jan 7-ig

December 5., péntek

Reggel anyu szomorú volt, amiért tegnap egész délután egyedül voltam, úgyhogy megígérte, hogy a hétvégénk „igazán lányos lesz”.

– Tessék, a maradék dísz, vidd be az iskolába – nyomott a kezembe két szatyrot, miközben kimentünk a házból.

Virág a kapuban várakozott, az iskolatáskája dugig volt pakolva.

– Kinga téged is hívott? – kérdeztem mosolyogva, gondolva, a táskájában tuti díszek vannak.

– Ne is mondd. Éppen apuval választottunk műfenyőt, erre tizenöt percen keresztül hadart a telóban, hogy mit vigyek mára – rázta a fejét.

– Műfenyőtök lesz? – kérdezte anyu, miközben beszálltunk a kocsiba.

– Csak apu lakásában. Komolyan veszi, hogy emós vagyok, úgyhogy fekete fát vettünk.

– Az elég bizarr, nem? – csodálkoztam.

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát szomorúan, és az arcába fésülte a haját.

Anyu a visszapillantóból látta, hogy Virág befordult, úgyhogy felajánlotta, ha nincs más programja hétvégére, akkor csatlakozzon hozzánk. Mondtam neki, hogy semmi extra, csak filmet nézünk, meg sütünk palacsintát, megnézzük a karácsonyi vásárt, meg ilyen lányos dolgok, Virág pedig teljesen felvidult az ötlettől, és azt mondta, ha nem zavar, akkor szívesen csatlakozik.

Kingával pont egy időben értünk a suli elé.

– Díszek? – kérdezte köszönés nélkül.

Meglóbáltam a kezemben tartott szatyrokat, Virág a táskáját, Ricsi egy égősort rángatott elő, Cortez pedig egy fagyöngyöt.

Kinga elégedetten bólintott, aztán Zsoltira förmedt.

– Azt a kis harangot hoztad? Mégis mit kezdjek vele? Nyeljem le?– Jó lenne – vágta rá Zsolti, majd széttárt karral körbenézett. –Dave semmit nem hozott, mégis engem szúrsz le?– Ostoba! – nézett az ég felé Kinga. – Dave nem karácsonyozik, hanem hanukát tart. Honnan szerezzen karácsonyi díszt? – nézett unottan az ég felé, aztán felgyalogolt a lépcsőn. Mi mosolyogva néztük az értetlen Zsoltit.

Ezen még elvoltak egy darabig (mármint azon, hogy Dave okosan kivédte a díszítés témát), aztán rátértek a tegnap esti szánkózásra, így végre megértettük, hogy Dávid álla miért van lehorzsolva. Az aulába lépve még mindig azon ment a szöveg, hogy Dave szerint Zsolti a „tetemes súlyával” lelökte a szánkóról, de Zsolti állítja, hogy nem ő tehet a gravitációról, meg ilyesmi.

Cortez mögöttem jött, úgyhogy bevártam, és kinyitottam a táskám.

– Figyelj – húztam félre. – Másold le szó szerint, az egészet.

– Mi ez? – csodálkozott, miközben levette a sapkáját, és megborzolta a haját. Egy pillanatra elkalandoztam a látványon, aztán gyorsan észbe kaptam.

– A fösvény.  Próbáltam egyszerűen írni, az egyszerűbbnél is egyszerűbben. Van benne hat szóismétlés és négy helyesírási hiba, az egészet másold le, így hiteles lesz – suttogtam.

Cortez félmosolyra húzta a száját, kikapta a kezemből, és beleolvasott.

– Azt mondtad, hogy jó, amit írtam.

– Tudom. De ha megmondom, hogy rossz, akkor nem tudsz elmenni szánkózni, és akkor lemaradsz Dave horzsolásos sztorijáról – vonogattam a vállam zavartan.

– Rendes vagy. Kösz – biccentett nevetve, és felment a lépcsőn.

Hatalmasat sóhajtva néztem utána, majd felriadtam a bambulásból, mert egy Mikulás-jelmezes alak lépett elém.

– Ho-ho-ho – mosolygott a műszakálla alatt.

– Monsieur Borrel? – néztem csodálkozva az igazgatóra, és elfogadtam a kezembe nyomott szaloncukrot.

Cortez francia kultúrán átmásolta az egész beadandó dolgozatot, miközben mi Monsieur Durand diktálását körmöltük.

Arnolddal és Virággal szünetben az udvarra mentünk.

– Láttátok a faliújságot? Lehet menni korizni a sulival – pislogott nagyokat Virág, miközben belekortyolt a forró csokiba.

– Láttam. Szeretnél menni? – kérdeztem vissza.

– Hát, a kiírás szerint minden péntek délután Korponay viszi korizni a diákokat, egészen január végéig, úgyhogy majd megnézhetnénk, milyen.

– Jó ötlet. Arnold? – fordultam Arnold felé, de az óvatos mosolyából már tudtam a választ. – Oké, értettem – nevettem el magam.

Kardos pontosan érkezett órára, és azonnal a beadandókat kérte.

– Antai-Kelemen, Felmayer, Haraszti – nyitotta ki a naplót, mire Cortez és Dave feltápászkodtak, és kimentek az asztalhoz.

– A fenébe – szólt a helyén ülő Robi. Ebből világossá vált, hogy elfelejtette.

– Haraszti, remélem, nyomós okod van, amiért nem hoztad el a javítási lehetőségként felajánlott házidolgozatot – nézett rá szúrós szemmel Kardos.

– Igen – bólogatott Robi.

– Megosztanád velünk?– Egyéni csúcsot döntöttem a Need for Speed ben. Jobbat, mint Andris – közölte. Az osztályban többen megtapsolták, meg elnevették magukat, Kardos viszont gyilkos tekintettel meredt rá.

– Jobb lett volna, ha ezt magadban tartod. Hajlandó lennél jövő hétre megírni?– Természetesen – bólintott Robi.

– Lekötelezel – gúnyolódott Kardos, és felemelte Dave dolgozatát. – Felmayer, ez jónak tűnik, de a te esetedben osztályozás előtt mindenképp ellenőrizném az internetet – tette félre a lapot, mire Dave megvonta a vállát. Cortez dolgozata következett, úgyhogy a pad alatt idegesen doboltam a térdemen.

Legalább ezerszer elmotyogtam magamban, hogy lebuktunk, és folyamatosan levert a víz, mire végül Kardos felnézett a lapokból.

– Jó, ez már valami – bólintott. Megkönnyebbülten leejtettem a kezem, és éreztem, ahogyan a begörcsölt izomzatom némileg enged. – Vannak hibák, de összességében látszik rajta, hogy jót tesz a korrepetálás. Örülnék, ha ezt a teljesítményt magadtól is elérnéd, felszabadítva ezzel Renátát, akinek bizonyára akadna jobb programja, mintsem hogy veled vesződjön a szabad délutánjain…

Négyes – fejezte be végül Kardos, és hanyagul leejtette az asztalra a lapot.

Még én is ledöbbentem a jegy hallatán. Négyes! Hűű! Így tuti, hogy nem áll bukásra. Miközben Kardos a táblára írt, Cortez meglökte a székem, mire hátrafordultam.

– Kösz – olvastam le a szájáról. Az arca döbbent volt, de egyben boldog is.

– Nincs mit – mosolyodtam el zavartan, és visszafordultam.

Komolyan, a szívem valahol a torkomban kalapált, annyira örültem, amiért Cortez örül. Hű. J

A szünetben persze megkaptam a magamét Kingától, amiért „tuti, hogy Cortez dolgozatát én írtam”, és Arnold is megjegyezte, hogy bár szerinte „Cortez sötét”, a négyese miatt legalább már nem áll bukásra, ergo nem kell korrepetálnom. Azért én ebben nem vagyok olyan biztos.

Dupla ofőt tartottunk (a teremdíszítés és húzás miatt Haller elkért minket tesiről), úgyhogy ennek kifejezetten örültem. A duplaóra első felében a termet díszítettük, közben az ofő megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét. Andris és Robi azonnal élt a lehetőséggel, és beállította a zenecsatornát, mi pedig Kinga irányítása alatt díszítettünk.

Miután kész lettünk, Kinga még kiigazíttatott pár dolgot (vagyis inkább mindent), aztán az ofő felállt az asztaltól.

– Jó, szünet után következik a húzás – mondta, miközben éppen csengettek.

Lesiettünk az udvarra, a téma természetesen a húzás volt.

– Bárcsak Cortezt húznám – sóhajtottam, Virág pedig megértően bólintott. – Vagy inkább nem. Fogalmam sincs, mit vennék neki – ráztam meg a fejem, amire Virág ismét megértően bólintott. – De mégis. Szeretném őt húzni – vitatkoztam tovább magammal.

Akármit mondtam, Virág bólintott.

– Te kit húznál szívesen? – kérdeztem Arnoldot, aki szerintem kicsit unta ezt az évődést. Virággal ellentétben őt nem dobja fel az „órákig beszéljünk ugyanarról a dologról”.

– Téged – felelte egyszerűen. Na, ezen totál ledöbbentem.

– Miért?– Ezt komolyan kérdezed? – nézett csodálkozva, majd megrázta a fejét. – Egy percig nem kéne gondolkoznom az ajándékodon.

Könyv.

– Tényleg – mosolyodtam el.

– Ellenben, ha mást húzok, akkor az komoly fejtörést okozhat, márpedig nem szeretem feleslegesen pazarolni az időmet, pláne nem olyanra, hogy mivel ajándékozzam meg valamelyik értelmi képességekkel nem kifejezetten rendelkező osztálytársam – felelte.

Mosolyogva bólogattam, a válasza olyan volt, amire számítottam.

Intelligensen megalázó. Borzalmasan izgatott voltam, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy Cortezt húzzam.

A következő szünetben ugyanúgy álltunk, ugyanott, csak éppen egy-egy cetlivel a zsebünkben.

– Kit húztál? – kérdeztem Arnoldot.

– Ricsit. Te?– Robit – bólintottam. – Virág?– Zsoltit – felelte.

Hát, ennyit a húzásról. Az ofő beledobta a cetliket egy sapkába, tizenkét név, plusz az övé, az tizenhárom, és az órából húsz perc elment azzal, hogy Virág nem értette, ha páratlanok a nevek, akkor hogy húzunk. Mert állítása szerint akkor egyvalaki kimarad.

Először csak Arnold és én próbáltuk meggyőzni, hogy a „mindenki beleteszi a nevét, és ki is húz egy nevet, akkor végül egy sem marad” logika alapján próbáljon gondolkodni, nem sikerült. Aztán az ofő is beszállt a magyarázkodásba, Kingával együtt, végül szegény Virágra záporoztak az értelmi szintjét minősítő jelzők, már mindenki kiabált vele. Húsz perc elteltével azt mondta, hogy már érti, de utána odasúgta nekem, hogy később mondjam el újra.

Ezután az ofő körbesétált a sápival, és mindenki húzott, mindenkinek más színű papír jutott, az ofő pedig felírta a nevünk mellé a füzetébe.

– Rendben. Gondolom, világos, hogy a neveket titokban kell tartani, úgy lesz meglepetés – kezdte, mire mindenki mosolyogva összenézett valakivel. Erről ennyit. J – A másik pedig – folytatta –, mielőtt elkezdődne a cserélgetés, közlöm, hogy a neveket nem véletlenül írtam különböző színű lapokra. Nincs csere, mindenki azt ajándékozza meg, akit eredetileg húzott, ezt felírtam, tehát nem csereberélünk.

A titoktartásról annyit, hogy engem Jacques húzott, Virágot az ofő, Arnoldot Gábor, Cortezt Andris, Cortez pedig Kingát. L

Suli után Virággal hazagyalogoltunk. (A latyakos, sáros dombon élmény felfelé baktatni, mostanában kezdem érteni a budai, lejtős utcák igazi hátrányát.) Anyu utánunk egy órával érkezett, egy csomó szatyorral. Segítettünk behordani, majd miközben anyu kipakolt a konyhában, én az étkezőasztalra rakott DVD-borítókat nézegettem.

– Palacsintás, maratoni filmnézés? – kérdezte, mire Virággal automatikusan bólintottunk. Kezdődik a lányos hétvége. J

Irodalom: 5/5 – Cortez négyest kapott. Hű. J

Húzás: 5/3 – mit vegyek Robinak? Tippem sincs.

Palacsinta: 5/3 – kicsit száraz lett és fura alakú, de azért megettük.

Dave: 5/4 – csalódott, hogy nem magát húzta, ezen sokat nevettünk J

Cortez: 5/5* – tuti, hogy az irodalomjegy miatt, de ma rengeteget mosolygott. Szeretem. J

December 8., hétfő

A „lányos” hétvége nagyon klasszul sikerült, Virág végig nálunk volt, megnéztük a Mamma Mia-t,   az Igazából szerelm et  és a Miről álmodik a lány? -t . (Anyu Colin Firth-rajongó, ő választotta a filmeket). Vasárnap pedig kora délután anyuval felvettük Virágot, és elmentünk a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba, ami nagyon klassz volt, vettünk kürtös kalácsot és forró teát. Ráadásul az idegen nyelvű könyvesboltban beszereztem Arnold szülinapi ajándékát, ugyanis ma 15 éves! Hát, ennyit a hétvégéről, tök klassz volt.

A sulihoz érve összeszedtem minden bátorságom, és egyenesen a fiúkhoz léptem.

– Cortez – szóltam zavartan, mire Cortez a gyönyörű, mélykék szemével rám nézett. – Te ugye ismered a sulirádiósokat?– Aha. Miért?– Megtennél nekem egy szívességet?– Persze.

Dave, akit igazán zavart, hogy nem tudja, miről van szó, azonnal kérdezősködni kezdett.

– Csak valami meglepetés dolog – legyintettem.

– De be ne mondass rólam valamit!– Dehogy – nevettem el magam.

– Gyere, ilyenkor már bent vannak – szólt Cortez, én pedig dobogó szívvel követtem.

Együtt mentünk be az aulába, aztán le a lépcsőn, végül megálltunk egy ajtó előtt, ahol Cortez kettőt kopogtatott. Egy 12/a-

            s fiú nyitotta ki, és látszott rajta, hogy megörült Corteznek.

– Na, mondd – biztatott Cortez.

– Te vagy a suliújságos, nem? – ráncolta össze a szemöldökét a srác, miközben engem méregetett.

– Igen.

– Jó ötlet volt a Carol Bells  karácsonyi zenének. Felhasználjuk, egy csomóan szeretik – magyarázta.

– Az jó, örülök.

– Na és? Miben segíthetek?– Betennétek ezt első szünetben? – nyomtam a kezébe egy CD-

            t. A sulirádiós leolvasta a borítóba dugott üzenetet, aztán felnézett rám.

– Ez komoly? –Aha.

– Hát jó, de csak mert jövök eggyel neked – szólt Corteznek. –De nem vállalom a felelősséget, ha meg akarnak lincselni ezért a zenéért. Nem hiszem, hogy sokan rajonganak érte.

– Vállalom a felelősséget – ajánlottam fel azonnal. Cortezzel otthagytuk a sulirádiót, és elindultunk a lépcsőn.

– Miért jött neked egy szívességgel? – érdeklődtem.

– Eltörte a Green Day-CD-m – felelte.

Bementünk a nyelvi előadóba, ahol Mr. O’Realy már a teremben volt, és az anyagot nézte át. Leültem Virág mellé, és előszedtem a felszerelésem.

– Sikerült?– Igen. Neked?– A gondnok balhézott kicsit, mert nem nyittathatja ki a szekrényeket, de végül meggyőztem – bólintott elszántan.

Arnold késve érkezett, ledobta a táskáját mellém, és leült.

– Hol tartunk? – kérdezte.

– Csak most kezdtük – válaszoltam, és elkaptam a fejem.

Kicsengetéskor Virággal lerohantunk az udvarra, direkt nem vártuk meg Arnoldot, aki a szekrényéhez ment. Forró csokival a kezünkben ácsorogtunk, és a hangszórókból szóló Let it snow-t hallgattuk, amikor Arnold csodálkozva lépett hozzánk.

– Ez volt a szekrényemben – emelt fel egy becsomagolt ajándékot, és egy összetekert rajzlapot.

– Tényleg? – néztünk össze tettetett csodálkozással.

A rádióban lement a Let it snow,  aztán a sulirádiós beleszólt a mikrofonba.

– Oké, a következő dal kizárólag Neményi Arnoldnak szól, más ne foglalkozzon vele. Boldog szülinapot, Arnold! – Majd hirtelen elhallgatott, és a hangszórókból felcsendült a Beatlestől az Across  the Universe.

Arnold teljesen ledöbbent, komolyan, ennyire meglepettnek még sosem láttam.

