okt 14-ig

Október 6., hétfő”

Reggel a hűtőn talált üzeneten anyu azt írta, hogy szép idő lesz, húsz-huszonkét fok, úgyhogy végre nem kellett esőkabátot vinnem. Az épület előtt Cortez, Ricsi és Dávid ácsorogtak, befelé menet odaköszöntem nekik.

– Hol van Pete Wentz? – kérdezte Ricsi Virágot hiányolva, úgy látszik, más is megszokta már, hogy reggelente együtt érkezünk.

– Nem jön, beteg – feleltem.

– Ő is? – kérdezte Dávid.

Na igen. Angolon, amikor Mr. O’Realy beírta a naplóba a hiányzókat, kiderült, hogy Virágon kívül Zsolti, Jacques és Andris betegedett le. De sehogy sem stimmelt, mert a tizenkét főből öt üres hely volt.

– Na, még egyszer – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére, és hátrafordulva nézett végig a nyelvi előadón. – Onnan ki hiányzik?– Zsolti – kiáltotta Dávid maga mellé mutatva.

– Jó, előttetek Virág és?– Zsák – közölte Ricsi, kijelentésére az osztály felröhögött. –Tehát Zsolti, Virág, Jacques és innen Andris. – magyarázta. – Ez négy!– Ki van még? – kérdezte Ricsi, miközben már ő is felállt, hogy megnézze, a nyelvi előadó ülésrendje szerint ki hiányzik az első pad legszéléről.

– Senki – vonta meg a vállát Kinga.

– Ki ül ott, melletted? – mutatott az üres helyre Dávid.

– Senki. Itt nem ül senki – erősködött Kinga.

– Lehet, hogy csak tizenegyen vagyunk? Mindig? – értetlenkedett Robi.

Az egész osztály (mármint akik jelen voltak) kérdőn nézték az azonosítatlan üres helyet.

– Mr. Zsidak? – böngészte a naplót Mr. O’Realy, és fáradt tekintettel végigpásztázta az osztályt.

– Tényleg, Gábor – nézett unottan a plafonra Kinga. – Teljesen elfelejtettem.

Kijelentése elgondolkodtatta a jelenlévőket. Jó, tény, hogy ciki, amiért mindenki kifelejtette, de hozzátartozik, hogy Gábort még szinte senki nem hallotta beszélni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezért el kell felejteni.

– Ha nincs Virág, akkor egyedül leszek kémián. Óriási – hallottam Cortez riadt hangját mögülem.

– Jó, hogy mondod – szólt közbe Ricsi, és megbökte a vállam. – Reni, volt kémiából…

Még be sem fejezte a mondatot, hátranyújtottam a füzetem.

– Kösz, rendes vagy – vette át, és lemásolta a házim. Arnold a fejét csóválva meredt a füzetébe.

– Mi az? – suttogtam.

– Semmi – legyintett, és témát váltott. – Virágnak viszed a leckét?– Csak olvasókör után.

Óra vége előtt Ricsi megint megbökte a vállam, és visszaadta a füzetem.

A kémiaóra elején Gondos felcsapta a naplót, és közölte, hogy a felelő a házit a táblánál oldja meg.

– Pósa – szólította fel a mellettem ülő Ricsit.

Ricsi a füzetével együtt a táblához ment, és felírta a házi megoldását. Gondos büszkén nézte, ahogy az üres felületeket egyre csak betöltik a képletek, majd a végén elkérte Ricsi füzetét, és bólogatva belenézett.

– Jól van, erre adok egy ötöst – firkantotta bele.

– Mi? – horkant fel döbbenten Dave.

– Felmayer, szeretnéd te is bemutatni a leckéd? – förmedt rá Gondos.

– Elnézést, tanárnő – húzta be a nyakát, és hitetlenkedve nézett össze Cortezzel.

Ricsi fülig érő mosollyal jött vissza a helyére. Színötös kémiából. J

Szünetben a suliboxba pakoltam, Arnold pedig mellettem ácsorgott.

– Reni, volt matekból házi? – lépett oda Dávid.

– Tessék – nyomtam a kezébe a füzetem.

– Kösz. Odaadhatom Corteznek is?– Persze.

Mivel szép idő volt, a szünetet az udvaron töltöttük. Nem volt igazán jó Virág nélkül, de azért Arnolddal leültünk a szokott helyünkre, és olvastunk. Én az Emmá t,   Arnold Coopertől a  Vadölő t.

– Köszi – lépett oda Cortez, és a kezembe adta a matekfüzetem.

– Nincs mit – mosolyogtam rá, és észrevettem, hogy a napsütésben a haja nem teljesen fekete, inkább kávébarna. Wow.

Mire feleszméltem a csodálatból, Cortez már újra az árkád alatt állt Ricsivel és Dáviddal, Arnold pedig az ölébe fektetve a könyvét egyenesen rám nézett.

– Elmondanád, hogy a gimis lányok miért ilyen egyszerűek? –

            kérdezte érdeklődő arckifejezéssel.

– Hogy érted?– Valósággal megvesztek az ostoba, semmirekellő, tudatlan, nagyképű, bunkó és minimális intelligenciahányadossal rendelkező fiúkért. Miért?– Nem tudatlan – vettem azonnal a védelmembe.

– Megfogtad a lényeget – vigyorgott lesajnálóan Arnold. – Most komolyan, mi olyan nagyszerű benne? – nézett Cortezék irányába, mire odafordítottam a fejem.

Mindhárman beszélgettek, és fel-felröhögtek valamin. Cortez fekete-fehér kapucnis rövid ujjú pólót viselt farmerrel és a pulcsijához passzoló, fekete-fehér deszkás cipővel. Haja az árnyékban egészen feketének tűnt, ehhez társult a zavarba ejtően kék szem és laza mosoly. Őszintén értetlenül fordultam Arnoldhoz.

– Minden – közöltem. Arnold lenézően kiröhögött, aztán tovább olvasta a könyvét. Na igen. Arnold nagyon jó barátom, de Virágot nem tudja pótolni. Van olyan téma, amit csak két lány tud megbeszélni.

Az olvasókörön Arnold ajánlására Winnetou  volt a téma, és ezzel el is ment az egész szakkör. Mikor a végén felálltam, Kardos félrehívott, hogy beszéljen velem. Két dolgot is szeretett volna, először is, hogy a suliújságban lévő ajánlóm alapján minden  Eastwicki boszorkányok at   kikölcsönözték, és elő is jegyezték páran, ehhez egyébként külön gratulált is. A másik Cortez korrepetálása.

– Sajnálom, hogy rád szakadt ez a kellemetlen teher, de remélem, megérted, milyen fontos, hogy félévkor és főleg év végén átmenjen kettessel.

– Én megteszek minden tőlem telhetőt – tártam szét a karom.

Kardos megköszönte, és el is mosolyodott, ami ritka, úgyhogy már sajnálom, hogy nem fotóztam le. J

Suli után egyenesen Virághoz mentem.

– Csókolom, hoztam a leckét – üdvözöltem Virág anyukáját, amikor ajtót nyitott. t

– Reni, örülök, hogy jöttél, Virág már nagyon várt!Virágék háza egyébként nagyon szép, főleg meleg színek és ízléses, stílusban megegyező bútorok alkotják. Nem éppen emo. J

Virág szobája lóg ki egyedül a ház összképéből, a falán egy milliméter szabad hely sincs, amikor beléptem, úgy éreztem, a világ összes Pete Wentz- és AFC Tomi-képe néz rám.

– Hogy vagy? – kérdeztem, amikor megláttam Virágot az ágyán feküdni, nyakig betakarva. A szokottnál is sápadtabb volt, az orra teljesen kivörösödött a sok fújástól, a haja pedig fura volt tupírozás nélkül, csak úgy, lazán lefésülve.

– Őszintén? – kérdezett vissza, és feltápászkodott. – Pocsékul.

A fotelbe ültem le (arrébb raktam két Pete Wentz-párnát), aztán elmeséltem, hogy mi volt a suliban. Mármint nem a tananyagot, hanem úgy általában, hogy mi történt. Virág felhúzott térdeit átfogó karokkal hallgatott, látszott rajta, hogy őszintén szomorú a hiányzás miatt.

– Mit mondott a doki?– Hogy csütörtökön lehet, hogy mehetek – vonta meg a vállát csalódottan.

– Az jó!Virág anyukája bejött egy tálca teával és gyógyszerrel, nekem pedig üdítőt hozott.

– Csakis a felelőtlen apád miatt fázhattál így meg! – közölte dühösen, majd kiment. Kérdőn néztem Virágra. – A szüleim szeretik egymást okolni – magyarázta.

– Értem – bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Jaj, Vladár küldött neked rajzolnivalót, és jobbulást kíván! – nyitottam ki a táskámat, és előszedtem a feladatot, amit a rajztanár adott oda napközben.

Délután hatig voltam Virágnál, aztán hazamentem leckét írni.

Este még beszéltünk msn-en, de mindkettőnk gépkorlátozása miatt ez csak egy óráig tartott.

Osztálylétszám: 5/2 – a hiányzók miatt teljesen lapos volt a nap. L

Jane Austen, Emma:  5/5 – nagyszerű.

Napos idő: 5/5 – már hiányzott az udvaron ücsörgés a szünetekben. J

Virág betegsége: 5/1 – Arnold sajnos nem pótolja teljesen a hiányát.

Október 7., kedd

Mára további két osztálytársunk betegedett le, Ricsi és Arnold (aki reggel küldött sms-t), úgyhogy heten hiányoztak a tizenkettőből. Óriási. A suliba beérve egyenesen az osztályba mentem. Dávid egy laptoppal ült a helyén.

