Szeptember 3., szerda
Már kora reggel fülledt idő volt, párás és nehéz. Anyu a hűtőn hagyott
üzenetet, hogy mindenképpen vigyem magammal az esőkabátom. Furcsa volt a
szikrázó napsütésben magammal cipelni, na de ki vitatkozik egy meteorológussal?A
suli előtt a diákok csoportokba verődve ácsorogtak. Ricsit azonnal felismertem,
idősebbekkel, tizenegyedikesekkel beszélgetett, fél lábán támaszkodott,
másikkal a gördeszkáján taposott, és ide-oda tologatta. Köszönés nélkül mentem
el mellette, mivel nekem háttal állt, nem akartam beégni, hogy esetleg ráköszönök,
nem köszön vissza, és kinevetnek.
Pechemre pont mikor beléptem a kapun, utánam jött, úgyhogy zavartan
hátrafordultam.
– Szia – mosolyodtam el félénken. Komolyan, úgy nézett rám, mintha először
látna. – Osztálytársak vagyunk – tettem hozzá gyorsan, bár teljesen megalázó
volt az egész.
– Ja – bólintott. És itt be is fejeztük a beszélgetést.
Az aulában Máday igazgatóhelyettes a nélkülözhetetlen vonalzójával állt, és
ha éppen nem tudta alkalmazni – mert senki nem jött rövid szoknyában –, akkor
arra használta, hogy az aulát átordítva a kiszemelt személy felé bökjön vele.
Pont, mint a mi esetünkben.
– Megállni!Már megint lefagytam, a döbbenettől kővé dermedten álltam, és gyorsan
végigmértem magam, hogy mi lehet a gond. Sötétzöld rövid ujjú póló,
trapézfarmer, zöld tornacipő. Semmi olyan, amihez vonalzó kell.
– Fiatalember, a gördeszkáját nem szándékozik az épületben használni, ugye?–
Dehogy, Máday igazgatóhelyettes asszony! – rázta meg a fejét Ricsi, de szemébe
lógó tincsei alatt óvatos mosolyra húzta a száját.
– Én is így gondoltam. Pósa Richárd, ugye?Jaj, ne. A suliban keringő
„városi legenda” alapján, ha Máday egyszer valakinek tudja a nevét, arra nyomós
oka van.
– Igen – bólintott Ricsi. Kétségtelen. Elkapták.
Egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, és egyszerűen nem bírtam megállni,
hogy meg ne kérdezzem:
– Honnan ismer az igazgatóhelyettes?Menet közben, fejét félrebillentve
nézett rám.
– Ott volt, amikor átjelentkeztem.
– Úgy érted, a felvételin?– Nem. Az átjelentkezésnél. – ismételte meg. Nem kérdezhettem
többet, mert ahogy felértünk, lecsapta a deszkáját a földre, majd egy pillanat
alatt a teremhez ért.
Beültem a padomba, és előszedtem a Dickens-könyvet, amit a könyvtárból
kölcsönöztem ki.
– Megnézted a videókat? – hajolt le hirtelen elém Virág.
Teljesen ledöbbentett, először is azért, mert megijesztett, észre sem vettem,
hogy már megjött, másodszor meg, máshogy nézett ki. A haja nem lógott a
szemébe, hanem oldalt választotta el, hátul kicsit feltupírozta, az egyébként
előrelógó tincseket pedig egy hatalmas, pink-fekete kockás csattal oldalra
rögzítette.
– Szia – köszöntem mosolyogva. – Más a hajad!– Igen, amikor jókedvem van,
akkor oldalra csatolom, ha rosszkedvem van, akkor a szemembe fésülöm. De nézd!Csodálatos
idő van! – kapta a szája elé a kezét, és ábrándozva meredt ki az ablakon.
Nem is tudom. Az elmúlt napokban, sőt hetekben is ilyen idő volt, úgyhogy
szerintem Virág hangulatához legkevésbé az időjárásnak van köze.
– Na, szóval, megnézted a videókat?– Igen, köszi.
– Na és?Olyan buta mosollyal várta a véleményem, hogy egy pillanatig haboztam.
Eddig a szemébe fésült hajától nem láthattam, hogy sötét haja és szeme mennyire
elüt a sápadt bőrétől. Ráadásul olyan nagyra nyílt szemekkel nézett rám, hogy
hasonlított egy mangafigurára.
– Nem rosszak.
– Ugye? Láttad, Pete Wentz hogy néz ki? Most már tudod, ki ő? –Igen, azt
hiszem – bólogattam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a sok ugyanolyan hajú és
karakterű zenész közül melyik lehetett az az egy, aki ennyire különleges. Nem
rémlett.
– Nincs nálatok egy telefontöltő? – lépett hozzánk Dave, aki a fülébe
dugott szerkezettel beszélt. Mindketten megráztuk a fejünket, Virág
természetes, „sajnos nem tudok segíteni” mozdulattal, én meg inkább „suliban
miért lenne nálam telefontöltő?” fejcsóválással.
– Mindegy – legyintett Dávid, és már szólt is a készülékbe. –Apu, most
lemerülök, dobd be a portára a töltőm, a következő szünetben lemegyek érte.
Először azt hittem, viccel, ezért elmosolyodtam. De nem viccelt, komolyan
mondta, úgyhogy egy idő után a mosoly helyett értetlen arckifejezés ült ki a
fejemre.