– Ez te…? – hebegett döbbenten.

– Persze – feleltem mosolyogva. – Boldog szülinapot! Bontsd ki! – sürgettem izgatottan a totálisan ledermedt Arnoldot. Lassan letépte az ajándék csomagolását, és meglátta a tőlem kapott  Vittorio le vampire  könyvet (francia kiadás).

– Ez a Vittorio, a vámpír,  remélem, még nincs meg – magyarázkodtam.

– Nincs – rázta meg a fejét folyamatosan a borítót nézve, mintha csak megbabonázta volna.

– Az enyémet is nézd meg! Azt is nézd meg! – toporgott Virág türelmetlenül, mire Arnold felemelte a könyv alatt tartott rajzlapot, és lefejtette róla a pink-fekete szalagot, amivel össze volt kötve. – Ezt direkt neked rajzoltam a hétvégén! – tette hozzá Virág.

– Köszönöm. Ez igazán… szép – bólogatott Arnold némiképp értetlenül meredve a rajzra, ami Pete Wentzet ábrázolta gitározás közben.

Mindhárman a sulirádióból szóló Beatles-dalt hallgattuk, mi, Virággal inkább csak közömbösen, Arnold viszont őszinte meghatottsággal az arcán, miközben folyamatosan a rajzot és a könyvet nézegette. Végül megszólalt.

– Nem is tudom, mit mondjak – rázta meg a fejét, tőle szokatlan módon kicsit keresgélve a szavakat. – Függetlenül attól, hogy nem ismerem ezt a tagot a rajzon, és annak ellenére, hogy valaki teljesen jogellenesen felnyitotta a szekrényem, ami magántulajdonnak számít…

– Jaj már! – szaladt ki a számon, mire elnevettük magunkat. –Szóval ezeket leszámítva még soha, senki nem lepett meg ennyire.

Köszönöm – mondta ki gyorsan.

– Nincs mit – vigyorogtunk.

– Szóval, az úgy volt – kezdett magyarázkodni Virág, aki már alig várta, hogy elmesélhesse, milyen nehéz volt titokban tartani az egészet, meg hogy először az én tanácsomra ő is könyvet akart venni, de végül jobbnak látta, ha egy Pete Wentz-rajzot készít…

Arnold tőle szokatlan módon nem szólta le, és hagyta, hogy Virág meséljen, miközben az arcán tényleg a döbbenetet és a meglepettséget láttam váltakozni.

Összességében jól sült el a dolog, sikerült igazán meglepni, mellesleg a francia Anne Rice-kiadásnak annyira örült, hogy a duplaangol második óráján elkezdte olvasni, és tulajdonképpen egész nap csak a maga előtt tartott borítót láttuk, az arcát egyáltalán nem. J

Aztán délután, miközben msn-en aput vártam, Arnold írt pár sort, amiben tök őszintén azt mondta, a könyvnek és a rajznak is örült, de főleg annak, hogy egyrészt nem felejtettük el, másrészt pedig berakattuk a kedvenc Beatles-dalát a sulirádióba. Számára ez sokat jelentett. Megértem, hogy miért mondja ezt. Van hármunkban egy közös dolog, olyan, ami a többi osztálytársunkat soha nem érintette, csak Virágot, Arnoldot és engem. Mégpedig az, hogy eddig soha nem voltak barátaink. Igazi barátaink.

Cortez: 5/5 – lehetne még ennél is menőbb? Őt még a sulirádiósok is kedvelik, akik aztán a legkúlabbnak számítanak a suliban.

Arnold: 5/5 – sikerült örömet szereznünk neki, és ez jó érzés.

Apu: 5/5 – holnap jön haza!!! J

Olvasókör: 5/4 – Kardos Alexander Popé munkásságáról beszélt, még sosem hallottam róla, úgyhogy utánanézek.

Matek: 5/1 – Virág felelt. Egyest kapott. Jaj. L

December 9., kedd

Anyunak reggel korán kellett elmennie, úgyhogy Virággal gyalog mentünk suliba. A lépcső előtt Zsolti, Cortez és Ricsi ácsorogtak.

– Reni, Virág… – kezdte Zsolti.

– Nem tudunk semmiről – feleltem köszönés nélkül, mire mindenki felnevetett.

– Akkor jó.

Dave apukájának a kocsija megállt mellettünk, Dave dühösen pattant ki.

– Ki volt? – kérdezte, a fejét folyamatosan kapkodva köztünk.

– Miről van szó? – ásította Virág.

– Ki állította be a telefonomon háttérképnek Mádayt? Reggel frászt kaptam, amikor észrevettem. Zsolti, te játszottál tegnap utolsó órán a telefonommal!Amikor elővette, hogy megmutassa, mitől gőzölt be, automatikusan elröhögtük magunkat. Az ig. helyettes mint háttérkép? Igazán rémisztő lehetett.

– Ez nem vicces! És ha sokkot kapok? – rázta a fejét értetlenül, mi pedig még jobban nevettünk. – Átküldjem valakinek?– Hogyne, már akartam kérni – rázkódott a nevetéstől Ricsi.

– Nekem biztos ne, az én háttérképem megváltoztathatatlan – szólt Virág.

– Hogy érted? Olyan nincs, hogy nem lehet megváltoztatni.

– Meg lehet, de nem akarom. Nézd csak meg! – kapta ki Virág a zsebéből a mobilját, és Dave arcába nyomta.

– Ki ez a lány?– Ő nem lány! Ő a szépséges Pete Wentz! – kérte vissza a készüléket sértetten.

– Ó, az más. A szépséges Pete Wentz – utánozta gúnyos, elvékonyított hangon Ricsi, mire mindenkiből kitört a nevetés.

– Miért, a tiétek jobb? – rángatta a vállát sértetten Virág. Több se kellett a fiúknak, egymás után előszedték a mobilokat.

Cortez háttere egy gördeszkás kép, Ricsié valami albumborító, Dave telefonján most Máday volt, de eredetileg a mobiltelefonja képe a mobilháttere is (ez bizarr, nem?), Zsolti háttere pedig egy lány.

– Ez ki? – csodálkoztam, mire a fiúktól kaptam egy olyan „húúú” nézést, amiből arra következtettem, ciki, hogy nem tudom.

– Ő? Ő egy istennő! – közölte Zsolti, mintha ebből könnyebben rájönnék.

Kinga fehér csizmában, barna kordszoknyában és fehér kabátban lépett hozzánk, majd kivette a kezemből Zsolti mobilját.

– Kitől kell elájulni? – nézte összehúzott szemekkel a készülék hátterét.

– Bemutatom Lana Langet a Smallville-ből   Ja, egyébként a jövendőbeli barátnőm – közölte Zsolti természetes arckifejezéssel.

– További szép álmokat – vigyorgott gúnyosan Kinga, és visszaadta a mobilt.

– Na miért, a te háttered ki? Vilmos herceg? – röhögött fel Zsolti.

– Nagyon tévedsz. Az egyetlen élőlény a földön, aki jelent számomra valamit – kapta elő a telefonját, és a kezében tartva körbemutatta.

– Egy ló – jelentette ki Dave, hunyorogva nézve a kis képet.

Kinga gúnyosan körbemosolygott, majd eltette a mobilját.

– Minek van egy ló a telefonodban? Ennek semmi értelme – közölte Zsolti.

Itt következett egy kisebb vita arról, hogy a ló vagy Lana a  Smallville-ből   az értelmesebb háttérkép. Én mosolyogva figyeltem őket, aztán Cortez hirtelen felém fordult.

– Neked mi a háttered?– Nekem? – kérdeztem vissza, a zsebembe dugott kezemben erősen megmarkolva a telefonom. Cortez bólintott, mire mindannyian kérdőn néztek. – Nekem semmi. Csak az alapbeállított háttér – közöltem elvörösödve. Ez azért elég ciki.

Tényleg ennyire unalmas vagyok?– Ne csináld már, azért csak vannak képek a telefonodban. –

            hitetlenkedett Dave olyan fejjel, mintha azt közöltem volna, nincs egyéniségem. Hát, végül is valami ilyesmiről van szó.

– Nincs.

– A számokhoz rendelt képek?– Csak a szüleimé és Virágé – közöltem, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

– Add csak ide – nyújtotta ki a kezét Dave.

Odaadtam a mobilom, amiről Dave szakértőket megszégyenítő hozzáértéssel megállapította, hogy mikori, milyen gyártmány, milyen széria, milyen memória, mennyi szabad hely és még egy csomó dolgot, amit én egyébként nem is tudtam róla.

– Ne csináld már! Egyetlen zene van rajta, az is Fall Out Boy?– Virág tette rá, én nem igazán foglalkozom vele. Ez csak egy mobil – vontam meg a vállam. Közben a fiúk körbeállták a telómat, és mintha ez tök normális lenne, összevissza turkáltak benne.

– Reni! – tette Dave a vállamra a kezét. – A mobiltelefon az olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb és nagyobb a memóriája.

– A magad nevében beszélj, ne általánosíts – vágott közbe Kinga.

– Jó, de érted, mit akarok mondani, nem? – kérdezte Dave.

Na, ezt megkaptam. Az üres mobilom azt jelenti, hogy én is üres vagyok? L Jaj.

Mindenesetre Dave felajánlotta, hogy átküld rá pár dolgot, én pedig csak a vállamat vonogatva bólintottam. Mit számít? Üres vagyok! L Ráadásul az irodalom utáni szünetben (Kardos rossz passzban volt, szó nélkül leadta az órai anyagot, a teremben egy pisszenés sem volt) az osztályban tovább folytatódott, a kinek mi van a mobilján téma. Kiderült, hogy tényleg mindenki szereti feltöltögetni meg beállítgatni a zenéket meg háttereket, komolyan, csak az én telefonom olyan üres, mintha most kaptam volna.

Meglepetésemre még Arnold mobilján is be van állítva háttér, igaz, csak egy sima fekete, de valamilyen szinten ez illik az egyéniségéhez.

Duplafrancián Monsieur Durand helyett az infótanár jött be, és közölte, hogy a franciatanár ma nincs, ezért ő helyettesít, az utsó óránk (francia kultúra) pedig elmarad.

– Foglaljátok el magatokat, amennyire lehet, csendben – mondta Tölgyessy, és Andris és Robi legnagyobb örömére megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét.

– Nem is tudtam, hogy itt bejön a kábeltévé – nézett a tanár összevont szemöldökkel a tévére. Robi vigyorogva leszedte a tévéhez szerelt kis dekódert, és megmutatta a tanárnak. Tölgyessy elismerően bólintott. – Találékony. Igazán találékony. De dugjátok el a szünetekben – bólintott. Ezért bírja mindenki az infótanárt ennyire. Fiatal, rugalmas és jó fej. Ráadásul értékeli a fiúk ötleteit.

Mellesleg fogalmam sincs, hogy honnan szedték azt a kis szerkezetet vagy mi az egyáltalán, de működik.

Az elmaradt francián elfoglaltuk magunkat, Dave pedig elkérte a telefonomat, és hátravitte magával, ahol a többiekkel együtt összevissza nyomkodta. Az ebédszünetben kaptam vissza, amikor is az udvaron álltunk, és a hidegben forró csokival próbáltunk valamennyire felmelegedni.

– Na jó – lépett mellém Dave, és felemelte a mobilom. –Átküldtünk a telódra egy csomó képet, válassz nyugodtan hátteret – nyomkodta a gombokat. – Ha akarod, én is lehetek. Nézd meg ezt a képet rólam, nem rossz, mi?Oké. Döbbenten néztem a mobilom, és komolyan nem értettem, hogy miért van a képgalériámban Dávidról egy olyan, „beállított” kép, amin úgy csinál, mintha telefonálna.

– Ez tényleg klassz, de miért van a telefonomban?– Mert hozzárendeltem a számomhoz. Ha én hívlak, megjelenik a képem és a beállított csengőhangom is.

– Óriási – bólogattam.

– De ez nem minden. Mindenkivel megcsináltam. Nézd csak át, tele van képekkel meg zenékkel. Most már sokkal jobb. Mellesleg bővíteni kéne a memóriádat, a 2Gbyte-os Micro SD-t ajánlom, az neked elég is lenne…

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de köszönöm – vettem el a készülékem.

– Ha akarsz változtatni valamin, akkor csak szólj, és segítek – bólintott. Ez tényleg rendes dolog volt, általánosban az osztálytársaim maximum csúfoltak, ha valamihez nem értettem, most pedig azt tapasztalom, hogy előbb segítenek, mintsem eszükbe jutna kiröhögni.

Egyébként az, hogy nem nevetnek ki, tök jó dolog, de nem jelenti azt, hogy nem szívatnak. Ugyanis, miután rendesek voltak, és beállítgatták a hátteremet meg a zenéimet, rájöttek, hogy valószínűleg még egy ideig szokom majd a különféle csengőhangokat, úgyhogy törin folyamatosan hívogattak. Éppen Barka tanárnő diktált, amikor a néma csendben felüvöltött az I’ve  got the power.

– Ki az? Kinek a mobilja?Teljesen nyugodtan néztem körbe, majd Virág sziszegett, hogy az enyém. Kirántottam a táskámból a (nem lehalkított!!!) mobilt, és Zsolti képét láttam a kijelzőn. Riadtan lenyomtam, mire Barka megszidott. Gyorsan folytattam a körmölést, amikor megszólalt a  Green Day – Basket case.

– Renáta, ne szóljak még egyszer! Ugye nem akarsz az igazgatóhelyetteshez menni?– Elnézést, tanárnő, azonnal kikapcsolom – kapkodtam idegesen, és a kezembe vett készüléken Cortez képe villogott. (Gördeszkás kép, háromnegyedes gatyában és bő pólóban ül egy lépcsőn, a kezében tartva a deszkát. Wow, van képem róla! A mobilomban!) Féloldalasan hátrafordultam, és szúrós pillantással, de azért mosolyogva ráztam felé a fejem, hogy hagyja abba.

Próbáltam kikapcsolni a telefont, de miközben a gombokkal bajlódtam, újabb hívás érkezett. Ezúttal Ricsi, a pad alatt a kezében tartott telefonjáról hívott (valami skate zene üvöltött), mire Barka letette a krétát.

– Renáta, hozd ki a telefonod.

– Elnézést, tanárnő, de tényleg azt hittem, hogy le van halkítva – mentegetőztem, miközben felálltam és kitettem a telefonom a tanári asztalra.

– A házirend több pontban foglalkozik a mobiltelefon használatával, a többszöri felszólítás ellenére is használatban lévő mobiltelefont jeleznem kell az osztályfőnöködnek. Most pedig kapcsold ki, és hagyd itt.

Végre sikerült kikapcsolnom, úgyhogy lehajtott fejjel visszaballagtam a helyemre, de közben elfojtott mosollyal próbáltam komolyan „megbánó” arckifejezést magamra erőltetni.

Nehezen ment.

– Teljesen megőrültetek? – kérdezte Kinga a szünetben, miközben Barka kiment a teremből. – Ezért igazgatóit is kaphatunk!– Nyugi. Renit minden tanár szereti, neki nem lesz baja.

Viszont ez vicces volt – röhögött Zsolti.

– Azt hiszem, elmehetnél egy „humortanfolyamra”, hogy ráébredj, mi vicces és mi nem. Mert, úgy látszik, enyhe fogalomzavarban szenvedsz.

– Te pedig elmehetnél egy „hogyan kell emberekkel viselkedni” tanfolyamra, mert a nyerítésedből egy szót sem értek! – vágta rá Zsolti.

Miközben összeszedtük a holminkat, Zsolti és Kinga megállás nélkül vitatkoztak, én pedig felvettem a tanári asztalon hagyott telefonom, és bekapcsoltam. Döbbenten néztem a készülékre.

– Dave, jól látom, hogy az üdvözlőkép te vagy?– Ja, csak átmásoltam a sajátomról. Nekem is az, te lecserélheted.

– Nem vagy kissé egocentrikus, önimádó – kérdezte Arnold, a vállára dobva a katonai táskáját –, enyhe exhibicionizmussal fűszerezve?– Egészségedre – bólintott Dave, mire Arnold megrázta a fejét.

A suliból kilépve Virággal és Arnolddal elindultunk hazafelé, miközben Ricsi utánunk kiabált.

– Reni! Aztán nehogy meglepetés érjen! Vigyázz a telódra – nevetett.

– Én a helyedben kikapcsolnám éjszakára. Ki tudja, mit műveltek vele – tanácsolta Arnold.

– Persze. Ki szoktam.