– Reni, akarsz köszönni Zsoltinak? – kérdezte, amikor beléptem.

– Te webkamerázol a suliban? – döbbentem le, majd látva Dave teljesen természetes arckifejezését, megvontam a vállam, és odamentem hozzá. A képernyőn lévő kis ablakban Zsolti erőltetetten köhögött, majd amikor meglátott, abbahagyta.

– Ja, Reni az? Szia, Reni! – vigyorgott, és nem úgy tűnt, mint aki szörnyen beteg.

– Lógós – közöltem összehúzott szemekkel, mire Dávid és a kis ablakban Zsolti is felröhögött.

– Csak egy kis szabadság. Az orvos szerint komoly torokgyulladásom van, pihennem kell – magyarázta.

– Na persze – mosolyodtam el, és „jobbulást kívánva” otthagytam őket.

A helyemen ülve rájöttem, hogy Arnold és Virág hiányzása miatt teljesen egyedül maradtam. L

Az első szünetben ugyan lementem az udvarra, de olyan hülyén éreztem magam, ahogyan ott olvasok egyedül, hogy a továbbiakban inkább fent maradtam a teremben. Ebédszünetben aztán Cortez és Dávid a laptopon néztek egy filmet, Kinga az a-s lányokból kettővel csevegett a folyosón (a többi hiányzott), én pedig unottan üldögéltem a helyemen, és Robit hallgattam, aki az új videókártyájáról mesélt. Szörnyen izgalmas volt. A rengeteg hiányzó miatt sem törin, sem föcin nem haladtunk tovább, helyette megnéztük a Baraka – Világok arcai t.   Francia kultúrán Monsieur Durand engedte, hogy csendben elfoglaljuk magunkat, úgyhogy előszedtem a könyvem, és olvastam.

– Kicsit fáj a fejem – súgta Cortez Dávidnak halkan, de azért én is hallottam.

– Az enyém is – bólogatott Dávid. Kinga felkapta a fejét.

– Eszetekbe ne jusson lógni! Holnap már hárman is jönnek, úgyhogy tanulni fogunk, amit, ha nem jöttök, be kell pótolnotok!Én a ti szellemi szintetekkel inkább bejönnék!– Kinga olyan kedves, nem? Egyszerűen szeretnivaló – nézett körbe gúnyosan a teremben Dávid.

– Ez nem kedvesség kérdése! Elmondanám, hogy reggel óta lüktet a fejem, de tűröm, mert nem engedhetem meg magamnak a hiányzást! Most nem – felelte felszegett állal Kinga.

– Melegfront van. Attól fájhat a fejed – néztem fel a könyvemből. Fogalmam sincs, miért osztottam meg ezt az információt, de mindegy.

– Csak hogy tudd, nem vagyok frontérzékeny – fújtatott mérgesen. Oké, csak egy tipp volt, de mindegy. Inkább visszamerültem a könyvembe.

– Kinga, szerintem a te fejed az okos gondolatok miatt lüktet.

Túl sok van belőle – szólalt meg Cortez.

– Igen. Verekszenek az okos gondolataid. Attól lüktet. A kevésbé okos gondolataidat ki akarják túrni, hogy legyen hely még több észnek – kapott rá Dávid is a cikizésre, és Cortezzel együtt óra végégig szívták a vérét. Kinga tűrte egy darabig, majd átdobta a válla felett a haját, és a mappáját magához szorítva felállt.

– Tudjátok, mennyire éretlenek vagytok?– Nem. Mennyire? – kérdezte Dávid.

– Mondjuk, egy tízes skálán? Hét-nyolc? – fordult hozzá Cortez. Nem bírtam komolyan hallgatni őket, akaratlanul is elmosolyodtam.

– Na jó, én nem tűröm tovább ezt a gyerekes, nevetséges viselkedést, így is elvett negyvenöt percet az életemből, hogy figyeltem rátok – közölte, majd az értetlenül pislogó Monsieur Durand-tól elköszönve pontosan a kicsengetés pillanatában kiviharzott a teremből.

– Na, ez jólesett. A stréber jól kiakadt – röhögött Dávid, bedugva a fülébe a headsetet.

A folyosón a szekrényembe pakolva igyekeztem észrevétlen maradni, amíg Kinga és a két a-s lány hangosan, egymás szavába vágva elcsörtettek mögöttem. Igaz, az elejét nem hallottam, de biztos, hogy Cortez és Dávid viselkedése volt a téma, mert gyakran használták az éretlen, fejletlen, logikátlan, ostoba, buta, nem menő kifejezéseket. Hát, ebben nem értünk egyet, de mindegy.

A suli elé kiérve megálltam pár pillanatra, mert nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e a farmedzsekim, vagy ne. Végül nem vettem, mert nagyon sütött a nap.

– Cortez, este msn-n beszélünk – ült be Dávid az apukája mellé a kocsiba, és úgy indultak el, hogy mindketten a headsettjükbe beszéltek. Ki tudja, talán egymással. Mindegy.

Lesétáltam a lépcsőn, és visszafordultam egy pillanatra az alsó lépcsőfokon ülő Cortezhez.

– Szia – köszöntem el. Cortez a zenelejátszóját nyomkodva felnézett rám.

– Merre mész? – kérdezte. Ettől teljesen ledöbbentem, hirtelen nem is tudtam válaszolni, csak felmutattam az utcára.

– Akkor várj, én is arra megyek – pattant fel a lépcsőről, és letörölte a gatyáját. A gördeszkáját a kezébe fogva elém lépett.

– Átviszed Ricsinek a leckét? – kérdeztem, de Cortez óvatos mosolyát látva már meg is bántam a kérdést. Tuti jól szórakozik rajtam.

– Majdnem. Tony Hawkozni fogunk. De a lecke se rossz ötlet – felelte gúnyosan, miközben elindultunk az utcán felfelé.

– Az mi? – kérdeztem egy idő után, mert kínosan éreztem magam, hogy semmit nem tudok reagálni.

– Gördeszkás játék – közölte, miután felocsúdott a döbbenetből, amit tudatlanságommal okoztam.

– Értem – bólintottam, és próbáltam normálisan lélegezni, miközben ujjaimmal a pulóverem alját nyújtogattam. Mire felértünk a dombon, már szinte szoknyát csináltam belőle. Jaj.

Egész úton csak pár szót váltottunk, mivel Cortez leginkább a zenelejátszóját nyomkodta.

– Én erre megyek – mutattam be Virágék utcájába.

– Oké, szia – intett, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nagyot sóhajtva néztem utána, majd Virágék házáig futólépésben tettem meg az utat.

Virág sokkal jobb színben volt, éppen egy Harry Potteres bögrét töltött újra teával, amikor megérkeztem.

– Hú, de piros az arcod! Rohantál? – kérdezte, miközben felhúzta a térdeit törökülésbe.

– Cor-tez el-jött ve-hlem… na jó, le kell ülnöm – mondtam ki egy szuszra, és lehuppantam a fotelbe. A leckeírásból persze semmi nem lett, mert amíg ott voltam, csak azt a pár percet elemeztük, amíg Cortezzel együtt sétáltunk az utcában. De ezt minden szempontból megvizsgáltuk.J

Hazaérve a leckéim megírása közben Arnolddal webkameráztam, akit állítása szerint ma migrén gyötört. Nála is bepróbálkoztam a melegfrontos elméletemmel, ő viszont igazat adott, szerinte attól fájt a feje. Na ugye, mégis jó, hogy ilyen belső információim vannak a meteorológiával kapcsolatban.

Cortezzel sétálni: 5/5 – Jó, nem hivatalos séta, és nem is beszéltünk közben, de akkor is húú. J

Vacsorára carbonara spagetti: 5/3 – szerintem nem ez a carbonara, de majd utánanézek.

Pótvacsora apuval: 5/5 – késő este dupla melegszendvicset csináltunk, amikor a lebukás esélye minimálisra csökkent. J

Gépkorlátozás: 5/5 – anyu ma feloldotta, ugyanis minden hiányzónak én diktáltam le a leckéket (közben azért beszélgettünk is J).

Október 8., szerda

A suli előtti lépcsőn Cortez, Ricsi és Dave némán bólogattak, miközben Kinga megállás nélkül beszélt.

– Sziasztok – lépkedtem fel mellettük a lépcsőn.

– Reni! Ó, Reni, de örülök neked! Végre! – lépett hozzám Dave, és egy pillanatig tényleg úgy hittem, hogy meg fog ölelni.

Riadtan hátrahőköltem, és kérdőn néztem körbe.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Szörnyű hibát vétettem! – játszotta túl a szerepét Dávid, de egyébként vicces volt. – Elkértem Kinga franciaháziját – kapott a szívéhez Dávid, mire Cortez és Ricsi elnevették magukat. – Ennek már tíz perce – folytatta. – És azóta beszél!– Ez egyáltalán nem vicces! – húzta fel állig a mellénye cipzárját Kinga, és kissé felemelte a fejét. – Felmayer, miért, mondd, miért képtelenség megírni egy házi feladatot? Miért gondolod úgy, hogy ha lemásolod, az ugyanolyan, mintha megírtad volna? Mondd, te egyáltalán nem akarsz tanulni?– Nem – rázta meg a fejét automatikusan Dave.

– Látod, ez a probléma! Van fogalmad róla, hogy én milyen nehezen osztom be az időmet? Hogy mennyi elfoglaltságom van, és emellett képes vagyok kitűnő maradni? Felejtsd el, hogy odaadok bármit is, temérdek időd lenne, ha érdekelne egy kicsit is! – húzott egy hatalmasat a copfján, ami így még szorosabban fogta össze a haját. Komolyan, ez már nekem is fájt, csoda, hogy a hajhagymái bírják.

