüzében fél órán keresztül zajlott, a diákok sorban felmentek a színpadra, ahol az ofőjük feltűzte a szalagot, aztán mindannyian kivonultak a teremből. Amíg a keringőkre öltöztek át, az énekkar szórakoztatott minket: a színpadra felállva a Kóristák  című francia film főcímdalát énekelték. Na, ez őrülten szép volt, ráadásul Jacques (aki, ugye, énekkaros) részt vett benne, úgyhogy a végén jól megtapsoltuk. Mikor befejezték, csendben levonultak, és a fények újra a dupla szárnyú bejáratra irányultak. Kezdődött a keringő. Bár Arnold unottan felnyögött, mi, Virággal az egész bevonulás alatt susogtunk. Most komolyan, melyik lány nem kezd ábrándozni, ha álomszép fehér ruhákat lát? Na ugye. Mivel a Szent Johannában szinte minden osztályban több a fiú, mint a lány, a keringőkhöz alsóbb éveseket kértek fel, jó néhány tizedikes és tizenegyedikes lányt felismertünk a táncolók között.

– Hé, Zsolti, ott a barátnőd – mutatott le Dave Tarr Zsófira, aki egy tizedikes fiút rángatott.

– Vicces vagy – zsörtölődött Zsolti, mi pedig halkan nevettünk.

A keringősök beálltak, a fények csak a táncosokra irányultak, majd elkezdődött a zene.

– Mi ez a szám? – súgta Virág.

– Pachelbel Canon ja.  –  felelte Arnold suttogva. Virág vállat vont, mert a név nem mondott neki semmit.

Az egész táncműsor álomszép volt, a zene, a keringő, a ruhák.

Totál ábrándozva néztem, de azt hiszem, velem együtt minden lelátón ülő lány.

– Vajon három év múlva mi kivel fogunk táncolni? – kérdeztem suttogva Virágot, aki a félhomályban mosolyogva felém fordult.

– Természetesen te A. K. Á-val én pedig P. W.–vel – tátogta szinte némán. (A. K. Á=Antai-Kelemen Ádám, Cortezt így nevezzük a biztonság kedvéért, ha a közelünkben van. P. W.=Pete Wentz. Na, azt nem tudom, az ő nevét miért rövidítjük, ő ritkán van a közelünkben, de mindegy, megszokás.J)

– Gondolod? – nevettem el magam.

– Ez biztos – bólintott.

A keringő után következett a tanárok tánca (francia sanzonzenére táncoltak, vicces volt, Gondoson betegre nevettük magunkat), aztán jöttek az osztálytáncok. A 12/a-sok görög táncot adtak elő, a Zorba  zenéjére, ami a végére már kissé unalmassá vált. Nem is kaptak akkora tapsot, mint a 12/b-sek. A Hair  musical leghíresebb jelenetét adták elő, asztalon táncolással, meg minden, és bár a filmet még nem láttam, ezt a részt persze ismerem. (Ki nem?)

Ezután az énekkar ismét előadott egy dalt a Kóristákból, és már csak a zárókeringő következett, amikor a szülők táncolhatnak a végzős diákokkal.

Kilencre értem haza, gyorsan beszámoltam anyuéknak az egész szalagavatóról, hogy milyen klassz volt, meg ilyesmi, aztán feljöttem a szobámba, hogy ábrándozhassak kicsit a saját szalagavató bálunkról.

Szalagavató: 5/5 – bárcsak már holnap lenne a miénk! J

Cortez: 5/5* – bár egy szót sem váltottunk, azért a megjelenése (a Szent Johannás öltönyben) miatt jár a csillagos ötös. J

             Anne Shirley.  5/? – próbáltam olvasni, de most egyáltalán nem köt le.

November 17., hétfő”

A sok szalagavatós készülődés meg elmaradt órák után mára teljesen visszaállt a rend, olyannyira, hogy minden órán keményen tanultunk. Duplaangolon továbbhaladtunk az anyaggal, törin Barka kiosztotta a tz-ket (az enyém ötös lett, de szegény Virág hatalmas egyest írt), irodalmon Kardos feleltetett (Cortez és Zsolti egyest kapott, Kinga ötöst), matekon pedig Gazdag egész órán Jacques-ot szívatta a táblánál. Szép kis nap. L Ja, és ha ez még mind nem lenne elég, az olvasókörön Kardos felelősségre vont Cortez egyese miatt, mintha csak az én hibám lenne! Én szorgalmasan elemeztetek vele verseket, meg felkészítem az órákra, de kötelezőket nem tudok kiolvasni helyette! Ráadásul Kardos a januári műveltségi és irodalmi versenyre is beneveztetett, Arnolddal és Kingával együtt, aki már most versenyhelyzetnek éli meg, és elkezdett rá készülni. Virág két tárgyból (matek, töri) is totál bukásra áll, úgyhogy ez sem túl jó hír, és komolyan, ha ez még mind nem lenne elég, egész álló nap viszketett egy ponton a homlokom, fogalmam sincs, hogy miért, de elegem van!Mindenből!Olvasókör: 5/5 – Jó volt, Conan Doyle műveiről beszélgettünk.

Kardos felelősségre vonása: 5/1 – jó, én korrepetálom Cortezt, de ha egyest kap, az miért az én hibám?Undok nap: 5/1 – ma minden összejött. Inkább elalszom. L

November 18., kedd

Tegnap este elalvás előtt elhatároztam, hogy a mai napom nem lesz pocsék. Na, ebből semmi nem lett, ugyanis ennél pocsékabb napom még nem is volt! Úgy kezdődött, hogy reggel felébredtem.

Belenéztem a tükörbe, és a tegnapi homlokviszketésem mára értelmet nyert! Egy akkora pukli volt rajta, hogy nem is hittem el.

Anyu reggel még otthon volt, úgyhogy volt szerencséje találkozni az „őrült, toporzékoló, hisztis, elvetemült, kezelhetetlen” lányával.

Vagyis velem.

– Mi ez? – hajoltam közel anyuhoz, hogy jól szemügyre vegye.

Na, nem mintha nem lehetne a holdról is látni.

– Reni, ez csak egy sima pattanás. Kamasz vagy, ez abszolút normális!Pislogás nélkül meredtem rá, majd a tükörre. Nem. Nem!– Ez nem sima pattanás! – állapítottam meg, jól megnyomva a hangsúlyt a „simán”.

Tudom, hogy mi az a pattanás. Az kicsi, undorító, visszataszító, de nem ezen van a hangsúly, hanem a „kicsin”. Az enyém az nem ilyen. Nagy, pukli és piros. Hiába próbáltam szétgyilkolni, semmit nem értem el vele, csak annyit hogy körülötte is kivörösödött.

– Én így nem megyek iskolába – jelentettem ki egyszerűen.

– Ne butáskodj, Reni, alig látszik!Én meg csak egyre hajtogattam, hogy ilyen fejjel sehová nem megyek! Anyu próbált pár alternatívát kitalálni, mint például lealapozta az arcom az alapozójával. Ez igazán klassz volt, úgy néztem ki, mintha a Bahamákról jöttem volna vissza. Tegnap óta.

Na, akkor lemostuk az egészet, megpróbáltunk egy másik színt, de még mindig sötét volt a sápadt őszi arcszínemhez. Közben Virág már kint várt, apu inkább beengedte egy „krízishelyzet van, még nem indulunk” köszöntéssel.

– Fúú – nézett Virág a homlokomra. – Nyugi, nekem is volt már. Sőt, most is van. Egyszerűen fésüld az arcodba a hajad. Úgy nem látszik – bólogatott a hajfüggönyén keresztül.

– Kicsit furán néznének rám, nem? – kérdeztem totál elkeseredetten.

– Rám sem néznek furán – vonta meg a vállát. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de nem akartam kiábrándítani.

– Megvan! Vágjunk frufrut! – jutott hirtelen eszembe. Na, anyu erről hallani sem akart.

Teljesen tanácstalanul ácsorogtunk a fürdőszobámban, ráadásul késésben voltunk. Végül feltettem egy sapkát, és reméltem, hogy rajtam maradhat egész nap. Hát, ilyen reggelt sem kívánok senkinek!A suli előtt már senki nem ácsorgott, csak Arnold sétált komótosan a bejárat felé, ebből sejtettük, hogy legalább öt perce becsengettek.

Kardos már javában tartotta az órát, amikor beestünk.

– Elnézést – slisszoltam a helyemre.

– Örülök, hogy Neményi jó hatással van rátok – gúnyolódott Kardos, majd kihúzta naplóból a hiányzást, és folytatta az órát.

Illetve folytatta volna, de megakadt a szeme rajtam. – Reni, levennéd a sapkád?Jaj, ne. Cortez mögöttem ül, szóval levezettem magamban, hogy ha minden becsengetéskor leveszem, kicsengetéskor pedig felveszem, akkor talán nem látja meg. Talán. Nagy nehezen levettem a kötött sapim, amitől a hajam szállni kezdett, úgyhogy egész irodalmon elfoglaltam magam azzal, hogy vagy a homlokomat takartam, vagy a hajam lapítgattam. Rémes.