A szünet utolsó perceiben váltottam pár szót Jacques-kal franciául, akinek
a tarkóját harmadik napja néztem, de megszólalni még nem hallottam. Rögtön egy
bókkal kezdte, megdicsérte a kifogástalan (ő mondta!!!!) kiejtésemet. Aztán,
mivel annyira örült, hogy valaki beszélget vele, rögtön el is mesélte, hogy az apukája
itt kapott munkát, jött vele Jacques is, és mert a Szent Johannába kizárólag
francia nyelven folyt a felvételi, felvették. Az már más kérdés, hogy magyarul
nem nagyon tud. Ezen nevettünk.
És így bővül folyamatosan osztálytársaim listája, akikkel már váltottam
szót. Hajrá.
Az első óra nyelvtan volt Kardos tanár úrral, végig írtunk, és mondatokat
elemeztünk. A következő órában kezdődött a vonulás.
Összesen négy tárgy van, amit nem a saját termünkben tanulunk, a kémia, ami
a laborban van a földszinten, az infó, szintén a földszinten, a tesi, át az
udvaron a tornaterembe, és az angol, ami a nyelvi előadóban, a könyvtár
mellett. A kémiával kezdtünk.
A laborba lépve már begörcsölt a gyomrom, a kémia az egyik ősi ellenségem.
Összesen három padsor, soronként két, hagyományos, szóval kétszemélyes paddal.
Ösztönösen az utolsóba ültem, de kár volt. Amikor a tanár a labor egyik ajtaján
– nem a bejáratin, hanem a tanári asztal mögötti ajtón át – belépett, rögtön
véget is ért a padtársas móka. Mellém egyébként Virág ült, de maximum két
percre.
– Rendben – kezdett bele azonnal Gondos tanárnő, és felnyitotta a naplót.
Először mindenki értetlenül összenézett: az nem lehet, hogy rögtön felelünk.
Ráadásul annyira frusztrált a labor falain virító képletek és periódusos
rendszerek táblázata, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A
kémiaóra kicsit stresszel. Kicsit. – Na, most mindenki feláll. – közölte Gondos,
és fél kezével megigazgatta élénkvörös, egybeálló haját.
Úgy tűnt, mintha lenne rajta egy láthatatlan búra, ami ennyire összetartja.
Természetesen egy emberként pattantunk fel, és a padok mellett várakoztunk. Az
egész osztály.
– Itt nem ülnek a barátok együtt, bátrabbak elöl, lármásak hátul! –
közölte, és vadul lapozgatta a naplót. – Párban mondom a neveket, aztán
leültök. Az ülésrend nem változik. Rajta! Antai-Kelemen és Bencze…
Virág tanácstalanul körbenézett, majd szomorúan előreballagott a legelső
padhoz, és beült. A tanárnő rá se hederített, folytatta a névsor szerinti párba
sorolást.
– Bernáth és Chatelain.
Szegény Jacques először nem értette, mi van, aztán a nevét hallva Andris
után ment, és leültek.
– Felmayer és Haraszti! Szaporán, üljetek le! Nagy és Neményi, Pósa és
Rentai, Szatmáry és Zsidák.
Mindenkinek meglett a helye. Beültem Ricsi mellé, és az asztalon
összekulcsolt kezekkel vártam, hogy mi fog történni.
Mögöttem Kinga dühöngött, amiért ő elöl akart ülni, mellettem, a másik
padban Arnold nyitotta ki a pad alatt a könyvét, és olvasni kezdett.
Gondos igazán keménynek bizonyult, rekordidő alatt lezavarta az új
ülésrendet, és már bele is kezdett volna, de Virág szomorúan álldogált a padja
mellett.
– Mi az? – kérdezte Gondos ijesztően közelről.
– Nekem nincs padtársam.
– Hogyhogy nincs?– Hiányzik – vonta meg a vállát szomorúan Virág.
– De egyszer visszajön, nem? Vagy netalán nem? Hm? Mi? –
förmedt
rá Gondos. Virág rémülten visszaült a székére, és óra végéig meg sem nyikkant.
Próbáltam figyelmesen jegyzetelni, de közben félszemmel Ricsit lestem, aki
a fingerboarddal szórakozott egész órán, sőt a ki-
csöngetés
előtt elvette a tolltartómat, és akadálypályának használta a kis
gördeszkájához. Ahogy így hátulról elnéztem a többieket, szinte mindenki
elfoglalta magát, Gondos pedig, mintha csak nem venné észre, hogy ki nem figyel
rá, megállás nélkül diktált. Én jegyzeteltem. Becsülettel. Tényleg.
Kémia után átmentünk angolra, a nyelvi előadóba. Három hosszú padsor,
amiben négy hely van, mindegyik helyen egy méretes fülhallgató, ami a tanári
asztalon lévő lejátszóval van összekötve. Ebben az előadóban már nem volt
ülésrend, úgyhogy természetesen a „kemény mag” bevágta magát az utolsó padsorba.
Zsolti, Dávid és Ricsi beültek leghátra, foglalva a helyet az egész héten
hiányzó Antai-Kelemen Ádámnak (Corteznek). Eléjük ült Arnold, mellé én, mellém
Virág, Virág mellé pedig Jacques. A legelső padsorba került szegény Andris és
Robi, akiknek nem maradt hely hátrébb, Kinga, aki bár elsőnek ért az előadóba, szándékosan
oda akart ülni, és Gábor.
Mindenki a padtársával beszélgetett, én a szünet utolsó perceiben
előszedtem a szendvicsem, és megnéztem, mi van benne. Nem láttam attól a tubus
majonéztől, amit anyu belerakott nekem.
– Kérsz egy szendvicset? – ajánlottam fel Virágnak az egyiket.
– Köszi. Anyukád csinálta?– Igen.
