szept 5-10

Szeptember 5., péntek

Végre péntek! Olyan hosszú volt a hét, hogy úgy tűnik, mintha mindig is a Szent Johannába jártam volna és az osztálytársaimat évek óta ismerném. Francia kultúrán, irodalmon és földrajzon végig tanultunk, utána az osztályfőnöki órán feltettük a plakáttartókba a hozott posztereket. Kisebb vita is kialakult, mert Andris és Robi a Pókember  filmek posztereit hozták, Kinga lovakat ábrázoló képet, Ricsi egy Tony Hawk-plakátot, Virág pedig egy Fall Out Boy-posztert. Az ofő igyekezett rendet tenni, és végül minden kép felkerült, csak a szertárból hozni kellett még egy plakáttartót. Utolsó óránkon, infón, a tanár ma már volt, úgyhogy lementünk az informatikaterembe. Ez az első hivatalos infóóra nagyon jó hangulatban telt, a tanárunk, Tölgyessy László fiatal és vicces. A teremben körben vannak az asztalok, így egymás mellett ülünk, háttal a tanárnak, aki így rálát a monitorokra. Először bemutatkozott, és közölte, hogy a mai órán megismerkedünk a számítógéppel. Mikor elkezdte, hogy a monitor micsoda, hangos nevetés tört ki, ugyanis az egész osztály túl volt a bekapcsoláson, Virág egy együttes MySpace-oldalát böngészte, András és Robi a WOW honlapjára jelentkezett be, Jacques az e-mailjét nyitotta meg, Ricsi egy gördeszkás videót nézett a YouTube-on, Dávid pedig a gépbe dugott pendrive-járól telepített fel valamit.

Tulajdonképpen csak én és Gábor fordultunk hátra, jelezve ezzel, hogy figyelünk a tanárra, mindenki más böngészett. Szerencsénkre az infótanár tényleg jófej, azonnal kapcsolt, hogy a mi generációnknak olyan alaptevékenység a számítógép használata, mint másnak az evés vagy alvás, úgyhogy egy kis figyelmet kért.

– Na jól van. Látom, ezzel nem lesz gond. Akkor most lassan mindenki hagyja abba azt, aminek hirtelen nekiesett, és utána beszéljük át, hogy pontosan milyen informatikai ismeretekkel rendelkeztek.

Ezzel elvoltunk óra végéig. A legtöbben – én is – elég jól állunk, már ami a tananyagot illeti, így a tanár szerint az első fejezeteket elég lesz átnézni, és akkor majd gyorsan haladunk.

Viszont voltak páran (Dávid, Robi, András és Ricsi), akik olyan nagyfokú ismeretekkel rendelkeznek, ami még a tanárt is meglepte. Kockák.J

Az órák végén Virággal kidekoráltuk a szekrényem belsejét, ragasztottunk bele egy csomó filmes képet, főleg A Karib-tenger  kalózai ból, meg néhány képet A Gyűrűk urá ból, ezenkívül Virág hozott nekem pár kinyomtatott képet írókról (Shakespeare, Dickens, Tolkien). Ezután már nem mondhatják, hogy nincs egyéniségem, Virágnak köszönhetően tele lett képekkel a suliboxom.

És végre hétvége. Délután gyorsan megcsináltam a házim, hogy ne maradjon vasárnapra, utána pedig Simseztem és olvastam.

Virág felvett msn-re, úgyhogy váltottunk pár szót, de sietnie kellett, mert az apukája ment érte, hogy együtt töltsék a hétvégét.

Első hét: 5/3 – sok jó, néhány rossz dolog.

Szekrényem belseje: 5/4 – szép lett.

Virág mint barát: 5/5 – tényleg minden kérés nélkül segített. J

Anyu fajitasa vacsorára: 5/2 – ha ezt egy mexikói látná!Arnold e-mailje egy könyvlistával, amit illene elolvasnom: 5/4 – ez Arnoldra vall, figyelmesen bunkó. De azért megnézem, mik azok. J

Anyu szerint egész jövő héten ilyen szép idő lesz: 5/5 – örülök.

Tök jót lehet olvasni a kertünkben: 5/5 – csendes és sok a virág. J

Szeptember 7., vasárnap

A hétvége viszonylag klasszul telt, kivéve, hogy tegnap este apu céges vacsorájára kellett menni, ahova nem elég, hogy rendesen fel kellett öltöznöm (zéró tornacipő L), de még egy csomó idétlen kérdést is feltettek nekem. Ma elkísértem anyut a meteorológiai intézetbe, és amíg ő dolgozott, én leginkább lábatlankodtam, közben pedig sor került anyu kollégáinak a kérdéseire is.

Komolyan, a felnőttek totál furák! Ugyanis néhány „alibikérdés” után rögtön rátértek arra, ami igazából érdekli őket, és suttogó-

            titkolózó hangon érdeklődtek.