Délután anyu jó hírekkel várt, bejelentett kozmetikushoz péntek délutánra, plusz vett egy állítólag szuper krémet, amitől nem leszek ragyás. Szuper.

A homlokom: 5/1 – tragikus. Egyszerűen tragikus. Remélem, segít a csodakrém, mert nem bírok ki még egy napot kötött sapkában. L

Cortez: 5/1 – azt hiszem, múlt hét csütörtökön beszéltünk utoljára, akkor is csak verset elemeztünk. Ez miért van?LLL

Vacsora: 5/1 – olyan rémes kedvem van, hogy nem tudom mi volt az, de megettem. L

November 19., szerda

Rémesen indult a nap. Na, jó. Először is, az arcomra kent csodakrém miatt (amit éjszakára feltettem) reggel úgy ébredtem, hogy beleragadt az arcom a párnába. A homlokon lévő pati kisebb lett, de jött még kettő, csak kicsit arrébb. Ha így folytatom, összekötöm őket, és Göncöl-szekér lesz a homlokom. Jaj.

Viszont jó hír, hogy „szótlan Cortez” ma végre észrevett, sőt, egyenesen várt rám a suli előtt. Csakúgy, mint Ricsi, Dave és Zsolti. Naná, hogy a kémiaházira vártak. Mindegy, ez is több mint a semmi.

A tesióra rémes volt. A fiúk tanára hiányzik, úgyhogy Korponay összevont minket, mindkét kilencedikes osztály együtt tornázott, fiúk-lányok közösen. Sulikörökkel kezdtünk (novemberi hidegben, szemerkélő esőben, óriási ötlet), és ettől totál zavarba jöttem, mert nem akartam Cortez előtt futni. Mármint hogy lásson.

Korponay sípszavára rajtoltunk, az a-s lányok és Kinga szó szerint kilőtték magukat, a többiek azért annyira nem erőlködtek. Zsolti (nem egy fitt alkat) azonnal lemaradt, úgyhogy Virággal és velem kocogott.

– Sajna, hívószámkijelzős telefon, úgyhogy nem gondoltam, hogy Dave apja visszahív – magyarázta, miközben a kocogásunk már szinte sétálássá vált.

Éppen azt ecsetelte, hogy éjszakai hívásokkal szórakoztak Dave-vel, először mobilon, mert az vicces, hogy háromkor rácsörög, hogy mi újság. Csak múlt éjjel Dave telefonja lemerült, ezért az otthoni számot próbálta Zsolti, amit pechére Dávid apukája vett fel. Erre ő azonnal letette, de kimutatta a számot, szóval lebukott. Mi mosolyogva hallgattuk a sztoriját, aztán amikor befordultunk a sarkon (ezáltal Korponay látóterébe kerültünk), futni kezdtünk. Ez egy szakállas csel, és persze minden tesitanár tudja, hogy csak akkor kezdünk futni, amikor lát, máskülönben már rég odaértünk volna, de mindegy, még mindig beválik.

– Lányok, ez siralmas eredmény. Mozgás, mozgás – tapsolt Korponay, mire kicsit belehúztunk. A következő sarokig.

Cortez és Ricsi már kétszer lekörözött minket csakúgy, mint az a-s lányok.

– Zsolti, nem kellemetlen, hogy harmadszorra körözlek le? –

            kérdezte Kinga, és ahogy elhaladt mellettünk megfordult, és hátrafelé kocogva cukkolta Zsoltit.

– Kellemetlenebb lenne, ha ilyen kibírhatatlan lennék – közölte.

Kinga gúnyosan nevetve elrohant. – Borzalmas ez a lány – lihegte Zsolti, és a szúró oldalára panaszkodva teljesen feladta a futást.

Elkocogtunk Korponay előtt, aki azt mondta, hat körünk lenne még hátra, de ha még egyet futunk, nem bánja, abbahagyhatjuk.

Ezt igen jó jelnek vettük, úgyhogy Virággal belehúztunk, és komolyan futni kezdtünk. Hát, ezért mondom, hogy soha nincs jó vége, ha én futok. A következő sarkon megcsúsztam a vizes aszfalton, és iszonyat nagyot borultam.

– Hé – állt meg mellettünk Ricsi, egy pillanattal később pedig Cortez is.

Kicsit frusztrált, hogy így látnak, ugyanis Virág éppen az árokból próbált kirángatni. Aztán Virág mellett egy másik kéz nyúlt felém, amit megragadtam. Egy pillanat múlva Cortez rántott fel a földről.

– Minden oké? – kérdezte Ricsi.

– Nem tudom. Fáj a bokám – feleltem, mert ahogy megpróbáltam ráállni, éles fájdalom nyilallt bele.

– Szólok a tanárnak – rohant el Ricsi, Virág pedig rémülten nézett rám, úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát.

Aztán olyan történt, amire álmomban sem gondoltam volna.

Cortez megfogta a karom, és a nyaka köré tette. Hű! Na jó, ezt csak azért csinálta, hogy támogasson és ne álljak a bokámra, de akkor is! Hű!Így átölelkezve (legalábbis én öleltem!) bicegtünk visszafelé, miközben már egy csomóan odaértek hozzánk, és kérdezgették, hogy mi történt. Aztán Korponay rohant gőzerővel, a sípjába kicsiket és hosszabbakat fújva (azt hiszem, egyszer kihallottam belőle az S. O. S-t).

– Mi történt? – lökte félre izmos karjával Cortezt.

– Elesett. A sarkon – mutatott Virág hátrafelé.

– Fáj valamid?– A bokám – bólintottam. – És kiszakadt a melegítőm – néztem szomorúan a Szent Johannás tesicuccom térdére.

– Jól van, nem lesz semmi baj. Mindenki vissza a tornaterembe, Renátával pedig bemegyünk az orvosi szobába. Egy diák segítségét kérném – nézett körbe Korponay.

– Majd én – lépett előre automatikusan Arnold, még mielőtt bárki megszólalhatott volna, és csakúgy, mint Cortez, ő is a vállára dobta a karomat.

Bevallom őszintén, így, hogy már nem Cortez támogatott, feltűnt, hogy baromira fáj a lábam. Az orvosi szobáig lassan, bicegve vánszorogtunk, a többiek pedig visszamentek a terembe.

A sulidoki megállapította, hogy csak kibicsaklott a bokám, semmi több, de azért hazaküldött, hogy pihenjek.

Az ofő riadtan jött fel a termünkbe, és elmondta, értesítette anyut, aki az ebédszünet végén már az iskola előtt várt a kocsiban.

Virág és Arnold támogatásával lebicegtem a lépcsőn.

– Te jó ég! Biztos, hogy nem tört el? – kérdezte riadtan, amikor besegített a kocsiba.

– Anya, jól vagyok – erősködtem, mert egy csomóan néztek minket.

– Röntgent csináltak?– Hol? A suliban? – kérdeztem vissza mosolyogva.

Azért elmentünk a dokihoz. Anyu ragaszkodott hozzá. Ott persze ugyanazt mondták, mint a suliban, tehát kibicsaklott a bokám, csak borogatni kell. Ezt anyu úgy értette, hogy fekvőbeteg vagyok, úgyhogy miután hazaértünk, le kellett feküdnöm, ő pedig készített nekem forró teát meg bundáskenyeret. Próbáltam meggyőzni, hogy nem náthás vagy influenzás vagyok, hanem kiment a bokám, de mindegy

Esés: 5/4 – kicsit ciki, de összességében ilyen jót még sosem estem. Vagyis ilyen jól még nem sült el.

Cortez: 5/5 – azonnal, rögtön segített, átölelt, támogatott, kísért. Hűű! J

Virág: 5/5 – sokkot kapott az esésemtől, délután hétszer hívott, hogy biztosan jól vagyok-e. Tök kedves.

Kardos: 5/5 – ő is hallott a sérülésemről, és amíg anyura vártam, feljött a terembe, hogy megnézze, hogy vagyok. Bár a többiek megijedtek tőle, szerintem nagyon figyelmes volt.

Arnold: 5/5 – délután felhívott, hogy mit mondott a doki, és tudok-e menni holnap suliba.

Mindenki: 5/5* – tényleg mindenki jobbulást kívánt, meg érdeklődött. J

November 20., csütörtök

Anyu próbált otthon tartani, de ragaszkodtam hozzá, hogy suliba menjek. Na, ez aztán végképp gyanús lett a szüleimnek, egész reggel azt bizonygattam, hogy „egyszerűen csak szeretek suliba járni”. Ami, mondjuk, tényleg igaz. Ez még inkább megriasztotta őket. Hát, ilyenek a felnőttek. Az baj, ha nem szeretek valamit, az meg gyanús, ha szeretek.

Cortez és Dave a suli előtt ácsorogtak, és mivel apu közvetlenül a lépcsőnél tett ki minket, hogy ne kelljen sokat sétálnom, a kiszállást követően azonnal a társaságukban találtuk magunkat.

– Hogy van a bokád? – kérdezte Cortez. Tőlem. Érdekli! Hű!– Egész jól – biccentettem, miközben zavartan a hajam csavargattam.

– Pszt, jön Kinga – csitított el minket Dave, és lehajtotta a fejét.

