szept 24-ig

Szeptember 16., kedd

A tegnap leadott irodalom beadandót Kardos mára kijavította.

A szokottnál is komorabb arccal jött órára, rosszat sejtettünk.

– Mint már mondtam, a dolgozatra két jegyet kaptok, fogalmazás, illetve helyesírás – dobta le az asztalára a vaskos papírköteget, majd felemelte a legfelsőt. – Akkor kezdeném is.

Neményi!Arnold felemelte a fejét a pad alatt olvasott könyvéből.

– Igen?– Tíz oldallal túllépted, Rómeó és Júlia története mellett kielemezted Shakespeare korának társadalmi és politikai helyzetét, majd mindezt összevetetted a műben fellépő problémákkal. A feladat nem pontosan ez volt, csak részben, azonban a dolgozatod hibátlan és elgondolkodtató. Szép munka – nyújtotta előre a vastag dolgozatot. Arnold komótosan kiment érte, és átvette.

– Reni – vette fel a következő dolgozatot a kupac tetejéről. –Gratulálok, hibátlan.

Jaj! Esetlenül mentem ki érte, és lehajtott fejjel kullogtam vissza a padomhoz. Csak mikor újra leültem, akkor mertem ránézni a lapokra. Két akkora ötös csillogott a papíron, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. Hurrá! J

Utánam rögtön Kinga következett, szintén kitűnő dolgozattal, Kardos külön megdicsérte a dolgozata igényes formáját. Persze, mert ő beköttette. Ötöst kapott még Gábor és Jacques (fogalmazásra ötöst, helyesírásra kettest), hármas dolgozatot írt Ricsi, kettest Zsolti, utánuk pedig következett a feketeleves.

Láttam Virágon, hogy izgatott, azt hiszem, ő ötösre számított.

Elmondása alapján több mint egy órát foglalkozott vele. Eléggé sajnáltam.

– Na, és akkor most, akik nem hallották a nevüket – csapta össze a tenyerét a tanár, és felemelte a következő két dolgozatot. – Tisztelt Bernáth és Haraszti urak! Andris és Robi kérdőn felnéztek.

– Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy nem ismerem fel az első mondatok alapján az internetről lemásolt dolgozatokat?– Reméltük – csúszott ki Robi száján, mire mindenki elnevette magát. A tanár nem.

– Sajnálom. Mindkettő értékelhetetlen a plágium miatt – nyújtotta két kezében a két dolgozatot.

Olyan „azért megpróbáltuk” arckifejezéssel ültek vissza a helyükre. Kardos felemelte a következőt.

– Felmayer!Dávid az állát vakargatva ment ki a tanári asztalhoz.

– Felmayer, mégis hogy gondoltad, hogy a helyesírásjegyet egy wordbe begépelt és ezáltal ki is javított, kinyomtatott dolgozaton értékelni fogom?– Kézzel kellett volna írni? – döbbent le Dávid. Na erre mindenkiből kitört a röhögés.

– Esetleg – bólintott a tanár.

– De hát ez a 21. század! – tárta szét a karját Dávid.

– Valóban. Ez pedig egy 21. századi egyes!Dávid teljesen értetlenül ült vissza a helyére, folyamatosan a szépen megszerkesztett dolgozatát olvasta, és magában arról motyogott, hogy még élőlábat is szerkesztett hozzá.

– Pszt – néztem Virágra, aki továbbra is nagyra nyílt szemmel nézte a tanárt, és várt. – Mi van a tiéddel?– Nem tudom, lehet, elkeveredett – vonta meg a vállát még mindig reménykedve.

Sajnos nem volt igaza. A dolgozata a következő pillanatban került terítékre.

– Kedves Virág – mosolyodott el erőltetetten Kardos, leengedve a kezében tartott dolgozatot.

– Igen? – mosolygott vissza Virág. Ő őszintén.

– Kedves Virág, sokat gondolkoztam a dolgozatodon.

– Tényleg? – csillant fel a szeme.

– Igen, azt hittem, valami vicc! – komorodott el Kardos egy pillanat alatt, és arcán dühös kifejezés suhant át. – Mégis hogy gondoltad, hogy az A betűk helyett csillagot rajzolsz, és hangulatjelekkel tömöd tele a dolgozatod? Rómeó meghalt, szomorú jel – olvasott bele Kardos a dolgozatba, mire az egész osztály röhögni kezdett. Én csak lehunytam a szemem, és a szám szélét rágva vártam, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.

– Ugye az ötösökön kívül senki nem nevet? – nézett szét Kardos az osztályban, amitől egy pillanat alatt csend lett.

– Én… én csak ki akartam fejezni, hogy az egy szomorú rész – magyarázkodott Virág.

– Máskor inkább ne! Csak írd le. Ne kommentáld. Sajnálom.

Virág a helyére hozta a dolgozatot, én pedig azonnal elkértem.

Hú, tényleg nem semmi. A fekete tollal írt, cifra dolgozat számtalan hangulatjelet tartalmazott, sőt, az epilógus valami ilyesmi volt: „Rómeó és Júlia története eléggé tanulságos, de közben olyan nagyon szomorú. LL”

Inkább visszaadtam. Kardos egyetlen dolgozatot lengetett maga előtt.

– Felismeri valaki?Cortez feltápászkodott, és kiment érte.

– Van valami különösebb okod rá, hogy üresen adtad be? –

            kérdezte a tanár.

– Nem olvastam.

– Akkor javaslom, hogy kezdj hozzá! Ez pedig, gondolom, kitaláltad. Egyes.

Az irodalom után némileg elromlott az osztály hangulata, sok rossz jegy született, és senki nem számított rá. Virág egész nap magával hurcolta a smileys Rómeó és Júliáját, és kikérte több tanár véleményét is. Sajnos mindenki egyetértett a jegyével.

– Ez akkora szívás. Pedig sokat foglalkoztam vele – rázta a fejét a szekrényébe pakolva.

– Kérd meg, hogy újraírhasd. Kardos meg fogja engedni – biztattam. Furán nézett rám, úgy, ahogy általában mindenki, amikor Kardost dicsértem. A legtöbben rettegtek tőle, Máday ig. helyettes és Gazdag tanárnő (matek) után Kardos a harmadik leg-

            utáltabb tanár a suliban. Én tényleg nem tudom, hogy miért.

– Szegény Virág, most szomorú – csukta be Kinga a szekrényajtaját, és ujjával a levegőbe rajzolt egy szomorú smileyt.

– Majd ha kijavítod az egyest, akkor boldog leszel – tette hozzá, és ugyanúgy a levegőbe rajzolt, csak most egy boldog jelet.

– Kinga, a befűzött, bekötött, előregyártott dolgozatodnak meglett a sikere, foglalkozz magaddal – mosolyodtam el gúnyosan.

– Azt mondod, hogy a külleme miatt kaptam ötöst? – vonta fel azonnal a szemöldökét. Úgy tűnik, Kinga lételeme a harchelyzet.

Akármikor kapható rá.

– Sose derül ki, hogy ha simán adod be, akkor milyen jegyet kaptál volna rá. Virág legalább eredeti volt. Gondolj bele, smiley a dolgozatban? Ez olyan poén, ami évek múlva is emlékezetes lesz.