Nem, a válaszom továbbra is nem. Nincs helyes fiú a suliban, és különben is, éppen elég volt a gólyatábor elmulasztása után gyorsan beilleszkednem egy új osztályba és mielőbb megtanulni a neveket. Egyáltalán nem figyeltem fel senki különlegesre, jó, Ricsi menő meg nem kifejezetten ronda (vagyis egész helyes), de nem érdekel. Meg néhány idősebb srác, főleg a tizedik évfolyamból menőnek tűnik, de miért nem érti meg senki, hogy az a filmekben látott, „megláttam és görcsbe rándult a gyomrom” izé engem elkerült, és azt hiszem, el is fog. Mindegy, nem értik.

Este kaptam egy e-mailt az ofőtől. Kör e-mail, minden 9/b-s diáknak, amiben az ofő megint felhívta (a héten úgy ezredszerre) a figyelmet arra, hogy holnap kezdődik a „nyílt szakkörök hete”. Ez azt jelenti, hogy a suli délutáni szakköreit egy hétig meg lehet nézni, aztán mindenki eldönti, hogy melyik érdekli. Ilyenkor a szakkörök eltérnek a normális programtól, és bemutatják a kilencedikeseknek, hogy miről is van szó. Végül is ilyen kedvcsináló bemutató, ahol megpróbálják beszervezni a kilencedikeseket. Na mindegy, azért még egyszer belenéztem a szakkörlistába, de már úgyis tudom, hogy melyiket választom. Ja, és az előbb Virág írt sms-t, hogy szétunta az agyát egész hétvégén (elvált szülők gyerekeként kéthetente az apukájánál van), úgyhogy most monopolyzni fognak. Mikor írtam, hogy jó játékot, Virágtól azonnal jött egy újabb üzenet, ami röviden ennyi volt: „Mi az a Monopoly?” J

Kiolvastam Dickens Twist Olivérjét.  5/5 – az egyik kedvenc könyvem.

Kérdések a sulival kapcsolatban: 5/2 – egy idő után bosszantó és felesleges.

Kérdések a suliba járó fiúkkal kapcsolatban: 5/1 – hogy másnak ez miért ilyen fontos?Megjegyzés a magasságomra: 5/1 – elkerülhetetlen.

Akárkivel találkozom, megállapítja, hogy nőttem. Ha hinnék nekik, már az NBL-ben lennék. Nem is igaz, hogy annyit növök, csak úgy mondják. L

Hosszú-hosszú hét: 5/5 – klassz volt, de elfáradtam. Alszom.

Szeptember 8., hétfő”

Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme.

Virág a kapunkban várt (szemébe lógó hajjal, úgyhogy rossz kedve volt), és a suli felé gyalogolva átbeszéltük a hétvégét.

Ahhoz képest, hogy mindennap msn-eztünk, sok mondanivalónk volt egymásnak. Már nem tudom, mi, de a suliig beszélgettünk. Ja, igen. Nyert monopolyban.

Hétfőn dupla angollal kezdünk, úgyhogy a suliboxomba berámolva előhalásztam az angolkönyvet és a munkafüzetet.

– Johnny Depp? Nem túl eredeti – jött egy ismerős, nem éppen kellemes hang a hátam mögül. Kinga már hétfő reggel elemében volt, és kezdte cikizni a szekrényajtóm belsejére ragasztott képeket.

– Nekem tetszik – vontam meg a vállam, remélve, hogy békén hagy. Kinga még mondott volna valamit, de aztán összehúzott szemmel végignézett a folyosón.

– Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.

Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam.

Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták.

Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-

            egy pillanatra.

– Nézd, megjött Cortez! – jelentette be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre.

– Tényleg? – kérdeztem a vállamat vonogatva.

– Aha, ott áll! – mutatott az osztályunk alkotta csoport irányába.

Még ez hiányzott, hogy Virág mutogasson! A gyomromban egyébként is verekedett a reggeli croissant és alma, és kínosan latolgattam magamban, hogy vajon melyik nyer? Hülye gondolatok.

Addig kotorásztam a szekrényemben, míg végül becsengettek.

Az osztálytársaink már lementek a nyelvi előadóba, a folyosó teljesen üres volt, úgyhogy Virággal sietnünk kellett. Azt reméltem, hogy ennyivel megúsztam az érthetetlen és értelmetlen viselkedést egy időre, de ez csak rosszabb lett. Ugyanis a duplaangolon Ricsi, Zsolti és Dávid mellé Cortez is beült a leghátsó padsorba, mögénk.

– Utána megnéztem, hogy hogyan készült a klip, meg néhány interjút is, de nem értettem belőle egy szót sem – magyarázta Virág. Nekem. Jaj. Nem is figyeltem rá, azt sem tudom, miről beszélt, mert teljesen lekötött a mögöttem zajló beszélgetés.