– Milyen kedves! Ha ilyen szeretettel csinálta, akkor biztos nagyon finom –
magyarázta kicsit szipogva. Arnold (bár ez nem jellemző rá) letette a könyvét,
és előrehajolva, hogy lásson tőlem, összevont szemöldökkel nézett Virágra.
Igazából mindketten furán néztük, mert még soha nem láttam, hogy valakit meghat
egy majonézes szendvics.
– Jól vagy? – kérdeztem, de hülyén éreztem magam. A következő pillanatban
Virág letörölte a könnyeit, és nevetgélni kezdett. Arnolddal egymásra néztünk.
– Mi baja?– Passz – ráztam meg a fejem.
– Bocsánat, csak ez olyan szép.
– A szendvics? – szólt közbe Arnold.
– Nem, a gesztus – szipogta.
– Virág, jártál már pszichológusnál? – kérdezte Arnold. – Igen, amikor nem
beszéltem három hónapig – válaszolta.
Arnold pislogás nélkül meredt rá, végül úgy döntött, hogy nem akar bővebben
tudni semmiről, és felnyitotta a könyvét.
Még Virágot vigasztaltam, amikor becsöngettek. Bár már nem tűnt szomorúnak,
azért féltem, hogy egy pillanat alatt összezavarodhat megint. Virág kicsit
megdöbbentő. És megette a szendvicset. Ez még megdöbbentőbb.
Az angoltanár, Henry O’Realy egy középkorú férfi, barna, stoppolt könyökű
zakóban. Kedves arca van, meg szerintem vicces is. Kár, hogy egy szavát sem
értem. Ott elakadtunk, hogy bejött, köszönt, és kérte, nyissuk ki a könyvünket.
A jelen lévő tizenegyből csak ketten tanultak angolt, Arnold és Jacques (plusz
Cortez, mint megtudtam). Mivel Arnold nem akart segíteni, mert éppen olyanja
volt, Jacques fordított nekünk, mert a tanár csak angolul beszél. Igen ám, de
Jacques meg magyarul nem nagyon, ezért angolról franciára fordította, a
franciát meg már végre le tudtuk fordítani, és akkor így kicsit bonyolultan, de
kinyitottuk a könyvünket. Érdekes óra volt.
A tesi még érdekesebb. A kémia után ettől tartottam a legjobban. A két
kilencedikes osztály összevonva tornázik, külön a lányok, külön a fiúk. Az
udvaron keresztül mentünk az öltözőkbe, Kinga a másik osztály lánytagjaival, mi
meg Virággal mögöttük.
A suli udvara szép és nagy, az épület mellett végig boltíves árkád húzódik,
ami, mondjuk, eső esetén jól jön. Az a-s lányok nem túl szimpik. Igazából Kinga
nagyon közéjük való lenne, csoda, hogy nem oda került. Mivel egy öltözőben öltözünk,
végig hallottuk a beszélgetésüket. Leginkább Kinga beszélt, különböző sztorikat
adott elő a lovaglásról. Én csendben átvettem az egyentornaruhát (kék
melegítőnadrág, az oldalán fehér csíkkal, kék póló, rajta a Szent Johanna
lógója). Átfésültem a hajam, és szoros copfba kötöttem, miközben Virág totál
szerencsétlenül ácsorgott mellettem.
– Túl nagy rám!Jogos észrevétel, Virág háromszor hajtott a nadrág alján, és
így is taposott rajta. Csak pár centivel alacsonyabb nálam, úgyhogy ő rossz
méretet kapott.
– Nem tudod jobban felhajtani? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy segítsek
neki.
– Mi bemelegítünk, ti varrjatok nyugodtan – szólt hozzánk Kinga, és
beszólása osztatlan sikert aratott, az A-s lányok eléggé vihogtak. Felálltam és
Virággal együtt utánuk néztem. Most már bizonyos. Kirekesztettek minket.
A tesióra rémes volt. A fiúk tanára sokkal jobb fejnek tűnik, ők egész órán
focizhattak az udvaron, mi pedig iskolakört futottunk.
Vagy hatvanat. Szép kezdés. Minden álmom volt a lejtős, dombos területen
rohangálni huszonhét fokban. Kinga viszont bebizonyította, hogy valóban
sportolóalkat, már ami a kitartást illeti, mivel leginkább csak elrohanni
láttam magam mellett, meg ahogy az egyenbaseballsapka hátulján áthúzott copfja
ellobog előttem. Mi Virággal kicsit lassabb tempóban futottunk – amit mások
gyaloglásnak hívnak –, és a tesitanárnő (Korponay Andrea, atlétatermetű, sokat
sípoló és üvöltöző) meg is jegyezte, hogy ezt nevezzük mi futásnak? Hát, nem ő
a kedvenc tanárom. Viszont a Szent Johanna tesiterme őrülten klassz. Ez az
épület teljesen külön van a sulitól, az udvar másik oldalán, kicsit
alacsonyabban a dombos környék miatt. J A bejárat mögötti folyosóról az öltözők és a
tanári szoba nyílik, meg egy nagy, kétszárnyú ajtó, ami a terembe vezet. A
tesiteremben pedig a megszokott bordásfalak meg kötelek helyett két oldalon
(akár egy sportarénában) lelátó van! Tisztára, mint egy amerikai filmben.
Óra végén az öltözőben igyekeztünk hamarabb elkészülni, mint Kinga és az
a-s lányok, úgyhogy ott is hagytuk őket. Az árkádok alatt gyalogoltunk vissza a
suli épülete felé, amikor utánunk szóltak.