Ezt nem igazán tudtam mire vélni, aztán tíz másodpercen belül megértettem.

Kinga akkora hévvel érkezett, hogy szinte belénk szállt.

– Hol van Zsolti? – kérdezte köszönés nélkül.

– Még nincs itt – pislogott álmosan Virág.

– Jó, akkor neked mondom, Dávid, de kérlek, add tovább neki is! Ez nem jött be!– Miről van szó? – kérdeztem. Kinga unottan felém fordult.

– Reggel fél négykor egy „jó reggelt” sms-t küldött, de nem jött össze, ugyanis éjszakára mindig kikapcsolom a mobilom, ezért reggel kaptam meg! – húzta fel a fél szemöldökét. – Egyáltalán ki az az elmebeteg, aki bekapcsolva hagyja éjjelre a mobilját?A kérdését költőinek szánta, de a következő pillanatban Ricsi lépett hozzánk, hatalmas karikákkal a szeme körül.

– Megőrültetek? Félóránként felkeltem a hülye üzeneteitekre! – förmedt Dávidra. – Hol van Zsolti?Zsolti késett, ugyanis elaludt. Biztos kimerítette az éjszakai üzenetküldözgetés, ami szerintük olyan vicces, az osztálytársaink szerint meg egyáltalán nem. Kiderült, hogy Kingán és Ricsin kívül még Andris és Robi is kapott üzeneteket („Kövesd a fehér nyulat”, „Déjà Vu”, meg ilyesmiket), és Jacques telefonja is egész éjjel csipogott, óra előtt megmutatta nekem, olyanokat írtak neki, mint „Zsák, alszol már?”, „Zsák, aludj még egy petit”.

Suli után a szokottnál is lassabban sétáltunk haza Virággal, mert a dombon felfelé vánszorogva kicsit sántikáltam

– Nem értem, Cortez csak akkor beszél velem, ha a suliról vagy az irodalomról van szó – panaszkodtam, Virág pedig türelmesen hallgatott.

– Biztos azért, mert ez a közös bennetek.

– Hogy suliba járunk? – csodálkoztam. Ha ennyi a közös köztem és Cortez között, az rég rossz.

– Aha. Hát miről másról tudnátok beszélni?– Hát ő miről beszél másokkal? – kérdeztem vissza.

– Deszkázásról. Zenéről. Deszkás zenéről…

– Aha.

Ezen elgondolkoztam. Ahhoz, hogy Cortezzel többet tudjak beszélni, képben kéne lennem azokkal a dolgokkal, amiket ő szeret. Akkor lenne közös témánk, és tudnánk másról is beszélni, mint az irodalom bukás. Nagyszerű.

Mire délután hatra átjött, már el is terveztem az egészet. Másfél óra normál korrepetálás után (verselemzés, rövidített kötelező olvasása) rákérdeztem, hogy mióta gördeszkázik. A kérdésem meglepte, de azért válaszolt, olyanokat, mint pl. gyerekkora óta deszkázik, nemrég tanult meg két új, „átkozottul nehéz” trükköt, meg nem is tudom, csak úgy mesélt ezekről a dolgokról.

Huszonhét perccel tovább maradt, mint szokott, úgyhogy Virágnak igaza van. Ha van közös témánk, akkor simán tudunk beszélgetni.

Éppen ezért, miután Cortez elment, és anyuékkal leültünk vacsorázni (párolt zöldségek natúr csirkemellel), számukra és számomra is megdöbbentő kijelentést tettem.

– Öhm – böktem bele a villám egy gombába, mire ők felnéztek –, tudom, hogy korai, de a karácsonyi ajándékról…

– Tudjuk – vágott közbe anyu, és sokat sejtetően összemosolygott apuval. – A képes enciklopédiasorozat, ami decemberben jelenik meg. Már mi is láttuk a plakátot.

– Ó! – bólintottam. – Ó, igen, az nagyon klassz. De én kicsit másra gondoltam.

Anyu és apu őszintén érdeklődve néztek, úgyhogy kiböktem. –Azt hiszem, gördeszkát szeretnék.

– Mit? – néztek össze, mintha csak rosszul hallották volna.

Na ja. Ilyen drasztikus váltást illik időben közölni, azt hiszem, november vége felé még nem késtem le, hogy meg tudják szokni a gondolatot.

Cortez: 5/5 – ha gördeszkázni fogok, akkor majd felfigyel rám, együtt mehetnénk deszkázni, elesnénk, én sírnék, ő kiröhögne. De jó lenne!Bokám: 5/3 – alakul, bár néha belenyilall, olyankor könnyezek, de egyébként jól van.  Anne Shirley:  5/5* – én vagyok Anne, Cortez pedig Gilbert Blythe. J

November 21., péntek

A havazásról szóló előrejelzések bejöttek, pont második órán, irodalmon történt, hogy amíg Kardos monoton hangsúllyal diktált, Virág álmosan az ablak felé nézett, aztán elkerekedett a szeme.

– Havazik! – kiáltotta.

Szinte minden diák felpattant és az ablakhoz rohant. Csak Arnold és én maradtunk a helyünkön.

– Ez valóban lenyűgöző, de mi lenne, ha folytatnánk az órát? –

            tárta szét a karját értetlenül Kardos.

A többiek nagy nehezen visszaültek a padokba, és folytatódott az óra. Szünetben aztán persze mindenki az udvaron lógott, és bár a hó, ahogy földet ért, el is olvadt, azért mindenki örült neki.

Arnolddal az árkádok alatt állva a suliújságról beszélgettünk, Virág pedig kicsit arrébb, széttárt karokkal meredt az ég felé, és hagyta, hogy az arcára érve elolvadjanak a hópelyhek.

A hóesés miatt anyura egészen estig nem számíthattunk, úgyhogy apu várt a suli előtt, hogy kozmetikushoz vigyen.

Próbáltam erősködni, hogy áttehetjük máskorra, mégiscsak szívesebben mentem volna anyuval, de apu biztosított róla, hogy ő is ugyanolyan jól helytáll. Nem is ez a gondom, hanem hogy egy lány nem az apukájával jár kozmetikushoz. Jaj.

Hóesés: 5/5 – bár nem tartott sokáig, és el is olvadt, akkor is az első hó! J

Kozmetikus: 5/1 – áááá! Szétgyilkolta a fejem! Remélem, hétfőre megint lesz arcom.

Sims: 5/3 – ma végre játszottam egy kicsit, szegény simjeimet teljesen elhanyagoltam. L

TeveClub: 5/2 – jaj, ma a tevém is eszembe jutott, szinte éhen halt olyan rég látogattam. L

Gördeszkaprojekt: 5/5 – nézegettem tanító videókat, nem is tűnik nehéznek.

November 26., szerda

Kicsit sűrűn alakult a hét eleje. Először is mára kellett leadnom a decemberi suliújságba a cikkem, úgyhogy minden délután ezzel foglalkoztam. A könyvajánló ment a legkönnyebben (ez nem meglepő), Dickens Karácsonyi énekét   választottam, és nemcsak azért, mert Dickens a kedvencem, hanem mert ez a mű karácsonyra tökéletes olvasmány. A film- és zeneajánlóval már sokkal jobban meggyűlt a bajom. Mivel a karácsony általában is egy meghitt dolog, ráadásul a karácsonyi filmek és zenék szinte csöpögnek az érzelmektől, nagyon sok fejtörést okozott, hogy mit tegyek be a cikkbe, ami kevésbé „nyálas”. Próbáltam előzetes felmérést készíteni, megkérdeztem az osztálytársaimat, hogy ők mit néznek karácsonykor. Kár volt. Mindenféle választ kaptam, csak karácsonyi filmet nem. Akkor megkérdeztem, milyen zenét hallgatnak karácsonykor. Hasonló válaszokat kaptam, mint a filmnél, azzal a különbséggel, hogy közölték, ha megpróbálom a  Last Christmas t ajánlani, kinyírnak. Hát, nem őrültem meg, éppen elég nekem egész decemberben anyuval hallgatni, dehogy teszem be a suliújságba! Mindegy, végül mára sikerült összeraknom az ajánlókat, bár nagy segítségemre volt Virág és Arnold. (Virággal választottuk ki az Aludj csak, én álmodom  című Sandra Bullock-

            filmet, ami szerintem tökre jó, és Arnolddal a Trans-Siberian Orchestra Christmas Carol  albumát, remélve, hogy a fiúk ezért megbocsátják a romkom filmajánlót.) J

Egyébként is egész nap elég ideges voltam a suliújság miatt, ezt tetézte Kinga, aki borzalmasan felvágott a kész cikkével, és végig azt hangoztatta, hogy az övé biztos, hogy tökéletes lett.

Az utolsó óra végén aztán lementünk a suliújság termébe. Timi, na meg a többi suliújságos már vártak ránk. Timi kinyújtotta a kezét (ezt azt jelenti, hogy adjuk oda az anyagokat), és gyorsan átfutotta őket.

– Arnold, sok! – nézett fel a kitépett spirál lapokból, aztán kapkodva tovább olvasta. Mikor végzett, gondterhelten felnézett. –

De nagyon jó, úgyhogy maradhat.

– Micsoda? Pont a duplája lett, ez nem ér! – hördült fel Kinga.