A te lefűzött fóliás dolgozatod már most sem érdekel senkit – fejtegettem, Kinga feje pedig egyre inkább torzult.

– Biztosíthatlak róla, hogy jobb dolgozatot írtam, mint te – simított végig hosszú, dús barna haján, ami egy hajpánttal volt lefogva.

– Nem is tudom. Virág, kinek a nevét mondták utánam? – fordultam kérdőn Virághoz.

– Kingáét – bólintott.

– Ja, igen. Bocs – vigyorogtam.

– Az a névsor miatt van! Utánad jövök a névsorban – kiáltotta utánunk, amikor látta, hogy Virággal együtt hátat fordítunk neki és elindulunk a folyosón.

– Lehet. De lehet, hogy nem. Derítsd ki, nekem nem fontos – szóltam vissza. Kinga a folyosó közepén állt, és valósággal tombolt. Ahogy az a-s lányok odaértek hozzá, üvöltözni kezdett velük is. Idegbeteg. Na mindegy.

Anyuék persze hihetetlenül örültek a jegyemnek, vacsora közben végig arról beszéltek, hogy milyen erősen kezdem a gimnáziumot és hogy ez mennyire lenyűgöző teljesítmény.

– Arnold írta a legjobbat, de ez nem is volt kérdés, viszont utána elolvasta az enyémet, és azt mondta, hogy ha ő nem élne, akkor az én dogám lett volna a legjobb. Ez Arnoldtól akár bók is lehet – magyaráztam nevetve Arnold elég morbid megjegyzését.

Anyu velem együtt mosolygott, apu azonban nem értette, látszólag megakadt valamin.

– Arnold? Ki az az Arnold? – forgolódott. Új név hallatán gyakran csinálja ezt, ilyenkor úgy tűnik, mintha itt keresné a közelben.

– Neményi Arnold, Reni kis barátja az osztályból, együtt járnak olvasókörre és az iskolaújságba is – magyarázta rögtön anyu.

– Barátok? – csodálkozott apu.

– Igen, olyasmi – bólintottam.

– És bókolt neked?– Nem nekem! A dolgozatomat dicsérte meg – ráztam a fejem.

– Mit akar ez az Arnold gyerek? – kapkodta a fejét apu köztem és anyu között.

– Semmit – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még lincshangulat keletkezne, amiért váratlanul egy fiú neve merült fel beszélgetés közben.

– Semmit – bólintott anyu is a védelmemre kelve. – Arnold, Reni és Virág jól összebarátkoztak.

– Hát – szóltam közbe megint –, én inkább úgy mondanám, hogy Virág is és Arnold is velem barátkozik. Egymással annyira nem – magyaráztam.

– Nem tetszik ez nekem. Te tudsz valamit erről az Arnold gyerekről? – fordult apu ezúttal teljesen anyuhoz, mintha ott sem lennék.

Azt hiszem, aput kicsit megviselte a tény, hogy van egy „fiú barátom”, aki „bókolt” nekem, ugyanis az este folyamán háromszor jött be a szobámba megkérdezni, hogy mit csinálok, és közben állandóan a kikapcsolt notebookom és az asztalomon lévő mobilom között kapkodta a fejét.

Shakespeare-dolgozat: 5/5 – erre a jegyemre vagyok eddig a legbüszkébb.

Virág Shakespeare-dolgozata: 5/1 – szegény. L

Cortez üres dolgozata: 5/3 – jó, lehet, hogy egyes, de milyen kúl, hogy ilyen lazán kezeli…

Számítógép-korlátozás miatt tv-műsor: 5/1 – értékelhetetlen.

Szeptember 17., szerda

Apu komolyan érdeklődni látszott: nemcsak elvitt minket suliba (Virágot is, természetesen), hanem leparkolt, és megállt velünk a kapu előtt. Azt hiszem, Arnoldot akarta lecsekkolni. Ez az egész tök ciki volt, a suli előtti lépcsőn szokás szerint Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti gyülekezett, és ment a röhögés valamin, amit tegnap este msn-en beszéltek. Na ja. Nekem meg a gépkorlátozás miatt fogalmam sincs semmiről, az az egy óra épp csak arra elég, hogy megnézzem az e-mailem, webkamerázzak Virággal és megetessem a virtuális tevémet a TeveClubon. Már kétszázhét napos, csak nem hagyhatom magára! Mindegy, szóval apuval és Virággal ácsorogtam a suli előtt, a többiek tőlünk kicsit arrébb, a lépcső alján csoportosultak.

– Hé, Virág, a smileys dolgozatodat felrakhatom a netre? Siker lenne, az tuti – szólt hozzánk Dávid, aztán amikor meglátta, hogy apu mellettünk áll, rögtön odajött. – Jó reggelt, Felmayer Dávid vagyok – nyújtotta a kezét. Apu kicsit meglepődött, motyogott valamit arról, hogy milyen jól nevelt, aztán kezet fogott vele.

Dávid közvetlenségére már a többiek is odagyűltek, Zsolti, Ricsi és Cortez is bemutatkozott.

– Cortez? – kérdezett vissza apu. Én oda se mertem nézni, inkább lehajtottam a fejem, és a cipőm orrát bámultam kínomban.

– Igen – felelte Cortez.

– Érdekes név.

– Csak becenév.

– Ó, értem – biccentett apu. Na most már ez azért tényleg ultra kellemetlen kezdett lenni. Mindenkinek.

Apu zsebre dugott kézzel ácsorgott köztünk, időnként megnézte az óráját vagy köhintett.

– Na és ti, srácok, suli előtt itt bandáztok? – kezdeményezte a beszélgetést.

Te jó ég!– Igen, olyasmi – felelte Zsolti.

– Klassz – nézett újra az órájára apu. – Látom, gördeszkáztok.

– Apu, azt hiszem, el fogsz késni – szóltam közbe égővörös fejjel.

Apu értette az enyhe célzásomat, és elment, mi pedig Virággal besunnyogtunk az iskolába.

– De rémesen ciki! – fogtam a fejem.

– Nem vészes! Dávidot is minden reggel hozzák, az ő apukája is szokott beszélgetni a többiekkel. Ricsiért is jött az anyukája a múltkor. A szüleid jófejek – biztosított Virág, és attól függetlenül, hogy kint sem esett az eső, meg épületben is voltunk, nem vette le a kapucniját. – Erről jut eszembe – csettintett. – Apu a hétvégén állatkertbe visz, és téged is hívott. Nem tudom, mikor jön rá, hogy elmúltam 14, de mindegy. Eljössz velünk? Jó lenne – nézett rám reménykedve.

– Persze, megkérdezem, hogy mehetek-e.

Kémián Gondos röpdolgozatot íratott, óra végére ki is javította.

Ricsi teljesen bambán ült mellettem, úgyhogy segítettem neki, úgyis más csoportban volt, szóval nem ugyanazt írtuk.

Mindkettőnké ötös lett (nem vagyok kémiazseni, de az elméleti részt képes vagyok befogadni). Óra végén aztán a többiek szétcikizték, lestréberezték, kiröhögték, de azért szerintem kicsit irigyelték is. Kémiából eddig két ötöse van. Ezt ő sem gondolta volna. Virág és Cortez az első padban rosszabbul jártak, összes tudásukat összerakva is csak kettest kaptak. Viszont ennek annyira örültek, mintha csak kitűnőt írtak volna.