– Renáta, Virág! Valaki elhagyta az esőkabátját! – szaladt felénk Kinga.
– Köszi, az enyém – vettem át.
– Igazad van. Ennél naposabb idő már nem is lehetne – tolta le a homlokáról
a szemére a menő napszemüvegét, és a felhőtlen égbolt felé meredt.
– Még jól fog jönni – vontam meg a vállam. Na és? Egy meteorológus is
tévedhet.
De nem tévedett. A hatodik óra közepén – francia kultúra Monsieur
Durand-nal – beborult az ég, és mire kicsengettek, szakadni kezdett az eső.
Folyamatosan vigyorogva vettem fel az esőkabátom, az osztály nagy része
kérdőn nézett rám, kivéve Dávidot, aki telefonon utasította az apukáját, hogy
jöjjön közvetlenül a suli elé, nehogy a kisfiacskája megázzon.
Még a suliboxoknál pakolásztunk, megvártam, hogy Virág felvegye a
szekrényében tárolt szürke kapucnis pulcsiját, aztán elindultunk. Az épület
előtt, közvetlenül a bejárati ajtónál – ahová nem esett be az eső – Kinga
ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és folyamatosan az eget nézte. A
napszemüvege ezúttal a feje búbjára volt tolva.
– Szia – köszöntem el tőle.
– Sziasztok – biccentett. Tettünk pár lépést, az esőkabátom kapucniján
kopogott az eső, amikor visszafordultam.
– A szüleidre vársz?– Igen, anyura, edzésre visz – bólintott.
– Megvárjuk veled?Kinga pár pillanatig hezitált, aztán nyílt az ajtó, és az
a-s lányok jöttek ki, mind a négyen.
– Bent már kerestünk! Hol voltál? – kérdezgették.
Még elkaptam egy pillanatra Kinga tekintetét, aki majdnem mondott valamit,
de az a-s lányok megzavarták, és jobb ez így.
Talán kérte volna, hogy várjunk vele, talán nem. Sose derül ki.
Mindenesetre mi hátat fordítottunk és elindultunk. Abban a pillanatban egy
sötétített ablakú fekete autó gurult közvetlenül a lépcső elé, az anyósülés
felőli ablak lehúzódott, és a volánnál megpillantottunk egy headsettel beszélő
férfit.
– Rendben, jöhetsz – szólt a férfi a szerkezetbe. – Vigyáztam! – rohant át
köztünk Dave, és rekordgyorsasággal bepattant az autóba.
Virág világosszürke pulcsiján egyre több és egyre nagyobb sötét folt
képződött, a fejemre húzott esőkabáton kopogott az eső, miközben a dombon
felfelé gyalogolva az út szélén lefelé folyó esővizet bámultuk.
– Ricsit hogyhogy nem felvették, hanem átvették a Szent Johannába? –
kérdeztem. Virág kicsit megigazította a kapucniját, hogy kilásson alóla. A
homlokára tapadt vizes tincseket igazgatva válaszolt.
– Nyelvi előkészítős osztályba járt tavaly, de el kellett jönnie abból a
suliból, és csak úgy vették át, ha újrajárja a kilencediket.
– Ó! Akkor ő idősebb egy évvel, ugye?– Aha. Ő és Cortez, mindketten a
tizenötöt töltik.
– Cortez is?Igen, Cortez is. Virág elmesélte Cortez sztoriját. Szóval
Cortez szülei diplomaták, és a múlt évben kint élt velük Amerikában, de nem
jött össze a dolog, mert a szülei túl sokat voltak távol, így inkább
visszaköltözött a nagyszüleihez, ahol azelőtt is lakott.
Virág is igen lelkesen mesélt róla, úgyhogy már kezdett kicsit elegem lenni
a témából, nem hiszem, hogy egy gólyatábor alatt annyira meg lehet kedvelni
valakit, hogy utána egy egész osztály siránkozzon, amiért hiányzik egy hetet.
Ez hülyeség.
Virágtól megint a kapunkban köszöntem el, ő továbbment, én meg be.
Anyu és apu még nem értek haza, úgyhogy először megcsináltam a leckéimet,
aztán, mivel ezen hamar túl lettem, neteztem egy kicsit. A közösségi portálon
bóklásztam „teljesen véletlenül”, ahol megint bejelöltek hatan, Zsolti, Dave,
Jacques, Robi, Andris és Gábor. Ez azért is érdekes, mert Gáborral még egy szót
sem váltottam, de biztos látott Arnold ismerősei között. Vagy ilyesmi. Ha már
ott voltam, megnéztem Ricsi adatlapját (aki, ugye, nem jelölt be) meg a képeit.
Egy csomó kép gördeszkáról meg valami együttesről, ezen kívül egy darab kép
róla, amiből semmi nem látszik, mert elmosódott felvétel egy deszkáról történő leugrásról.
Gyorsan beütöttem az ismerősei közti keresésbe a „Cortez” nevet. Természetesen
ilyen becenévre csak egy találatot adott ki. Kép az nincs, viszont az összes
osztálytársunk az ismerőse. Mindenki. Akkor tényleg kedvelik. Pedig csak gólyatáborban
voltak. Én már három napja odajárok, és még mindig nem jelölt be mindenki.
Mindegy.
Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprikaL), utána
pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy
elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.
– Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés után. Anyu, aki
lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt felegyenesedett, és
lesápadva meredt rám.
– Lógtál az iskolából?– Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva.
– Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak?– Anya! – vágtam
közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra gondolna. – Anyu, csak azt akartam
mondani, hogy nem szeretem a majonézt!– Ó! – tette a szívére a kezét megkönnyebbülten.