Vagyis a kezdődő beszélgetés Ricsi, Cortez és Zsolti között. Szó szerint idézem.  Cortez:  Ez ki?  Ricsi:  Ki?  Cortez:  Virág mellett.  Ricsi:  Zsák. (Zsák Jacques beceneve lett, mindenki így hívja.

Szegény.)

             Cortez:  Nem ő, a másik oldalán!  Ricsi:  Ja! Osztálytárs. Regina.  Zsolti:  Renáta.  Ricsi:  Mindegy.  Cortez:  Miért nem volt gólyatáborban?  Ricsi:  Mit tudom én, biztos tanult.  Cortez:  Stréber?  Ricsi és Zsolti:  Totál…

Na, köszi. Szóval már mindenkinek megvan rólam a véleménye. A fenébe. Először is, mi az, hogy Regina? Az ki?Másodszor, senki nem kérdezte meg, hogy miért nem voltam a táborban, és lehet, hogy mindenki azt gondolja, hogy tanultam.

Harmadszor meg. Nem vagyok stréber. Jó lett volna ezeket egyébként elmondani, de nem volt hozzá bátorságom.

Mr. O’Realy pár perces késéssel jött órára, és amíg a tanári asztalon rámolt, az egész osztály beszélgetett.

– Hé, Neményi! – hajolt előre Dávid, és megbökte a mellettem ülő Arnoldot. Ő épphogy összecsukta a kezében tartott magazint, és felvont szemöldökkel fordult hátra. – Ma már lesz kedved fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog szerencsétlenkedni? – folytatta Dávid.

Arnold újra kinyitotta az újságot, és olvasás közben válaszolt.

– Nincs kedvem fordítani. Olvasok.

– Kösz, miattad megint nem értünk majd semmit – szólt közbe Zsolti. – Milyen újság ez? – tette hozzá kicsit felállva, hogy átlásson Arnold válla fölött.

– IPM. A gondolkodó ember lapja. Neked nem ajánlom – vágta rá lazán Arnold, és olvasott tovább.

Mosolyogva figyeltem a beszélgetésüket, hol Arnoldra nézve, hol pedig hátrafordulva Zsoltihoz. És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj. Természetesen ezek után az angolóra valahogy nem kötött le. Pedig a fejhallgatóban ismétlődő hang egyre agresszívebben kényszerített rá, hogy ismételjem meg a mondatot.

Rajtam kívül mindenki a feladatra koncentrált, láttam, ahogyan körülöttem tátognak az osztálytársaim, Mr. O’Realy pedig az asztala mellett bólogatva figyel. Én azonban egészen máshol jártam.

Duplaangol után a kémialaborba vonultunk át. Virág és Cortez (Gondos ülésrendje miatt) legelöl, az első padban lapítottak, én hátrébb ültem, Ricsivel. Csengetés után Gondos valósággal berontott a terembe, amitől mindenki elhallgatott.

– Jól van! – kezdte. Az arca olyan furán ráng, és mindig van valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy neutron. Fogalmam sincs. – Antai-Kelemen? Megérkezett már? – olvasta fel a naplóból, és hunyorogva nézett az osztályra.

Cortez lazán felemelte a kezét.

– Jó. Ádám, kérd el a többiektől a jegyzeteket – bólintott sietve, és már lapozott is tovább a naplóban. – Pósa Richárd?– Én eddig is itt voltam – szólt előre Ricsi.

– Tudom – vigyorodott el Gondos. – Viszont most felelsz.

Az osztály szó szerint ledermedt. Ricsi értetlenkedve kászálódott fel, miközben sietve átlapozta a füzetét. Tök üres volt.

Sejtettem, hogy Gondos az előző órán csak úgy tett, mintha nem venné észre, ki figyel és ki nem. Csekkolta és meg is jegyezte. És feleltet. Ricsi elfésülte a szemébe lógó hajtincseit, és a szája szélét rágva várta a kérdést. Gondos a múlt órán lediktált atomszerkezeti kérdéseket tette fel. Ricsinek, ahogy számítani lehetett rá, még a kérdés sem tűnt ismerősnek. Kezével az asztalon kopogtatva gondolkodott, totál eredménytelenül, miközben az osztály síri csendben várakozott.

– Khm – köhintettem egyet finoman, mire Ricsi lenézett rám.