– Igazad van! Kinga, igazad van. – bólogatott Dave, cseppet sem őszintén. – Hibáztam.

– Na látod! – biccentett Kinga szigorúan, mire Dávid rám nézett.

– Reni, megvan a franciaházid?– Persze – vettem le a vállamról a hátizsákom, és kirángattam belőle a füzetem.

– Örök hála – vigyorgott Dávid, Kinga pedig gyilkos tekintettel nézett ránk.

– Gratulálok, Renáta, újabb okot adtál, hogy eszükbe se jusson tanulni.

Szó nélkül meredtem a földre, mert még ha valahol, nagyon-

            nagyon mélyen egyet is értettem azzal, amit Kinga az időről és a tanulásról magyarázott, képtelen lettem volna direkt nem odaadni a leckém. Az átkozottul nagy bunkóság. Ricsi felállt a lépcsőről, és köhögve mondani akart valamit Kingának, aki fintorogva hátrált, és a nyakában lógó kék-fehér Szent Johanna-sálat azonnal az arca elé kapta.

– Megőrültél? Szombaton versenyem van, rám ne köhögj!És ezzel be is ment.

– A stréber ma nagyon zabos – röhögött Dávid, miközben eltette a füzetemet a táskájába.

– Ja! – bólogatott Ricsi a köhögéstől kipirosodott szemmel. –Úgy csinál, mintha szombaton csak neki lenne versenye – tette hozzá, és összemosolygott Cortezzel.

– Milyen verseny? Kinek lesz versenye? – kérdeztem automatikusan. A fiúk rám néztek, aztán Cortez megvonta a vállát.

– Semmi, csak deszkás dolog.

– Ki versenyez? – csodálkoztam.

– Mindketten – közölte Ricsi, és Cortez felé bólintott. Te jó ég!Valami gördeszkás versenyük lesz szombaton! Wow. Ez mennyire menő!– Hű – néztem rájuk büszkén (na meg úgy, mint aki bármire képes, csak hogy meghívják). – Az klassz. Sok sikert – mosolyodtam el.

– Ja, de addig még találkozunk – röhögte el magát Ricsi.

– Igen, persze – kaptam a fejemhez, majd zavartan felbotorkáltam a lépcsőn, és bementem a portára. De ciki!Egész álló nap a srácok deszkásversenye járt a fejemben, semmi más nem kötött le. Kémián ugyan Ricsi mellettem ült, de a füzetébe firkálgatott, semmit nem szólt a versenyről, én pedig nem mertem kérdezősködni, nehogy gyanús legyen. Az ebédszünetben Arnolddal az udvaron ültünk, és miközben én Cortezéket figyeltem, akik szokásukhoz híven az árkádok alatt ácsorogtak, Arnold hozzám beszélt.

– Carl May vagy Cooper? Szerinted melyik a jobb?– Mi? – ráztam meg a fejem, amikor felfogtam, hogy ez nekem szólt.

– May vagy Cooper? – ismételte meg.

– Én Cooperre szavazok – vontam meg a vállam, és a földet bámulva tépkedtem a fűszálakat.

– Indoklás?Már csak ez hiányzott. A gondolataim 95%-át Cortez és Ricsi versenye kötötte le, 3%-át, hogy Virággal végre beszélhessek, 2%-

            át pedig, hogy a büfében ne felejtsek el venni egy diós sütit, erre Arnold két író összehasonlításáról szeretne diskurálni. Mégsem bánthattam meg, úgyhogy összeszedtem minden, de tényleg minden tudásom, és érveltem Cooper mellett, ha már egyszer őt ítéltem meg jobbnak. Arnold szemmel láthatóan egyetértett velem, és elfogadta a véleményem.

Tesi előtt az öltözőben Kinga mindent beleadott, még a szokottnál is arrogánsabb és kibírhatatlanabb volt, semmi másról nem beszélt, csak a szombati díjugratóversenyéről.

– Ketten visszamondták, merthogy máshová mennek! Érted, meghívom őket, áldozatot hozok, lealacsonyodom a szintjükre, meghívom egy versenyemre, ami számomra személyes dolog, erre mit csinálnak? Visszamondják! Soha többet nem állok velük szóba! – hadarta, én pedig (a másik padon ültem és a cipőfűzőmet kötöttem be) összeráncolt szemöldökkel hallgattam a beszélgetést.

– Kicsoda? – érdeklődtem. Kinga megperdült a tengelye körül.

– Mit érdekel?– Csak kíváncsi voltam. Nem fontos – vontam meg a vállam.

– Ivett és Krisztián, ha éppen tudni akarod.

Aha. Az egyik a-s lány a négy közül és egy a-s fiú.

– Sajnálom – mondtam, mire a maradék három a-s lány és Kinga is gúnyosan elmosolyodott.

– Nem kell.

Akkor ezt megbeszéltük.

Egy rakás házival érkeztem Virághoz, akit viszont egyáltalán nem érdekelt, mindent tudni akart a fiúk versenyéről.

– Hol lesz? Mikor? Kik mennek? Milyen verseny? – kérdezősködött. Mellesleg továbbra sincs jól, iszonyúan köhög, és semmi esély rá, hogy holnap suliba jöjjön, mivel vissza kell mennie a dokihoz.

– Semmit nem tudok róla. – tártam szét a karom. – Virág, komolyan, bármit, bármit megadnék érte, hogy elmehessünk! –

            sóhajtottam.

– Oké, várj.

Bekapcsolta a gépét, pötyögött párat a billentyűzeten, majd rekordidő alatt megtalálta. Van érzéke hozzá, az biztos.

– Tessék! A Millenáris Parkban amatőr deszkásverseny szombaton egész nap, reggel tíztől – fordította felém a képernyőt.

– Hű – néztem pislogás nélkül a monitorra.

– Menjünk el! Miért ne? Addigra jól leszek, becsszó!– Köszi – mosolyodtam el hálásan, majd riadtan a falra néztem.

Virág követte a tekintetem, és még riadtabban fordult oda.

– Mi az? Leesett egy Pete Wentz-plakát?– Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Kinga versenye is szombaton lesz. Meghívott minket!– Na és? Amilyen undok, megérdemelné, hogy ne menjünk el!A fél sulit meghívta, tuti észre sem venne minket!– Ez igaz. Holnap lemondom!Otthon megírtam a leckéimet, aztán a tükör előtt állva elkezdtem begyakorolni, hogy mit fogok Kingának mondani.

Igyekeztem fejben lejátszani a válaszokat és a lehetséges reakcióit, beleszámítva az elhajolásokat is, ha, mondjuk, hozzám vág valamit. A vacsora alatt szótlanul turkáltam az ételben (roston sült pulykamell, petrezselymes krumplival), úgyhogy anyu egy pillanat alatt észrevette, hogy bajom van.

– Reni, üvölt rólad, hogy gondban vagy. Gyerünk, ki vele!– Nincs semmi, tényleg – ráztam meg a fejem. Anyu és apu olyan „kit akarsz átverni, szülők vagyunk rengeteg szakkönyvvel” nézéssel meredtek rám, úgyhogy feladtam.

– Oké. Tegyük fel, hogy valaki, akivel nem vagyok jóban, meghívott valahová, amire igent mondtam, de közben kiderült, hogy valaki másnak is lesz valamije abban az időben, és bár oda nem hívtak meg, sokkal szívesebben mennék oda, és most nem tudom, hogy mondjam le az elsőt, miközben a másikra meg sem hívtak, de lehet, hogy oda nem kell meghívás, hanem elmehetek csak úgy. Ti mit csinálnátok a helyemben? – néztem fel két kézzel a hajamba túrva.

Anyu és apu úgy nézett össze, ahogyan csak a felnőttek tudnak, ha valamit igazán nem értenek.

– Azt hiszem, erről még nem olvastam – rázta meg a fejét apu.

– Várj már! – szólt rá anyu, és összehúzott szemmel méregetett.

– Reni, a szavahihetőség igazán fontos, jól gondold meg. Ha megígérted és lemondod, azzal csalódást okozol, arról nem is beszélve, hogy a másikra nem hívtak meg. Álld a szavad, máskülönben te sem számíthatsz másra.

– De miért mondtál igent, ha nem akartál elmenni? – értetlenkedett apu.

– Mert megörültem, hogy meghívtak. Vagy nem tudom – harapdáltam a szám szélét.

– Reni, mindenképpen tartsd meg az ígéreted – tanácsolta anyu.

– Oké – álltam fel az asztaltól.

Még inkább lógó fejjel mentem vissza a szobámba. Az msn-en csak rejtve kapcsolódtam, és Arnolddal versenyeztünk történelmi kvíz kategóriában a Kvízparton.

Gondban vagyok: 5/1 – hogy mondjam le Kinga díjugratóversenyét?Gondban vagyok: 5/1 – hogy tudom meghívatni magam a deszkásversenyre?Elkezdtem olvasni a Rip Van Winkle- t:   5/5 – eddig eszméletlenül jó.

Kvíz: 5/4 – Arnold ugyan elvert, de csak egyszer, a többi döntetlen lett. J

Október 9., csütörtök

Virágon és Gáboron kívül mindenki visszajött a suliba. Zsolti is úgy érezte, hogy eleget szimulált, úgyhogy reggel a lépcső előtti négyes teljes volt. Az aulában Máday meglehetősen harapós kedvében volt, az előttem haladó két fiúra ráförmedt, hogy már az iskola bejárata előtt el kell tenni a zenelejátszókat, a mögöttem érkező   lányt azonnal hazaküldte átöltözni, mert rövidnek ítélte meg a szoknyáját, rám pedig, azt hiszem, köszönésképpen rám morgott. Inkább felsiettem az osztályunkba, de Kinga még nem volt bent.