– Jó, akkor nem teszek az uzsonnádba. – bólogatott.
A szüleimnek igazán nem tesz jót, hogy mindenféle „útmutató kamaszokhoz”
szakkönyvet tanulmányoznak, egyszerűen minden mozdulatomra és kijelentésemre
úgy figyelnek, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnék „lázadni”, amikor is
majd nem bírnak velem.
Suli: 5/3 – a társaság egyre jobb, a tanárok egyre szigorúbbak.
Elmaradt az infóóra: 5/5 – helyette osztályfőnökit tartottunk.
Charles Dickens: 5/5 – a kedvenc íróm, tényleg. J
Fáradtság: 5/1 – mindjárt leragad a szemem.
Virág újabb e-mailje tizenkét videóklippel: 5/2 – nekem ezek a zenék nem
tetszenek. L
Szeptember 4.,
csütörtök
Izomláz. Rémes, rettenetes, fájdalmas izomláz. A tegnapi tesi miatt
mindenem fáj, kétszer olyan lassan mozgok, mint máskor, és artikulálatlanul
nyöszörgök. Ez az izomláz az egész napomat megbélyegezte. Apu reggel szokás
szerint elvitt suliba. Amikor kiállt a kapun, láttam, hogy Virág lefelé baktat
az utcában. Nem szálltam be a kocsiba, hanem inkább bevártam, bunkóság lett volna
a szeme láttára beülni és elhajtani. Virág megint jókedvűnek tűnt, a haja
oldalra volt csatolva, és pink pólót meg tornacipőt viselt fekete farmerrel.
– Szia, Reni! – köszönt mosolyogva, majd észrevette aput. –Csókolom.
– Szervusz, Virág – biccentett apu, akinek nem kellett bemutatnom, az
elmondásom alapján simán felismerte. Virág a sarkán egyensúlyozva billegett, és
nagyokat pislogva meredt ránk.
– Esetleg elvihetünk? – tette hozzá apu, látva, hogy Virág csak ácsorog és
mosolyog.
– Köszönöm! – lelkesedett azonnal, és már be is ült hátra.
Útközben – Virág hátul középre csúszott, és előrehajolva bámult ki a
szélvédőn, amitől úgy tűnt, mintha köztünk ülne – apu próbált beszélgetni:
komolyan felkészültnek bizonyult.
– És mondd csak, Virág, ez az emo stílus bővebben mit foglal magában?
Csupán öltözködési és zeneirányzat, vagy érzelmi és életérzés alapon működik?Ennek
meg is volt a hatása. Mikor kiszálltunk, Virág teljesen el volt alélva, hogy
milyen jófej apukám van, amiért ennyire képben van a dolgokkal.
– Egy komplett könyvespolcuk van tinikről, jobban tudják, mi a divat, mint
én – válaszoltam zavartan.
– Ez akkor
is tök jó! Rólam anyu még mindig azt mondja, hogy most élem a „nemo”
korszakomat. Pedig már annyiszor mondtam, hogy emo! – rázta a fejét
hitetlenkedve.
A suliboxba
pakolva beszélgettünk tovább, mikor Kinga megérkezett. Úgy vonult végig a
folyosón, mint egy rossz tinifilm legnépszerűbb szereplője. Elöl, magabiztosan,
felszegett állal lépkedett, mögötte kettesével a négy a-s lány. A kilencedik évfolyam
lánybandája. Hurrá. Megállt mellettem, és kinyitotta a szekrényajtaját,
miközben a többi lány köré gyülekezett. Fél szemmel a kitárt ajtaja felé
pillantottam.
– Vilmos
herceg? – szaladt ki a számon, amikor megláttam, hogy a számtalan lovas kép
között, ami a szekrényajtaját díszíti, egyetlen poszter van felragasztva.
Vilmos hercegé, aki lovas sisakban, azt hiszem, éppen lovaspóló közben vigyorog.
– Még jó! –
vonta meg a vállát nagyképűen Kinga. Mi, Virággal akaratlanul is elröhögtük
magunkat. Ez azért ciki. Vagy nem?– Tudjátok, lehet, hogy szerintetek ez
vicces, de Vilmos irtó helyes. Nem úgy, mint a nevetséges Pete Wentz! –
mutatott gúnyosan Virág szekrényajtajára. – Renáta, a te üres szekrényed pedig
az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik – döfött egyet belém is, aztán a
lánycsorda kíséretében tovább vonult.
Virág
csalódottan Pete Wentz képére meredt.
– Még hogy
nevetséges! – rázta meg a fejét, saját magát győzködve.
– Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs
egyéniségem! – közöltem szomorúan. Virág lebiggyesztett szájjal lépett mellém,
és szemügyre vette a szekrényem üres belsejét.
– Nekem maradt még képem Pete Wentzről, szívesen odaadom – ajánlotta fel.
Ez tök rendes gesztus volt tőle, de azért persze nem fogadtam el. A nap
folyamán szinte végig azon agyaltam, hogy mit kéne a szekrényembe ragasztani,
hogy vajon mi jellemző rám. Az első óra után (töri, Barka tanárnő végig
diktált, leszakadt a kezem) rajz következett, amit Virág eléggé várt. Eddig még
nem vettem észre rajta, hogy bármilyen tantárgy felkeltené az érdeklődését,
ebből gyanítottam, hogy a rajzot szereti. Az előtte lévő szünetben én olvastam,
körülöttem mindenki hangoskodott, Robi és Andris valami dekódert próbált az
osztály tévéjéhez kötni, Zsolti, Dávid és Ricsi körülállták Dávid telefonját,
és valami videót néztek rajta.