Ujjammal rámutattam a válaszra, amit sietve firkantottam le hatalmas betűkkel a füzetem hátsó lapjaira. Ricsi egy pillanatig csodálkozva nézett rám, mire ujjammal még mindig a lapra mutatva igyekeztem egyenesen Gondos felé nézni, nehogy lebukjunk. Szerencsére Ricsi kapcsolt és válaszolt. Gondos legnagyobb döbbenetére. Még négy kérdést kapott, mind a négyet lepuskázta a segítségemmel. És ötösre felelt!– Jó, ülj le. Mindenki nyissa ki a tankönyvet… – kezdett bele az órába Gondos tanárnő, miközben beírta a naplót. Ricsi megkönnyebbülten, hitetlenkedő arccal zuhant vissza a székére.

Pár percig csak csodálkozott, és az állandóan hátraforduló Cortezzel röhögött össze. Mikor Gondos elcsendesítette az osztályt, Ricsi lehajtotta a fejét a padra, és rám nézett.

– Kösz – olvastam le a szájáról.

– Nincs mit – vontam meg a vállam sértetten. – Egy strébertől ez semmiség – szúrtam oda, mire összeráncolta a szemöldökét.

Ez egyébként célzás volt, de nem kapcsolt. Ügy látszik, az ironikus hangsúlyt még gyakorolnom kell.

Szünetben aztán ment a röhögés. Természetesen Dávid és Zsolti szekálta szét Ricsit, amiért az első jegye egy kémia ötös. Szerintük ez több mint ciki. A táskámat a vállamra dobva mentem Virághoz, aki az ajtóban várt. Közben elhaladtam Cortezék előtt.

– Most komolyan, hogy a fenébe csináltad? – faggatta tovább Dávid.

– Gondolod, hogy magamtól? – kérdezett vissza Ricsi szinte sértetten. – Regi súgott.

– Reni – javították ki most már mindhárman. – Akkor ő – vonta meg a vállát Ricsi.

Na tessék. Élete első (és lehet, hogy utolsó) kémia ötösét szerzem meg neki, és továbbra sem jegyzi meg a nevem. Az viszont kis szívrohamot okozott, hogy Cortez már tudja. Jaj.

– Hú, ez a felelés nagyon durva volt. Már azt hittem, hogy Ricsi után én jövök – hajtotta a homlokát Virág a szekrényajtajára.

– Igen, elég durva volt – bólintottam, és magamban kicsit mosolyogtam azért. Igazából gondolkodás nélkül segítettem Ricsinek, pedig lebukhattunk volna. Nem is vagyok igazi stréber!A szenzációs kémiafelelés emlegetése csak egy szünetig tartott az osztályban, ugyanis a következő tanórák hasonlóan keménynek bizonyultak. A termünkben Cortez megérkezésével teljes lett a létszám. Mögöttem ül, a harmadik padsorban. Éppen a könyvemet olvastam francia előtt (belekezdtem a Szép remények be), amikor Kinga odaadta Corteznek az elmúlt hét jegyzeteit.

– Kösz – vette át, miközben beleivott a dobozos kólájába. – Ez minden?– Vicces vagy – nézett a plafonra unottan Kinga. – Mintha nem lenne elég.

A beszélgetésükből úgy vettem ki, mintha annyira nem kedvelnék egymást. Vagy nem tudom. Virág egy üres füzetbe firkálgatott, azt hiszem, Pete Wentz képét rajzolta, csak egyszer nézett fel, akkor viszont csillogó szemekkel. A sulirádió egy Fall Out Boy-számot játszott.

Francián Monsieur Durand közölte, hogy jövő hétre ötoldalas beadandó házi dolgozatot kér „városlátogatás” címmel. Utána irodalmon Kardos tanár úr közölte, hogy jövő hétre háromoldalas beadandó házi dolgozatot kér a Rómeó és Júliá ból. Ezután a töritanár nem közölt semmit, hanem röpdolgozatot íratott az őskorból. Óra végén le is osztályozta, úgyhogy megvan az első jegyem! Összesen négy ötös lett, Arnoldé, maximális ponttal, Kingáé, egy hibával, az enyém, két hibával és Gáboré is két hibával. Óra végén Kinga természetesen odajött, hogy az enyém milyen lett, és amikor látta, hogy az övé egy ponttal jobb, megkönnyebbült. Engem meg nem érdekel a pontszám, mert ötöst kaptam!Matekon halmazműveleteket csináltunk, Gazdag Márta tanárnő egyenként hívott ki a táblához minket egy-egy feladatra.

Feledhetetlen élmény volt. Összesen harminc másodpercig tartott, amíg az osztálynak hátat fordítva megoldottam a táblán lévő feladványt, de azt hiszem, fogytam két kilót közben. Gyűlölök a táblánál állni.

Na és persze, ha ez nem lenne elég, mármint a rengeteg tanulnivaló, dolgozat és beadandó, na meg Cortez megjelenése és ennek a hatása rám nézve, elkezdődött a „nyílt szakkörök hete”.