– Erről nem nyitok vitát – rázta meg a fejét Timi, és már ki is nyitotta Kinga gondosan lefűzött cikkét. – Jó, mehet – biccentett.

Amíg Timi az a-s Krisztián cikkét olvasta, láttam, hogy Kinga feje betorzult. Nem hiszem, hogy ő az a típusú ember, akinek elég, ha a munkáját egy sima „jó, mehet”-re minősítik. Az én ajánlóim voltak az utolsók, Timi villámgyorsan átfutott rajta. Ez egyébként mekkora szívás! Én napokat, délutánokat, órákat töltök a megírásával, és két perc alatt átfutva kap egy zöld vagy egy piros jelzést. De mindegy, mert Timi bólintott, közölte, hogy teljesen rendben van, ez így mehet is. Ezután közösen kiválasztottuk a címlapfotót és a magazinba kerülő képeket, Dani rengeteg anyagot hozott, úgyhogy ezzel el is ment az idő.

Suliújság: 5/5 – megkönnyebbültem. J

Cortez: 5/5* – angolon súgott egy mondatot, amikor a tanár felszólított. J

Tesi: 5/5 – a bokasérülésem miatt még mindig felmentett vagyok. A lelátón olvastam. J

Virág: 5/5 – villog az msn-ablak, rohanok.

November 27., csütörtök

Reggel apu kicsit korábban vitt minket suliba, mert nyolcra kellett átérnie Pestre, szóval Virággal már 7:25-kor a kapu előtt ácsorogtunk. Pár perc múlva Cortez és Ricsi sétált felénk.

– Mit csináltok itt ilyen korán? – kérdezte Ricsi.

– Kiraktak minket – mosolygott Virág.

– Elaludtad a hajad? – húzta össze a szemöldökét Ricsi, mire Virág automatikusan a hajához kapott.

– Nem, csak feltupíroztam.

– Béna.

– A tiéd béna!Cortezzel szinte egyszerre nevettünk fel, mert ennél gyerekesebb párbeszédet már rég hallottunk. Mindenesetre szórakoztató volt. Nem sokkal később megérkezett Zsolti, és Dave apukájának a kocsija is begördült elénk. Csakhogy Dave-vel együtt a papája is kiszállt.

– Jó reggelt! – köszöntünk, de Dave apukája a headsetjével beszélt.

– Gyerekek – szólt végül hozzánk, bár elsőre nem tudtuk, hogy ez nekünk szól, csak tippeltük, hogy nem a telefonba mondja –, én is voltam diák.

Ez rosszul kezdődött. Ha egy felnőtt úgy kezdi, hogy megérti, mert ő is volt… abból általában mindig leszidás lesz.

– És a viccet is értem. Csak nem szeretem – folytatta.

– Elnézést a telefonhívás miatt, az én voltam… – kezdte Zsolti, de Dávid apukája megrázta a fejét.

– Kamasz fiam van, pár éjszakai hívás a minimum, amit el kell viselnem – vonta meg a vállát. – De könyörgöm, harminc adag gesztenyepüré? Ránk romlik! Gyerünk, segítsetek kiszedni a kocsiból, és vigyétek fel a terembe – tapsolt kettőt, mire mindannyian a kocsihoz léptünk.

Az aulába lépve Máday teljesen elképedt, ahogyan a csomagokat cipeltük.

– Pósa, mi ez az egész? – kérdezte, a vonalzójával a műanyag dobozos édesség felé bökve.

– Öhm – köhintett Ricsi. – Meglepetés.

– Miféle?– Zsáknak.

– Hogyan?– Jacques, a francia osztálytársunk – vettem át a szót, bár nem értettem, mire megy ki.

– Mi van vele? – ráncolta a szemöldökét az ig. helyettes. Nem csodálkozom rajta.

– Zsáknak készítettük. Meg az osztálynak. Az osztálynak meglepetés – hebegett Zsolti.

– Nem értem. Virág, Renáta! Magyarázatot!Virág elbújt a haja mögé, úgyhogy nekem kellett improvizálnom. Azt mégsem mondhattam, hogy a srácok éjszakai telefonhívásokkal és egymáshoz rendelgetéssel töltik az idejüket.

– Igazgatóhelyettes asszony, egy páran tegnap délután édességet készítettünk, és kicsit sok lett. Hogy ne vesszen kárba, inkább behoztuk – füllentettem.

– Talán konyhakultúra-szakkörösök vagytok?– Nem, csak szerettünk volna, de lekéstük – vágtam rá szomorúan.

– Ó! Nos, Monsieur Durand jövőre bizonyára bevesz titeket a szakkörbe, ha ilyen túlbuzgók vagytok. Nyomás – intett a vonalzójával a lépcsők felé, ami azt jelenti, hogy megúsztuk.

A lépcsőn felfelé lépkedve aztán Zsolti belelkesedett.

– Reni, ez óriási! Hogy kivágtad magad! Szuper volt.

– Fogd be, Zsolti, ez már tényleg nem vicces. Ennyi gesztenyepürét odaküldeni hozzám! Apám tökre kiakadt, utálja a pazarlást! – rázta a fejét Dave.

– Esküszöm, hogy ez nem én voltam!Na, erre mindannyian megálltunk és hátrafordultunk. Zsolti őszintén nézett ránk. Mi meg egymásra.

– Ha nem te, akkor ki? – vonta fel a fél szemöldökét Dave.

– Én nem – közölte Cortez.

– Én sem – rázta a fejét Ricsi. Erre rám néztek.

– Most vicceltek, ugye? Persze, hogy én sem!Virág unottan nézett körbe, róla senki nem feltételezné, úgyhogy passz.

A teremben lepakoltuk az asztalra a dobozokat (mind a harminc adagot), és próbáltunk rájönni, hogy ki lehetett a tettes. Zsolti szerzett a büféből műanyag villákat, úgyhogy a padra felülve magunkhoz vettünk egy-egy dobozt, és evés közben tanakodtunk.

Minden belépő osztálytársunk kapott egy adag gesztenyepürét, és a reakciójukból szerettük volna kideríteni, hogy ki lehetett. Egytől egyig mind megdöbbentek, még csak egy félmosolyt sem láttunk senki arcán. Érdekes.

– Szatmáry, tuti, hogy nem te voltál? – kérdezte Zsolti, amikor Kinga egyenes háttal leült a helyére, és felbontott egy dobozt.

– Már az is meglepő, hogy gondolkodni próbálsz, de hogy pont nálam ragadsz le! Ez elég szánalmas. Ha jól tudom, a fél iskolát felébresztettétek a nevetséges éjszakai üzeneteitekkel, úgyhogy lehetne még pár tippetek. Mellesleg finom – vigyorgott erőltetetten, és folytatta az evést.

Hát, komolyan nem tudtuk meg, hogy kitől van a desszert, viszont minden óra elején megkínáltuk a tanárokat, meg a szünetekben a többi diákot is, mert nem igazán akart elfogyni.

Vladárt meg egyenesen megihlette a gesztenyepüré, ezért rajzon gesztenyét kellett festenünk. Az enyém nem lett túl jó, egy barna folton kívül nem sok mindent lehetett felismerni a rajzomon, de legalább nem jegyre ment.

A gesztenyepüré eset: 5/5 – komolyan tippem sincs, hogy ki lehetett. J

Cortez korrepetálása: 5/4 – sikerült egyedül elemeznie egy Balassi Bálint-verset. Igaz, hiányosan, de akkor is! Haladunk.

Net: 5/3 – Az egyórás netkorlátozás alatt Arnolddal

Honfoglalóztam, Virággal webkameráztam, Dáviddal és Zsoltival nyomoztam. Mindezt egyszerre. J

Vacsora: 5/1 – Gesztenyés csirke. No comment. Egy életre elegem van a gesztenyéből.

November 28., péntek

Továbbra sincs meg, hogy ki rendelte a gesztenyepürét, viszont tipp annál több akadt. Reggel a suli előtt Dave, Cortez, Ricsi és Zsolti javában találgattak, amikor megérkeztünk.

– Reni! Virág! Figyeljetek! – kezdte Dave, mire mindketten ránéztünk. – Mondom, figyeljetek – ismételte. Én továbbra is ugyanúgy néztem, Virág viszont kivett a kabátzsebéből egy kockás csatot, és félrecsatolta a haját, így már mindketten figyeltünk. – Megvannak a lehetséges gyanúsítottak.

– Igen? Kik azok? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel. –A hármas számú – vette át a szót Zsolti – Neményi.

– Arnold? Arnold biztos nem – ráztam meg a fejem.

– Pedig gyanús. Nem evett a gesztenyepüréből, nem felelt, amikor rákérdeztünk, hogy ő volt-e, ráadásul alibije sincs.

– Nem, nem – mosolyogtam. – Azért nem evett belőle, mert nem akart, azért nem válaszolt, mert nem akart, és azért nincs alibije, mert nem akarja, hogy legyen. Arnold ilyen, őt hagyjátok – legyintettem.

– Hát jó – vonta meg a vállát kicsit csalódottan Dávid, de aztán feldobódott, mert eszébe jutott, hogy még van két potenciális gyanúsított. – A kettes számú Dani a 12/a-ból…

– Dani? A fotós? Ő hogy jött? – nevettem el magam.