Kinga természetesen nem volt a teremben, valahol az a-s lányokkal lógott, a
többiek meg tébláboltak az osztályban.
– Tudod, mit nem értek? – kérdezte hirtelen Virág, aki addig a padra
fektetett fejjel pihent.
Kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta.
– Hogy miért van a suli aulájában az a csúnya szobor.
Pár pillanatig pislogás nélkül figyeltem, hogy vajon komolyan gondolja-e,
és mielőtt válaszolhattam volna, Arnold felült a padomra – ráült a cuccomra, de
mindegy – és megelőzött.
– Virág, te olyan sötét vagy, mint az éjszaka – közölte tényszerűen. Virág
csak tágra nyílt szemekkel nézte, aztán elnevette magát. Oké, valóban nem egy
IQ-bajnok.
– A szobor Jeanne d’Arcot ábrázolja – magyarázta Arnold, mire Virág még
értetlenebbül meredt maga elé.
– Miért van itt a szobra?Arnold unottan a plafonra nézett, aztán rám. – Te
tudod, ugye?– Persze – szaladt ki a számon teljesen ösztönösen, bár úgy éreztem,
hogy ezzel a válasszal kicsit lekezeltem Virágot, pedig nem akartam. Szerencsémre
Virág ezt nem vette sértésnek, továbbra is várta a magyarázatot.
– Virág, tudod ki volt Szent Johanna? – kérdezte Arnold.
– A suli névadója?– Igen, de ha hiszed, ha nem, nem erről híres – vágta rá gúnyosan.
Kinga a csengő hallatán belépett a terembe, és előhúzta a táskájából a lovas
mappáját, amiben a rajzfelszerelését tartja.
– Kinga, te tudod, ki volt Szent Johanna? – fordult felé Virág kedvesen.
Kinga a szemét forgatva, hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ezt még a hülye is tudja.
Na, ez már tényleg Virágra vonatkozott.
– Egy szent – szólt bele az egyre mélyebb beszélgetésbe Dávid, amit a
többiek viccesnek találtak, és jót nevettek rajta.
– Jeanne d’Arc – kiabálta túl a többieket Kinga.
– Vagyis? – fordult felém Arnold.
– Orléans-i szűz – tettem hozzá.
– Pontosan.
– Jé! – ocsúdott fel Virág a döbbenettől. – Akkor ezért hívják így a sulit?
És ezért hívják francia alapítványi giminek? De jó!Arnolddal mosolyogva
összenéztünk. Virág végül is kis fáziskéséssel, de rájött, hogy a Szent Johanna
miért ennyire francia kötődésű suli. Ez vicces volt. Mondjuk, én is csak a
felvételi előtt néztem utána, mert azért fontosnak tartottam, hogy tudjam, hová
is jelentkezem. Ezzel egyébként csak páran vagyunk így, a többség nincs
tisztában vele, és látszólag egyáltalán nem érdekli őket a sulink nevének
eredete. Talán ők gondolkodnak normálisan.
Kétségtelen, a stréber jelző örökre rajtam marad.
A rajztanár (Vladár Ervin, aki egyébként a művészettörténet-
tanár
is) egész rendes. Ez az első rajzóra leginkább azzal telt, hogy lediktálta a
tanmenetet, a szükséges kellékeket, amiket a jövő hétig kell beszerezni, meg
bekérette az általános iskolában készült munkáinkat. (Jaj nekem!)
Mi még javában jegyzeteltünk, amikor Virág és Kinga is kimentek a tanári
asztalhoz, mivel mindkettejüknél ott voltak a régi rajzaik. Kinga ért ki előbb,
ezért amíg ő kinyitotta a lovas mappáját és sorban kitette a rajzait az
asztalra (csendélet, lovak, gyümölcstál, csendélet, lovak, banán-alma,
csendélet, ló, ló és még több ló), addig Virág a fekete-pink, halálfejes
matricákkal összeragasztgatott mappáját szorosan magához ölelve figyelte Kinga
kiselőadását.
– Ezek a csendéletképek mind csillagos ötös osztályzatot kaptak –
magyarázta a tanárnak. – A lovakról készült rajzaimat az általános iskolában
kiállították, ezenkívül ezzel a képpel – mutatott rá egy vágtató lovakat
ábrázoló képre – második lettem az országos rajzversenyen, a tizenkét évesek
kategóriájában – fejezte be.
A tanár (harminc év körüli, magas, vékony testalkatú férfi, csontos arccal
és hátrafogott, hosszú hajjal) az állát dörzsölgetve figyelte a képeket.
– Ezek tényleg kiváló rajzok, gratulálok. A gimnáziumban is számos
csendéletet fogunk készíteni – közölte. Kinga magabiztosan összeszedte a
kipakolt képeit, és visszatette a lovas mappájába. – Te is elhoztad a régi
rajzaidat? – fordult Vladár tanár úr Virághoz, aki a magához ölelt mappáján
pihentette az állát, úgy bólogatott.
– Megmutatnád? – erősködött a tanár, mert Virág továbbra is csak ácsorgott.
– Ezek között van olyan is, amit nem rajzórára csináltam, hanem csak úgy –
nyújtotta félénken az irattartóját.
– Rendben – bólintott a tanár egyre kíváncsibban. Felnyitotta a mappát, és
először csak belelesett, úgy, hogy mi semmit ne lássunk belőle. Mivel az arcán
látszott a döbbenet, az osztály abbahagyta a szokásos duruzsolást, és egyre
türelmetlenebbül vártuk, hogy Virág rajzai ennyire rosszak vagy esetleg ennyire
jók.