A folyosókon, az osztályokban lévő parafa táblán és az iskola faliújságján is nyomtatott írás hirdette, hogy melyik napon milyen szakkört lehet megnézni. A Szent Johannában a szakkörök fontosak, és minden diák jár valamire. Ez is egy ilyen „magánsulis” dolog, hogy a diákokat a lehető legtöbb időre lekössék, addig is szem előtt vannak, és vigyáznak rájuk. Ami szerintem nem is olyan rossz dolog. Viszont a szakkörválasztásnak nem véletlenül tulajdonítanak ekkora jelentőséget. Ha valaki kiválaszt egyet és feliratkozik rá, év végéig nem cserélhet vagy változtathat, sőt meg sem gondolhatja magát. Pont ezért van a nyílt hét. Az ofő szerint csak így, ilyen szigorú rendszerrel érhetik el, hogy ne vándoroljon mindenki kedve szerint a szakkörök között, ellehetetlenítve ezzel a többiek elfoglaltságát. Jogos. Úgyhogy szakkört kell választani, péntekig van a nyílt hét, akkor pedig le kell adni a jelentkezést.

Bár már kívülről fújtam – ugyanis tényleg mindenhol a kiplakátolt szakkörlista néz ránk –, a suliboxom ajtajára is felragasztottak egyet. Letéptem a celluxcsíkkal rögzített lapot, és Virág felé fordultam, aki ugyanígy tett.

– Hétfő énekkar, rajz és olvasókör – olvastam fel.

– Én megyek a rajzra – vágta rá Virág. Ezzel egyetértek.

– Én az olvasókört nézem meg – bólintottam. Ezzel meg ő ért egyet.

– Én ma semmit – csukta be a szekrényajtaját Kinga. – Hétfőnként edzésem van, nem hagyhatom ki. A lányokkal abban maradtunk, hogy a keddi színjátszó kör lesz a legideálisabb.

Általánosban is színjátszós voltam, majdnem minden darabban főszerepet kaptam. Már kicsit unalmas volt, hogy én vagyok a legjobb. Hátha itt még van kit legyőzni – vonta meg a vállát mosolyogva. Mi elég értetlenül nézhettünk rá, mert magától folytatta. – Ti mire mentek?Elmondtuk, mire Kinga gúnyosan elvigyorodott.

– Rajzolni és olvasni is lehet egyedül, nem értem, minek ehhez szakkör.

– Lehet, hogy igazad van. Rád viszont rád fér a színjátszás, pocsékul adod elő magad – vágtam rá hirtelen. Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment.

– Nem tudom, valamiért annyira nem kedvelem Kingát – nézett utána Virág töprengve. – De szerinted miért nem?Virág nem túl okos lány.

Elköszöntünk a folyosón, én átmentem a könyvtárba, Virág pedig megkereste a rajzszakkört.

Valamiért megkönnyebbültem, hogy Kinga semmiképp nem vesz részt az olvasókörben, úgyhogy mielőtt elkezdődött volna, már tudtam, hogy benne leszek. Kardos tanár úr egyáltalán nem lepődött meg az érkezésemen, szerintem számított rám, csakúgy, mint Arnoldra, aki már ott volt. A kilencedik évfolyamból csak négyen mentünk, mi ketten, plusz ketten az a-ból. A könyvtár asztalait összetolták, az olvasókörösök (összesen heten az egész suliból!) leültek, Kardos tanár úr pedig belekezdett. Mi, négyen a háttérből figyeltük a bemutató órát. Komolyan, nagyon tetszett. Az olvasókör lényege, hogy minden hétfőn összeülünk és kielemzünk egy adott könyvet. Minden héten mást, beszélgetünk róla, véleményt mondunk, aki már olvasta, ajánlhatja vagy éppen lebeszélhet róla, aki még nem, és érdekli, az kiveheti. A bemutatóórán egyébként (kedvcsinálónak a kilencedikesek miatt) Tolkien volt terítéken, és annyira belemerültem a tanakodás és beszélgetés hallgatásába, hogy azt vettem észre, már vége is.

Szabály, hogy a szakköröket tartó tanár nem befolyásolhat és érdeklődhet, a bemutató végén szó nélkül elmegy, meg sem kérdezheti, hogy ki iratkozik fel, és ki nem. Csak pénteken, a leadáskor tudja meg, hogy kit nyert meg a szakkörére. Arnolddal a könyvtárból kilépve megbeszéltük, hogy mindketten feliratkozunk, azonban a másik két kilencedikes rohant át az énekkarra, valószínűleg nekik annyira nem tetszett. A suli előtt csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt. Hazafelé a dombon felfelé gyalogolva megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Rajzra sokkal többen járnak (huszonheten), mint olvasókörre.

Hazaérve, mivel a szakkör fél ötig tart, anyut már otthon találtam, és miközben vacsorát főzött, gyorsan elmeséltem neki a napomat, na meg persze a töri ötösömet.