Rajzon Vladár ismét nem kímélt, „álomkép” és „rémálomkép” címmel kiadta a feladatot. Mindenkinek egy álmát kellett lerajzolnia. Cortez mangaszerű rajzot készített: szűk sikátor fölé tornyosuló felhőkarcolókat rajzolt, amik befelé dőlnek, így az utca még szűkebbnek tűnt, az épület milliónyi ablaka pedig olyan volt, mintha szemek lennének. Átkozottul jó kép lett, összesen három színből: fekete, kék és sárga. Vladárnak annyira tetszett, hogy le is nyúlta, elmondása szerint megpályáztatja valahol. Cortez csak a vállát vonogatta, és tovább firkált a füzetébe. Hogy lehet valaki ennyire menő? Éppen egy rajzát küldik versenyre, amiért nemcsak az egész osztály, de még a tanár is odavan, ő pedig teljesen lazán kezeli a helyzetet. A többi kép is klassz lett, Robi és Andris rémálomképet festett, számítógépes játék hangulatvilágában elszabadult memóriakártyákat rajzoltak, Kinga képén lovak vágtáztak, Jacques az Eiffel-tornyot ábrázolta, Arnold pedig egy szürreális, groteszk képet festett, amit még a tanár sem értett.

– Renáta – állt meg a padom mellett Vladár, amikor beszedte a rajzokat. – Renáta, elmondanád, hogy miért nincs semmi a lapodon? – kérdezte idegesen.

– Tanár úr, én általában nem emlékszem az álmaimra – feleltem teljesen komolyan, de a többiek ellehetetlenítették a helyzetem, ugyanis ezt viccesnek találták.

– Gúnyt űzöl a feladatból? – förmedt rám Vladár, és a dühéhez nagyban hozzájárult a többiek vihogása.

– Dehogy! – feleltem azonnal, és felemeltem a lapom. – Én tényleg ennyire emlékszem az álmaimból. Semmire – erősködtem.

– Szólok az osztályfőnöködnek, hogy megtagadtad a feladatot!Ez pedig itt egyes!– De én… – szóltam utána, de hiába. Megsértődött.

Az igazság az, hogy tényleg úgy gondoltam, ha már álomképet kell rajzolni, az a legtisztább, ha megkímélek mindenkit (főleg magamat) a rajzolástól, és egyszerűen beadom üresen. Az is lehet álom! Semmi kétség, Vladár örökre megutált. Idegesen összepakoltam a rajzfelszerelésem, és betettem a suliboxba.

– Figyelj, én melletted vagyok! – támaszkodott Arnold Virág szekrényének. – A feladatmegtagadás vádja a te esetedben egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen kitűnő magyarázatod és elfogadható érvelésed van az üres álomkép mellett. Teljesen racionális az a megállapítás, miszerint te nem emlékszel az álmaidra, ezáltal üresen adod be, bár az eset megtámadható, ha Vladár előáll a fantázia álomképpel. De tekintettel arra, hogy ezt nem említette, így valós álomképet keresve beadhattad üresen.

Menjünk az igazgatóságra, kihúzatjuk az egyesed. A védelem szerepét természetesen magamra vállalom – magyarázta Arnold leginkább a hátamnak, mert a szekrényemben pakolásztam. Mikor újra megfordultam, már nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés.

Duplamatek után az ofő bejött a terembe. Már éppen szünethez készülődtünk, hogy lemenjünk az udvarra, de pechemre értem jött.

– Reni, nem hittem a fülemnek, amikor Vladár tanár úr rád panaszkodott – kezdte.

– Nem ő volt a hibás! – üvöltötte Ricsi teli szájjal. Éppen szendvicset evett, szerintem nem is hallotta az ofőt, csak tippelt, hogy miről lehet szó. Mondjuk, beletrafált.

– Sajnálom, a tanár úrral félreértettük egymást – motyogtam zavartan, figyelmen kívül hagyva Ricsi ordibálását.

– Na de ennyire? Mi történt?Hát, dióhéjban elmeséltem az ofőnek a sztorit, aki próbált komolykodni, de a végére azért elmosolyodott.

– Ne mondj semmit! – rontott be a terembe Arnold, majd mikor meglátta az ofőt, megrázta a fejét. – Ne mondj semmit.

Felhasználható ellened.

– Semmi gond, már elmeséltem – közöltem Arnolddal.

– Jó, mostantól viszont csönd! – szólt rám szigorúan, majd az ofő felé fordult. – Én képviselem Renit ebben az ügyben.

Az ofő kérdőn nézett ránk, aztán megértette.

– Rendben, nem ígérhetek semmit, viszont megpróbálom megbeszélni Vladár tanár úrral, hogy kijavíthasd az egyest. Elég csúnyán fest a naplóban.

Arnold rám nézett.

– Elfogadjuk?– Persze – vontam meg a vállam.

– Rendben. Mik a feltételek? – fonta össze maga előtt a karját Arnold.

– Reni új rajzot készít a következő órára, annak az értékelése szerepel majd a naplóban. Megfelel?– Igen – bólintott Arnold.

Hát, Arnolddal én sem szállnék szívesen vitába. Mindenesetre kibulizott nekem egy javítási lehetőséget, ami igazán rendes tőle.

Viszont a történethez hozzátartozik, hogy az osztályban a nap sztorija az én üres álomrajzom lett, leelőztem Zsolti idétlenkedését törin és Jacques matekfelelését. Azért ez sem semmi.

Virág rossz hírekkel várt. A doki csak úgy engedi el szombaton a deszkásversenyre, ha még holnap pihen.

– Miért nem mondtad le Kingát? – kérdezte, miközben törökülésben ült az ágyán, és magára terítette a Fall Out Boy-os takaróját.

– Nem volt rá lehetőségem. De holnap lemondom, komolyan!– Oké – mosolyodott el, majd felcsillant a szeme. – Meséld el még egyszer a rajzórát!Na persze, Virágot ez szórakoztatta a legjobban, komolyan, annyira nevetett rajta, mintha csak ott lett volna. Örülök, hogy ennyire jó sztorira sikerült, bár nem így terveztem.

Otthon éppen annyi időm volt, hogy előkeressem a korrepetálásra szánt könyveket, amikor Cortez már meg is érkezett.

– Szia – köszöntem, és összerándult a gyomrom. Annyira zsúfolt volt a nap, sőt, az egész hét, hogy már szinte elfelejtettem, milyen az, amikor rám néz. Hát ilyen. Hú.

– Hoztam füzetet – mutatta fel az összetekert, szebb napokat is megélt füzetet.

– Haladunk – mosolyodtam el, és leültem az étkezőasztalhoz. – Oké, figyelj, kicsit elúsztam a leckékkel, mert Virágnál voltam, úgyhogy amíg olvasol, nem bánod, ha én megcsinálom az angol-

            házim?– Nem, mit olvasok? – kérdezett vissza.

– Szeretni fogod. Molière: Tartuffe,  rövidített – nyújtottam át.

– Igazad van, biztos odaleszek érte – nyitotta ki, és két kézzel rákönyökölt az asztalra, homlokát a tenyerébe temette.

Néma csendben voltunk, én kipakoltam az angolleckém, és nekiálltam, Cortez pedig belemerült Molière világába. Pár perc elteltével felnézett.

– Nincs is holnap angolunk!– Tudom, jövő héten lesz.

– Miért csinálsz csütörtökön jövő hétre házit?– Mert nagyon nem megy az angol, és gyakorolnom kell – feleltem kínosan. Na most tényleg oltárira beégtem. A stréber jelző örökre rajtam marad.

– Érdekes – hajolt vissza a könyvbe. Érdekes? Klassz. Az érdekes a finom negatív jelző.

Cortez egy óra elteltével becsukta a könyvet.

– És most? – nézett rám fáradtan. Nem hiszem, hogy a könyvtől fáradt le, elvégre könnyített, rövidített, inkább csak attól, hogy olyat kell csinálnia, amit igazán nem akar.

– Jaj, bocs, akkor elpakolok, és kezdhetjük elemezni – csuktam össze a füzetem.

– Nyugodtan csináld meg a decemberi házid, van időm – mondta fél szemöldökét felvonva.

– Haha – reagáltam le valahogy a gúnyolódását.

– Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét.

– Mit? Az angolfüzetem?– Aha.

– Persze.

Odaadtam, mire felnyitotta és beleolvasott.

– Ez nem jó.

– Melyik?– Amit most írtál. Teljesen rossz a nyelvtan, ilyen szerkezet nem létezik! – mutatott rá egy négyszavas mondatomra. Baromi jó, ő jött korrepetálásra.

– Jó, köszi, majd kijavítom, szóval Molière.

– Várj már, ez is rossz!– Oké, de most nem ez a fontos – kaptam a füzetem után.

– Miért? Várj már, még végig sem olvastam. Innen hiányzik két betű, ezt a szót nem így írjuk, ez pedig kérdő mondat lenne? Vagy mi?– Na jó, elég volt, add vissza – kérleltem égővörös fejjel.

– Jó, csak segítek – adta vissza végre a füzetem.

Cortez nyolckor ment el, amikor is anyu felhívta a nagymamáját, hogy elindul. Apu akkor ért haza, úgyhogy nem tudtam kikerülni, hogy összefussanak.

– Á, szervusz, Cortez! Hogy halad az irodalomjavítás?– Folyamatban – bólintott Cortez.

– Kitűnő. Na és a gördeszkázás?– Apu! – tártam szét a karom döbbenten, mert ez azért ciki.

Cortez viszont nem bánta az érdeklődést.