– Gesztenyefájuk van – bólintott magabiztosan Zsolti.

– Szerintem nem ő volt.

– Reni, lassan azt kell hinnem, hogy te voltál – töprengett Dave.

– Miért?– Mert gyanúsan viselkedsz.

Hangosan felnevettem, mire Zsolti közölte, hogy az első számú gyanúsítottjuk egy 1l/b-s lány, Gabi, akinek a szülei cukrászdát üzemeltetnek. Igaz, őt nem is ismerik, sőt, vele telefonon sem szórakoztak, de az elég gyanús, hogy cukrászdájuk van, így szerintük ő volt. Biztos, hogy nem normálisak. J

Irodalmon Kardossal továbbmentünk az anyaggal, de óra vége előtt tíz perccel abbahagyta, és témát váltott.

– Jó, aki a nevét hallja, az jövő hét péntekre házidolgozatot ír A  fösvény ből.

Kinga jelentkezett, ezért Kardos felszólította.

– Tanár úr, már nem azért, de régen túlmentünk Molière-en, év elején…

– Akkor még egyszer – szakította félbe a tanár, mire Kinga azonnal elhallgatott. – Aki a nevét hallja, az jövő hét péntekre házidolgozatot ír A fösvény ből. Aki   nem hallja a nevét, az örül – közölte sokkal szigorúbban, majd elölről lapozni kezdte a naplót.

– Antai-Kelemen, Felmayer, Haraszti.

Na igen. Akik a bukás és a kettes között állnak. Cortez, Dave és Robi.

– De jó, jaj de jó! – csapta össze a tenyerét Virág, mire Kardos összevont szemöldökkel visszalapozott a naplóban.

– Virág, éppen kettesre állsz, ha gondolod, te is beadhatnád, hogy javíts.

– Hát jó, de nem olvastam – nézett nagyokat pislogva Virág, mire én inkább lesütöttem a szemem. Kardos is.

– Ahogy gondolod. A többiek tehát jövő hét péntekre írják meg – csapta össze a naplót Kardos, és kiment.

– Nem értem, most akkor én írjak, vagy ne? – forgolódott Virág, mire mosolyogva megráztam a fejem.

Mivel Virágot az apukája elvitte a hétvégére, Arnolddal ketten sétáltunk haza.

– Olvastam egy nagyon érdekes interjút egy argentin filozófussal – magyarázta.

– Szerinted mennyi idő alatt lehet megtanulni gördeszkázni? –

            kérdeztem hirtelen, mert bár szerettem volna figyelni rá, az agyam teljesen másfelé járt.

– Ez az argentin filozófusról jutott eszedbe? –Jaj, bocs. Figyeltem, tényleg, csak közben jár az agyam – néztem rá bocsánatkérően.

– Semmi gond. Majd átküldöm e-mailben. Szóval. Gördeszka.

Nem értek hozzá. De egy biztos. Nem támogatom.

– Miért nem?– Mert ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.

– Nem, nem erről van szó – ráztam meg a fejem automatikusan.

– Reni, képes lennél nevetségessé tenni magad, csak hogy imponálj valakinek?– Attól függ. Mennyire nevetségessé? – mosolyodtam el.

– Te egy gördeszkán? – kérdezett vissza. Jó, ebben igaza van.

De akkor is. Elhatároztam, megtanulok gördeszkázni, Cortez belém szeret, és minden jó lesz. Illetve így képzelem.

– Mindegy, hagyjuk – legyintettem.

– Szerintem is – bólintott Arnold. – Viszont – jutott hirtelen eszébe – adok két filmet, nézd meg.

– Miről? Gördeszka?– Majdnem. Beatles.

– Ez nem ér! Virág nincs itt, hogy közbeszóljon. Ez befolyásolás a vitátokban! – nevettem el magam.

– Most őszintén! Hány videót mutatott neked, amiről én nem is tudok?– Oké – gondoltam végig. – Milyen filmek?Arnold délután áthozta a két filmet, hogy ha van kedvem és unatkozom, nézzem meg. Ő már milliószor látta mindkettőt, úgyhogy otthagyta nálam, hogy maradhat, amíg akarom. Először úgy gondoltam, hogy tényleg ráérek megnézni, csak hát az este hosszú volt, én unatkoztam, apu pedig filmezni akart, és eldöntöttem, inkább a Beatles, mint esetleg Jet Li. Úgyhogy vacsora után apuval filmeztünk (és titokban pótvacsoráztunk, csokis gofrit J).

Beatles – Egy nehéz nap éjszakája:  5/5 – eredetileg Jet Li-től akartam megkímélni magam, aztán a másik filmet már magamtól tettem be, mert ez nagyon tetszett.

Beatles Help! –  5/5* – Virág ki fog nyírni, de ez az egyik legklasszabb film, amit valaha láttam. J

Ofőóra: 5/3 – Az ofő elmondta, hogy jövő héten végig karácsonyi díszítés lesz a Szent Johannában.

Cortez: 5/4 – a beadandója miatt tuti, hogy sokszor ír majd msn-en. J

December 1., hétfő

Virág elég bután nézett, amikor bevallottam, hogy a Beatles-

            filmek tetszettek. Pedig azt hozzá sem tettem, hogy szombaton még egyszer megnéztem a Help.'-et, és vasárnap végig Beatles-

            dalokat hallgattam a YouTube-on.

– Olyan, mint a Rocktábor? –  kérdezte sokadszorra, miközben a suli lépcsőjén gyalogoltunk fel.

– Nem.

– Akkor milyen?– Hát olyan. Nem is tudom. Beatles-es.

A beszélgetésünk itt félbeszakadt, ugyanis az aulában Mariah Carey karácsonyi dala fogadta az érkezőket. Virág totál ledöbbenve nézett, még a haját is kifésülte a szeméből.

– Ez meg mi? – hőkölt hátra.

– Ez? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Az idei év első karácsonyi dala. De ne aggódj. Ennél csak rosszabb lesz.

És persze igazam volt. A Szent Johannában tombol a karácsonyi hangulat, nemcsak a sulirádióból üvölt minden szünetben valami tipikus karácsonyi szám, hanem például a büfében is karácsonyfás szalvéta jár minden sütihez és szendvicshez, ráadásul a tipikus fehér műanyag poharak helyett hóemberesben adják a forrócsokit és a teát. J Ez egyébként tök jópofa dolog, a diákok többségének jókedve van tőle, meg olyan hangulatos az egész. Persze van, akinek nem tetszik. Arnold késve érkezett duplaangolra, beszélt pár szót Mr. O’Realyvel, amiből semmit nem értettünk, aztán levágta magát mellém.

– A tizenkettedikesek fenyőágakat aggatnak a bejárati ajtóra – közölte, miközben elővette a könyvét, és fellapozta. (Nem az angolt, hanem Anne Rice-tól az Interjú a Vámpírral t.)

– Aha, karácsonyi díszítés hét van – bólintottam.

– Óriási – nézett unottan a plafon felé. – Megnézted a filmeket?– Többször is.

– Komolyan?– Aha.

– Ezek szerint tetszettek.

– Nagyon. És a zenék hihetetlenül jók.

– Miss Rentai! – szólított fel Mr. O’Realy, és felvont szemöldökkel, kissé feltápászkodva a tanári asztaltól nézett rám.

Mivel Arnold sem hallotta a kérdést (merthogy velem beszélt), kérdőn néztem Virágra. Ő éppen egy jegyzetfüzetbe rajzolgatott manga figurákat, szóval nem tudott segíteni. A tanár ismét felszólított, én pedig totál bénán néztem magam elé.

– Khm – kezdtem, hátha így tudom húzni az időt. Aztán nagyon halkan meghallottam a választ magam mögül. Hangosan megismételtem, szerintem fájdalmasan rémes kiejtéssel, de Mr.

O’Realy biccentett, és a következő kérdést a vadul jelentkező Kingának tette fel.

Féloldalasan hátrafordultam.

– Köszi – suttogtam Corteznek, aki csak bólintott, aztán tovább nyomkodta a telefonját.

Visszafojtott mosollyal fordultam vissza, Virág pedig hasonló vigyorral nézett fel a rajzából. Ez olyan lányos „összemosolygás”, Arnold hiába nézett minket, ő ezt úgysem érti.

Kicsengetéskor a stúdiósok folytatták a karácsonyi dalok játszását, mi pedig forrócsokival mentünk az udvarra.

– Tom Cruise-ról olvasol könyvet? – csodálkozott Virág, amikor meglátta Arnold kezében az Interjú a vámpírral t.

– Nem.

– De ő van a borítón! – vitatkozott Virág.

– Mert játszott a filmben.

– Milyen filmben? – pislogott Virág, Arnold pedig segítségkérően fordult hozzám.

Végül is szünet végére sikerült elmagyaráznom Virágnak, hogy a könyvből készült egy film, amiben játszott Tom Cruise, ezért ennek a kiadásnak a borítójára ő került.

Az utolsó óra után a suliboxomba pakoltam, amikor valaki szólított. Megperdültem a tengelyem körül, és azzal a lendülettel be is vágtam a szekrényajtót, nehogy Cortez meglássa a beleragasztott képeket.