– Reni, ez fantasztikus! És hogy rögtön, az első szakkör ennyire lázba hozott! Én mondtam, hogy a Szent Johanna csodálatos iskola! És még egész héten szakkörnézőbe mész, lehet, hogy mást is találsz! Annyira örülök!Igen. Én is. A Szent Johanna tényleg klassz. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szeretni fogom, hogy szakkört nézek majd, hogy – többé-kevésbé – kijövök az osztálytársaimmal, és hogy lesz olyan, amikor a Simsre időt kell szakítanom a zsúfolt programjaim közepette. Márpedig pontosan ez történik. Vacsora előtt – a leckéim után – bekapcsoltam a notebookom, hogy megnézzem az e-mailjeim. Két percre terveztem, de amikor bejelentkezett az msn, nyolc ember kérte a kapcsolatfelvételt. Amikor magamhoz adtam őket, ebből öt azonnal rám is írt, úgyhogy teljesen a gép előtt ragadtam. Virággal webkamerán beszéltem, Dávid egy linket küldött egy mobiltelefonról, és folyamatosan kérdezgette, hogy szerintem elég-e neki 2Gbyte memória, vagy bővítse. Arnold az olvasókörről írt, Jacques az énekkarról magyarázott, hogy milyen jó volt, és belinkelt valami francia dalt. Zsolti vicces YouTube videókat nézetett velem, Robi pedig valamit küldött, miközben arra panaszkodott, hogy lassú a fájl átmenete, ellenőrizzem a netet.

– Nem is tudom, még mindig a Fall Out Boy a kedvenc bandám, de a Paramore is az egyik legjobb. Szerinted? – kérdezte Virág, nagyokat pislogva a webkamerába.

Közben a tálcára pakolt sok megnyitott ablak megállás nélkül villogott narancsszínben, nem győztem mindenkinek válaszolni.

– Reni, vacsora – kopogott be apu a szobaajtómon, aztán be is nyitott.

– Szia, apu – fordultam hátra egy pillanatra, hogy köszönhessek.

– Csókolom! – üvöltött Virág a webkamerába.

Apu gyanakodva közelebb jött, majd amikor meglátta Virágot, lehajolt a gép elé, és kissé idegenkedve a technikától, zavartan integetett. – Szervusz, Virág!– Mindjárt megyek, apu, csak… – mutattam a villogó üzenetekre.

– Rendben, értem. Akkor várunk még egy kicsit – bólintott, azt hiszem, büszkén. – Szervusz, Virág – köszönt el Virágtól, aki idétlenül integetett a kamerába.

Mindenkinek írtam, hogy el kell mennem, de pechemre mindenki visszaírta, hogy megvár. Félórát kértem, annyi általában elég a vacsorához. Lent, az étkezőben aztán a szüleim teljesen lázba jöttek.

– Reni, nem is mondtad, hogy ennyi kis barátod lett! – lelkesedett anyu.

– Csak osztálytársak – vontam meg a vállam, és sietve ettem tovább. Hat perc alatt lenyeltem a vacsorát, amit anyuék is észrevettek. Azt, hogy gyorsan ettem, meg azt is, hogy megettem. (Narancsos csirke. Vagy csirkés narancs. Nem tudom eldönteni.)

– Visszamehetek a szobámba? – kérdeztem türelmetlenül.

– Szerettem volna gratulálni a történelem ötöshöz és az olvasókörhöz. Reméltem, válthatunk pár szót – nézett rám csillogó szemmel apu.

– Ó – huppantam vissza, mert már félig indulóban voltam. – Az ötöst röpdogára kaptam, a szakkör pedig jó – feleltem, remélve, hogy ez a kimerítő válasz elegendő.

– Hagyd, menjen csak – szólt anyu apura. – Fel kell fognunk, hogy ezentúl Reni életében már nem csak mi vagyunk, a fontossági sorrendek is változnak.

– Nem! Dehogy! – szóltam közbe. Ezek a kamaszkezelő könyvek hazudnak!– Menj csak, várnak a kis barátaid. – sürgetett anyu. Kicsit nehézkesebben álltam fel ismét. – Apu, hétvégén DVD-zhetnénk – ajánlottam fel kompenzációként.

– Rendben, de én választok filmet!– Oké – mosolyodtam el, és kettesével szedve a lépcsőfokokat már rohantam is vissza a gépem elé.

Mindenki megvárt, apu sem haragszik (ezért hétvégén Bruce Willis-filmet kell néznem), úgyhogy minden szuper. Csak az a francos közösségi portál… Nem kaptam újabb jelölést.

Töri ötös: 5/5 – az első jegyem. J

Beadandó dolgozatok: 5/2 – még sehogy sem állok.