Suli végén az iskolaújság szerkesztőségébe mentem. Már mindenki ott volt, bemutatkoztam a többieknek, és próbáltam rögtön megjegyezni a nevüket. Ezen az első találkozón Timi (11/a), a főszerkesztő bemutatta, hogy mennek a dolgok, kinek mi a szerepe, meg ilyesmi. Élveztem, hogy tényleg mindenki olyan komolyan viselkedik meg úgy csinál, mintha valami őrülten fontos és komoly újságot készítenénk. Viszont emiatt nagyszerű a hangulat, a vártnál is hamarabb beilleszkedtem, ami meglepett. Azt hittem, feszengeni fogok, de (nagyrészt annak köszönhetően, hogy Máday nem volt jelen) pár perc után feloldódtam, és ezerrel figyeltem.

– Az októberi fő témánk a halloween lesz – magyarázta Timi, mi, többiek pedig, ahányan voltunk, figyeltük a kivetítőt, aminek kapcsolója a kezében volt, és mindig, mikor tollával a vászonra bökött, képet is váltott. Ez nagyon menő.

A megbeszélés után már meg is kaptuk a feladatunkat. A rutinosabb, régi suliújságosok természetesen az állandó rovatukat írják, mi, újak pedig a hónap témáját. Ez így fair, még úgyis bele kell jönni.

– Halloween története? – nézett ránk Timi.

Arnold azonnal elvitte a témát, ez nem is volt kérdés. Ahogy ismerem, majd kilencsoros összetett mondatokban elemzi, amit úgysem bír senki felfogni, ezért szét kell szedni és „leegyszerűsíteni”. J

– Halloweeni jelmezek és dekorációk? Aki ezt kéri, megkapja a fotóst is – olvasta tovább Timi.

Én még gondolkoztam azon, hogy ezt meg tudnám-e írni, amikor Kinga már elvitte. A fenébe. Tuti, hogy azért csinálta, mert ehhez a cikkhez jár a fotós is. Akit mellesleg Daninak hívnak, és a 12/a-ba jár.

– Oké, következő, halloween a kultúrában. Könyv-, film- és zeneajánló – sorolta Timi.

Még a végére sem ért, én már jelentkeztem.

– Reni, a tiéd – biccentett.

– Rendben – mosolyodtam el. Hűha!A 9/a-s Krisztiánnak maradt a legrosszabb: cikk a töklámpás készítéséről.

Kinga büszke volt a feladatára, hiszen az ő témájához fotós is kell. Hú, mekkora dolog. Az enyémet viszont többen olvassák majd, mert evidens, hogy egy iskolában mindenkit jobban érdekel a zene- és filmajánló (ha a könyv annyira nem is), mint a dekorációs téma. J

Otthon a leckém megírása után azonnal el is kezdtem foglalkozni a témával, anyu természetesen feloldotta a gépkorlátozást, hiszen „fontos kutatómunkát végzek”, úgyhogy elég sokat neteztem. Virággal csak egy órát, mert nála még él a gépkorlátozás, továbbra is a jelszót próbálja feltörni. J

Az októberi újságba írandó cikkem: 5/5 – ez nagyon izgalmas. J

Kutatómunka: 5/5 – jópofa keresgélni hozzá a neten.

Virág csatolt YouTube videói halloweenre: 5/2 – nem egészen ezt keresem.

Kinga viselkedése: 5/1 – egyre dühítőbb. L

Szeptember 18., csütörtök

Ma rajzon Vladár gyümölcstálat rajzoltatott. Rémes volt. Már javában mindenki nekiállt, amikor én még csak forgolódtam. Na ja, a rajz nem az erősségem. Előttem Jacques precízen maga elé tartotta a tollát, és a tanári asztalra kipakolt gyümölcsöket próbálta lemérni szemmértékkel. Ezután a Marseillaise-t dúdolgatva neki is fogott a munkának. A mellettem lévő padban Virág a rajzlapjára teljesen ráborulva „alkotott”. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy állnak a többiek. Cortez (te jó ég, ma fekete kapucnis póló volt rajta, ami tök jól áll a sötét, összevissza zselézett hajához) lazán fogta a ceruzáját, és amikor észrevette, hogy hátrafordultam, mélykék szemével rám nézett. Hű.

– Renáta, van valami problémád? – szólt rám a rajztanár. Ó.

– Semmi – ráztam meg a fejem visszafordulva.

– Akkor talán fogj hozzá a rajzhoz, óra végén leosztályozom.

Hurrá. Ha van valami, ami igazán nem megy, az a rajz. A maximum, amit képes vagyok lefirkálni, az egy házikó vagy egy pálcikaember. Úgy tűnik, gimiben ez már kevés. Általánosban még megszántak. Na jó, összevissza radíroztam a rajzlapot, egy helyen még ki is szakadt, mert az általam lerajzolt narancs nem is hasonlított gyümölcsre, plusz később jöttem rá, hogy nincs is narancs a tálban. Bár tudnám, honnan szedtem. Óra vége előtt öt perccel egy önként jelentkező (természetesen Kinga) összeszedte a rajzokat. Amikor hozzám ért, összehúzta a szemöldökét.

– Ez meg mi?– Gyömölcstál – feleltem automatikusan.

– Mégis milyen? – gúnyolódott.

– Összeturmixolt. Csak vidd ki, oké? – sürgettem, mert nem volt kedvem az önelégült képét bámulni.

Vladár végignézte a beadott rajzokat, és rögtön le is osztályozta.

Virág, Jacques, Kinga és Robi rajza volt a legelső, ők azonnal ötöst kaptak.

– Ezen nincs név, kié? – mutatott fel egy iszonyúan szép, teljesen élethű rajzot.

– Az enyém – lengette meg Cortez a karját.

A tanár hosszasan nézte a rajzot. Szinte vetekedett Virágéval.

– Sajnálom, hogy idén nem keltette fel az érdeklődésedet, de jövőre szeretettel várunk a rajzszakkörön – firkantott egy ötöst a lap aljára. Cortez bólintott, és tovább firkált a füzetébe. A rajzok általánosságban szépen sikerültek, többé-kevésbé hasonlítottak az asztalra helyezett tálra meg gyümölcsökre.

– Renáta, sajnálom, a legnagyobb jóindulattal… – fordult hozzám Vladár. Visszafojtott lélegzettel vártam – kettes.

Na, szép! Az első rossz jegyemet rajzból kaptam. Viszont el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek a kettesnek!Felálltam, és mosolyogva kimentem a rajzomért, miközben az egész osztály döbbenten nézett.

– Muti – nyúlt érte Virág, én pedig fejjel lefelé fordítva adtam át. A következő pillanatban Virág hisztérikus röhögőrohamot kapott. Legalább neki tetszett.

Vladár tovább osztogatta a rajzokat és jegyeket, aztán felszólította Dávidot.

– Felmayer!– Igen, tanár úr?– Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás.

– Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen!Mindenkiből kitört a röhögés. Az első padban, pont a tanári asztal előtt ülő – egyébként is szótlan – Gábor a nyakát behúzva lejjebb csúszott. A tanár gondolkodott egy darabig.