– Köszönöm jól, szombaton versenyem lesz – mondta, mire anyu és apu sokat sejtetően összenéztek. – Tényleg, Virággal eljöhetnétek – fordult hozzám hirtelen. Én pedig kis híján elájultam. Ez most meghívás volt? Te jó ég! Oké, lehet, csak azért, mert a szüleim előtt voltunk, és szinte követelte a szituáció, hogy tegyen egy gesztust, de mit számít ez? Meghívott.

– Komolyan? – kérdeztem vissza.

– Miért ne, egy csomóan jönnek a suliból.

Na jó, akkor ez nem egy olyan „szeretlek, és drukkolj nekem a helyszínen” meghívás volt, hanem egy olyan, „mindenki jön, elfértek ti is” típusú, de kit érdekel? Ész nélkül vágtam rá:

– Persze, megyünk!A szemem sarkából láttam anyu rosszalló pillantását. És meg is értem. Csak annyira nem érint. Ugyanis meghívott!!!Virággal lebeszéltük az egy óra korlátlan netezést, aztán mobilon folytattuk. Borzasztóan örült, de nem jobban, mint én.

Holnap lemondom Kingát és a díjugratóversenyét.

Deszkásversenyre megyünk, ahogyan a menők. Wow.

Cortez úgy általában: 5/5 – csak ne égtem volna be előtte angolból!Cortez elhívott: 5/5 – no comment.J

Kingát le kell mondani: 5/1 – szintén no comment. L

             Rip van Winkle:  5/5 – csak pár oldalt olvastam ma, de nagyon tetszik.

Október 10., péntek

Már reggel gyomoridegem volt, hogy Kingával kell beszélnem.

Hálátlan feladat lemondani a világ legundokabb lányával egy programot. Kingát egyébként nem kellett sokáig keresnem, a suliba érve rögtön megtaláltam, az aulában dühöngött, miközben Danival (a suliújság fotósával) vitatkozott.

– Mégis hogy érted, hogy egy díjugratóverseny helyett elmész fotózni valami gördeszkás baromságot?– Kinga, értsd már meg, nem én döntöttem így. Timi arról kér képet, két helyen pedig nem lehetek!– Tudod mit, Dani? Azt kívánom, hogy… – nyújtotta ki a mutatóujját, és látszólag elgondolkozott azon, hogy milyen átkot szórjon rá. Végül kitalálta. – Azt kívánom, hogy ejtsd le a géped és törjön el a lencséje!Az aulában döbbenten állók egyfajta huhogással fejezték ki, hogy ez azért nem volt a világ legerősebb átka. Kinga átdobta a válla fölött a haját, és felsietett a lépcsőn.

Francia kultúrán végig azt próbáltam megfogalmazni magamban, hogyan lehetnék kíméletes, de határozott Kingával szemben, miközben Monsieur Durand a francia építészetről vetített egy kisfilmet. Szép volt, bár nem sokan figyeltek rá.

A szünetben a sulirádióból egy Oasis-szám szólt, legalábbis Arnold azt mondta, hogy az.

– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte, miközben a Robinson  Crusoe-t   olvasta.

– Kettészakadok? – kérdeztem vissza.

– Mi a gond?– Megígértem Kingának, hogy elmegyek a díjugratóversenyére.

– Csak… – vonta fel a szemöldökét, mert tudta, hogy ezzel nincs vége.

– Nincs csak – ráztam meg a fejem, és akaratlanul is az árkádok alá néztem.

– Csak közben rájöttél, hogy Cortez és Ricsi roppant érdekes és értelmes versenye is akkor lesz – fejezte be helyettem.

– Igen, valahogy úgy. Te mit csinálnál a helyemben?– A helyedben semmit. A magam helyében viszont úgy oldottam meg, hogy amikor meghívtak, mindkét lehetőséget kiröhögtem, mert egyikkel sem áll szándékomban foglalkozni.

– Azt hiszem, te tetted jól – tépkedtem szomorúan a fűszálakat.

– De ha mégis tanácsot vársz – szólt, mire felkaptam a fejem, és a gyér napsütésben hunyorogva néztem az arcába. – Kingát mindenki lemondta már, ha te is megteszed, ráadásul ilyen későn, arra garantáltan sokáig fog emlékezni, ellentétben Cortezzel, aki a nagy tömegben azt sem veszi észre, ha ott vagy, és azt sem, ha nem. De ez csak tanács.

– Kösz – fintorogtam.

– Bocs, de nem fogok hazudni. Én így látom.

– Te haragudnál, ha lemondanám?– Kinga helyében?– Aha.

– Igen – felelte.

– A barátok nem azért vannak, hogy szépítsék a dolgokat és felvidítsanak? – kérdeztem sértődötten, jelezve, hogy egyáltalán nem tetszik, amit hallok.

– Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást.

Óriási. Az órák elszaladtak, az infótanár hiányzik, úgyhogy tesivel zártunk. A fiúk szokás szerint focizhattak, mi pedig szívtunk a tornateremben a gimnasztikával. Virág hiányzása miatt egy a-s lány volt a párom (Edina, a fő susogó), úgyhogy kínkeservesen telt el a negyvenöt perc. Persze az óra végén már az összes fiú befejezte a focit, és a lelátón ülve szórakoztak a bénázásunkon.

Sose voltam még ilyen hálás a csengőért.

– Akkor szombaton! – intett oda Edina a többi a-s lánnyal együtt a lelátón ülő Ricsiékhez, Kinga pedig összehúzott szemmel figyelte őket, miközben csapkodva kiment a teremből.

A francba. Az a-sok közül mindenki a szombati deszkás izére megy, egytől egyig visszavonták az ígéretüket.

– Kinga! – rohantam utána. A folyosón értem utol, az öltöző felé tartott.

– Mi az? – kérdezte,.lekapva a fejéről a Szent Johannás baseballsapkát.

– Beszélhetnék veled?– Miről? Hogy nem jönnél el szombaton a versenyemre? Hogy meghívtak a Millenárisba valami versenyre? Hogy inkább te is odamennél, mert az egész suli ott lesz? Hogy bár nem értesz hozzá, mégis inkább a deszkázást nézed, nehogy véletlenül azt mondják rólad, te nem voltál ott? – kérdezte gyilkos tekintettel. –Mondd, Renáta, mi újat tudsz nekem mondani?– Semmit – ráztam meg a fejem.

– Akkor megbeszéltük. Csinálj, amit akarsz – vonta meg a vállát, és az a-s lányokat félrelökve (akik éppen vihogva jöttek ki az öltözőből), bement.

Hú. Ez nem ment könnyen. De túl lettem rajta. Illetve azt hittem. Kicsit keserű gombóccal a torkomban, de belöktem az öltöző ajtaját, hogy átvegyem a ruhám és végre hazamenjek.

– Kinga, itt vagy? – kérdeztem, amikor láttam, hogy a cuccai a padon vannak, ő azonban nincs sehol. – Kinga, láttam, hogy bejöttél, és nem láttalak kimenni. Bent vagy? – dörömböltem a WC ajtaján.

– Menj innen – kiáltotta. A hangja nemigen hasonlított a megszokotthoz. Visszafojtott volt és idegen.

– Csak gondoltam, megkérdezem, hogy… Félbehagytam, mert egyértelműen szipogást hallottam. Jaj, ne!Kinga sír? Az nem lehet.

– Kinga, most bejövök…

– Menj innen!Nem mentem, hanem benyitottam. A lehajtott deszkán ült, ölébe hajtott fejjel, és baromira sírt.

– Jaj, ne, ne sírj – guggoltam elé azonnal, mert hiába Kingáról volt szó, az empátia automatikusan működött, és szinte én is elsírtam magam.

– Nem, nem azért sírok – emelte fel a fejét, és baromi agresszíven letörölte a könnyeit. – Azért sírok, mert dühös vagyok! –közölte.

– Tudom, persze.

– Nem azért, mert csalódtam vagy bármi hasonló. Csak szétvet az ideg!– Tudom – bólogattam. – Kik mennek el megnézni a versenyed?A kezében szorongatott zsepit kezdte el tépdesni.

– Összesen?– Aha.

– Mindenkit beleértve?– Aha.

– Senki – felelte. Na jó, ez a válasz azért kicsit meglepett.

– Ó.

– Na igen. De nem gond. Csak. Csak…

– Tudom, Vass Angéla tábora hangosabb lesz, a lova ettől jobban ugrik majd, és megnyeri.

– Igen, az lehet – vonta meg a vállát. Na, ettől már teljesen kiakadtam.

– Mi? Mi az, hogy lehet? Kinga, ne legyél már ennyire szánalmas! Kit érdekel, hogy nem néz meg senki? Nem azért csinálod! Ez egy verseny. Hahó, egy verseny! – néztem rá mérgesen. Azt hiszem, kellőképpen felidegesítettem ahhoz, hogy ökölbe szorítsa a kezét.

– Igen, egy verseny!– Miért adnád fel? Lesznek ott szurkolóid, hangosak lesznek, túlkiabálnak mindenkit, és azért is megnyered! Nincs szükséged semmire, csak hogy jól ugrass! Vagy ilyesmi – rágtam a szám szélét, mert pontosan nem tudom, milyen egy díjugratóverseny.

Gondolom, ugratós. Vagy mi.

– Igazad van! Igen! – pattant fel, és olyan dühvel törölte le a könnyeit az arcáról, hogy azt hittem, a bőre is lejön.

– De kik lesznek ott? – váltott vissza egy pillanatra kétségbeesett stílusra.

– Hát… hát a szüleid! – közöltem.

– Igaz.

– Meg… meg, gondolom, a rokonaid. – folytattam.

– Igen, a nagyszüleim és a húgom is ott lesz.