Olvasókör: 5/5 – alig várom a jövő hétfőt!Msn az osztálytársakkal: 5/5 – azt hiszem, teljesen befogadtak.

És végül (direkt utoljára)… Antai-Kelemen Ádám, Cortez: 5/5* – no comment.

Szeptember 9., kedd

Apu vitt minket (Virág már teljesen hozzátartozik a reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis Virág – oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül arról beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a KFC (a gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták elmondani a másiknak, hogy ki miről beszél. Engem őszintén szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a suli elé kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a kezükben beszélgetnek Zsoltival.

– Jó tanulást – köszönt el apu, amikor kiszálltunk, és amikor elhajtott mellettünk, dudált kettőt.

Erre persze mindenki ránk nézett. Én rögtön elvörösödtem, Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club, később rájöttem) klipjeiről.

– Sziasztok – köszöntem félénken a többieknek, mert nem akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun.

– Á, jó, hogy jöttök – állított meg Zsolti. Kicsit meglepődtünk, de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha Dave kérdezi, akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát.

Virággal összenéztünk.

– Oké, mi tényleg nem tudjuk – közöltem. Virág vadul bólogatott mellettem.

– Rendben. Ez vicces lesz – röhögött Zsolti, bár nem tudtam, hogy min.

A következő pillanatban megállt a suli előtt a sötétített üvegű fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A fülébe dugott headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk.

– Ne hívogasson! Fogalmam sincs, miről beszél – ezzel kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a mobilját. – Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a számomon.

Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a számom! Rémes, apám most fogja letiltatni, mert már nem győzzük elismételni, hogy semmilyen duplasajtos akcióról nem tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? – nézett ránk, mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani, és hangos röhögésben törtek ki.

– Szerintetek ez vicces? – tárta szét a karját Dave. – Szerintük vicces – jelentette ki ránk nézve.

– És végül tudtak rendelni a pizzériából? – kérdezte Virág nagy, csodálkozó szemekkel.

– Mit tudom én? Kit érdekel? Nem érted, hogy hajnalig csörgött a mobilom?– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam bele, mire a három fiú, Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú”-val díjazta a kérdésem.

Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét.

– Én sosem kapcsolom ki. Mi van, ha fontos hívás érkezik?Erre nem tudtam mit mondani, ráadásul Kinga az a-s lányok csordájával a háta mögött megérkezett, és egy pillanatra megállt mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával? Edzés után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában letette!Kész. Erre mindenki szétröhögte magát, és miközben megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow.

Sajna többet nem beszéltünk, a belépőkártyánkat lóbálva bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig. helyettes, azonnal kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit. Állítása szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja, úgyhogy kénytelen volt elengedni őket órára.

A teremben mindenki üvöltözött, a pizzás sztori volt a nap sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami házit írt, és Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle személyesen is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ adott, néhány szót (meg talán mondatot) nem értettem tisztán, de lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem gondolkozott, úgyhogy kért egy kis időt a válasz előtt.

Amikor kicsengettek az utolsó óráról, Virággal a suliboxoknál álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk.

– Réni! – szólított meg egy hang a hátam mögül. Jacques volt az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet, és a válasza igen.

Jól érzi magát itt.

Mondtam, hogy ennek örülök. Meg annak is, hogy egy teljes tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas válaszon. De ezt már nem mondtam, csak gondoltam.

A „nyílt szakkörök hete” keddi napján a fél suli lázban égett. A két legpopulárisabb szakkör, a foci és a színjátszás bemutató órája.

Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris.

– Reni, hogy állsz a könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a folyosón, és a hátizsákját ledobta a földre.

– Olvasom – bólintottam. Kellemetlen volt, ő ajánlotta a Szép  reményeket, „biztos fog neked tetszeni, te olyan vagy” üzenettel, ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon haladtam vele, az msn, webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj!– Oké. Megyek a sakkra. Jössz?– Nem, a sakk nem igazán erősségem – ráztam meg a fejem.

Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

– Meg se nézed?– Nem, Virággal inkább a focira megyünk, tudod, csak viccből.

Megnézni – mosolyodtam el.

– Hé, Cortez, rúgd már ide! – hallatszott Zsolti kiabálása a folyosó túloldaláról.

– Ó, értem – vigyorodott el gúnyosan Arnold. – „Gimislá-

            nyokhoz” méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a lelátóra.

– Dehogy! – vágtam rá túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem vihogni és sugdolózni mentünk. Csak szerettem volna megnézni a focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy.

– Holnap találkozunk. Megyek, kiborítom a sakkszakkört.

Arnold felkapta a földről a kitűzőkkel telerakott katonai zsákját, és elsétált a folyosón.

– Most hová is megyünk? Focit nézni? – kérdezte Virág bambán.