– Reni a korrepetálással kapcsolatban…

– Lemondod? – szóltam közbe rémülten.

– Nem, csak van ez a Fösvény- beadandó.

– Igen?– Kéne segítség.

– Persze, szívesen – bólogattam elvörösödve. Megbeszéltük, hogy megpróbálja megírni egyedül, és akkor holnap foci után átjön, és leellenőrzöm. Sajna rohannom kellett olvasókörre, úgyhogy körülbelül ennyit beszéltünk, de azért ez is klassz!Elvégre a héten kétszer is korrepetálom. J

Feldobódva értem haza, eleve jókedvem volt a suli karácsonyi hangulatától meg Cortez pótkorrepetálásától meg a matek ötösömtől (órai munkára kaptam), aztán jól lelombozódtam, mert otthon anyuékat pakolás közben találtam.

– Megyünk valahová? – kérdeztem a félig bepakolt bőröndre meredve.

– Csak apád. Elfelejtetted? – nézett anyu kérdőn.

Jaj. Na igen. Rémlik, hogy említettek valami üzleti utat, de teljesen kiment a fejemből, úgyhogy jól ledöbbentem.

Segítettem pakolni, ami végül is annyit jelent, hogy apuval tébláboltunk anyu körül, aki ténylegesen pakolt, és közben elmeséltem a Szent Johannás karácsonyi díszítő hetet.

– Reni, én is pont erre gondoltam! – szólt közbe anyu. – Úgyis ketten leszünk, egy egész hetünk van feldíszíteni a házat, zenét hallgatunk, díszítünk, készülődünk…

Anya lelkesen tervezte a „csak lányok” hetünket, apu pedig őszinte sajnálattal nézett rám. Ez nem ér, majdnem minden évben kimarad belőle! Én meg hallgathatom a Last Christmas t   a nyakamba aggatott füzérekkel. Óriási.

Karácsonyi díszítő hét: 5/5 – hangulatos és jópofa elfoglaltság.

Apu elmegy egy hétre: 5/1 – marad anyu, én és George Michael.

Olvasókör: 5/5 – Hemingway műveiről beszéltünk.

Decemberi suliújság: 5/5 – nagyon klassz lett, egy csomóan gratuláltak az ajánlóimhoz. J

Cortez: 5/5 – őrülten menő a belebújós snowboard dzsekije.

December 2., kedd

Apuért hajnali ötre jött a taxi, de felkeltem, hogy elköszönjek tőle. Ezután bőven maradt időm suli előtt, úgyhogy az étkezőasztalnál ülve hallgattam anyut és a terveit arról, hogy milyen klassz „lányos hetünk” lesz a házdíszítéssel meg a sok mókával. Közben hárompercenként megszakította a beszélgetésünket a mobilja, ugyanis hófelhőket észleltek, úgyhogy el is kellett rohannia. Egyedül vártam Virágot a kapunk előtt.

– Gyalog megyünk – köszöntem, mire felnézett a szemébe húzott Mikulás-sapka alól.

– Apukád?– Egyhetes üzleti konferencián.

– Anyukád?– Hófelhőket kerget.

Virág egyáltalán nem lepődött meg a kijelentésemen, csak biccentett, és már el is indultunk lefelé a dombon. Közben megbeszéltünk mindent, ami tegnap este óta történt velünk. Vagyis semmi, de általában a semmiről is jókat tudunk beszélni.J

Ma a tizenegyedikesek díszítettek, karácsonyi fényfüzéreket raktak a folyosókra, és kiállították a rajszakkörösök téli festményeit. Virág képe a lépcsőfordulóba került, a létező legjobb helyre (nem csoda, az övé sikerült a legszebbre).

Duplafrancián Monsieur Durand feleltetéssel kezdett, Jacques, Robi és Arnold is sorra került. Mindhárman ötöst kaptak, azonban Arnold felelete igencsak meglepte a tanárt, és igazából minket is.

Jó, azt tudtuk, hogy jól beszél meg nagyon tud, hiszen kitűnő, de hogy milyen szinten, az eddig elkerülte a figyelmünket. Óra végén a tanár oda is hívta, és váltottak pár szót. Amikor az udvaron megkérdeztem, hogy miről beszéltek, Arnold a tőle megszokott közömbösséggel válaszolt.

– Franciaversenyre küld.

– Arnold, ez nagyszerű! – lelkesedtem, mert eddig senkit nem kért fel Monsieur Durand.

– Majd meglátjuk – bólintott.

Hát ez igazán rá vall, egyáltalán nem dobta fel, sőt meg sem lepődött rajta, pedig az osztályból mindenki baromi jó franciából, csak annyi a különbség, hogy Arnold olyan kifejezéseket és mondatokat ismer, ami nem kilencedikes szint. Sőt! Jacques szerint Arnold olyan választékosan és szépen használja a nyelvet, ahogyan még ő sem szokta. Azért szerintem ez nem semmi.

Otthon anyu izgatottan várt, a nappaliban egy rakás szatyor hevert, a legtöbből zöld ágak lógtak ki.

– Mit szólsz?– Mi ez a sok cucc? – tekertem le a Szent Johannás sálam magamról.

– A költözéskor elkeveredtek a díszek, úgyhogy vettem újat.

– A garázsban vannak a régi dobozok – jelentettem ki, mire anyu csalódottan csípőre tette a kezét.

– Akkor most mit csináljunk ennyi girlanddal?Ez jó kérdés. Mondtam anyunak, hogy szívesen segítek díszíteni, de Cortez jön korrepetálásra.

– Persze, tudom, akkor majd kint teszem fel a kültéri égősort, hogy ne zavarjam a tanulást.

Igen. Anyu ezt ígérte, és persze nem így lett. Cortez fél hatra jött, akkor még csak ott tartottunk, hogy a korlátra feltekertük a girlandokat, meg az ablakokra a karácsonyi égőket. Ja, és akkorra már körülbelül négymilliószor hallgattuk meg a Last Christmas t, és ránk is sötétedett.

– Szia, gyere be – kiáltottam az ajtóban álló Cortezre, aki kissé megdöbbent. Eleve George Michael csodás hangjától, ami tízezer decibellel üvöltött, na meg az ábrázatom sem volt túl bizalomgerjesztő, a pulcsim és hajam tele volt fenyőtűvel.

– Biztos nem zavarok? – kérdezte, és szerintem titokban imádkozott, hogy azt mondjam, majd máskor tanulunk.

– Nem, dehogy. Gyere – nyitottam ki teljesen az ajtót.

Cortez kelletlenül bejött, átlépett néhány girlandot (amik a földön hevertek), és rálépett egy szarvas díszre (ami szintén a földön volt).

– Bocs – emelte fel a letört fejű kis kerámiaszarvast.

– Nem gond, úgyis ronda volt – vontam meg a vállam. Még tavaly hozta apu egyik kollégája, és mindenki utálta, mert ronda.

Csak szívességet tett azzal, hogy rálépett.

Cortez leült az étkezőasztalhoz, és totál meghökkent arcot vágott. Egyrészt, mert még mindig üvöltött a Wham, másrészt, mert anyu egy létrával a kezében sétált el mellette.

– Szervusz, Cortez! – köszöntötte. Cortez visszaköszönt, és lehet, hogy a riadt tekintete miatt, de anyu úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik. Jaj. – Tudod, Reni apukája elutazott, és ilyenkor szoktuk feldíszíteni a házat. Amolyan lányos program ez, zenélünk, díszítgetünk és sütünk – mosolygott, aztán a homlokához kapott. – Te jó ég, a süti! – és már ki is rohant a konyhába.

Kissé zavartan néztem Cortezre.

– Akkor kezdhetjük? – kérdeztem összeszorított fogakkal.

Mondott valamit, amit nem hallottam, mert George Michael kieresztette a hangját.

– Hogy?– Mondom, elhoztam a vázlatot! – kiáltotta.

– Oké! – bólintottam.

Elolvastam Cortez fél (!!!) oldalas firkálmányát A fösvény ről, és az első gondolatom az volt, hogy ezer százalék, hogy nem olvasta.

A második gondolatom pedig az volt, hogy már nem is fogja, mert anyu szénné égett muffinnal kínálta. Cortez illedelmesen elvett egyet a felé tartott tálról.

– Köszönöm.

– Gyerekek, kikapcsolom a zenét, tanuljatok nyugodtan. Én kimegyek a kertbe!Végre! George Michael elhallgatott. Elképesztően jólesett a hirtelen beállt csend. Újra felemeltem a kitépett füzetlapot, és elolvastam, közben pedig hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Azonnal kikaptam Cortez kezéből a feketére égett mogyorós muffint.

– Meg ne edd! – ráztam a fejem, mire elmosolyodott.

Mosolygott! Hűű. J – Na jó. Olvastad A fösvény t? –  kérdeztem.

– Nem. Miért?– Mert ez nagyon összecsapott, ráadásul inkább Molière életéről szól, A fösvény t   csak megemlítetted benne.

– Nem én.

– Hogy érted? – csodálkoztam.

– A netről szedtem.