– Legközelebb talán ülj arrébb. Ez így most csak hármas. Dávid a vállát vonogatva kiment a rajzért, visszafelé pedig élvezte a sikert, mivel a többiek tapssal és röhögéssel díjazták.

– Végül Neményi – szólította fel a tanár. Arnold letette a könyvét a kezéből, és szemébe lógó tincsei mögül unottan felnézett. –Megosztanád velünk, hogy az asztalon látható kifogástalan gyümölcsöket miért félig elrothadva rajzoltad?– Ennek egyszerű, szimbolikus jellegű oka van – kezdte a választ Arnold, mire mindenkinek lecsuklott a feje. Ha ő egyszer belekezd a magyarázatba… – A gyümölcsök most épnek tűnnek, azonban már a leszedésük pillanatában rothadásra ítéltettek. Ha rájuk nézek, látom, hogy friss, szép darabok, de tudom, hogy hamarosan fonnyadtan, megbarnultan és aszalódva zsugorodnak össze. A rajzommal azt szándékoztam kifejezni, hogy…

– Értem – szakította félbe a tanár. – Mellesleg ötös – legyintett.

Arnold kissé sértetten, mivel mély gondolatmenetét megszakították, újra felemelte a könyvét, és tovább olvasott.

A szünetben szokás szerint az udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd őt kikerülik, ha akarják”, így aztán törte előttünk az utat, mi meg Virággal követtük. Mellesleg Virág még mindig a rajzomon szórakozott.

– Miért nem kérted, hogy segítsek?– Nagyon rajzoltál, nem akartalak zavarni – vontam meg a vállam.

– De eddig kitűnő tanuló vagy, most meg kaptál egy kettest.

Nem akaszt ki? – nézett rám csodálkozó tekintettel.

– Rajzból? Hidd el, én örülök a kettesnek Csak az átlagomat sajnálom – vontam meg a vállam.

Duplamatekon imáim meghallgatásra találtak, nem feleltem.

Andris imái viszont elkallódhattak valahol, mert ő felelt, Gazdag tanárnő nem kímélte, több mint húsz percig állt a táblánál. L

Délután anyu vacsorát készített, nekem meg eszembe jutott, hogy még el sem kéredzkedtem az állatkertbe, pedig megígértem Virágnak. Felültem a konyhapultra, anyu pedig rögtön a kezembe nyomta a fellapozott szakácskönyvet.

– Diktálnád?– Persze – feleltem, és egy pillanatra becsuktam, hogy ellenőrizzem a borítóját. Tudni akartam, kinek köszönhetjük a „nagyszerű” vacsorákat. Valami angol. Gondolhattam volna.

– Na jó, akkor itt van a darált hús – mutatott anyu egy tálra –, itt pedig a főtt krumpli – bökött egy másikra. – Mi a következő lépés?– Hozzáadjuk a tejet – olvastam ki, és a konyhaasztalra kikészített tejre mutattam.

– Igen, azonnal – bólintott anyu lelkesen, majd megfogta a tejet, és ráöntötte a darált húsra.

– Ööö… – ráztam meg a fejem, mintha csak rosszul láttam volna. – Az a krumplira ment volna.

– Jaj, igazad van! Miért nem tudják egy kicsit érthetőbben írni? – tette csípőre a kezét anyu.

Oké. Most már legalább tudom, hogy mi hibázik a vacsorával.

Úgy általában. Remélve, hogy a vacsorának lőttek, becsuktam a szakácskönyvet, és rátértem a holnapra.

– Virág apukája elvinne minket az állatkertbe suli után.

Mehetek?– Kérdezd meg apádat, ha ő elenged, akkor mehetsz – bólintott, aztán visszafordult a „vacsorához”. – Hogy javítsam ki?Lemásztam a szekrényről, és átmentem apu dolgozószobájába.

– Apu, holnap Virág apukája elvinne minket az állatkertbe, mehetek? – kérdeztem. Apu felnézett a számítógépéből. – Anyád mit mondott?– Hogy kérdezzem meg tőled. Aztán tovább csinálta a tejes darált húst – közöltem, mire apu fintorogva rám nézett.

– Persze, menj csak. Hozol nekem perecet?– Aha – mosolyogtam.

– És olyan kókuszrudat?– Azt is.

– Ó, és vattacukrot…

– Amit csak tudok – biztosítottam.

Rácsörögtem Virágra, hogy jöjjön fel msn-re. Ez a gépkorlátozás átka: ahhoz, hogy egyszerre netezzünk, muszáj előtte megbeszélnünk.

– Jól van, megyek holnap – néztem bele a webkamerába. Virág ugrált örömében. Ezt onnan tudom, hogy kiugrált a képből, és egy ideig nem is láttam.

Rajzóra: 5/1 – a tanár nem értékeli az absztrakt művészetet.

Információim Cortezről: 5/2 – erősen hiányosak, de ma bővültek azzal, hogy nagyon jól rajzol.

Vacsora: 5/1 – nem tudok beszélni róla. Képtelenség. J

Szeptember 19., péntek

Anyut reggel még otthon találtam.

– Milyen idő lesz ma? – kérdeztem azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel.

– Szórványosan előfordulhatnak záporok, főleg keleten, de nagyrészt napos, meleg idő lesz. Délután a hőmérséklet huszonkét és huszonöt fok között alakul.

– Köszi – mosolyodtam el. Na igen, simán protekciós vagyok, ha az időjárásról van szó.

– Reni, kérlek, add meg Virág apukájának a számomat és apád számát is.

– Nálam lesz a mobilom.

– Tudom, de szeretném, ha Virág apukája el tudna érni. És kérlek, figyeljetek egymásra, ne veszítsd szem elől Virág apukáját…

– Anya! – szóltam közbe mosolyogva. – Tudok vigyázni magamra egy állatkertben!– Jó persze, csak… – ráncolta a szemöldökét anyu. – Mindegy, érezd jól magad.

– Oké.

– És vacsorára ugye hazaérsz?– Persze!Apu hasonló aggodalommal vette tudomásul, hogy délutánra van programom. A kocsiban nem győzte hangoztatni.

– És ne menjetek közel a rácsokhoz! Az állatsimogatót is kerüljétek. Veszélyes.

– Apu – kérleltem sokadszorra valamelyik szülőmet. Őrület, hogy micsoda problémát csinálnak egy állatkerti délutánból.

– Jó, tudom, ciki, ha ennyiszer elmondom – bólogatott apu.

Még megígértem, hogy nem ugrom a krokodilok elé, nem simogatom meg az oroszlánt és nem mászom be a farkasokhoz.

Mindezt azzal indokoltam, hogy normális vagyok. Ha ez eddig nem derült volna ki.