Otthon megcsináltam a házim, meg készültem kicsit holnapra, közben pedig folyamatosan a telefonomra áttöltött képeket böngésztem, és azok közül is leginkább egyet. Cortez eszméletlenül menő fotóját, amit Virág segítségével (webkamerán beszéltünk) sikerült felmentenem a laptopomra is, így nagyobb felbontásban nézhettem. Hű.

Apu taxija hat után érkezett, úgyhogy kikapcsoltam a gépem, félbehagytam mindent, és lerohantam üdvözölni. Jól telt a „lányos” hét anyuval, de azért már borzasztóan hiányzott.

Több mint egy órán keresztül beszéltünk, szinte egymás szavába vágva, ő az útjáról mesélt, én pedig a dolgaimról, majd kinyitotta a bőröndjét. Következett az ajándék. J

– Ez szinte a kezembe ugrott az egyik üzletben, gondoltam, örülnél… – kezdte a felvezetést, majd megfordította a pulóvert, aminek az elején Johnny Depp állt kalózszerelésben.

– Ó, ez nagyon klassz – bólintottam, mire anyu megcsóválta a fejét.

– Mi az? – kérdezte apu.

– A kalóz már nem menő.

– Hogy érted ezt? – nézett furcsán apu, felváltva kapkodva a fejét anyu, köztem és a pulcsi között.

– De, nagyon örülök – hadakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy apu csalódott legyen.

– Túl vagyunk a Johnny Depp-korszakon – vitatkozott tovább anyu.

– Hogy érted? Mikor lettünk túl rajta? Ez akkor most ciki?– Nagyon – válaszolt helyettem anyu, pedig közbe akartam szólni, hogy nem. De azért a szívem mélyén megkönnyebbültem.

Johnny Depp-es pulcsiban járni? Oltári ciki. L

– Hát jó – vonta meg a vállát apu, és tovább keresgélt a bőröndjében. – Akkor most mi a menő?– Reninél? Lássuk csak – nézett anya a plafon felé. – Ellentmondásos ízlés, több oldali befolyásoltság, váltakozó ízlésvilággal, ahol jelenleg megférnek egymással az amerikai iskolás filmek, a gördeszka utáni érdeklődés, az olvasás és a Beatles. Félig modern, félig retro. Azt hiszem, most ez a sikk, ugye, Reni? – kérdezte anyu mosolyogva. Te jó ég. Egyszer még könyvet ír belőlem. Vagy disszertációt.

– Olyasmi – bólogattam. – De nagyon örülök a pulcsinak, hordani fogom.

– Isten ments, még a végén addig cikiznek, amíg a fiúvécében el nem sírod magad… – nézett rám apu fájdalmasan. Először meg akartam kérdezni, hogy mégis mit keresnék a fiúvécében, aztán rádöbbentem, hogy egy saját emléket hozott fel példának. Jaj. L

– Tehát akkor a kalóz már nem menő. Szerencse, hogy ez is a kezembe akadt – emelt ki egy másik pulóvert a bőröndből. Fehér, kapucnis pulcsi, az elején egyetlen nagy írás: Help!– Húú! – ugrottam oda azonnal. Beatles-pulcsi. Na, ez már valami! J

– Látod, készültem! – bólintott apu anyu felé, miközben a nyakába ugorva szinte megfojtottam örömömben.

Mobil: 5/5 – tök rendesek, beállították nekem, ráadásul Cortez képe is rákerült. J

Barka: 5/1 – remélem, nem szól az ofőnek a telefon miatt… L

Beatles-pulcsi: 5/5* – szerintem szörnyen menő, retro, de közben egyáltalán nem ciki. Ráadásul szeretem is!Johnny Depp-pulcsi: 5/3 – majd elhordom itthon. Vagy ilyesmi.

December 10., szerda

Az, hogy tegnap Ricsi utánam szólt, hogy vigyázzak a mobilomra, nehogy meglepetés érjen, nem volt véletlen. Éppen ezért kapcsoltam ki éjszakára, ahogy szoktam. Csak, ugye, én sem gondolhatok mindenre. Ugyanis elfelejtettem, hogy az ébresztő kikapcsolt állapotban is működik, és gondolom, jó heccnek tartották, ha éjjel 3:35-re beállítják nekem a Clawfinger Do what I  say  című számát, amiről azt kell tudni, hogy ez az a dalocska, ami lágy gyerekénekkel kezdődik, és a következő pillanatban pedig őrült hangosan üvöltenek benne. Majdnem frászt kaptam, mert először fogalmam sem volt, hogy mi az. Aztán kinyomtam, és megpróbáltam visszaaludni, de öt perc múlva megint kezdte. Éljen a szundi üzemmód! Kénytelen voltam visszakapcsolni a mobilom, megkeresni az ébresztést, és úgy leállítani. Egy élmény volt.

– Köszi az ébresztést. – mosolyodtam el félig mérgesen, félig pedig kedvesen, mikor Virággal a suli lépcsőjéhez értünk.

– Ne már, nem kapcsoltad ki? – röhögött fel Ricsi. – Azért szóltam, mert gondoltam, rájössz, hogy valamit beállítottunk.

– De kikapcsoltam, csak nem sokat ért – legyintettem.

– Ciki – veregette meg a vállam Dave, majd Virághoz fordult. –Emo, add ide a telód, légyszi, mert az enyémen nem pontos az idő.

Virág automatikusan odaadta. Első óra kezdetéig észrevettem, hogy Dave ezt eljátssza még hat másik osztálytársunkkal, úgyhogy tudtam, hogy készül valamire.

Beraktam a kabátom a szekrényembe, mire Virág azonnal kiszúrta a pulcsim.

– De jól néz ki! Ez milyen?– Beatles – feleltem kicsit zavartan, de Virág nem kommentálta, csak azt mondta, hogy szerinte baromi jó, és tök jól megy a fehér kord trapézgatyámhoz meg a Szent Johannás sálamhoz.

Az első óra nyelvtan volt Kardossal, és tudtam, hogy ha Dave készül is valamire, akkor azt nem Kardos óráján teszi. Tőle túlságosan félnek. Viszont a kémialabor tökéletes helyszínnek bizonyult. Addigra már láttam, szinte mindenki mobilja volt Dave kezében, amit különböző kifogásokkal kért el.

Gondos éppen a táblára irkálta a képleteket, amikor megszólalt az első mobil. Jacques zavartan kutatott a táskájában, miközben a Marseillaise-t zenélte a készülék.

– Ki az? Ez egy telefon? Kié? – pördült meg Gondos az osztály felé.

Jacques motyogott valamit, és sietve kinyomta a telefont. Mire Gondos a némán és fegyelmezetten ülő osztályhoz fordult, már nem tudta megállapítani, hogy kié volt. Újra visszafordult a táblához, Jacques pedig némán rázkódva nevetett. Tetszett neki a buli.J A következő telefon, ami megszólalt, Kingáé volt. Egy sima Hello, Moto szlogen hangzott fel a teremben. Kinga halálsápadtan előkapta a telefonját, és lenyomta. Gondos kissé dühösebben, mint az előbb, megint megfordult.

– Kié volt ez a készülék? Mobiltelefont használ valaki az órámon? Azonnal álljon fel és hozza ki! – morzsolta idegesen a krétát, és fél szeme mintha rángatózott volna.

– Barmok! – sziszegte Kinga szinte némán, amikor Gondos megint a tábla felé fordult.

Elfojtott mosollyal a mellettem ülő Ricsi kezére néztem. A mobilján megnyomott egy gombot, de közben láttam, hogy a pad alatt Cortez és Dave is a mobilját tartja. Sejtettem. A következő pillanatban három különböző mobil három különböző helyen szólalt meg (Andris, Gábor és ismét Jacques).

– Ki szórakozik? – pördült meg Gondos, és két kézzel a tanári asztalra támaszkodott, úgy nézett végig a'termen. Addigra már megint abbahagyták a csengést.

Cortez félig hátra fordult, mire Ricsi megrázta a fejét. Most azzal szórakoztak, hogy senki nem hívott senkit, Gondos azonban üldözési mániában szenvedőket megszégyenítő módon forgolódott a tábla és a terem között. Mondanom sem kell, legközelebb Virág, Kinga és Robi mobilja szólalt meg: a Fall Out Boy, a Hello, Moto és valami szörnyüvöltés keveredett. Mire Gondos hátrafordult, újra elhallgattak a készülékek, és mindenki csodálkozva pislogott, amikor a tanárnő őrjöngve kérdezte, hogy mi ez az egész.

Kicsengetéskor aztán mindenki összeszedte a holmiját.

– Rendben, 9/b! Rendben – bólogatott Gondos idegesen, szinte habzó szájjal, miközben kivonultunk a teremből. Fenyegető volt.

Angolon Mr. O’Realy bejött a nyelvi előadóba, és leült. Hamar rájöttünk, hogy miért nem kezdi az órát. Az ofő belépett az ajtón.

– Aki mobiltelefont használt kémiaórán, az feláll – szólt.

Mindenki ülve maradt.

– Renáta, állj fel – szólt az ofő, mire elkerekedett szemmel feltápászkodtam. Félig hátrafordultam, és láttam, hogy a mögöttem ülő négyes könyörgő tekintettel néz rám. Nem, eszemben sem volt beköpni őket. – Barka tanárnő jelezte, hogy a tegnapi történelemórán többször csengett a mobiltelefonod.

– Igen, valóban – bólogattam. – Sajnos, az ebédszünetben használtam, és elfelejtettem lehalkítani, így óra alatt csöngött.

Próbáltam kikapcsolni, de közben újra csöngött. Ekkor Barka tanárnő elkérte – feleltem.

– Értem. Nos, ez előfordul, de ettől függetlenül megsértetted a házirendet, erről még beszélünk. A mai eset azonban nem baleset, Gondos tanárnő szerint többször, többféle telefon csengett az órája alatt, és senki nem felelt érte. Renáta, esetleg erről tudsz valamit? – fordult felém az osztályfőnök.

– Nem, semmit. A tegnapi eset után kikapcsolva tartom a telefonom – bólogattam.

– Rendben, leülhetsz. Tehát. Ki használt mobiltelefont kémiaórán?Az osztályban síri csend volt. A pad alatt morzsoltam az ujjaimat, és reméltem, hogy nem lesz gáz.

– Ti, négyen, leghátul. Esetleg nincs mondanivalótok? – kérdezte az ofő a nyakát nyújtogatva.

Nem érkezett válasz, gondolom, csak a fejüket rázták.

– Arnold?Igen, ez tipikus. Ha nincs meg a tettes, akkor a felnőttek megpróbálják az általuk leginkább megbízhatónak tartott alanyt kiválasztani és kifaggatni. Arnoldtól azonban nem tartottam.

Lehet, hogy nincs jóban Cortezékkel, de semmiképp nem az a beárulós fajta.

Arnold megkérdezte, hogy ez most tanúvallomásnak számít-e, mert akkor jogi képviseletet igényel, és felkéri a tanárt, hogy hívja ide a szüleit. Az ofő pislogás nélkül meredt rá, majd megrázta a fejét, és csípőre tett kézzel Kingához fordult. Na, itt megállt bennünk az ütő.

Kinga felállt, és lesajnálóan végignézve a padokon, az ofő felé fordult.

– Tanár úr – kezdte –, bár bevallom, néhány osztálytársunk értelmi szintje kifogásolható, sőt – legyintett megalázóan –, de tudomásom szerint annyi történt, hogy egy táskában lévő mobiltelefon híváslistája benyomódott, és óra végéig próbáltunk rájönni, hogy ki okozta ezt a véletlen balesetet.

– Igazán? – kérdezte az ofő, és elgondolkodott a hallottakon. –Rendben, mindenesetre elnézést kértek Gondos tanárnőtől. Most pedig folytathatjátok az angolórát.

Miután az ofő kiment, mindannyian fellélegeztünk.

– Kinga, ez nem volt semmi. Hogy kivágtad magad! – szólt előre Ricsi, mire Kinga idegesen hátrafordult.

– Ez nem rólatok szól! Az én mobilom is csöngött, emiatt bajban voltam, tehát improvizálnom kellett! De többet ne számítsatok rám a nevetséges tréfáitokban, és felejtsétek el, hogy valaha még egyszer odaadom a mobilom! – rikácsolta, majd fölszegett állal előrefordult a ledöbbent Mr. O’Realy felé, aki az egészből egy szót sem értett.

Szóval ezt megúszták. Ők. De én nem. Ugyanis a tegnapi törióra miatt az ofő felhívta anyut, aki suli után otthon azonnal ezzel kezdett. Épphogy beléptem a házba (még feldobódva, amiért Cortez infón kölcsönkérte a füzetem), anyu a konyhából szólt.

– Renáta!Na igen. Csak akkor vagyok „Renáta”, ha gáz van.

– Mobiltelefon? Mobiltelefon a történelemórán? Mégis hogyan?Miért? Megállapodtunk, hogy az iskolában kikapcsolt vagy lehalkított állapotban tartod…

– Nem, ez nem úgy volt – érveltem, miközben még csak a sálam szedtem le a nyakamról. Jól leteremtettek. Jaj. – A többiek… – kezdtem bele, de anyu azonnal megrázta a fejét.

– Engem nem érdekelnek a többiek!Miért szeretik ezt az egy mondatot annyira a szülők?Komolyan, olyan, mintha ez minden szituációban megfelelő válasz lenne.

– Szeretném, ha ez nem fordulna elő többet.

– Ígérem – sóhajtottam. Hát, megmagyarázni nem, de megígérni szabad. Ilyen az élet.

Anyu visszafordult a szakácskönyvéhez, én pedig ott ácsorogtam, totál bénán. Persze ez azonnal feltűnt anyunak, úgyhogy miután megkérdezte, nincs-e valami komoly mondanivalóm (szakkönyvkérdések, mint például depressziósnak érzem-e magam, vagy meg nem értettnek, meg ilyesmi). Miután mondtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, anyu félredobta a szakácskönyvet.

– Gyerünk, ki vele.

– Elmehetek a sulival korcsolyázni péntek délután?– Ki a kísérő?– Korponay tanárnő.

– Virág?– Jön.

– Akkor igen – bólintott anyu.

– Oké. Akkor megyek, és megmondom msn-en.

– Ennyi volt az a nagy gond? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyi. De már meg is oldódott.

Hátat fordítottam, és lehajtott fejjel indultam a lépcső felé.

– Reni – szólt utánam anyu.

– Igen?– Cortez hogy áll az irodalommal?– Már nem áll bukásra – feleltem.

– Akkor nem is jön korrepetálásra?– Idén már biztos nem.

– Ó, értem.

Anyu olyan „aha, most már látom, miért vagy letörve” nézéssel méregetett, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba. Egyébként nem áll túl messze az igazságtól. Az eleinte önfeledt örömöm a négyese miatt mostanra átcsapott egyfajta melankolikus hiányérzetbe. Nincs mese, az egyetlen közös pontunk volt a csütörtök délutáni korep, most pedig vége. Villog az msn, Virág videó-hívást kér, úgyhogy megyek.

Telefonőrület: 5/5 – az osztályközösség jó, ez ma kiderült. J

Cortez: 5/5 – nincs sok kapcsolat köztünk, szinte semmi. De neki alanyi jogon jár az 5 pont. J

Cortez képe a telefonomban: 5/4 – amióta esténként azt nézem elalvás előtt, rohamosan merül a mobilom, minden délután töltenem kell. L

Tesi: 5/1 – ma röplabdáztunk, az a-s Edina pedig egyszer sem passzolt, pedig egy csapatban voltunk… Flegma dög. L

             Anne Shirley:  5/5 – kiolvastam, a folytatásokat a szünetre tartogatom.

December 12., péntek

Nyugis nap, az órák hamar elteltek, tanítás után pedig gyorsan hazamentem, és átöltöztem a korizáshoz. Begyömöszöltem a hátizsákomba a korimat, és már rohantam is, mert Virág várt rám.

A suli előtt egy rakás diák várakozott, plusz Korponay és Szekeres, a két tesitanár.

– Na, lássuk akkor – vette elő Korponay a zsebébe gyűrt névsort, és gyorsan végigkérdezgette, hogy mindenki visszaért-e már.

A felolvasás közben Kinga is megérkezett a négy a-s lány kíséretében, úgyhogy teljes volt a létszám. A korizás egyébként szemmel láthatóan a kilencedikeseket érdekelte a legjobban, ebből a két osztályból jöttek a legtöbben, felsőbb évfolyamokból összesen maximum tizenöten. Útközben persze ment a röhögés, naná, hogy a fő téma az volt, hogy Zsolti egyáltalán nem akar korcsolyázni, a többiek szerint csak a büfé miatt jön. J

A műjégpályához négyre értünk, egy kis sorban állás után már mehettünk is átvenni a korikat. Egyébként egy rakás fiatal volt, és rájöttem, hogy a suli kezdete óta alig láttam más diákot a Szent Johannásokon kívül. Ja, és nem is hiányoztak.