– Jaj – szörnyedtem el. Ha van, amitől Kardos a falra mászik, az a plágium. De mit tehettem volna, amikor Cortez a mélykék szemével meredt rám. Természetesen, amit mindenki más tett volna a helyemben. – Megoldjuk – bólintottam végül.

Felajánlottam, hogy amennyiben ad nekem pár használható saját (!) mondatot, akkor átírom neki, és beadja azt. Miközben ezt egyeztettük (merthogy még azt a pár saját mondatot sem szándékozott megírni), anyu visszajött.

– Nem szívesen zavarok – kezdte, mire mindketten felnéztünk –, de nem boldogulok a kültéri égősorral.

Én akartam mondani, hogy valószínűleg azért, mert odakint besötétedett, de Cortez már fel is állt. Döbbenten néztem rá.

– De A fösvény… –  hebegtem, aztán, miután kimentek, gyorsan felkaptam a dzsekim, és utánuk indultam.

A kerti pagodánál értem be őket.

– Na, most az a helyzet, hogy nem jól csináltam, a szögbelövővel feltettem a füzért, mielőtt kipróbáltam volna. És nem ég – magyarázta anyu.

– Talán kiégett az egyik – vonta meg a vállát Cortez.

– Igen, ez elképzelhető. Megyek, kihozom a pótégőt, hátha megtaláljuk, melyik a rossz.

Anyu otthagyott minket a kertben, Cortez pedig próbaszerűén megtekergette az első égőket. Rém kellemetlen volt. Átjön tanulni, erre befogjuk munkára. Mit gondolhat? Jaj.

– Figyelj, nyugodtan mehetsz, ha akarsz, majd msn-en átbeszéljük a beadandót.

Úgy csinált, mintha nem is hallaná, vagy nem is hallotta, mert teljesen lefoglalta az égők tekergetése. Én közben a karomat dörzsöltem, mert kezdtem igazán fázni. A következő pillanatban a kerti pagoda köré húzott égősorok felvillantak, és a homályosan megvilágított kertben hirtelen éles fény gyúlt.

– Hű – léptem hátrébb, hogy ne vakítson annyira.

– Nahát! – sietett felénk anyu, a kezében tartva a pótégőt.

– Csak nem volt rendesen betekerve az egyik – vonta meg a vállát Cortez.

– Erre nem is gondoltam – nézte anyu hunyorogva a kivilágított pagodát. Mellesleg olyan erős égők vannak a fényfüzérben, hogy az űrből is látszik, de mindegy.

Anyu teljesen odavolt, hogy mennyire szépen világít, meg minden, én meg kihasználtam az alkalmat, és Cortezhez fordultam.

– Most jön a világító Télapó a szánon, a szarvasokkal – susogtam.

– Gyerekek – fordult felénk anyu. – Ki kéne hozni a garázsból a világító kerti Télapót.

Szegény Cortez! Anyu kihozatta vele a garázsból a nyomi Télapót, meg a szarvasokat is. Nem tudom, mért jó, ha úgy néz ki a kertünk, mintha Disneyland rossz utánzata lenne, de tökmindegy.

Cortez segített felállítani a karácsonyi kerti díszeket, aztán fél nyolc körül elment. Hát, ennyit A fösvény ről.

Persze a házdíszítéssel nem lettünk kész, de van még időnk.

Virág az msn-en várt, gyorsan elmesélte, hogy elaludt, miközben Gábor a matekot magyarázta neki, aztán rátértünk a „Cortez segített a fényfüzérrel” esetre. Virág szerint ez igazán biztató. Nem is tudom.

Cortezzel állni a kivilágított pagoda alatt: 5/3 – egy romantikus filmben azért nem így alakult volna. J

A kertünk: 5/3 – oké, van világító rénszarvas, világító Télapó, világító szán, de mit keres ott egy világító törpe? Egyáltalán honnan szedte anyu? És mi köze a karácsonyhoz?Apu: 5/5 – webkameráztunk este. J

             A fösvény:  5/2 – fogalmam sincs, Cortez hogy fogja megírni.  Last Christmas:  5/1 – december 2-ára rosszul vagyok tőle, pedig még csak most lesz szezonja. Jaj. L

December 4., csütörtök

Úgy látszik, ez egy ilyen díszítős hét. Ma a kilencedikeseken volt a sor, hogy feldíszítsék az udvart. Először fura volt, hogy a suli előtt nem állnak ott Cortezék, ahogy szoktak, de amint beléptünk az aulába, rájöttünk, hogy miért. Máday azonnal eligazított minket, hogy menjünk a gondnokhoz, kérjünk kültéri égőket, és a becsöngetésig díszítsünk. Az udvarra kiérve aztán találkoztunk az osztálytársainkkal, de nem tűntek túl lelkesnek, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti az árkádok alatt ácsorogtak, és nézték, ahogyan Jacques és Gábor felaggatja az égőket.

– Sziasztok – köszöntünk Virággal, és odaálltunk a fiúkhoz.

Összesen fél mondatot beszélhettünk, mert Kinga kirontott az udvarra, a nyomában Robi és Andris loholt, egy hatalmas létrát cipelve.

– Tegyétek oda, és ezeket rakjátok fel! – utasította Kinga, aztán meglátott minket. – Renáta, Virág! A kültéri égők a fákra mennek, kezdjétek!Ezután, hogy még inkább sürgessen minket, tapsolt párat.

Őszintén nem tudom, miért érzi úgy, hogy mindent ő irányít, de Kingával szembeszállni maga az öngyilkosság, úgyhogy csináltuk, amit mond, mert nem volt kedvünk belemenni egy hosszú, fárasztó és esélytelen vitába.

– Nehezetekre esne megmozdulni? Van még tizennyolc percünk a becsengetésig, ha addig elkészülünk, akkor a többi szünetben már nem kell ezzel foglalkozni! Gyerünk, mozgás – förmedt rá az árkádok alatt álló Ricsiékre, akiknek persze eszükben sem volt hallgatni rá.

Andris odahozott nekünk egy kisebb létrát, amire Virág felmászott, és feldobta a kültéri égősort a fára, én pedig tartottam, nehogy lezuhanjon. Közben az a-sok is kiszállingóztak az udvarra, valamennyien kedvetlenül cipeltek valami díszt, és követték Kinga utasításait, aki természetesen őket is elirányította. Való igaz, hogy Kinga néha kibírhatatlan, viszont ma igaza volt, az első óra előtt feltettünk minden díszt az udvarra, úgyhogy a többi szünetünk szabad lett. Becsengetéskor Máday kijött, hogy bezavarjon minket órára, és még ő is elcsodálkozott azon, hogy kész lettünk.

– Ez igen – bólintott fagyos elismeréssel az arcán, miután lecsekkolta, hogy minden a helyére került. Az udvaron lévő fákat aprón világító égősorba tekertük, az árkádok boltíve mentén girlandok és további égősorok húzódtak, szóval igazán karácsonyi hangulat lett.

Kinga magabiztosan ecsetelte, hogy az ő irányítása alatt lettünk készen ilyen gyorsan, és még méltatta volna magát, de Máday félbeszakította azzal, hogy „ez mind nagyszerű, de azonnal menjünk órára”.

A rajz előtti szünetben forró csokival a kezünkben sétáltunk ki az udvarra, miközben a sulirádió a Reszkessetek, betörők! filmzenéjét játszotta.

– Milyen a könyv? – kérdeztem Arnoldot, aki szokása szerint olvasott.

– Jó. Érdekes, de jó. Anne Rice nagyon sajátosan képzeli el a vámpírokat, a karakterei mélyek, és igen sokat vívódnak. Egészen nyomasztóan és elgondolkodtatóan írja le az örök kárhozatra ítélt szereplőket – felelte.

– Akkor biztos jó – mosolyodtam el a kimerítő választ hallva.

Még váltottunk pár szót a könyvekről (elmondtam, hogy hol tartok az Anne Shirley ben, meg hogy tetszik, mert kedves történet), aztán becsöngettek. Nem tudom, valamiért rajz előtt sosem vagyok túl nyugodt. Vajon miért?Vladár becsapta maga mögött az ajtót, mire a teremben csend lett. Még Robi és Andris is abbahagyták a beszélgetést, pedig vitatkoztak valami olyasmin, hogy Robi ellopta Andris egyik karakterének a személyiségét (valami számítógépes játék), ezért most már nem ér semmit a karakter, mert legyőzhető. Őszintén, fogalmam sincs miről beszéltek.

– A mai órán téli tájképet rajzolunk – kezdte Vladár. Jaj ne!Oké, a feladat rém egyszerűnek tűnt, rajzoljunk le egy havas tájat.

Aha. A többiek neki is estek, egyedül én bámultam úgy, mintha nem érteném. Aztán mivel összetalálkozott a tekintetem Vladáréval, gyorsan lehajtottam a fejem, és rajzolni kezdtem.

Óra végén Kinga (önként jelentkezett) összeszedte a rajzokat, és kivitte a tanári asztalra. Vladár egymás alá rakosgatva nézte végig őket, csak néhány alkalommal mutatta fel a kezében tartott rajzlapot.