A suliban a szokásos pénteki nyüzsgés volt, Máday ig. hely. az aulában ordibált hol a sulirádió zenéje miatt, ami szerinte bomlasztja a közösséget (30 Second to Mars),  hol rászólt az érkező diákokra, hogy tegyék el a zenelejátszókat. Föcin a tanár kiosztotta a dolgozatokat. Ötös lett. Beírtam az ellenőrzőmbe, és hát tényleg elég bénán mutatott a sok ötös mellett az a rajz kettes. Majd megpróbálom feltornázni hármasra. Jobbra nem igazán számíthatok. Irodalmon Cortez szonettelemzésre megkapta a második egyesét. Ennek csúnya vége lesz, Kardos szemmel láthatóan bepöccent rá az üresen beadott házidoga után, és biztosította arról, hogy ha nem kezd tanulni, megvágja. Jaj. Engem ez sokkal jobban megviselt, mint Cortezt vagy a többieket. Nem akartam belegondolni, hogy megbukik. Hogy lehet egyáltalán irodalomból megbukni? Rajzból könnyebb. Szerintem.

Kicsengetéskor Virág apukája a suli előtt várt minket. Amikor bemutatkoztam, teljesen jól elbeszélgettünk, mondta, hogy menynyire örül, hogy megismert, meg hogy fontosnak tartja, hogy jóban legyen Virág barátaival, és hogy sokat hallott rólam. Virág erre grimaszolt meg a vállát vonogatta. Egyébként Virág szülei tök normálisak, most, hogy már külön-külön megismertem őket, nem látom komolyabb okát Virág dühkitöréseinek vagy hangulatváltozásainak. Viszont az apukájával való kapcsolatából rögtön levettem, hogy még mindig állatira dühös a válásuk miatt, és azt a fura türelemjátékot játsszák, miszerint Virág csendesen duzzog, az apukája pedig próbálja megbékíteni. Na, ebbe a csodálatos színjátékba kerültem bele, úgyhogy elmentünk az állatkertbe. Hátraültem a kocsiba, és amíg Virág feltekerte a hangerőt (üvöltött a Fall Out Boy),  az apukája arról beszélt, hogy ez milyen klassz zene. Persze tudjuk, hogy nem tetszik neki, sőt, szerintem alig bírta ki, de becsülettel hallgatta. Én meg hátul gubbasztottam, és az ablakon kibámulva jöttem rá, hogy amióta elköltöztünk, nemhogy Pesten, de szinte még a II. kerületen kívül sem voltam.

Az élet számomra megállt a suli és a házunk között, minden ehhez a két helyhez köt. Ezt nem gondoltam volna.

Az állatkert egyébként klassz volt, elég jól szórakoztunk.

Mondjuk, a régi sulimmal évente legalább egyszer mentem, plusz a szüleimmel is, úgyhogy sok újat nem láttam, de azért jó volt. Egy csomó diák volt még ott, osztállyal és csak úgy, csoportokban is, és néhányan rosszallóan néztek ránk. Na persze aztán rájöttünk, hogy miért. Annyira hozzátartozik a ruházatunkhoz a pólónkon lévő Szent Johannás kitűző, meg a táskánkon lógó passtartó, hogy mi már észre se vettük magunkon. Mások viszont igen, és ahogy az szokás, a magánsulisokat kinézik. Mindegy.

Állatkert után ettünk (késői ebéd vagy korai vacsora) a Városligetben, és Virág apukája tovább érdeklődött.

– És, Reni, a te kedvenced is a FOB?– Öhm – mosolyogtam össze Virággal. –, nem igazán. De azért néha meghallgatom. Ha muszáj – tettem hozzá.

– Na, és te is a rajzszakkört választottad, ahogy Vircsi?Virág erre a becézésre felkapta a fejét, és szemébe fésült haja mögül gorombán nézett.

– Nem, nekem a rajz egyáltalán nem megy – feleltem, és ezen újra összenevettünk Virággal. Az apukája türelmesen mosolygott, aztán amikor véget ért ez az „úgyis csak mi tudjuk, hogy min nevetünk” pillanat, hozzátettem: – Az olvasókörbe járok.

– És bekerült a suliújságba is! Most ír cikket halloweenről – tette hozzá Virág.

És hogy ez más szájából mennyire jól hangzik! Virág apukája sokat érdeklődött az újságról meg az olvasókörről is, úgyhogy egész evés alatt erről beszélgettünk.

Este a szobámban betettem egy DVD-t, és a babzsák fotelemre huppanva magamhoz húztam a hátizsákom. Kihalásztam belőle a gumicukrot, és már épp indítottam volna a filmet, amikor apu bekopogott.

– Mit nézel? – lépett be, tekintetét le sem véve a tévé képernyőjéről. – Kalózok?– Dehogy – ráztam meg a fejem.

– Az már ciki? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel.

– Nem, csak már unom.

– Ó, értem. Akkor ez most…?– Rocktábor.  Virág ajánlotta.

Apu pár pillanatig ácsorgott a tévémet nézve, végül leült a másik babzsák fotelemre.

– Jaj, majdnem elfelejtettem – hajoltam el a táskámért, aztán letettem apu mellé, aki egymás után kiszedte belőle az állatkertben vásárolt dolgokat. Perec, medvecukor, kókuszrúd.

Szerencsénkre nem buktunk le, anyu nem jött rá, hogy késő este mindenféle cukrot meg édességet eszünk a Rocktábor  nézése közben. Egyébként apu meglehetősen sokat kérdezősködött a film alatt, olyanokat, mint „kik ezek a kölykök?”, vagy „miért énekelnek?”, de a végére összeállt a kép, és megértette. J

Állatkerti délután: 5/4 – bár néha kellemetlen volt, összességében jól szórakoztunk.  Rocktábor:  5/3 – nem is tudom. Semmi extra, nem értem, mi ez az őrület körülötte.

Kígyó formájú piros gumicukor: 5/5 – finom.

Kígyó formájú kék gumicukor: 5/1 – nem finom, és tiszta kék lett a nyelvem tőle. L

Szeptember 20., szombat

Csendes nap. Anyu szerint ez az utolsó igazán nyári hétvége, úgyhogy egész nap a kertben ücsörögtem. Legalább hétfőn vissza tudom vinni a könyvet, ugyanis kiolvastam. Virág az apukájával tölti a hétvégét, a tegnapi állatkert után ma horgászni mentek.

Egyszer délután üzent, hogy teljesen ki van akadva, a hajnal óta tartó szótlan üldögéléstől, és a víz bámulásától befordult.

Szeptember 21., vasárnap

Reggel elkísértem anyut a meteorológiai intézetbe, aztán kora délután nekiálltam a maradék leckéimnek. A fizikával negyvenperces küzdelem árán sem sikerült boldogulnom, ezért lementem anyuhoz, aki azt mondta, bármennyire szeretne, fizikából egyáltalán nem tud segíteni, viszont szívesen beszél a ciklonokról és anticiklonokról. „Ezt később veszem igénybe” ígérettel apu dolgozószobájába mentem, aki megnézte ugyan a leckém, de csak a fejét rázta. Visszamentem a szobámba, és kínomban bekapcsoltam a notebookom. Az msn tömve volt, de hiába kérdeztem meg Andrist (ő közben autóversenyt játszott), Zsoltit (ő egyszerűen kiröhögött, amiért vasárnap délután ezzel foglalkozom) vagy éppen Kingát (ő mondta, hogy már kész van, de nem segít, különben is lovagolni megy), nem jutottam egyről a kettőre. A listán Cortez neve mellett ott volt a zöld jelzés, tehát éppen gépezett, de rá egyszerűen nem mertem ráírni. A fizikakérdés alibinek tűnne, tuti, hogy nem érdekli, és azonnal elmondaná a többieknek, hogy ilyen gyenge ürüggyel próbálok beszélgetést kezdeményezni. Már majdnem kikapcsoltam a gépem, amikor Arnold bejelentkezett. Azonnal ráírtam.