Én már átvettem a korim, és betettem a szekrénybe a táskám és a kabátom (rétegesen öltöztem, két pulcsi, plusz legfelülre a beatles-es, sőt a trapézfarmerem alá még harisnyát is vettem, nehogy felfázzak), úgyhogy amíg Virág szenvedett a korijának a felvételével, én leültem mellé a padra, és jobban a nyakam köré tekertem a Szent Johannás kötött sálam. Kinga és a négy a-s lány óvatosan lépkedve a korijukban elhaladtak előttünk. Mind az öten menő ruhában, színes kötött pulcsikban, kordgatyákban, színben passzoló sapkákban és fülvédőkben voltak, és úgy mentek el mellettünk, mintha nem is ismernénk egymást. Klassz.

– Várj, segítek – hajoltam le Virág elé, mert sehogy nem tudta bekapcsolni a koriját.

Virággal egymás kezét fogva indultunk ki az öltözőből, és ahogyan rám támaszkodva botladozott, kezdtem úgy érezni, hogy ő inkább azért jött el, hogy felvehesse az „emós koriszerkóját”.

Mert vizuálisan tényleg megmosolyogtató volt a szerelése, fekete csőfarmer beletűrve a pink halálfejes koriba, ehhez fekete, kapucnis pulcsi csillagos mellénnyel, levágott ujjú csíkos kesztyű és pillangós hajcsat, ami az ultra feltupírozott haját tartotta meg oldalt. J

– Ez annyira klassz, ugye Reni? – kérdezte mosolyogva, majd elég magabiztosan ráment a jégre. Utánakaptam, de késő volt.

Virág akkorát borult, amekkorát még nem láttam. A hátán fekve nézett fel rám, hatalmas szeme döbbenetről tanúskodott.

– Vigyázz! – nyújtottam ki a kezem, és felrángattam, mert útban voltunk.

Szóval Virág nem tud korizni. Ez ma kiderült. Viszont pozitívum, hogy senkit nem láttam még ennyi esés után is jókedvűnek. A kezét szorítva húztam magam után, hogy legalább egy kört menjünk esés nélkül, de Virág képtelen volt állva maradni, hol fél térden, hol két térden, hol szinte fekve húztam magam után. Egyébként korizni őrülten hangulatos, a sötétben reflektorral kivilágított jégpálya, a hangszórókból szóló (nem éppen a legjobb) zene, a hideg, ami korizás közben fel sem tűnik, mert kimelegszünk, de ahogy megállunk, azonnal érezzük az orrunkon beszívott, mellkasig hatoló, jéghideg levegőt… Szóval ez mind tök jópofa dolog.

– Szünet, állj! – kiáltotta Virág, mire kitértem oldalra, és magam után húzva Virágot, kimentünk a pálya szélére.

– Csak megigazítom a ruhám, mert esés közben kijött a pólóm, és fázik a derekam – magyarázta.

Miközben vártam, a szememmel próbáltam a körbe-körbe korcsolyázó tömegből kivenni egy ismerős arcot. Illetve egy konkrét arcot. Annyira nézelődtem, hogy észre se vettem a felém száguldó alakot, aki közvetlenül előttem fékezett le, hódarát szórva a gatyámra. Ricsi.

– Mi újság? – kérdezte, és egy pillanattal később már Cortez és Dave is odasiklottak hozzánk.

Cortez a koripályán. Na igen. Hát, ez megérdemel egy plusz-

            mondatot. J Fekete-fehér cipzáras, kapucnis pulcsi, fekete, bő fazonú, oldalzsebes gatya, fekete hokikori (!), összevissza zselézett haj, mélykék szem, óvatos félmosoly. Jaj. Azt hiszem, kissé tovább néztem, mint illett volna.

– Te jó ég, Virág, ez meg mi? – nevette el magát Ricsi, amikor észrevette a pink korit.

– Micsoda? Ja, ez? A korim. Szép, nem? – mosolygott Virág izgatottan.

– Nagyon – gúnyolódott Ricsi, de Virág ezt nem vette észre, úgyhogy elhitte, hogy a srácoknak tetszik.

Zsolti lépkedett felénk, és bár a lábán korcsolya volt, eszébe sem jutott rámenni a jégre. Maradt a pályán kívül, a kezében gőzölgő melegszendviccsel.

– Kér valaki? – kérdezte. Megráztuk a fejünket.

– Megyünk egy kört? Valaki? – nézett körbe Cortez.

Visszamentem a jégre, és magabiztosan megálltam. (Általánosban apu rendszeresen vitt korizni, úgyhogy viszonylag jól tudok.) Virág követve a példám, szintén ráállt a jégre, de kicsúszott alóla a lába, és hanyatt zuhant, magával rántva a mellette álló Dave-et is.

– Virág, megőrültél? Ez fájt! – tápászkodott fel Dave, aki ugyan csak féltérdre esett, ezt azonban sikerült kellőképpen túljátszania.

Felszedtem Virágot a jégről, és erősen tartva őt magam mellett sikerült egy helyben maradnunk.

– Menjetek csak, majd jövünk mi is. Lassabban – mondtam, mire Cortez bólintott. A következő pillanatban Kinga suhant felénk, és elegánsan megállt. Átdobta a válla felett a sálját, és kipirult arccal, felvont szemöldökkel meredt ránk.

– Virág, talán több időt kéne szentelned a gyakorlásra, elvégre ez egy korcsolyapálya, nem emo bemutató – közölte.

– Kinga, mielőtt csinálsz egy dupla Axelt,  közlöm, hogy ez csak a műjégpálya, ide azért jönnek az emberek, mert jópofa… – vigyorogtam rá erőltetetten (közben azért villogtam kicsit a tudásommal is, elvégre sokat nézem a műkorcsolya-

            bajnokságokat).

Kinga figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, és helyette a pálya szélén álló Zsoltit kezdte el szekálni azzal, hogy inkább mozogjon, ahelyett, hogy állandóan eszik. Erre Zsolti rávágta, hogy Kinga nehogy „véletlenül” elessen, úgyhogy ők egymást piszkálták, miközben az a-s Edina megállt mellettünk.

– Na mi az, csak ácsorogtok vagy valaki korizni is tud? – nézett mosolyogva Cortezre, majd kinyújtotta felé a kezét. – Egy kört?A szívem vadul dobogott, levegőt meg elfelejtettem venni, annyira megrémültem a mozdulattól. Edina kinyújtott kézzel invitálja Cortezt, ergo kézen fogva fognak korizni. Jaj ne!!!– Oké – bólintott Cortez, majd figyelmen kívül hagyva Edina kinyújtott kezét, elindult. Edina meg utána. A fordulóban beérte, így együtt korcsolyáztak, aztán elveszítettem őket szem elől az emberforgatagban.

– Jól vagy? – suttogta Virág, hogy csak én hallhassam, miközben a többiek még mindig Kinga és Zsolti veszekedésén szórakoztak.

– Nem tudom – néztem fátyolos tekintettel a korizó tömeg felé.

– Igyunk valamit.

– Biztos nem akarsz maradni? – kérdezte Virág, de én csak karon ragadtam, és lerángattam a jégről.

A büfében beálltunk a sorba, és miközben én folyamatosan dühöngtem, amiért Edina ilyen pofátlanul kirángatta Cortezt a társaságunkból, Virág megértően bólogatott, és szerintem élvezte, hogy szilárd talajon áll. A sor lassan haladt, úgyhogy ott toporogtunk, és amíg sértetten, dühösen és leginkább értetlenül magyaráztam, feltűnt, hogy a mögöttünk sorban állók hangosan röhögnek. Beszéd közben hátrafordultam, hogy megnézzem, kik azok, aztán gyorsan visszanéztem Virágra. Mögöttünk egy csapat (hat) emós lány állt, és Virág kinézetén szórakoztak. Idősebbek voltak nálunk, legalább tizenhat évesek, és undok arccal, összehúzott szemmel (egy kiló füstös fekete szemfesték mögül) méregettek minket. Virág befejezte a mondatát, és neki is feltűnt, hogy mögöttünk zajonganak, így hátrafordult. Tök kedvesen nézett a lányokra, akikhez ekkorra már csatlakoztak a hozzájuk tartozó fiúk is (mind Pete Wentz-klón, kockás kendők a nyakban, félrefésült, szembe lógó haj). Virág rájuk mosolygott, egyfajta „ti is emo, én is emo” nézéssel, de nem aratott sikert, csak durván kiröhögték. Vettünk két forró teát, és inkább elindultunk a pálya felé, miközben záporoztak Virágra a csípős megjegyzések. A legenyhébb a „műemós” volt, a többit inkább nem írom le.

– Ne foglalkozz velük – legyintettem, és beleittam a teámba.

Virág totál elkeseredett fejet vágott, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Miért ilyen undokok? Kinevették a korimat! – szipogta.

– Csak rosszindulatúak. Hagyd, szerintem csak irigyek a koridra – mondtam mosolyogva, hátha jobb kedve lesz. Egyébként ezt komolyan gondolom, most tényleg nem értem, hogy Virágot miért nevezték „műemósnak”. Gőzöm sincs, hogy azok a lányok mitől eredetibbek. Emo, emo. Én nem látok nagy különbséget.

Virág vigasztalhatatlan volt, kezdett magába borulni, ezt abból is tudtam, hogy kivette a csatját, és a szemébe fésülte a haját.

Cortez állt meg mellettünk a jégen. Na jó, a megállt, az enyhe kifejezés, szóval a kori oldalával fékezve megérkezett úgy, hogy egy kiló hódara került a gatyámra.

– Hol vettétek? – kérdezte a poharunkra nézve.

– A büfében. De kilométeres a sor – bólintottam.

– Én még nem ittam bele, tessék, megihatod – nyújtotta át Virág a saját gőzölgő poharát, aztán lehajtotta a fejét.

Cortez összevont szemöldökkel (szörnyen menő, ha ilyen gyanakvó arcot vág) nézett Virágra, aztán felém fordult.

– Mi baja?– A büfénél pár lány kinevette, és „műemósnak” nevezte – mondtam, miközben megsimítottam Virág vállát, aki teljesen maga alatt volt.

– Kik voltak? – kérdezte Cortez.

– Nem tudom.

Ricsi és Dave lépett ki a jégpályáról.

– Ezt nézzétek, csináltunk pár képet arról, ahogy korizok. Jól sikerült, nem? – mutatta felém a telefonját Dave. A kijelzőt nézve (amin Dave mosolyogva áll a jégen) biztosítottam, hogy tényleg jó a kép, közben fél füllel Cortezt hallgattam, aki elmesélte Ricsinek Virág megalázását.

– Ne már, hol vannak azok a bunkók? – forgolódott Ricsi.

Na jó, több se kellett, Dávid azonnal tudni akarta, hogy miről van szó, és a sajtos pogácsával hozzánk lépő Zsolti is izgatottnak tűnt, amiért bántották Virágot. Végül mind a négyen elindultak a büfé felé.

– Várjatok, mit akartok mondani? – fordultam döbbenten utánuk.

– Bízd csak ránk – mosolygott Cortez.

Te jó ég, mennyire menők! Virág szipogva nézett a fiúk után.

Pár perc múlva Cortezék hatalmas röhögés közepette tértek vissza.

– Na jó, ez is megvolt. Jöttök korizni? – nyújtotta a kezét felénk Dave.

– Mi történt? – néztem körbe csodálkozva.

– Lerendeztük – vette át a szót Ricsi.

– De hogyan? – pislogott nagyokat Virág.

– Simán. Megmondtuk, hogy senki nem röhögheti ki a barátunkat, csak és kizárólag mi. Mert nekünk szabad. Nekik nem.

Ugye, Virág? – röhögött Ricsi, mire Virág mosolyogva bólintott.

– És erre ők? – kérdeztem döbbenten.

– Semmi. Elhallgattak – vonta meg a vállát Cortez.

– De fiúk is voltak velük, nem balhéztak? – kérdezte Virág, mire Cortezékből kitört a röhögés.

– Azokra a kifestett tagokra gondolsz? Egy szavuk nem volt, lapítottak. Emo. Pff – nézett lesajnálóan Dave, majd előkapta a mobilját. – Hé, csináljunk képet. Maradjatok így – tette fel az ujját, jelezve, hogy várjunk, majd a korizók felé fordult, várt egy kicsit, és elkapta Kinga karját.

– Kinga, csinálj rólunk egy képet – nyomta a telefont a kezébe, mire Kinga sértetten fújtatott.

– Még mit nem! Mi vagyok én, valami nyomorult, aki bár a képen nem lesz rajta, azért jól jön, ha fotós kell? A frászt. Dina – szólt oda Edinának. – Megkérhetlek? Köszi – vigyorgott erőltetetten Kinga, majd beállt hozzánk a csoportképre.

Edina ügyet sem vetve Kinga megalázó megjegyzésére, kicsit hátrébb ment (így a korizók kénytelenek voltak kikerülni), és készített a mobillal egy képet.

– Az e-mail címemre küldd át, kösz – szólt Kinga Dave-nek, majd továbbhaladtak.

Dávid elrakta a telefont, és újra felénk fordult.

– Na, most akkor korizunk? Szétfagyok az egy helyben állástól.

– Igen, én is – bólintottam vacogva.

– Gyere, pár kör és jobb lesz – nyújtotta a kezét Dave, mire én Virágra néztem.

– Menj csak, majd én itt várok.

– Így sosem tanulsz meg korizni, emo, gyere már – rántotta meg Virág karját Ricsi, a másik oldalról meg Cortez támogatta.

Dave igazán jól korizik, úgyhogy mentünk pár gyorsabb kört, ami után már nem fáztunk, aztán csatlakoztunk Virágékhoz, akik lassan haladva szenvedtek. Úgy minden második körben megálltunk, és váltottunk néhány szót Zsoltival, aki ugyan egyszer sem lépett a jégre, elég jól elvolt a büfékínálattal, hozott nekünk teát, meg magának enni. Nem is keveset. Jó nap volt. Nagyon jó.

Korizás: 5/5* – ez volt életem egyik legjobb délutánja.

Cortez: 5/5* – egyszer megfogta a könyököm, amikor Virág magával húzott az esésében. Hű. J

Fiúk: 5/5* – tök rendesek voltak, hogy megvédték Virágot. J

Msn: 5/5 – Virággal megbeszéltük, hogy oltári volt a nap.

Kép: 5/5* – Dave átküldte e-mailben a jégpályán készült fotókat, igaz, engem csak egy érdekelt (az összes többin Dave állt vagy korizott egyedül), az utolsó. Na, az zseniális. A pálya szélén Zsolti, Virág, én, mellettem a jégen Cortez, Ricsi, a másik oldalon Dave és Kinga. Mindannyian kipirultan, megfagyva, beöltözve, koriban, mosolyogva. Hű. Sosem készült még rólam ilyen menő társaságban fotó. És közös képen vagyok Cortezzel. Hűűűűű! J

Ráadásul Virág megígérte, hogy photoshoppal szétvágja nekem, így lesz egy olyanom is, amin csak Cortezzel állok a képen.

Wow.

December 15., hétfő”

Az idei év utolsó hete a Szent Johannában. És persze amíg ennek szinte mindenki örül, én inkább kiborulok tőle. L

A nap egyébként lazán telt, szinte minden tanár tekintettel volt arra, hogy az év utolsó tanítási hete zajlik, szóval duplaangolon a nyelvi előadóban Mr. O’Realyvel filmet néztünk (Charlie és a  csokigyár,  angolul, magyar felirattal), francián Monsieur Durand-

           nal akasztófáztunk, a karácsonyhoz kapcsolódó szavak voltak a megfejtések, törin és matekon ismételgettünk, de laza órák voltak.

Csupán két tanárt nem érdekelt, hogy téliszünet-lázban ég az osztály. Gondos kémián dogát íratott, mivel berágott a múlt heti telefonos poén miatt, Kardos pedig továbbment az irodalomanyaggal. Hát, ezek voltak a tanórák. Amúgy minden szünetben arról ment a téma, hogy ki kinek és mit vesz karácsonyra. Például Dave Kingát nyaggatta, hogy mit kér, de Kinga hallani sem akart róla.

– Felejtsd el! Azt veszek, amit jónak látok, úgyhogy hagyjál a hülyeségeiddel.

– De, de a… – sietett utána Dave, mivel Kinga kiment a teremből.

– Na, az biztos, hogy Dave valami lovasat kap – röhögött fel Zsolti, miközben kivette a táskájából a szendvicsét. – Erről jut eszembe, Virág, én mit kapok? – ordított át a termen, ugyanis Virág a padomnál állt, és rám várt.