– Na látod. És a barátaid!– Nem, azok nem – rázta meg a fejét.

– Jó, ők nem. De Virág és én igen! – szaladt ki a számon.

– Renáta – nézett lesajnálóan Kinga. – Szánalomból nem kell eljönni. Semmi szükségem rá.

– Tudom, de ez nem szánalom. Miért mennénk oda, ahová mindenki más? Viszont sosem voltam még díjugratóversenyen. És valakinek fotóznia kell a suliújságba!– Komolyan beszélsz?– Aha – mosolyodtam el bátorítóan.

– Jó. Akkor nem mondod vissza a meghívást?– Nem.

– Értem. Ez. Ez igazán…

– Semmiség – segítettem ki, mert már teljesen visszaváltozott a régi Kingává, így nem várhattam el semmiféle köszönömöt.

Egyébként nem is vártam.

Csendben öltöztünk át, mindketten a gondolatainkba merültünk.

Mikor kimentünk az ajtón, csak elköszöntünk egymástól.

– Akkor szombaton – intettem.

– Renáta – hívott vissza, láthatóan bizalmas közölnivalója volt.

Persze tudtam, hogy mi. – A dühtől kierőlködött egy-két csepp könnyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük sírásnak… – kezdte.

– Köztünk marad. Illetve, gondolom, azért tudod, hogy Virágnak úgyis elmondom – vontam meg a vállam. Ezt tudnia kellett magától is.

– Tudom. De maradjon hármunk között.

– Ígérem.

A suli elé kiérve akkora sóhaj tört ki belőlem, hogy szinte összeestem. Mit csináltam? Jaj.

Virág persze sokkal könnyebben kezelte, mint én. Amikor részletesen elmeséltem az egészet, nekem adott igazat, és azt mondta, hiába olyan undok néha Kinga, azért amit a többiek csináltak, az szemétség volt. Nem tudom, hogy valaha visszakapom-e ezt az oltári nagy szívességet, és azt sem tudom, hogy azért csináltam-e.

Valószínűleg nem. Ösztönből. Elég hülye ösztöneim vannak, meg kell hagyni. Anyu persze máshogy látta. Amikor kora este megkérdeztem, hogy elmehetek-e Virággal és Kingáékkal Gödöllőre, a díjugratóversenyre, láttam, hogy anyu arcán átsuhan valami büszkeségféle. Bár nem sokat érek vele, azért jó tudni, hogy mások szerint jól döntöttem.

Az msn-re rettegve jelentkeztem be. Még soha, de soha nem írtam rá Cortezre. Eddig. Bemásolom tragikus és rövid vagy akár tragikusan rövid beszélgetésünket:

Reni üzenete:  Szia.

Cortez üzenete:  Szia.

Reni üzenete:  Bocs, holnap mégsem tudunk elmenni a versenyre, Kingának sokkal előbb megígértük, és bunkóság lett volna visszamondani. Tényleg nagyon sajnálom, és sok sikert nektek, meg ilyesmi.

Cortez üzenete:  Oké.

Hát ennyi. Nem hinném, hogy Corteznek álmatlan éjszakái lennének amiatt, hogy az egész suli diákseregében nem látja majd meg az arcunkat, sőt, szerintem különösebben nem is érdekli, de azért én majd belehaltam.

A napom: 5/1 – még mindig nem tudom, miért tettem. L

Kinga sírása: 5/3 – fura, ezek szerint van lelke.

Megrémít, akkor inkább legyen undok. L

Cortezzel msn-ezni: 5/1 – jóindulattal sem nevezhető csevegésnek. L

Alszom: 5/5 – ma az első értelmes gondolatom. Ez azért elég szánalmas. L

Október 11., szombat

Mobilcsörgésre ébredtem. Utálok mobilcsörgésre ébredni, ráadásul Virág rárakta a telefonomra a FOB Dance, Dance  számát, arra csörög, én meg frászt kaptam. Kinga hívott, hogy egy órán belül jön értem az anyukájával. Ránéztem az órámra. Reggel hét.

Te jó ég! Hát már a lovak sem alszanak rendesen? Még félálomban rácsörögtem Virágra, aki félóra múlva meg is érkezett. Annyira be volt öltözve, hogy szinte ki sem látszott a hatalmas (halálfejes) sálja és sapkája alól. Én, mivel még sosem voltam ilyen versenyen, nem igazán tudtam, hogy mit kell felvenni, ezért a barna kötött kardigánom mellett voksoltam, csőfarmerrel és hosszú szárú csizmával. Éppenséggel úgy néztem ki, mintha én is indulnék a versenyen, de mindegy. Apuval és Virággal épp csak befejeztük a reggelit, amit anyu dobott össze nekünk (sonkás rántotta, vagy legalábbis úgy nézett ki), amikor csöngettek. Egy fehér dzsip állt a házunk előtt, az oldalát Kinga támasztotta, és másodpercenként figyelte az óráját. Anyu kikísért minket, váltott pár szót Kinga mamájával – az időjárásról természetesen –, aztán elindultunk Gödöllőre. Az út szótlanul telt, ráadásul esély sem volt arra, hogy beszélgessünk, mert Kinga végig Rami Szeress forrón  című dalát üvöltette CD-n, elmondása szerint verseny előtt mindig a kedvenc számát hallgatja, mert megnyugtatja és kikapcsolja. Virág halkan dúdolt mellettem (elképesztő, hogy minden zenét ismer, azt hiszem, még álmában is a MySpace-en lóg), én pedig a számot hallgatva néztem ki az ablakon, és töprengtem. Igazából sejtelmem sem volt, hogy milyen lehet egy ilyen verseny, pár filmben már láttam, és meg kell hagyni, az életben egyáltalán nem olyan! Hülye filmek. Egy rakás nyugdíjassal meg szülővel magunk körül, bágyadtan néztük a versenyt, és vártuk, hogy Kinga jöjjön. Virág megosztotta velem a fél fülhallgatóját, úgyhogy legalább a háttérzaj klassz volt (FOB, AFC, MCR, 30STM, és még néhány betű, amiket elfelejtettem), egyébként egész délelőtt a lovakat bámultuk, hogy vajon átugorják-e a sorompószerű izét vagy leverik. Roppant szórakoztató elfoglaltság. Közben az agyam egészen máshol járt, messze Gödöllőtől meg a lovaktól, a Millenáris környékén, ahol a suli menő diákjai skate-punk zenét hallgatva jókedvűen bandáznak egy gördeszkaversenyen. Óriási.

Mi meg, mint két igazi lúzer, néma csendben (csak akkor volt halk taps, amikor egy ló nem verte le az akadályt) díjugratókat néztünk.

Már jópár versenyszámot végiguntunk, amikor Kinga anyukája behívott minket az istállóba, ahol Kinga versenye előtt válthattunk vele pár szót. A lova mellett állt, és a hátát paskolgatta. Tetőtől talpig lovascuccot viselt, a fején még olyan sisak is volt.

– Na, mit szóltok? – kérdezte a lovát simogatva. Hát nem is tudom, mit szóltunk. A lova barna. Meg nagy. Egy nagy barna ló.

Laikusként pont ennyit tudok mondani a lóról. Ja, meg büdös is.

– Szép – motyogtuk, és Virággal automatikusan hátráltunk az állattól.

Kinga még magyarázott arról, hogy mit kell figyelnünk a verseny alatt, mert időközben rájött, hogy mi egyáltalán nem értünk hozzá.

– Kinga! – lépett hozzánk egy lány. – A fél sulim eljött szurkolni. De a közönségben nem igazán látok más diákot. Mi az, a flancos Johannában nem érted el a várt népszerűséget, vagy mégis mi magyarázza, hogy senki nem kíváncsi rád?Nem kellett bemutatkoznia, a külseje, stílusa és megjelenése alapján azonnal tudtuk, hogy Vass Angéla, Kinga örök vetélytársa.

Ugyanolyan, mint ő, csak éppen még Kingább. Úgy értem, még egyenesebb hát, még szorosabb copf, megsemmisítőbb pillantások.

– Nem hívtam meg senkit – tárta szét a karját Kinga. Virággal egy pillanatra összenéztünk, majd vadul bólogatni kezdtünk. –Tudod – húzta meg a copfját Kinga –, nekem nem igazán kell tömeg ahhoz, hogy nyerjek. Másokkal ellentétben.

Angéla ezen szemmel láthatóan berágott, úgyhogy már készült a válaszra, amikor ránk nézett.

– És ezek?Micsoda kellemes megszólítás. Mindegy. Arrogáns lovasok vitájába nem szólok bele.

– A suliújságtól vagyunk – emeltem ki a táskámból a digitális gépem.

Ezzel ki is mentettük Kingát, úgyhogy ott hagytuk őket, hogy öljék meg egymást, és inkább visszamentünk a szurkolók közé.

Angéla sulijából egyébként tényleg baromi sokan voltak, hangosan drukkoltak, tapsoltak és lelkesedtek. Ezzel szemben mi, Virággal Kinga nagyszülei és a húga (Kitti) közt ácsorogtunk és a pályát bámultuk. A verseny a vége felé kezdett izgalmas lenni, Angéla lova két olyan izét lerúgott, úgyhogy latolgattuk, hogy Kingának hogy kell szerepelnie a nyeréshez. Kár volt latolgatni, mert Kinga iszonyat magabiztosan nyerte az egészet. Amikor a pályára ért, szigorú arccal nézett maga elé, csak amikor elügetett (vagy elsétált a ló, nem tudom pontosan, hogy nevezik) mellettünk, akkor nézett fel egy pillanatra ránk. A tekintete eszelős volt, úgyhogy én már akkor tudtam, hogy nyerni fog. J Azért végig fotóztam, egy rakás jó képem lett a versenyről és a díjátadóról is.