Reni üzenete:  Szia, kész vagy a fizikával?

Arnold üzenete:  Ezt gondold át még egyszer.

Reni üzenete:  Oké. Akkor máshogy. Segítesz a fizikában?

Arnold üzenete:  Igen. Hol akadtál el?

Reni üzenete:  Az elején.

Arnold üzenete:  A legelején?

Reni üzenete:  Igen, a forgómozgás szögjellemzői. Tippem sincs, nem igazán értem.

Arnold üzenete:  Na jó, akkor várj.

És kilépett. Értetlenül néztem a képernyőre, vártam, hogy visszajöjjön, bár őszintén, Arnoldnál nem igazán lehet tudni. Már arra is gondoltam, hogy meggondolta magát, csak nekem nem szólt, amikor tíz perc várakozás után anyu bekopogott a szobámba.

– Reni, egy kis osztálytársad keres a fizikalecke miatt.

– Hogy? – fordultam meg csodálkozva.

Anyu megismételte, úgyhogy leszaladtam a lépcsőn. Valóban, Arnold az ajtónkban állt, és unottan meredt maga elé.

– Elhoztam a könyvet is, ha az elején megakadtál, akkor sosem fogsz tudni továbblépni. Az alapok ismerete a legfontosabb – magyarázta a tőle megszokott stílusban.

– Nem gondoltam, hogy átjössz. Azt hittem, várjak a neten – tártam szét a karomat.

– Két utcával lejjebb lakom. Miért tanítanálak az interneten?Ez igaz. De akkor is meglepett.

– Arnold, milyen kedves tőled, hogy felajánlod a segítséged.

Hol szeretnétek tanulni? – kérdezte anyu.

– Nekem mindegy – vontam meg a vállam, és Arnoldra néztem.

– Én most járok itt először. Honnan kéne tudnom? – nézett vissza rám. Ez jogos.

Végül a nappaliba mentünk (azért a szobámba nem akartam hívni, mégiscsak fiú, kicikizne a Johnny Depp-képek és lányos dolgok miatt), én a fotelbe ültem, Arnold pedig a kanapéra. Amíg én a gyakorló képleteket elemeztem, nem kerülte el a figyelmét a könyvespolc.

– Ezek a te könyveid?– Nem – ráztam meg a fejem. – A szüleimé. Az enyémek a szobámban vannak.

Anyu körülöttünk sürgölődött, hozott üdítőt meg kis pereceket, aztán bement apu dolgozószobájába.

– Reninek sikerült megoldani a fizikát? – hallatszott ki a nyitott ajtón át apu hangja.

– Nem, a nappaliban tanul. Nézd meg.

– Rengeteg dolgom van, majd később – válaszolta apu.

– Jó, csak gondoltam, szeretnéd megismerni a kis barátját, Arnoldot, aki nagylelkűen átjött segíteni…

Ahhoz képest, hogy apunak „olyan rengeteg dolga volt”, anyu kijelentése után tíz másodperccel már mellettem állt, és rosszallóan nézte a jegyzetelő Arnoldot.

– Szóval te vagy Arnold – közölte „rettegett” hangsúllyal.

Arnoldot azért nem lehet könnyen zavarba hozni, felállt, bemutatkozott, illedelmesen megdicsérte a házunkat, és megjegyezte, hogy a könyvespolcon lévő lexikonsorozat ötödik és hatodik darabja fel van cserélve, és így teljesen megbontják az egységet. Apu csodálkozva a polchoz lépett, és a helyükre rakta őket.

– Elnézést, hogy szóltam, de az érkezésem óta zavart – bólintott Arnold, amikor végre „rend” lett.

Én mosolyogva jegyzeteltem tovább, apu pedig leült a másik bőrfotelbe, és felügyelte a tanulásunkat. Másfél óra alatt végeztünk, Arnold mindent elmagyarázott, volt, amit többször is, úgyhogy magamtól meg tudtam csinálni a házimat.

– Tényleg nagyon köszi a segítséget – csuktam össze a füzetem.

Arnold csak biccentett, aztán felállt. Vele együtt apu is, aki látszólag elzsibbadt a hosszas felügyelőpóz után.

– Megmutatod a könyveidet? – kérdezte Arnold.

– Persze – vontam meg a vállam.

Apu szemében egy olyan „aha” kifejezést fedeztem fel, úgyhogy természetesen jött velünk. Arnold a szobámban nem nagyon nézett körül, rögtön a könyvespolcomhoz lépett, és a kiadványok gerincét leolvasva böngészett, miközben bele-

            belekérdezgetett valamibe, hogy hogy tetszett. Apu mindvégig maga előtt összekulcsolt karokkal támasztotta az ajtófélfámat.

– Jó, de hiányos – minősítette végül a könyvgyűjteményemet Arnold, és már meg is fordult. Az ajtó felé lépve megakadt a szeme az íróasztalom felett lévő tükrön és közelebb lépett.

Azonnal lesápadtam. A fenébe!Nem a Johnny Depp-kép, nem a rátapasztott emlékeztető cetlik, de még csak nem is a béna High School Musical  matrica volt az oka. Hanem a manga rajz, amit Virág készített nekem.

– Ez itt…? – fordult vissza hozzám összevont szemöldökkel.

– Igen, az egy képregény – bólintottam iszonyatos nyomatékokkal hangsúlyozva a mondatot.

Arnold egy pillanatig a szemembe nézett, aztán fújtatott egyet.

– Igen, azért volt olyan ismerős.

Apu a beégésemből és földbesüllyedésemből mit sem vett észre, továbbra is Arnoldot figyelte. Végül belátta, hogy nem jelent veszedelmet semmilyen tekintetben, úgyhogy amikor kikísértem a kapuig, már nem jött velünk. De az ablakból nézett, ezt rögtön láttam, pedig próbált elbújni a függöny mögött. Na mindegy.

– Holnap találkozunk – köszönt el Arnold.

– Várj – szóltam utána. – Az a kép, amit láttál…

– Nem igazán érdekel – vonta meg a vállát.

– Oké, de azért köztünk marad?– Még ha szóba is állnék a „Cortez-féle” alakokkal, akkor sincs jogosultságom elmondani, amit láttam, amíg felhatalmazást nem kapok rá. Én tisztelem a jogokat – közölte komolyan. Én meg megkönnyebbültem. Komolyan.

Ciki: 5/1 – Arnold előtt totál beégtem.

Fizika házi: 5/3 – tényleg sikerült magamtól megcsinálni, de nem érdekel, a beégésem mindent visz. L

             Gulliver utazásai:  5/5 – igazán tetszett.

A közösségi portálon Cortez végre bejelölt: 5/5* – no comment. J

Szeptember 22., hétfő”

Arnold tartotta a szavát. Tényleg nem mondta el senkinek, hogy a tükrömre Cortez mangafiguraként van felragasztva. Ha ez kiderült volna, sulit kéne váltanom, amihez egyáltalán nincs kedvem. Arnold, amikor a suliszekrényénél megvárva ismét megkérdeztem, hogy mennyire tart nevetségesnek (a szekrényében egyébként Einstein kinyújtott nyelvű képe és számtalan John Lennon-poszter van ragasztva), Arnold azt mondta, őt nem érdekli, hogy visongatós-nevetgélős oldalam is van, egészen addig, amíg tud velem normálisan beszélgetni.