– Már kitaláltam, tök jó, de titok! – vigyorgott Virág. Zsolti rémülten nézett körbe.

– Csak ne valami emós marhaságot!Virág csak sejtelmesen megvonta a vállát, mire Zsolti kedvetlenül beleharapott az uzsonnájába és a vállára dobta a táskáját. Kimentünk a teremből, és a suliboxoknál vártam, hogy Virág előszedje a rajzszakkörös holmiját, amikor valaki szólított:

– Réni!Na, így csak egyetlen ember nevez a világon, úgyhogy mosolyogva fordultam meg. Jacques sietett felém, izgatottnak tűnt.

Azt mondta, szeretné megkérdezni, hogy milyen könyvek érdekelnek. Tök aranyos volt, ahogy próbálta beadni, hogy szimplán érdekli, közben persze tök világos, hogy engem ő húzott. J

Olvasókörön Kardos laza szakkört tartott, ami tőle kicsit szokatlannak tűnt, de végül is idén ez az utolsó alkalom. A könyvtárban padokon és székeken ültünk, kinek hogy volt kényelmes (még Kardos is felült egy padra, ami tőle „ultralazaságnak” számít), és minden konkrétum nélkül beszélgettünk arról, hogy kinek mi a kedvence és mit olvas mostanában. Szörnyen jól éreztem magam, csak sajnos a szokottnál is gyorsabban elment az idő. L

Arnolddal bevártuk Virágot, és miután ő is végzett a rajzon, együtt indultunk haza.

A laza hétnek köszönhetően semmi dolgom nem volt otthon, tébláboltam kicsit anyu körül a konyhában, és próbáltuk egyeztetni a programokat.

– Akkor holnap elmehetnénk fenyőt venni, suli után érted megyek – kezdte anyu.

– Jaj – ráztam meg a fejem. – Arnold megkért, hogy menjek el vele ajándékot nézni, mert neki sincs tippje, hogy mit vegyen Ricsinek, és én sem találtam még ki semmit Robinak.

– Azt hittem, együtt megyünk majd el… – csodálkozott anyu.

– Hát igen, de Arnold anyukája szívesen elvisz minket, ráadásul Virág is jön – magyaráztam, majd elgondolkodtam. – Bár nem emlékszem, hogy Arnold hívta volna, de mindegy, szóval ő is jönne. Suli után. Holnap.

– Rendben, menj nyugodtan. Olvastam róla, hogy a kamaszoknak hamar kialakul a saját, privát életük, amiben felborulnak a fontossági sorrendek és… – kezdte anyu, de riadtan közbeszóltam.

– Nem, dehogy! Csak gondoltuk, együtt könnyebben kitaláljuk az ajándékot, de lemondhatom, nem gond.

– Ne mondd le, menj csak a kis barátaiddal. Akkor szerdán veszünk fenyőt.

Miután anyu elengedett holnapra, gyorsan felmentem msn-re, és hagytam üzenetet Arnoldnak, hogy oké, mehetünk együtt suli után.

Vacsora közben (sütőtökkrémleves, sült csirke gombás rizzsel) aztán anyu elmondta apunak, hogy milyen programom van holnapra, és mindketten megállapították, hogy durván kamaszodom. Nem tudom, én ezt egyáltalán nem érzékelem.

Olvasókör: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt a mai szakkör.

Cortez: 5/5 – angolon a film közben folyamatosan hülyültek, alászinkronizálták a filmet, szörnyen vicces volt.

Sulirádió: 5/3 – a letiltott rap szám után olyanokat játszottak, mint FOB What’s this,  vagy éppen MCR All I want for christmas  is you.  Virág legnagyobb örömére. J

December 16., kedd

Éjjel szakadt a hó, reggelre megint legalább öt centi esett, úgyhogy mire felébredtem, anyu már régen elment. Viszont készülődés közben bekapcsoltam a rádiót, ahol negyedóránként bejátszották a nyilatkozatát a hóesésről. A meteorológusoknak nem könnyű télen. A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen voltam megtalálni a piros kötött kardigánom, amit viszont mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam le. Az egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek hangzik, de a piros kardigánom csak a piros-fehér csíkos pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal néz ki olyan jól, és mivel azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami kihatott volna az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel fárasztottam aput, aki végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.

– Köszönöm – vettem fel gyorsan, és egy pillanat alatt visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán látok télen verejtékező embert. J

Virág a kapu előtt várakozott, rögtön megdicsérte a szerelésem, én is az övét (fekete farmer, fekete pulcsi fehér csillagokkal és egy hatalmas, kockás kendő, ami nemcsak a nyakát, de a fél arcát is eltakarta).

– Remekül néztek ki mindketten, de elkésünk – sürgetett apu, akinek, azt hiszem, egy időre elege lett a ruhákból.

Duplafrancián Monsieur Durand megkérdezte, hogy mit szeretnénk csinálni. Választhattunk, filmet nézünk vagy kimegyünk az udvarra. 8:3 arányban az udvar győzött (Kinga nem volt órán, a színjátszósokkal próbált a tesiteremben). Úgyhogy miután beöltöztünk, lementünk az udvarra. A friss porhó hógolyózásra nem volt túl megfelelő, úgyhogy szóba került a hóember építése. Na, ebbe mindenki belement, ráadásul Dave azt tanácsolta, hogy ha már hóember, akkor legyen jó nagy, úgyhogy nekikezdtünk az ember nagyságú hóemberünknek. Szünetben is folytattuk, ráadásul egy csomóan beszálltak segíteni, de a duplaóra második felére megint egyedül maradtunk.

– Zsák, szerezz répát – utasította Zsolti. Jacques lesöpörte magáról a havat, visszakérdezett, hogy mit csináljon, és miután megértette, bement a konyhára.

Na jó, a hóemberépítés tök poén volt. Főleg, mert mindenki részt vett benne (még Arnold is, aki egyébként végig az árkád alatt állva olvasott, megtette, hogy kért a gondnoktól egy seprűt).

A hóemberünknek egyébként nagy sikere volt, még Máday is megdicsérte ebédszünetben, úgyhogy tök klassz volt. Mondjuk, a történethez hozzátartozik, hogy miután mindenki alaposan megcsodálta, az utolsó szünetben Ricsi és Zsolti megállapították, hogy „már eleget élt”, és mindenképp szét akarták verni a fejét.

– Most nézd meg! Másfél órát építették, hogy aztán szétszedjék.

Annyira logikátlanok, hogy erre nincs szó – csóválta a fejét Arnold, miközben kissé távolabb állva figyeltük a jelenetet.

– Nézd, Robinak sikerült lerúgni a fejét – mutattam mosolyogva. A fejetlen hóembert látva Virág sírva fakadt, egész francia kultúrán vigasztalhattam. A fiúk jól kiröhögték érte.

Utolsó óra után Arnold anyukája a suli előtt várt minket, és elvitt a közeli plázába, ahol legalább másfél órát töltöttünk a könyvesboltban, utána pedig meghívott minket egy sütire. J

Hóember: 5/5* – szegény. J

A délután: 5/5 – Arnold anyukája nagyon kedves, ráadásul annyit lehettünk a könyvesboltban, amennyit akartunk. Ez már eleve csillagos ötös. J

Ajándék: 5/5 – találtam egy igazán Robinak való könyvet.  World of Warcraft  képes kézikönyv. Vagy mi.

December 17., szerda

Kémián Gondos kiosztotta a múlt órai dogákat, összesen három ötös lett, két négyes, a többi egyes. Jaj, ez igazán nem jó eredmény, ráadásul Kinga totál kiakadt, mert az övé lett az egyik négyes. (Csak Arnoldnak, nekem és a mellettem ülő, a dogát rólam szóról szóra lemásoló Ricsinek lett ötös.)

– Tanárnő, szeretném, ha újra átszámolnánk a pontokat. Kizárt, hogy négyest írtam! – háborgott Kinga szünet nélkül.

Gondos vitába szállt vele, bár amikor Kinga bedühödött arccal, felemelkedve, két kezével a padot támasztva követelte, hogy azonnal nézzék át újra a dolgozatot, még Gondos is meghökkent.

De csak egy pillanatra, aztán rendre utasította Kingát, akinek maradt négyes a dogája. Emiatt egész órán vibrált a levegő, ráadásul kicsengetéskor Kinga volt az első, aki felpattant, majd kiviharzott a teremből, úgy becsapva maga mögött az ajtót, hogy berezegtek az ablaküvegek. Gondos a szájában lévő cukrot rágcsálva csak megvonta a vállát. Azt hiszem, nem Kinga az első diák, aki kifejezetten nem kedveli. És ez őt egy cseppet sem érdekli.

A tesink elmaradt (a színjátszósok ott próbálták a darabot), úgyhogy az infótanár helyettesített, így lett ma egy dupla infónk.

Tölgyessy természetesen tekintettel volt a közelgő szünetre, és „mindenki azt csinál, amit akar” kijelentéssel kezdte meg az órát.

Ezt értékeltük. Igazán.

– Tanár úr, berakhatok zenét? – nézett hátra Virág, aki már a MySpace-en szörfölt.

– Persze, amennyiben a többieket nem zavarja.

Erre mindenki vállat vont, és folytatták a helyezkedést, mivel szinte senki nem maradt a saját helyén. Virág (aki mellém ült, miközben mi, Arnolddal egy gépet használtunk) halkan betette az Anti Fitness Club MySpace-oldalán hallható számokat (a Többet  érsz  négyszer is lement), ami így, hogy elfoglaltuk magunkat, senkit nem zavart. Tölgyessy időnként felállt és körbesétált a teremben, mindenki mögött álldogált néhány percet, hogy megnézze, mivel foglalkozunk.

– Ügyesek vagytok. Mennyi a csúcsotok? – kérdezte mögénk érve, miközben mi, Arnolddal a Kvízparton csináltuk az általános kategóriát.

– Ennyi – bökött Arnold a nevünk alatt lévő számra, majd gyorsan válaszoltunk az új kérdésre.

Az infótanár kicsit közelebb hajolt a monitorhoz, majd miután leolvasta a számokat, döbbenten felénk nézett.

– Műveltségi verseny?– Mindkettőnket küldik – néztem fel mosolyogva, mire Tölgyessy egyetértően bólintott.

– Nagyon helyes.

Otthagyott minket a gépnél, és továbbment, miközben mi folytattuk a kvízelést. A tanár tényleg őrülten jó fej, Virág mögött megállva például meghallgatott egy fél számot, Andris és Robi gépén megnézte az LFS- (Life for Speed)  versenyüket, amit most Robi nyert, Dave pedig megmutatta neki a YouTube csatornáját, a feltöltött videókkal, aminek láttán a tanár adott egy ötöst. J

Utolsó óra után gyorsan bepakoltam a szekrényembe, és lementem a suliújság termébe. Máday és Timi állt csak, a többiek (velem együtt) mind leültek a székekre. Arnold a padra. Na mindegy. A megbeszélés egyórás volt, Timi kiosztotta a januári suliújság cikkeit, amit a téli szünetben kell elküldenünk mailben.

Mindenki a szokásos témát kapta, ezen már meg sem lepődtünk, mivel bevált, működőképes dologról van szó.

– Jó, akkor minden világos? – kérdezett körbe Timi. Mindenki bólintott. – Rendben. Akkor, mivel már idén nem lesz több megbeszélés, mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog új évet – mosolygott gyorsan körbe, majd összecsapta a tenyerét. Ez azt jelenti, hogy mehetünk.

Kifelé menet Arnolddal és Kingával a januári cikkekről beszéltünk, mármint arról, hogy kinek mi az ötlete, miközben Dani (a fotós) állt meg mellettünk.

– Kinga, van egy perced?– Mondd! – nézett Kinga az órájára. Hát, ez így elég bunkón hangzott, ráadásul Dani totál zavarba jött.

– Csak a sulikarácsonnyal kapcsolatban akartam kérdezni…

– Mit?– Hát – kezdte Dani elvörösödve. Azt hiszem, Arnold és az én jelenlétem némileg frusztrálta. – Hogy eljössz, nem?– De, ott leszek.

– Jó, akkor ott találkozunk? – kérdezte Dani. Kinga értetlenül meredt rá.

– Igen, abban az esetben, ha te is ott leszel, tekintettel arra, hogy a tornaterem egy zárt tér, minden bizonnyal összefutunk – közölte értetlenül.

Dani motyogott valamit arról, hogy sietnie kell, és elviharzott.

Kinga unottan meredt utána.

– Mennyire értelmetlen! – mondta.

– Kinga – szóltam halkan –, azt hiszem, el akart hívni.

– Minek? Nem kell meghívó. Ez egy iskolai program. Ráadásul főszerepem van a műsorban, még szép, hogy ott leszek…

– Nem – szakítottam félbe. Te jó ég, tényleg nem érti? – Úgy értem, szerintem veled akart menni. Tudod hogy menjetek együtt – nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó szón. Kinga értetlenül nézett hol rám, hol pedig a mostanra üressé vált folyosóra.

– Ó! Óóó! – bólintott, mint akinek minden világos. – Akkor miért nem ezt mondja?– Ezt próbálta – közölte Arnold.

– Sajnálom. Máskor legyen érthetőbb. Egyébként is. Engem egyáltalán nem érdekel – vonta meg a vállát.

– Hát, pedig egyetlen tizenkettedikes srác sem hívott meg kilencedikes lányt.

– Na és? Tisztában vagyok a népszerűségemmel, viszont ettől még nem omlok az első ember karjába, aki meghív. Ugyan… – fújtatott lesajnálóan, és otthagyott minket.

Arnolddal kérdőn néztünk utána.

– Meghívta egy tizenkettedikes, és még csak nem is érdekli – csodálkoztam. Mert jó, bár nem vágyom különösebben arra, hogy egy végzős elhívjon valahová, de azért ez nagy dolog.

– És? – kérdezte Arnold. Oké, nem ő az az ember, akivel ezt részletesen ki tudom tárgyalni. Na majd Virággal, msn-en… J

Anyu a suli előtt várt, hogy elmenjünk fát venni. Elköszöntem Arnoldtól, és beszálltam a kocsiba. Bár próbáltam a kirakott fákra koncentrálni, sikerült az egész vásárlást végigbeszélnem arról, hogy vajon engem meghív-e valaki a karácsonyi bulira.

– Úgy tudtam, ez nem meghívásos alapon megy, hanem minden Szent Johannás részt vehet rajta.

– Igen, tudom. De valakivel menni, az olyan…

– Menő? – segített ki anyu.

– Igen – feleltem.

Menő. Vajon Cortez hív magával valakit? Vagy Cortezt elhívja valaki? Elhívjam Cortezt? Vagy menjek egyedül, ahogy a többiek is? De a felsőbb évesek párban járnak az ilyen bulikra, mi lesz, ha én még jövőre is egyedül megyek? Elhívjam Cortezt? Mit kell ilyenkor mondani? Hogy menjünk együtt? Jaj. Megyek msn-re, hátha Virág tud valamit.

Suliújság: 5/3 – csak tudnám, mit írok januárra…

Fenyőfa: 5/4 – végül szép nagyot vettünk, bár nem igazán figyeltem. De azt hiszem, nagy. Mindegy. J

Vacsora: 5/2 – indonéz csirke. Legalábbis anyu azt mondta. L

Pótvacsora apuval: 5/5 – csokis gofri, ráadásul apu mesélt a gimis éveiről. Ő sosem ment buliba, mert nem tudott kivel. Jaj.

Csak ezt ne örököljem. L

December 18., csütörtök

Az év utolsó tanítási napja. Apu kirakott a suli előtt minket, mi pedig Virággal odasétáltunk a fiúkhoz.

– Sziasztok – köszöntünk, és zavartan elkaptam a fejem, amikor Cortez visszaköszönt. Te jó ég, ha csak arra gondolok, hogy elhívjam, már összerándul a gyomrom. Semmi esélyem, sose merném megkérdezni.

– Reni, Virág. Ha Zsolti jön, akkor… – kezdte Dave.

– Nem tudunk semmiről – közöltem, már-már rutinszerűen.

Zsolti pár perc múlva érkezett, igazán dühösnek tűnt.

– Elhagyom az országot. Még ma – szólt köszönés nélkül.

– Mi történt?– Tarr Zsófi írt msn-en, hogy örülne, ha elkísérném a holnapi sulibálra. Van valakinek külföldi kapcsolata? – kérdezett körbe.

– Kanadai – válaszoltam.

– Nem jó. Inkább Kolumbiába mennék. Ott sose keresne.

– Én a helyedben már most indulnék – szólt Cortez, félrebiccentve. Mindannyian odanéztünk, és láttuk, ahogy Tarr Zsófi mamutéhoz hasonlítható mozgással trappol az iskola felé.