– Miért ne? – vontam meg a vállam hanyagul, közben pedig úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez mindenki számára nyilvánvaló.

Nem mondhatnám, hogy a foci érdekes volt, de azért jól szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat felőli oldalon – dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával ücsörögtünk a lehajtható széken, és az alattunk húzódó pályát figyeltük.

– Sosem értettem a focit – vonta meg a vállát Virág, és leharapott egy darabot a perecéből.

– Én sem nagyon – feleltem.

A foci népszerű, a kockákon és nyomikon kívül minden fiú a suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a kettőből az egyik olyan „szakkör”, ahol nem a diákok választhattak, hanem az edző (Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben elballagott tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban, plusz négy a cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A két kilencedikes osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti jelentkezett, az a-s fiúk közül öten! És akkor még a többi évfolyam diákjait nem is említettem, akiknek az elmúlt években nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy elnéztük az edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye, nem kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával egész ügyes. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval elég jól ment neki az edzés.

Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen drukkoltam, hogy mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág félrenyelte a perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a hátát, miközben Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör csekkolását, és átjöttek a focira.

– Hogy állunk? – kérdezte, helyet csinálva magának mellettünk. –Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson, Ricsi és Zsolti szerintem kérdéses – feleltem.

– És az a-s fiúk? – nézett Kinga összehúzott szemmel a pálya felé.

– Szerintem jobbak – mondtam csalódottan.

– A fenébe – csettintett bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy esetlen tizedikest).

– Én itt ültem – szólt a fiú vékony, erőtlen hangon. Kinga lenézően nézett végig rajta.

– Most komolyan, minek nézed? Csak fájdítod a szíved, na, engedj leülni – legyintett.

Ez volt az egyik legbunkóbb megnyilvánulás, amit valaha láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és csalódottan elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a székre, és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a pályán zajló eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr kétszer megfújta a sípját, megszületett az eredmény. A lelátókon halk duruzsolássá csitult az egyébként üvöltöző diáktömeg.

És sikerült! Cortez, Ricsi és Dávid a csapatba, Zsolti cserének jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú cserének, a többi játékos a felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy pontosan miért, és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de örülni kell.

Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón, sőt, levette a nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében.

Szerettem volna gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert a pályán lévő fiúk és a lelátó első soraiban ülők is odarohantak gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss csapattagok körül.

Mindegy, azért tényleg örülök.

Vacsora közben részletesen beszámoltam anyuéknak a focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem tudták, hogy engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt örültek.

– Köszönöm a vacsorát – álltam fel az asztaltól, megint kicsit előbb, mint szoktam, és már indultam is a szobámba.

– Reni, alig ettél! Biztosan befejezted? – szólt utánam anyu.

– Igen, köszönöm.

Alig egy órával később a konyhapulton ültem, és dupla melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér egymáson, minden szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig várta, hogy megsüljön a sajátja is.

– A leckéd kész? – kérdezte apu, miközben kivette a toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt végig a szendvics oldalán.

– Persze – válaszoltam. Az esti zugevéskor ilyen felszínes beszélgetést folytatunk, így oldjuk a lelkiismeret-furdalásunkat.

– Akkor jó – harapott bele apu a forró kenyérbe.

Anyu teljesen váratlanul jelent meg a konyhában.

– Mit csináltok? – kérdezte zavartan.

– Reni éhes volt! Csináltam neki egy szendvicset – felelte azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi? Nem erről szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az esti zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa.

– Reni, miért nem nekem szólsz? Tudod, hogy apád milyen ügyetlen a konyhában!Erre még döbbentebben néztünk össze.

– Most már megeszem, de legközelebb neked szólok – mosolyogtam anyura.

– Rendben – mosolygott vissza kedvesen, aztán apura förmedt.

– Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont igen! Add ide azt a dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu kezéből a még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint mindig, anyu nyert.

Én visszafojtott nevetéssel és persze a szendvicsemmel mentem fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött utánam.

– Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk – suttogta. – Megsejtett valamit.

– Gondolod? – kérdeztem, felé nyújtva a szendvicset, aminek letörte a negyedét.

– Biztos. Holnaptól külön eszünk vacsora után, és egyikünk őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és a kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból.

Csak pár percre ültem le a gép elé, bár minden osztálytársam online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni tudjak, hamar elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld  című számát. Egy élmény volt.

Focisiker: 5/5 – tök jó volt.

Dickens: Szép remények:  5/5 – Estelle és Pip kapcsolata.

Zseniális.

Földrajz dolgozat: 5/? – szerintem jól sikerült, de majd meglátjuk.

A-s lányok: 5/2 – állandóan összesúgnak mögöttünk. L

Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán: 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam. J