– Még egyszer köszönöm, ez nagyon rendes tőled – sóhajtottam sokadszorra, de ezúttal tényleg megkönnyebbülve.

Virág, mintha csak nem lenne elég bajom azzal az egy rajzzal, ami ilyen galibát okozott nekem, megmutatta, hogy vasárnap, miközben az apukájával horgászott, továbbfejlesztette a manga-Cortez rajzait.

– Látod, légdeszkája van, mint a Vissza a jövőbe  trilógiában Martynak – lapozta át a jegyzetfüzetét.

– Hű – bólintottam elismerően.

Na jó. Úgy érzem, kezdek meghülyülni. Az olvasókörben képes vagyok Dickensről folyamatosan, huszonnégy percig beszélni (Kardos az egekig dicsért az egész csoport előtt), közben pedig gyomorgörcsöt kapok, ha Cortez feláll mögöttem a padjából.

Belelkesedek egy rajztól, amikor életemben nem olvastam sem képregényt, sem mangát, miközben cikket és ajánlót írok az iskolaújságba! Az osztály (sőt az egész iskola) legértelmesebb és legokosabb fiúja a barátom (Arnold), akivel bármikor tudok beszélni olyanról, ami mást nem érdekel, de közben a legjobb barátnőm Virág, akivel képesek vagyunk bármikor hosszasan elemezni msn-en, hogy mi történt tíz perccel azelőtt. Remélem, nem leszek skizofrén.

Olvasókör: 5/5 – kikölcsönöztem a Huckleberry Finnt, mindjárt bele is kezdek.

Virág legújabb rajzai: 5/5* – kiraktam a tükrömre. J

Vacsorára szecsuáni csirke: 5/4 – rendeltük. J

Szeptember 23., kedd

Reggel kicsit korábban érkeztem a suliba, ugyanis le kellett adnom az első jegyzeteket a suliújság októberi számához.

Pechemre Kinga utánam fél perccel esett be. Amikor megláttam, a mellkasomhoz szorítottam és megpróbáltam elrejteni a kis noteszemet, amibe jegyzeteltem, ugyanis Kingánál egy lefűzős mappa volt, aminek az oldalából kilógtak a színes jelölőcsíkok.

Hurrá. Megint ráment a küllemre, komolyan veszi az „újságírást”, szerintem felvásárolta az összes színes, öntapadós jelölőragasztót, hogy komolyabbnak tűnjön.

– Hogy állsz a cikkel? – kérdeztem tényleg érdeklődve, mert gondoltam, elütöm az időt, amíg Timi az egyik gépnél bütyköl valamit.

– Természetesen jól – felelte annyira nyilvánvaló hangsúllyal, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magam, mintha csak butaságot kérdeztem volna. – Te?– Csak az ötleteimet hoztam megmutatni – válaszoltam.

– Még nem vagy kész? – kerekedett el a szeme.

– Nem, egyelőre vázlataim vannak – mondtam összeszorított fogakkal.

– Pff – adta ki ezt a kellemes, enyhén megalázó hangot. Timi végre odajött hozzánk, mindkettőnk kezéből kivette a jegyzetfüzetet és mappát is, aztán lerakta az asztalra. Kinyitotta Kinga mappáját, a kezébe vett egy rózsaszín jelölőtollat, és gyorsan, mint egy őrült, elkezdte kihúzogatni a mondatokat.

Láttam, hogy Kinga egészséges arcszíne fehérbe csap át.

– Tessék, ez alapján haladj tovább – nyújtotta vissza türelmetlenül, és már bele is olvasott az enyémbe. Kinga még mindig mellettem állt, egyrészt mert a döbbenettől mozdulni sem tudott, plusz természetesen megvárta, hogy az enyém milyen.

Timi fél kezével az asztalra támaszkodva futotta át a jegyzeteket, a másik kezében tartott jelölőfilccel pedig áthúzta, áthúzta és áthúzta.

– Mást! – szólt nekem egyszerűen. – A holnapi leadásra szedjétek össze magatokat! Sziasztok – tolt ki minket a teremből, és becsukta mögöttünk az ajtót. Mindketten úgy álltunk a csukott ajtót bámulva, mintha nem hinnénk el.

– Áthúzta! Áthúzta majdnem az egészet! – szólalt meg végül Kinga.

– Nyugi, az enyémet is – sóhajtottam nehézkesen.

– Ez engem egyáltalán nem nyugtat meg! Kizárólag a sajátom érdekel! – söpörte le a válláról a haját, és felszegett állal, új erőre kapva ott hagyott.

Én azért kicsit nehezebben szedtem össze magam.

A teremben a többiek rendesek voltak, próbáltak tanácsot adni.

– A filmajánlóba tedd bele a Halloween t.   Klasszikus és mindig ijesztő – kiáltotta Ricsi. A golyóstollammal a combomat ütögetve a padomon ültem, és megráztam a fejem.

– Nem jó, korhatáros.

– Na és?– Benne volt – mutattam fel sokadszorra az összefirkált, megalázott jegyzetfüzetemet. Nem büszkén, inkább tényként.

– Akkor passz – vonta meg a vállát.

– Mit szólsz a Freddy hez? –  nézett fel a táskájában kutatva Zsolti.

– Korhatáros! – ismételtem sokadszorra. Elmondtam már a  Kampókéz, Rémségek könyve, Sikoly, Péntek 13 és Fűrész  tippek után is, hogy KORHATÁROS! Már arra gondoltam, hogy a homlokomra írom, hátha úgy megértik.

Becsengetésig erről beszélgettünk, már azt hittem, megőrülök, amikor a padján ülő Cortez kihúzta füléből a fülhallgatóját.

– Halott menyasszony.  Tim Burton. Sötét, de mese – közölte, és gyönyörű kék szemével felnézett rám. Először nem is értettem, hogy mit mond, csak elmosolyodtam, aztán hirtelen észbe kaptam.

Mese.

– Korhatáros? – kérdeztem vissza, és a szó hallatán már mindenki elröhögte magát. Cortez megrázta a fejét, aztán elpakolta a zenelejátszóját.

Kardos jelent meg az ajtóban, úgyhogy lekászálódtam a padomról, és zavartan leültem. Vicces, ha életem első cikkét Cortez menti meg. Wow.

Én nem szégyelltem segítséget kérni a többiektől, mivel reméltem, hogy a tippek között akad használható (mint Cortezé is), és látszólag szívesen segítettek, Kinga azonban nem kért belőle.

Az ebédszünetben az udvaron ülve már elég sok ötletem volt ahhoz, hogy újrakezdjem az egész halloween témát. A térdemre fektetett lapokba mélyedve egyszer csak felkaptam a fejem, ugyanis Dani (a fotós) kirontott az udvarra, nyomában a hisztérikus Kingával.

– Mondom, hogy a béna képeid miatt nem jó az egész! – üldözte Kinga. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Van, aki képtelen elviselni, ha hibázott.