– Gyerünk, gondolkozzatok! – csettintett Zsolti, és berohant a portára.

Dave röhögve nézett utána, és azonnal beavatott minket, hogy ő küldött először mailt Zsófinak. Az állt benne, ha még nincs partnere, akkor tudná ajánlani a legjobb barátját, aki elég félénk, de szívesen elkísérné, így történt, hogy Zsófi elhívta Zsoltit. J

– Én nem értem, miért csinálnak ekkora ügyet ebből. Aki akar, megy, aki nem, az nem. Minek párban érkezni? – kérdezte Ricsi.

– Mert úgy illik – felelte Virág.

– Mi az, emo, téged elhívott valaki?– Nem, de kilencedikesként még nem gáz. Viszont a felsőbb éveseknél ultrabéna az, akinek nincs kivel mennie.

– De ez nem fair! – háborgott Dave. – Jövőre akkor már el kell hívnunk valakit? Az osztályban három lány van, a másik kilencedikben négy! Nem jut mindenkinek!– Először is – szóltam mosolyogva. – Mi az, hogy nem jut mindenkinek? Lányokról beszélünk, nem egy csomag M&M-ről.

És különben pedig jövőre tizedikesek leszünk, és lesznek kilencedikes lányok, akiket el lehet hívni.

– Téged hívtak? – kérdezte Cortez. Kissé elvörösödtem, de azért megpróbáltam normálisan válaszolni.

– Nem, de például Kingát igen.

– De mi értelme van, hogy együtt menjünk, aztán ott úgyis szétválunk – értetlenkedett tovább Ricsi.

– Mert így illik – feleltük Virággal egyszerre.

– Akkor ez azt jelenti, hogy az a nyomi felsőbb éves lány, akinek nincs kivel mennie, még meghívhat minket? – fintorgott Dave.

– Aha, de a menők már elkeltek – nevetett fel Virág. –Tényleg, téged is hívtak – bökte oldalba Ricsi Cortezt, mire éreztem, hogy dobolni kezd a gyomromban az elfogyasztott alma, tompul a fejem, és őrülten dobol a vér a fülemben.

– Kicsoda? – kérdezte helyettem is Virág, mert láthatta rajtam, hogy sokkot kaptam.

– Nem ügy – rázta meg a fejét Cortez.

– De ki volt az? – erősködött Virág.

– Egy 9/a-s.

Edina! Csak Edina lehet! Nem hiszem el! Az a dög elhívta? –Akkor vele mész? – faggatta Virág, és kezdett kicsit feltűnő lenni.

Vagy csak nekem volt ennyire egyértelmű.

– Nem, dehogy – nevette el magát Cortez.

– Hogyhogy?– Hát, amikor ti megérkeztek a bulira, én már a repülőn ülök.

Úgy nehéz lenne együtt mennünk – mosolygott, mire akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte összeestem.

Pozitívum, Cortez nem megy Edinával sehova. Negatívum, ezek szerint Cortez senkivel nem megy sehova. Jaj. L

Virággal gyorsan otthagytuk a fiúkat, és a suliboxhoz tartva vitattuk meg a történteket.

– Mennyire aljas! Mikor kérdezhette meg? Tuti a neten, mert a suliban nem beszéltek – töprengett Virág.

És teljesen igaza volt. Ezzel együtt a napom teljesen el lett szúrva, komolyan, még az sem érintett meg különösebben, amikor Vladár rajzon engedte, hogy elfoglaljuk magunkat, és enyhe célzásként hozzátette, tudja, hogy ennek ki örül a legjobban. De tévedett. Annyira nem érdekelt, hogy tartunk-e rajzórát vagy sem, hogy azt elképzelni sem lehet. Csak a padomnál ülve olvastam, vagyis inkább lapozgattam egy képeskönyvet Napóleonról, amikor Arnold odajött.

– Rosszkedvűnek tűnsz – közölte, és félresöpörve a holmimat, felült a padomra.

– Nem, csak gondolkoztam – vontam meg a vállam.

– Az jó – mosolyodott el, és kivette a kezemből a könyvet.

Miközben belelapozott, én a székemen hátradőlve agyaltam azon, hogy Edina mégis hogy meri elhívni Cortezt. Jó, persze ez így furán hangzik, de akkor is!Arnold üldögélt volna még velem, de Vladár kihívta az asztalához, hogy megpróbálja meggyőzni a januári rajzversenyről.

Úgyhogy ott maradtam egyedül, a rengeteg gondolatommal.

Óra felénél (Virág a mellettem lévő padnál rajzolt, a többiek tévéztek meg halkan beszélgettek egymással) Cortez megbökte a vállam.

– Ki él Kanadában? – kérdezte.

– Kanadaiak – válaszoltam, mire elmosolyodott. Na jó, szomorúságom ellenére ez a mosoly továbbra is igen nagy hatással van rám.

Közben rájöttem, hogy valószínűleg az érdekli, hogy amikor Zsolti külföldi kapcsolatot keresett, én Kanadát mondtam.

– A nagyszüleim. Apai nagyszülők – bólintottam.

– Voltál már?– Igen, tavaly karácsonykor két hétig, meg még általánosban két nyári szünet alatt – feleltem, és látva, hogy a beszélgetésünk nem két szóból áll, teljesen hátrafordultam hozzá.

– Két nyáron át? És ennyire nem tudsz angolul? – csodálkozott.

Na, ezt megkaptam.

– Francia nyelvterületen élnek – mondtam félénken, mire felnevetett.

– Ja, az más.

Te jó ég, arra eszméltem fel, hogy beszélgetünk! Tökre érdekelte ez a kanadai dolog. Pedig nem egy nagy szám, a nagyszüleim ott élnek, amióta az eszemet tudom, úgyhogy megszoktam, hogy ritkán látom őket. Közben rátértünk arra, hogy holnap az osztálykarácsony után lelép, mert a nagyszülei délután viszik a reptérre, mivel az ünnepeket a szüleivel tölti. Mély, meghitt beszélgetésünknek (amit egyébként csak én tartok annak) a csengő vetett véget, és bár ezek után egész nap egy szót sem váltottunk, mégis jobb kedvem lett. Komolyan. J

Ebédszünetben az udvaron forró csokit ittunk, amikor Zsolti jött felénk.

– Hogy áll a menekülési terv? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy szinte egész nap bujkált.

– Megtalált. Holnap együtt jövünk délután – rázta a fejét csalódottan. – Nincs valami ötletetek, hogy ez mégis hogy jutott eszébe?– Semmi – ráztuk meg a fejünket automatikusan.

– Óriási. Most mehetek egy dömperrel a karácsonyi bulira. Kell ott táncolni?– Nekünk is ez az első, úgyhogy passz. De a halloween és a szalagavató alapján… – töprengtem. – Biztos.

– A fenébe. Kit uszítsak rá Dave-re, hogy ne csak én égjek be?– A tizenegyedikes Rácz Diának még nincs kivel mennie – szólt Virág mosolyogva.

– Honnan tudod? – fordultam felé csodálkozva.

– Rajzszakkör – ivott bele a gőzölgő műanyag pohárba.

– Dia, Dia. Az melyik? – töprengett Zsolti, majd a homlokára csapott. – Az a kapafogú lány?– Jajj már, nem kapafogú! – vettem rögtön a védelmembe, mert azért ez így durva. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg olyanok a fogai, mintha összevesztek volna. – Csak absztrakt – vontam meg a vállam, mire Virág felnevetett.

– Tökéletes. Kösz a tippet – biccentett Zsolti, és elviharzott.

Három perc múlva a sulirádió zenéje lehalkult, és a stúdiós beleszólt.

– A következő dal előtt egy közérdekű közlemény, Felmayer Dávid ezúton szeretné megkérdezni Rácz Diát, hogy hajlandó-e vele tartani a holnap esti bálra.

A rádióból felcsendült a Christmas is all around,  miközben az árkádok alatt álló Dave döbbenten nézett körbe.

– Mi? Ki szórakozik? Ki az a Dia?A többiek dőltek a röhögéstől, majd pár perc múlva Zsolti egy barna hajú, norvég mintás pulcsit viselő lánnyal az oldalán lépett ki az udvarra.

– Dave, Dia igent mond! – közölte büszke mosollyal az arcán.

Dave illedelmesen bemutatkozott, miközben elfehéredett arccal, gyilkos pillantással meredt Zsoltira. Mindenki, de mindenki betegre nevette magát. Hát, ez jópofa volt.

Az utolsó óra irodalom volt, a többiek a becsengetésig ezen szörnyülködtek. Vagyis azon, hogy hogy lehet a szünet előtti utolsó órát pont Kardossal tölteni. Kardos pontosan érkezett, bevágta maga mögött az ajtót, és letette a holmiját a tanári asztalra.

– Nos, 9/b – nézett körbe a teremben. Egy pisszenés sem hangzott el. – Mit szeretnétek csinálni?Komolyan, a kérdést mindenki hallotta, de senki nem mert válaszolni, hátha ez csak olyan beugratós dolog.

– Beszélgethetnénk – vontam meg a vállam, mire a többiek olyan „hú, de bátor” arckifejezéssel néztek rám.

– Rendben, akkor beszélgessünk – biccentett Kardos, és leült a tanári asztalhoz. Ha egy tűt leejtenek a padlóra, az is rémes hangzavarnak hatott volna a síri csendben. – Vagy továbbhaladhatunk az anyaggal – mondta Kardos bátorításként, mire azonnal megindult az élet.

Kardos próbálta megmutatni a „jó fej énjét”, amit én azért ismerek az olvasókörről, de az osztály nagy része bizalmatlan volt, a beszélgetés a szünetről meg az ünnepekről korántsem volt fesztelen, jelentkeztek, mielőtt megszólaltak, meg ilyesmi. Viszont mindentől függetlenül jól telt az óra, én élveztem.

Kicsengetéskor Kardos kellemes ünnepeket kívánt nekünk, majd kiment a teremből.

– Érzem, ahogy a sötét erő távolodik – fürkészte a levegőt Robi, mire egy csomóan elnevették magukat.

Virággal a suliboxunkba pakoltunk be (idén utoljára), miközben Kinga megállt mellettünk.

– Holnapra hozzatok sütit – közölte.

– Tudjuk – bólintottunk. Az ofő a héten pont elégszer figyelmeztetett (még a közösségi portálon, körüzenetben is), hogy ne felejtsünk el az osztálykarácsonyra üdítőt és édességet hozni.

Anyu persze teljesen lelkes volt, amiért sütit kell vinnem a suliba, hiába próbáltam rábeszélni, hogy inkább vegyünk, ő úgy döntött, sokkal jobb, ha mi készítjük el, és azt viszem be. Neki jobb. De mi lesz az osztálytársaimmal? Nem akarok egyedül járni egy osztályba! Mindegy, a lényeg, hogy egész délután kókusz-

            golyót készítettem (az egyetlen, amit tudok, de az legalább finom), anyu pedig sütögetett. Este fél nyolcra lettünk kész. Szóval viszek kókuszgolyót, hókiflit, mákos csillagot, fahéjas-almás rácsos sütit és sütőtök kosárkát. Mellesleg ezeknek csak a nevét tudom, fogalmam sincs, hogy melyik melyik, ugyanis mind furán néz ki. J

Dave és Zsolti: 5/3 – vicces, ahogy egymást ugratják, de szerintem ezúttal mindketten túllőttek a célon. Két totál béna lányt visznek magukkal a karácsonyi buliba. J

Cortez: 5/5* – már most sírógörcsöm van, ha arra gondolok, milyen hosszú lesz a szünet.

Edina: 5/1 – LLL

Sütik: 5/2 – remélem, mindenki életben marad. Bár ez csak januárban derül ki.

Kardos: 5/5 – én élveztem a beszélgetést utsó órán. Robi ajándéka: 5/5 – szépen becsomagoltam, remélem, örül majd neki. J

December 19., péntek

Szomorú nap. Illetve számomra az, ugyanis Cortezt pontosan 13:55-kor láttam idén utoljára.

Délre kellett suliba menni, mert az osztálykarácsony akkor kezdődött, és kettőig tartott. Anyunak sikerült annyi sütit sütnie, hogy képtelen lettem volna egyedül elvinni, úgyhogy még jó, hogy Virág segített.

– Remélem, hoztatok… – fogadott Kinga a termünk ajtajában nem túl barátságosan, majd amikor észrevette a kezünkben tartott csomagokat, azonnal eligazított, hogy hová rakjuk.

Mellesleg ő még egy osztálykarácsonyon sem tud lazítani, totál pörgött, igazgatta a díszeket, kétszer arrébb rakta a sarokban felállított karácsonyfát, és görcsösen várta, hogy Máday és kísérete bejöjjön és pontozza a díszítést. Olyannyira komolyan vette magát, hogy amikor szegény Jacques venni akart egy süteményt a tálcáról, Kinga leordította a fejét, hogy csak a pontozás után vehet, ugyanis egy hiányzó sütemény megbontaná az összképet. Negyed egykor aztán (amikor éppen mindenki keresztbeüvöltött a termen, hogy a lehető legtávolabb helyet foglaló osztálytársával kommunikáljon) Máday, Vladár és Borrel igazgató bejött a terembe. Az ofő csendre intett minket, úgyhogy halkan vártuk, hogy jól szemügyre vegyék a díszítést meg pontozzanak, miközben Kinga (aki persze képtelen csendben maradni) fontoskodva magyarázta, hogy az ő irányítása alatt lett ilyen szép a termünk karácsonyi díszítése. Mikor kivonultak, hogy további osztályokat is megnézzenek, az ofő elkezdte az ajándékozást. Szerintem ezt kulturáltabb formában tervezte, de persze nem jött össze, ugyanis három perc alatt mindenki odaadta az ajándékát, aztán további öt perc alatt mindenki megnézegette a másét, és kábé ennyi volt. Hamar lezavartuk. (Én Jacques-tól a Le Petit Prince-et   kaptam, vagyis A  kis herceg  francia kiadását, aminek örültem, mert franciául még sosem olvastam.) Az ajándékozás után már csak elvoltunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk és vártuk a díszítőverseny eredményhirdetését.

– Mi ez az izé? – kérdezte Zsolti, miközben az asztalokra kipakolt sütiket tanulmányozta. Erre a kérdésre felkaptam a fejem, mert az „izé” kifejezést kizárólag az általam hozott édességre használhatják.

– Sütőtök kosár – feleltem.

– Aha, értem – bólintott Zsolti, és visszadobta a tálcára. Jó nagyot koppant a süti. Ez nem túl biztató, ezek szerint kőkemény lett. Jaj.

Virág egy kókuszgolyóval a kezében ült fel az asztalomra, és éppen az ofőtől kapott ajándékát mutogatta nekem (egy rajztömb szénceruzaszettel és szakkönyvvel), miközben én azon tanakodtam, hogyan tudnék elköszönni Corteztől, aki körül állandóan ott tobzódtak a többiek.

– Reni – lépett hozzám Ricsi. – Nézd, mit kaptam – ácsorgott, tanácstalanul tartva a kezében Nick Hornby Betoncsók  című könyvét.

– Tudom, én is ott voltam, amikor Arnold vette – bólintottam.

– Jó, de mit csináljak vele?– Olvasd el – nevettem fel, mert kicsit furán hangzott ez a kérdés. Mármint nekem.

– Minek?– Mert egy tizenhat éves deszkás srácról szól.

– Komoly? Az akár én is lehetnék – gondolkozott.

– Hát, igen. Illetve nem, mert neki gyereke van – töprengtem.

Ricsi pislogás nélkül meredt rám. Aztán hátat fordított, és egyenesen Arnoldhoz indult.

– Hé, miért vettél nekem ilyen könyvet? Egyáltalán miért pont könyvet?Mosolyogva megráztam a fejem, és fél füllel hallgattam a vitájukat (Arnolddal szemben semmi esélye nem volt, hamar lerendezte azzal, hogy nem árt, ha Ricsi kulturálódik, és hogy a könyv igenis szórakoztató).

Amíg Ricsi Arnolddal viaskodott, én reménykedtem benne, hogy Cortez egyedül marad és legalább jó utat kívánhatok neki.

Amikor észrevettem, hogy Cortez egyedül ül Zsolti padján és a zenelejátszóját nyomkodja, Virág megszorította a kezem.

– Menj! – bólogatott.

Feltápászkodtam a helyemről, és idegesen rángatva a pulóverem ujját, megindultam felé. Már majdnem ott voltam, viszont sikerült idejében visszafordulnom feltűnés nélkül.

Merthogy kinyílt a termünk ajtaja, és Kinga két a-s lánnyal lépett be.