Bár titkon reméltem, hogy a díjugratóverseny végén átmegyünk a Millenáris Parkba, természetesen nem így történt. Ünneplés gyanánt Kinga anyukája felajánlotta, hogy elmegyünk palacsintázni, úgyhogy késő délután értem haza. Feltöltöttem a laptopomra a képeket, és át is küldtem Kingának, miközben az msn-t figyeltem, hátha valaki online lesz. Csak Arnold volt, ő is „nem elérhető” állapotban. Mindenesetre most már kikapcsolom a gépem, és inkább olvasok.

Kinga díjugratóversenye: 5/5 – nagyon ügyes volt.

Díjugratóverseny, úgy általában: 5/2 – azért annyira nem érdekes.

Kinga ellenfele, Angéla: 5/1 – vannak Kingánál is undokabb emberek. Jé!Cortez és Ricsi versenye: 5/? – szinte beleőrülök, hogy nem voltam ott. L

Október 12., vasárnap

Anyuval délelőtt muffint sütöttünk, egész jó lett, lehet enni is és dobálni is. Mindkét verzió veszélyes. Délután Virág átjött, és simseztünk. Az msn-t végig bekapcsolva hagytam, és fél hétkor végre rám írt Dávid. Pár szót mesélt a versenyről, ami szerinte iszonyat király volt, aztán belinkelt egy YouTube videót, amit ő készített a megnemmondom milyen kamerájával. Pedig fontos lenne a típusa és márkája, ugyanis erről szinte többet írt, mint magáról a versenyről, de már nem emlékszem. A lényeg, hogy Ricsi nem került be a legjobb harmincba, Cortez pedig tizenhetedik lett a tizenhat éven aluli amatőr kategóriában.

Tizenhetedik, wow. Virággal legalább százszor néztük meg a mindössze két és fél perces videót, minden szempontból elemeztük, és természetesen hozzáadtam a kedvencekhez, sőt. Na jó, ez nagyon ciki, de beállítottam kezdőlapnak is. J

Muffin: 5/3 – ehető, de még kísérleti stádiumban. Virágnak ízlett. Fura.

Cortez videója a YouTube-on: 5/5* – wow. Nem értek hozzá, de eszméletlenül jó.

Simjeim: 5/4 – ma megtanultak egy csomó mindent, sőt, munkát is váltottak.

Virág simjei: 5/1 – Pete Wentz megégett a konyhában. Nem mentettük el a játékot, de Virág így is kiakadt.

Október 13., hétfő'

Rémesen zsúfolt és hosszú nap. Először is, anyu reggel hagyott üzenetet a hűtőn, hogy ötre megy a fogadóórára. Apu kitett minket a sulinál (jó volt újra Virággal érkezni reggel), a lépcsőn a szokásos négyes ücsörgött.

– Sziasztok! – köszöntünk egyszerre.

– Pete Wentz, meggyógyultál? – röhögött Ricsi, amikor meglátta a mellettem ácsorgó Virágot, aki nem reagált, a szemébe fésült haja alapján rossz napja volt.

– Gratulálok a versenyhez! – néztem Cortezre, aki a deszkáját tologatta.

– Kösz – bólintott, bár nem tűnt lelkesnek. Talán a helyezéssel nem volt megelégedve.

– Reni, tudod, hogy mennyire kedvellek – lépett mellém Dave, és idiótán vigyorgott.

Nem is válaszoltam, csak kirángattam a táskámból a matekfüzetem. – Tessék.

– Örök hála – vette el.

– Reni, én is eléggé bírlak – vakargatta a homlokát Ricsi.

– Kémia? – turkáltam tovább a táskámban.

– És még gondolatolvasó is – bólogatott Ricsi Zsoltinak.

Odaadtam a négy fiúnak az összes házim, amit lehetett, aztán Virággal együtt bementünk a suliba. Máday vonalzóval a kezében állt, és az érkezőkkel ordibált, miközben mi átvágtunk az aulán.

– Várj, ez mi? – rángatott Virág a faliújsághoz, ami a lépcső melletti falon van elhelyezve. „Rajzhét a Szent Johannában, október 13-17, bővebb információ Vladár Ervin tanár úrnál” – olvasta le, elsöpörve a haját a homlokából.

– Óriási. Remélem, az üres álomrajzom nem teszik ki – motyogtam, Virág pedig jót nevetett, aztán eszébe jutott, hogy ma rossz napja van, és elkomorodott.

A duplaangol előtt a szekrényünkhöz mentünk, ahol összefutottunk Kingával. A négy a-s lány körülötte téblábolt.

– Mutasd még egyszer, ez őrült menő! – ujjongott Edina. Kinga tettetett unalommal az arcán kihúzta a pulóvere nyakán át a díját, és felmutatta. Az a-s lányok megtapsolták, meg sikongattak, meg ujjongtak. A csengetésig ezzel foglalkoztak, aztán pillanatok alatt eltűntek a teremben. Kinga bevágta a szekrényajtaját.

– Ez jellemző – közölte felénk fordulva.

– Mi? – kérdeztem.

– Természetesen megszívták, amiért nem az én versenyemre jöttek, most pedig bármit megtennének, hogy újra jóban legyünk – vigyorgott.

– Miért szívták meg? – kérdezte Virág.

– Mert a gördeszkásversenyre késve érkeztek, addigra annyian voltak, hogy semmit nem láttak belőle, ráadásul üdítőt vettek, amikor Cortez következett, úgyhogy azt sem látták. Ilyen az élet – rántotta meg a vállát önelégülten.

– És kibékülsz velük? – kérdeztem.

– Hagyom, hogy körülöttem ugráljanak, ahogyan eddig is – felelte diplomatikusan.

Mosolyogva megráztam a fejem, és gyorsan kiszedtem az angolcuccom. Már így is késésben voltunk, úgyhogy lerohantunk a nyelvi előadóba.

Mr. O’Realy szerencsére még nem volt a teremben, vagyis szinte egyszerre érkeztünk. A naplóba írva a hiányzókat kérdezte, mire többen előrekiabálták, hogy Zsidák Gábor.

– Itt vagyok! – szólt egy halovány hang az első padból.

– Ó, tényleg. Észre se vettelek – közölte Kinga, majd visszafordult a füzete fölé.

Szegény Gábor. Tényleg senkinek nem tűnt fel, hogy megérkezett. De legalább hallottuk beszélni.

Kémián Gondos köszönés nélkül lecsapta a naplót, és közölte, órai munkára ad jegyet, párban kell dolgoznunk. Ennek a legtöbben nem örültek, Cortez és Virág szó szerint lesápadt az első padban, egyedül Ricsi dőlt hátra magabiztosan a székén. Na ja, rám hagyatkozott. Atomszerkezeti modellt kellett összeraknunk pálcákból, úgyhogy miután Gondos kiosztotta a nejlontasakban lévő, szétszedett pálcákat, kezdődhetett a munka.

A feladatot mindenki máshogy fogta fel, Arnold körülbelül tíz perc alatt készen lett, Zsolti legnagyobb örömére, úgyhogy ők ketten elfoglalták magukat. Kinga Gáborral veszekedett, folyamatosan azt ismételgette, hogy ne nyúljon hozzá, mert csak elrontja. A többiek viszonylag csendben szenvedtek a pálcák összedugásával, nem igazán alakult az atomszerkezeti modell, Andris és Jacques úgy rakta össze, hogy maradt négy felesleges pálcájuk, Virág és Cortez pedig addig zavarták egymást, amíg leesett a földre a modelljük, és a pálcikák szanaszét repkedtek.

Ricsi a fejét a padra hajtva figyelte, ahogyan megbirkózom a feladattal, a könyv ábrája alapján tizenöt perc alatt megcsináltam, úgyhogy elővettem a regényem, és olvasni kezdtem. Gondos a tanári asztal mögött ült, és hunyorogva, valami cukrot rágva pásztázta az osztályt.

– Pósa miért fekszik a padon? – szólalt meg éles hangján, amikor észrevette, hogy Ricsi nem csinál semmit.

– Tanárnő, már elkészültünk – köhintette Ricsi. Cortez és Dave két irányból fordultak felé értetlenül, Virág pedig továbbra is az asztalok alatt mászkált, hogy összeszedje az elszóródott pálcákat.

– Valóban? Ennyi idő alatt? Hozd csak ki! – utasította Gondos.

Ricsi feltápászkodott, és a tetején megragadta a modellt.

– Ne! – suttogtam. – Itt fogd – mutattam a modell aljára, mire Ricsi bólintott, és sokkal óvatosabban emelte meg.

Letette a tanári asztalra, és miközben Gondos ellenőrizte, Ricsi vigyorogva nézett az osztályra.

– Lenyűgöző teljesítmény, Richárd. Igazán lenyűgöző. Ez természetesen ötös – bólogatott Gondos szinte meghatottan.

– Na ne már! – hördült fel reflexből Dávid.

– Felmayer, ahogy látom, még nem vagy készen. Szeretnéd, hogy most, azonnal osztályozzam? – szólt rá gorombán.

– Dehogy, tanárnő – rázta meg a fejét Dave, és a mellette ülő Robit kezdte el bökdösni, hogy siessen már.

– Richárd, remélem, a szüleid jönnek a fogadóórára – közölte Gondos, mire Ricsi közölte, hogy jönnek.

Gondos befirkantotta a naplóba Ricsinek az ötöst (totál kitűnő eddig J), meg nekem is, aztán döbbenten nézett le a tanári asztal alá.

– Bencze, megkérdezhetem, mégis mit csinálsz? – förmedt rá Virágra, aki éppen akkor tápászkodott fel.