– Ezeket te rajzoltad?– Igen. Szeretek rajzolgatni. Mindig vidám leszek tőle –
mosolygott Virág.
A tanár kiemelte a rajzlapokat a mappából, és óvatosan feltette őket a
táblára, hogy mi is lássuk. Na jó. Virág rajzai nem egyszerűen jók, hanem az a
„húú” kategória. A kötelező tájképek és csendéletek mellett (amik sötét, borús
színvilágúak és nagyon szépek) egy rakás rajz volt mangafigurákról és teljesen
élethű Pete Wentz-portrékról.
– Virág – olvasta le a tanár a mappáról a nevet –, szeretettel várunk a
rajzszakkörön, hétfő délutánonként, a nyílt szakkörök hetén megismerkedhetsz a
csoporttal, ha van kedved – adta vissza az üres mappát, és még egyszer
csodálattal nézett végig a táblára kirakott képeken.
Virág boldogan ugrándozott vissza a helyére. Egyébként az osztály nagy
része agyondicsérte a rajzait, egyedül Kinga hangoztatta, hogy mangát és „nyomi
gitárost” rajzolni nem olyan nehéz, mint lovakat. Nem sokan figyeltek rá. Én
sem.
A csütörtöki órarend eddig a leghúzósabb. A második óra (rajz) az egyetlen
nyugodt óra, utána kezdődik a kínzás. Fizika Gondos tanárnővel, duplamatek
Gazdag Márta tanárnővel – aki az első találkozás alkalmával mosolygósnak és
érdeklődőnek tűnt, de ezer százalék, hogy ez később változni fog –, zárásnak
pedig egy francia Durand tanár úrral és egy irodalom Kardos Kálmánnal.
Ennek az utolsó órának örültem, belekezdtünk Shakespeare-be, de egyébként
az egész csütörtöki nap kemény és fárasztó.
Az ötödik óra előtti ebédszünetben Virággal kimentünk az udvarra, mert
nagyon szép idő volt, és egy fa árnyékában ültünk le.
A magammal hozott szendvicsek és a büfében vett üdítők fogyasztása közben
én olvastam, Virág pedig egy kockás füzetbe rajzolgatott. A hangszórókból –
amik nemcsak a folyosókon hanem a suli falán is vannak – ezúttal a Mátrix filmzenéje szólt, ma egész nap ez ment,'minden
szünetben. A sulirádiónak, úgy tűnik, a Szent Johannában igen komoly kultusza
van, és tényleg, az elmúlt napokban egészen megszoktam, hogy minden szünetben szól
valami klassz zene háttérzajnak.
Az ebédszünetben egyébként sok diák volt az udvaron, köztük Kinga és a négy
a-s lány, ők az árkádok alatti árnyékban beszélgettek, meg ott volt még Ricsi,
Zsolti és Dávid, ők idősebbek társaságában. Mindenki csoportokat alkotva vagy legalábbis
kettesével töltötte a szünetet, csak egyetlen ember ült az udvar egyik végében
álló fa törzsének dőlve. Arnold, aki szokásához híven elfoglalta magát:
érdeklődve lapozgatott egy magazint.
Suli után Virággal sétáltam hazafelé, az izomláz miatt sokkal lassabban,
mint az előző napokban.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte.
– Szerintem megkeresem az egyéniségemet – feleltem kínosan.
Kínosan a fájdalmas, lejtőn felfelé baktatástól, és kínosan a tény miatt,
miszerint nem tudok mit ragasztani a szekrényembe.
– Aha – bólogatott Virág, aki szerint ez valóban fontos. – De azért biztos
vannak kedvenc dolgaid. Az olvasáson kívül mit szoktál még csinálni? Van
kedvenc filmed? Színészed?Színésznőd? Együttesed? Ilyesmi.
– Johnny Depp filmjeit szeretem. Főleg a Karib tenger kalózai t, az nagyon tetszett – feleltem.
– Na látod! Akkor már meg is van – zárta le a beszélgetést, és tovább
gondolkozott magában.
A kapunkban elköszöntem Virágtól, és bementem. Anyu már hazaért, a
konyhában találkoztunk.
– Hogy telt a napod? Mi volt a suliban? – érdeklődött.
– Semmi különös – ráztam meg a fejem, és leraktam a táskám. –Semmi különös
– ismételte utánam anyu, ami általában azt jelenti, hogy nem tetszik neki a
válaszom. A konyhapultra fektetett könyvét felkapva azonnal böngészni kezdte,
nekem pedig volt időm leolvasni a címét: „Az ötven gyakori kamaszválasz jelentése”.
Óriási. Szólni akartam, de anyu gyorsabb volt, már meg is találta, amit
keresett, sőt, fel is olvasta. – „A semmi
különös, nem történt semmi, nincs semmi és hasonló válaszok egy kamasz
szájából leginkább az elhangzottak ellentétét jelentik. A semmilyen válaszok
hátterében sokszor elfojtott düh és megaláztatás rejtőzik, valamint a befelé
fordulás és elutasítás kezdetleges jeleit ismerhetjük fel. Fontos, hogy az első
alkalmakkor tisztázzuk a probléma valódi okát, semmiképp ne hagyjuk annyiban, a
valós válaszadás fontosságát érzékeltessük kamasz gyermekünkkel.”
Már csak ez hiányzott. Anyu felvont szemöldökkel várta, hogy szóljak
valamit.