– Nem azt mondom, hogy nem szép a termetek, de mégis, inkább az átlagos jelzőt használnám. A díszeitek és a díszítési stílusotok is egyszerűen snassz. Nézd meg a mi fánkat – magyarázta Kinga az egyiküknek (Tamarának), miközben Edina levált tőlük, és körbenézett. A tekintete hamar megállapodott az egyedül ücsörgő Cortezen, és odament hozzá. Visszafojtott lélegzettel néztem őket, miközben már újra Virág mellett voltam.

– Jaj – nézett elkerekedett szemmel Virág. Hát, ja. Ebben egyetértünk.

Edina ellőtte azt, amit én akartam, vagyis jó utat meg kellemes ünnepeket kívánt Corteznek, miközben úgy illegette magát, hogy az már kínos.

– Kedves a-sok, örülök, hogy átjöttetek látogatóba, de lassan menjetek vissza a saját termetekbe, ugyanis kezdődik az eredményhirdetés – szólt az ofő, aki egészen addig Gáborral beszélgetett.

A két lány elköszönt és kiment, de ez nekem már nem számított. Nem akartam rögtön Edina után odamenni Cortezhez, hogy ugyanazt elmondjam. Szívás. Lassan mindenki visszaült a helyére, az ofő pedig bekapcsolta a tévét. Alig fél perc múlva Monsieur Borrel igazgató jelent meg a képernyőn, egy papírral a kezében.

– Kedves diákok – kezdte, majd szólt pár szót az ízlésesen és szépen feldíszített termekről.

– Jó, jó, tudjuk. Gyerünk már – sürgette Kinga a képernyőn lévő igazgatót, mire az ofő neheztelően csendre intette.

– Tehát az osztályterem-díszítő verseny győztese a 10/b, Baranyai Zita osztálya. Gratulálunk.

– Micsoda? – pattant fel Kinga dühödten. Az igazgató tovább beszélt, miközben Kinga csapkodott, és elindult, hogy ellenőrizze, mégis melyik terem díszítése lehet szebb a miénknél.

Az ofő utánasietett, a többiek pedig ügyet sem vetve a még mindig beszélő igazgatóra, szedelődzködni kezdtek. Felvettem a kabátom, és láttam, hogy Cortez kiment a teremből.

– Gyerünk, Reni, siess már, elmegy! – nézett riadtan Virág, mire összeszedve minden bátorságom, utánamentem.

– Cortez! – szóltam, és azt hittem olyan halk és nevetséges a hangom, hogy meg sem hallja. Szerencsém volt, Cortez megfordult. Pechemre Ricsi és Dave is.

– Igen? – nézett vissza, felhúzva a dzsekije cipzárját.

– Jó utat – mondtam zavartan. Cortez felvont szemöldökkel elmosolyodott, ettől a mosolytól pedig én is elmosolyodtam, és akkor ott álltunk, mosolyogva. Ha egy amerikai filmben lennénk, akkor lelassult volna a jelenet, és talán még egy kis csillag is csillant volna a szemünkben. De ez nem egy film, úgyhogy az idilli jelenet nem tartott tovább két másodpercnél, merthogy Ricsi megragadta Cortez karját és ráröhögött, hogy emlékszik-e valami filmre, amiben az egyik szereplő kiesik valami ablakon. Mi?Ennek semmi értelme, hogy jött ez ide, a szép szerelmes jelenetembe? Cortez nevetve bólintott Ricsire, és csak egy pillanatra figyelt rám újra.

– Köszi. Majd írok – legyintett, és már nevettek is az említett filmen, miközben lesiettek a lépcsőn.

Ír? Majd ír? Nekem? Mi? Hűű!A Szent Johannás karácsonyi buli este hatkor kezdődött, addig volt időm otthon töprengeni, hogy Cortez hogy értette, hogy majd ír. Felmentem az msn-re, de offline volt, a neve mellett ennyi szerepel: Cortez (Leave this place… for a while) – állapota nem elérhető. Gyorsan megnéztem az online szövegfordítóban, hogy mit is jelent ez a szöveg. Elutazott egy időre. Ennyit.

Virág átjött, hogy majd együtt induljunk a buliba. Az étkezőasztalnál beszélgettünk általános dolgokról, anyu pedig az asztal másik végében képeslapokat írt. Amikor csengettek, anyu felpattant, mi pedig azonnal témát váltottunk.

– Ha azt mondta, majd ír, akkor ír – susogta Virág.

– De mikor? Mit? Miről? És egyáltalán miért nekem? – ráztam a fejem értetlenül.

– Lehet, hogy ír, ahogy megérkezik. Hány órás a repülőút? –

            gondolkozott Virág, aztán automatikusan abbahagytuk a beszélgetést, mert anyu mellett Arnold jelent meg.

– Reni, a kis barátod átjött, hogy veletek menjen a karácsonyi ünnepségre – jelentette be anyu. Erre egyébként magamtól is rájöttem. Félreértés ne essék, Arnold nem értem jött, hogy úgy, „ketten menjünk”, hanem csak csatlakozott Virághoz és hozzám.

– Na, és mondd csak, Arnold, mit tervezel a szünetre? – érdeklődött anyu.

– A szüleimmel Cannes-ban töltjük az ünnepeket – felelte.

– A filmfesztiválon? – csodálkozott Virág.

– Nem. Mert az nem most van – vágta rá Arnold.

– Ez igazán jól hangzik – bólintott anyu, majd egy halom képeslapot odatolt elém. – Írd alá ott, alul.

– Anya! Karácsonyi üdvözlőlap? Ez a 21. század! Miért nem elektronikus képeslapot küldünk? – fintorogtam.

– Mert az igazi üdvözlőlap személyesebb és kedvesebb gesztus.

Nem gondoljátok? – nézett ránk anyu kérdőn. Virág zavartan megvonta a vállát.

– Én nem tudom, a szüleimet kimeríti, hogy egymás ellen uszítanak, másra nem marad energiájuk. Mi nem küldünk lapot – közölte Virág, és a szemébe fésülte a haját.

– Szerintem az igazi képeslap többet jelent egy nevetséges, zenélő, animált karácsonyi e-cardnál. Az én szüleim is igazit küldenek – vette át a szót Arnold. – Ahogy az ügyvédi felszólítást, úgy a karácsonyi üdvözlőlapokat is papíron küldik. Igaz, nem ugyanannak.

Erre a kijelentésére anyuval mindketten felnevettünk, Arnoldnak igen intelligens humora van. Mondjuk, Virág nem értette.

Háromnegyed hatkor indultunk el, apu elvitt minket a suliig, hogy a sötét, jeges utcán ne gyalogoljunk.

A Szent Johannába özönlöttek a diákok, úgyhogy benyomultunk a portára, és átvágtunk az aulán. A karácsonyi fényfüzérek és égősorok hangulatosan világítottak a sötét udvaron, a tornaterem bejáratán adventi koszorú díszelgett. A tesitermet őrülten jól megcsinálták, a felállított színpad volt csak kivilágítva és a négy feldíszített karácsonyfa a terem négy sarkában. A lelátók sötétek voltak, csupán a lépcsők mentén felhúzott égősorok világították meg a székekhez vezető utat. A színpad fölött hosszúkás transzparens húzódott, Joyeux Noël  felirattal. Az ofő a dupla szárnyú bejárati ajtónál ácsorgott, és rögtön eligazított minket. Ricsi, Andris és Robi ücsörgött a lelátó számunkra lefoglalt sorában.

– Sziasztok – köszönt Ricsi, miközben leültünk mellé.

– Dave, Zsolti? – kérdeztem, mert kicsit furcsa volt Ricsit egymagában látni.

– Még nem tudták lerázni a barátnőiket – nevetett fel.

– Értem. Cortez gépe mikor megy? – érdeklődtem, és csak remélni mertem, hogy nem feltűnő ez a kérdés. Ricsi látszólag nem gyanakodott, megnézte a telefonján az időt.

– Fél óra múlva száll fel. Az előbb beszéltem vele, már becsekkolt.

– Klassz – bólintottam, és elképzeltem, milyen menő lehet, hogy ott áll tök egyedül, és várja a gépe felszállását.

– Reni, menj arrébb, el kell bújnom – lépett hozzánk Zsolti, és átültetett a másik székre, mert így némileg takarásban volt.

Körbenéztem, és hamar rájöttem, ki elől bujkál. Tarr Zsófi a pálya szélén ácsorgott, és tekintetét ide-oda kapkodta, végül kiment a teremből.

– Hová megy? – kérdezte Virág.

– Azt mondtam, a büfében leszek – egyenesedett fel Zsolti, és mosolyogva előkapott egy Snickerst a zsebéből. – Pedig már voltam.

Dave, sajna, nem járt ilyen szerencsével, őt a partnere (Rácz Dia) egészen a műsor kezdetéig nem engedte el.

A karácsonyi előadás kezdetekor a lelátók gyér megvilágítása teljesen megszűnt, tök sötétben ültünk, és a kivilágított színpadot figyeltük. A műsor szép volt, illetve szép lett volna, ha a fiúk mellettünk nem baromkodják végig az egészet. Így nem sokat hallottam belőle, de a lényeg, hogy Kinga (a főszereplő, rénszarvasjelmezben) már nem hisz a karácsonyban, amikor is találkozik a Mikulással. Vagy valami ilyesmiről szólt. Tényleg próbáltam figyelni, de vagy Ricsi vihogott mellettem, vagy Zsolti bőgött szarvashangon. Máday az egész műsor alatt négyszer jött oda hozzánk, és a fiúk fejére vágott a vonalzójával. Mikor vége lett az előadásnak, Monsieur Borrel lépett a színpadra, megkopogtatta a mikrofont, és mikor minden diák a füléhez kapott, rájött, hogy működik. Kellemes ünnepeket, boldog újévet és jó szórakozást kívánt, majd átvette a helyét a két tizenkettedikes sulirádiós. A hangszórókból egy perc múlva felcsendült a Whamtól a Last  Christmas.  De ez csak poén volt. A diákok egyöntetűen fütyülni és huhogni kezdtek, mire a sulirádiósok nevetve lekeverték, és elkezdődött az Idiot Side Könnyen jön  című dala, ami nagy kedvenc a Szent Johannában, a sulirádió hetente leadja, így például én is tudom a szövegét. J A számot egyébként rekordidő alatt (kábé két másodperc) mindenki felismerte, és a diákok szinte egyszerre özönlöttek a tánctérre ugrálni.

Kinga kipirultan huppant le az előttünk lévő sorba, és hátrafordulva hozzánk, ecsetelni kezdte az előadás sikerét.

– Csak pár idióta szarvasbőgést imitált közben, nem hallottátok? Rémesen gyerekes viselkedés.

– Itt nem hallottunk semmit – rázta meg a fejét Zsolti, miközben a térdén dobolta a szám ütemét.

– Jaj ne! Az első táncot beígértem a kapafogúnak – hajtotta le a fejét Dave. A lelátó lépcsőjén Dia mosolyogva igyekezett felénk.

Meg kell hagyni, a mosolya tényleg érdekes. – Lányok – nézett ránk Dave kétségbeesetten. – Harminc másodperc után valaki kérjen le.

– Az mit jelent? – nézett rá Virág csodálkozva.

– Jaj, emó! Odajössz, azt kérdezed, szabad? És akkor veled táncolok tovább – magyarázta Dave.

– Oké – vonta meg a vállát Virág.

– Örök hála – suttogta Dave, miközben feltápászkodott. – Dia!Egy tánc?Dia örömmel bólogatott, és karon ragadta szegény Dave-et.

Zsolti röhögve nézett utánuk.

– Én a helyedben nem szórakoznék más szerencsétlenségén.

Azt hiszem, téged keresnek – gúnyolódott Kinga.

Zsolti lesápadt, és a felénk igyekvő Tarr Zsófira meredt.

– Azt már nem! Gyere – ragadta meg Kinga karját, és még mielőtt az bármit reagálhatott volna, Zsolti a táncparkett felé rángatta.

– Zsolt, ha rálépsz a lábamra a tetemes súlyoddal… – kiabálta Kinga, de Zsolti elengedte a füle mellett a megjegyzést, egyszerűen maga felé fordította, és táncolni kezdtek. Mivel folyamatosan mozgott a szájuk, szerintem végigveszekedték a számot. Mindegy, a csel bevált, Tarr Zsófi egy darabig nézte őket, végül a vállát vonogatva felült a lelátóra. Virág időközben lement a táncolók közé, és lekérte Dave-et, úgyhogy egyedül maradtam Arnolddal és Ricsivel.

Annyira gáz volt az egész. Minden lány táncolt, vagy felkérték, vagy felkért valakit, egyedül én ültem két fiúval az oldalamon, mint valami béna.

– Ricsi, nincs kedved táncolni? – állt meg előttünk Tamara (9/a).

– Jó. Úgyis rég pogóztam – poénkodott Ricsi, és lelépett a megdöbbent lánnyal.

Sóhajtva dőltem hátra a széken.

– Mindenki táncol – jegyeztem meg csalódottan.

– Nem baj az, ha nem vagy mindenki – vágta rá Arnold, és körülbelül az ötödik lányt küldte el „felejtsd el” megjegyzéssel, akik fel akarták kérni. Hát, nem egy bulizós típus.

– Tudom, csak ciki – közöltem.

– Mi a jó abban, ha tömegnyomorban ugrálsz egy zsúfolt téren?– Ezt úgy hívják, szórakozás – mosolyogtam, mire Arnold megvonta a vállát.

A szám véget ért, és hirtelen átváltott egy lassúbb, nyugisabb számra. A Somewhere over the rainbow/What a wonderful world feldolgozására, amit egyébként is tökre szeretek. A táncolók lelassultak, de mindenki maradt az eredeti partnerénél. Úgyhogy arra nem számíthattam, hogy Virág visszajön. Lassú alatt a lelátón ücsörögni. Hú, de béna vagyok!– Réni! – mosolygott rám hirtelen Jacques, és a kezét nyújtotta.

Hála az égnek. A megmentőm!– Nem baj? – fordultam Arnoldhoz.

– Menj csak – biztatott.

Megragadtam Jacques karját, és hagytam, hogy a táncolók közé vigyen. A táncparketten csillogó fények között kezdtünk táncolni, ami igazán vicces volt. Főleg, mert még sosem lassúztam fiúval.

Bár hozzá kell tenni, hogy Jacques nem kifejezetten lassúzott, hanem valami standard tánc lépéseivel próbálkozott, aminek következtében állandóan egymásnak mentünk. J A szám végén egyébként váltottunk, állandóan lekértük egymást, úgyhogy az este folyamán táncoltam Ricsivel, Dave-vel, Zsoltival, egy tizedikes fiúval és Danival, a fotóssal is. Ha Cortez ott lett volna, talán vele is táncolhattam volna. L Este fél tízig tartott a buli, addigra kellőképpen kiugráltam magam.

Osztálykarácsony: 5/5 – nagyon jól telt.

Cortez: 5/5* – azt mondta, majd ír. Húú. J

Karácsonyi buli: 5/5* – sosem táncoltam még ennyit.

Téli szünet: 5/2 – akkor is hosszú lesz, ha anyu biztosított róla, hogy millió tennivalónk van. L

Nagyiék: 5/5 – holnapután délután érkezik a gépük. J

A másik nagyiék: 5/3 – na persze, apu szülei képesek Kanadából idecuccolni az ünnepekre, anyu szülei meg alig egy órára laknak, és mégis csomagot küldtek. Ráadásul norvég mintás kötött pulcsit. Nem kérdés, melyik nagyszülőket kedvelem jobban…

December 27., hétfő”

Azt hittem, a szünetben annyi időm lesz, hogy nem fogok tudni mit kezdeni magammal. Ehhez képest ma először tudtam leülni egy fél órára, hogy naplót írjak. Jaj. L Szóval az úgy volt, hogy megjöttek a nagyiék (még mindig itt vannak), és egy csomó programot csináltunk, amivel már eleve elment az idő. Aztán ott volt a karácsonyi készülődés, anyuval kiválasztottuk a menüt, és megfőztük, sőt, az elmúlt évekhez képest senki nem kapott gyomorrontást, így az idei karácsony emiatt is emlékezetes marad.

Aztán ott volt még apu céges karácsonyi bulija, amin nekem is kötelező volt részt vennem, és ahol mindenki megjegyezte, hogy mekkorát nőttem. Na, mindegy. A lényeg! Karácsonyi ajándék!Kaptam könyveket (enciklopédiasorozat), Sims kiegészítő lemezeket, de a legfontosabb! Térdvédőt, könyökvédőt és bukósisakot. Mindezt azért, mert megkaptam a gördeszkát! Wow!Majd kiugrottam a bőrömből, és már a YouTube-on tanulmányozom a videókat, sőt kinyomtattam a trükkök leírását.