– Elnézést, tanárnő, leejtettem ezt a pálcát – magyarázkodott a szemébe fésült haján keresztül.

– Ahogy látom, semmi szükséged arra a darabra – legyintett Gondos. Na, ez nem volt túl kellemes, Virág azonban nem vette magára, visszasietett a padjához, és átadta a megtalált pálcát Corteznek.

Óra végén még mindig nem készültek el, úgyhogy egyest kaptak. Csakúgy, mint Dávid és Robi. L

Szünetben az udvaron Arnolddal és Virággal a fogadóóráról beszélgettünk.

– Ez olyan gáz. Melyik szülőmmel járok jobban, ha anyu jön Gazdaghoz vagy ha apu? – tépdeste a fűszálakat Virág.

– Nem tudom – vontam meg a vállam, és közben az árkádok alatt álló Cortezéket figyeltem. Egy csomó idősebb diák gyűlt köréjük, szerintem a versenyről beszéltek. Azért Kingát sem kellett félteni, az elért eredménye futótűzként terjedt a suliban, a tanárokon kívül egy rakás diák is gratulált neki, az a-s lányok pedig úgy loholtak a nyomában egész nap, mint még soha. Igaz, hogy felénk sem nézett, sőt, senkinek nem említette meg, hogy mi ott voltunk vele, inkább rájátszott a „mindenki lemondta, de én megmutattam, hogy így is nyerek” színjátékra. Egész jól csinálta.

Arnold összecsukta a könyvét, és Virágra nézett.

– Miért fontos, hogy melyik szülőddel közli Gazdag, hogy sötét vagy a matekhoz? – kérdezte.

– Hát – vonta meg a vállát Virág –, mert ha anyunak mondja, akkor tuti megvon valamit, a netet, a tévét vagy ilyesmi. Viszont ha apunak mondja, ő nem fog semmit csinálni, mert még mindig a kedvemben akar járni. Ez az! – csettintett. – Aput küldöm a fogadóra.

– Szerintem anyukád is tudni fog róla – közöltem.

– Nem, nem beszélnek egymással. Ez jó terv. Zseniális vagyok! – söpörte el a homlokából a haját, majd elővett a zsebéből egy csatot, és félretűzte.

– Én nem a zseniális kifejezést használnám, de mindegy – rázta meg a fejét Arnold.

Az olvasókörön egy Poe-novellát elemeztünk, úgyhogy Arnold remekelt. Abszolút az ő stílusa, javarészt ő érvelt és beszélt róla, és mivel vele kevesen mernek ellenkezni, ez így ment végig. A suli előtt, amikor Virágot vártuk, még mindig erről magyarázott.

– Nem mondanám, hogy ez a legjobb műve, ha rajtam múlik, akkor a Kút és az ingá t elemezzük, de Kardos valamiért így döntött. Mindegy, szerintem még arra is sor kerül.

– Nem olvastam – ráztam meg a fejem.

– Komolyan? – döbbent le. Körülbelül úgy, mintha azt közöltem volna, nem tudok olvasni.

– Tényleg, én eddig nem olvastam Poe-t.

– Már nyolcadikban túl voltam rajta – legyintett. Na jó. Arnold minden bizonnyal fura tizenhárom éves volt. Ki a bánat olvas Poe-

            t nyolcadikban?– Bár – tette hozzá – nem is igazán a te stílusod.

Ezt bővebben kifejtette azzal, hogy szerinte Poe nekem túl sötét és komor, állítása szerint ahhoz hangulat kell. Erről tanakodtunk, amikor Virág nyakig grafitosan megérkezett.

– Őrület volt a rajzszakkör! A héten rajzhét van, úgyhogy Vladár bekérette a régi rajzokat, és külön feladatot is adott két témakörben, a legjobbakat pedig kiteszik pénteken, és hó végéig marad is – lelkesedett.

– Na, az tök jó. Mi a két téma? – érdeklődtem, miközben elindultunk a dombon. – '56 és halloween. Én a másodikat választom.

– És én egyáltalán nem vagyok meglepve – jegyezte meg Arnold.

Virág hazáig magyarázta, hogy mennyi rajzötlete van Halloween témakörben, úgyhogy sietett is haza rajzolni.

Miután megcsináltam a leckém, az egyórás netezésem ráment arra, hogy folyamatosan Cortez videóját néztem, újra és újra.

Egyrészt őrülten odavagyok azért, hogy van egy videófelvétel róla, amit annyiszor nézhetek, ahányszor csak akarok, és ráadásul még tanultam is valamit. Kick flip. Ez egy gördeszkás trükk, ami hallatszik a videó alatt, amikor bemondják egy ugrását követően.

Na, és még azt mondják, a YouTube-on nem tanulunk semmit!Dehogynem. J

Ezután a nappaliban olvastam, mire anyu hazaért, kiolvastam a  Rip van Winkle-t.   Aztán jött a feketeleves. Az ajtónyitódást követően anyu így szólt.

– Renáta!Oké, a lépcső alján állt, és felfelé szólt, ami azt jelenti, hogy azt hitte, a szobámban vagyok. Döbbenten álltam a nappali ajtajában.

Csak és kizárólag akkor neveznek így, ha mérgesek rám. Jaj.

– Itt vagyok – ijesztettem meg anyut, mert nem abból az irányból számított rám.

– Renáta, a fogadóóráról jövök – közölte. Mintha nem tudnám.

És jött a fejmosás. Időközben apu is hazaért, úgyhogy én ültem az étkezőasztal egyik végében, a szüleim meg a másik végében. És leszidtak.

– Tehát valamennyi tanárod elégedett veled és a teljesítményeddel, kedves, okos, értelmes lánynak tartanak, nem mellesleg majdnem kitűnő az átlagod – magyarázta anyu, én pedig vadul bólogattam. Még nem igazán láttam át, mi ebben a rossz. – Éppen ezért – folytatta. – Éppen ezért nem értettem, amikor szemtelen, munkamegtagadó, trehány és nemtörődöm jelzőkkel illettek. Azt hittem, rosszul hallok vagy nem rólad beszélnek!– Mi? – fagytam le egy pillanat alatt. Aztán végiggondoltam a hallottakat. Szemtelen, munkamegtagadó, trehány… na egy pillanat. Munkamegtagadó? Vladár!– A rajztanárod dühösen és indulatosan várt.

– Vladár totál hülye! – szóltam közbe. A szüleimet a kijelentésem egyáltalán nem győzte meg, sőt, belátták, hogy tényleg szemtelen vagyok.

– Renáta, a tanárod elmesélte, hogy nem csináltad meg a feladatod, sőt, utána megkérted az osztályfőnököd, hogy húzassa ki a jegyed. Állítása szerint még vádoltad is.

– Nem, nem! Arnold akarta beperelni! – magyarázkodtam, de egyre hülyébben éreztem magam. Mert hülyén is hangzott, amit mondtam.

– Na jó, ez így nem mehet tovább. Tisztában vagyunk vele, hogy nem erősséged a rajz, de eddig legalább próbálkoztál. A tanárod igazán mérges, jogosan.

– De ez nem igazság! Az én verzióm is megállja a helyét!Álmot kellett rajzolni, én pedig nem álmodtam semmit! Ezért nem rajzoltam!– Vladár tanár úr szerint az osztálytársaidat szórakoztattad a viselkedéseddel.

– Nem tehetek róla, hogy ezen nevettek! Én komolyan ezért nem rajzoltam – ráztam meg a fejem.

– Bukásra állsz rajzból! – közölte anyu dühösen, apu pedig a fejét csóválta.

– Nem, nem! – vágtam rá, aztán átgondoltam. Na jó, 1/2-re állok. – Jó, de kijavítom! A többiek másból állnak bukásra, keményebb tárgyból, mint irodalom, matek vagy kémia!– MINKET NEM ÉRDEKELNEK A TÖBBIEK! – kiabáltak egyszerre.

Na jó. Ez a mondat a szülők kedvence. Nincs olyan szituáció, amikor ezt ne lőhetnék el. A többiek nem érdekesek. Na persze.

Becsülettel végighallgattam a mondandójukat, amiket szakkönyvekből szedtek. Aztán megállapodtunk, hogy kijavítom a jegyeim rajzból és változtatok a viselkedésemen Vladárral szemben. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Mindegy. A netkorlátozás emiatt maradt, sőt, ha nem javítok rajzból, akkor korrepetálásra kell majd járnom. Na ne már! Rajzból? Ez teljesen röhejes.

Mint valami bűnöző, úgy kullogtam fel a lépcsőn.

– Reni – szólt utánam anyu.

– Igen?– Kardos tanár úr az egekig dicsért, szóba hozta a versenyeket, amiken majd számít rád.

– Jó, majd megbeszéljük, most lerajzolom az álmom – legyintettem, mert tényleg nem dobott fel, hogy Kardos pozitív véleménnyel van rólam.

Tökre le vagyok sújtva, ráadásul az egy óra netet már ellőttem délután, pedig tuti, hogy tele van az msn.

A babzsák fotelembe huppanva az ölembe vettem a rajztáblát, és megpróbáltam lerajzolni egy rémálomképet Vladárról. Sajna nem sikerült, pedig gondolatban olyan jól megvolt. Mindegy, újra megpróbálom, hátha összejön valami.

Vladár: 5/1 – aljas módon árulkodott anyunak! L

Rajz: 5/1 – akkor sem tudok rajzolni, és álmodni sem szoktam. L

Cortez videója: 5/5 – legalább valami feldob. Tényleg, Cortez videója! Wow. J

Kémiaóra: 5/4 – Ricsi lassan eminens lesz, pedig azt sem tudja, mi az a periódusos rendszer. L