– Virág! – mutatta fel Virág hóviharos, dőlt fenyőfás, kiállításra való képét. – Ez rendkívül jól sikerült, kifogástalan.

Virág mosolyogva megigazította a haját, és tovább firkálgatott a füzetébe.

– Kinga, bár a rajzod pontos és precíz, a fázó lovak ábrázolása pedig tökéletes, azért örülnék, ha néha más témát is választanál, mert szeptember óta csak lovakat láttam tőled – közölte Vladár.

– Már elnézést – háborgott azonnal Kinga. – A feladat egy téli kép volt. Az istállóban álló lovak a téli hóesésben szerintem megfelelő.

– Nem azt mondtam, hogy nem megfelelő. Azt mondtam, eddig csak lovakat rajzoltál.

– Mert szeretem a lovakat!– Mert ő egy ló – kiabálta be Zsolti, mire mindenki felnevetett.

– Befognád? – fordult hátra Kinga dühösen. – Tehát úgy gondolom, hogy teljesítettem a feladatot.

– Kinga – sütötte le a szemét Vladár, és láttam, hogy már bánja, hogy belekezdett. – A rajzod jó. Ennyi – legyintett, és gyorsan továbbment. – Név nélküli? – mutatta fel. Cortez hanyagul fellóbálta a kezét, bár nem kellett volna. Arról a képről üvöltött, hogy az övé. Tökéletes, hófelhőkkel ábrázolt égbolt, alatta egy metropolisz utcája, a járdát, telefonfülkét, vezetékeket belepte a hó.

– Cortez – rázta meg a fejét Vladár –, gondold át a rajzversenyt.

Komolyan mondom.

Aztán a következő kép alá tette a rajzot. És gúnyosan elvigyorodott. Na, az csak az én rajzom lehet.

– Renáta – mutatta fel a rajzot, mire mindenki felröhögött. –Pontosan mi ez?– Egy téli táj – válaszoltam.

– Sejtettem, mivel ez volt a feladat. De mit ábrázol? Mi ez a sok pötty?– Hóesés.

– És ez a folt?– Egy erdő.

– Értem. Tehát akkor mindenkinek világos, mit ábrázol a kép?A többiek bólogattak meg igeneztek, úgyhogy szerencsére továbbmentünk, így csak enyhén alázott. Hurrá. Még Arnold képére tért ki Vladár, vagyis inkább arra, hogy a rajzán látható befagyott tó jege miért repedezik. Ebbe kár volt belemennie, mert Arnold a globális felmelegedéstől kezdve a repedések szimbolikus ábrázolásán át mindenről beszélt, és közben ki is csöngettek.

Az udvaron felkapcsolt karácsonyi világítás meg a sulirádióból szóló karácsonyi zene, na meg a forró csoki illata igazi karácsonyi érzést váltott ki belőlünk, olyan meghitt volt és hangulatos, ráadásul a hófehér égbolt néhány szürke felhője egyértelműen havazást ígért. Legalábbis nekem, merthogy meteorológiai befolyásoltság alatt állok, ilyeneket illik tudnom. És ezt jól láttam, ugyanis a duplamatek első óráján esni kezdett a hó, először hatalmas, lassan szálló pelyhekben, aztán sűrűbben, végül pedig már szakadt.

Kicsöngetés után mindenki rohant ki a szabadba. Az udvart vastagon befedte a hó, minden fehér volt, a sűrűn szálló pelyhek pedig szünet nélkül hullottak az égből. A szám elé tekertem a sálam, és felvettem a kesztyűm, úgy sétáltam ki az árkádok alól, a következő pillanatban pedig Ricsi dobott meg a tél első hógolyójával. Lesöpörtem vizes hajamról a havat, és gondoltam, akkor hógolyózzunk. Végül is mindenki beszállt a csatába, egyedül Arnold olvasott az árkád alatt állva (ő nem rajong a hógolyózásért), mindenki más hülyült a hóban.

Utolsó óránk irodalom volt, még akkor is szakadt a hó, az osztály pedig teljesen fel volt dobódva. A radiátoron egy csomó kesztyű, sál meg egy pulcsi is száradt (Virágé, mert angyalkát csinált, ezért belefeküdt a hóba, és csuromvizes lett). Kardos bevágta maga mögött az ajtót, ledobta a naplót az asztalra, és ügyet sem vetve a kinti havazásra, az osztályhoz fordult:

            – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – kezdte, mire már félig felemeltem a kezem. Kardossal találkozott a tekintetünk, finoman biccentett, jelezve, hogy tudja, hogy tudom, aztán folytatta. – Reni, Kinga és Arnold kivételével a többiek véleményére vagyok kíváncsi.

Kissé lejjebb csúsztam a széken, és némán figyeltem, hogy ki mit mond. Kardos megismételte az idézetet, aztán felszólította Dávidot.

– Öhm – vakarta meg az állát Dave. – A pótvizsgaterem ajtaja feletti kiírás? – tippelt, mire hangosan felnevettünk.

– Nem Felmayer, ez nem talált, de úgy érzem, azt a kiírást is lesz alkalmad olvasgatni – rázta meg a fejét Kardos, és a jelentkező Andrishoz fordult.

– Az egyik stratégiai játék ezzel az idézettel kezdődik – mondta.

– Hülye, az nem ez. Az teljesen más szöveg – vágott közbe Robi.

– Mondom, hogy ez az!– De nem!Kardos maga előtt összefont karral hallgatta a két kocka vitáját, végül megelégelte.

– Elég!Erre Robi és Andris rögtön elhallgattak, de szúrós szemekkel néztek egymásra. Úgy érzem, ez a vita még folytatódik.

Kardos, mivel senki nem tudta a választ, kinyittatta a könyvet és a szöveggyűjteményt Dante Isteni színjátéká nál, és belekezdett az anyagba.

Én, mondjuk, élveztem, de a többiek fellélegeztek a kicsengetéskor.

A sűrű hóesésben indultam haza, Virág nem tartott velem, mert jött érte az apukája, hogy elmenjenek fenyőfát venni.

– Elvált szülők, két karácsony, két fa – magyarázta szomorúan, miközben kinyitotta a kocsiajtót.

Anyu üzent, hogy a havazás miatt megbénult a közlekedés, és millió helyre hívták, hogy mondja meg, meddig tart a hóesés.

Úgyhogy hazaérve megcsináltam magamnak egy mirelit pizzát, és a babzsák fotelemben ülve olvastam, amikor csipogott a telefonom. Cortez üzent, hogy menjek fel msn-re. Tökre izgatottan kapcsoltam be a gépem, de aztán hamar lelombozódtam.

Bemásolom.

Cortez üzenete:  Szia, figyelj, átküldöm, amit írtam a  Fösvény ről.

Reni üzente:  Szia. Jó, mindjárt elolvasom.

Cortez üzenete:  Oké, akkor ma nem megyek korepre.

Reni üzenete:  Nem úgy volt, hogy együtt írjuk át?

Cortez üzenete:  Nem fontos. Jó lesz ez így.

Csodálkozva elfogadtam a fájlt, és amíg megnyitottam, egy új ablak villant be.

Ricsi üzenete:  Ren, te is jössz szánkózni? Lol, ez poén lesz.

Reni üzenete:  Milyen szánkózás?

Ricsi üzenete:  Tudod. Hón sikló szerkezet, szánkó…

Reni üzenete:  Tudom, mi az a szánkó. És nem hón, hanem havon…

Ricsi üzenete:  Tökmind1. Jössz? Megyünk páran.

Reni üzenete:  Nem, én nem tudok menni, de jó szórakozást.

Elköszöntem Ricsitől, aztán elolvastam Cortez hatmondatos dolgozatát A fösvény ről. Sehogy nem tetszett, egyszerűen értelmetlen volt és összecsapott. De mit tehettem volna? Miért szívassam korrepetálással, amikor a barátaival szánkózhatna?Hjajj. Visszaírtam, bemásolom.

Reni üzenete:  Ez tök jó.

Cortez üzenete:  Tényleg?

Reni üzenete:  Aha. Jó szánkózást. Szia.

Cortez üzenete:  Kösz, szia.

Kivettem a nyomtatóból a lapot, és még egyszer elolvastam.

Kétségtelen, három percet, ha foglalkozott vele. De nem hagyhatom, hogy azért egyest kapjon, mert éppen jobban érdekli a hóesés, mint A fösvény.  Mire anyu hazaért, kész lettem a „lebutított, minimális szókinccsel megírt” dolgozattal, plusz meghallgattam Virág élménybeszámolóját a fenyővásárlásról, és még Kinga is lefárasztott telefonon, lediktálta, hogy az osztályterem díszítéshez milyen kellékeket vigyek. Elegem van.

Hóesés: 5/3 – eleinte poén volt, de most már elállhatna.

Szánkózás: 5/1 – sajna nem tudtam elmenni, mert aput vártam webkamerán, na meg Cortez dogáját írtam.

Apu: 5/5 – webkameráztunk, azért most már hiányzik. L

Közösségi portál: 5/4 – egy ideje nem voltam, ma megnéztem, negyvenkét bejelölésem volt, Szent Johannás diákok, a felsőbb évfolyamokból. Hú, mennyi barátom lett hirtelen! J