Nem lehet olyan nehéz. És mindezek mellett végre elég időm jutott olvasni. Negatívum viszont, hogy Cortez, bár megígérte, nem írt, pedig rendszeresen, talán a kelleténél többször is csekkoltam az e-

            mailem, az msn-t, a közösségi portált, de semmi. Arnold viszont minden este ír sms-t, vagy mms-t, a képek alapján szuperül érzi magát. Ja, és Virág hívott 24-én éjjel. Először azt hittem, valami baj van, ugyanis percekig nem tudtam kivenni a sikoltozásából, hogy miről van szó. Aztán végre megértettem: karácsonyra az apukája egy kiskutyát vett neki. És végre, a szünet kezdete óta először, ma tudtunk találkozni. Szó szerint egymás nyakába ugrottunk, amikor kinyitottam az ajtót, és ott állt. Sosem volt még igazi barátom, így azt sem tudtam, hogy hiányozhat.

– Te jó ég, meg kell mutatnom a gördeszkát! – hívtam be a házba, amikor is észrevettem, hogy Virág kabátja nemcsak kidudorodik, hanem mozog is.

– Reni, ezt nézd! – húzta le a cipzárt, és azonnal kidugta a fejét egy fekete kölyök cocker spániel.

– Hű! – simogattam meg azonnal a kutyus fejét, miközben Virág kiszedte.

– Ő itt Pete Wentz – mutatott be minket egymásnak.

– Pete Wentznek hívod a kutyád? – csodálkoztam. A kiskutya ficánkolt Virág ölében, láthatóan szabadulni akart.

– Aha. Pete Wentz!– Nagyon aranyos. Megfoghatom?Virág odaadta a kölyökkutyát, aki viszonylag nyugisan megmaradt a kezemben. Anyu jött ki a nappaliból, hogy üdvözölje Virágot.

– Nahát, Virág, milyen aranyos kiskutyád van – dicsérte meg anyu azonnal a kezemben tartott állatot.

– Köszönöm. Aputól kaptam karácsonyra. A gyerekpszichológus tanácsára vette, aki azt mondta, a válás után jót tesz egy kisállat, mert amikor befordulok, egyikükkel sem beszélek, és olyankor marad a kutya… – magyarázta.

– Igen, én is olvastam róla, hogy egy ilyen kisállat jót tesz a közérzetnek – bólogatott anyu.

– Csak anyu nem örült – szomorodott el Virág.

– Hogyhogy?– Hát, eleve úgy érzi, hogy apu ajándékának jobban örülök, mint az övének. Ráadásul holnap megyünk apuval síelni, és anyura marad Pete Wentz.

– Ki? – kérdezte anyu.

– A kutya – feleltük egyszerre.

– Ó, értem.

– Kimehetünk gördeszkázni? – kérdeztem anyutól, aki megengedte, hogy a kocsifeljárón „játsszunk”, abban az esetben, ha felveszem a védőfelszerelést.

Gyorsan felmentünk a szobámba, és amíg felvettem a bukósisakot meg a térdvédőket, elhadartuk a történteket.

– Semmit nem írt? Egy szót sem? – csodálkozott Virág.

Mellesleg a kutya tényleg jó hatással van rá, a haja oldalra volt csatolva, és sokat mosolygott.

– Nem, semmit – ráztam a fejem, és felkaptam a gördeszkám. – Itt van minden – nyomtam Virág kezébe a kinyomtatott oldalakat.

– Te bemagoltad a trükköket? – mosolygott.

– Persze. Elméletben már tudok deszkázni. Lássuk a gyakorlatot.

Na, igen. Pont ezek miatt az esetek miatt választják szét az „elméletileget” a „gyakorlatilagtól”. Ugyanis nemhogy egy Regulart, vagy egy Fakie-t nem tudtam csinálni (ami az egész deszkázás alapja), hanem ma az egész napos gyakorlás végeztével sem jutottam el odáig, hogy rajta maradjak a deszkán. A fenébe.

Ahelyett, hogy trükköket csináltam volna, egyszerűen ráálltam a deszkára, Virág pedig húzogatott. Így is estem vagy harmincat.

Sötétedéskor abbahagytuk a szenvedést, egyébként is lefagyott az orrunk, és a szobámban folytattuk a beszélgetést. Sajna Virág holnap reggel indul síelni a papájával, úgyhogy a szünetben már nem találkozunk. L

Gördeszka: 5/2 – elolvasva olyan könnyűnek tűnt.

Esés: 5/1 – a térd- és könyökvédő védett. De nem mindenhol.

Ezért komoly fájdalmaim vannak, plusz egy lyuk a farmerem térdén. Óriási.

Cortez: 5/1 – semmi. Akárhányszor benézek msn-re, mindig offline, ami az időeltolódás miatt nem csoda, csakhogy még egy üzenetet sem hagy. L

Virág kutyája: 5/5 – tök aranyos. Csak az elnevezése… hát, hogy is mondjam. Érdekes. J

Január 5., hétfő”

Végre suli!!! Oké, ez egy kilencedikes szájából rém természetellenesen hangzik, de komolyan. Konkrétan halálra untam magam a szünetben. Illetve eleinte elvoltam, mert kiolvastam az Anne Shirley  folytatásait, plusz a francia nyelvű Kis  herceg et  (utóbbi pont egy délutánt vett igénybe), de ezenkívül semmi. A nagyiékkal töltöttem sok időt meg anyuékkal, de a délutánjaim és estéim rendszerint szabadok voltak, úgyhogy semmi mást nem csináltam, mint olvastam, tanultam (gondolom, ez még furább), megírtam és elküldtem a suliújság cikkeit, és próbáltam deszkázni. Csak közben esett egy nagy adag hó, úgyhogy az utóbbiról le kellett mondanom. Viszont Cortez írt.

Szavahihetőség szempontjából ez nagyon fontos. Igaz, nem azt és nem úgy írt, ahogy reméltem, ezért sem vagyok annyira oda a dologtól. Szóval annyi történt, hogy a közösségi portálon kaptam egy üzenetet (ami körüzenet, tehát láttam a további címzetteket is, köztük Edinát (!!!)). Az üzenet rövid volt, tömör, és semmit nem tudtam kezdeni vele, ugyanis annyira nem volt személyes, hogy akár egy vadidegen is küldhette volna. Bemásolom.

Antai-Kelemen Ádám (Cortez) üzenete:  Boldog új évet! C.

Hát, ez nem egy nagy durranás.

Virág reggel a kapuban várt, tegnap este ért haza a síelésből, úgyhogy idén először találkoztunk. Miután kellőképpen kiörültük magunkat (apu furán nézett, kamaszlányos öröm, ugráltunk, mint két hülye J), egymás szavába vágva meséltük el a szünetünket.

– A síelés dögunalom volt. A szilveszterről nem is beszélve. A szálloda valami kabaré-előadást tartott. Rémes volt. Ráadásul a vendégek totál nyomik voltak, vagy felnőttek, vagy kisgyerekek.

Egy korombeli sem volt, úgyhogy a zenelejátszóm megmentette az életem – magyarázta.

– Oké, én szilveszterkor Simseztem. Ki a nagyobb lúzer? –

            kérdeztem. Virág csendben gondolkozott.

– Nyertél – közölte nevetve. Na ja. Ez tény. Viszont a simjeim igen jól vannak, előléptették őket a munkahelyükön, és még partit is adtak, aminek következtében szereztek plusz négy új barátot.

Apu vitt minket suliba, és a dombon lefelé haladva már éreztem, hogy a szívem felugrik a torkomba. Mert, ahogy kiszálltunk a kocsiból, ott volt Ő. A lépcső mellett ácsorgott, a snowboard dzsekije zsebébe dugott kézzel, laza mosollyal az arcán. Te jó ég! Az egész téli szünet alatt a fotóját bámultam, mégis. Ezer fotó sem adja vissza azt a lazaságot, ahogyan élőben viselkedik. Wow. J

– Boldog újévet – léptünk oda Virággal a fájdalmasan hideg időben ácsorgó Cortezhez, Ricsihez és Zsoltihoz.

A fiúk boldog újévet kívántak, és folytatták a beszélgetést.

– Azt mondod, napi tíz órát lenyomtál? – csodálkozott Ricsi.

– Nem folyamatosan, azért ettem közben, de aha – bólogatott Zsolti.

– Miről van szó? – kérdezte Virág.

– Erről – vette elő a telefonját Zsolti, és a fotógalériát megnyitva odaadta a készüléket.

– Szép dob – adta tovább nekem Virág a telót, amikor megnézte a képet. Én is rápillantottam a kijelzőre. Nem értek a dobokhoz, de biztos szép.

– Ez a tiéd? – kérdeztem, amikor visszaadtam.

– Aha – mosolyodott el büszkén. – Karácsonyi ajándék.

– Hú! – csettintett Virág. – Képzeljétek, kaptam egy kutyust!– Komoly?– Igen. Egy kölyök spánielt. Pete Wentz – mesélte Virág csillogó szemmel. A fiúk értetlenül egymásra néztek, majd kitört belőlük a röhögés. – Mi az? Mit nevettek? – csodálkozott Virág.

– Hogy telt a szünet? – fordultam Cortezhez.

– Kösz jól. Neked? – kérdezett vissza.

– Eltelt – vontam meg a vállam mosolyogva.

– Na, kinek volt a legkúlabb szünete? – lépett hozzánk hirtelen Dave, amikor kiszállt az apukája kocsijából.

– Corteznek. Végül is New Yorkban volt – vágta rá azonnal Ricsi, mire Cortez mosolyogva megvonta a vállát. Dave hezitált egy pillanatig, végül belátta, hogy valószínűleg tényleg Cortez szünete telt a legjobban.

– Jó. De kinek volt a legkúlabb szünete itthon? – dörzsölte össze a tenyerét.

– Zsoltinak. Dobszerkót kapott – felelte Ricsi. Dave unottan az ég felé nézett.

– Ez nem igaz! Engeded, hogy végigmondjam? Kösz – bólintott türelmetlenül, és már bele is kezdett abba, hogy a téli szünet alatt beújított valami videószerkesztő programot, ami hihetetlen effektekre képes. Vagy mi.

– Ez egyáltalán nem kúl. Én dobolok! – szállt vitába Zsolti.

Itt következett egy kisebb vita, hogy melyikük a kúlabb, úgyhogy Virággal úgy döntöttünk, mielőtt szétfagyunk, inkább bemegyünk. A portán felmutattuk a belépőkártyát, aztán beléptünk az aulába. A karácsonyi díszeket lebontották, a helyén maradt a megszokott, minimál dizájn, úgyhogy rögtön rádöbbentünk, a laza december után beállt a kőkemény január, a maga rideg, unalmas, lehangoló valóságában. Óriási. Ráadásul Máday a Jeanne d’Arc-

            szobor mellett állt, és összehúzott szemmel pásztázta a belépő diákokat.

– Krisztina, ez még a szilveszteri smink rajtad, vagy a Moulin Rouge-ba készülsz fellépni? – kiáltott rá az előttünk haladó tizenkettedikes lányra. Kriszti döbbenten megtorpant, és az ig. helyettesre meredt. – Haza vagy az irodámba? – kérdezte Máday, mire a lány az irodát választotta. Nem titok a Szent Johannában, hogy Máday igen érzékeny a feltűnő sminkre, éppen ezért tart az íróasztala fiókjában sminklemosót, körömlakklemosót, arctisztító tonikot. Érdekes.

Kiszedtük az angolcuccunkat a suliboxból, és lementünk duplaangolra. A nyelvi előadóban már szinte minden osztálytársunk bent volt, úgyhogy a helyünkre ülve megpróbáltunk minden irányban váltani pár szót a többiekkel. Szerettem volna hátrafordulni, hogy Cortezékkel beszéljek, de Jacques mindenképp meg akarta mutatni a Párizsban készült képeit, úgyhogy a digitális gépének a kijelzőjét nézve hallgattam az élménybeszámolóját. Mr.

O’Realy becsöngetéskor bejött, és felajánlotta, hogy az első órán beszélgessünk a szünetről. Éppen Kinga ecsetelte, hogy milyen végtelenül zsúfoltan telt a téli szünete (mellesleg nem sokan figyeltek rá), amikor Arnold megérkezett. Csak hét percet késett, ez azért tőle nagy dolog. Jó volt újra látni, tényleg hiányzott a szünet alatt, ráadásul szörnyen unalmas volt egyedül Honfoglalózni.

– Szia. Boldog újévet – suttogtam, miközben az ölébe vette a táskáját és leült.

– Neked is – bólintott, és kinyitotta a katonai hátizsákját. –Tessék. Szuvenír – nyomott a kezembe egy gyűrött ajándékzacskót.

– Ezt miért kapom? – döbbentem le, miközben kivettem a zacskóból egy cannes-i képes útikönyvet, egy kulcstartót és egy képeslaptömböt.

– Így szokás – bólintott Arnold, és átnyúlva előttem, megbökte Virágot. – Tessék. Szuvenír.

– Mi? Nekem? – döbbent le Virág, aki szintén egy kulcstartót kapott.

– Köszönöm szépen – lapoztam bele a könyvbe, miközben Arnold suttogva mesélni kezdte, hogy mit nézett meg.

Kémián Gondos nagy ívben tett arra, hogy ez az év első kémiaórája, leteremtett minket azzal, hogy nyakunkon a félév, és a bukásra állók szedjék össze magukat. Hát, vannak egy páran.

Minden tárgyból. Egyébként a jelek szerint ez senkit nem visel meg túlzottan, a fiúk egész nap arról beszéltek, hogy a szünetben ki milyen „tévésorozat-maratont nyomott le”. Ami valami olyasmit jelent, hogy végig DVD-ztek, kábé napi nyolc-tíz részt. Te jó ég!Olvasókör után otthon megcsináltam a leckém, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet. Mármint a kutyát.

Az idei első tanítási nap: 5/5 – komolyan hiányzott.

Cortez: 5/5* – már csak azért csillagos ötöst kap, mert végre láttam. J

Arnold: 5/5 – tök kedves, hogy hozott szuvenírt. J

Olvasókör: 5/5 – ma a Brontë nővérekről beszélgettünk. J

Vacsora: 5/4 – végre egy étel, amit képtelenség elrontani.

Rántott hús sült krumplival. Hurrá! J

Sulirádió: 5/5* – Red Hot Chilli Peppers/nap volt, Máday kivételével ennek mindenki örült.

Tv sorozatok: 5/1 – tök ciki, egyáltalán nem tudtam hozzászólni… Ugyanis egyiket sem ismerem. L

Január 6., kedd

Ma a fiúk továbbra is a sorozatokról beszélgettek, Robi és Andris Hősök/fanok,  Cortez, Ricsi, Zsolti és Dave valami Szökés t istenítenek, de még Jacques és Gábor is közölte, hogy nézik a  Lost ot. Sőt, Virág elmondta, hogy mindegyiket ismeri, és látott pár részt. Én meg még mindig nem tudom pontosan, hogy miről van szó, abszolút nem vagyok jártas a témában. Arnold szerint ez nem baj.

– Miért akarod annyira látni? Ha nem érdekel, ne nézd meg csak azért, hogy hozzá tudj szólni – tanácsolta, miközben az udvaron álltunk.

– Jó, de mindenki nézi – érveltem, kissé nevetségesen. Arnold rosszalló arckifejezését látva inkább témát váltottam. – Elkezdtem a Robinson Crusoe-t.

– Tetszik?– Aha – bólintottam. Ezután Arnolddal könyvekről beszéltünk, Virág pedig a megfagyott havat rugdosta.

A téli szünetből egyébként hamar visszazökkentünk a normál kerékvágásba, a legtöbb tanár a félévi jegyek javítására hívta fel a figyelmünket, na meg a tanulmányi versenyekre. Suli után otthon belevetettem magam a tanulásba, mivel a héten legalább három témazárót írunk. Ráadásul a gépkorlátozásom újra él, tehát napi egy óra net, ami összesen arra elég, hogy megnézzem az e-mailem és felmenjek msn-re.

Kardos: 5/5 – hivatalosan is benevezett a műveltségi és irodalmi versenyre. Nagyon bízik bennem. Remélem, nem hozok rá szégyent. L

Töri: 5/2 – Barka beígért egy gigantikus témazárót.

Suliújság: 5/5 – ma megjelent a januári szám. Egy csomóan gratuláltak az ajánlóimhoz.

Edina: 5/1 – egyre több szünetben jön át a termünkbe, és Cortez körül lebzsel. L

Sorozatok: 5/1 – Komolyan, egyet sem ismerek! Arnold szerint pont ettől vagyok „egyéniség”, de ezt kötve hiszem.

Inkább ettől vagyok ultrabéna. L