A leckéim megírása után nekiültem újra az ajánlóknak, és egész délután (meg este is) ezzel szenvedtem. Komolyan, még vacsora közben is mellettem volt a notebookom, amit anyuék kivételesen nem szóltak meg. Elfáradtam. És most pittyeg az msn. Biztos Virág küld zeneanyagot.

Mindjárt elalszom: 5/1 – hullafáradt vagyok.

Cortez segített a cikkben: 5/5 – Wow. J

A többiek is segítettek: 5/3 – annyira rendesek! Csak éppen használható tippet nem adtak. J

Sulirádió: 5/1 – Máday miatt ma egész nap sanzon szólt.

Majdnem elaludtunk. L

Szeptember 24., szerda

Hajnali ötre állítottam be az órámat. Ez igazán fájt. Viszont így volt időm kiegészíteni és ellenőrizni az ajánlókat. Mire indultunk, már úgy éreztem, hogy eltelt a nap. Pedig csak akkor kezdődött.

Virággal mentem be a suliba, magamhoz szorítva szegény, megkínzott jegyzetfüzetem.

Máday nem állt az aulában, ezért Blink 182  szólt a sulirádióból. J Viszont ez azt jelentette, hogy a suliújság termében van. Jaj.

– Figyelj – fordított maga felé Virág, amikor látta, hogy mennyire izgulok. – Ha megint kihúzzák, akkor hülyék – vigasztalt.

– Oké, de nem leszek népszerű, ha ezt megmondom – nevettem el magam.

– Menni fog. Fésüld a szemedbe a hajad, az szerencsét hoz – bólogatott.

– Kösz a tippet, de csak ha nem sikerül. Akkor magamba fordulok és összezuhanok.

– Jó, majd megmutatom, hogy kell – bólintott, mire mindketten elnevettük magunkat.

– Renáta, várj – csörtetett be Kinga a portán, ahol azonban utánaszóltak, mert nem látták tisztán a belépőkártyáját. – Itt van! –

            fordult meg lendülettel Kinga, és a portás arcába mutatta a kártyát.

– Gondolja, hogy ha nem ide járnék, bejönnék leadni egy anyagot az iskolaújságnak? Te jó ég! – fordult vissza hitetlenkedve, és otthagyva a ledöbbent portást, egyenesen hozzánk lépett.

– Kész lettél?– Igen – bólintottam.

– Akkor menjünk.

Virág bátorítóan megszorította a kezem, aztán Kingával lépést tartva (eléggé sietett) elmentem leadni az ajánlókat.

Annyira izgultam, hogy nem is emlékszem, hogy mentem be a szerkesztőségbe. Arnold pont előttünk lépett ki.

– Hogy ment? – kérdeztük egyszerre Kingával, egymás szavába vágva.

– Jól – válaszolta Arnold természetes arckifejezéssel.

– Gratulálok – mosolyogtam rá őszintén, de Kinga megragadta a karom.

– Kit érdekel? Nézzük a miénket.

És már be is húzott a terembe. Máday és Timi már vártak ránk, a többiek nem foglalkoztak velünk, a számítógépeken pötyögtek meg nyomtattak.

Ugyanúgy, mint tegnap, Timi kivette mindkettőnk kezéből az anyagot, lerakta az asztalra, és nekiesett. Falfehéren várakoztam, amíg Kinga cikkét olvasta.

– Jó, ez mehet. Két mondatot húztam, de összességében jó.

Szép munka – vigyorgott egy pillanatra kötelességtudóan Timi, aztán már rá is tért az enyémre. Szinte hallottam, ahogyan Kinga megkönnyebbül, lélegzete lelassult a normál tempóra.

Timi hihetetlenül gyorsan elolvasta a könyvajánlóm (John Updike: Az eastwicki boszorkányok), és olvasás közben hallatott egy „haha”-t. Rémülten néztem rá.

– Ez vicces volt, jót nevettem – magyarázta hadarva, és már olvasta is az albumajánlómat (My Chemical Romance –  The Black Parade). Reakció nélkül áttért a filmajánlóra, Cortez tippje szerint a Halott menyasszony t  írtam.

Egy pillanat alatt végzett, és felnézett rám. A szívem hevesen vert, kedvem lett volna elrohanni, ráadásul Kinga a győztesek nyugodt tekintetével figyelt, szinte kívánta a bukásomat.

– Reni – vakargatta meg a tollával a fejét Timi. – Ez tökéletes.

És rólam lezuhant úgy héttonnányi teher.

Kinga szó nélkül lépkedett mellettem a folyosón, feszültnek tűnt. Én viszont valósággal szárnyaltam. Egyszerre mentünk be a terembe, Kardos már elkezdte a nyelvtanórát, de érkezésünkre félbeszakította.

– Na? Na, mi volt? – pattant fel Virág.

– Megvan! Mindkettőnknek – szóltam őszintén megkönnyebbülve. Virág felugrott a padjából, és helyben ugrándozott, a többiek pedig gratuláltak.

– Hé, benne lesz, hogy segítettem? – kérdezte Zsolti.

– Nem hiszem – ültem le a helyemre.

– Kár. Pedig adtam néhány tippet.

– Tudom, és köszönöm. A fényképedet azért megpróbálom betetetni – feleltem. Mindenki felröhögött, még a mindig komor Kardos tanár úr is elmosolyodott.

– Na jó, akkor megtörtént a gratuláció, folytassuk az órát, Virág, te pedig, kérlek, ülj le – szólt a tanár.

Viszonylag hamar elcsendesedtünk, és folytatódhatott az óra. A következő szünetben a folyosón tébláboltam, miközben anyuval beszéltem mobilon. Kicsit eltartottam a fülemtől, ugyanis annyira kiabált örömében, hogy beszakadt a dobhártyám. Hirtelen valami megbökte a vállam, én pedig megperdültem a tengelyem körül.

Csodálkozva lefogtam fél kézzel a mobilom, és Cortez szemébe néztem.

– Jó lett a film? – kérdezte.

– Mi? – csodálkoztam.

– A halott menyasszony…

– Ja! Igen! Jó lett – motyogtam zavartan.

– Oké – biccentett, majd engem kikerülve továbbment a folyosón Ricsiékhez, akik a lépcsőnél várták.

– Reni! Reni, ott vagy? – kiabálta anyu a telefonba.

– Persze, itt – kaptam észbe újra a fülemhez emelve a telefont, miközben Cortez távolodó alakját néztem a folyosón. Huh.

A suli utáni szerkesztőségi megbeszélés sokkal lazább és nyugodtabb volt, addigra már mindenki leadta a cikkeket, úgyhogy csak ültünk az asztaloknál, néhányan az asztalon (Arnold) és a kivetítőn végignéztük a tervezetet a címlaptól kezdve (’56-os kép) egészen az utolsó oldalakig (halloweeni dekoráció). A közbeeső, kétoldalas ajánlóimat nézve mérhetetlen boldogság és elégedettség fogott el.

Az ajánlóim: 5/5 – tökéletes. Ezt a szót használták rá. J

Beszélgetés Cortezzel: 5/3 – hát még ha értelmes lettem volna. L

Virág végre feltörte a számítógépe jelszavát: 5/5 – ügyes. J