– Jó – túrtam bele a hajamba. – Egy kicsit bánt, hogy nincs semmi a
szekrényembe ragasztva, másoknak meg van. Nekem nincs egyéniségem!– Reni, hogy
mondhatsz ilyet?Nem én mondtam. De mindegy.
– De ez nem olyan fontos, szóval ez nem probléma.
– Már hogyne lenne fontos? Ügy látom, abban a periódusban vagy, amikor
önmagadat keresed. Mondd csak, szeretnéd tudni a dolgok miértjét és létezésünk
okát? – kérdezte anyu a vállamra téve a kezét. Hogy mi?– Nem – ráztam meg a
fejem értetlenül.
– Ó. Akkor ez majd később jön, elnézést – csukta be a konyhapulton
kinyitott könyvet. – Tehát egyéniség. Nézzük csak – töprengett anyu.
– Szerintem egyedül is rájövök, csak gondolkoznom kell rajta.
Megyek, megcsinálom a házim.
– Jó, én pedig átnézek pár kiadványt, hátha találok valamit erről a témáról.
Hiába mondtam volna, hogy nem kell, anyu ragaszkodik a „kamaszkezelő”
könyveihez, szóval nem is erőlködtem, inkább felmentem a szobámba tanulni.
Hamar kész lettem, úgyhogy bekapcsoltam a gépem, és megnéztem az e-mailem. A
hangulatom azonnal jobb lett, ugyanis most már az összes osztálytársam bejelölt
a közösségi portálon (beleértve Kingát és Ricsit is).
Mármint az összes osztálytársam, egy kivételével. Cortez, aki csak jövő
héten jön suliba. Úgy döntöttem, kinyomtatom az osztálytársaim profilját a
közösségiről, és beragasztom a naplóm legelejére.
Ezzel hamar meglettem, és gondoltam, Simsezek egy kicsit, mert eszembe
jutott, hogy a héten még nem is játszottam.
Miközben a simjeimet küldtem munkába, a csukott szobaajtómon halk
kopogtatást hallottam.
– Igen? – szóltam, kicsit lehajtva a notebookom tetejét. Anyu nyitott be,
legnagyobb meglepetésemre Virág ácsorgott mellette.
– Mit csinálsz? – kérdezte anyu, majd amikor meglátta a képernyőn lévő
simeket, hozzátette. – Ó, babázol? Képzeld, a kis osztálytársad átjött hozzád.
– Anya! – szóltam hirtelen felocsúdva. – Nem babázok, ez a Sims!– Hát
persze, elnézést. – bólintott finoman mosolyogva anyu. –Virág, menj be
nyugodtan. Gyerekek, hozok nektek valami üdítőt és rágcsálnivalót – fordult
meg, majd még egyszer rámosolygott Virágra. – Igazán örülök, hogy végre
megismerhettem Reni kis barátját.
– Én is – mosolygott Virág, és bejött a szobámba.
Gyorsan behajtottam az ajtóm, és bocsánatkérően néztem Virágra. De ciki.
– Bocs, a szüleim kicsit lelkesek. Általánosban soha nem jött át hozzám
senki, úgyhogy ez most pozitív hatással van rájuk – magyarázkodtam azonnal.
– Nekem sem voltak barátaim általánosban. Tokiónak csúfoltak, tök hülyék
voltak – felelte, és körbenézett. – Hová tehetem, mindjárt megszakadok –
rántott egyet a hátizsákján.
– Bárhová – mutattam körbe. – Miért csúfoltak Tokiónak?– Mert a TH volt a kedvenc együttesem.
Tokió
Hotel. Később rájöttem. Virág kinyitotta a táskáját, és egy rakás, de tényleg
irtó sok magazint szedett ki belőle.
– Mik ezek?
– rángattam oda mindkét babzsák fotelem, hogy le tudjunk ülni.
– Elhoztam
azokat az újságokat, amikből kiszedhetünk képeket a szekrényedbe – felelte, és
a kezembe nyomott egy köteget.
Először
teljesen értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez volt az egyik
legrendesebb dolog, amit valaha tapasztaltam. Órákig böngésztük a magazinokat,
közben anyu állandóan hozott nekünk valamit, üdítőt, pogácsát, chipset meg
csokit, és látszott rajta, hogy igazán örül annak, hogy vendégem van. Mi pedig
közben beszélgettünk, Virágról kiderült, hogy az összes tini- és filmes magazinnak
az előfizetője (meg egy rakás képregénynek), és őrült nagy gyűjteménye van, meg
például ő is Simsezik, sőt, már szerkesztett magának saját Pete Wentz simet,
ami ugyan egyszer meghalt, de nem mentette el a játékot, így megmenekült.
Időközben
apu is megjött, és ő is örült Virágnak, anyu kicsit bosszankodott is, mert apu
mondta, hogy ők már ismerik egymást, és ő erről reggel lemaradt. Virág vacsora
előtt ment haza, amikor is az anyukája érte jött. A szüleim ennek még jobban
megörültek, ki is kísérték Virágot a kapuig, ahol aztán a szülők váltottak pár
szót, amibe mi, „gyerekek” nem lettünk beavatva.
Fizikaóra
Gondossal: 5/1 – rémesen hosszú volt és nehéz.
Izomláz:
5/1 – nagyon fáj.
Simjeim
állapota: 5/3 – kicsit elhanyagoltam őket.
Virág
látogatása a sok magazinnal: 5/5 – nagyon örülök neki! J
Egyéniségkeresés eredménye: 5/4 – akkor is lesz
poszter
a szekrényemben,
és kész!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése